Évkönyv_2015

szép, különösen a XV. századi kapuja, amellyel szemben áll Szent István szobra. Főkapuja gótikus. Innen az „Arany Páva”, a hajdani Úri Kaszinó épülete előtt vezetett utunk. Elhaladtunk a Petőfi-szobor előtt is. A Vérke-patakon keltünk át, ahol szomorú fűzfák lógatják ágaikat a vízbe. Túloldalon, a Hősök terén látható a XVII. századi volt Oroszlánszálló épülete, ma az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház otthona. Végigsétáltunk a régi korzón, a jelenlegi Kossuth téren. A városközpontban szép, múlt századi házak sorakoznak egymás mellett, mint például az 1908-ban épült, Jablonszky Ferenc tervezte Királyi Törvényszék, melyet uniós pénzből újítottak fel eredeti formájában. Homlokzatán így a szárnyas angyalok tartotta régi magyar címer látható. Az ukrán hatóságok kénytelenek voltak elfogadni a döntést. Ebben az épületben működik a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Itt tanít Berghauer Sándor, és ide jár ki a Szent István Egyetemről vendégoktatóként a menyem, dr. Zándoki Rita is. A főiskolát belülről is megnéztük. Az intézmény az épületét nagyon rossz állapotban örökölte meg. A belső felújítás nagy társadalmi összefogás eredménye, a felszerelése, berendezése szintén. Városunk is hozzájárult a felújításhoz, egyesületünk pedig a tetőzet cserepezéséhez. Tagtársaink külön-külön is hozzájárultak a felújítás, berendezés munkálataihoz. A beregszászi városnézésünk után Csetfalvára utaztunk, ahol a színtiszta magyar faluban az egyetlen kivétel, Oxána a ruszinszármazású tanárnő fogadott bennünket. Ő ukrán nyelvet tanított a faluban, kiválóan megtanult magyarul, és a falu közéletének motorjává vált. Lelkesedése nem ismer határokat, sokat tesz a faluért. Elérte, hogy újra megálljon a vonat, felépüljön egy új Makovecz-tervezte templom. Itt

fogadott bennünket. A „Boldogasszony Anyánk” eléneklését kérte, és közben könnyezett. A község nevezetessége a XV. századi református templom, melynek belső tere gyönyörű festett fakazettákkal díszített. Harangtornyának négy fiatornya van, csúcsai magasabbak a templom tornyánál. A harangláb 16 cölöpön nyugvó vázszerkezete hívogatott, hogy másszunk fel, és nézzünk körül fentről. Ebben a templomban volt református lelkész egy ideig Móricz Zsigmond nagyapja. Itt született az író édesanyja. Móricz Zsigmond és édesanyja emléktáblája a templom falán látható. A csetfalvai rászorulóknak szétosztásra vitt élelmiszereket, ruhaneműket Oxánának adtuk át, amit nagyon megköszönt. A templomot vásárlásunkkal is támogattuk. Levelezőlapok, hűtőmágnesek, fafaragások találtak gazdára, de jócskán akadt, aki pénzt dobott a perselybe. Késő délután érkeztünk Benére, a szálláshelyünkre. A falu polgármestere, Szuhán András fogadott bennünket, várakozó asszonyok gyűrűjében. Mi Szekeres Józsefnéhez kerültünk. A vacsora finom volt: borscsleves, tarhonya, sült hús és káposztasaláta, végül eper és torta. Előtte pálinkával köszöntöttek. Ágota férje szakácsként dolgozik Magyarországon, ő otthon könyvelő. A magyar férfiak mind elmenekültek a behívó elől. Késő este érkezett meg kisfia, Botond, aki nagymamájánál várta meg a vendégek érkezését. Reggeli után elindultunk Munkácsra. Útközben Beregszászon átadtuk Berghauer Sándornak a szakkönyveket, amelyeket Dr. Kiss Ottó, a Szent István Egyetem volt oktatója küldött, valamint, amelyeket Bajnóczi István hozott a főiskolának.

Munkácson Popovics Béla, tanár-helytörténész várt, aki ragyogó napsütésben vitt ki bennünket Kendereskére. Jó félórás kaptató után jutottunk fel a Feszty Árpád festette körkép kicsinyített másához – pontosan arra a helyre, ahonnan az a kilátás nyílt, amelyet a festő megörökített vásznán. Elmesélte annak történetét, ahogyan azt a pontot kereste, ahonnan a festményen látható kilátás nyílhatott. Végre rálelt, és attól kezdve azon fáradozott, hogy ennek méltó emlékhelyet állítson. Mérnök barátja segítségével egy kis betongyűrűt szerkesztetett, melynek belsejére a körkép kicsinyített fotója került. Cserkészekkel rendezték a terepet, kamion hozta a betont, és másfél év kemény munkája meghozta az eredményt, áll az emlékhely! Létesítésének költségeihez egyesületünk is hozzájárult. A nagy közös fotózás közben arra is fény derült, hogy Feszty Árpád, apósa, Jókai Mór révén került ide, Munkácsra, aki a millenniumi ünnepségek szervezése okán kocsizott ki a környékre. Otthon aztán áradozott vejének a táj szépségéről, aki nem volt rest nyomban felkeresni a tájat, a várost. Innen a Vereckei-hágóhoz indultunk tovább, eleinte még viszonylag jó volt az út. A táj, a vidék, a hegyek – gyönyörűek. De ahogy közeledtünk az emlékműhöz, az útviszonyok egyre szörnyűbbek lettek, viszont a kilátás mindenért kárpótolt. Apró falvak, virágba borult gyümölcsfák, aranykupolájú templomok, virágzó rétek, ki- kibukkanó kőolajvezetékek, legelésző nyáj, égig érő tobozokat érlelő fenyőfák között vezetett, kanyargott utunk felfelé. A busz derekasan megküzdött a magassággal. Egy elhagyott hotel mellett parkoltunk le, innen már gyalog tettük meg az emlékműig az utat. Az emlékművet többször megrongálták, ezért térfigyelő kamerával, olykor-olykor őrséggel megerősítve védik – az őrséget a cserkészek adják.

1996-ban emelték Matl Péter munkácsi szobrász tervei alapján. Mindenki szava elállt, amikor felértünk a 841 m magas hegyre. Az emlékművel szemben a Latorca által szabdalt hegyvonulat húzódik. Koszorúzással egybekötött megemlékezést tartottunk – versek és énekek hangzottak el. Ezt követően megebédeltünk, s közben felavattuk a Sibak József tagtársunk által egyesületünknek készített tálcákat (lapítókat), ezeken fogyasztva el az útitársaink által hozott finomságokat. Időközben egy másik magyar csoport is érkezett, szintén koszorúval. A visszaúton megálltunk, hogy megnézzük az Árpád-vonal maradványát. Ez a II. világháború alatt kialakított védvonal hatékonynak bizonyult a betörő ellenséggel szemben. Erőltetett ütemben, de 6 órára megérkeztünk a benei templomhoz. A helyiekkel együtt megtöltöttük az egész templomot. A szentmisét a velünk utazó Lukács Gábor Imre atya, premontrei szerzetes celebrálta. Meghatottan énekeltük el közösen nemzeti imánkat, a magyar himnuszt. Másnap reggel elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és Munkácsra indultunk. Buszunk a vár aljában állt meg. Itt újra találkoztunk Popovics Bélával, aki már az Alsóvárosban elkezdte a vár történetének ismertetését. Kiapadhatatlan lelkesedéssel magyarázott. Mi csak ittuk szavait. Jelenlétében mindannyiunknak az az érzése támadt, hogy már attól jobb emberek leszünk, ha társaságában tartózkodunk. Már a IX–X. században volt a víz helyén erődítmény, amit IV. Béla király a tatárjárás után kőfallal vett körül. 1369-ben Karjatovics Péter podóliai fejedelem birtokába került, aki kibővíttette, és ágyúkat állíttatott a falakra. A vár történetének kiemelkedő személyisége Zrínyi Ilona, a vár hős

védője volt. 1685 és 1688 között három évig ellenállt az ostromnak. Ágyútűzben is megjelent fiával a falakon, sebesülteket ápolt. (Szép szobruk kedvelt fotótéma a felső várban.) 1703–1711 között a Rákóczi-szabadságharc központja lett a vár, még pénzt is vertek falai között. A vesztes szabadságharc után az osztrák császár rendelkezhetett vele. 1789-ben politikai elítéltek börtönévé alakították át. A középső várrészben raboskodott Kazinczy Ferenc. Béla újabb kutatásának eredményeként – Kazinczy naplójának leírásai alapján – kiderítette, hogy pontosan melyik cellában lehetett bebörtönözve. Újabb célja, hogy uniós pályázat segítségével egy emléktáblát állíthassanak azon a helyen. „Isten arra bíztat minket, hogy lássuk meg, mi a dolgunk, és annak megvalósítására hív meg minket, és céljaink eléréséhez minden segítséget megad!” Ahogy körülnéztem társaimon, nem én voltam az egyedüli, aki meghatódott, sok-sok szempár párásodott be. Lángoló szavai, lelkesedése felért egy igazi vasárnapi prédikációval. Nem, ő nem akarja elhagyni szülőföldjét, bár tudja, itt élni, és elszántan küzdeni a magyarság eszméért, a haza ügyéért nem egyszerű. De ő ezt a célt – Munkács mind több magyar emlékét fellelni, és megőrizni az utókor számára – tűzte ki maga elé, és ennek „továbbvitelére” adott és ad a Jóisten erőt, segítséget, hitet, kitartást és embereket, akik mellészegődnek ezen a hosszú és fáradságos úton. A középső várban a múzeumot tekintettük meg, Béla zongorajátékának hangjaitól kísérve. A felső várban megcsodálhattuk a Pákh Imre adakozásából újra felállított turul szobrot, aki édesapja kérésének eleget téve, addig kilincselt és járt utána, míg el nem érte célját. A turul kiterjesztett szárnyai mutatják: érdemes küzdeni, és tenni hazánkért, a történelmi igazságszolgáltatásért. Ezt követően a kápolnát jártuk be.

A vár után megtekintettük a város főutcáját, Cirill és Metód - valamint Munkácsi Mihály szobrával. Megcsodáltuk a türkizkék városházát. Tóásó Pál 1906-ban tervezte ezt az épületet. A Szűz Mária Mennybemenetele Templomban Pintérné Terike magyarázta el nekünk, hogyan is kell néznünk a torinói leplet. Mondanivalója érdekfeszítő és élvezetes volt. Aztán együtt róttuk utunkat visszafelé – fagylaltot nyalogatva, fölfedezve az öreg kéményseprő szobrát, melyet épp kisiskolások ölelgettek; a könyvesboltot, amely a háború előtt is magyaroké volt, és elvétve még mindig akad benne egy-két magyar könyv. Az utcát a Tours-i Szent Márton plébániatemplom zárja, ő a város védőszentje. Oltárképén a szentet ábrázolja, ahogy a köpenyét a koldusnak (= Krisztus) adja. Mialatt mi a szabadprogram keretében megismerkedtünk ezekkel a látnivalókkal, kis küldöttségünk átadta a Munkácsra hozott adományainkat a szétosztásra illetékeseknek, majd elbúcsúztunk Bélától és családjától, és hazafelé vettük utunkat. A határ átlépése után már csak az M3 autópálya Igrici parkolójában álltunk meg. Itt még elhangzottak értékes előadások, és megtörtént az út tapasztalatainak összegzése. Most is, mint útjainkon mindig, sok szép, érdekes dolgot láttunk, tapasztaltunk. Igaz magyarokkal találkoztunk, akiknek szintén jólesett a velünk való beszélgetés. Teljesítettük küldetésünket: Beregszászra, Csetfalvára, Munkácsra 1 300 000 Ft értékű élelmiszert, ruhaneműt, és készpénzt vittünk a rászorultaknak. Köszönet illeti mindazokat, akik a segélyszállítmány összeállításához hozzájárultak. Bensőséges baráti közösségben voltunk együtt. Köszönjük szépen mindenkinek, akik a közös étkezéseinkhez

különlegességekkel, finomságokkal hozzájárultak ételben, italban, és köszönjük azoknak a fáradozását, akik nagyon figyelmesen, rutinosan, kedvesen ezt az ellátmányt mindannyiunkhoz eljuttatták – mindig a legjobb időben. Köszönjük szépen Polgármesterünknek utazásunkhoz nyújtott anyagi támogatását, Szabó Lászlónak a biztonságos vezetését és a kedvezményes fuvardíjat, Veszelyné Fábri Zsuzsanna tanárnőnek az utazás anyagi jellegű ügyeinek intézését. „Minden magyarnak tudnia kell, Kárpátalján ered a Tisza, itt van Verecke, itt bontott zászlót II. Rákóczi Ferenc” 3 3 Kovács Sándor, kárpátaljai történész rádióban elhangzott szavai

Popovics Béla, idegenvezetőnk szaval a vereckei emlékműnél tartott megemlékezésünkön DR. SÜPEK ZOLTÁNNÉ: TUDÓSÍTÁS A 2015. ÉVI KIRÁNDULÁSAINKRÓL ERDÉLY Már nagyon vártuk 2015. augusztus 16-át, amikor 49-en indultunk útnak, hogy Erdély sok száz csodájából újabbakat ismerjünk meg. A négynapos kirándulásunk programját most is Mészáros János (Jacek) és felesége Piroska állították össze.

Az autóbuszt Bacsányi László vezette. Nagy-nagy köszönet jár a fáradságos munkájukért. Két utastársunkat, a Vanyó házaspárt Igricinél vettük fel. A határt Vállajnál léptük át és Nagykárolyon át. Érmindszentre indultunk, hiszen első programunk az Ady Múzeum és a költő szülőházának meglátogatása volt. Érkávásnál 6 km-es út vezet be a ma Ady Endre nevét viselő faluba. Itt: a ”Hepe-hupás, vén Szilágyban, Hét szilvafa árnyékában…” született a költő, aki szülőföldje szeretetét haláláig szívében hordta. Érmindszent kicsi falu, talán százötvenen lakják. Hőség, kisült fű, csend fogadott bennünket, csak a szilvafák kéklettek a kertekben. Annak viszont nagyon örültünk, hogy a múzeumot és a szülőházat szép rendben találtuk. Dokumentumok, fényképek, ismertetők, bútorok, különféle tárgyak mutatják be a család egyszerű életét, a költő életútját. Édesanyja receptkönyvét meg is vásárolhattuk. A múzeum udvarán áll Ady Endre mellszobra, ahol verset mondtunk, énekeltünk, koszorút helyeztünk el. Az ünnepélyes hangulat után, az itt található asztaloknál megebédeltünk. Büféseink serénykedése sem hiányzott. Köszönjük nekik! Indultunk tovább szálláshelyünkre, Torockóra, ahol mindig kedves fogadtatásban részesülünk Mihácsa János panziójában és a fogadó családoknál. Most is így történt. Jólesett a finom vacsora, az esti séta a faluban, az éjszakai pihenés. – Csak jó időnk legyen holnap! – mondogattuk lefekvés előtt, hiszen Kolozsvár nevezetességeinek megismerése volt a célunk és séta a Tordai-hasadékhoz.

Óhajunk nem talált meghallgatásra, mert az eső egész nap hű társunkká szegődött, csak késő délután bújt elő a napocska. Pedig vezetőnk, Mészáros János (Jacek) tartalmas, szép programot állított össze nekünk. Éreztük, hogy mennyire közel áll szívéhez a szülőföldje. A kiadós reggeli után indultunk el Kolozsvárra. Útközben Jacek említést tett a Túri-hasadékról, amely a Tordai- hasadékhoz közel van, talán azért is szorul háttérbe. Orbán Balázs „megragadóan szép”-nek nevezte, a sziklamászók kedvelt helye. Megálltunk a Feleki-tetőn, szép látvány volt a távolban elterülő város, Kolozsvár, Erdély egyik legrégebbi városa. A Feleki-hegy lábánál, a Kis-Szamos két partján fekszik széles völgyben. Ősidők óta lakott hely. A város története eseménydús, sokat lehet róla mesélni. Alapítottak itt polgárvárost a rómaiak, a 10. században a honfoglaló magyarok szállták meg a Szamos és a Maros völgyét. Jártak itt a tatárok is. Az 1260-as években V. István király városi rangra emelte, a vár köré szászokat telepített. 1316-ban Károly Róbert jóvoltából civitas város lett. (kulcsos város) Az 1437-es erdélyi parasztfelkelés után minden kiváltságot elvesztettek, de 1444-ben I. Ulászlótól visszakapták. A Hunyadiak korában a szászok mellett a magyar lakosság száma is megnőtt. 1458-tól évente felváltva szász, ill. magyar volt a város bírája. Ebben az időben sokat fejlődött a város, nagy kézműipara volt („kincses Kolozsvár”), a szellemi élet is virágzott. Később, bár nem volt erdélyi fejedelmek székhelye, sokan szívesen tartózkodtak itt, sok országgyűlést is itt tartottak. Sarcolta a török, uralkodott a Habsburg. A 18. században egyre több erdélyi nemes és mágnás települt a városba, akkor épült a legtöbb szép palota és lakóház. A 19. században Kolozsvár volt az erdélyi reformmozgalmak központja, itt

mondták ki Magyarország és Erdély unióját. Az első magyar kőszínház felépülése megszilárdította a város erdélyi magyar művelődésben játszott szerepét. 1872-ben pedig teljes jogú egyetemük lett. Ennek utóda a mai Babeș-Bolyai Tudományegyetem. Láttuk kívülről, nagyon szép. A zivataros 20. sz. elszakította tőlünk ezt az ősi várost, bár egy rövid időre visszakaptuk, de napjainkban legalább útlevél nélkül kereshetjük fel. Kolozsvárra érkezve első látnivalónk a Farkas utcában épült torony nélküli református templom volt, Délkelet- Európa legnagyobb egyhajós gótikus csarnoktemploma. Hatalmas oromfala „egyetlen nagy A betű, két szára közt irgalmas bémenet van.”- írja Jékely Zoltán. 1486-ból való az az oklevél, amelyben Mátyás király rendeletére és támogatásával a ferences rend területet kapott itt kolostor és templom építésére. 1516-ra fejeződött be az építőmunka. A reformáció terjedésével a ferenceseknek, majd az őket követő jezsuitáknak is el kellett hagyni a várost, a templom és a kolostor pusztulásnak indult. 1622-ben Bethlen Gábor a reformátusoknak adta, majd 1638-ban I. Rákóczi György fejedelem kezdeményezte a helyreállítását, 1647-ben szentelték fel. Azóta többször végeztek rajta javításokat, a legutolsó most fejeződött be. Megcsodáltuk a hatszögletes, alabástrom betétekkel ellátott, festett homokkő szószéket, a padokon és a falakon függő egyedülálló halotti címereket, a pécsi Angster-cég 1913-ban épített orgonáját. Itt van eltemetve I. Apafy Mihály (1626-1690), 1661-től választott fejedelem és felesége Bornemissza Anna (1628-1688), ezen kívül II. Apafy Mihály és felesége Bethlen Kata. A síremléket 1942-ben Kós Károly tervei alapján készítették. A templom előtti kis téren áll a Kolozsvári testvérek alkotásának másolata: Szent György lovas szobra. 1960-ban állították fel itt, az 1904-ben Budapesten öntött szobrot.

Ezután betértünk abba a középiskolába, ahol Jacek tanult. Természetesen megkerestük az érettségi tablóját is. Délelőtti programunk volt még a Házsongárdi temető meglátogatása, amely Európa egyik legrégebbi temetője, lejtős hegyoldalon Kolozsvár felett. Széchenyi István jegyezte fel 1821-ben: „Kolozsvárt öt felekezet van, s csak egy közös temető.” Milyen szép tolerancia! Amikor ebbe a temetőbe belépek, mindig különös érzés száll meg. Tamási Áron írja: „ahol a napnak minden szakában csend van.” Igen! A csend, az évszázados fák és azoknak a szellemi nagysága, akik itt alusszák örök álmukat a sokszor már porló sírkövek alatt. Apáczai Csere János sírjánál Jacek elmondta Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben c. gyönyörű versét, de sok sírnál fejet hajtottunk, vagy gyertyát gyújtottunk. Gondolom a kedves Olvasók közül már sokan látták Kolozsváron a Szt. Mihály templomot. Délutáni programunkban mi is meglátogattuk Erdély második legnagyobb templomát. Tornya 76 m magas, a kereszttel együtt 80 m, a legmagasabb erdélyi torony. A város egykori Nagy piacán épült azután, hogy 1316-ban Károly Róbert városi rangra emelte Kolozsvárt, hirdetve „a polgárság gazdagodását, erejét és bőkezűségét, ezáltal Kolozsvár dicsőségét.” – olvastam egy ismertetőben. Az évszázadok során érte tűzvész, földrengés, villámcsapás, háborúk, volt a katolikusoké, evangélikusoké, unitáriusoké, 1718 óta ismét a katolikusoké. Falai között nevezetes történelmi események zajlottak. Itt szentelték püspökké Márton Áront, a templom plébánosát. A templom belülről is sok értéket rejt. Belépve a csillagboltozat tűnik szemünkbe, ami ritkaság. A barokk szószék, a feltárt freskók, az 1873-as bécsi világkiállításon díjat nyert neogótikus főoltár, háttérben a színes ablakokkal, (az egyiken Szt. Mihály főangyal látható), a reneszánsz

sekrestyeajtó kőkerete, és még sorolhatnám. Érdekes, hogy ez a templom nem emelkedhetett székesegyház rangjára, mert Kolozsvár nem volt püspöki székhely. A város szimbóluma a templom déli oldalán álló Mátyás szoborcsoport, Fadrusz János alkotása. 1902-ben leplezték le, nemrégen restaurálták. Fő alakja Mátyás király 13 m magas bronz lovas alakja, a mellékalakok: Magyar Balázs hadvezér, Kinizsi Pál temesi bán, Szapolyai János nádor, Báthory István erdélyi vajda. Kifejező alkotás! Hunyadi Mátyás 1440. február 23-án Kolozsváron született. Tábla jelzi a házat, amely a város legrégibb lakóháza. A mai ház két, vagy három épület összevonásával keletkezett. A középső épület a szülőház, Méhfi Jakab szőlősgazda tulajdona volt, itt szállt meg Szilágyi Erzsébet. A házat Mátyás 1467-ben minden adó alól felmentette. Az 1940-es évek elején Kós Károly tervei alapján újították fel. Ennyi látnivaló után egy szép parkon áthaladva szálltunk fel a buszra, és szerencsésen visszaértünk Torockóra. Fejünkben a sok látnivaló, lábunkban a sok gyaloglás, gyomrunkban a finom vacsora, így tértünk nyugovóra. A Tordai-hasadék az időjárás miatt kimaradt sajnos. A harmadik nap reggelén Szamosújvárra indultunk. A város az örmények által alapított és felvirágoztatott barokk város. Mi először az örmény nagytemplomba tértünk be, ahol Esztergály János főgondnok fogadott bennünket. Ismertetését élvezettel hallgattuk. Az örmény öntudat, a tudás és a humor ötvözete sugárzott szavaiból. Örmények a történelmi idők kezdete óta éltek a Fekete-, a Földközi- és a Kaspi tenger között elterülő hegyek és fennsíkok alkotta vidéken. Ez a nép az elsők között tért át a keresztény hitre, a hagyomány szerint 301-ben már államvallás lett náluk. Az évszázadok során sokat vándoroltak, eredeti hazájukban már törökök és kurdok élnek. Szamosújvárra a 17-18.sz.-ban

menekültek Moldvából a tatárok elől. Állítólag az örmények utazó bőröndje mindig be volt csomagolva útra készen. Itt a Gerlahida nevű falucskáról és a várról a birtokos görög katolikus egyház lemondott 1736-ban, az élelmes örmények kibérelték 90 évre, majd megvásárolták, és kiharcolták a jogot egy szabad királyi város építésére. Felparcellázták, 3 és 5 ablakos házakat építettek a gazdag kereskedők, tímárok. Ezek jó része ma is megvan. 1748-ban kezdték építeni szép barokk templomukat. A tornya kétszer is ledőlt, így 1804- ben szentelték fel. Érdekes volt hallgatni az oltárképük történetét. I. Ferenc osztrák császártól kértek a főoltárra képet. A császár nagyvonalúan azt mondta, válasszanak. Ők Rubens: Krisztus levétele a keresztről c. képet választották, amit meg is kaptak nehezen. Igaz, nem ez került a főoltárra, mert nem fért el. Később az állam kisajátította a képet, de szívós küzdelem után, 1999-től ismét a sajátjukként mutathatják be egy oldalhajóban a turistáknak. Nagyon szép kép! A 20. században az örmény közösség itt hanyatlásnak indult, sokan elvándoroltak. Ne felejtsük el, hogy két aradi vértanúnk, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény eredetű volt. Mennyi igaz a betyárjainkról ismert történetekből, legendákból nem tudjuk, de az biztos, hogy a Martinuzzi kastélyból lett fogházban Szamosújváron raboskodott Rózsa Sándor. Itt is halt meg 1878-ban tüdőbajban. Felkerestük a sírját. Egy új vaskerítéssel körbevett, gondozott síremléket láttunk, rajta több nemzeti színű koszorúval. Őszintén szólva meglepődtem a koszorúkon és mert egy fűvel benőtt sírdombot vártam. A következő programunk a Kallós Zoltán Múzeum felkeresése volt Válaszúton. Előtte azonban a múzeumnál található asztaloknál megebédeltünk. Ismét használatba vettük, és nagyon jó szolgálatot tettek a Sibak József

tagtársunk által egyesületünk számára készített lapítók. Ezeken ettük meg az útitársak által hozott és felkínált finomságokat. Köszönjük szépen! Ezután két csoportban, két aranyos vezetővel végignéztük a múzeumot. A sok gyönyörűséget, értéket látva, tátva maradt a szánk. Örömmel fedeztük fel, városunk képzőművészének, Szekeres Erzsébetnek munkáit is. Kallós Zoltán tanár úr 1996 óta Kossuth díjas, 2014 óta a Nemzet Művésze. Fiatal korától kezdve gyűjtötte a Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes vidékén a folklór minden műfaját, nemcsak tárgyakat, hanem énekes, hangszeres zenét, népszokásokat, népballadákat is, páratlanul gazdag anyagot. 1992 óta működik a Kallós Zoltán Alapítvány. A múzeumban találkoztunk és beszélgettünk az idős mesterrel. Nagy ajándéknak tartom! Még a bonchidai kastély megtekintése volt a napi programunkból hátra. Ezt a hatalmas kastélyt, amit neveztek „erdélyi Versáliának” is, a 15. században a mérhetetlenül gazdag Bánffy család építtette, és az övék is volt 1945-ig. A 2. világháború idején a németek a visszavonuláskor felgyújtották. Hihetetlen értékek égtek el itt. Lehangoló ilyen lepusztult épületet látni! Napjainkban megkezdődött az új életre keltése, és egyszer talán nem csak a fantáziánk világában élhet az itteni főúri élet hangulata. A Bánffy család egyik kimagasló alakja volt gr. Bánffy Miklós (1874–1950). Róla Csatóné Margó útitársunk tartott előadást az autóbuszban. gróf Bánffy Miklós sokoldalú ember volt. Volt Kolozs vármegye főispánja, Kisbán Miklós néven író, politikus, külügyminiszter. Foglalkozott színházi élettel. 1912 táján a budapesti Operaház intendánsa, az ő közreműködésével mutatták be először Bartók Béla két művét, 1916-ban ő az utolsó királykoronázás látványtervezője, nevéhez fűződik az Erdélyi Helikonnak,

mint kiadónak, s mint folyóiratnak a léte, és még lehetne folytatni. Szegényen halt meg. Hamvait az iktári Bethlenek kriptájában helyezték el a Házsongárdi temetőben. Felkerestük. A buszban utastársunk, Lőrinczi Ottó: Bánffy Ádám cserépkályhája c. előadását hallgattuk meg, amely az erdélyi kézműves mesterség sikeréről adott számot. Ismét sok élménnyel, jó hangulatban tértünk vissza Torockóra. A negyedik nap délelőttjét Torockón töltöttük. Reggel elköszöntünk a vendéglátóinktól, megköszöntük kedvességüket, majd elsétáltunk a helyi múzeumba, amely öt teremből áll. Győrbíró Pál sepsiszentgyörgyi tanár alapította 1954-ben. Tudjuk, hogy Torockót a vasbányászat tette egy időben gazdaggá. Ám a bányászat nehéz munka, és sok veszélyt rejt magában. Ezekben a bányákban kevés kivétellel mindent kézi erővel végeztek. A kibányászott vasat a munkások a hátukon, függőleges, sokszor korhadó, csúszós létrákba kapaszkodva hozták a felszínre, naponta többször is. Megrázó képet fest erről Orbán Balázs a könyvében. Egy vezetővel ő is lement a bányába. A múzeumban a vasbányászat és a vasolvasztás eszközeit, folyamatát tanulmányozhattuk a tárlókban és a vasból készült Európa-hírű szerszámokat és eszközöket. Az ércből kiolvasztott vasat vaskenyérnek nevezték a torockóiak. Az egyik teremben pirosra festett ablakkeretet is láttunk. Ennek is megvan a története. A torockói bányászok harcot indítottak a királyi szabadságjogaik megvédéséért, ezért Erdély Habsburgok által kinevezett főparancsnoka – Rabutin – 1702-ben vérfürdőt rendezett, a tiltakozó két férfit pedig felakasztatta. Ennek állít emléket Ignácz Rózsa (1909–1979) erdélyi származású írónő 1958-ban írott regénye: a Torockói gyász. A múzeum bejáratánál emléktábla is felhívja erre a

figyelmet. Érdekes volt az egylábas piros csizma is, ugyanis nem készítettek jobb-és ballábas lábbelit, csak egy lábast és azt felváltva hordták a két lábukon. Így egyformán kopott. Két teremben a mindennapi élet tárgyait láthattuk, a gazdagon festett bútorokat, a kontyos székeket, cserépedényeket, kézimunkákat, a füstfogós népi kandallót és még sorolhatnám. Na és a torockói népviselet! Erdély legszebbjei közé tartozik. A bányászatból befolyt pénz tette lehetővé a szebbnél szebb öltözetet, amelyek életkorhoz és alkalomhoz kötöttek. Konfirmáláskor és a téltemetés ünnepén még ötven ember fel tud öltözni népviseletbe. Képeken láthattuk Torockó sajátos fehér házait. Ezek az 1870-es nagy tűzvész után épültek. Esti sétáink során megfigyeltük, hogy az ablakok alatti díszítések mind különböznek, nincs két egyforma. Megtaláltuk a település legrégebbi, a Kárpát-medence egyik legősibb gerendaházát is, 1668-ban készült. Talán 3x4 méter, kb. 1,6-1,8 méter belmagasságú, fazsindelyes, picike ablakkal. Egy külföldi alapítvány újíttatta fel. Azt még le kell írnom, hogy azt az emléktáblát is megtaláltuk, amely annak állít emléket, hogy 1876. augusztus 6-án Torockóra látogatott Jókai Mór. Itt írta az Egy az isten c. regényét. A múzeumi látogatás után nem maradt más hátra, mint búcsút inteni a településnek, a Székelykőnek, és irány Magyarország. Királyhágón megálltunk ebédelni, és még egy technikai szünet után fél kilenc órakor Gödöllőre érkeztünk. Megint gazdagabbak lettünk egy jó hangulatú, élménydús Teleki kirándulással. Köszönjük szépen! ÁPRILY LAJOS: TETŐN Ősz nem sodort még annyi lombot,

annyi riadt szót: „Minden összeomlott.” Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem. Ott lent sötét lombot sodort a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan. Időkbe látó meztelen tetején tisztást vetett a bujdosó verőfény. Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor. És békességes szót ejtett a szája, és békességgel várt az esztenája. Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit. Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot. s tetőit, többet száznál és ezernél- s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.

POZSONYI UTUNKRÓL Örömmel írom le gondolataimat a pozsonyi egynapos kirándulásunkról, mert nagyon tartalmas, napsugaras, szép nap volt. Pozsonyban már jártunk 2007 áprilisában 2 csoporttal egymás utáni két napon. Most, 2015. szeptember 12-én reggel 6 órakor 56-an jó hangulatban indultunk útnak. Az autóbuszt Tóth Tibor vezette. Miska bácsi, egyesületünk elnöke a tőle megszokott szeretettel és humorral köszöntött bennünket, majd elmondta a napi tervezett programot. Bicske közelében pedig az itt meg nem valósult eocén programmal ismertetett meg bennünket. Tatabányánál integettünk a turulmadarunknak, majd Dr. Jeney László útitársunk a Vértes hegység eredetének mondájáról szólt. Rajkáig, ahol átléptük a határt, kétszer álltunk meg rövid technikai szünetre, azután Pozsony érintésével Dévénybe érkeztünk. A vár megtekintése volt az első látnivalónk. A várrom környéke tiszta és rendezett. Csipkézett őrtornyok, omladozó bástyák, meredek sziklafalak néznek a Kis-Kárpátok zöldellő láncára, a tág Morvamezőre, a Lajta völgyére. Gyönyörű a környező táj! Hát még lenézni a várfalakról! Alattunk a Duna, itt fogadja magába a Morva folyót. Még a színe is más a két folyónak, a Morva sötétebb. Hogyan tudtak az őseink ilyen meredek sziklákra várat építeni? – kérdezgettük egymástól, miközben egy hatalmas uszály szelte a Duna vizét előttünk. Tudjuk, hogy ez a környék évezredek óta lakott volt. A vár helyén már a kelták, a rómaiak is építettek őrtornyot, favárat. Itt húzódott a Római Birodalom védelmi vonala, erre vezetett a római-kori borostyánút. A honfoglalás után őseink kalandozásaik során itt vonultak át a bajorok a frankok

földjére. A palánkvár helyére királyaink erős kővárat építettek, ami évszázadok alatt bővült, végleges formáját a 15-16. században nyerte el. Tulajdonosai sokszor változtak, legtovább a Pálffy családé volt. Az ő idejükben ostromolták a törökök, de nem tudták elfoglalni. A török idők után a vár vesztett a jelentőségéből. 1809-ben pedig Napóleon katonái felrobbantották. Azóta az enyészeté. Turista látványosság. Még jegyezzük meg, hogy itt állt a millennium tiszteletére készült hét emlékmű egyike, Árpád fejedelem szobra, 1920 után a bejövő csehszlovák csapatok felrobbantották. Dévényt Ady Endre is megörökítette versében: „Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival?” Amikor kigyönyörködtük magunkat, elfogyasztottuk otthonról hozott ebédünket. Kirándulásunk fő látnivalója, Pozsony következett. Ez a város már a honfoglalás idején is jelentős szerepet játszott a magyar történelemben. Gondoljunk pl. a 907-ben Lajos bajor király elleni győzelemre, a pozsonyi csatára, vagy amikor 1052-ben a német császár hajóit Zotmund megfúrta és elsüllyesztette. „Fut, búsong Henrik vert hadán, S Pozsony végvára áll.” – írta Vörösmarty Mihály A búvár Kund c. versében. A török időkben Pozsony a Magyar Királyság fővárosa lett, sok országgyűlés színhelye, és nem utolsó sorban 1563- 1830 között itt koronáztak meg 11 magyar királyt (köztük Mária Teréziát) és 8 királyi feleséget, tehát koronázó város volt. Ma Szlovákia fővárosa. A 2011-es népszámlálás szerint a város 3,2 %-a magyar. Pozsonyban már várt bennünket Lovisek Júlia, akinek nagyon köszönjük szakavatott, érdekes, hangulatos idegenvezetését. Buszos és gyalogos városnézésünk során sok szépet láttunk. Kezdem a magyar

főúri palotákkal. Ezek közül is talán a legszebb az 1760-65 között épült Grassalkovich palota, ma a szlovák köztársasági elnök rezidenciája. Ezt is Mayerhoffer András tervezte, mint a gödöllőit. Grassalkovich Antal, Gödöllő hűbérura tanulmányait Pozsonyban folytatta. Belülről is megnéztük Batthyány József hercegprímásnak a 18. században épült hatalmas palotáját, a prímás palotát. Itt írták alá 1805-ben a pozsonyi békét Napóleon és I. Ferenc császár között. Láttuk a felbecsülhetetlen értékű hat gobelin fali kárpitot, ezek két fiatal Héro és Leandrosz tragikus szerelmét mesélik el. A kárpitok hosszú időn át befalazva maradtak fenn. Megtalálásuk után a gödöllői művésztelep műhelyében restaurálták. A tükörterembe éppen csak bepillanthattunk, mert esküvői szertartás zajlott. Sétánk során éreztük, hogy a város őrzi múltját. Sajátságos hangulata van a szűk sikátoroknak, a macskaköves utcáknak, a Mihály-kapu 51 méteres tornyának. A várost a középkorban várfal vette körül négy kapuval. Ezekből már csak töredékek láthatók, kivéve a Mihály-kaput, tornyán a sárkányölő Szent Mihály arkangyal rézszobrával. Azt meséli a fáma, hogyha a nagy boltíves kapu melletti kiskapun átsétálunk kézen fogva, szótlanul, a párunkkal, együtt maradunk sokáig. Elnézelődtünk a város Fő terén, melyet rendezett polgárházak és a 14. században épült Óvárosháza szegélyez. Ebben múzeum és könyvtár kapott helyet, udvarán hangversenyeket is tartanak. A téren áll az I. Miksa király idején épült Miksa-kút, Roland-kútnak is nevezik. Építésének praktikus oka volt. Tűzvész idején vizet adott. Megcsodáltuk az egykori városi színház épületét, tetején Thália kőszobra látható. Itt vezényelte 1886-ban Erkel Ferenc a nyitó előadáson a Bánk bánt. Már említettem, hogy Pozsony koronázó város volt. Erre a fényes ünnepségre a Szent Márton dómban került sor. A 85

méter magas torony tetején a 3 mázsa súlyú, egy méter magas aranyozott korona is ezt jelképezi, de erre emlékeztetnek néhány belvárosi utca kövein az aranyozott koronát formáló jelek is, 178 db van belőlük. Sajnos, a templomba nem jutottunk be, pedig nagyon szerettünk volna. Idegenvezetőnk elmondta, hogy jó néhány évvel ezelőtt a város felújította a koronázási ünnepséget. Nyaranta színészek korhű ruhákban játsszák el ezt az ünnepi eseményt, az óvárosi kútból még bor is folyik, mint régen. A városban sétálva felfigyeltünk a régi és új szobrokra. A pestis szobor az 1711-13-as nagy járványra emlékeztet, amely 3000 ember halálát követelte. Vannak azonban újabb szobrok is, pl. Schöner Náci frakkos, cilinderes alakja, vagy a közkedvelt Kandi nevű szobor, bronzba öntött alakja egy csatornanyílásból néz ránk. Róla az a mese járja, hogyha erősen gondolunk arra, amit szeretnénk, hogy teljesüljön, és megsimogatjuk Kandi sapkáját, valóra válik. Egy biztos, Kandi fejfedője fényes! A buszos városnézésünk során felkapaszkodtunk a villanegyedbe, ahonnan ráláttunk a városra. Szép látvány volt a Dunán átívelő öt híd. Nekem még mindig az 1972-ben átadott aszimmetrikus megoldású Új-híd tetszik a legjobban a 80 méter magasban lévő kávéházával, de érdekes az a híd is, amelynek kosárfül alakú függesztő kötelei vannak. A Duna jobb partján épült egy hatalmas lakótelep, ahol kettőszázezer ember él. Még nem írtam Pozsony jelképéről, a város fölé magasodó várról. Hatalmas, négytornyos tömbje egyszerű, több emeletes épület, nincs rajta semmi cifraság. Mai formája évszázadok alatt alakult ki. Őrizték itt a magyar királyi koronát is. 1811-ben a katonák gondatlansága miatt leégett, de jelenleg teljesen felújított, szemet gyönyörködtető látvány. Belső udvara is rendezett, itt áll Szvatopluk lovas szobra. A

vár 85 méteres kútjába belenézni is rémisztő. Egyébként a vár vízellátását, nyomóvezetékben a Dunából felemelve a vizet, Pozsony szülötte, Kempelen Farkas (1734-1804) tervezte, akit Mária Terézia is nagyra becsült. A sok-sok látnivaló után még egy óra szabadidőnk is volt, amit ki-ki fagylaltozással, szomjoltással vagy éppen az árnyas fák alatti pihenéssel töltött el. Hazafelé az autóbuszban még meghallgattuk Illésné Fábri Erzsébet tanárnő útitársunk előadását a pozsonyi országgyűlésekről, majd Dr. Farkas Jenő, kirándulásunk korelnöke (95 éves) beszélt tartalmas életútjáról. További jó egészséget kívánunk még neki. Egy szép nap emlékével érkeztünk meg szerencsésen Gödöllőre, kilenc óra után. Köszönet a fáradozásért elsősorban a kirándulás szervezőinek, autóbuszvezetőnknek és mindenkinek, aki valamivel hozzájárult a jó hangulathoz. Régi pozsonyi címerek a Mihály-kapu falán

TESTVÉRVÁROSI LÁTOGATÁSUNK DUNASZERDAHELYRE A Teleki Pál Egyesület kirándulási programjában minden évben az is szerepel, hogy felkeressük Gödöllő testvérvárosait. Jártunk már Zentán, Csíkszeredán, Beregszászon, Laxenburgban, Dunaszerdahelyen. Volt, ahol többször is. Ez év július 29-én ismét Dunaszerdahelyre látogattunk. Kirándulásunk szervezője és a program felelőse Dr. Jeney László, önkormányzati képviselő, elnökségi tagunk volt. Reggel 6 órakor ötven fővel indult el autóbuszunk, melyet Szabó László vezetett. A mi kirándulásainkra nemcsak a jó hangulat jellemző, hanem az is, hogy a buszon töltött hosszabb idő alatt kiselőadásokat hallgatunk meg, amelyekre útitársaink készülnek fel. Most is így történt. Fábriné Erzsike Tatabányánál az emlékműről beszélt, Komáromban pedig Lehár Ferenc zeneszerzőről. Dunaszerdahely előtt Vámbéri Ármin (1832-1913) orientalistáról én meséltem. – Ő bár nem a város szülötte, de ezt a helyet tartotta szülővárosának. A bősi erőmű történetét Jeney Laci mondta el. Péter Fruzsina, volt premontreis diák „Isten áldja meg a magyart” c. dalt énekelte el nekünk – mindannyiunk örömére. Az autópályán haladva kíváncsian vártuk, hogy megpillanthassuk a millenniumi emlékművet Tatabányánál. Az időjárás megtréfált bennünket, ugyanis ködfüggöny burkolta a tájat, és így semmit sem láttunk a tizenöt méter fesztávolságú gyönyörű turulmadárból. Azért hazafelé sikerült megpillantanunk. Rövid pihenő után a komáromi erődhöz indultunk. Ez a hatalmas erődrendszer kétszázezer katona befogadására épült. Több száz éven át bővítették, erősítették, így lett a 19. sz. végére az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb

erődrendszere. Bevehetetlennek bizonyult, pedig sokszor ostromolták. „Nec arte, nec marte” – „Sem csellel, sem erővel” – olvashatjuk az Újvár nyugati bástyájánál. Mi gödöllőiek legyünk rá büszkék, hogy Török Ignác, a kiváló hadmérnök is részt vett a megerősítési munkálatokban a szabadságharc idején, és rövid ideig várparancsnok is volt. Ma az erődrendszer két országhoz, Szlovákiához és hazánkhoz tartozik. Mi a szlovák területen elterülő központi erődöt, az Öreg – és Újvárt néztük meg. Ez a terület jelenleg lezárt, csak idegenvezetővel látogatható, egyéni látogatókat nem fogadnak. Megtudtuk, hogy az erődrendszer teknősbéka alakú, és mi a fejében sétálunk most. Vezetőnk elmesélte a vár építésének történetét, miközben elemlámpákkal világítva a labirintusokban mentünk utána. A központi erőd a 20. sz. – ban is hadi célokat szolgált, állomásozott itt a csehszlovák, a szovjet, a szlovák hadsereg. 2003 óta Komárom város önkormányzatáé. Vajon hogyan tudják majd hasznosítani a most eléggé lepusztult területet? Vagy megmarad mementónak? Csallóköz egyik kisvárosa, testvérvárosunk Dunaszerdahely következett. A megbeszélt időpontig még annyi időnk volt, hogy egy kicsit sétálgattunk, kávét ittunk, fagylaltoztunk. Egy órakor Takács Tímea alosztályvezető fogadott bennünket nagy szeretettel a Makovecz Imre tervei alapján épült szép Városháza előtt. Majd a gyönyörű tanácsteremben foglaltunk helyet, ahol 25 magyar önkormányzati képviselő szokott dönteni a városról. Dunaszerdahely 1960. óta város, 24 ezer lakossal. Többségük magyar ajkú, ezért tartják a legmagyarabb felvidéki városnak. Dinamikusan fejlődik, Tímea külön felhívta a figyelmünket a termálfürdőre. Tájékoztatójából sugárzott a városa iránti szeretete és magyarságtudata. A város történetéről Nagy Attila helytörténész mondott érdekes dolgokat. Ezután még

egy városi sétát is tettünk. Megismertük a Szt. György templom történetét, hallottunk arról, hogy a város nagyszámú zsidó közössége is áldozatul esett a 2. világháború idején. Nekem nagyon tetszett a 3 Grácia szobor a szökőkúttal, és az, hogy nagyon sok a park, a zöld felület. Jól éreztük magunkat testvérvárosunkban, és további sikereket kívánunk nekik! Programunkból nem maradhatott ki a bősi erőmű sem. Ha ilyen építményt látok, mindig fejet hajtok az emberi tudás, a tervezők és a kivitelezők előtt. Az erőműnél kétségtelenül a legizgalmasabb látvány, hogyan közlekednek itt a hajók, hogyan jutnak át a zsilipnél. Látni kell! De az is szép látvány, hogy a méltóságteljesen hömpölygő Dunán fel-felbukkan egy – egy hajó, amelyen megcsillan a napsugár. Befejezésül még másfél órát sétálgattunk Révkomáromban. A napközben keveset látott Napocska is ránk mosolygott. Végigjártuk az Európa udvart, megálltunk Klapka György, Jókai Mór, Lehár Ferenc szobránál, Esterházy János emléktáblájánál, a kitelepítettek megrázó emlékművénél. Esteledett. Egy tartalmas, szép nap emlékével köszöntünk el egymástól Gödöllőn. Köszönet mindenkinek, aki ezért valamit tett. Köszönjük szépen a testvérvárosi látogatást segítő önkormányzati támogatást.

ARCKÉPCSARNOK Egyesületünk fennállásának 25. évfordulóján Vass Károlyné, alapító tagtársunk bemutatásával folytatjuk arcképcsarnok sorozatunkat. Vass Károlyné, született Kneffel Mária apai ősei burgerlandi német anyanyelvű, jogász, gazdálkodó kisbirtokos, de magukat magyarnak valló férfiak voltak. Életük alakulásába radikálisan szólt bele az 1920-as trianoni döntés. Választaniuk kellett életük további helyéről: Ausztria vagy Magyarország. Ők Magyarországot választották. Tura község Fekete puszta tanyáján lévő uradalom intézői lakásába költöztek. Itt az édesapa, Dr. Kneffel József ügyvédi irodát is nyitott. A család mélyen hívő evangélikus hitű közösség volt, ami nem akadályozta az apát abban, hogy a zömében katolikus beosztottjaival ne rendezzen rendszeresen ökumenikus esteket, lelkigyakorlatokat, ének és versmondó esteket, amelyeken mindenki szerepelt. Feledhetetlen

hangulatúak voltak ezek az estek. Ha elmaradt, a dolgozók követelték pótlását. A hatgyermekes családban nagy gondot fordítottak a gyermekek nevelésére, oktatására. 1933-ban, amikor Gödöllőn került megrendezésre a cserkészek világtábora, a Jamboree, a 3 fiútestvérből kettő részt vett azok eseményein. Dr. Kneffel József megpályázta a Sopron környékének járásbírói állását, amit el is nyert. Itt színes társasági életet szervezett a család körül, amiből kiemelkedett az általa szervezett és működtetett kamarazenekar tevékenysége. Elsőszülött lánya, Kneffel Mária elvégezte a Tanítóképző Akadémiát, de nem tudta elfoglalni a számára kijelölt Vend vidéki falucska tanítói állását, mert ide vend származású tanerőt kívántak alkalmazni. Az el nem foglal/hatot/t állás ügye miatt tanítónőként másutt sem alkalmazták, így magánmérnöknél vállalt titkárnői állást. Végül Pest megyében, Zsámbokon talált munkát, ahol 64 másodikos tanulóval kezdte pedagógiai tevékenységét. Örök nyüzsgő fiatalként többek között volt MNDSZ elnök, szakszervezeti járási elnök, földosztó bizottság mellett írnok, titkár a helyi és a járási vöröskeresztnél. Epres János gödöllői iskolaigazgató felfigyelt a sokoldalú, mozgékony fiatalra, s hamarosan Gödöllőn végezte sokszínű segítő munkáját. Munka mellett 1954-ben elvégezte az ELTE TTK biológia-földrajz szakát is. Tanítványai máig szerető tisztelettel emlegetik az együtt töltött éveket. 1949-ben házasságot kötött Vass Károllyal, a MEZŐKER ügyvezetőjével, frigyükből egy leányuk született, Dr. Vass Eszter, ügyvéd, aki Gödöllőn él és dolgozik. Vass Károlyné, ahogy nyugdíjba ment, minden erejét a nyugdíjasok életlehetőségeinek gazdagítására fordította. Gödöllőn 6 nyugdíjas klub vezetőségével összefogva 1000-1100 idős ember érdekképviseletét látják el a Polgármesteri Hivatallal kötött megállapodás alapján. Szervezik az idősek találkozási, szórakozási lehetőségeit. Ennek egyik szép példája a Gödöllői Nyugdíjas Akadémia, amely több mint 3 évtizede, kéthetente tartott ismeretterjesztő előadásaival nemcsak gödöllői, de széleskörű egyéb ismereteket, tudnivalókat kínál a résztvevőknek. A másik a Nyugdíjasok Napja júniusban, amelynek

vadászházi, halastavi, változatos helyszínű és tartalmú programjaira buszokkal hozzák-viszik az érdeklődőket. A harmadik a Nyugdíjas Szilveszter, amely egy fergeteges Batyubál, a hazulról hozott ízek Kánaánjával. Megható látni, hogy a 6 nyugdíjas klub vezetői milyen odaadó szeretettel törődnek tagjaikkal, milyen érdekes, szakmai, baráti, szolidáris és érzelmi szálakkal fogják őket önmagukért és másokért is tenni kész közösséggé. Vass Károlyné, Baby nénink, 2015. november 2-án töltötte be 93. életévét. Pedagógiai, jogvédő, jótékony, humanista tevékenységeiért kapott kitüntetései mellett 2000-ben „Gödöllő Városért”, 2015-ben „Gödöllő Város Díszpolgára” elismerésben részesült. Szerető hívei, közösségei körében, jó egészségben, még sok élményben gazdag évet kívánva köszöntjük Őt! Isten éltesse sokáig! Bálványosiné dr. Gelencsér Katalin Vass Károlyné átveszi a díszpolgári oklevelet polgármesterünktől EGYESÜLETI HÍREK, TUDÓSÍTÁSOK

Mindannyiunk feladata és kötelessége, hogy a ránk bízott gödöllői Teleki Pál emlékhelyeket karbantartsuk, ápoljuk, szépítsük. Mindenkit szeretettel hívunk és várunk ezeknek a munkáknak a végzésére. Az időpontokat meghirdetjük. A feladatok koordinálására felkértünk két kurátort:  a Teleki tér és szobor környékével kapcsolatos munkák szervezésére Kis Antal ny. magánvállalkozót, önkormányzati képviselőt,  a Teleki sírral kapcsolatos feladatok elvégzésére Pribeli László agrármérnököt, ny. vállalati igazgatót. Ők mindketten eddig is gondját viselték ezeknek az emlékhelyeknek. Köszönjük szépen a munkájukat. Kérem egyesületünk tagjait, hogy hívó szavukra menjünk el az általuk kijelölt munkák elvégzésére! Köszönetet mondunk  a VÜSZI munkatársainak a Teleki emlékhelyek gondozásáért;  a Gödöllői Szolgálat munkatársainak híreink közléséért.  Szabó László, személyszállító vállalkozónak az autóbuszok biztosításáért.

KIRÁNDULÁSAINKRÓL (összegzés) Egyesületünk negyed évszázada alatt a Trianonban elszakított országrészekre tanulmányi utakat szerveztünk azzal a céllal, hogy megismerjük ezeknek a területeknek a magyar történelmi, irodalmi nevezetességeit, földrajzi szépségeit, kulturális értékeit. Igyekeztünk szerény lehetőségeinkkel élve segítséget nyújtani az itt élő, szükséget szenvedő magyar testvéreinknek. Felvidéken 11, Kárpátalján 6, Délvidéken 6, Őrvidéken 4, Erdélyben 8 alkalommal jártunk. Lengyelországban, Krakkóban és környékén magyar emlékeket látogattunk meg 4 alkalommal. Kétszer jártunk Csehországban (Morvaországban) hasonló céllal. Összesen 41 úton vettünk részt 2050 résztvevővel. Útjaink során kiváló személyiségek vezettek bennünket, tartottak ismertető előadásokat, gondoskodtak rólunk, akiknek magyarságuk, szülőföldjük iránti elhivatottságuk meghatóan példaértékű. A velük való találkozás számunkra is hitet, erőt sugárzott. A 2016. évi kirándulásainkról tájékoztatást küldünk. A jelentkezéseket (kedden, csütörtökön 8-16 óráig, Telefon: 28/514-995) Pál Sándorné Erzsike fogadja majd, és nyilvántartásba veszi. Semmilyen más jelentkezési formát nem tudunk elfogadni.

DR. MATÚZ MÁRTA: MEGÖRÖKÍTETT PILLANATOK (Válogatás az elmúlt 10 év kirándulásain készült képeimből) 2005. Felvidék 2006. Délvidék 2007. Kárpátalja

2008. Felvidék 2008. Herend – Horvátország - Szlovénia 2008. Felvidék 2.

2010. Nagyvárad 2010. Krakkó

2011. Nógrád 2012. Székelyföld

2013. Délvidék 2013. Felvidék 2014. Erdély

2014. Laxenburg 2015. Erdély 2015. Dévény – Pozsony

A TELEKI PÁL EGYESÜLET ELNÖKSÉGE ÉS ELLENŐRZŐ BIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI Elnökség Ellenőrző Bizottság Dr. Fábri Mihály elnök Dombóvári Lászlóné Bárdy Péter titkár Dr. Jeney László Dobrányi Zoltánné pénztáros Dr. Baji Gál Árpád Bálványosiné Dr. Gelencsér Katalin Bálványosi Kálmán Lencsés Barna Pelyhe József TELEKI PÁL EMLÉKÉREMMEL KITÜNTETETTEK NÉVSORA

Teleki Pál halála 60. évfordulójának évében, 2001-ben az Egyesület „Teleki Pál Emlékérem” kitüntetést alapított. A mártírsorsú miniszterelnökünk emlékének ápolásáért és az Egyesületnek nyújtott sokoldalú segítségért adományozható a kitüntetés. Kitüntetésben részesültek: † Dr. Mészáros István, Kossuth-díjas egyetemi tanár, az Egyesület alapító elnöke, tiszteletbeli elnök (2001.) Bálványosiné Dr. Gelencsér Katalin, egyetemi docens, az Egyesület alapító titkára (2002.) † Gergely Péter, nyugalmazott tanár, Pest megyei vezető szakfelügyelő, az Egyesület alapító alelnöke (2002.) † Dr. Süpek Zoltán, a Pest megyei Földhivatal nyugalmazott elnöke, az Egyesület alapító tagja, az Ellenőrző Bizottság elnöke (2002.) Dobrányi Zoltánné, a Pest megyei Tanács VB. Adócsoportjának nyugalmazott vezetője, az Egyesület alapító tagja és gazdasági vezetője, (2002.) † Kiss Éva, gimnáziumi igazgatóhelyettes, alapító elnökségi tag (2002.) Kecskés József, a Művelődési Központ igazgatója, alapító tag (2003.) Dr. Mészáros István, művelődéstörténész, a Teleki Pál nemzetnevelési programja c. egyesületi kiadvány szerzője (2003.) Varga Zoltán Zsolt, szobrászművész, a gödöllői Teleki Pál szobor alkotója (2004.)

A Montágh Imre Általános Iskola tanulói és tanári közössége (2004.) † Dr. Keszi-Kovács László, nyugalmazott néprajztudós (2006.) VÜSZI Gödöllői Városüzemeltető és Szolgáltató Kft. † Jeney László, műszaki igazgatóhelyettes Kisák Péter, parkfenntartási részlegvezető (2008.) Dr. Fábri Mihály alapító tag, nyugalmazott gimnáziumi tanár, az Egyesület elnöke (2010.) † Halászné Várady Ildikó alapító tag, nyugalmazott gimnáziumi tanár, cserkészvezető, az Ellenőrző Bizottság volt tagja (2010.) Varga Árpád alapító tag, műkőkészítő mester, városi önkormányzati képviselő (2010.) Bárdy Péter egyesületi titkár, a Premontrei Szent Norbert Gimnázium igazgatója (2012.) Dr. Kubassek János geográfus, tudományos kutató, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója (2012.) Bálványosi Kálmán ny. villamosmérnök, alapító tag, elnökségi tagunk, egyesületi honlapunk szerkesztője (2013.) Pintér Istvánné gazdasági ügyintéző (2014.) Vámos Sándor asztalosmester (2015.) A Történelmi Vitézi Rend Közép-Magyarország Keleti Törzsszéke (2015.)

„Nemzetek sorsa nem napi eseményektől függ, hanem saját erejüktől és akaratuktól. Ettől függ megbecsültetésük is.” Teleki Pál

IN MEMORIAM Kegyelettel emlékezünk elhunyt tagtársainkra, barátainkra. Ha nincsenek is már köztünk, munkásságukkal, példájukkal hatnak tovább. Nyugodjanak békében! MÁRAI SÁNDOR: ÖNMAGAMRÓL „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem

történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” EGYESÜLETÜNK ESEMÉNYEI KÉPEKBEN (az egyesületi krónika időrendjében)

A 2015. évi közgyűlésünk képei – fentről lefelé: Bárdy Péter, titkárunk beszámolója; a műsort a gimnázium tanulói adták; Lencsés Barna, elnökségi tagunk előadása a második bécsi döntésről; lent: a résztvevők Vámos Sándor átveszi a Teleki Pál Emlékérmet (fent) Vitéz Dr. Bucsi László, törzskapitány megköszöni a Történelmi Vitézi Rend Közép-Magyarország Keleti Törzsszékének adományozott Teleki Pál Emlékérmet (lent)

Sibak József tagtársunk átnyújtja az egyesületünk kirándulói számára készített „lapítókat” (fatányérokat)

A műsort a Premontrei Gimnázium tanulói adták Szorgos kezek dolgoznak a Gróf Teleki Pál téren május 9-én, a városszépítő napon

Aranyosapátiban Nick Ferenc a Magyar Kultúra Lovagrendjének vezetője látott vendégül minket és mutatta be munkásságukat, törekvéseiket Testvérvárosunkban, Beregszászon Kis Antal útitársunk, önkormányzati képviselő átadja Babják Zoltán polgármester úrnak Dr. Gémesi György, polgármesterünk tartósélelmiszer adományát Beregszászi városnézés Berghauer Sándor, főiskolai tanár idegenvezetésével

Csetfalván Oxána beszélt a megmaradásért folytatott küzdelmükről és bemutatta nekünk a gyönyörű új és régi templomokat (középen alul, kis kép) Ahonnan Feszty Árpád a körképet festhette, azon a helyen Popovics Béla nagy társadalmi összefogással létesített emlékhelyet, a Munkács feletti Kendereskén

Csoportunk a vereckei emlékműnél Popovics Béla ismertetője a munkácsi várban

A munkácsi várban a hős Zrinyi Ilona és fia II. Rákóczi Ferenc szobránál Dr. Teleki Géza emléktáblájának felavatásán az Állatkertben (balról jobbra: Csató Sándor, Jane Godall, Dr. Baji Gál Árpád; Dr. Fábri Mihály; Heather McGiffin, Aidan Teleki – fotó: Haby Endre)