lószőrös füzet

Németh György GYAKORLATI TANÁCSOK KEZDŐKNEK Ócsa, 2006.

BODROGI SÁNDOR EMLÉKÉRE \"Bölcsőm egy lepedő nagyságú homokdomb alján ringatták a kicsi, nádfedeles házikóban. Születésem helyét a szegénységen kívül nem jellemezte semmi nevezetesség. Eljött az idő, amikor ott kellett hagynom a kicsi szülői hajlékot - Tápiószele és Tápiógyörgye határát - és istenhozzáddal elindulni a hosszú, göröngyös úton, hogy a kenyérkeresők közé álljak. Életem szomorúságát az tette virágossá, hogy a szépet és a jót születésemmel hoztam magammal, és a faragásaimmal, lószőrből készített ékszereimmel a többi sorstársamat meg tudtam örvendeztetni. Csipkerózsika-álmát aludta ez az ősi pásztorművészet. Úgy érzem, a sors engem szemelt ki arra, hogy felébresszem . Aprólékos, nagy türelmet, fantáziát és alázatot követelő munka ez. Villanyszerelő társaim kinéztek maguk közül, amiért munka után nem a kocsmapultot támasztottam... Akkor régen megmosolyogtak; ma szintén nyugdíjasok, aztán ölbe tett kézzel üldögélnek a kapuban és bámészkodnak. Nekem bezzeg annyi a dolgom, hogy alig győzőm.\" Bodrogi Sándor 1990. november 22-én olyan útra indult, ahonnan nincs visszatérés. Lelke azonban közöttünk van, nem feledjük. Az ember és a ló kapcsolata Rövid történeti áttekintés Az ember és a ló kapcsolata hétezer évre nyúlik vissza. A ló az ember leghűségesebb segítőtársa volt munkában, harcban egyaránt. A magyarság mintegy kétezer évvel ezelőtt kezdett foglalkozni lótenyésztéssel. A nomád népek életében a ló nélkülözhetetlen volt, lehetővé tette a szabad, gyors helyváltoztatást, az íjas- lovas harcmodort. A ló a pásztornépek folklórjában is főszerepet kapott. Elég, ha csak a táltos paripára, vagy a mondabeli fehér lóra gondolunk. A ló teje, húsa élelemként szolgált. Bőrét, csontját sok mindenre felhasználták. Farkából, sörényéből kötélféle készült, ló lábára való nyűg; madárfogó-, halfogó hurok. A jurta favázát és a nemezburkolatot gyakran lószőrkötelekkel erősítették össze. A pásztornép kalapjának lekötésére szolgáló álladzó is lószőrfonat lehetett, hiszen a kender a múltban nem volt mindig kéznél. De készítettek belőle lópucoló kesztyűt, szitát, más szőrökkel keverve szőrtarisznyát (szeredás), borotválkozó ecsetet, ostor végére csapót. Nem volt ritka a bútorszövet, székkárpit sem lószőrből. Befontak lószőrrel pipaszárat, borotválkozó ecset nyelét; Afrikában légyhajtót készítettek fonott nyéllel; de színes lószőr díszítette a török pasa rangjelvényét, a tugh-ot is. Mindebből is kitűnik, hogy a lószőr felhasználása - akár ékszernek is - nem ősmagyar találmány. Szerte a világon, ahol a ló és az ember kapcsolatba került, jellemző. Az egyszerű, közrendű emberek legősibb ékszerei természetes anyagokból készültek: csontból, szaruból, növényekből, agyagból, ásványokból. Viski Károly néprajztudós szerint a honfoglalás előtti nomád pásztor szerelmesének lószőrből készült ékszerekkel kedveskedhetett, melyek a ma is látható türkmén, indiai, görög, dalmát fémékszerekhez hasonlíthattak.