Abeces szoveggyujtemeny

Hervai Gizella: Ábécés-mese Kobak iskolába indult. Elgurította a játékautót: – Gurulj, amerre látsz! Én már iskolás vagyok! Mától kezdve nem játszom játékautókkal! Belerúgott a labdába: – Játssz, akivel akarsz! Én már nagy fiú vagyok, iskolába megyek. Sarokba állította a képeskönyvet: – Kuksolj itt magadnak! Én már ezután csak olvasni fogok. Nem képeskönyvet nézegetni, mint a kicsik. Aztán kiitta a kakaóját, hátára vette az iskolástáskáját, és elindult. – Úgyse találsz oda egyedül! – kiáltott utána a labda, és már ott is ugrált Kobak előtt. – Erre van az iskola, erre! – gurult jobbra. – Nem igaz! Erre van az iskola! – dudált a kisautó, és már fordult is be balra. Kobak megállt az út közepén, és nem tudta, merre menjen. – Mama – sírta el magát –, merre van az iskola? – Sír az iskolás! Sír az iskolás! – csúfolta a labda. – Bőg az iskolás! Bőg az iskolás! – csúfolkodott a kisautó. De Mama már jött is. – Csak nem félsz iskolába menni? Gyere, induljunk! – Azzal már fogta is kézen Kobakot, és indultak – előre. Hanem ahogy a sarokra értek, nagy mérgesen rájuk szólt a jelzőlámpa: – Megállni! Aztán a villamosokra hunyorított:

– Mehettek! Mentek a villamosok, egyik a másik után. – Elkésel! Elkésel! – csörömpöltek el Kobak előtt. Most az autókra hunyorított a jelzőlámpa, s már durrogtakberregtek is hosszú sorban. – Úgyis elkésel! Úgyis elkésel! – dudált leghátul a játékautó. A tetején a labda ugrált: – Mi hamarabb odaérünk! Végül átmehettek a gyalogosok is. Mentek, mendegéltek, míg az iskolába nem értek. Hanem az iskola kapujában ott állt már a játékautó, ott ugrált a labda. – Engedjetek be! – kiáltott rájuk Kobak. – Elkések! De most füttyszó hallatszott, s hát a lépcsőn ott állt a képeskönyv és integetett ki belőle a milicista: – Megállás! Előbb a játékok! S már gurult is befelé a kisautó, mögötte a kiságy, mögötte a bólogató bádog-béka, a cérna-cica, csúszott a csiga, dübörgött a dob, eregélt befelé az egérke, énekelt az énekespinty, fütyült a füstös-mozdony, gurult a görkorcsolya, gyalogolt a gyúrótábla, himbálódzott a hinta, indult az igás-szekerecske, izgett-mozgott az íj, jött a jérce a kakassal, ládikó a lyukkal, mackó a mézzel, nénike a nyúllal, ordított az oroszlán, mögötte öt ökröcske, parádézott a póni, ravaszkodott a róka, selypített a síp, szökdécselt a szita, mögötte a teve, a tyúkocska, az ugrókötél, az ürge, a villanyvonat, a zenélődoboz és a zsineg. Mire Kobak bejutott az osztályba, telisde-teli volt játékokkal a terem, játékok ültek a padokban, az ablakpárkányon, a tábla szélén, s akkora zajt csaptak, akkora csiricsárét, hogy még a kréta is ugrálni kezdett, és táncolt a táblán a táblatörlő. Kobak ijedtében a pad alá bújt, s mikor bejött a tanító néni, azt hitte, hogy fél az iskolától.

– Ne félj, Kobak, nem harap meg az iskola! – nevetett a tanító néni, és érdekes, mire Kobak előbújt, egy játék sem volt sehol, úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Csak az autó lapult ijedten a tanító néni zsebében. Úgy látszik, ijedtében odabújt. – No, ha itt vagy, megfoglak! – mosolygott a tanító néni, azzal – hipp-hopp – máris A betűt varázsolt belőle a táblára. Attól fogva meg se mert moccanni, ott is maradt a táblán, míg minden gyermek le nem írta a füzetébe. Mindennap fülön fogunk egy játékot, míg meg nem tanuljuk az egész ábécét – mondta a tanító néni, aztán megrázta a csengőt, és megkezdődött az első szünet az iskolában. A Az alma Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő közepén állt egy hatalmas almafa. Gyönyörű, mosolygós, piros alma hullott le a fa mellé, jobbra. Rögtön odaszaladt a süni meg állt a fa mellett, és felkapta a gyönyörű almát a hátára. Már éppen eliszkolt volna mikor odaért a mackó is, megállt a fa másik oldalán és így szólt: - Hallod-e, te süni, ez az én almám! Én láttam meg először, és én futottam, ahogy a lábam bírta, hogy elkapjam! - Még mit nem! - pörölt a süni. - Hiába te láttad meg először az almát, én kaptam el, úgyhogy az enyém! Vitatkozás közben a süni észre sem vette, hogy legurult a hátáról az alma a földre. Ebben a pillanatban nagy, fekete varjú szállt föléjük, felkapta az almát, és felrepült vele a fa tetejére. Mikor ezt észrevette a sün és a mackó, megpróbáltak jó magasra felugrani, hogy elkapják a tolvaj madarat, ám nem sikerült. Mackó kicsit magasabbra ugrott, mint süni, ám még ez is kevés volt.

A varjú, látva a két másik próbálkozását, jóízűt kacagott, ám ekkor kiesett a csőre közül az alma... Hatalmas szélvihar kerekedett, felkapta az almát, és máig is viszi, ha, azóta meg nem állt valahol. I, Í Az indián tolla Indián népmese Valamikor régen egy bátor legényke, a Varjú indiánok törzséből, elment sasra vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy fejdíszéhez sastollat szerezzen. Felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyázni szoktak, előkészítette íját és lesben állt. Amikor lement a nap szárnycsattogásokat hallott a közelben. Olyan sűrű sötét éjszaka volt, hogy nem látott semmit. A hangok és szárnycsapkodások irányába célzott. Amint kifeszítette íját hirtelen nagy fényesség áradt feléje. Egy hatalmas aranymadár jelent meg előtte. Azt kérdezte az aranymadár: - Miért akartál elpusztítani? Én is csak egy olyan élőlény vagyok a madarak közül, akárcsak te az emberek sorából. A szabadságra és az erőrőre vágyom. - Nagyon sajnálom, de indián szokás szerint csak úgy lehetek én a legerősebb harcos, ha egy sas tolla van a fejdíszemen. – válaszolta az indián. - Ha megkegyelmezel én segítek neked. Nem kell ahhoz ártatlanokat elpusztítanod, hogy megszerezd a harci tollakat. Minden nyár utolsó napján a Sasok Völgyében összegyűlnek a legidősebb és legbölcsebb testvéreim tanácskozni. Legtöbben otthagyják legékesebb tollaikat. Ha elmész oda onnan megszerezheted a fejdíszedhez a tollat. Az indián megfogadta az aranymadár tanácsát. Megvárta a sasok tanácskozásának napját és elment a Sasok Völgyébe. Az aranymadár igazat mondott. Az otthagyott sastollak között ott ékeskedett egy aranytoll is.

Ettől fogva ez a toll ott díszelgett az indián fejdíszén. Büszkén hordta, de nemcsak mert az erejét védte, hanem azért is mert megtanította arra, hogy ártaltanokat nem szabad bántalmazni. O,Ó MESE A KAKUKKRÓL MEG AZ ÓRÁRÓL Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte, amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli szobába egy kakukk, az órásmester illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki: – Jó reggelt fecske! – Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan. Kukucs? – csodálkozott az órásmester. Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott. – Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van. – Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég. – Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk- kakukk. Négy, érted? Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére, beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült. – Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva. – Elvesztettél egy tojást. – Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem

vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak. És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt: – Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond. Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép nyugodtan a tojás. Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott, amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle. Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz. – Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet, mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra. Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra… M Mészöly Miklós: A bánatos medve Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme. Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban. Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott. – Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.

– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled! Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve. – Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled. De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült. Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes– dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág. „No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!” S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra. Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni! – Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra… S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve… – Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske. A medve csak állt – hej, beborult a kedve. – Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám… Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye. A kecske észrevette. – Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét. – Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot! Megörült nagyon a mackó. – Köszönöm, hogy nem haragszó… S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe. Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.

S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja! S Weöres Sándor: A hétfejű sárkány Iszapos tóból száz karika száll, a hétfejű sárkány odalenn pipál, folyton füstöl, hét fekete szája, fűzfagyökérből hét öblös pipája, békalencséből vágott dohánya, vízitök-levélből hét hálósapkája. Amikor haragos, kavarog a katlan, hét pipakupakja nagyot csattan. T Tordon Ákos: Tarka mese Tücsöki Tücsökné indul a vásárba, de nem jut messzire: beragad a sárba. Nagy volt a zuhatag, ami alázúdult erdőre-mezőre, nem csoda, ha nagy sár maradott belőle. Az se csoda hát, hogy Tücsöki Tücsökné ott ragadt a sárban, s a sárból kiabál:

-Segítség!Segítség!!!Hé,erre, Hat Ökrök!!! Mentsetek meg engem!!! Húzzatok ki a tenger sárból, sártengerből!!! -Kedves Tücsöki Tücsökné - kacagta az agyonázott, csuromvizes útszéli szamártövis-, ma már csak egy hatökör rimánkodik imígyen, hiszen az ökrös világnak befellegzett immár, manapság a kombájn-világ járja! A kombájnoshoz, traktoroshoz, a géptáltoson ülő pilótához fohászkodjék, lelkem! -Persze, persze...-bólogatott helyeslően Tücsökné asszony. -Lám,hogy elfeledtem: ez a lezúduló nagy eső, ez a bolond nagy sár megzavarta az eszem. Csak hát akkora volt a sártenger, hogy azon egyetlenegy traktor, kombájn, egyetlenegy gépcsoda sem tudott átkelni. Tücsökné asszonyság sírdogálni kezdett. -Jaj, kedves Tücsökné, Tücsöki Tücsökné-ijedezett a nedvesnél nedvesebb szamártövis-, sosem szárad fel a sár, ha még kend is táplálja a könnyeivel! Kérje meg inkább a Napot és a Szelet, szárítsák meg mielőbb a sarat! Megijedt a sár, hisz ha felszárítják, megszárítják, kiszárítják, máris itt a világvége, legalábbis a sár számára, így hát mérges cuppogásba kezdett: -Lárifári, engem sem a nap, sem a szél nem száríthat fel! Nagy szamár vagy, te szamártövis, ha még azt sem tudod, hogy magam vagyok a feneketlen sár! Igen, igen: velem senki sem bír, de nem ám! Tücsökné asszonynak pedig ezt cuppogta: -Jaj, Tücsöki Tücsökné, nincs már vásár, tarka vásár! Tarka lepke, tarka mese, tarka kendő, tarka tehén, tarka kutya, tarka macska, tarka ló többé már nem eladó! Manapság csak tarka ruha, tarka kalap, tarka sál, tarka sapka és tarka autó kapható... Szegény Tücsöki Tücsökné úgy megrémült a hallottaktól, hogy most már valóban záporként hullt a könnye. Hullt, hullott a könnye, belehullt a sárba, s örömében a sár dagadozni kezdett. -Ó, jaj!-zokogta Tücsökné asszonyság. -Kis Tücsöki Tücskömnek, a legkisebb fiacskámnak akartam egy tarka mesét venni a tarka vásárban. Mi lesz most, ha nincs már

vásár?! Ha nincs más, csak ez nagy sár? Ha nincs már több tarka mese, s ha már csupán tarka autók kaphatók?... -Törött gally és száraz ág! Mindez csupa badarság! Már hogyne volna tarka mese?!- rikkantotta a szamártövis, és egyszeriben minden reáhullott vízcsepp szivárványos tarkán kezdett ragyogni rajta.-Hallgassa csak,Tücsöki Tücsökné! És fújni kezdte: -Tarka úton, tarka tájban tarka autó tarkán gurul esőben és napsugárban.Tarka tehén nagyot ámul, a tarka ló ámul-bámul, mert mitől ilyen tarkabarka ez a furcsa tarka autó? Biz egy tarka kutyától és egy tarka macskától, ám legfőképpen magától a tarka ruhás Terkától. Tarka autós Tarka Terka vezeti a tarka autót, s amerre csak elrobognak, még nagyobb lesz a tarkaság. Így utaznak tarkaságból tarkaságba, láttukra egy szürke szarka azon nyomban átöltözik csuda tarka tollruhába. Hogy hová utaznak? Egyenest a legtarkább társaságba. A legtarkább társaságban nincsen sár, csak napsugár van, nincsen bú,csak vidámság: MI VAGYUNK A TÁRSASÁG! Tücsöki Tücsökné már rég abbahagyta a zokogást, de a kacagást biz többé nem tudta abbahagyni. S mert a Nap is kacagott, és vele a szél is, egyszeriben a táj is megvidámodott: híre-hamva sem volt már a feneketlen sártengernek, víztócsának, pocsolyának. Tücsökiné asszony kacagva hálálkodott, s kacagva búcsúzott el az útszéli szamártövistől, és száraz cipellővel talpalt haza, hogy mielőbb elkacaghassa legkisebb fiának a frissen hallott tarka mesét: TARKA ÚTON TARKA TÁJBAN TARKA AUTÓ TARKÁN GURUL ESŐBEN ÉS NAPSUGÁRBAN... És e tarka mesén még most is kacag a legkisebb tücsökfi. Sőt, ezen kacagnak a többiek is, a kisebbek és a nagyobbak, ha éppen nem ciripelnek, vagy nem hegedülnek. Ismétlés 1. Zágoni Balázs: Barni, az üzletes bácsi Barni gyakran játszott üzletest. Összeszedte majdnem minden játékát, anya tolltartóját és vonalzóit, Apa szótárait, és mindent kirakott a kanapéra. Utána szólt Anyának és Apának,

hogy jöjjenek vásárolni. Barni volt az üzletes bácsi, mindent jó szívvel adott, és általában minden öt lejbe került.Egy ceruza is öt lej volt, meg egy szótár is. Ha az ember mondjuk, három szótárt vásárolt, hat lejnél többet nem kellett fizetned. Hogy miért? Egyszerű: Barni csak hatig tudott számolni. Barni mindenkinek kedvesen köszönt, mindenkit kiszolgált, és hívott, hogy máskor is látogasson el az üzletébe. De Barni a világért sem ment volna vásárolni egyedül a sarki üzletbe. Egyszer, nyár elején Anya elküldte tejért. Adott neki pénzt, feírta egy papírra románul, hogy tej, mert Barni románul csak köszönni tudott, és azt se nagyon szeretett, az elárusító néni pedig román volt. Anya búcsúzóul lelkére kötötte, hogy hangosan köszönjön, amikor belép az üzletbe, majd a kapuból figyelte, hogyan bandukol barni az üzlet felé. Az üzletben viszont nem úgy történtek a dolgok, ahogy Barni elképzelte. Először is sok bácsi és néni volt ott, hangosan beszélgettek és lökdösődtek. Barni motyogott egy „szörömünát”, de Lukrécia néni nem hallotta. Akkor barni megismételte egy kicsit hangosabban, de lukrécia néni se nem hallotta, se nem látta a sor végén álló Barnit. Ekkor nagyon elszégyellte magát, odafurakodott a pulthoz, gyorsan letette a papírt és a pénzt, amit Anya adott, és iszkolt kifelé az üzletből. Anya cask annyit látott, hogy Barni szalad hazafelé tej nélkül, utána pedig lukrécia néni egy zacskó tejjel. Szóval, az első vásárlás nem sikerült túl jól. Ezután hosszú ideig Barni nem akart az üzletbe menni, még Anyával meg Apával sem. Aztán, egyik nap Anya beteg volt. Az oviban azt játszodták, hogy egy kis aranyszínű csillagot adak körbe, miközben szólt a zene. Amikor a zene elhallgatott, az, akinek éppen kezében volt a csillag elmesélteegy jócselekedetét. Barninak egyetlen jócselekedet sem jutott eszébe, úgyhogy a zene elindult, és Barni továbbadta a csillagot. Barni aznap hazafelé is végig azon gondolkozott, hogy milyen jócselekedeteket tett eddig. Biztosan cselekedett már jókat, hiszen Anya és apa sokszor megdicsérték, de most semmi sem jutott eszébe. Otthon Anya még mindig betegen feküdt az ágyban, Apának pedig vissza kellett menni dolgozni. Óvatosan kinyitotta a hűtőszekrényt, és látta, hogy üres a tejes doboz, kinyitotta a kenyértartót, és látta, hogy nincs benne kenyér.

- Anya, én kimegyek vádárolni tejet és kenyeret- mondta. Anya simogatta Barnit. - Hagyjad kisfiam, később majd felkelek, és kimegyek én. - De most nem fogok elszaladni, Anya. - Kedves vagy Barni, de hagyjad cask- mondta Anya, aztán befordult, és elaludt. Barni felmászott a fotelre, így elérte a szekrény lenyíló ajtaját, onnan pedig kivette a kis lila dobozt, amiben Anya a konyhapénzt tartotta. Felvette kék kabátját, apa bevásárló szatyrát, s megnézte, hogy nyitva van-e az ajtó. Szerencsére, apa nyitva felejtette, így ki tudott menni az udvarra. A kapu reteszét egyedül is el tudta tolni. Kilépett az utcára, és elbizonytalanodott. Apa és Anya szigorúan megtiltották neki, hogy egyedül kimenjen az utcára. De nagyon szeretett volna jót cselekedni. Meglátta Gizi nénit, aki a kapuban állt, Barni és az üzlet között, és mivel a Nagy Fekete Kutyának nyoma sem volt, felbátorodott, és gyors léptekkel az üzlet felé indult. - Hát te egyedül mész vásárolni ? Nagy fiú lettél, Barnika!- mondta Gizi néni. - Anya beteg- válaszolt suttogva barni, mintha attól félne, felébreszti Anyát. Belépett az üzletbe, ahol most is sokan voltak, de Lukrécia néni egyből észrevette Barnit, és nagyon meglepődött, hogy egyedül jön, a sapkája meg fordítva van a fején, a kabátja félre van gombolva, a cipőjéből lóg a fűző, a markában pedig egy csomó pénz van. Barni hangosan köszönt, Lukrécia néni pedig intett, hogy menjen előre. Igen ám, de most nem volt papír Anyától, úgyhogy el kellett valahogy magyarázni Lukrécia néninek, hogy mit is akar vásárolni. A néni kérdezett mindenfélét Barnitól románul, de Barni nem értette. Úgyhogy magyarul annyit mondott : kenyér., Lukrécia néninek pedig felcsillant a szeme, és egy szép meleg kenyeret tett Barni szatyrába. Utána Barni a hűtőládához szaladt, és megmutatta a zacskós tejet. Lukrécia néni ezt is megértette. Aztán Barni kezéből kiválogatta a megfelelő pénzt, megsimogatta a fejét, és a kezébe nyomott egy kis csokit, és megdicsérte, persze románul. Barni nem értette, de biztos volt benne, hogy jót cselekedett, mert a néni mosolygott, a nénik, bácsik az özletben pedig bólogattak. Otthon a kenyeret és a tejet kivette a szatyorból, és Anya ágya szélére tette. Kis gondolkodás után fogta a csokit és azt is odatette. Úgyhogy Anya a friss kenyér csiklandozó illatára ébredt.

Annyira megörült Anya, hogy úgy kezdett csillogni a szeme, mint amikor sírni szokott. Megölelte Barnit, és nagyon megdicsérte, de megkérte szépen hogy többet ne menjen ki egyedül az utcára, még az üzletig sem. De Barni az Anya szemén még sokáig látta, hogy nagyon örül, és Barni aznap úgy aludt el, hogy biztosan tudta: jót cselekedett. E Szutyejev: A kisegér és a ceruza Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni lezdte az egérlyuk felé. - Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok: nem lehet engem megenni ! - Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton rágcsálnom kell valamit. Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé. - Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy amit akarsz. - No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak ! Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört. - Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.

- Lehez sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt. - Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke. - Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt. - Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke. - Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt. - Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim ! - Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott: - Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább ! A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt. - Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség ! És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett. Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek! L A szúnyog meg a ló - finnugor népmese Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló, legelés közben, odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog, és rágyújtott a maga kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog. -Hé, koma, észre sem veszel? -De most már látlak -mondta a ló. A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva zümmögte: -Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy! -Bizony, valamivel nagyobb vagyok -felelte a ló.

-folytatta a szúnyog. -Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű. -Talán még a legyektől sem félsz! -Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek. -Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled! -A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak. A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést: -Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás alatt elbánunk veled! A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt: -Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is rám! -Legyőzünk! - erősködött a szúnyog. -Nem győztök le - mondja a ló. Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta: -Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet. -Jól van, mérkőzzünk meg - állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett. -Mind egy szálig itt vagytok? -kérdezte a ló. -Mind egy szálig -felelte az izgága szúnyog. -No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! - mondta a ló. A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis szúnyogtorkán. -Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre! - A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész szúnyoghadsereget agyon nem nyomta. Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött

szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette: -Így meg így volt ...Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét. -Derék dolog, vitéz dolog! -dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak: -Ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon erősebb teremtmény a szúnyognál! P Bartos Erika: A papírsárkány Bogyó, a csigafiú még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán. - Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt! Babóca megrajzolta, Bogyó pedig kivágta a papírsárkányt. Aztán színes szalagokkal feldiszítették. Végül hosszú köteleket kötöttek a papírsárkányra. - Próbáljuk ki! - mondta Bogyó. Kézen fogva elindultak, hogy felröptessék a papírsárkányt. De hiába dobták fel újra és újra, a papírsárkány mindig visszazuhant. - Felmászom a fára, megpróbálom onnan, hátha felrepül! - mondta Babóca, de a papírsárkány most is lezuhant a földre. Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is. - Bogyó, segíts! Bogyó felmászott a fára, és elkapta Babócal lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek tovább. Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát – így már négyen repültek tovább. - Ugri, segíts! – kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskelánynak. Ugri elkapta Döme lábát – így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt. Arra szállt Pille, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát. – így már hatan repültek tovább. Vendel, a szarvasbogár és Szellő, a szitakötő ijedten néztek utánuk.

- Jaj! Az erdő felé főjja a sárkányt a szél! A papírsárkány belegabalyodott egy fenyőfa csúcsába, ék pedig mindnyájan a fák tetejére estek. Aztán elállt a szélvihar és kisütött a nap. Bogyó aggódva nézett a katicára. - Babóca, én nem tudok repülni! Hogy jutok le innen? - Ne aggódj, Bogyó! Majd csak kitalálunk valamit! - Már ki is találtuk! – kiáltotta Vendel. – Gyere Bogyó! Ugorj bele a ponyvába! Ne félj, nem ütöd meg magad! Amint Bogyó belepottyant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült. - Nézzétek! Ez nagyon jó! - Próbáljuk ki mi is! – kiűltották a többiek. Késő estig ugrándoztak fel – le a ponyván. Éjjel, amikor az erdő kis lakói már mind aludtak, a szél újra feltámadt, és elvitte magával a papírsárkányt. Á Kormos István: Vackor elalszik Ebéd után, brumma, brumma, feszült ám azon az apró, lompos, loncsos és loboncos és bozontos kölyökmackó hasán az a barna bunda! Hajjaj! Igen jóllakott –

piros nyelvét kiöltötte, szája szélét megtörölte, s pisze orrát égbe tartva, teli hassal felsóhajtva három hosszút brummogott: – Brumma, brumma, brumma, hóóóóóóóó! Fára mászni vóna jó! Szól az óvó néni akkor: – Hallod-e, te pisze Vackor! Mászol ám, de nem a fára! Megmondjam, hogy hova mászol? Aludni a puha ágyba. Ebéd után nincsen játszás, főként pedig fáramászás. Most a függönyt lebocsátom, aztán ide gyere, álom. Csíjja, csíjja, csicsíjja, bújja,

bújja, bubújja. A sok gyerek már aludna, hanem látom, csöpp barátom, hogy terajtad igen viszket az a boglyos, lompos, loncsos és loboncos és bozontos barna bunda! – Nem viszket az, brumma, brumma – áll magosba Vackor orra –, de ha jóllakik az ember, telis-teli ám a gyomra. Akkor pedig ha lefekszik, az ágy akármilyen puha, nyomja, nyomja! Amíg Vackor brummogott, engedetlen dunnyogott, behoztak sok kicsi ágyat; érzett is mindjárt az apró, engedetlen

kölyökmackó olyan vágyat, hogy az ágyba lefeküdjön, s mély álomba elmerüljön. S íme végül, nagy sokára minden gyerek szépen sorra beléfeküdt egy-egy ágyba: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc, Fodor Dávid – kilenc, Kováts Vicu – tíz, tíz, tíz, tiszta víz, s tizenegyedik az apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Hát a terem elsötétül,

mint a világ éjszaka, elalusznak a gyerekek, s nem hallatszik a sötétben, csak a pisze kölyökmackó pince legmélyéről hangzó brumma, brumma, mély szava: – Hóha, hóha, hóha, hóóóó! Fára mászni vóna jó! Kérlelték őt hatvanhatszor: – Aludjál már, kicsi Vackor! S felelt Vackor: – Én már alszok, alszok az ágyamban végre, csak mielőtt álmodnék is, erre a sötét sötétre hadd haragszok! És csakugyan akkor el is aludt Vackor.

C Arany László meséi A macska és az egér Itt is volt, ott is volt, édesapámnak is volt, édesanyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; odamegy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska: – Ne bolondozz ám, egér pajtás, ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkincádat! A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkincáját. Rítt-sírt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkincáját, de az nem adta. – Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkincádat. Elment az egér a tehénhez. – Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cicának, cica visszaadja farkincámat. – Nem adok addig . mondja a tehén ., míg nekem a kaszástól szénát nem hozol. Elment a kis egér a kaszáshoz. – Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. – Nem adok addig, míg nekem a sütőtől kenyeret nem hozol. Elment a kis egér a sütőhöz. – Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. – Nem adok addig . mondja a sütő ., míg nekem a disznótól szalonnát nem hozol. Elment a kis egér a disznóhoz. – Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. – Nem adok addig . mondja a disznó ., míg nekem fától makkot nem hozol. Elment a kis egér a fához. Amint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan makkot hozni le, hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

K



F Szabó Gitta:A kis falevél Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor a kis falevél nagyon jól érezte magát. - Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet. Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen. A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott. - Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap! - Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél. - Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat.

- Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra mi már nem leszünk a fán. - Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél. - A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a föld felé. Meglátod milyen jó lesz! A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt. - Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat után a nevetést kiáltás váltotta fel. - Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok! - Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök én is, és megfoglak! Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé. - Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem. - Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is érkeztünk! Tudod – mondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott leveleket. Ruhánk elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a földnek. - Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem! - A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát kapsz. Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna, Kislevélnek ismét furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság. - Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal? - Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben

süt a Nap, elolvad a hó. - És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és félt a választól. - Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű és szép színes virágok kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép, nefelejcs, és még sok - sok más virág is. - Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél. - Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De most már aludjunk! Elfáradtam. Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett. Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját. ISMÉTLÉS 2 Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei: – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék... Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.

– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...” A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte... Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával... Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek. Ismétlés évszakok A tizenkét hónap Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót: – Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?

Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta: – Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek – mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű! Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz: – Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat és a kendődet! – Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé. Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk. – Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul. Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak. A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre: – Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! – A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták. Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyerekét. A gyermekek és a vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz: – Mit tettél velem?!Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot adtak! Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak: - Én azt mondtam, hogy mindkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért

kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz – aszerint, hogy ki mit vár tőlük. (Újgörög mese, átdolgozta Végh György) É Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei: – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék... Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei. – A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg,

gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...” A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte... Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával... Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek. N NAGYTAKARÍTÁS A NAPNÁL Szlovák népmese, Mészöly Miklós feldolgozás Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot. A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár. - Hová tűnhetett a napocska? - kérdezték. - Keressük meg, hívjuk vissza az égre! - Igen ám, de hol találjátok meg? - kotkodácsolt a kotlós. - Tán bizony tudjátok, hol lakik? - Nem tudjuk - csipogták a kiscsibék -, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk. - Koty-koty-koty, jól van, menjetek - mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:

- Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska? - Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja. A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett: - Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék? - Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük. - Én is megyek, én is megyek! - örvendezett a szarka, és még közelebb röppent. - De tudod-e, hol lakik? - kérdezték tőle. - Azt biz' én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében. A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta. - Nyulam-bulam - csipogták a csibék, csirregte a szarka -, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik? - Azt biz' én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében. No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve. - Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? - kiáltotta a nyúl. - Itthon, itthon! - hápogott a kacsa. - A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska. - Éppen őt keressük! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. - Nem tudod, hol lakik? - Azt biz' én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja. Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében. - Sün, sün, sün koma! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. - Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja

nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg? A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt: - Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás! ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat. No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő.… A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután - huss! - repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja. - Hold, hold, ezüst hold - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte -, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk! Úgy látszik - gondolták -, elaludt a napocska, nem akar felébredni. S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával. - Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska! A napocska felébredt, nagyot ásított. - Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat? - Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van! - Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? - szomorkodott a napocska. - Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam. Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több - egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a

napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott. Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek. Z Lázár Ervin: A lyukas zokni Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján. – Azért én szebb vagyok nálad – mondta a lyuk a zokninak. – Mi – csodálkozott a zokni –, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb? – Mert átlátni rajtam – mondta a lyuk. – Ugyan – oktatta a zokni –, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat! – És piszkos is vagy – folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra –, én bezzeg sohasem piszkolódom be. Ezen a zokni elgondolkodott. – Na ugye! – hangoskodott a lyuk. – Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy. Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni. – Teljesen tönkreteszel – siránkozott a zokni. – Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt – fölényeskedett a lyuk, és még nagyobbra nőtt. – Jaj, megölsz! – kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni

nincs, lyuk sincs. Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után. Műfaj: mese Ö,Ő A két bors ökröcske Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy igen-igen szegény ember. A szomszédjában meg még egy nálánál is szegényebb lakott. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták-fogták magukat a szegény emberek, s összeadták a legényt s a leányt. Azt mondta egyszer a fiatalasszony az urának: – Hallja-e kend, böjtöljön meg egy pénteket, hátha ad az Isten valamit! A férj meg is hallgatta a tanácsot, nem evett egy betevő falást sem hét napon át. Hanem az Isten azért nem adott semmit. Hm! – gondolja magában az ember, – ez már csak elég volt! Azt mondja a feleségének: – Hallod-e feleség! Süss nekem hamuba sült pogácsát, mert megyek az Istenhez, hadd látom, hol a hiba! Süt is az asszony, s a szegényember útnak indul. Déltájt elért a Herec-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, aki a parlagon szántogatott két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka, mi járatban van. A szegényember elmondja, hogy s mint. – Neked adom én ezt a két bors ökröcskét. Ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérnek értük! Hazahajtotta a szegényember a két állatot, s másnap mindjárt az erdőbe ment velük. A szekeret innét-onnét szedte össze. De nem mert a szekérre két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még keveset bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s amikor meg akarta indítani őket, megszólalt az egyik:

– Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret alaposan, hogy recsegjen alatta! A szegényember jó tetejesen megrakta a szekeret. Amint kiértek az erdőből, találkoztak a gróffal s a bíróval. Ezek majd hanyatt estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekeret húz. Kérdi a gróf: – Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegényember? – Nem eladók, méltóságos gróf úr – felelte a szegényember. Megharagudott a gróf. Azt mondta a szegényembernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herec-erdőt, be nem veti, s el nem boronálja, ökre nélkül marad. Elbúsult a szegényember. Mit tud csinálni? – Egyet se búsuljon gazduram – szólal meg az egyik ökröcske, – csak szerezzen ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk! No, szerez is a szegényember. – Kend csak feküdjék le, s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! – szólt az egyik ökröcske. Mire az ember felébredt, szépen el is volt boronálva a szántás. A bíró s a gróf kiment, megnézték a szántást, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak. – No, te szegényember – mondja most a gróf, – ha a takarmányom gyökerestől, mindenestől be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz! A szegényember megint elkezdett búsulni, de az egyik ökröcske ismét megvigasztalta: – Egyet se búsuljon, gazduram! Csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi dolgunk! Be is takarította a két ökröcske egy nap még a helyét is a teméntelen takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegényember nem látott fel a tetejéig. Mikor a kastélyhoz értek, bement a szegényember a grófhoz, s jelentette, hogy elhozta a takarmányt. Addig azonban nem férnek be az udvarra, amíg a gróf a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről. A gróf még meg sem hallgatta jóformán, úgy kidobta a szegényembert, hogy majd meghasadt a nyaka. Ahogy látták ezt az ökröcskék, fordítottak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s fenekestől felfordították. A grófot majd megölte a bosszúság.

– Hallod-e te szegényember! – kiáltotta a gróf. – Ha te engem be nem vitetsz e pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz. Látni akarom a poklot, milyen ott a világ! Hej, búnak adja magát a szegényember! Hogy tudná ő odavinni a grófot és a bírót, amikor ő még soha tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólalt az egyik ökröcske: – Sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt. A szegényember előállott a szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol felé. Estére kelve a szájához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel. A gróf nagy urasan besétált, s utána a bíró. – No, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! – szólalt meg az egyik ökröcske. A szegényember úgy is tett, s holtig a pokolban rekedt a gróf is, a bíró is. A szegényember pedig a két bors ökröcskével máig is boldogan él, ha meg nem halt. (magyar népmese) D A három dió (magyar népmese) Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik: - Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok. El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre. Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott. - Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe. Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.

- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom. A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el.\" Mondja is a fiú: - Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide. - Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned. Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált. - Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták. A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül. A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz. Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek.\" Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza. Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána. Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza.\" Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett,azt se tudta, hol van. Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő

azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt. - Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívől adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok! Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha. Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot. ISMÉTLÉS 3. Gazdag Erzsébet: Cinege etetés Hej, télidő, hej, zord idő Elkéne most a hócipő! Ha volna hozzá ködmön is, S ha már kívánok - sapka is!” - sóhajt a kis madár, Míg ablakpárkányomra száll. Kopogtat: ”Kopp-kopp, hallod-e? Ablakodat kinyitod-e? Adsz-e ebédre jó magot? Már három napja koplalok. Fáztál-e télen éhesen? Én ázom-fázom s éhezem.”

Már nyitom, nyitom, cinege, Gyere, meleg van idebe! Itt van szalonna, friss köles, Csak válogass, csak csipegess! Odább hussan a kis bolond, És csupa félés, csupa gond. Kiszórom a magot neki. Rám pislog, aztán fölszedi