Gondolatok verssorokban

GONDOLATOK VERSSOROKBAN Asztalos Tünde 2021

Tartalomjegyzék 1. Magocska 2. Érkezésem 3. Elvágyódás 4. Kései üzenet 5. Kert csendjében 6. Átalakulás 7. Amíg vagy nekem 8. Tükörkép 9. Vízcsepp, ha lennék 10. Fények az ablakokban 11. Béke birodalma 12. Barátság fonala 13. Beszélgetés önmagammal

Bevezetés Kedves olvasó! Szeretettel ajánlom verseimet! Most először vetettem gondolataimat papírra, zártam sorokba. Olvasd szeretettel, mert megosztottam veled lelkemet. Minden vers olyan, mintha szívemből téptem volna ki egy darabkát. Küzdelmeim, világlátásom és természetszeretetem jelenik meg a versekben. Nem utolsó sorban köszönettel tartozom egy kedves barátomnak, akitől az íráskedvet kaptam, mert sokat gyönyörködöm alkotásaiban. Sokszor simogatták lelkemet. Figyelmetekbe ajánlom Albert Imola írásait! Hasznos kikapcsolódást kívánok! A.T.

Magocska Szép szavak, mély gondolatok kertjében sétáltam. Egy-egy terebélyes gondolat-fa árnyékában lelkemet pihentetni vágytam. Szavaid harmatcseppjében lemostam arcom, simogató mondataid frissítették napom. Gondolatok bimbói bontakozni kezdtek, csodaszép szirmokkal nap, mint nap gyönyörködtettek. Érni kezdett a termés a virágok közepén, magokat hullattak kerted termő földjén. De egy szellőcske, nagyon gyenge fuvallat, elkapott egy magocskát,

mely messze, nagyon messze dús kertedtől, az én sivár földemre pottyant. Telt az idő, múltak hetek, üdítő esők estek, de a kertnek napfény kellett. És a kertem sarkában azt vettem észre, szóvirágok, gondolatok, nyílnak a fényre.

Érkezésem Egyszer történt. Nagyon régen. Két szempár találkozott. Szemük fénye csillogása félúton összefonódott. Beragyogta e fénycsóva az éjszaka sötétjét. Isten ekkor küldte nekik egyik kedvenc gyermekét. Elindultam. Útra keltem. Hosszú volt a vándorlás. Szívem dobbant, megérkeztem. De elmaradt a csillogás... Szemek fénye, színpompája, mintha egyre fakóbb lett. Megérkeztem, de a szempár rám mégsem tekintett.

Itt vagyok, mert Atyám küldött valamiért a Földre le, kívánságom, hogy a célját velem bizton elérje.

Elvágyódás Valahova, valamiért... Könnyeim fátylán át nézem Az ablakon besütő újévi napfényt. És mennék, mennék… De hová? Miért? Kivel? Tátongó lélek-űr várja, hogy kitöltsék. Mi hiányzik? Én sem tudom... De érzem: nem vagyok otthon. Szomjas lelkem keresi a boldogságot! S, ha megtalálom és fel sem ismerem? Szeretném, hogy valaki vezessen engem! Merre? Hová? Melyik úton? Vagy már rajta vagyok és nem tudom? De, ha igen, miért nem érzem? Magamtól folyton csak ezt kérdem…

Néha, tudom, az úton vagyok! Akkor végre választ kapok! De, aztán egy hirtelen forgószél, s a szívem megint nem zenél...

Kései üzenet Nő, egyre nő a sóvárgás. Késik, nem érkezik a havazás. Emberek szívében ott a kívánság, Hogy jöjjön el az égi tisztaság. Néma csend ül a városon egy fáradt, szürke hajnalon. S valami elindul, lassan jön... Fentről üzennek, az égből! Első hópihével érkezik az áldás, Tökéletes kristály! Mennyei postás! Hozza a hírt, fentről az égből, Kipattan a remény az emberek szívéből. Hull a hó! Hull a hó! Befedi a várost. Isteni csodának mindenki örül most. Kinyílt az ég kapuja, árad az áldás. Emberi gyarlóság kapott megbocsátást.

S tenyerembe esik egy gyönyörű hópehely. Csendben, halkan súgja az ég üzenetét: Szívekben ne legyen kétely! A menny nektek küldi szeretetét!

Kert csendjében Már csak a hó friss illatát érzem a terebélyes diófák alatt. S csak a fehérséget figyelem, a színek megrázták a hópaplant. Tekintélyt áraszt a nagy csendesség, Óvatosan taposom a fehérség patyolatát. S mintha a kert suttogva mesélné, Régen átélt melegségét, boldogságát. Tavasszal zsendült fel minden életre, virágok, csemeték, fű és bokrok zöldje, indultak a nedvek a vén diófákban, élet pezsdült földben és minden virágban. A levegőben langyos illatok sokasága, Öltöztek a gyümölcsfák virághabos ruhába. Csupa boldogság a kertben ekkor lenni, Szemem nem győzi szépségét csodálni.

Meséli a kert, hogy milyen jó volt nyáron, madarak dala zengett minden rózsaágon. Nem érzett magányt, ember gyakran látogatta, Színek , illatok kavalkádját reggel csodálhatta. Az ősz édes illatával járja át a kertet. Belefáradt a kert, rengeteg csodát termett, Ezért ruhát váltott, puhát, kényelmeset, de színekkel most sem fukarkodott cseppet. Érezte a kert, már jó lenne megpihenni... Egy ideig csendesen nyugovóra térni. Illatokat, színeket a hódunyhába tömte, S vele a kertet tavaszig befödte.

Átalakulás Fönn repked a levegőben, Szabadon és boldogan! Pehelykönnyű pilleszárnnyal érkezett most valahonnan. Báb volt, csúnya, ezelőtt még, Úgy élte nyűgös életét. Nem tudta, hogy azt elhagyva Vár reá egy tündéri lét. Gyönyörű lesz, csodálják majd Pillangó mivoltát. Egy kínos vajúdás által Bekövetkezett az átalakulás. Ember, mikor megszülettél, Féltél-e egy másik világtól? Anyaméhben, biztonságban Tudtad- e mily szép a Föld a virágtól?

Hogyha újra menni kell Jön egy újabb metamorfózis, Akkor lelked készen áll-e megélni a katarzist? Bátran, hittel, bizalommal készítsd fel a lelkedet, Mert amikor itt az idő A te hatalmas Istened átvezet.

Amíg vagy nekem Amíg te vagy nekem, szép az élet: Szemedben látom a simogató nap sugarát, Észreveszem a bokor alatt a kis ibolyát. Látom a felhőben elbújt bárányokat, Az eső cseppjében az összes szivárványokat. Amíg te vagy nekem, nem vagyok egyedül: Mesélni akarok, hozzád nyugodtan fordulhatok. Bús magányomban hozzád bújhatok. Szívem, ha vérzik, te bekötöd sebem, Lelkem, ha örül, te örülsz velem. Amíg vagy nekem, nem kell félnem: Kétely, ha telepszik reám, te elűzöd, Panaszt mond azt ajkam, te mindig eltűröd. Ha a holnaptól rettegek, megnyugtatod lelkem, hitem, ha gyengül, mindig biztatsz engem.

Amíg vagy nekem, van értelme élni: Együtt az élet nehézségét könnyebb elviselni. Kézen fogva csodásabb az élet. Apró csodákat jó észrevenni veled. Istennek köszönöm, hogy nekem adott téged!

Tükörkép Izgatottan pillantottam bele vadonatúj kristálytiszta tükrömbe. Szívem dobbant, reménykedett hogy a kép most nem lesz görbe. Furcsa élményt tapasztaltam: Derült arccal, mosolyogva, kíváncsian néztem bele: ám sírni kezdett a tükör szeme. Megbántottam, szomorú?- kérdem tőle meglepődve. De a tükör csüngve csüggedt, lélekhonban derűt nem észlelt. Mi a gond, a melléfogás? Elrejtőzött a jókedv s a derű? Vagy élet-hegektől lett rozsdás? Gubancot talált ott legbelül?

Ki kell onnan csalogatni mindenféle fortéllyal! -Jókedv, öröm! Gyertek elő! Arcom, szemem vár mosollyal! Belenéztem tükör-mélybe: S láttam szép havas, sudár fenyőfát, rajta virgonc cinkét csivitelni, Nap sugarát hópaplanon szikrázva csillogni… Éreztem, ahogy ott benn, lenn a mélyen, a bezárt öröm rongyos szárnyán felröppen! S most a tükörben a mosolyomra egy mosolygós arc figyel éppen….

Vízcsepp, ha lennék... A végtelen mindenségben vízcsepp, ha lennék, üde harmat cseppjében megpihennék. Zsenge fűszálnak lennék frissítő ital, Szépülne tőle tisztás, mező, ha virrad a hajnal. A hegyi tó tükrében vízcsepp, ha lennék, szabadon, bizalommal beleesnék. Körtáncot járnának vízcsepp testvéreim, délceg fenyők vigyáznák tóban rejtett kincseim. Földnek kemény barázdáin vízcsepp, ha lennék, szikkadt rögbe éltető forrást vájnék. Kioltanám szomjúságát a kiszáradt földnek, hála-termést zúdítana a földön élőknek.

Égen úszó zivatarban vízcsepp, ha lennék, mélységgel és magaslattal örök békét kötnék. Leesnék a világra testemet szétszórva, kisírt szemeket szivárvánnyal beborítva.

Fények az ablakokban Est sötétjében sétálok a város utcáin, s a csendességben halványak a fények, átsuhannak a lombok, házak árnyain, s lassan ballagva, merengve lépek... Az otthonok fénye izzik a sok apró ablakon, mint megannyi szentjánosbogár. Gondolkodom, míg világítják méla lépteim, mit rejteget a kiszűrődő fény-homály? Békességet családi vacsoránál? Meghitt együttlétet az asztalnál? Anyák meleg ölelését, álomba ringató dalát? Apák izgalmas meséit, gyerekkori csínytevéseit? Nagymamák konyhából áradó illatát? Nagyapák régmúlt történeteit? Unokák víg kacagását,

játékos huncutságát? Hitet, reményt, imára kulcsolt kezeket? Boldogan pihenőre térő embereket? Vagy talán magányt, hogy senkihez se szólhat? Vagy szabad útja van a haragnak, a vad modornak? Vagy leroskadva ülnek, mert napnyugtáig feszülnek? Alig érnek haza, s már holnapra készülnek? Ezen töprengtem én egész úton, míg hazaértem. Nemsokára magamtól is ugyanezt megkérdem. Az én lámpámnak is kigyúlt már fénye, de mit világít vajon a sötétben

Béke birodalma Csónakomat kivetettem a határtalan nyílt tengerre. Régóta már azt kerestem a béke birodalma merre… Mindenfélét bepakoltam, ami az életben összegyűlt, Vontatva húzta karom evezőmet, s a part lassan, de tovatűnt… Habár sima vizeken haladtam, mégis nehéz volt csónakom. Ami rám rakodott évek alatt, most is magammal hordozom. De Valaki magamra nem hagyott, S elém küldött egy fehér galambot: ,,Ha a szelídséget felruházod, Béke birodalmát megtalálod!

Szabadulj meg terheidtől, dobd a tenger mély vizébe, csónakodban, a sok szennytől, a szelídség nem fér be. '' Elhittem a szelíd galamb ígéretét. Csomagomból dobni kezdtem gúzsba kötött lelkem sötétségét... s feneklő csónakomat pehellyé tettem. Lankadt karomnak már nem kellett az evezőket nagy erővel húzni. A csónakom könnyedén lengett... Így lehet a béke birodalmába jutni.

Barátság fonala Teremtett Földnek kerekségén, időtlen időnek végtelenségén, két kis porszemnyi ember mennyei ajándékozója, a Mester. Szemnek láthatatlan fonalat, Küldött az Isteni akarat. Lelkünk tekerni kezdte óvatosan, Én innen, te meg onnan. Bátorított a mennyei sugallat, őszinte barátság lesz a gombolyag. S, ahogy fonalunk közeledett, Erősödött a baráti szeretet. Lassan, bizalommal hámozni kezdtük régóta búrokba-zárt lelkünk. Így láttuk meg egymásban a szépet, Világtól elzárt rengeteg értéket.

Gombolyagunk azóta is gömbölyödik, barátságunk egyre inkább erősödik. Nagy kincs, ha van kihez fordulni, lelkünket bizalommal kibontani. Mindketten hálásak vagyunk az Égnek, hogy ily balzsamot adott e két szívnek! Fonalunkat erősítse az önzetlen szeretet, Barátságunk gombolyagja maradjon kerekded!

Beszélgetés önmagammal Éppen nyugovóra szerettem volna térni, mikor nagy robajjal akart valaki belépni. -Ki vagy? kérdeztem tőle szelíden én. -Te vagyok! szólt a hang belülről hetykén. -Mindketten lehetünk-e őrei e szívnek? Vagy ki lesz a lakója lelkünk bölcsőjének? -Keressük meg a győzedelmes eszmét. Szeretet és gyűlölet közti mezsgyét! -Haragszom! Megbántottak! Erős leszek, megismerik bosszúmat! -Megbocsátok! Megbántottak... Lehet ők is valamiért szomorúak. -Félek! Mit nyújt nekem majd az élet? Kudarcot, hogy ne valljak, kikerülök mindent! -Bízom! Legyőzőm a félelmemet, Erős hittel Istenre hagyom életemet!

-Irigyelem! Csodás lehet életük! Sajátommá teszem a jót tőlük! -Megelégszem! Örülök is értük! Valamiért sok áldásban volt részük. -Büszke vagyok! Mindent hibátlanul végzek! Ezért engem nagyon sokat dicsérnek! -Alázat! Ezt súgja bennem szerénységem. Atyámtól kaptam tehetségem. -Feladom! Nem bírom már a harcot! Nem tudom elviselni a sok kudarcot... -Harcolok! Nem egyedül megyek előre. Jézusomnak erejével jutok ki a napfényre! Szívem rejtekéből felzendül a szimfónia, beköltözött végre a béke s a harmónia. Isten igéjével erősítem hitemet, hogy győztes legyen a jóság s a szeretet!