Na, telt-múlt az idő, egyszer a király, mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az arany rozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt rézsisak, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény: - Jobban láttam én azt, mint ti. - Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai. - Hát fölállottam a kerítésre, s onnét. A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést elbontották. Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem, mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt az arcán. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mire a szegény ember s a két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckó- ban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak. Bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni! - Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény. - Ugyan honnét láttad? - Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam. A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét. Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta le. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát. Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak. - Jobban láttam azt én - mondotta a legény. - Ugyan honnét láttad? - Honnét? A ház tetejéről. Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is. Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az arany- rozmaringot, az aranyalmát s arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országában. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a 251
legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát. Na, csakhogy eljött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. 252
FADÖNTŐ Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy gazdag juhász, akinek annyi juha volt, mint égen a csillag. A között a rengeteg sok juh között volt egy, amelyiknek kék volt a gyapja. Amint egyszer a juhász terelgette hazafelé a nyáját, mit gondolt, mit nem ez a kék juh, keresztülugrott egy magas kőfalon, s többet soha meg nem találták. Szaladt a juh, mintha a szemét vették volna, s addig meg sem állott, míg egy rengeteg erdőbe nem ért. Rengeteg erdőben lefeküdött egy bokor alá, s hát uramteremtőm, mit talált ott? Ott volt egy kicsi szopós gyermek, s keservesen sírt. Megsajnálta a juh a gyereket, s megszoptatta. Aztán többet el sem hagyta. Mikor hét esztendeig szoptatta a gyermeket, olyan nagy, erős legény lett belőle, mint egy óriás. Azt mondja a juh: - No, fiam, most már elmehetsz szerencsét próbálni. Elindul a legény, megy az erdőn keresztül, s ahogy ment, mendegélt, megfogta a legmagasabb s legvastagabb fákat, s csak úgy döntögette ki egymás után, mintha valami vékony karók lettek volna. Gondolja magában a legény: „Hiszen érzem, hogy erős vagyok, de még másként is megpróbálom az erőmet.” Volt nála egy fejsze, s azt úgy fellódította a magas levegőégbe, hogy elveszett a szeme elől. De egy jó öreg óra múlva a fejsze mégiscsak visszaesett a földre. Mondja magában Fadöntő (mert ez volt a neve a legénynek): „Ez még nem elég. Csak akkor leszek igazi erős, ha úgy fel tudom hajítani a fejszét, hogy többet vissza sem esik a földre.” Visszamegy a juhhoz, s mondja: - Édesanyám, még nem vagyok elég erős, szoptasson még hét esztendeig. Hát jól van, a juh szoptatta még hét esztendeig Fadöntőt. Mikor a hét esztendő kitelt, felkapta a fejszét, s úgy fellódította, hogy azt többet emberi szem nem látta. Akkor aztán elbúcsúzott a juhtól: - Isten áldja meg, édesanyám, köszönöm, hogy dajkált! S elindult világgá. Megy, mendegél erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken által, egyszer csak látja, hogy egy nagy, óriás ember a legmagasabb hegyeket s a nagy darab szántóföldeket felforgatja. Csak alája tette a kezét, s egyik oldaláról a másik felére fordította. Odamegy Fadöntő, s mondja neki: - Hej, atyafi, ne bántsd a szegény emberek földjét! - Ejnye, ilyen-olyan adta - förmed rá Hegyforgató -, eltakarodj innét, mert rútul jársz! - Hiszen majd megválik, hogy melyikünk erősebb - mondja Fadöntő. S egyszeriben birokra mennek. Derékon kapja Hegyforgató Fadöntőt, s első fogásra jól a földhöz vágja. Uccu, felugrik a földről Fadöntő, megragadja Hegyforgatót, s úgy vágja a földbe, hogy csak a feje látszott ki. De bezzeg elkezdett rimánkodni Hegyforgató: 253
- Hagyd meg az életemet, Fadöntő, hűséges társad leszek, ameddig élek! Jól van, Fadöntő megkegyelmezett Hegyforgató életének, kihúzta a földből, erős barátságot fogadtak, s azzal együtt továbbmentek. Mennek, mendegélnek, s egyszer csak látják, hogy egy ember úgy gyúrja a vasat, akárcsak az asszonyok a tésztát. Köszönti Fadöntő illendőképpen, s kérdi: - Hát kend mit csinál, atyafi? - Vasat gyúrok, nem látod-e, majd mindjárt meggyúrlak téged is. - Engem-e? Abból nem eszel! Ott mindjárt összekapnak, birokra kelnek, s Fadöntő úgy belevágja a földbe Vasgyúrót, hogy éppen a derekáig süppedett. - Látom - mondja Vasgyúró -, hogy erősebb vagy, mint én, de hagyd meg az életemet, mert amíg élek, hűséges társad leszek. Jól van, Fadöntő meghagyja a Vasgyúró életét is, s mentek tovább hárman. Még a föld is rengett, amerre ez a három óriás ember elhaladt. Mennek, mendegélnek, s egyszer csak egy nagy, süppedékes helyhez érnek. Hát, uram- teremtőm, azon a süppedékes helyen elakadt vagy húsz szekér, mind a húsz szekér elé négy- négy ló volt fogva, s mind a húsz szekér színig meg volt rakva vassal. Könyörögnek a fuvaros- emberek: - Az isten áldja meg kigyelmeteket, segéljenek, húzzuk ki ezeket a szekereket valahogy! Mondja Fadöntő: - Mi jó szívvel, ha aztán annyi vasat adtok nekünk, amennyit elbírunk. Hogyne ígérték volna meg a fuvarosok, megígérték jó szívvel. Beleáll a három ember a süppedékbe, s mintha csak olyan játékszekerek meg játék lovak lettek volna, magukra szedték mind, amennyi volt, s vitték a szekereket lovastul, vasastul, mindenestül. Hej, megijedtek a szegény fuvarosok, elkezdettek könyörögni, hogy legalább a szekereket s a lovakat adják vissza, nem bánják, a vasat vigyék isten hírével. Megsajnálta Fadöntő az embereket, visszaadta szekerüket, lovukat, csak éppen három szekér vasat vittek el, mert hát arra még szükségük lehet. Amint továbbhaladtak, mondja Fadöntő Vasgyúrónak: - No, Vasgyúró, csinálj két csépet* s egy fejszét, mert erre még szükségünk lehet. Egy szempillantás nem telt belé, ami vas volt, összegyúrta Vasgyúró, s megvolt a két csép meg a fejsze. Bemennek egy faluba, s hát ott egy földesúrnak annyi búzája van, hogy ezer cséplő izzadhatott volna egy esztendeig, s mégsem tudta volna kicsépelni. Bemegy Fadöntő a társaival a földesúrhoz, s mondja, hogy ők hárman azt a rengeteg sok búzát reggelig mind kicsépelik, ha jól megfizeti. Nagyot kacag a földesúr, s mondja: - No, hát csak eredjetek, csépeljétek ki, s ha reggelig, ami búzám van, mind kicsépelitek, elvihetitek mind egy szemig. Még a csűröket is nektek adom, azt is elvihetitek. Kimennek a csűröskertbe, egy szempillantásra szertehányják az asztagokat, neki a vascsépekkel, s még nem is pitymallott, ami búza volt, mind egy szemig kicsépelték. Azzal fölmérték a búzát, s mikor a földesúr fölkelt, nem volt sem csűr, sem búza, elvittek mindent. 254
Szörnyű haragra lobbant a földesúr, utánuk eresztette a legvadabb bikáit, de mikor a bikák utolérték, megfordult Fadöntő, s a fejszéjével mind egy szálig agyonverte. Továbbmentek szép csöndesen, s addig mentek, mendegéltek, míg egyszer a király városába értek. Hát ez a város gyászfeketébe volt borítva, gyászfekete posztó volt húzva még az utcákra is, a kerítésekre is. Kérdi Fadöntő egy embertől: - Mért gyászol ez a város, atyafi? Mondja az ember: - Azért gyászol, mert a királynak három gyönyörűséges szép leányát elrabolták, s senki lélek nem tudja, hogy hová, merre vitték. Gondolja magában Fadöntő: hiszen majd visszahozom én azokat a lányokat, ha a föld alá vitték is. Ment egyenesen a királyhoz, mentek oda a társai is. Ott elémondja Fadöntő, hogy ő visszahozza a három királykisasszonyt, s nem is kíván azért semmi jutalmat, csak adjon neki a király ötven ökröt, ötven kocsi kendert, s ötven kocsi kását. Hiszen adott a király jó szívvel mindent, odaadta volna minden kincsét, csak a leányait visszahozzák. Kiválogatták a legszebb ötven ökröt, megraktak ötven szekeret kenderrel, ötvenet kásával, s azzal kimentek az erdőbe, s ott egy tisztáson letelepedtek. Az első nap Fadöntő s Hegyforgató elment be az erdőbe, hogy egy kicsit széjjelnézzenek, s otthagyták Vasgyúrót, hogy őrizze a szállásukat, s főzzön, mire visszakerülnek, jó vacsorát. Nagy tüzet rak Vasgyúró, a tűz fölé egy rengeteg nagy kandért, a kandérba egy szekér kását, a kása közé egy ökörnek a húsát s minden csontját-bontját. Főzi, kavargatja, s mikor éppen leveszi a tűzről a kandért, odajön egy szetemnyi kis emberke, de olyan kicsi, hogy a szakállától nem látszott, bele volt abba csongolyodva,* s mondja Vas- gyúrónak: - Hé, bátya, adjon nekem abból a kásából! Mondja Vasgyúró: - Ebből nem eszel, öcsém. - Nem-e? Eszem én mindjárt, mégpedig a hátadról. Azzal a kicsi emberke megragadta Vasgyúrót, földhöz vágta, hogy csak úgy megnyekkent belé, hasra fektette, a forró kását a hátára kitálalta, s mind egy falásig megette. Mire Fadöntő s Hegyforgató visszakerült, a kicsi emberke eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Egy falás nem sok, annyi vacsora sem volt, de Vasgyúró szégyellette megmondani, hogy mi történt vele. Másnap Hegyforgatót hagyták otthon, de ez éppen úgy járt, mint Vasgyúró. Hanem a kicsi emberkéről ő is hallgatott. - No, látom - mondotta Fadöntő -, hogy még vacsorát sem tudtok főzni. Ma én maradok itthon, menjetek el ti. Otthon maradt Fadöntő, s hát amikor a kását éppen el akarja venni a tűzről, jő a kicsi emberke, belecsongolyodva a szakállába. Köszöntötte nagy hetykén Fadöntőt: - Isten jónap, Fadöntő, adsz-e kását?! - Nem én, nincsen tálam. - Nem baj, eszem a hátadról. - Az enyémről-e, te emberizink?* 255
Azzal megfogta a kicsi emberkét, kicsongolyította a rettentő nagy szakállából, lefektette egy csutakra, vett egy szeget, elő a fejszét, s a kicsi ember nagy szakállát a csutakhoz szegezte. Abban a pillanatban leszáll egy madár a levegőégből, olyan sebesen, mint egy nyílvessző, aztán mintha intene Fadöntőnek, s szép csendesen elkezd szárnyalni előtte, repül, repül elébb- elébb, Fadöntő utána, s egyszerre csak eltűnik a madár a földön, egy nagy fekete lyukban. Gondolkozik Fadöntő, vajon menjen-e utána? Bizonyosan az alvilágba megy ez a madár, arrafelé lesznek a királykisasszonyok. Mégis meggondolkozik, visszamegy a szállásra, s hát, halljatok ide, nincs ott a kicsi emberke, csak a szakálla; azt ott hagyta, ő maga pedig eltűnt. Hazajönnek a társai is, mondja nekik, hogy mi történt. Egyszeriben elegyezik,* hogy abból az ötven szekér kenderből kötelet fonnak, Fadöntőt azon leeresztik az alvilágba. Hegyforgató s Vasgyúró ott marad a lyuk szélén, s várnak, amíg alul Fadöntő meg nem rándítja a kötelet, akkor aztán húzzák fel. Megfonják a kötelet nagy hirtelenséggel, leeresztik Fadöntőt. Hét nap s hét éjjel folyton eresztették, akkor ért földet a talpa. Hát, kit látnak szemei! Ott vánszorog nagy erőtlenül a kicsi emberke, a szakálla nélkül. - No, te Fadöntő - mondja a kicsi emberke -, odafel hagyám a szakállamat s a szakállammal az erőmet is. De tudom, hogy miben jársz, s ha meghagyod árva életemet, megmutatom, hol van a három királykisasszony. Mert úgy tudd meg, hogy van nekem három bátyám, s azok rabolták el a királykisasszonyokat. Mennek ketten, s egy ezüstvár elé érnek. Ott a kicsi emberke dobbant egyet a lábával, erre mindjárt megáll a vár, bemennek, s hát csak Fadöntő elé ugrik egy hosszú szakállú törpe, s nagyot rikkant: - A királykisasszonyért jöttél, úgy-e? Na, ide jó helyre jöttél. S megragadja Fadöntőt. Hej, Fadöntő sem rest, nekihuzakodik a fejszével, s úgy kettévágta a törpe fejét, hogy még egy jajszót se mondott. Azzal bement a palotába. Ott ült a királykisasszony, éppen akkor hullatta könnyeit egy ezüsttálba. De bezzeg vége lett a sírásnak mindjárt, örült a királykisasszony, hogy nem találta helyét. Ezüstvesszejével megsuhintotta a palotát, s mindjárt ezüstszilva lett belőle. Azzal mentek az aranyvárhoz, ott lakott a középső királykisasszony. Aranyvárnak a gazdáját is megölte Fadöntő, s vitték azt is aranyalma képében. Onnét mentek a gyémántpalotához, abban lakott a legidősebb királykisasszony. Gyémánt- palotának a gazdáját is megölte Fadöntő, s vitték a gyémántpalotát is, gyémántkörte képében. Mentek nagy örömmel a lik szájához, ott megrándította a kötelet Fadöntő, s szépen sorjában felhúzták a három királykisasszonyt. De mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy negyedszer nem eresztették le a kötelet. Ottmaradt szegény Fadöntő az al- világban. Ment, mendegélt nagy búsan, majd megszakadt a szíve nagy bánatában. Mert hát szó, ami szó, tetszett neki a legkisebb királykisasszony. Megy, mendegél Fadöntő, azt sem tudja, merre. Egyszer látja, hogy egy szörnyű nagy kígyó tekerődzik fel egy fára, a fának a tetején sasfészek. Mindjárt tudta Fadöntő, hogy hová igyekszik a kígyó: a sasfiak éppen nyújtották a nyakukat, bizonyosan az anyjukat várták, s ím, jött az anyjuk helyett a kígyó. 256
„Megállj, kígyó - mondja magában Fadöntő -, azokból a sasfiakból nem eszel!” Fölmászik nagy hirtelenséggel a fára, s kettéhasítja a kígyónak a fejét. Éppen abban a szempillantásban jött haza az öreg sas. - No, te legény - mondja a sas -, megmentetted a fiaim életét. Jótétel helyébe jót várj. Mit kívánsz? - Nem kívánok én egyebet, csak vígy fel engem innét a hazámba. Felül Fadöntő a sas hátára, s csak úgy zúgott-búgott a levegő, amint a sas nekivágott rettentő nagy szárnyával. De olyan sebesen repült, hogy Fadöntő a szemét sem merte kinyitani. Egyszer csak megszólal a sas: - Nyisd ki a szemedet, mit látsz? Hát uramteremtőm, ott van Fadöntő éppen a király városa mellett. No, éppen jókor jött. Állt a lakodalom a király udvarában. Hegyforgatónak adta a legidősebb leányt, Vasgyúrónak a középsőt a király. De a kicsi királykisasszony, az nem akart férjhez menni, hiába esekedtek érte királyfiak, hercegek. Azt mondta, addig nem megy férjhez, amíg olyan ruhát nem hoznak neki, amilyent odalent viselt az ezüstpalotában. Hallja ezt Fadöntő, kimegy éjjel a mezőre, ott az ezüstvesszővel megsuhintja az ezüstszilvát, arany vesszővel az aranyalmát, gyémántvesszővel a gyémántkörtét, s volt reggelre három olyan palota, hogy csudájára járt az egész világ. Aztán bement az ezüstpalotába, ezüstpalo- tában a királykisasszony szobájába, a királykisasszony szobájában felnyitotta a szekrényt, kivette onnét a legszebb színezüst ruhát, s vitte egyenest a királykisasszonynak. - Itt a ruhád, szép királykisasszony. De bezzeg most nem kérette magát a királykisasszony. Mindjárt papot hívtak, összeadták Fadöntővel, s a király nagy örömében Fadöntőnek adta egész országát s királyságát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. 257
A LJETAVAI PAP Meredek sziklahegyen áll Ljetava vára, melyet még Nagy Lajos király építtetett. Az első gazdája Bebek volt, annak a Bebeknek az ivadéka, aki hét hegyen hét várat épített hét juhakol helyett, amint azt én már elmondottam nektek. Kézről kézre ment Ljetava vára, sok dicső- séges, sok szomorú történetnek volt a tanúja. Most puszta, elhagyatott, szomorúan néz le a szép Vág völgyére. Ha a kövek megszólalhatnának, a tatárjárás idejéből mondhatnák a legszomorúbb történetet. Az után a szerencsétlen sajói ütközet után szerteszét barangoltak a tatárok az egész országban. Elvetődtek a Vág völgyére is, s amerre mentek: öltek, raboltak, égettek. Futott, aki futhatott, menekült rengeteg erdőkbe, meghúzódott az erdők sűrűjében, sziklák barlangjaiban. A szegény ljetavai népet meglepték a tatárok, már a várba sem menekülhettek, öreg papjukkal a templomban húzódtak meg. Bezárták az ajtót, s imádkozva várták a tatárokat. Hiszen nem kellett sokáig várni: jöttek a tatárok szörnyű ordítással. Döngették az ajtót nehéz szerszámokkal, s ím, az ajtó recsegett, ropogott, de állotta a döngetést, nem nyílt meg a tatárok előtt. - Nyissátok ki! - kiáltottak be a tatárok. - Nem nyitjuk - szólt ki az öreg pap -, míg meg nem fogadjátok, hogy híveimnek nem lészen bántódása. - Nem lesz, nem! - biztatták a tatárok. - Csak jertek ki bátran. Kinyitotta az öreg pap az ajtót, kilépett bátran, utána a hívei. Csak éppen erre vártak a tatárok. Azt mondta a vezérük a papnak: - Megkegyelmezünk nektek mindnyájatoknak, ha áttértek a mi hitünkre. Felelt a pap: - Öljetek meg, de hitemet el nem hagyom. Hát ti, híveim? - Mi sem, mi sem! - kiáltották a hívek egy szívvel, lélekkel. Közrefogták most a tatárok a népet, felhajtották a hegy tetejére, vertek a hegy aljába hegyes karókat, s úgy dobálták le a mélységbe öreget, ifjat. Kérdezték sorban valamennyitől: - Térsz-e a pogány hitre? - Nem! - Térsz-e a pogány hitre? - Nem! Minden kérdésre „nem” volt a felelet. Ezalatt az öreg pap égre emelte szemét, s imádkozott. Utolsónak hagyták őt. - No, te Isten szolgája - mondotta csúfondárosan a tatárok vezére -, most mutassa meg az Isten az ő hatalmát. Meglátom, volt-e az imádságodnak foganatja. S ím, halljátok, mi történt. Ledobták az öreg papot is, de nem esett le a mélységbe, hanem hirtelen eltűnt a szemük elől, aztán egyszerre csak látják, hogy ott csüng az öreg pap a mélység fölött, fölakadván egy bokorban. Nem akadt a tatárok közt bátor, aki leereszkedjék, s 258
letaszítsa onnét. Mikor aztán elvonultak a tatárok, megszabadították az öreg papot életben maradott hívei. A ljetavai templomban van egy régi oltárkép, ez a kép azt ábrázolja, amint a tatárok a mélységbe akarják dobni az öreg papot. Aki arra jár, nézze meg. 259
ÖRDÖG JÁNOSKA Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Ez a király erősen szeretett vadászni. Nem gondolt sem az országgal, sem az Istennel, nem gondolt az senkivel. Hajnalban megkezdte, s még éjjel is vadászott. Egyszer meghívja a király a mindenféle herceg barátjait vadászatra. Kimennek az erdőbe, ott elindulnak a vadászok, ki erre, ki arra, a király is ment egyedül, mert mindig egyedül járt, nehogy valaki előle a vadat ellője. De hiába nézett erre-arra, hiába fülelt, egy vad nem sok, annyit sem lőtt. Ment beljebb-beljebb az erdőbe, s egyszer csak szeretne kikerülni, s hát nem tud. Elkezdette káromolni az Istent, hogy vadat sem küld a puskája elé, s még el is tévelyedik az erdőben. Mit csináljon, merre menjen? Kiabálta vadászpajtásait, az embereit: senki sem hallotta kiabálását. Nagy elkeseredésében azt mondta: - Bárcsak egy ördög jönne ide, az, tudom, kivezetne az erdőből! Abban a szempillantásban elébe toppan egy ördög. - Hívtál, itt vagyok. Tudom én, hogy mi a bajod. Egy vadat sem lőttél, s nem tudsz kimenni az erdőből. Hát én segítek rajtad. Annyi vadat kerítek eléd, hogy csak győzzed lőni, s ki is vezetlek az erdőből, csak azt ígérd meg, hogy nekem adod, ami nincs most a te házadban. - No, te ugyan nem sokat kívánsz - mondja a király -, csak gyere velem, neked adom, ami nincs most a házamban. Azzal az ördög nekirugaszkodott, felvert egy csomó vadat az erdőben, s lőtt a király annyit, hogy tizenkét szekéren is alig tudták hazavinni. Azután az ördög szépen kivezette az erdőből. Összekerült a többi vadászokkal is, s együtt hazamentek. Fölmennek a palotába, asztal mellé telepednek, ott ült az ördög is, a király s a hercegek között. Esznek-isznak, vígan vannak, hát egyszer csak szalad be a szolgáló, s jelenti, nagy örven- dezéssel: - Felséges királyom, a királynét Isten egy szép leánygyermekkel áldotta meg. Haj, megörült a király, de még az ördög is. Felugrik az az asztal mellől, s mondja a királynak: - Na, ez nem volt a házadban, amikor találkoztunk. Tíz esztendő múlva eljövök a leányodért. Azzal az ördög eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Telt-múlt az idő, eltelik a tíz esztendő, s hát csakugyan jő az ördög, kéri a királykisasszonyt. „Hiszen megállj, ördög - gondolja magában a király -, az én leányomat ugyan el nem viszed!” Nagy hirtelen felöltöztették a kondás leánykáját drága, szép aranyos ruhába, s nagy sírás-rívás közt oda adták az ördögnek, hadd vigye. Elviszi az ördög a kondás leánykáját aranyos, bársonyos hintóban, s mikor éppen a disznó- csorda mellett halad vele a hintó, elkezd sírni a leányka, s mondja: - Az Isten áldjon meg, malackáim, többet nem őrizlek, mert oda vitet a király, ahol az angyalkák teremnek! Megmérgelődik az ördög, kiált a kocsisnak: - Fordulj vissza! 260
S vágtattak, mint a sebes szélvész a királyi palotába. Ottan elkezd káromkodni az ördög, hogy őt így meg úgy megcsalta a király, a kondás leányát adta az ő leánya helyett. Kérlelik az ördögöt mindenféleképpen, csak ne haragudjék, hát jól van, ha beleszakad is a szívük, odaadják a leányukat. Azzal kifordul a királyné a szomszéd szobába, s ottan felöltöztetik a juhász leánykáját szép aranyos ruhába. De volt sírás-rívás, felverték a palotát, hogy így meg úgy kifogynak egyetlen leánykájukból, s a bolond ördög csakugyan elhitte, hogy most igazán a király leányát adták a kezébe. No, elindulnak, de mikor a selyemréten a selyemszőrű juhnyáj mellett haladnának el, meg- szólal a kisleány, s keserves könnyhullatás közt elkezd búcsúzkodni: - Isten áldjon meg, báránykáim, én többet nem őrizlek, mert a király oda vitet, ahol az angyalkák teremnek! De még csak most mérgelődött az ördög! Hajtatott vissza a palotába, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, s mondta a királynak: - Hallod-e, kétszer megcsaltál, de most add ide tulajdon leányodat, mert ha nem, kő kövön nem marad, úgy elpusztítok mindent. Mit volt mit tenni a királynak, oda kellett, hogy adja egyetlen leányát az ördögnek. De most már igazán sírtak mind a ketten, a király is, a királyné is, de olyan keservesen, hogy aki hallotta, a’híja volt, hogy megszakadjon a szíve. Na, elviszi az ördög a kisleányt. Ahogy hazaért, bedobta egy kicsi szobába, s mindjárt egy asztalra kiöntött két véka kását, azt összekeverte három véka hamuval, s azt mondta neki: - No, te királykisasszonyka, ha két óra alatt a két véka kását ki nem válogatod a hamuból, szörnyű halálnak halálával halsz meg. Sírt a kisleány keservesen, kihallott a sírása a szobából. Hát egyszer csak bejön egy szép fekete fiúcska, aki nem volt más, mint az ördög fia: Jánoska. - Hát te miért sírsz? - kérdi Jánoska a királykisasszonyt. - Ó, hogyne sírnék - mondá a kisleány -, mikor az ördög azt parancsolta, hogy ezt a két véka kását szemeljem ki a hamuból. Jó szíve volt Jánoskának, elővette kicsi sípját, belefújt abba, s hát abban a szempillantásban tele lett a szoba kicsi ördögöcskékkel. Parancsolta nekik, hogy azt a kását mind egy szemig válogassák ki a hamuból. Még jól félre sem pillantott, egy kásaszem nem sok, annyi sem volt a hamuban, mind kiszedték az ördögöcskék. Másnap kétannyi kását vegyített kétannyi hamuba az ördög. De Jánoska az ördögöcskékkel azt is mind kiszemeltette. Hej, szörnyű haragra lobbant az ördög, amikor ezt látta, nagy mérgében összeharapta a szakállát, aztán kipökdöste a földre, s minden szálból egy haragos kígyó lett. De a kígyók nem bántották a királykisasszonyt. Csak a sikoltását hallották, s mindjárt megszelídültek. - No, te kis tejfelhab, látom, hogy még az állatok is szeretnek. De ne örülj, mert most olyant parancsolok, hogy még az ördögökkel sem tudod megcsinálni. Azt mondom én neked, hogy holnap reggelre olyan templomot építs semmiből, hogy a teteje az égig érjen, s az Isten legyen benne a pap, mert különben szörnyű halálnak halálával halsz meg. Elmegy az ördög nagy dörömböléssel, ottmarad a kisleány keserves sírással. Jő Jánoska, s kérdi: - Hát te miért sírsz megint, királykisasszonyka? 261
Mondja a kisleány, hogy miért. Eléveszi Jánoska a sípját, belefúj, jönnek a kis ördögök, s mondja Jánoska, hogy reggelre építsenek egy templomot, olyan magasat, hogy a teteje az eget verje, s az Úristen legyen abban a pap. Azt mondják az ördögöcskék: - Hiábavaló parancsolat ez, édes gazdám. Semmiből az ördögök sem építhetnek semmit, nemhogy templomot. Az égbe sem juthatnak az ördögök, nem is hozhatják le az Istent papnak. Jobb lesz, ha míg az apád elékerül, hazaviszed a királykisasszonyt. Jánoska bizony meg is fogadta az ördögöcskék tanácsát. Kivezeti a királykisasszonykát a szobából, s elindulnak ketten hetedhét ország ellen. Amint mennek, mendegélnek, megszólal a királykisasszony: - Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom bal felől! Visszanéz János, s hát látja, hogy vágtat utánuk seprőnyélen egy vén boszorkány, s csak úgy szakad a láng a szájából. Mit csinál, mit nem Jánoska, a királykisasszonyt hirtelen búzafölddé változtatta, ő maga pedig hirtelen átbucskázott a fején. Egy kis pásztorfiú lett belőle, még csergettyű* is volt a kezében, s úgy csergetett, hessegette a verebeket: - Hess, hess, veréb, reppenj elébb! Odaér a vén boszorkány, s kérdi a fiút: - Te legényke, nem láttál-e elmenni errefelé egy ilyen meg ilyen fiút s leánykát? Felelt Jánoska: - Hej bizony, nénémasszony, sok itt a veréb, nem tudom tőlük megőrizni a búzát. Hess, hess veréb! - S elkezdett ismét csergetni, hessegetni erősen. - Nem azt kérdeztem, hogy sok-e a veréb, hanem láttál-e elmenni erre ilyen meg ilyen fiút s leánykát? - Hiszen már két verébnek a szárnyát is eltörtem, egy csóvára* fel is akasztottam, hogy a többit ijessze, s mégis ellepik a búzámat. Hess, hess, veréb! - No, ez süket is, bolond is - mondja a vén boszorkány, s nagy mérgesen visszavágtat a pokolba. Azzal Jánoska is, a királykisasszony is visszaváltozott azzá, amik voltak, s mentek tovább. De egy jó hajításnyira sem mentek, megszólal ismét a királykisasszony: - Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom jobb felől! Visszanéz Jánoska, s hát látja, hogy vágtat egy ördög, csak úgy szakad a láng a szájából. Abban a pillantásban egy régi templommá változtatta a királykisasszonyt, belőle pedig vén remete lett, s úgy várta az ördögöt. Kérdi az ördög: - Nem látott kend egy ilyen meg ilyen fiút s egy ilyen meg ilyen leánykát errefelé menni? Mondja a remete: - Én nem láttam, de gyere bé az Isten házába, imádkozzál, s ha jó lélek vagy, megtalálod, akit keresel. Ebbe a zacskóba pedig tégy alamizsnát, mert a tiszta lelkek ajándékát szereti az Úristen. 262
- Hallgass, te Isten bolondja - káromkodott az ördög -, azt mondd meg nekem, hogy láttad-e vagy nem azt a fiút, s azt a leánykát! A templomodra nincsen szükségem. - Térj Istenhez - mondotta a remete -, mert megtérni sohasem késő. Megmérgelődik az ördög, fölkapja a buzogányát, hogy a remetének a fejéhez vágja, hanem a buzogány lecsúszott a remete feje mellett, s úgy megcsapta az ördög lába szárát, hogy mindjárt megsántult belé. Azzal megfordult, nagy mérgesen visszasántikált a pokolba. Visszaváltozik Jánoska is, a királykisasszony is azzá, amik voltak. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s mikor éppen a királykisasszony hazájához közelednének, megszólal a királykisasszony: - Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom mind a két felől! Visszanéz Jánoska, s hát vágtat utánuk egy ördög meg a felesége, s szakad a láng mind a kettőnek a szájából. Mit csinált, mit nem, a királykisasszony mindjárt tóvá változott, belőle pedig aranykacsa lett, s úszkált a tó közepén. No de, ha két ördög együtt van, nincs akkor semmiféle titok. Mindjárt tudták ezek, hogy a tó a királykisasszony, az aranykacsa Jánoska. Nekiállnak a tónak, az asszony merítette, az ura meg hajigálta a kacsát, de mennél jobban merte a vizet az asszony, annál nagyobbra nőtt a tó, s valahányszor a kacsához hajított az ördög, mindig a tó alá bújt, nem tudta eltalálni. Már nem tudták, hogy mit csináljanak. Gondolták, belemennek a tóba, megfogják a kacsát, azt legalább hazaviszik, ha a tó ott marad is. No hiszen, ha belementek, ott is maradtak. Nagy hirtelenséggel megáradott a tó, összecsapott a fejük felett, s belefulladt az ördög is, a felesége is. Most már mehettek haza bátran. A kacsából Jánoska lett, a tóból királykisasszonyka, s mire estére kerekedett az idő, szépen hazaértek a király palotájába. De bezzeg volt öröm otthon, istenem, de milyen nagy öröm! A király mindjárt papot hívatott, Jánoskát megkereszteltette, a királykisasszonykával összeeskettette, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Hanem a király sem kerülte ezután a templomot. Olyan istenfélő ember lett belőle, hogy az csupa csuda. Holta után Ördög Jánoskára maradott az egész ország. Még ma is él, ha meg nem halt. Holnap legyen a ti vendégetek! 263
A VADGALAMB ÉS A SZARKA Szép madár a vadgalamb, de nem ért a fészekrakáshoz. Elmondom nektek, hogy miért nem ért. Réges-régen, még az ántivilágban* volt, a vadgalamb is szerette volna megtanulni a fészek- rakást. Látta, hogy a szarka vékony ágacskákból, gallyakból milyen pompás fészkeket rak. Elment hozzá, s kérte szépen: - Kedves szarka pajtás, taníts meg engem a fészekrakásra! - Én jó szívvel - mondotta a szarka. Hirtelen összeszedett egy csomó ágat, ügyesen rakta az egyiket a másikra, s magyarázgatta a galambnak: - Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy. A vadgalamb ugyan nem értette, de szégyellette megvallani. Egyre mondta: - Túdom, túdom, túdom. - Hát, ha tudod, csináld - mondotta a szarka nagy haragosan, s ott hagyta a vadgalambot a félig rakott fészekkel. Nem is tanulta meg a vadgalamb azóta sem a fészekrakást, s ha a szarka ki nem békül vele, nem is tanulja meg sohasem. 264
A GRIFFMADÁR Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy királyfi. Ez a királyfi erősen szeretett vadászni, amint pitymallott, vállára vette nyilát, ment az erdőbe, haza sem tért, míg a Vacsoracsillag* föl nem jött. Egyszer, amint az erdőben járt-kelt, egy magas fa tetején meglátott egy griffmadarat, amelynek a fél szárnya el volt törve, s úgy lógott le a fáról. Célba veszi a királyfi a griffmadarat, de a madár megszólalt: - Ne lőj meg, királyfi, inkább eredj haza, s jöjj ide egy hatökrös szekérrel, hadd ereszkedem le a szekérre, aztán vigy haza az udvarodba, bizony nem bánod meg. A királyfi megsajnálta a griffmadarat, szépen hazament, otthon egy szekérbe befogatott hat ökröt, kiment az erdőbe a szekérrel, a fa alá állott, s a griffmadár leereszkedett. No, hanem olyan nehéz volt, hogy a szekér recsegett-ropogott alatta. Hazaviszi a királyfi a griffmadarat, otthon leveszik a szekérről, bezárják a csűrbe. Másnap reggel kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: - Hogy vagy, griffmadár? - Megvolnék úgy-ahogy, édes gazdám, de nagyon ehetném. Van-e apádnak egy falka birkája? Mondja a királyfi: - Van az én apámnak száz falka birkája is. - No, ha van, egyet adj nekem, s jótétel helyébe jót várj. Behajtatott a mezőről a királyfi egy falka birkát, s a griffmadár egy szempillantás alatt mind felfalta. Másnap reggel megint kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: - No, griffmadár, hogy vagy? Feleli a griffmadár: - Megvolnék úgy-ahogy, édes gazdám, de van-e az apádnak egy falka borja? - Van az én apámnak száz is. - No, ha van, adj egyet, mert erősen ehetném. Behajtatott a királyfi egy falka borjút, s a griffmadár azt is megette mind egy falásig. Harmad- nap reggel ismét kimegy a királyfi a csűrbe, s kérdi: - Hogy vagy, griffmadaram? - Megvolnék, úgy-ahogy, édes gazdám, de erősen ehetném. - No bizony, ha ehetnél - mondotta a királyfi -, meg is lőlek, mert különben mindent megeszel. - Ne lőj meg, királyfi, csak most az egyszer kegyelmezz az életemnek, jótétel helyébe jót várj! Van-e az apádnak egy falka ménese? - Van bizony - mondotta a királyfi - ezer is. Hát jól van, még egyet behajtok, megeheted, de többet hiába kérsz. Behajtanak egy falka ménest, de meg se kottyant a griffmadárnak. A királyfi szeme láttára mind egy falásig felfalta a szebbnél szebb paripákat. 265
- No, te királyfi - mondotta a griffmadár -, ülj fel a hátamra, elviszlek valamerre. Majd meglátod, hogy jóért jóval fizetek. Felül a királyfi a griffmadár hátára, s ím, a szárnyának már nincs semmi baja, kiterjeszti két- felé, olyan volt, mint két nagy fekete felleg. Emelkedik felfelé a levegőégbe, feljebb, feljebb, már szinte az eget verte. Akkor egy kicsit féloldalt fordult, nagyot rúgott a lábával, a királyfi lefordult róla, s esett lefelé, de nem esett le a földre, mert a griffmadár hirtelen lecsapott, megkapta a királyfit, s a hátára ültette. Kérdi a griffmadár: - No, édes gazdám, úgy-e megijedtél? - Megijedtem hát, hogyne ijedtem volna. - Nem baj, édes gazdám, én is megijedtem volt, mikor az erdőben a nyilat rám fogtad. Csak maradj a hátamon, ne félj semmit. Azzal megint felfelé emelkedett, de mikor olyan magasra szállott, hogy emberi szem a földről nem láthatta, nagyot rúgott a lábával, s lefordult a hátáról a királyfi. Akkor megint lecsapott nagy hirtelen a griffmadár, s a királyfi nem eshetett le a földre. Megragadta, s a hátára ültette. - Megijedtél, úgy-e édes gazdám? - Megijedtem hát, hogyne ijedtem volna meg, de többet nem is ülök rád - s le akart szállani a griffmadár hátáról. - Csak maradj itt, ne félj, te is megijesztettél kétszer, én is megijesztettelek kétszer, többet nem ijesztlek meg. Nekibátorodott a királyfi, ott maradott a griffmadár hátán. Aztán repült a griffmadár erdőkön- mezőkön, tengereken által, s egyszer csak leszállt egy gyémántpalota előtt, s mondja a királyfinak: - Menj be ebbe a palotába, ott lakik az én bátyám, mondjad, hogy én küldtelek. Ha kérdi, hol vagyok, meg ne mondd addig, amíg neked nem adja, ami az ajtó mögött van. Bemén a királyfi, köszön illendőképpen, mondja, hogy ki s mi ő, ki küldötte ide. Hej, meg- örült a griff! - No, a jó isten hozott ide - mondotta a királyfinak -, ezer esztendeje, hogy keresem az öcsémet, mondd meg, hol lakik, merre találom. A királyfi az ajtó sarka felé pillant, látja, hogy ott egy pár szennyes ing van, s feleli a griff madárnak: - Addig meg nem mondhatom, míg ezt a pár szennyes inget nekem nem adod. Megmérgelődik a griff, elkezd kiabálni: - Takarodj ki, inkább sohase lássam az öcsémet, de azt a szennyes inget nem adom! Kiszalad a királyfi, s mondja a griffnek, hogy milyen szépen járt. - Nem baj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, gyerünk tovább! Felül a királyfi, s a griffmadár, amint a gyémántpalota felett elszállott, a bal lábával úgy megrúgta a palota födelét, hogy egyszeriben miszlikbe omlott. Azzal repült tovább, erdőkön- mezőkön, tengereken által, s egyszerre csak a griffmadár leszáll egy kis házikó előtt. Mondja a királyfinak: 266
- Eredj be, itt lakik az én apám. Mondjad neki, hogy én küldöttelek, s ha kérdi, hol lakom, feleld, hogy addig meg nem mondod, míg azt a kicsi könyvet, amely az ágya fejében van, neked nem adja. Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öreg griff fogadja. Mondja, hogy a fiától jött, tiszteli, jó egészséget kíván. Hej, megörült az öreg griff! - Hol van a fiam, mondd meg nekem, s minden kívánságodat teljesítem. Mondja a királyfi: - Nem kell nekem semmi egyéb, csak adja nekem azt a kicsi könyvet, amely az ágya fejében van. - Neked adom, jó szívvel neked adom, csak hozd ide a fiamat. Azzal csak kifordul az ajtón a királyfi, szólítja a griffet, bemennek. Ott az öreg griff a fiával összeölelkezik, volt nagy öröm, de milyen nagy, éppen ezer esztendeje, hogy nem látták egymást. Mondta az öreg griff: - No, édes fiam, csakhogy láttalak még egyszer az életben, most már nem bánom, ha meg is halok. Azután kihúzta a vánkos alól a kicsi könyvet, általadta a királyfinak. Elteszi a könyvet a királyfi, de egyszerre csak elkezd sóhajtozni: - Hej, édes griffmadaram, jó messze elhoztál engem, most én hogy megyek haza? - Ne búsulj, édes gazdám, ha elhoztalak, haza is viszlek, csak azt tanácsolom neked, hogy amíg haza nem érünk, ebbe a könyvbe bele ne tekints. Mennek hazafelé, repült a griffmadár, verte a levegőt rettentő nagy szárnyával, hogy csak úgy zúgott-búgott belé, hanem a királyfi, mit gondolt, mit nem magában, elévette a könyvecskét, kinyitotta, beletekintett, s hát, halljatok csudát, abból a kicsi könyvecskéből egy aranyszőrű ménes ugrott ki. Hat lába volt minden paripának s szárnya. Ahogy kiugrottak a könyvecs- kéből, szálltak, repültek, ahányan, annyifelé. Megharagudott a griffmadár: - Úgy-e, mondtam, hogy ne nyisd ki a könyvet?! Nem fogadtad meg a szavamat, tovább nem viszlek, leteszlek a földre, szedd össze a ménest, ha tudod. Hát bizony a griff nem is tréfált, a királyfit letette a földre, Istennek ajánlotta, aztán visszare- pült az édesapjához. Hej, istenem, búsult a királyfi, hogy majd felvetette a nagy erős búbánat. Az apjának, amennyi ménese, mind od’adta volna, ha ezt az egyet összeszedheti. Ment, mendegélt nagy búsan, s találkozott egy öregemberrel. Kérdi az öregember: - Hát te miért búsulsz, királyfi? - Ó, hogyne búsulnék, öregapám, mikor széjjelszaladt az aranyszőrű ménesem, amilyen még a világon nem volt. Mondja az öregember: - Én összeszedem, ha megfogadod, hogy soha meg nem házasodol. A királyfi felfogadta jó szívvel, s az öregember egy szempillantásra összeterelte a ménest, visszaterelte a könyvecskébe. Hazamegy a királyfi, kinyitja a könyvet az udvaron, s hát kiugrik belőle az aranyszőrű ménes, de most egy sem szaladott el, mind ott táncolt, ugrált az udvaron. Összecsődültek a népek, szaladt az öreg király is a palotából, s nem győzték csudálni a gyönyörűséges szép állatokat. 267
Na, telt-múlt az idő, a királyfi elfelejtette, hogy mit ígért az öregembernek - aki, közmént legyen mondva, az ördög volt -, s feleségül vette a szomszéd király leányát. Éppen mikor javában állt a lakodalom, húzták a cigányok, hogy zengett belé a palota, történetesen kitekint a királyfi az ablakon, hát látja, hogy jő az öregember. Hadonász a kezével, messziről kiabál: - Szaladj előlem, ha szereted az életedet! Hej, megijed a királyfi, szalad hátra az istállóba, fölkap egy hatlábú paripára, s elvágtat az udvarból esze nélkül. Hét nap s hét éjjel egymás után repült az aranyszőrű paripa, mintha szemét vették volna, akkor leszállt egy csárda előtt. Bekocogtat a királyfi az ablakon: - Hé, korcsmáros, bort ide! Kiviszik a bort, megismerik a királyfit. Híjják, hogy menjen be. - Nem lehet - mondja a királyfi -, mert kerget az ördög. - Csak jöjjön be a királyfi - mondja a korcsmáros -, van nekem olyan lovam, hogy száz mérföldről megérzi az ördögöt, s nyerít. Bement a királyfi, jól evett-ivott. A korcsmáros adott neki ajándékba egy cifra törülközőt is. Hát amikor a törülközőt tenné el a királyfi, nagyot nyerít a korcsmáros lova. - No, most menjen a királyfi, mert jön az ördög. Fölpattan a királyfi a lovára, vágtat hét nap s hét éjjel szakadatlan, s akkor megint megállott egy csárdánál, bekocogtatott az ablakon: - Bort ide, korcsmáros! Kiviszik a bort, látják, hogy a királyfi, hívják, hogy térjen be, de a királyfi azt mondta: - Nem lehet, mert kerget az ördög. - Ne féljen a királyfi, csak jöjjön be, van nekem olyan tehenem, hogy száz mérföldről megérzi az ördögöt, s jelenti a bőgésével. Bement a királyfi, evett-ivott, kapott ettől a korcsmárostól is egy kendőt emlékbe, de itt sem sokáig maradhatott, mert egyszerre csak nagyot bődült a tehén. Uccu neki, az asztal mellől nagy hirtelen felpattant a lovára, s vágtatott esze nélkül. Hét nap s hét éjjel vágtatott most is egyfolytában, s harmadszor is egy csárda előtt szállott le a királyfi, s bekocogtatott az ablakon. - Bort ide, korcsmáros! Kiszalad a korcsmáros a borral, megismeri a királyfit, s hívja be. - Nem lehet - mondja a királyfi -, mert mindjárt utolér az ördög. - No, ha nem lehet - mondta a korcsmáros -, itt van ez a kendő, még hasznát veheti. Nagy hirtelen kihajtott egy üveg bort, a kendőt eltette, s vágtatott tovább. Hét nap s hét éjjel folyton vágtatott, s csak akkor állott meg egy pusztaságon, ott a lovát kipányvázta, a három kendőt a feje alá terítette, lefeküdt s elaludt. Reggel, amikor felébredt, nézi, s hát nincs kendő, mind a három eltűnt. Hanem a három kendő helyett ott volt három kutya, akkora, mint egy medve. Csudálkozott a királyfi erősen, de a kutyák megszólaltak, s mondták neki: - Egyet se csudálkozz, királyfi, ülj fel a lovadra, mi meg megyünk utánad, többet ne félj az ördögtől. Megmondták a nevüket is. A legnagyobb kutyának az volt a neve: Hegynél nehezebb, vasnál erősebb; a középsőnek: Messzehalló; a harmadiknak: Messzelátó volt a neve. 268
Mennek, mendegélnek, útközben betérnek egy kicsi házba. Egy öregasszony lakott a házban, szállást adott a királyfinak, főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat. Még a kutyáknak is ágyat akart vetni, de azok azt mondták: kutyának kint a helye, s lefeküdtek az ajtó elé. No, eltelik az éjjel, reggel fölkel a királyfi, gondolja magában, elmegy egy kicsit vadászni, mert már régen nem vadászott. Mondja az öregasszony: - Ezeket a kutyákat hagyd itt, úgysem szaladnak nyúl után, olyan nehezek. Jól van, a királyfi beleegyezett, az asszony bezárta egy vaskamrába a kutyákat. Elindul a királyfi, s amint megy, mendegél, látja, hogy jő az ördög. - Hej, uramteremtőm, most mit csináljak?! Hirtelen fölmászott egy magas fának a tetejébe. Odament az ördög a fa alá, s felkiáltott: - Gyere le, királyfi, mert lerázlak! - Nem bánom, rázz le, csak engedd meg, hogy hármat énekeljek. - Énekelhetsz tőlem harminchárom éneket is, tudom én, mit akarsz. A kutyáidat akarod ideszólítani, de az anyám bezárta egy vaskamarába. Csak most tudta meg a királyfi, hogy az ördög anyjánál volt szálláson. No, hanem azért nagyot kiáltott. - Hegynél nehezebb, vasnál erősebb, Messzehalló, Messzelátó, édes kutyáim, gyertek ide! Hej, uramistenem, meghallja a Messzehalló a gazdájuk kiáltását, s mondja a Hegynél nehezebb, vasnál erősebbnek: - Feküdj az ajtónak, komám, mert bajban van a gazdánk! Nekifekszik a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb az ajtónak, egyet reccsen, kettőt roppan az ajtó, kidől falastul, mindenestül; uccu, ki a három kutya, s egy szempillantásra ott termettek a fa alatt. Felszóltak a királyfihoz: - Mit csináljunk vele, édes gazdám? Leszólt a királyfi: - Egy kicsit labdázzatok vele, aztán harapjatok belőle. No, hát labdáztak vele, hajigálták egymásnak az ördögöt, hogy ropogott a csontja belé. Mikor aztán jól meglabdáztatták, a Messzelátó harapott egyet belőle, a Messzehalló is harapott egy jó darabot, ami megmaradt, a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb hamar bekapta. Most már mehetett a királyfi hazafelé. Betért sorba mind a három csárdába. Hát az első csárdánál elmarad a Messzehalló. Hívja a királyfi, de a kutya nem megy. - Hiába, ugyan ne hívja - mondta a korcsmáros -, mert az az én kutyám. Abban a szempillantásban a Messzehalló kendővé változott. A második csárdában a Messze- látó maradt el tőle, a harmadik csárdánál a Hegynél nehezebb, vasnál erősebb, ezek is vissza- változtak kendőnek. Mikor mind a három kutya elmaradt tőle, fölkapott a lovára, s meg sem állott hazáig. Ott mindjárt újra kezdették a lakodalmat, többet abba sem hagyták. Még ma is járják, ha bírják. Aki nem hiszi, járjon utána. 269
KACOR KIRÁLY Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár,* olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki: - Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat! No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre- arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, s visszafordul, nézi a macskát, nem tudta elgondolni, mi isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mindkettő megijedt a másiktól. No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve: - Ki légyen az úr? „Ahá - gondolja magában a macska -, úgy látszik, ez fél tőlem!” Mindjárt nekibátorodott, s mondotta nagy büszkén: - Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, ki ne féljen éntőlem. - Ejnye, ejnye - mondotta a róka -, igazán szégyellem, hogy még a híredet nem hallottam. Egyszeriben meghítta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára s minden, ami kitelik tőle. - Jól van - mondotta Kacor király -, hát elmegyek veled. Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött-forgott, felvetette a konyhát, sütött minden- féle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt: - Egyék, felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon. Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa őt a nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen. Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott: - Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király?! Ha föléb- reszted, vége az életednek! Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladott árkon-bokron által, mintha szemét vették volna ki. Amint szaladt, szembejő vele a medve, s kérdi: - Hát te hová szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek? - Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram. A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondotta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek. 270
- Hm, hm - mondja a medve -, na hallod-e, öcsém, sok országot, világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meg- látogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király? Elmegy a medve róka komához, s hát róka koma még mindig ott jár-kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki: - Jaj, lelkem, medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is. De bezzeg megijedt a medve is, megfordult s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok s szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek. - Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király fölébred, s elindul az erdőbe! Volt ott mindenféle állat, farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondja egyszer a nyúl: - Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is. - Biz’ az jó lesz - mondotta a varjú -, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét. Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszönti illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár. - Jól van - mondja róka koma -, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt-e, s elé- mondom a kívánságotokat. Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropogtak belé a csontjai. - No, mi hír, barátom? - kérdi Kacor király. - Felséges királyom - mondja róka koma -, itt van egy varjú. Minden rend- s rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára. Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának: - Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek. Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állatokhoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uramteremtőm, egyszeriben nagy tüzet raknak az erdő közepében! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarakat, a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállották a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét. Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Eléjükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta: - Erre! Erre! Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát uramteremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága. 271
- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára! - Szaladjon, ki merre tud! - kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé. Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna. 272
MEZŐSZÁRNYASI Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az országá- ban sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát. Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja: - Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt, majd visszakerítenek ezek mindent. - Jól van, szegény asszony - mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat. A szegény asszony el is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, meg- suttintotta* a nénje, aki boszorkány volt, nehogy az aranyszőrű paripák közül válasszon, hanem van a király udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szerencsét. Elmennek a legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendőt, kardot, puskát. Ki- mennek az istállóba, s ott a két idősebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszőrű paripát, de a legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is. De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai, hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a követ is kettévágja, s nem esik csorbája. Hát, jól van, a két idősebb legény előrevágtat az aranyszőrű paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszőrű paripa lesz belőle, s mondja a legénynek: - Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához viszlek. - Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék. Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegőégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál. Köszön a legény illendőképpen, a kovács fogadja: - Hát te mi jóban jársz itt, fiam? Mondja a legény: - Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a tűzben, amíg visszajövök érte. - Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged? Mondja a legény: - Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel. - Hát jól van, legyen a te neved Mezőszárnyasi. 273
Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól, felpattan a csikajára, levágtat az égből, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy az öccsük is aranyszőrű csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat kieresztették, hadd legeljenek. Ők maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a legidősebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja őket. De bizony a legidősebb legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta. Hát jön a hétfejű sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében. - Nye, te, nye - rikkantott a hétfejű sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?! Kiszól a híd alól Mezőszárnyasi: - Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged! Visszafelel a hétfejű sárkány: - Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg! Kiugrik a híd alól Mezőszárnyasi, kezébe veszi a kardját, s egy csapásra levágja a hétfejű sárkánynak hat fejét. Éppen abban a szempillantásban repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány: - Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek! Mondja Mezőszárnyasi: - Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek! Gondolták a hollók, jobb hét dög, mint kettő, s Mezőszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a tizenkét fejű sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jő a tizenkét fejű sárkány, s annak is a lova megbotlik a kardnak a hegyében. - Nye, te, nye - rikkantott a tizenkét fejű sárkány -, hát te is megijedsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?! Aztán lekiáltott a híd alá: - Gyere ki, Mezőszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?! No hiszen, megmutatta ennek is Mezőszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett hét holló. Felszólott a sárkány: - Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdőmben szabadon lakhattok, költhettek. Felszólt Mezőszárnyasi: - Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdőben ezután is. 274
A hollók Mezőszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is. Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejű sárkányt ölte meg Mezőszárnyasi azon módúlag, mint a másik kettőt. Mondja Mezőszárnyasi a bátyjainak: - No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Első a hétfejű, a második a tizenkét fejű, a harmadik a huszonnégy fejű sárkányé. Azt felelik az idősebb legények: - De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket. - Hiszen van kardotok - mondja Mezőszárnyasi -, ne féljetek. De így, de úgy, ők nem mennek. - No, ne féljetek - mondja Mezőszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s nézzük meg, mi van a várukban. Elmennek előbb a hétfejű sárkány várához. Hát az úgy forog egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezőszárnyasi: - Forgó vár, állj meg! - Nem az uram parancsolja! - felelt vissza a vár. - De bizony az urad parancsolja, állj meg! Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörű szép leány, az ő királyuknak a legidősebb lánya, s ím - halljatok csudát! - abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király országában. Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik ők, hogy utána jöttek. Hogy a hétfejű sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset, míg a másik két királykisasszonyt elhozzák. Elmennek a legények a tizenkét fejű sárkány várába. Ott megtalálják a középső királykis- asszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejű sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykis- asszonyt. De volt szép a másik kettő vagy nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a kicsi királykisasszonyt, azután a középsőt, középső után a legnagyobbat, s mikor elindultak, akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s felragyogtak a csillagok is. No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy viszik a királykisasszo- nyokat, mondta a legidősebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait. Majd meglátják a legények, s esznek belőle bizonyosan, de meg is halnak tőle. Úgy tesz a leány, amint az anyja parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig húzták az ágait a szép piros körték. Szomjas volt a két idősebb legény erősen. Mennek a fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezőszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte. Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából. Keserves jajgatás szakadt ki a tövéből: szörnyet halt a boszorkány leánya. 275
Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha előre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belőle a legények. De bizony nem ittak, pedig majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezőszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekéből, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat. Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is. No, akkor jött az öreg boszorkány maga. Kitátotta rettentő nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak. Egyet gondolt Mezőszárnyasi, leteszi a kicsi király- kisasszonyt a nyeregből, fölszáll az égbe a kovácshoz, s mondja: - No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentő nagy szájat? - Látom, fiam, látom. - No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist. Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist, megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egye- nesen. Elégett a boszorkány, s lett melegség mindjárt. Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában. De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt. Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezőszárnyasinak adta a király. Így volt, vége volt, mese volt. 276
A CIGÁNY A POKOLBAN Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy juhászlegény. Ennek a juhászlegénynek a kezére adtak a gazdák háromszáz juhot, s őrizte is becsületesen, de hiába őrizte, hiába volt nyitva a szeme éjjel-nappal, éjnek idején egy juh mindig eltűnt a nyájból. Éjféltájban a kutyák erősen elkezdettek ugatni, de hogy ki tört a juhok közé, ki vitte el a juhot, annak a nyomára nem tudott jönni. Búsult a szegény juhász, majd felvetette a búbánat, nem tudta, mit csináljon. Egyszer arra vetődik egy cigány, s kérdi: - Hát kend miért búsul? - Hej, hogyne búsulnék, te móré,* minden éjjel eltűnik egy juh a nyájamból, pedig a szememet sem hunyom be, a kutyák is ébren vannak. Észreveszik, amikor jön valaki, de látni nem látnak semmit, csak ugatnak. Én sem láttam még senkit, azt sem tudom: ember-e, vagy állat. - Egyet se búsuljon kend - mondja a cigány. - Adjon egy marék túrót, majd megfogom én azt a tolvajt. Ad a juhász túrót a cigánynak, bemegy a juhok közé, leül ott, s várja a tolvajt. Egyszerre csak ugatni kezdenek a kutyák, szaladnak a juhok, ahányan voltak, annyifelé, de a cigány nem látott senkit, csak gondolta, hogy visz valaki egy juhot. Nagyot kiált a cigány: - Állj meg hé, ne vidd el a juhot, elébb birkózzunk meg! Abban a pillanatban csak elejébe szökik az ördög, s mondja neki: - Hát én nem birkózom veled, te cigány, előbb látni akarom, hogy mit tudsz. Azzal felvett a földről két egyforma követ, az egyiket a cigány kezébe nyomta, a másikat meg úgy összemorzsolta, hogy olyan volt, mint a búzaliszt. - No, morzsold össze te is - mondja a cigánynak. - Hm, az semmi - mondja a cigány -, nézd csak, én levet sajtolok belőle. Azzal elővette a túrót, a kőhöz szorította, s az ördögnek szeme-szája tátva maradt, mert azt hitte, hogy a kőből csurog a lé. - No, nyomj ki levet a kőből! - hetvenkedett a cigány. Próbálta az ördög, szorította a követ, hogy majd megszakadt belé, de bizony abból egy csepp lé sem csurgott ki. - Látom, hogy erősebb vagy, te cigány - mondotta az ördög. - Gyere velem a pokolba, vissza- fizetem a juhok árát. Lemennek a pokolba, be ott egy nagy fekete házba, keresztülmennek harminchárom szobán, hát a harmincharmadikban töviságyon, vasszegekkel bélelt párnán feküdött egy öregasszony: az ördögnek az anyja. Olyan öreg volt, hogy a szemét sem tudta felnyitni. Mondja az ördög: - Na, édesanyám, adja ide a kincseskamra kulcsát, hadd fizetem vissza ennek az embernek a juhok árát, mert hétszerte erősebb, mint én. Levet csurgatott a kőből, s én csak lisztet tudtam morzsolni belőle. 277
Mondja az öregasszony: - Várj csak egy kicsit, elébb nyisd fel a szememet, hadd lássam azt az erős embert. Kihoz a másik szobából az ördög tizenkét darab mázsás emelőrudat, azzal a tizenkét rúddal feltámogatja az öregasszony szempilláit. Mikor az öregasszony meglátta a cigányt, nagyot kacagott. - Mit, ez a hitvány cigány erősebb volna, mint te? No, azt én nem hiszem. Bizonyosan meg- csalt téged, próbáljatok egyebet. Addig oda nem adom a kamara kulcsát, amíg nem látom, hogy csakugyan erősebb s ügyesebb, mint te. Elszégyelli magát az ördög, hátha csakugyan igaza van az anyjának. Mondja a cigánynak: - Gyere, móré, ki az udvarra! Visz az ördög két karikás ostort, az egyiket a cigány kezébe nyomja, s mondja neki: - No, lássuk, melyik tud nagyobbat rittyenteni! Elébb az ördög rittyent, de akkorát, hogy megcsendült belé az egész világ, s a cigány hatszor vágódott hanyatt ijedtében. - No, cigány, rittyents te most! - Nem én - mondja a cigány -, míg jó erős vasabroncsokat nem adsz. Hoz az ördög egy jó csomó vasabroncsot, s a cigány abroncsolni kezdi a maga fejét. - Mit csinálsz, cigány? - Abroncsolom a fejemet, mert akkorát találok rittyenteni, hogy kettéhasad a fejem. - Jaj, akkor abroncsold meg az én fejemet is! - könyörgött az ördög. Hát jól van, a cigány egypár abroncsot a maga fejére tesz úgy könnyűszerűleg, aztán jó erősen az ördög fejére kezdi húzni az abroncsot, szorítja, hogy csak úgy ropogott az ördög feje. Bezzeg elkezdett rimánkodni az ördög: inkább elhiszi, hogy erősebb, csak ne abroncsozza meg a fejét. Mennek vissza az öregasszonyhoz, s mondja az ördög, hogy mi történt, csak adja ide a kama- rakulcsot, hadd fizesse vissza a juhok árát, mert különben a cigány elpusztítja őt s minden nemzetségét. Nagyot kacag megint az öregasszony. - Te gyáva, te, nem szégyenled magad?! Megcsal téged ez a cigány, hiszen még rittyenteni sem tudott volna. Próbáljatok egyebet. Gondolja az ördög, bizony, bizony, igaza lesz az anyjának. - Gyere ki csak, cigány, az udvarra, próbáljunk még egyet! Kimennek az udvarra, az ördög felkap egy vasvillát, s mondja a cigánynak: - No, cigány, vasvillát a kezedbe, hadd lássuk, melyik tud többet. - Nem kell nekem vasvilla - mondja a cigány -, elég egy vékony nyárs is. Hát jól van, az ördög a kezébe nyom egy vékony nyársat, aztán fölemeli a vasvillát, keresztül akarja szúrni a cigányt. 278
- Hohó - mondja a cigány -, nem így szokták a cigányt vasvillával leszúrni. Eredj a sövénynek a túlsó oldalára, én itt maradok az innenső oldalán, aztán szurkálj a vasvillával a sövény hasadékán, én is szurkálok a nyárssal, majd meglátjuk, melyik kap több sebet. Átugrik az ördög a sövényen, szurkálni kezd a vasvillával, de a villa ága mindegyre meg- akadott a sövényben, a cigány pedig a vékony, hegyes nyárssal összevissza szurkálta az ördögöt. Visszamegy az ördög az anyjához, s mondja: - Anyám, adja ide a kamarakulcsot, fizessük vissza a juhok árát, mert bizony még véremet veszi ez a cigány. Mondja az öregasszony: - Hozd az emelőrudakat, támogasd fel a szememet, hadd nézem még egyszer azt a cigányt. Eléhozza az ördög a tizenkét emelőrudat, föltámogatja az anyja szemét. Nézi, nézi az öreg- asszony a cigányt, csóválja a fejét. - Már én, fiam, nem tudom elhinni, hogy ez a hitvány cigány erősebb legyen, mint te, hát próbálj vele most valami ügyeskedést. Ha abban is csúffá tesz, nem bánom, fizesd vissza a juhok árát. - No, cigány, gyere, próbáljunk még egyet! - Nem bánom én - mondotta a cigány. - Hát a disznópásztorsághoz értesz-e? - kérdi az ördög. - Értek én mindenhez - mondotta a cigány. - Jól van, hát gyere a disznópajtába, lássuk, melyikünk tud több disznót kihajtani. - Jó, jó - mondja a cigány -, hanem honnét tudjuk meg, hogy ki melyiket hajtotta ki? - Az ám - mondja az ördög -, erre nem is gondoltam. - Tudod mit? - mondja a cigány. - Te hajtod az egyenes farkúakat, én hajtom a göndör farkúakat. Bemennek a pajtába, a cigány hamarosan kihajt harmincat, negyvenet, többet ki sem hajtott. Kiszól az ördög: - Hát, te cigány, többet nem hajtasz ki? - Elég ennyi nekem - felelt a cigány. Az ördög egész nap kereste az egyenes farkú disznókat, de egyet sem talált. Bezzeg, hogy nem talált, mikor minden disznónak göndör a farka. - No - mondja az ördög -, látom, cigány, hogy erősebb is vagy, ügyesebb is vagy, gyere, hadd fizetem vissza a juhok árát. Bemennek az öregasszonyhoz, mondja az ördög nagy búsan, hogy az ügyeskedésben is legyőzte a cigány. - Jól van - mondta az öregasszony -, ha úgy van, amint van, fizesd meg a juhok árát. Hanem most már este van, ne ereszd el, hadd maradjon itt éjszakára. Jó vacsorát adnak a cigánynak, vacsora után lefekszik, de nem tudott aludni, mert félt, hogy az ördög megcsúfolja. 279
Hát csakugyan hallja úgy fél füllel, hogy suttognak egymás közt az öregasszony meg a fia, s kivette a suttogásukból, hogy éjjel, amikor ő alszik, bejő az ördög, s fejbe üti a tizenkét mázsás buzogánnyal. „Hiszen csak gyere!” - gondolta magában a cigány. Felugrott az ágyból, egy darab fát fektetett a helyére, a feje helyére pedig egy vasfazekat, ő meg bebújt az ágy alá. Jön az ördög, ráüt a tizenkét mázsás buzogánnyal a vasfazékra, hogy egyszeribe összelapult. - Hé, hé - kiáltott a cigány az ágy alól -, ne simogasd a fejemet azzal a buzogánnyal! Hej, uramteremtőm! még csak most ijedt meg igazán az ördög. Hát ennek a buzogányütés csak simogatás? Ahogy megvirradott s fölkelt a cigány, mindjárt vitte a kincseskamarába, kimért egy zsák aranyat a juhokért. - Nesze, cigány, vigyed. Az ám, vitte volna a cigány, ha bírja. Mondja az ördögnek: - Hallod-e, ördög, nem én hoztam ide a juhokat, a pénzt sem viszem el, hozzad te. - Dehogy viszem, dehogy viszem - mondotta az ördög -, talán bizony hogy az atyádfiai agyon- verjenek! Azt hitte szegény ördög, hogy a cigánynak az atyjafiai mind olyan erősek. - Ne félj semmit! - mondotta a cigány. - Mikor hazaérünk, a fiaim elém szaladnak, s azt kiáltják: dádé,* dádé! Addig még semmi baj sincs. Hanem, amikor azt hallod: dikhec,* mi van a zsákban? - akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek. Fölkapja az ördög a zsákot, s mintha éppen csak tollal lett volna kitömve, olyan könnyen vitte. Megérkeznek a cigány putrijához. Hát csakugyan szalad a sok purdé, vetik a cigánykerekeket nagy örömükben, s kiáltják: dádé, dádé! Mikor aztán meglátták a zsákot az ördög hátán, bezzeg az volt az első szavok: dikhec, mi van a zsákban? Hiszen az ördögnek sem kellett egyéb. Úgy ledobta a zsákot, hogy egyszeriben kirepedt, folyt belőle a szép sárga arany - s futott vissza a pokolba, hogy hátra sem nézett. Mikor az ördög elszaladt, a cigány kifizette a juhásznak a juhok árát, a többin megosztoztak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. 280
A VÁLTOTT GYERMEK* Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy király és egy királyné. Egyetlenegy fiuk volt, de ebben sem volt semmi örömük, mert az a gyermek sem járni, sem beszélni nem tudott. De még ülni sem, ha nem támogatták. Búsult a király és a királyné, majd felvetette a búbánat. Ahány csudadoktor volt a világon, mind elhívatták, de egy sem tudta meggyógyítani a gyermeket. Már tizenkét esztendős volt a fiú, s nem tudott talpra állani, mert olyan nagy volt a feje, hogy elhúzta. Egyszer fölmegy a királyhoz egy obsitos* katona, s mondja: - Felséges királyom, valamit mondanék, ha meg nem bántanám. - Mondjad, fiam, mondjad! - Az a gyermek, aki miatt annyit búsul felséges királyom, nem a felségedé. Az igazi fiát még első éjjel elvitték a boszorkányok, s ezt hozták helyébe. - Hát azt te honnét tudod? - Tudom, ahonnét tudom, felséges királyom, s ha megengedi, meg is mutatom, hogy táltos ez a nagy fejű gyermek. Tud az jól beszélni, csak felséged előtt nem akar. Azt tanácsolja az obsitos, hogy ültessék be a gyermeket a szoba közepére, tegyenek eléje egy kis bögre tejet, a bögrébe egy nagy fakanalat, aztán hagyják magára, s hallgassák meg a kulcslyukon, hogy mit beszél. Úgy tesznek, ahogy az obsitos mondotta. Leültetik a gyermeket a szoba közepére, elébe teszik a bögre tejet, a bögrébe nagy fakanalat, s azzal magára hagyják. Ahogy kijönnek a szobából, nagyot kacag a táltos fiú, s azt mondja: - No még ilyet sem láttam, pedig hetvenhét esztendős vagyok, de sohasem adtak nekem kis bögrében nagy kanalat. Hogy egyem én ezzel?! Beszalad a király, s mondja a fiúnak: - Na, fiam, hallám, hogy tudsz beszélni, mondj még valamit! De a gyermek többet egy kukkot sem szólott. Hej, uramteremtőm, tűnődni, búcsálódni kezdett a király, hátha mégis az ő fia, s nem mond igazat az obsitos. Mondta is az obsitosnak: - Már akárhogy történt, így vagy úgy, ez az én gyermekem. Szeretném, ha legalább beszélni tudna! - Jól van - mondotta az obsitos -, vegye a karjára felséged, vigye a Benedek-rendi papokhoz, azok majd meggyógyítják. A király megfogadta az obsitos tanácsát, karjára veszi a gyereket, elindul vele, s amint megy, mendegél, ér egy tóhoz. A tavon keresztül palló volt, rálépett a király, s szépen ment a tó túlsó partja felé. Amint megy, valaki csak kikiált a tóból: - Hová mégy, te kukri-mukri?! Visszafelelt a gyerek: - Ótesz-fótesz, Szent Benedek. 281
Hej, megharagszik a király! - Ejnye, ebadta kölyke, hát itt tudsz beszélni, s otthon nem?! Nagy haragjában belevágta a gyereket a tóba, s abban a pillanatban, ahogy az eltűnt, kibukkant a tó vizéből egy szép aranyhajú fiú. Nyújtotta a karját a király felé. - Apám, lelkem apám, húzzon ki! De bezzeg hogy kihúzta az édes fiát, karjára vette, keblére szorította, s vitte haza nagy örömmel. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. 282
ÖRDÖG RÓZSA Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Ez a király egyszer úgy eltévedett egy sűrű, rengeteg erdőben, hogy semmiképpen sem tudott onnét kivergelődni. Indult erre, indult arra, még nagyobb sűrűségbe tévedt, olyan sűrűségbe, hogy isten áldott napját nem is látta. Búsult a király, majd felvetette a nagy búbánat. Így kell, hogy elvesszen az erdőben, nem látja többet szép fiatal feleségét, akinek nem volt párja a világon! Amint így évelődnek magában, honnét, honnét nem, elejébe toppan egy ördög, s mondja neki: - Nem tudsz kimenni az erdőből, úgy-e? No, én kivezetlek, ha nekem adod a legdrágább kincsedet, ami még nincs, de lesz. Egy szempillantásig sem gondolkozott a király, kezet adott az ördögnek, s az ördög, egy jó félóra sem telt belé, kivezette a királyt az erdőből. Akkor azt mondta neki: - Hát én a szavamat megtartottam, az erdőből kivezettelek, de aztán te is tartsd meg a szavadat. Amikor találkoztunk, még nem volt gyermeked, most már van, azt is tudom, hogy fiú. Jegyezd meg jól, hogy húsz esztendő múlva eljövök érette. Elválnak egymástól, az ördög megy a pokolba, a király haza, s hát csakugyan igaza volt az ördögnek: a királynét egy szép fiúval áldotta meg az Isten. Örült is a király, nem is. Az egyik szeme nevetett, a másik sírt. Mennél idősebb lett a fia, annál erősebben elszomorodott, a királyné, mikor megtudta, hogy az ura az ördögnek ígérte a fiát, éjjel-nappal sírt, mint a záporeső. A királyfi nem tudta elgondolni, hogy miért sír mindig az ő édesanyja, miért olyan szomorú az ő édesapja. Meg is kérdezte egyszer: - Édes szüleim, miért szomorkodtok mindig? Talán bizony nem szerettek engem? Mit volt mit tenni, meg kellett, hogy mondják az igazat. Gondolták, elég nagy már a királyfi, hadd tudja meg, mi vár reá. - Hát ha így van, amint van - mondotta a királyfi -, meg sem várom, hogy az ördög jöjjön, magam megyek a pokolba. Hiába beszélt az apja, anyja, hogy ne menjen, hátha az ördög el is feledte a fogadást, nem is jön érte. A királyfi elbúcsúzott apjától, anyjától, minden atyafiától, s addig meg sem állott, amíg a pokolba nem ért. Bemegy a pokol országába, ottan megy hegyeken-völgyeken, folyóvizeken által, erdőkön- mezőkön keresztül, s amint megy, mendegél, megszólítja az útszélen egy emberkoponya: - Hallod-e, te királyfi, áss gödröt, temess bele engem, és dobj a síromba kilenc misére való pénzt, bizony nem bánod meg. A királyfi a kardjával nagy hirtelen gödröt ásott, belétemette a koponyát, dobott melléje kilenc misére való pénzt. Akkor a koponya kiszólt a sírból, s mondta neki: - No, te királyfi, hallgass ide! Én jól tudom, hogy miben jársz, hát fogadd meg a tanácsomat. Itt meg itt, nem messze innét van egy folyóvíz, oda jár fürödni az ördögkirály három leánya. Ez az ördögkirály az, akinek a te apád elígért. Az ördögkirály három leánya fekete daru képében száll a víz partjára, te bújj meg egy bokor mögé, s amíg fürödnek, vedd el a legkisebb 283
királykisasszonynak a ruháját, szaladj vele, s addig vissza ne add, amíg meg nem ígéri, hogy a pokolból meg nem szabadít. Elmegy a királyfi annak a folyóvíznek a partjára, meghúzódik egy bokor megé, s hát egyszerre csak leszáll három fekete daru, megrázkódnak, leánnyá változnak, hirtelen levetik a ruhájukat, s belemennek a vízbe. Hopp, a királyfinak sem kellett egyéb. Fölkapta a legkisebb király- kisasszony ruháját, s elszaladott vele. Egy félóra múlva jönnek ki a leányok a vízből, a két idősebb hirtelen fel is öltözik, a legkisebb nem találja a ruháját. No bizony, ha nem találta, a nénjei nem is vártak rá. Daruvá változtak, elrepültek, s ott hagyták a legkisebb királykis- asszonyt. Hej, istenem, sírt a szegény Rózsa királykisasszony (mert ez volt a neve), hullott a könnye, mint a záporeső. De aközben visszafordult a királyfi, s mondta neki: - Ne sírj, királykisasszony, visszaadom a ruhádat, ha megígéred, hogy az apád országából kiszabadítasz, mert tudd meg, hogy az én apám a te apádnak ígért, még amikor a világon sem voltam. - Jól van - mondta a királykisasszony. - Nesze, adok neked egy fekete rózsát, ereszd a szélnek, hadd vigye, te csak menj utána, amerre vezet, s majd meglátod, minden jóra fordul. A királyfi visszaadta a leánynak a ruháját, s Rózsa királykisasszony mindjárt el is szállott fekete daru képében. Ő pedig szélnek eresztette a fekete rózsát, s ment utána, hegyeken- völgyeken át, s meg sem állott, míg az ördögkirály palotájába nem ért. Fölmegy az ördög- királyhoz, köszönti illendőképpen, mondja, hogy ki s mi ő, mit akar. - No, azt ugyan jól tetted, hogy magadtól jöttél ide - mondá az ördögök királya. - Hát én nem bánom, kieresztlek az országomból, de még három leányom közül is azt adom neked, amelyik legjobban tetszik, ha három próbát becsületesen kiállsz. - Akármit megpróbálok - mondotta a királyfi. - Hát az első próba ez lesz: látod-e amott azt az ólomhegyet? Szántsd fel ezt ólomekével, vess belé egy szem kölest, boronáld be vasboronával, s holnap délre abból a kölesből főzz nekem ebédet. Kimegy a királyfi nagy búsan, találkozik Ördög Rózsa királykisasszonnyal, elpanaszolja, hogy mit kíván tőle a király. Hát ő hogy tudja fölszántani az ólomhegyet, mikor még földet sem szántott soha! - Te csak feküdj le s aludj, bízd reám! S abban a pillanatban egyet rittyentett az ostorával Rózsa királykisasszony, jöttek az ördög- szolgák nagy sereggel, kérdezték: - Mit parancsolsz, szép királykisasszony? Mondta, hogy mit. Azzal nekiindultak az ördögszolgák, s reggeltől estig, míg az ördögkirály aludott - mert az ördögök nappal alszanak -, felszántották az ólomhegyet, beléboronálták vasboronával az egy szem kölest, s ím halljatok csudát, reggelre sűrű köles nőtt az ólomhegyen, meg is ért, az ördögszolgák ki is csépelték, meg is őrölték, s délre a királynak az ebédet meg is főzték. - No - mondta a király -, ezt a próbát jól kiállottad; még csak két próbát kell kiállanod. Az volt a második próba, hogy az ólomhegy tetejére építsen olyan kakassarkon forgó rézvárat, hogy annak párja ne legyen sem a pokolban, sem a földön, sem az égben. Ezt is felépítették az ördögök a királykisasszony parancsolatjára. 284
A harmadik próba az volt, hogy aranyhidat építsen a rézvár és az ördögkirály palotája között. Ezt is megcsinálták az ördögszolgák. Fölment a királyfi az ördögkirályhoz; jelentette, hogy kiállotta mind a három próbát. - Jól van, fiam. Azt mondtam, hogy három lányom közül azt adom neked, amelyik legjobban tetszik. Szavamat megtartom, viheted, mehetsz haza. Bezzeg hogy a királyfi a legkisebbet, Rózsa királykisasszonyt választotta. Egyszeriben el- búcsúztak az ördögkirálytól s minden nemzetségétől, beleültek a szélhintóba, s felszálltak a felső világba. Hanem mikor a királyfi városához közeledtek, a királyfi megállította a szél- hintót, s mondta Rózsa királykisasszonynak. - Így én nem vihetlek az apám városába. Várj meg itt, lelkem, majd visszajövök érted hatlovas hintón. Mondta a királykisasszony: - Ne hagyj itt, királyfi, mert ha hazamégy, s megcsókol valaki téged, tüstént elfelejtesz engem. - Hiszen ha csak ez a baj - mondotta a királyfi -, senkinek sem engedem, hogy megcsókoljon, még az édesanyámnak sem. Hiába beszélt, hiába könyörgött Rózsa királykisasszony, a királyfi hazament a hatlovas hintóért. Hej, volt öröm, amikor meglátták. Szaladott elébe az apja, az anyja, ölelték, akarták csókolni, de a királyfi nem engedte. Mondotta: - Nem lehet, lelkem, édesanyám, édes jó apám, csak holnapig meg ne csókoljanak, azután lehet. Hát jól van, a király s a királyné egy kicsit elszontyolodott, nem tudták, mire véljék, miért nem engedi a fiuk, hogy megcsókolják; hanem volt a királyfinak egy vén dajkája, s ez a királyfit éjjel, amikor aludott, megcsókolta. No bizony, ha megcsókolta, el is feledte a királyfi Ördög Rózsa kisasszonyt, mintha a világon nem is lett volna. Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, nem jött a királyfi a hatlovas hintóval. Mit csináljon szegény Ördög Rózsa királykisasszony? Szégyellt visszamenni az édesapjához. Ő bizony egyet gondolt, a város végén csárdát építtetett, s csaplárosné lett belőle. Na hiszen híre futott a városban, milyen szép csaplárosné van a város végén, ott mérik ám csak a jó bort! Meghallja ezt a királyfi is, s egy gróf s egy herceg barátjával elmegy egyszer a csárdába, hadd lássák, hogy igazán olyan jó bort mérnek-e ott, s olyan szép-e a csaplárosné? Bemennek a csárdába, letelepednek egy asztal mellé, ételt-italt rendelnek, csudálják a szép csaplárosnét, mert olyan szép teremtést a világon való életükben még nem láttak. De a királyfi mintha soha nem is látta volna, nem ismerte meg. Egyszer csak odafordul a gróf a csaplárosnéhoz, s mondja: - Csaplárosné, lelkem, adjon egy csókot! - Majd tíz órakor, most nem érek rá - mondotta a csaplárosné. Akkor meg a herceg fordult hozzá: - Csaplárosné, lelkem, adjon egy csókot! - Majd tizenegykor, most nem érek rá. 285
Odahajolt a királyfi is, kérte szépen: - Csaplárosné, lelkem, adjon egy csókot! - Ó, most nem érek rá, majd tizenkét órakor. S azzal elszaladt a csaplárosné, s vissza sem jött többet. Tíz órakor fölkel a gróf az asztaltól, keresi a csaplárosnét, hát ott van a szomszéd szobában, s mondja neki: - Csaplárosné, lelkem, itt vagyok, adja meg a csókot. - Mindjárt, mindjárt, csak ki kell szaladnom, hogy a kaput betegyem. Mondta a gróf: - Hagyja, lelkem, csaplárosné, majd becsukom én. Azzal kiment a gróf, csukta a kaput, de a kapu mindig visszapattant, egész éjjel folyton csukta, a kapu meg folyton visszapattant, kinyílt, nem tudta becsukni. Tizenegykor jött a herceg. - Itt vagyok, csaplárosné, adja meg a csókot. - Mindjárt, mindjárt, csak elébb a lúdjaimat beterelem az ólba. - Hiszen majd beterelem - mondotta a herceg, s kiszaladott az udvarra, terelgette a libákat. Egész éjjel terelgette, s nem volt annyi istenes lelke, hogy az ólba tudja terelni. Jött tizenkét órakor a királyfi. - Itt vagyok, csaplárosné, lelkem, adja meg a csókot. - Mindjárt, mindjárt, csak elébb a kályhában a tüzet betakarom hamuval. - Ó, majd betakarom én - mondotta a királyfi, s ment a kályhához, takarta a tüzet hamuval. Egész éjjel takarta, s mégsem tudta betakarni, a tűz mindig pislákolt. Reggel kijön a csaplárosné nagy nevetve, s mondja a királyfinak: - Látod, látod, királyfi, úgy-e mondtam, ne hagyd, hogy megcsókoljanak, mert elfelejted Ördög Rózsát! Hát csakugyan a királyfinak csak most jutott eszébe Ördög Rózsa, szaladni akart a kályhától, hogy megölelje, megcsókolja jegybéli mátkáját, de nem tudott szabadulni a kályhától, a keze mindig a hamuban kotorászott, takarta a tüzet. Akkor aztán odament Ördög Rózsa, a vállára tette a kezét, s a királyfi egyszeriben elszabadult a kályhától, szaladott haza, s jött vissza a hatlovas hintóval. A gróf még akkor is folyton csukta, nyitotta a kaput, a herceg meg terelgette a libákat. De odament Ördög Rózsa, meglegyintette a vállukat, s ím, a herceg mindjárt be tudta terelni a libákat, a gróf is be tudta csukni a kaput. Akkor a királyfi Ördög Rózsát szépen beültette a hatlovas hintóba, hazavitte, mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s bizonyosan ma is élnek, hogyha meg nem haltak. 286
HARAGSZIK-E, GAZDURAM? Volt egyszer egy gazdaember, annak egy felesége. Egy gyermekük sem volt, s olyan gazdagok voltak, hogy azt sem tudták, mijük van. No, nem csuda, ha gazdagok voltak. Fösvény volt a gazda is, fösvény az asszony is, különösen az asszony. Még azt sem engedte az urának, hogy szolgát fogadjon. Minden dolgot a gazda végzett: szántott, vetett, aratott, csépelt. Azt mondja egyszer a gazda a feleségének: - Feleség, ezt én tovább így nem győzöm, rúdra kerül a bőröm. Elmegyek, s szolgát fogadok. - Jól van - mondja az asszony -, nem bánom, fogadjon kend szolgát, csak azt előre megmon- dom, hogy János nevűt valahogy ne fogadjon, mert tudja kend, hogy a János nevű embereket nem szeretem. Elmegy a gazda, s amint megy az úton, találkozik egy legénnyel. Kérdi a legényt: - Hová, merre, öcsém, nem állanál-e be hozzám szolgálatba? - Beállok biz én, mert éppen szolgálatot keresek - mondja a legény. - Hát hogy hínak? - kérdi a gazda. - Jánosnak, szolgálatjára. - Jaj, fiam, akkor nem fogadhatlak, mert a feleségem a világból kikerget, ha János nevű szolgát fogadok. - Továbbmegy a gazda, találkozik egy másik legénnyel, fel akarja fogadni, hát annak is János a neve. Otthagyja azt is, hogy megy tovább, találkozik harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel, mind ügyes, derék legénynek látszott, de valamennyinek János volt a neve. „No - mondja a gazda magában -, még csak eggyel találkozzam, legyen a neve János, nem bánom, én megfogadom, aztán lássam, mit csinál a feleségem!” Hát az éppen úgy is lett. Találkozik a hatodik legénnyel, annak is János volt a neve. Isten neki, felfogadja, kezet csapnak. Kérdi a gazda: - Hát mi bért kívánsz, fiam? - Nem kívánok én semmit - mondja a legény. - Csak kössünk egyezséget, hogy amelyik kettőnk közül megharagszik a másikra, az a másik szíjat hasíthasson annak a hátából. Mondám, hogy fösvény ember volt a gazda, jó szívvel ráállott az egyezségre, s gondolta, hogy a felesége is majd örül, mert az még nálánál is fösvényebb volt. Hazamegy a gazda a legénnyel, s az volt az asszonynak az első kérdése: - Mi a neve? - Ezt bizony, feleség, Jánosnak híjják. Hej, megharagszik az asszony, felkapja a seprűt. - Kitakarodjék kend a házamból, vigye a szolgáját! - Feleség, ne bolondozz - mondja a gazda -, becsületes legény ez, ha János is a neve. Egy krajcár nem sok, annyi bért sem kíván. 287
Bezzeg hogy mindjárt tetszett az asszonynak a legény. Másnap reggel mondja a gazda a legénynek: - Fogj be négy ökröt, János, s menj az erdőbe fáért. Nesze, itt van egy kenyér meg egy sajt, vidd magaddal a kutyát is, lakjál jól a kenyérből s a sajtból, tartsd jól a kutyát is, de a kenyeret is, a sajtot is hozd egészen haza. Menj arra, amerre a kutya megy. Ahol az erdőn megáll, ott kell fát vágni. - Befogja János a négy ökröt, megy mindenütt a kutya után. Az erdőn, ahol a kutya megállott, megállította ő is az ökröket, fát vágott, jól megrakta a szekeret, aztán letelepedett a fa alá, s elévette a kenyeret meg a sajtot. A kenyéren is meg a sajton is egy jó nagy lyukat vágott, kenyérnek is, sajtnak is a belét megette, azután a haját mindkettőnek szépen visszatette, s a kutyának egy falat nem sok, annyit sem adott. Azzal szépen elindult hazafelé. Beérnek a faluba, a kutya ment mindenütt elöl, érnek a kapu elé, de a kutya nem várta, amíg a kaput kinyitják, hanem átugrott rajta. Mondja János magában: „A gazdám azt mondta, hogy mindenütt a kutyám után menjek, hát én most hogy hajtsam át ezeket az ökröket a kapu felett?” Rittyegtet az ostorával, üti-vágja, biztatja az ökröket, de bizony azok nem tudtak általmenni a kapun. Fogja János a fejszét, darabokra vagdalja az ökröket, a szekeret, a fákat, s azon módúlag keresztülhajigálja a kapun, be az udvarba. Jön ki a gazda, látja, hogy mit csinált János, elfutja a méreg s a bosszúság. - Mit tettél, te gazember?! - Azt, mit gazduram parancsolt. Mindenütt a kutya után jöttem. A kutya keresztülszökött a kapun, de az ökröket hiába biztattam, nem tudtak utánaszökni, hát a kutya után hajigáltam. De talán bizony haragszik, gazduram? - Dehogy haragszom, dehogy haragszom, most vagyok a legjobb kedvemben. No, ez így eltelék, jő a vasárnap. A gazda s a felesége megy a templomba, Jánost otthon hagyják, s a gazda meghagyja neki, hogy menjen a juhakolba, s amelyik juh először rátekint, azt ölje s nyúzza meg, főzzön jó paprikást. Visszakiáltott az asszony: - Te János, aztán tégy belé sárgarépát s petrezselymet is! Kimegy János a juhakolba, s hát egy juh sem néz rá. Kap egy botot, elkezdi dögönyözni a juhokat, s amennyi volt, egyszeriben mind ránézett. No bizony, ha egyszerre néztek rá, meg- ölte valamennyit. Egyet megnyúzott, a húsát bográcsba tette, s főzte a paprikást. Egyszerre csak eszébe jut, hogy sárgarépa meg petrezselyem is kell a húshoz. Az ám, a gazda az egyik kutyáját Sárgarépának, a másikat Petrezselyemnek hívta. Fogta magát a legény, megnyúzta a kutyákat is, s a húsukat beleaprította a juhhús közé. Hazajön a gazda s a felesége, az asszony kitálalja a paprikást, leülnek az asztal mellé, elkezdenek falatozni. Híjja a gazda Jánost: - Gyere, János, egyél te is! - Csak egyék isten hírével, gazduram, én már a magamét elvégeztem. Úgyis sok a dolgom. - Ugyan mi dolgod lehet vasárnap? - Hej, van nekem elég! Leszúrtam a juhokat mind, s most meg kell nyúznom. - Mit beszélsz, he?! 288
- Hát a gazduram azt mondta, hogy amelyik juh először rám pillant, szúrjam le, s nyúzzam meg. Mind egyszerre néztek rám, én hát mind leszúrtam, s most majd meg is nyúzom. De talán bizony, haragszik is, gazduram? - Dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen jó kedvemben. Hanem, úgy tetszik nekem, János, hogy sárgarépát s petrezselymet mégsem tettél a paprikásba. - Bizony tettem én - mondja János. - Megöltem a Sárgarépát meg a Petrezselymet, ott a húsa a bográcsban. - Jaj, istenem, istenem - óbégatott az asszony -, ez az istentelen legény mindenünkből kiforgat! Kikergesse kend a házamból, mert különben kendnek sem lesz itt maradása! - Ne félj, feleség, ki is kergetem. - Talán bizony haragszik, gazduram? Megijedt a gazda, eszibe jutott, hogy mi következik a haragjára, s mondta csendesen: - Dehogy haragszom, dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen virágos kedvemben. Azzal János kiment, hogy megnyúzza a juhokat. Az asszony meg kesergett, zsörtölődött. - Lássa, lássa, úgy-e, megmondtam, hogy János nevű szolgát ne fogadjon! Most már mit csináljunk? Mire az esztendeje kitelik, minket is elpusztít. Mit csináljunk? Azt egyezik, hogy elhagyják a tulajdon házukat, s világgá mennek. Éjnek idején, mikor János alszik, megszöknek. Ami cókmókot elvihetnek, elvisznek. Maradjon az a nagy gazdagság ennek az akasztófáravaló legénynek. Össze is szednek nagy hirtelen, amit lehetett: kenyeret, szalonnát, egy s más eleséget, ruhá- zatot, bekötik a zsákba, aztán este szépen lefeküsznek, s éjjel szépen megszöknek. Hanem János észrevette a készülődést, s este, mikor a gazda meg a felesége kicsit elszenderedett, a zsákot kiürítette, s szépen belebújt. Fölkelt éjjel a gazda s a felesége, a gazda a hátára veti a zsákot, s elmennek világgá. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s egyszer egy patakhoz értek. Nem volt híd a patakon, úgy kellett keresztülgázolni. A gazda hátáról lelógott a zsák, s a vízbe belemártódott. Nem tetszett ez Jánosnak. Volt nála egy gombostű, s azzal elkezdette szurkálni a gazdáját. - Ejnye, gyilkos teremtette - zsörtölődött a gazda -, minek tettél tűt a zsákba?! - Nem tettem én - mondja az asszony. - Bizonyosan a kendőmben maradott egy tű. Na, keresztülmennek a patakon, még egy kicsit mennek, mendegélnek, aztán egy helyen letelepednek, hogy majd falatoznak. Nyúl a gazda a zsákba, hogy kivegye a kenyeret, s hát kiugrik belőle János. - Jézus Mária, szentlélek, hát te itt vagy?! - Én itt, gazduram, mert a jó szolga nem hagyja el a gazdáját. De talán bizony haragszik, gazduram? - Dehogy haragszom, dehogy haragszom. Sohasem volt ilyen tulipiros kedvem világon való életemben. 289
Na, mentek hárman. Mit tehettek egyebet, nem tudtak szabadulni Jánostól. Addig mentek, mendegéltek, amíg éppen az Óperenciás-tenger partjára értek. Ott letelepednek, tüzet csinál- nak, s elküldik Jánost, hogy keressen tűzre való fát. Amíg János odajárt, elkezdettek tana- kodni, hogy s mint tudnának megszabadulni tőle. - Hiába mesterkedünk, feleség - mondta a gazda -, meg nem szabadulunk ettől a kötélre- valótól. - Dehogynem - mondta az asszony. - Majd megmutatom én kendnek, hogy van nekem eszem. Majd este, ha lefekszünk, lábbal a tenger felé fekszünk, Jánost a lábunkhoz fektetjük, s éjjel, mikor alszik, belerúgjuk a tengerbe. Visszajő János a fával, a gazda s a felesége lefekszik lábbal a tenger felé, s mondják Jánosnak, hogy feküdjék a lábukhoz. „Ehe - mondta magában János -, tudom már, hogy miben mesterkedtek!” De nem szólt semmit. S úgy feküdt le, ahogy a gazdája mondta. De a szemét világért le nem hunyta. Kérdezte a gazda mindegyre: - Aluszol-e, János? - Nem aluszom, gazduram. Őrzöm kigyelmeteket, nehogy ellopják. Addig vártak, hogy János elaludjék, hogy mind a ketten szépen elaludtak. János meg ébren maradott. Hanem egyszer éjjel az asszony felébredt, egy kicsit félre ment, s hopp! Jánosnak sem kellett egyéb, lefeküdt a gazda mellé. Aközben visszajött az asszony, s álmos fejjel lefeküdt a János helyére, s ott mindjárt el is aludott. Csak éppen ezt várta János, oldalba lökte a gazdát. - Hallá-e, ébredjen, János már alszik, rúgja a tengerbe. Nekihuzakodik a gazda, s belerúgja a feleségét a tengerbe. Arra felszökik János, nagyot kacag. Talpra ugrik a gazda is, hallja a felesége sivítását. - Mit tettél, te gazember?! - Én, gazduram, nem tettem semmit. Uccu! utána a gazda a feleségének, beleugrik a tengerbe, kihúzza nagy nehezen. Akkor szalad Jánosnak: - No most, te kötélrevaló, megöllek! - Talán bizony haragszik, gazduram? Tartsa a hátát! S elévette a fehérvári bicskáját, hogy szíjat hasítson a gazdája hátából. - Mondja még egyszer, haragszik-e, gazduram? Megjuhászodott a gazda, s mondta: - Dehogy haragszom, dehogy haragszom, lelkem, édes fiam, sohasem voltam ilyen jó kedvemben! Ha a gazda haragudott volna, János a hátából szíjat hasított volna. Ha János a gazda hátából szíjat hasított volna, az én mesém is tovább tartott volna. Holnap János legyen a ti vendégetek! 290
VAS LACI Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erős volt, mint maga a vas. No, nemcsak erős volt Vas Laci, de csintalan is: hét ördög lakott benne. Egyszer, amikor az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár tojást vitt. Leütötte a fejéről a kosarat, s a tojás mind összetört. Azt mondta az öregasszony: - No, te fiú, én neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy amit legelébb kívánsz, azonnal teljesedjék. Vas Laci nagyot kacagott, amint szaladt hazafelé, és azt gondolta magában: „Ejnye, de bolond asszony ez, még jót kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem. No csak hazamenjek, mindjárt valami jót kívánok!” Hazamegy a fiú, hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll ő is, de a királykisasszonyok összeegyeztek, hogy mind csak Lacit üssék, legalább így visszafizetik neki a kölcsönt, mert őket is sokat bosszantotta a csintalanságával. Hej, megmérgelődött Laci, mikor látta, hogy mind csak őt püfölik a labdával, s nagy mérgé- ben odakiáltott a leányoknak: - Ó, hogy a föld nyeljen el benneteket! Abban a pillanatban megnyílt a föld, eltűnt a három királykisasszony. Nagy volt a szomorúság a király udvarában. Keresték a királykisasszonyokat mindenfelé, az egész világon, de sehol sem találták, nem is tudták, hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el. Utánuk ment a legidősebb királyfi, utánuk a középső királyfi, de eltelt egy esztendő, eltelt kettő, három, még több is, a királyfik még vissza sem kerültek, valahol elpusztultak bizonyosan. Aközben Vas Laci felcseperedett, nagy, erős legény lett belőle, s mondta a királynak: - Édesapám, elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok az oka a szerencsétlenségüknek. - No bizony, ha te vagy - mondotta a király -, indulj, s addig ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem találod s vissza nem hozod. Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken által, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdőbe. Amint megy az erdőn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öreg- asszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony: - Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad. Azzal az öregasszony csak rátoppintott a földre, a föld egyszeriben megnyílt, kipattant belőle egy nagy vasláda. Mondta az öregasszony: - Csak bújj belé bátran ebbe a ládába! Ez levisz téged a föld alá, s ott megtalálod a legidősebb nénédet s a másik kettőt is. 291
Belefeküdt Vas Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett, aztán leért az alvilágba, s fölpattant a födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott egy hajításnyira tőle, az ezüstvár előtt egy folyó, de a folyón keresztül beretvából volt verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak, ugráltak, hogy azon halandó ember által nem mehetett. Elszomorodott Vas Laci, nagyot sóhajtott: - Ide eljöheték, de ezen a hídon soha, míg ez a világ, keresztül nem mehetek! Mert úgy tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba nem lehetett bekerülni. Megszólalt a láda: - Ne búsulj, Vas Laci, én a víz alatt szépen általviszlek, a várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod. Bebújt Vas Laci a ládába, a láda meg szépen általúszott a víz alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen visszaúszott, otthagyta Lacit a várban. Meglátja Lacit a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad: - Jaj lelkem, öcsém, hogy jöttél ide! Vége az életednek. Nem tudod, hogy a hétfejű sárkányé ez a vár, s ha hazajő, megöl téged? - Ne félj semmit - mondotta Vas Laci -, csak adj nekem egy kardot, a többit bízd reám. Bementek a fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott egy kardot. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagyot döndül az ezüstvár. A hétfejű sárkány hajította haza a buzogányát hetvenhét mérföldről. - Jaj, lelkem, öcsém, mindjárt itt lesz a sárkány, készülj a halálra! - Ne félj, néném, ne félj! Jött is a sárkány rettentő nagy haraggal. - Hát te mit akarsz itt?! - Meg akarok veled küzdeni életre-halálra - mondotta Vas Laci. - Ó, nem küzdök én meg akárki fiával! Elébb hadd látom, mit tudsz! Kivett az asztalfiából egy kőkenyeret meg egy vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj kenyeret. - No, lássuk, mit tudsz te? Vas Laci fogta a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte. - No, most megküzdhetünk - mondotta a sárkány -, látom, hogy hozzám való vagy. Gyere velem a vascsűrbe. Lemennek a vascsűrbe, birokra kelnek. A hétfejű sárkány felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba. Nosza, kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejű sárkányt, jól megkerengeti a levegőben, azzal úgy levágja, hogy derékig süppedett a vasba. De kiugrik a hétfejű sárkány is, s levágja Vas Lacit, hogy mellig süppedt a vasba. Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból, fölkapja a hétfejű sárkányt, még jobban megkerengeti a levegőben, s úgy levágja, hogy nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét levágta. - No, édes néném - mondotta Vas Laci -, most már gyere velem, mehetünk. - Jaj, dehogy mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem tudunk mi keresztülmenni, itt kell elpusztulnunk! 292
Gondol ide, gondol oda Vas Laci, mit is csináljon hamarjában. Ő bizony egyet gondol, kiássa a földből a sárkány testét, lenyúzza a vastag bőrét, beteríti vele a beretvahidat, s úgy átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték meg. Hát amint keresztülmentek a hídon, ott van az öregasszony, s mondja Vas Lacinak: - No, fiam, ezt a nénédet szerencsésen megszabadítád. Én a vasládában fel is viszem. Te pedig menj most az én kovács bátyámhoz, csak ide nem messze lakik. Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet, segítsen rajtad. Elválnak egymástól. Az öregasszony ment a királykisasszonnyal a ládában fölfelé - ment Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította. Megy, mendegél Laci, megérkezik a kovácsmű- helybe, de az olyan kovácsműhely volt, amilyent még ő világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele kívül-belül. Bemegy a műhelybe, hát a kovács tetőtől talpig tiszta csupa acél. Köszön Laci illendőképpen, elémondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony. - Jól van, fiam - mondotta a kovács -, ismerem a dolgodat, hiszen erős legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetőtől talpig, hogy kard ne fogja testedet. Azzal mindjárt meg is acélozta Vas Lacit, s mondta neki: - No most, fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a műhely előtt, s ki se térj belőle. Egyenesen az aranyvárhoz érsz, abban lakik a középső nénéd, a tizennégy fejű sárkány tartja szomorú rabságban. Megköszöni Vas Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tőle, s meg sem áll, míg az arany- várhoz nem ér. Az aranyvár előtt nem volt beretvahíd, de úgy forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem. Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig. Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában, a másik kezével pedig bedöndítette a kaput, s belépett a várba. Éppen jókor érkezett, jött elébe a tizennégy fejű sárkány. - Hát te mit akarsz itt?! - kiáltott rá a sárkány. - El akarom vinni a nénémet. - Megállj, öcsém, előbb küzdjünk meg! - Én nem bánom - mondotta Vas Laci -, küzdjünk meg - s nekigyürkőzött. - Nem úgy, öcsém, nem úgy! Legyen belőled vaskerék, énbelőlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy tetejére, s úgy ütközzünk össze! Mondotta Laci: - Csak légy te a vaskerék, én a papiroskerék, úgysem félek én tőled. Kimentek a hegy tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejű sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre csak kiesett a vaskerékből egy küllő, azzal a kerék elkezdett forogni maga körül, mint a kergeteges* juh, s felfordult. Az a küllő a tizennégy fejű sárkánynak a feje volt. Feltápászkodik a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek: - Nem jól van ez így. Belőlem lesz kék láng, belőled veres láng, s úgy csapjunk össze. - Nem úgy, komám - mondotta Vas Laci -, te légy a veres láng, én a kék láng. - Nem bánom - mondotta a sárkány -, nekem mindegy, akárhogy. 293
Veres láng lett a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal. Egyszerre csak egy holló repül el felettük, s felkiált a sárkány: - Te holló, csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy fejet adok érte! Felkiáltott Vas Laci is: - A veres lángba cseppents egyet, te holló, s én tizennégy fejet adok érte! Hát bezzeg hogy a veres lángba cseppentett vizet a holló. Ki is aludott mindjárt, vége volt a tizennégy fejű sárkánynak, a hollóé lett mind a tizennégy feje, Vas Laci pedig szaladott fel az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz. Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az öregasszony a vasládában szépen felvitte a középső királykisasszonyt is. Ezalatt Vas Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik nénjét is. Amint ment, mendegélt rengeteg erdőn keresztül, látja, hogy egy nagy szénaboglya ég s a boglyában egy kicsi kígyó vergelődik. Megszólítja a kicsi kígyó Vas Lacit: - Mentsd meg az életemet, s jótétel helyébe jót várj! Odaszalad Vas Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égő boglyából. Hej istenem, hálálkodott a kicsi kígyó, s mondta Vas Lacinak: - Megmentél a tűzhaláltól, áldjon meg az Isten, gyere velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya, tudom, hogy meghálálja a te jóságodat, ad neked mindent, amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt. De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet kínál az apám, el ne fogadd tőle, csak kérjed tőle a legrosszabbik lovát, legrozsdásabb kardját s a legszennye- sebb ingét. Megérkeznek a kígyókirály palotájába, ott a kígyó-királykisasszony elémondja, hogy mi történt. Bezzeg hogy volt becsülete Vas Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem akarták engedni, maradjon ott egész életére. Mondotta Vas Laci: - Köszönöm a jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem kell, hanem ha az Isten megsegít, visszatérek még hozzád. - Hát vígy magaddal az útra ezüstöt-aranyat s mindent, ami kell. - Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom, add nekem a legrosszabb lovadat, legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb ingedet, s az elég lesz nekem. „No - gondolta a király - ezt bizonyosan a leányom tanácsolta neki, de jól van, nekiadom!” Mondta Vas Lacinak: - Mindent jobb szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a leányom életét, hát legyen a tied a ló is, a kard is, az ing is. Azzal kimentek a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat. Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig tudott lépni. Azután kiválasztották a legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget. A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas Laci, az inget pedig felvette. Amikor elbúcsúzott, a kígyó-királykisasszony megsúgta neki: - Hallod-e, te királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert táltos! Jól a kardra is, mert amíg ilyen rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit, de jól vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem fogja. 294
Elindult Vas Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú rabságban a huszonegy fejű sárkánynál. Fölmegy Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a nénje nagy örvendezéssel. - Jaj, lelkem, öcsém, édes öcsém, hogy találtál ide?! De mindjárt el is szomorodott, hullott a könnye, mint a záporeső, s mondta Lacinak: - Fordulj vissza, édes öcsém, lelkem, öcsém, mert elpusztít a huszonegy fejű sárkány. Itt vannak a bátyáid, a füstre kötötte mind a kettőt, s úgy aszalja, téged is odaköt. Mondta Laci: - Ne félj, néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal megölöm a sárkányt, ha százfejű is, s olyan ing van a mellemen, hogy kard azt nem fogja. - Ó, édes öcsém, lelkem, öcsém, hiába a kardod, hiába az inged, a huszonegy fejű sárkányt még meg is ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha szépszerivel kiváltasz minket. Mondta Laci: - Nem bánom, megpróbálom szépszerivel. Fölmennek a palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejű sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta, hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van. - A nénédért jöttél, úgy-e, Vas Laci? - kérdezte tőle az ördöngös asszony. Mondta Vas Laci: - A nénémért jöttem, és a bátyáimért. - Jól van, elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak add az uramnak azt a rozsdás kardot, azt a szennyes inget, ami a melleden van. Egy szóval sem ellenkezett Vas Laci, leoldotta a kardját, levette a nyakáról a szennyes inget, s odaadta a sárkánynak. Nagyot kacagott az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejű sárkány is. - No, te világbolondja - mondotta a sárkány -, most kezemben az életed. Mondotta Vas Laci: - Igazad van, huszonegy fejű sárkány, világbolondja vagyok, látom, hogy vége az életemnek, csak addig kegyelmezz életemnek, amíg elbúcsúzok a lovamtól. A sárkány megengedte jó szívvel, s Laci kiment az udvarba, nyakába borult a lovának, s elmondta neki keserves könnyhullatások közt, hogy mi történt. - Szerencséd - mondta a táltos -, hogy csak a kardodat s az ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe. Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a testedet, tegye belé egy zsákba, akassza fel a nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad. Visszamegy Laci a palotába, s kérdi a sárkány: - Na, elbúcsúztál-e a lovadtól, Vas Laci? 295
- Elbúcsúztam, huszonegy fejű sárkány, most már megölhetsz, miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra kérlek, tedd belé egy zsákba minden porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen vele világnak. - Megteszem jó szívvel - mondotta a sárkány. Azzal csak kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra vagdalta Vas Lacit, aztán minden csontját-bontját fölszedte, egy zsákba belérakta, s a zsákot felakasztotta a ló hátára, s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál is sebesebben. Egyszer csak a kígyókirály valami nagy zúgást-búgást hall, s mondja a leányának: - Valami nagy szerencsétlenség történhetett Vas Lacival, leányom, mert hallom, hogy jő a táltos. Hamar szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet a kapu elé, hogy a tűz lángjával hűtse le magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat hazafelé. Hirtelen nagy tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a lángja s a füstje felcsapott a magas levegőégbe. Hát jő a táltos, vágtat, mint a gondolat, neki a tűznek, s egy szempillantásra mind elnyeli a lángot, s attól egy kicsit lehülepedett.* Lejő a király s a királykisasszony az udvarra, kérdik a táltost: - Mi baj, mi történt? Mondja a táltos: - Hazahoztam Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejű sárkány. Levették a zsákot a nyeregből, felvitték a palotába, aztán belefújt a sípjába kígyókirály, s jöttek a kígyók mindenfelől, csak úgy nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály parancso- latját. - Eredjetek - parancsolta a király -, hozzatok mindenféle forrasztófüveket! Amennyi kígyó volt, erre a szóra mind eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elszéledtek az erdőn-mezőn, szedték a forrasztófüveket, vitték a király udvarába. Forrasztófüvekkel a királykisasszony Vas Lacinak a húsát, csontját megkenegette, minden porcikáját összeforrasz- totta, s hát uramteremtőm, hétszerte szebb és erősebb lett, mint volt annak előtte. Aztán ott tartották egy hétig, kettőig, s megtanították mindenféle bűbájos mesterségre. Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántudvarba. Hanem most nem ment fel a gyémántpalotába. Volt a huszonegy fejű sárkány kertjében egy nagy halastó, odament Vas Laci, annak a partján keresztülbucskázott, aranykacsa lett belőle, belement a tóba, s ott úszkált egész nap. Arra megy egyszer a huszonegy fejű sárkány felesége, látja az aranykacsát, s mindjárt gondol- ta, hogy az a kacsa Vas Laci lehet. Jött a huszonegy fejű sárkány is, s nézte nagy gyönyörűség- gel a kacsát. - Jaj de szép kacsa, jaj de szép, ilyent még nem láttam! - mondotta a sárkány. - No, ennek jó gondját viseljük. Mondotta az ördöngös asszony: - Bizony ne viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem belőle, szörnyet halok. - Jól van - mondotta a sárkány -, hát ha megkívántad, egyél belőle - s elévette a nyilát, rálőtt a kacsára. Rálőtt százszor is, de egyszer sem találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott. - No, megállj! - kiáltott a sárkány -, ha meg nem tudlak lőni, megfoglak! 296
Ledobta a tó partjára a rozsdás kardját, le a ruháját s a ruhájával a szennyes inget is. Bele- ugrott a tóba, úszott a kacsa után. De amint beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára, általbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett belőle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes inget, s mondta a sárkánynak: - No, most gyere ki! Hát hiszen kijött a sárkány, de ha kijött, fűbe is harapott mindjárt. Az ördöngös asszony ijedtében felült egy seprűre, s elvágtatott azon, Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába, ott a füstről levette a bátyjait. Meg voltak aszalva szegények, mint a szilva. Aztán elindult a nénjével, föltették egy szekérre a bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály udvarába. Fölmennek a palotába, de Vas Lacinak szeme-szája tátva maradt, mikor a kígyókirály mellett meglátja a leányát. Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörűséges szép leány, akinek egy fényes csillag ragyogott a homlokán. Na, mindjárt hoztak mindenféle csodafüveket, megkenegették a két idősebb királyfi testét, talpra állították őket, s aztán mentek haza a leánytestvérükkel. Csak Vas Laci maradt ott a kígyókirály udvarában. Azt mondta: - Megélek én itt is. Mindjárt papot hívtak, Vas Lacit s a kígyó-királykisasszonyt összeeskették, csaptak nagy lakodalmat. Az öreg kígyókirály általadta neki egész országát s rettentő nagy gazdagságát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. 297
CSALI MESE Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet-kettőt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: - Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam! - Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá! Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: - Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is. Próbálják a kulcsot, hát jól beletalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka, fekete madárka, úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass. 298
A GYERTYA MEG A VASFŰ Egyszer volt egy öregember, s annak az öregembernek két fia. Mikor ez az öregember a halálát érezte, ágyához hívta két fiát, s azt mondta nekik: - Édes fiaim, én most meghalok, hát tudjátok meg, hogy mi marad rátok. Van az asztal alatt egy gödör, abban a gödörben egy vasláda. Ez a vasláda tele van arannyal s ezüsttel. Ez mind legyen - mondotta az idősebbiknek - a tied. Van még a ládában egy kicsi gyertya és egy vérrel harmatozó vasfű.* Ez - mondotta a kisebbiknek - legyen a tied. Meghal az öregember, szépen eltemetik, s a temetés után a fiúk kiássák a ládát. Hát csakugyan tele van arannyal s ezüsttel, s a sok kincs tetején ott van a kicsi gyertya meg a vérrel harma- tozó vasfű. A fiúk szépen megosztoztak. A kisebbik megelégedett a gyertyával meg a vérrel harmatozó vasfűvel. De a nagyobbik legény, hogy az öccsének is legyen pénze, adott neki száz aranyat. - Köszönöm, bátya - mondotta a legény -, ezzel sem tartoztál, az Isten áldjon meg, én most elmegyek szerencsét próbálni. Elment a legény, s este betért egy csárdába. Ott leül egy asztal mellé, vacsorát, bort rendel, eszik-iszik, aztán kiveszi a zacskóját, s fizet a kocsmárosnak csengő arannyal. A szomszéd asztalnál négy úr kártyázott. Ezek észrevették, hogy a legénynek sok pénze van, mindjárt körülvették, hogy üljön le közéjük, s kártyázzon velük. A legény húzódott, szabadkozott, de az urak addig beszéltek, hogy leült ő is, s elkezdett kártyázni. Bezzeg hogy a kártyások hagyták nyerni, hogy kedvet kapjon, gondolták, majd fordítnak a szerencsén, s elnyerik a legénynek a pénzét. Hát csakugyan mindig a legény nyert. Gyűlt az arany előtte, már volt egy jó nagy halom. Akkor, hallgassatok ide, mi történt? Fölugrik az asztalra egy egérke, utána a macska, eldöntik a gyertyát, sötétség lesz a szobában. Keresik a gyertyát, nem találják. Gondolta a legény, hisz van neki egy kicsi gyertyája, meggyújtja. Kiveszi a gyertyát a zsebéből, meggyújtja, s hát abban a szempillantásban mind a négy kártyás ember elaludott. Nézi a korcsmárost, az is alszik a hordó mellett. Kimegy a konyhára, hát ott is elaludott a szakácsné, pedig állott a lábán, s éppen keverte a kását. Megy az udvarra, s hát ott a kisbéres éppen aközben aludt el, amint vizet húzott a kútból. Azzal visszamegy a szobába, megkeresi a korcsmáros gyertyáját, meggyújtja, az övét eloltja, s abban a pillanatban mind felébredtek. „Na - gondolta magában a legény -, most már tudom, mire való ez a gyertya.” Leült ismét, folytatták a játékot, s reggelre mind elnyerte a kártyások pénzét. Most már volt pénze elég. Ment tovább, bejárt országot-világot. De egyszer megunta a sok járást-kelést, kóborlást. Ő bizony, gondolta magában: nem kóborog többet, s beállott katonának. Jó dolga volt, a pénzből soha ki nem fogyott, azt hitték, hogy valami grófnak a fia. Adott a tiszt uraknak annyit, amennyi csak kellett, s úgy felvitte Isten a dolgát, hogy kapitány lett belőle. Hogy, hogy nem, a király is meghallotta, hogy mi tenger pénze van a kapitánynak, fogja magát, felöltözik koldusruhába, s az utcán a kapitány elé tartja a kalapját. - Kapitány uram, adjon abból, amit Isten adott! - könyörgött a koldus. 299
Mondja a kapitány: - Ejnye, öreg, most nincs pénz nálam, de jöjjön este, majd adok akkor. Elmegy a koldus a kapitányhoz, s késő este, mikor már aludni mentek az emberek, elindultak ketten a városban. Egyszer csak a kapitány megáll egy bolt előtt, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, s csak megérinti vele a lakatot, az mindjárt lepattan. Bemennek a boltba, meggyújtja a kis gyertyát, s ott ami pénz volt, mind összeszedte, s három csomóba rakta. Mondta a kapitány: - No, öreg, az egyik csomó a tőke, azt ne bántsuk. Ez a másik csomó a becsületes nyereség, ezt se bántsuk. A harmadik csomó csalás. Ezt tegye kend a szűre ujjába. Végigjárják mind a boltokat, ahol sok pénz volt. Mindenütt három csomóba rakták a pénzt. Annyit összeszedtek, hogy a koldus csak úgy nyögött alatta. Azt mondja egyszer a koldus egy emeletes ház előtt: - Ugyan, vitéz kapitány uram, menjünk fel, s nézzük meg, hogy mi van ott. - Jól van, öreg, menjünk. Fölmennek az emeletre, bemennek egy szobába, s hát abban a szobában egy öregember alszik, meg egy fiatal asszony; elmennek egy másik szobába, s ott meg egy fiatal ember aludott, meg egy öregasszony. Mondja a kapitány a koldusnak: - Vegye fel, öreg, ezt a vénasszonyt, s vigye által a másik szobába, ott meg vegye fel a fiatal- asszonyt, s hozza ide. A koldus úgy tett, mint a katona parancsolta. Sem az öregasszony, sem a fiatalasszony nem ébredett fel, mert a kicsi gyertya égett. Na, elmennek innét, azt mondja az utcán a koldus: - Hej, vitéz uram, szeretném meglátni a király kincstárát is. - Jól van, öreg, megnézhetjük, hanem azt előre megmondom, hogy onnét egy krajcárt sem szabad elhozni, mert a királynak kell a pénz katonára, lóra, fegyverre s mindenre. Mennek a király palotájába, meggyújtja a kapitány a kicsi gyertyát, s az istrázsák mind elalszanak. Akkor a vérrel harmatozó vasfűvel kinyitja a király kincstárát, mennek szobáról szobára, mutogatja sorról sorra a kádakat, tele voltak arannyal-ezüsttel. Mit gondolt, mit nem a koldus, bizonyosan azt gondolta, hogy majd próbára teszi a katonát. Úgy a szűr alatt bele- markolt egy kádba. De a katona sem vette tréfára, úgy pofon vágta a koldust, hogy karikákat hányt a szeme. - Ilyen-olyan teremtette, nem megmondtam, hogy a király pénzéhez nem szabad nyúlni?! Visszategye kend mind egy krajcárig. - Jaj, édes vitéz uram, csak ne bántson, visszateszem! - könyörgött a koldus, s visszatette a jó marék aranyat. Azzal szépen kimentek a kincstárból, s a katona bezárta az ajtókat. Ami pénzt összeszedtek, abból adott egy fél marékkal a koldusnak, a többit elvitte magával. Hanem hát reggel mi történt? Felébred az az öregember, s látja, hogy egy öregasszony van a szobájában. Elkezd kiabálni, fellármázza a házat, s megtudja, hogy a szomszédhoz került a felesége. Lett szörnyű veszekedés, patália. Hogy történt, mint történt, nem tudták elgondolni. Nem tudtak békességet csinálni, mentek panaszra a királyhoz mind a négyen. 300
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
- 276
- 277
- 278
- 279
- 280
- 281
- 282
- 283
- 284
- 285
- 286
- 287
- 288
- 289
- 290
- 291
- 292
- 293
- 294
- 295
- 296
- 297
- 298
- 299
- 300
- 301
- 302
- 303
- 304
- 305
- 306
- 307
- 308
- 309
- 310
- 311
- 312
- 313
- 314
- 315
- 316
- 317
- 318
- 319
- 320
- 321
- 322
- 323
- 324
- 325
- 326
- 327
- 328
- 329
- 330
- 331
- 332
- 333
- 334
- 335
- 336
- 337
- 338
- 339
- 340
- 341
- 342
- 343
- 344
- 345
- 346
- 347
- 348
- 349
- 350
- 351
- 352
- 353
- 354
- 355
- 356
- 357
- 358
- 359
- 360
- 361
- 362
- 363
- 364
- 365
- 366
- 367
- 368
- 369
- 370
- 371
- 372
- 373
- 374
- 375
- 376
- 377
- 378
- 379
- 380
- 381
- 382
- 383
- 384
- 385
- 386
- 387
- 388
- 389
- 390
- 391
- 392
- 393
- 394
- 395
- 396
- 397
- 398
- 399
- 400
- 401
- 402
- 403
- 404
- 405
- 406
- 407
- 408
- 409
- 410
- 411
- 412
- 413
- 414
