– Jó. Miért jöttél el? — kérdezte. – Tőlem ilyet még csak egyenruhában kérdeztek. – Levessem, hogy megmondd? – Ne zavartasd magad. – Ha valaki rád néz, azt látja, hogy épp meg akarsz halni az undortól, vagy csak azt hiszi, hogy gyilkos vagy. – Az ember legyen tapintatos. – Csak nem tapintatos vagy? — kérdezte Mariska homokos lábakkal, piros szalmakalapban és kalapszínűre festett mozgékony ajkakkal. – Dehogynem. Tudod, ha egy-egy pillanatra elfelejtem kigúvasztani a szemeimet, vagy nem vicsorítok rendesen, vagy csak épp nem habzik a szám, azonnal meginvitálva találom magam valamilyen játékra. – Mi a baj a játékkal? – Látod, aki nem játszik, attól nem várják el, hogy elmesélje, mi a baj a játékkal. Lehetnék tapintatosabb? – Van olyan játék, amít játszanál például velem? – Ó, több is! – Akkor játsszunk valamit ezek közül! Jó? – Jó. Például játszhatnánk olyat, hogy te adsz nekem egy ötvenest, én meg majd megadom, ha lesz miből. – Tessék. Ráérsz megadni. – Elég méltányos. – Gyönyörű a tenger? – Nagyon. Kiváltképp a fehér habok, ahogy fehéren habzanak. És nézd, ott repül egy nagyon sirály. Úgy repül, hogy a szárnyával repül. Nem is tudom... én most... én most legszívesebben... 51
– Legszívesebben mi? - és megfogta a kezem. – Én most legszívesebben ennék egy kis homokot. – Zavarlak? – Nem, ne érts félre. Két pofára szeretem zabálni, tudod, spriccel a homok mindenfelé, a szemedbe is kerülhet, bevallom, elég csúnyán tudok enni, ha úgy alakul, néha még morgok is, nem akarnám, hogy ilyen állapotban láss... megértesz, ugye? Persze, megértesz... Mariska megértett. Amíg lábnyomokat hagyott a homokban (a buszmegálló felé), a South Pacific Ocean nagy fehér habjai nagyokat habzottak a kéken kéklő kék ég alatt, fehéren. 52
Michelle Arwidson blues Történt. (Hogy ültem az ügynök asztala előtt a munkaközvetítő irodájában és élveztem a csendet.) Mígnem az ügynök elkezdett beszélni : – Nos. A menedzser azt mondta, hogy ők kimondottan gyakorlott, tehát huszonöt-harminc éves gyakorlattal rendelkező személyt keresnek tizenkilenc éves korig. Magának sürgősen kéne munka? – Attól tartok, igen. – Ragaszkodik ahhoz, hogy az itt említett szakmák valamelyikében dolgozzon? – No nem. Én semmihez sem ragaszkodom. – Akkor jó. Van itt egy állás. Egy ügyvédi iroda keres valakit sofőrnek és kutyasétáltatónak. Akarja, hogy megpróbáljuk? – Föltétlen! Megkérem! – Megmutatná a jogosítványát? – Tessék. – Igen. Ez rendben van. Manuálváltósra is érvényes. Ausztráliában külön jogosítvány van manuál és automataváltós autókra. Úgy tudom, nincs külön jogosítvány píros és nem piros autókra. – Köszönöm — mondja az ügynök és tárcsázza az ügyvédi irodát. – Halló! Arwidson and Lee?... van egy jelentkezőnk az állásukra. Igen. Nem. Nem. Igen. Megkérdezem — felém fordul — be tud menni az irodába negyed háromra? – Be. – Halló! Be tud menni. Igen. Elég jól. Igen. Adom! kezembe adja a kagylót. Női hang: 53
– Halló! Jó reggelt! Michelle Arwidson vagyok. – Jó reggelt! Igor Van Kasmra. – Fél ön a kutyáktól, Mr Van Kasmra? – Nagyon. – Jó. Akkor várjuk az irodában negyed háromkor, Köszönöm. – Köszönöm . Mielőtt kimegyek a munkaközvetítőből, megkérdezem az ügynököt, hányadik jelentkező vagyok. – A hirdetés tegnap óta megy. Maga a nyolcadik jelentkező. Sok szerencsét! Volt időm negyed háromig. Triple Bay Sydney egyik legkifényesítettebb üzleti- és lakónegyede. Lent az öböl partján fújogattam bele a füstöt a ködbe. Egy túristabusz kiöklendezett húsz japán túristát a sétányra. Fényképezték az öbölt meg egymást. Amelyik arra jött el a padom felé, rám mosolygott. Értették, ahogy japánul beszéltek egymáshoz. Lehet, hogy Japánban is rávigyorognak arra, aki cigarettázik egy padon. De lehet, hogy csak idegen országban jobban ráér az ember. Aztán elindultam az öböltől, be a Slampton St. felé, ahol az iroda volt. Az utcákról reggel már összesöpörték a faleveleket, ami az éjszaka hullott. Azóta potyogott egy kevés. Errefelé vannak fák az utcákon, és nem meredeznek szarlefolyócsövek a tömbházak falán. Két jó trükk. Két óra. Még mindig van egy negyedórám. Beülök egy kávéházba az irodával szemben. Egyedül vagyok vendég. A pult mögött görögül vitatják a dolgok lényegét. Az ablak olyan tiszta, mintha nem is lenne. Az utcán nincs nagy tolongás. A hosszú ebédek utáni hosszú böfögések ideje van. Kinek jutna eszébe a ködben caplatni... Szemben az A and Lee bejárata. Masszív. A jogosítványomat ellenőrizte a munkaközvetítő. Ezeket nem fogja érdekelni. Talán egy darab csontot hozhattam volna a zsebemben... Elindulok. Pont negyed háromkor nyomnám meg a csengőt, de nem találom. A fejem fölött, valahol a falban, megszólal egy tégla, női hangon. A napot a női hangok napjává nyilvánítom. – Igor Van Kasmra? 54
– Igen. – Fáradjon be. A kapu nyitva van. Elektromos zárak kattognak (mint a Markóban), a néhány tonnányi kovácsolt vas lassan mozdul. A vas mögött üvegajtó. Betolatok. Ami nem tükör vagy aranyozott gipsz, az márvány. Tisztítószerraktárszag keveredik helytartói és nyilvánosházi eleganciákkal. Az ajtók maguktól becsukódnak. Én már bent vagyok. A külvilágból ennyi bőven elég, gondolta valaki egy monitor előtt. Lent semmi nincs, csak egy lépcső márványlik fölfelé, az oltár felé. A tetején majd örülök, ha leszek egy méter húsz centi. a többi lekopik a lábamból, mire fölérek. Már látni vélem a cárt, amint a trónján ül és főtt vaddisznófejet eszik bicskával. Lábánál heverésző vérebek lesnek a csont(om)ra. Fölérek. Három méter magas tölgyfaajtó, kinyitom. Cár sehol, csak egy várószoba, jó nagy. Leülök. Szemben is egy ajtó.Az is jó nagy. Minden jó nagy. Nézem a szemközti ajtót, amíg magamban utálom a kutyákat. Nyílik az ajtó. Moccanni sem merek. „… jön a cár! Ütött az utolsó órád. Igor!...\" gondolom. De nem cár jön, hanem Triple Bay legszebb lánya. A legszebb lány, aki valaha ajtón kijött. – Igor? – Igen – mondom mondom hasító fájdalommal a szememben. – Michelle Arwidson - mondja Michelle Arwidson és nyújtja a kezét. Nyújtom a kezem és meg sem szólalok. – Igor! – Tessék - vigyázok, nehogy pislantsak, addig sem látnám. – Ölelj magadhoz és ne eressz el, amíg meg nem halunk - mondja, vagyis nem ezt mondja, hanem azt, hogy: – Megmutatom, hol van a garázs. A kutya pillanatnyilag nincs a házban. Mrs Arwidson, az anyám, elvitte sétáltatni, mert a múlt héten fölmondott a sofőrünk. (\"Fölmondott\", gondolom, az egyszerű ember mindig is megbízhatatlan volt. A sofőrök is néha csak fölmondanak, de hogy közben esetleg milyen lelki törést okozhatnak egy kutya életében, arra szarnak. Mindegyik csak a saját életével törődik...) 55
Lifttel megyünk le a garázsba, ami egy föld alatti hangár, föltöltve néhány halálra csutakolt Porsche-vel, Mercedes-el meg egy nagy Jaguárral. Úgy látom, ez utóbbi lesz a munkahelyem, mert Michelle Arwidson nekitámaszkodik. – Ezzel a kocsival kell mennie a mosodába, hetente egyszer, elvinni az iroda szennyesét és visszahozni a váltást. A mosoda Edgecliffben van, tizenöt percre innen. Közelebb is lenne, de mi húsz éve odajárunk. Tud kéziváltós kocsit vezetni, ugye? – Tudok. – Üljünk be! Maga vezet, megmutatom, hol van a mosoda. Beülünk. Tizenkét Coventry-ben öntött henger lát munkához. Michelle babrál a műszerfalon, kattanás. Középkori kolostori ének. Férfikórus. Csak ének, semmi cincogás. Sima kőfalak verik vissza a tántoríthatatlan hangokat. Hűvös szél leng körül, lábam nyirkos köveken tapos. Késő ősz van. Az apátság nyitott folyosóján állok. A szemközti dombok halványszürkén mutatják magukat a gyenge ködön át a völgy túlsó felén. Nagy, lusta varjú hintázik a kopasz tölgy tetején, feketén. Michelle mellettem áll, derekán kötél s így beszél: – Vittem vörös bort az északi szobába. A varjú károgva fölröppen. Vitorlázik le a völgy felé. Feketéje beleveszik a ködbe, hangja még hallatszik. – El kell indulnom. mielőtt az első hó leesik – mondom. – Tessék...? - mondja Michelle Arwidson. – Mit mondott? – El kell indulnom, mielőtt az első... vagyis el kell indulnunk, vagyis indulhatunk, meleg a motor, azt hiszem. – Nem indulhatsz el tavaszig. Ki tudja, a hegyekben talán már havazik. Télen senki se kelt még át a hegyen. Nem engedlek el... mondja Michelle Arwidson, vagyis nem azt mondja, hanem azt, hogy: – Tudja, hol van a Cooper St.? – Tudom. – Ott van a mosoda, szemben a Westpac Bankkal. 56
– Jó - mondom a legfrissebb információ birtokában. Elindulunk. A garázsajtó eltűnik a falban, gondolom, sugárbiztos. A Jaguárt az első lámpáig megszokom, a másodikig megunom. Az ablakok akadásig fölhúzva, nyugodtan köhöghetnek az utcán a járókelők. Michelle hátra dőlve bámulja a szélvédőt, mint egy mozivásznat. Térde körül krómozott vas lánc, és egy táblán a cím: \"Michelle Arwidson térde\". Nem ülhet itt, fölfázik ezen a hideg kövön. Nem lehet, hogy baja essen. Az orvos félnapi járás lovon. Megállítom a Jaguárt, átrohanok a másik oldalra, kiveszem Michelle-t. – Mi történt? — kérdezi. – Nem ülhetsz itt, megfázol! – Honnan tudtad, hogy fázom? Hát tudtad? – Tudtam, régóta tudom. Én majd megfagytam kabátban. Tüdőgyulladást kapsz. Tűnjünk innen, amíg nem késő... – Várj egy fél percet! Csak egy fél perc az egész... – csak egy fél perc volt az egész, letelt, átállítom az órámat — menjünk be a házba, kezd nagyon hideg lenni — mondja. – Igen. Erős ez az északi szél. Elindultunk. Megyünk, megyek, poggyászom összekészítve, nem várhatok tavaszig. Poggyászom összekészítve, a ló megitatva. Tavaszra vissza kell érnem. Lassan ereszkedek le az apátság legjobb lován, a hegy keleti lejtőjének csúszós kövein. A kórus egyre gyengébben hallatszik, a szél erősödik. Szívom magamba, lélegzem be a ködöt. Aztán föladom. Fölhagyok azzal, hogy magamba olvasszam. Helyette én olvadok bele. Lépésről lépésre. Még néhány méter... még egy... még egy... beleolvadtam. Azért csak megyek. Két lépéssel hátrébb egy átlátszó fölirat követ: Itt nyugszom, amint beleolvadtam a ködbe, Lóháton menet. Amíg volt szemem, néztem az eget. Néztem eleget, mígnem én is köd lettem. Most én takarom el az eget. Lóháton menet. 57
Magyarrr „Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik...” Petrovics \"Magyar Élet\". Így hívják az egyetlen, egész Ausztrália területén árusított, magyar nyelvű papíradékot. Sokféle élet van, mint például hosszú élet, betyár élet, kurva élet, magyar élet stb. Az újságnak az utóbbi nevet adták valamiért. Éppen vettem egyet, amíg a parkolóőr az ablaktörlőm alá tett egy ötven dolláros kormányfejlesztési csekket. Ebből is láthattam, hogy szép idő volt. Húsz perc múlva otthon voltam. A Kidman St.-i lakásomban a vécé ablaka nézett a tengerre, amit én jó ötletnek tartottam. Mert ha az embert a Föld középpontja felől egy porceláncsésze határolja is, a körülhatároltság érzése nem tud eluralkodni az emberen, ha közben fölső arca felől az óceán — mint a végtelenség egyik szimbóluma — vizslatásának egyetlen akadálya egy nyitott ablak. Nem haboztam. Kávémmal és a Magyar Életemmel betelepedtem a vécére, ahol valamiért sose sajnáltam az időt újságolvasásra. Hozzákezdtem hát néhány elég fontos dolog véghezviteléhez, és belelapoztam az újságba. Aszongya. \"Magyarul beszélő AUTÓJAVÍTÓ ÉS FESTŐ kedvezményes áron.” Úgy se kell. Én most elvagyok. Ingyen se kéne egyik sem. Egy hálószobám van. Aztán meg csak úgy, hogy: \"FIGYELEM! ÚJDONSÁG! FIGYELEM! Új regény a magyar irodalomban. Megjelent a várva várt VÉGZETES SZERELEM, Milosevicsné, Farkas Mária gyönyörű regénye! Kapható az írónőnél. Lot 1. Moores Rd. Clyde, VIC. 3978. Telefon (059) 985498. Ára: $16 plusz postaköltség.\" Leírtam a címet, mert gondoltam: nem fogtok csak ott ülni, hanem hirtelen rendeltek egyet, most, amikor \"új regény a magyar irodalomban\"! Elhelyezkedek kényelmesen, már amennyire lehetséges, mert bár komplikációk nem léptek fel (ezek a mai kávék fölérnek egy hashajtóval), de ahogy lapozok, a 58
dolgok kezdenek olyan drámaivá válni, mint egy végbélátültetés. A támla egy kicsit nyomja a hátam, de hát majd előrébb dőlök, különben sem kell a vécén feküdni... „Levél Dél-Amerikából.” Szívem a torkomban dobog. Egyébként csak elhatározás kérdése az egész. Ha az ember elhatározza, hogy olvas egy cikket, akkor elolvassa. És ahogy ez sejthető is, én ma igen határozott vagyok. Megtudom a cikkből, hogy mi történt. Az történt, hogy egy Dél-Amerikában élő magyar hölgynek a fülébe jutott: egy híres magyar író valahol azt mondta, hogy az emigrációban élő magyarok nem ápolják kellőképpen a m-(mmm-MMM- MAAAAuu-elnézést!) magyarságtudatukat. Azt mondta. Csak nem fogja nem azt mondani... Elolvasom még egyszer a szót. MAGYARSÁGTUDAT. (Előbb is annak tűnt.) Értem én, szóval azt nem ápolják. Fölállok, úgy ahogy vagyok, végig nézem magam, hátha találok magamon egyet, de nem látok semmi szokatlant. Azért a nagy tükörig elcsoszogok (nem olyan egyszerű ez, ha az embernek a térde alatt van az öve), megnézem magam hátulról is, de amennyire látom magam, sehol egy magyarságtudat. Visszaülök hamar. Ezek a plasztik ülőkék nagyon gyorsan kihűlnek. Olvasom tovább a cikket, hátha megtudok valamit az ápolandó dologról. A dél-amerikai hölgy úgy érzi mélyen (ott lent délen), hogy igazságtalan a vád. Mert ők ott délen (ahol meleg van télen) igenis ápolják a magyarságtudatukat! Nem azt mondta, hogy egy nagyobb folyó két partján tízmillió embernek sejtelme sincs arról, amit már megint nem ápolnak valahol, és ennek a valaminek az ápolását valaki azokon keresi, akik egy kitalált nyelven vinnyognak az orvosnál, ha oszlásnak indul a szájpadlásuk, húszezer kilométerre a jáki templomtól, hanem azt mondta, hogy \"de bizony ők ápolják a magyarságtudatukat\". Így, hogy nem kellett többé attól tartanom, hogy nem ápolják, egészen megnyugodtam. Vagyis ők, ott, Dél-Amerikában igenis vannak annyira magyarok, amennyire egy magyarnak magyarnak kell lennie. Már ha emigrációban él. Hm. Van már öt éve is, hogy ééé(elnézést-egyp-illanat-jó) jóideje emigrációban élek (szóval ilyesmiben), úgyhogy fönnállhat a gyanú, hogy nem vagyok annyira magyar, mint kéne. Belátom, hogy régebben (a Kossuth utcában) ez nem volt annyira érdekes, de itt a Kidman St.-en fontos lehet, vagy Mascot-ban, ahol dolgozom, igen, tényleg... mert talán nem lennék kellőképpen magyar immár. Hm (prrrrr) márpedig biztosan nem vagyok, egyszer csak valahol valaki fölállt és azt mondta. Csak ülök itt (mint aki jól végezte dolgát) és azt se tudom, hogy elég magyar vagyok-e. Ülök itt - ülni mindenki tud - és azt se tudom, mi az, hogy jobban magyarnak lenni. Mi lesz ebből... Lehet, hogy az embernek az a feladata, hogy magyar legyen. De lehet, hogy csak a magyarnak. De nem... a magyaroknak az, hogy nagyon magyarok legyenek. Híres írók, lehet, hogy Magyarországon élő magyaroktól is elvárják, hogy magyarok legyenek. De lehet, hogy tőlük nem, mert ők amúgy is 59
magyarok. Persze könnyű nekik. Nem lehetnek olaszok, miközben magyarok. Aki amúgy is magyar, annak nem kell nagyon magyarnak lenni? Lehet, hogy kell. Hm. Nem olyan egyszerű ez. Lehet, hogy az a magyar, aki Magyarországon született. De most derült ki, hogy attól még lehet kevésbé magyar (minthogy magyar), hogy többé nem születik meg valahol máshol is. De lehet, hogy nem értem az egészet. Lehet, hogy én is magyar vagyok. mert Magyarországon születtem, persze az anyám is meg az apám is meg az övéik is, de lehet, hogy ez nem jelent semmit. Lehet, hogy tőlem el sem várják, hogy magyar legyek? Lehet, hogy elvárják (ezt sosem írja az újság). Mindenkitől elvárják, vagy csak egyesektől? Petőfinek megengedték a magyarok, hogy azt híresztelje magáról, hogy magyar. Lehet, hogy a magyar a jobb költőknek megengedi. Nem jobb költőknek nem engedi meg. Nem tudni, mi lesz azokkal, akik nem is költők (azokkal mi lesz?). És akik nem is születtek Magyarországon? Lehet, hogy azok kapják a legnagyobb lebaszást. Lehet, hogy mindenki kap! Lehet, hogy a magyar mindenkit lebasz. Lehet, hogy a magyar a nagy lebaszó. Lehet, hogy a magyar lebassza a lengyelt, mert kolbászt vesz a boltban. Hallottam: \"persze, idegyönnek zabáni, otthun meg sztájkónak, büdös a munka biztos...\" Bem-et lehet, hogy nem baszták le a magyarok. Persze ő ápolta a magyarságtudatát, így megúszta. Lehet, hogy neki azt is megengedték a magyarok, hogy sztrájkoljon Lengyelországban. De lehet, hogy a magyar nem is bassza le a lengyelt, mert most a ruszkit bassza le. Régebben nem ért rá erre, mert a lengyelt baszta le éppen. Lehet, hogy a magyar meg tudja különböztetni magát a ruszkitól, mert hallja, hogy más nyelven beszél. Lehet, hogy a magyar jó megfigyelő. Lehet, hogy a magyar, miután már majdnem mindenkit lebaszott, még lebassza a magyart, ha olyan országból jött, amely régebben Magyarország volt. Megjön a magyar, erre azt mondja neki a magyar, hogy \"menj vissza a picsába, ahonnan jöttél!\". Lehet, hogy a magyar az, aki mindenkinek megmondja, hogy hova menjen. Lehet, hogy a magyar csak \"majd jön és megmondja\". Lehet, hogy ha még nem mondta meg, még várnunk kell. Majd jön és megmondja. Lehet, hogy most csak nem ér rá. Tudunk várni. Nem? Majd, ha ráér, megmondja. Ha megkérdezzük (persze szépen kell kérdezni, ha az ember magyarhoz beszél), lehet, hogy azt is megmondja, hogy másmilyenségtudat is van-e, vagy csak magyarságtudat. És ha van, melyik a jobb, a norvégságtudat vagy az elefántcsontpartságtudat. De lehet, hogy ha vannak is ilyenek, ezek szart sem érnek, lehet, hogy csak a magyarságtudat ér valamit. Lehet, hogy már figyelmeztettük is azt a sok-sok népet, jó lesz, ha vigyáznak, a „ságtudatuk\" szart se ér. 60
Rendben van. En egyébként is csak itt ülök, én benne vagyok. Legyünk magyarabbak! Csak megmosom a kezem. Hm? Tessék? Ez az egész nem így van? Hanem? Ááááá. Értem. Szóval minden magyar legyen olyan magyarabb, mint ti? Így se egészen? Pedig így már egyszerűbb. Nem? Tessék? Hogy nem is fontos az egész magyarozás? Ááá. Jó. Értem. Értem, hogy nem akartok ti annyit szarozni. Hagyjuk az egészet a francba? Jó. Értem. Tehát elég, ha mindenki olyan lesz, ahogy kéritek? Értem. És majd megmondjátok, hogy ki-ki jól csinálja-e. Ááá. Akik értenek ehhez, majd azok mondják meg. Értem. Valóban. Értenek ehhez ők, különben nem tartanának konferenciát a kérdésről. Még négy tányér csehszlovák nápolyit kérek a hármas asztalhoz! Hölgyeim és uraim! Most, hogy konferenciánk végéhez értünk, megköszönöm részvételüket. Bízom abban, hogy a külföldről jött magyar delegációk is jól érezték magukat, a nyelvi nehézségek ellenére is. Mert úgy érzem, mindannyian belátjuk, hogy nem egyszerű dolog egyazon kérdésről vitázni két annyira különböző nyelven, mint a magyar és a magyar. Én mindenesetre biztosítom önöket, hogy annyit beszéltem, hogy szétrepedt a valagam. Meg is kérném önöket, hogy álljanak fel és énekeljék el velem búcsúzóul a magyar magyarság magyarénekét! Zenekar! A magyarok istenére esküszünk, esküszünk (esküszünk), Hogy egész addig beszéltünk, Míg szétrepedt a valagunk. Dobogókon dobogunk (hogy dobb-dobb-dobb), Mikrofonba bugyogunk (hogy buggy-buggy buggy), Jönnek majd a századok, de Többé már nem lázadok. Lázadtam már eleget. Majd ha mégis lázadnánk a jövőben, Eztán is (mint eddig) majd pont időben. Nagyobb a rókánál a farkas. Hogyaszongya. Farkas-barkas jaj, beh szép. Róka-bóka, az is szép. Nyulam-bulam, az is szép. Tyúkom-búkom tojt egyet (tojást tojott ezeccer), Van itt még egy kakas is, Ő is éppen próbálja: Prutty! (sikerült), Ott gőzöl a cölöpön. Ha nem mondod, hogy köszönöm, Lecsapunk a küszöbön. Loccs. 61
Az ülőke kezdi nyomni a seggem. Lehet, hogy nem kéne ennyit ücsörögni itt. Föl is állok inkább most már. De mi ez??? (Ellentétben az általános esetekkel) mintha nehezebb lennék, mint amikor leültem. Mi ez...? Csak nem... Csak nem a magyarságtudatom??! Hát lett magyarságtudatom? Igen, ügy látszik, lett. Annak a súlya húz le a vécére. Azért csak megpróbálok fölállni. Kicsit remeg a lábam, de nem hátrálok meg (egy magyar nem adja föl könnyen!). Gyorsan végignézem magam előlről. Megint semmi furcsa. Vonszolom magam a nagy tükörhöz, gyors pillantás hátulnézetem tükörképére, és — Uram-Teremtőm! — ott van! Megvan! Magyarságtudatom a lemenő Napra emlékeztető vörös ellipszisként rajzolódik ki a seggemen. Büszkén viselem, amíg el nem múlik. 62
Kingsgrow (Költözésnél jobban utálni csak egy másik költözést lehet.) – Éljen a változás! — üvöltöttem bele Sydney verőfényes reggelébe, és kibéreltem egy teherautót. Még le sem ment a nap, mire a platón volt az összes magántulajdonom. Elindultam hát nyugat felé, a lelkesedés különösebb tünetei nélkül. A nap pont a szemembe sütött, de tudtam, nem tart tovább ötven percnél. Coogee-ból Kingsgrow-ba kell annyi, ha nagy a forgalom. Nem tudom, úgy látszik, ha a szemembe világítanak, azonnal elkezdek meditálni. Mint amikor az írnoki szobában ültem a laktanyában. Adtak egy fehér papírt, és odatoltak egy olvasólámpát, amivel le lehetett volna világítani a repülőt az égről. Olyan volt, mintha a szemembe világítottak volna. És mesélte a százados, hogy mi mindent szeretne, ha leírnék, én meg csak bámultam a fehér papírt, azt sem tudtam, ki beszél hozzám. – Meghülyült, katona? — kérdezte százados. Én meg csak bámultam azt a papírt. – Meghülyültél?!?! Válaszoljon, ha kérdezem, mert bezáratlak! Álljon föl! — próbálta megint. De én csak bámultam, mint a holdkóros. Erre kikapcsolta a lámpát. Egyből összeállt a kép. Fölpattantam, mint akit seggbe rúgtak. – Nem lassú maga egy kicsit? — érdeklődött. – Jelentem, én nagyon lassú vagyok — jelentettem. – Jó. Akkor most szép lassan menjen ki innen a vécébe, és nézze meg, hogy össze van-e szarva! Ha nincs összeszarva, mossa le! Ha össze van szarva, akkor is mossa le! Csinálhatja lassan is. Este hétkor van vacsora. Ha addig nem fejezné be, utána folytathatja. Elmehet. Elmentem, ha már elmehettem. Ha nem kapcsolja ki azt a lámpát, tán még most is ott ülök és meditálok, hogy az apátság mögött balra forduljak az ösvényen, vagy bemenjek az öreg templomőrhöz, aki mindig megkínált vörösborral. Demizsonban tartotta a vörösbort a spájzban. Volt spájza. Az apátság mellett lakott egy kisebb épületben. Ha mentem, mindig megörült. Ritkán látogathatták. 63
A falu volt vagy hat kilométerre. Gondolom, hogy mindig megörült, mert mindig megkínált vörösborral. Néha, mikor a laktanyában meguntam a sok tarhonyát, vagy csak úgy simán rám jött a sétálhatnék, bementem a klozetba, a klozetablakon ki az udvarba. Aztán át a kerítésen, és egy óra múlva már fönt is voltam az öregnél. Ja, néha keresett a fél laktanya, de arra szartam. Volt ott még vagy hatszáz harcos, gondoltam, majd csak elboldogulnak nélkülem, amíg borozgatok az öreggel a hétszáz éves apátság árnyékában. Jó hely volt. A túristák kímélték, mert nem építettek mellé se kocsmát, se éttermet, se benzinkutat. Ráadásul Szilvásvárad ott volt félórányira. Ott aztán volt minden: ló, étterem, kocsma, benzinkút, ott tolongott a fél világ. Mi meg az öreggel ketten bámultuk a csókákat, ahogy vitorláztak le a völgy felé. Télen az öreg megforralta a bort, úgy ittuk. Aztán este vissza ballagtam a laktanyába. Elvoltam. Csak ha a szemembe világít valami, akkor van ez mindig, hogy elkalandozom. Nem is tudom. Ha vallatnának egy pincében, és a szemembe vetítenének egy relfektorral, ahogy a vallatók szokták, hát én biztos csak ülnék ott, szerencsétlenek rugdoshatnák a vesémet, üvöltözhetnének, hogy \"ki az összekötőd?\", hát én csak ülnék ott szó nélkül, az a sok dolgozó meg mind azt hinné, hogy megint kifogtak egy hőst, aki nem köp. Az kellemetlen lehet Gondolj bele! Otthon már várja őket a család. A vacsora is félig kihűlt. Majd melegíteni kell. A gyerekek is már kezdik kérdezgetni: \"apu mikor jön?, soká jön ina haza?\" Igen. Apu nem tud időben hazamenni. Még dolgozik. Egy pár bakancsot már szétrugdalt, de még egy kurva cím sincs, se egy név. Ezek a rohadt hősök nem törődnek azzal, hogy az embernek családja is van... Szóval rázatom itt magam Kingsgrow-ba menet. Hátam mögött, ponyva alatt a magántulajdonom. A Nap nem kíméletes. Mire hazaérek, pont kisüti a szemem. De nem nagy ügy. Majd teszek rá nyers krumpliszeletet. Ezt a furfangot még a Vendel utcai iskolában tanultam. Szombatonként hegeszteni tanultunk, és mindig tél volt. Kemény tél lehetett, mert abban a műhelyben olyan hideg volt, hogy azóta is gyűlölök hegeszteni. De hát meg kell tanulnunk hegeszteni, mondta a műhelytanár. Úgy tanultunk hegeszteni, hogy általában valaki más hegesztett, mi meg álltunk abban a betonozott ólban. A helyiséget fűteni nem lehetett. Nyilván azért, hogy a jó meleg nehogy elvonja a figyelmünket arról, hogy állunk egy betonól közepén. Régen volt. A Cream épp hogy fölbomlott, a Beatles még együtt mutatkozott, Beckett Nóbel-díján még fogott a tinta, La Mans-ban a Ford GT 4o-esek lettek a győztesek, Prágában a T- 54-esek. Ebben a világban szombatonként annyi szerepet kaptunk, hogy álljunk egy fűtetlen tehénólban és ne tegyük a kezünket a zsebünkbe. Voltak azért esztétikai követelmények is: kék munkásemberruhát viseltünk és megegyező színű svájcisapkát. Hogy kinézzünk valahogy. Derháni igazgató úr rajongott a 64
moszkvai férfidivatért. A nevünk a mellünkre volt hímezve, mint az autóversenyzőknek. Allan J. Foyt, Jack Brabham, Bruce McLaren, Tuza József. Ezek az ívfényes orgiák nem reggel nyolckor kezdődtek, mint a rendes órák a többi napokon, hanem hétkor. Számomra a nyolc is elég brutális volt, mivel az iskola és a házunk közti ötven kilométert a MÁV nevű amatőr szín-játszócsoport által üzemeltetett járműveken kellett megtennem. Egy fél évem is ráment, mire megtanultam állva aludni a vonaton. Ha nem akartam elkésni, a becsengetés előtt három órahosszával kellett kelni. így a szombatonkénti hét órai kezdés merő szadizmusnak bizonyult. Bár mindent meg lehet szokni. Csak idő és rátermettség kérdése. Nálam valamelyik hiányzott. Aztán ahogy kezdtek alábbhagyni az áprilisi fagyok, már át is kerültünk a gépműhelybe. Ott meg jó fűtés volt. De mielőtt áthelyeztek volna, egyszer a műhelytanár akkorát vágott rám egy hat milliméteres hegesztőpálcával, hogy majdnem belekakáltam a frissen mosott kék munkásnadrágomba. De nem kakáltam be, sőt még egy pisszenés sem hagyta el a számat, ahogy egy főhőshöz illik, csak álltam, belefagyva a betonpadlóba. Valaki berregtette és villogtatta a villanyhegesztőt, mi meg álltunk az ól közepén és álmodoztunk, hogy egyszer majd már nem lesz tél, vagy hogy az amerikaiak megtámadják a Vendel utcát és kiszabadítanak minket ebből a fagyott, mocskos tehénkeltetőből. A műhelytanár ült az egyetlen széken, és nyitott szemmel aludt. Ezek mind úgy rettegtek Derhánitól, mint akinek a táskája tele van lopott holmival. Derháni egy hóhértermetű tahó volt. Egy azok közül, akikre az ilyen középiskolák irányítását bízták akkoriban a nagy megbízogatók. Úgy érezhette magát ott, mint egy amerikai tábornok a vietnámi őserdőben, ahol az ellátás még nagyon jó, az ellenség meg sose támad. Vagyis mint egy magyar laktanyaparancsnok egy magyar laktanyában. Derháni szigorúan megtiltotta a műhelytanároknak a lopást, hogy maradjon neki mit lopni. Így a műhelytanárok mind nagyon féltek Derhánitól. A rettegés hasznos tulajdonságokat fejleszt ki az emberekben. A mi műhelytanárunk például tudott nyitott szemmel aludni, és közben a hallása is olyan tökéletes volt, mint ébren. Én csak ott álltam, és már nem is tudom miért, csak úgy azt mondtam, hogy \"jön a Derháni\". A műhelytanár olyan mozdulattal reagált alig hallható mondatomra, mintha géppisztolyból beleürítettek volna egy harmincas tárat. Röptében még fölrúgta a vasszéket, és maradék erejével az ablakhoz vonszolta magát. Verítéktől fénylő arcát a homályos üvegre tapasztotta, és azt látta, hogy nem látja az igazgatót. Csak a csonttá fagyott sárösvényt látta az aszfaltos udvar szélén, aztán egy föl-fölröppenő tízórais zacskót, amivel a gusztustatlan januári szél szórakozott, látta a négy méter magas téglafalat, ami a szomszédos leánygimnáziumtól védett minket, látta a szemközti főépület szürke falait a nagy zöld ajtóval, amin az igazgató úr kilépett volna, ha kilépett volna. Talán látta még a reménytelen, szürke eget, és nem látta, de kezdte érezni a háta mögött kilenc szarrá fagyott, rohadt kölök 65
istenverte hülye tekintetét. Még nézett ki az ablakon, amikor Szűcs fölröhögött. Általában Szűcs röhögött először. Ha valaki elkezdi a röhögést, onnantól kezdve reménytelen. Addig még úgy-ahogy vissza lehet tartani. De azután megoldhatatlan. Úgy fél perc múltán a röhögés gyöngült, a tanár meg erősödött. Az ablakpárkányba kapaszkodva lassan fölegyenesedett és felénk fordult. \"... most lenyúl, és kezével összefogja szétfolyni induló beleit, mint Yosarian navigátora A 22- es csapdájában...\" gondoltam, de még vér se szivárgott át a kék overálján. Bal kezével még kapaszkodott az ablakban, amíg a jobb kezében lévő hegesztőpálcával akkorát vágott rám, hogy egy pillanatig azt hittem, a karom lehullott a betonra. Jobb is, hogy ilyen hirtelen jött, mert a meglepetéstől fölordítani is elfelejtettem. Ez nagy szerencse volt, mert lány is volt a csoportban. Mégpedig Edit. Én akkor már hallottam Dózsa Györgyről, és tudtam, hogyan viselkedik egy igazi férfi a kínzócölöpön. Némán néztem a hóhér arcába és mosolyogtam, mintha most vertem volna meg csocsóban. Az osztályban mindenkinek V. Ági tetszett a legjobban, mert ő volt a \"legjobb nő\". Ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy azon testelemei, melyek legjobban megkülönböztették a férfitól — úgy iskolaköpenyben —, legalább egy deciméterrel nagyobbak voltak, mint a többi lánynak. De nekem Edit tetszett jobban. Oké. Mindene kisebb volt egy deciméterrel, de hát a nemes, tiszta forma nem igényel deciméteres hangsúlyokat, gondoltam. De ha nem gondoltam, akkor is jobban tetszett Edit, mint V. Ági a nagy dudáival. És pont Edit volt a csoportunkban. Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, meg Editét magamra, így szóltam a gonoszhoz: \"anyád karját ütögesd hatos hegesztőpálcával\" és elérkezettnek láttam az időt, hogy Editre pillantsak. Határozottan megérte. Olyan nézésre, amit ott előadott, utoljára tán Ingrid Bergman lehetett képes fénykorában, még valamelyik fekete-fehér filmen. Talán a Casablanca-ban, amikor a néger zongoristát akarta rászedni, hogy játsszon még egy dalt. Már kezdtek elemelkedni a lábaim a betontól — ahogy szűnt meg a súlyom —, de a tanár megelőzte a mennybemenetelemet: – Most bemész az igazgató úrhoz és elmondod, hogy letegezted a műhely- foglalkozásvezető tanárt! Tetszett a gondolat, a főépületben lévő hatalmas radiátorokra való tekintettel. Hogy nehogy meggondolja magát, olyan kilátástalan pofát vágtam, ami tőlem tellett. Vártam pár másodpercet és kiléptem az akolból. Egy perc múlva már a vécében szívtam a Simphoniát. Gyönyörű öntöttvas radiátorok ontották a meleget, mindenem megvolt. Cigarettám, gyufám és az édes szabadság. Csak Edit hiányzott egy kicsit. De azért kibírtam. Akkoriban két dolog formája hatott rám valami átlagon fölült lendülettel. A már említett Ford GT 40-esé és Edité. 66
A GT 4o a késői hatvanas évek legtökéletesebb versenyautója volt. Ez a tény indokolttá tett volna bármilyen formát is, de nem bármilyen formája volt, hanem fantasztikus. Emlékszem, láttam róla több fotót, de mindig csak olyat, ami az elejét vagy az oldalát mutatta. A hátulja, már-már úgy látszott, titok marad. Nem hétköznapi eset, amikor egy tökéletes forma kiegészül az addig ismeretlen részlettel. Vársz erre a pillanatra, de türelmes vagy. Mert tudod, nem akármire vársz. Hát így voltam én a GT 4o formájával. Meg valahogy így voltam Editével is. Aztán egyszer a kezembe került egy kép a GT 4o-ről, amint egy éppen megnyert verseny után áll a depóban. Kétoldalt szerelők hada, és fényképészek hada a gép előtt. Egy fotós akadt, aki mögé sétált és megörökítette a látványt hátulról, leleplezvén a többéves titkot. Ezt a képet tartottam a kezemben, és valami olyasmi történt, amire vártam. Az ismert tökéletesség olvadt itt össze az ismeretlen tökéletességgel. Hah! Ilyen pillanatra lehet várni néhány évet, nem? Alig egy év múlva befejeztük a negyediket is és ott hagytuk a Vendel utcai iskolát. Edit szépen magával vitte ismert és ismeretlen tökéletességeit, jó nagy űrt hagyva ezzel az amúgy is űröktől hemzsegő, de állandóan kiegészülni igyekvő formák szakadozott világában. Fél perccel azután, hogy lement a Nap, befordultam a kingsgrow-i ház udvarába. Ültem az erkélyen és számoltam a gipszoszlopokat, de háromszáznegyvenkettőnél beleugatott a szomszéd kutyája. Bementem a hodályba megnézni a híreket. Akkoriban herélték ki Ceausescu-t. Hosszasan mutatták a hullahegyeket. Az egész világ azt játszotta, hogy meg van lepődve. Jól állt nekik ez a játék. Egy szemmel se volt több hulla, mint amennyire az egész világ számított. Hajszálpontosan annyi hulla volt. De senki sem mondta a tévében - letargikussá sminkelt pofával -, hogy: \"...Hölgyeim és uraim! A romániai harcok eredményeként pontosan annyi hulla maradt hátra, amennyi re mindannyian számítottunk...\" Elhitték egymásnak, hogy meg vannak lepődve, cserébe azért, hogy majd őróluk is elhiszik, hogy meg vannak lepődve. És ezt mutatta a tévé jó sokáig, egymillió dollárért percenként. Jó. Nem lehet könnyű olyan üzletet kötni, hogy mindenkinek megérje. A szomszéd kutyája egész éjjel ugatott. 67
Beszteri azt mondta (Ez a fejezet Beszteri Más Gézának szól, meg azoknak, akik élnek-halnak az útleírásokért. Aki elolvassa, megtalálhatja egy három kilométeres utazás leírását. A többiektől rögtön itt az elején elnézést kérek! Leginkább az útleírásban szereplőktől, amiért visszaéltem azzal a helyzettel, hogy azt írok, amit akarok.) Itt vagyok. Tegnap is itt voltam. Tegnapelőtt is. Kétezer napja vagyok itt. Azt csinálom, hogy itt vagyok. Csinálok. Ez egy ilyen vidék. Az emberek csinálnak. Tegnap mentem az utcán, azt csináltam. Tegnapelőtt esett az eső. Azt csináltam, hogy tudtam, hogy esik az eső (nem mindig esik az eső, mert néha nem esik). Most éppen esik, két hónapja. Ha nem lennének lefolyók, Noé már eljátszana a gondolattal, hogy egy-két hajóács után nézzen, akik jól bánnak a góferfával. Aztán amíg azok elkopácsolnának, Noé kiválasztana minden testnek élő állatjából kettőt, hogy vele együtt az életben tartassanak meg, tudniillik hímet és nőstényt. Az tiszta barmok közül és az tisztátalan barmok közül is, az madarak közül és minden földön csúszó-mászó állat közül kettős menne be Noéhoz a yachtba, hím és nőstény. Találna Noé (amíg a hajóácsok kopácsolnának az góferfával) annyi mint kettő hamburgerárust, taxisofőrt, túristát, szörfözőt és bibliaárust. De nem monda az Úr az Noénak, hogy cselekedné meg ezeket, mert külde az Úr ehelyett lefolyókat a földre, hogy mind az rengeteg víz azokon elvezettessék. Úgyhogy marad minden a régiben. Csak mondom, hogy esik az eső. De nem esik mindig. Néha meleg van, néha hideg van, néha esik. Leszarom, hogy \"hideg van\" vagy\"meleg van\" vagy \"esik\". Ismerem ezeket. Meg értem, amikor azt mondják, hogy \"már harmadik napja esik\". Ez nem egy meteorológiai észrevétel. Annyira nem nézik marhának egymást, hogy azt hinnék, a másik nem vette észre, hogy már harmadik napja esik az eső. Ez azt jelenti, hogy: látod, már harmadik napja esik az eső, de mi még mindig talpon vagyunk. Más már napsütésben is a padlón fetrengene kínjában, viszont mi, te meg én, még állunk a helyünkön. Ez azt jelenti. Amúgy okádni tudnék az esőtől. A szép időtől is, de azt nem mutathatom. Szép időben ők azt mondják, hogy: szép idő van. Sose tévesztik el. Szép idő van rád meg rám. Az Úr így juttatja kifejezésre, hogy meg van elégedve velünk. Veled meg velem. Kétezer napja vagyok itt. Tudom, bárhol lehetnék kétezer napja, akkor meg ott lennék kétezer napja. De nem bárhol vagyok, hanem itt. Az hogy hanyatt fekszel és fújod a füstöt a plafonra, kemény munka. Amúgy szellemi és fizikai munka. Teljes embert igényel. Igazi férfit, aki (ha kell, hanyatt fekve is) vigasz nélkül is bírja. A kőfejtés is nehéz munka, az is igazi férfit igényel, de a kőfejtő azért mindig kap némi elismerést. Ha többet nem, mint hogy holnap is mehet követ fejteni, az is valami. Ezzel már segíthet 68
meggyőzni magát, hogy helyes úton jár. Enélkül már a legjobb kőfejtők is elmentek volna postásnak vagy út leírónak (csak például). Ha hanyatt fekszel, az más. Ott csak te tudod, mekkora követ babrálsz, és amíg babrálod, tudod, hogyha éppen rád dől se lesz tanúd. Ha megtalálnak, azt mondják majd, ott mászkáltál, ahol nem kellett volna. Hogy a követ te maceráltad le onnan, az meg sem fordul a fejükben, mert látják, ahhoz daru kell. Ha azt mondják, hogy rád esett egy nagy kő, akkor nem azt mondják, hogy rád esett, hanem azt, hogy rád esett, rájuk meg nem esett. Mert majd mindenáron azt szeretnék elhíresztelni, hogy ugyanazt a játékot játszottátok. Imádják azt híresztelni. De nem dől rád marha nagy kő. Elugrasz (mert ismered már) és mész haza, vagy el otthonról. Nincs okod kidülleszteni a szemed. Egyébként is tudsz te uralkodni magadon. Veszel újságot, és amíg beszélsz, nem fröcsög a nyálad, nem beszélsz te ökölvívó mérkőzésről, hanem mész haza, vagy el otthonról. Nem állsz meg csodálkozó pofával a tükör előtt, hogy te vagy az, aki megy haza, vagy el ott- honról, vagy hogy életben maradtál, vagy mert te vagy az, aki tudja, hogy valaki megint életben maradt vagy megigazította a cipőfűzőjét. Beszteri azt mondta, hogy Jack London azt mondta, hogy: \"ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, amelyek életbevágóan fontosak azon a vidéken\" Belátom, néha az ember ki van téve a kísértésnek, hogy ilyeneket gondoljon. Aztán vannak, akik engednek a kísértésnek. Mint ahogy én is majdnem engedtem a kísértésnek azon a barátságtalan téli napon (amelyiken tizenhat ember megfagyott), ott, abban az országban, Magyarországtól északra, de a Balti tengertől délre, amikor egy barátommal utaztunk azon a vidéken. Tél volt. De nem volt tíz vagy tizenöt fok hideg, hanem harmincnyolc fok hideg volt. Nulla fokról hűlt le ennyire, úgy másfél óra alatt, s ez azokat aggasztotta leginkább, akik pont úton voltak. Harmincnyolc fok hideg volt tehát, és utaztunk egy autóbusz tetején. Nem kalandvágyból másztunk föl a busz tetejére, hanem azért, mert elsajátítottuk a helyi szokásokat, már ami az utazást - mint életbevágóan fontos szokást - illeti. A vascső, amibe kapaszkodtam, kezdte megszokni a minusz harmincnyolc fokot. A kezem ráfagyott, így nem kellett attól tartanom, hogy leesek. A vidék utazási szokásai szerint az utasok tizenhat órát vártak egy buszra, ami már teljesen tele volt. Aztán az erősebbek lerugdalták a gyengébbeket a tetejéről, mert már ők is szerettek volna utazni. Azok, akik följutottak, megosztották a munkát egymás közt. Egy részük a fölkapaszkodni igyekvők kezét, másik részük a fejét rugdosta, amíg a föltolakvók meg nem hátráltak. Jó módszer volt, mert az alulról támadók közül senki sem bírta tovább néhány másodpercnél. Én meg csak ültem a busz tetején, és éreztem, nem lesz ez így jó. Mindenki tesz- valamit a saját érdekében. Nem várhatom el, hogy mások verekedjék ki az én utazásomat, csak mert külföldi vagyok és nem ismerem a helyi szokásokat. Amíg tűnődtem, egy utasnak pont sikerült elkapnia a fölső csomagtartó 69
vascsövét, amit én markoltam, mert nem tudtam elengedni. Két kézzel szorította és lassan húzta föl magát. Bőröndjét a szájában tartotta, így nem értettem, hogy mit kiabált, de valószínűleg azt kiabálta, hogy segítsem föl, mert ő is szeretne utazni. Nem volt nagyon nehéz följutni a tető széléig, mert a busz körül a sebesültek és a hullák majdnem az ablakok alsó széléig értek. Úgy nézett ki, hogy sokkal több sebesült már nem lesz, mert a váróteremből az utasok egyszerre akartak kijönni, és mind beszorultak az ajtóba. Ott ültem hát fent és nem csináltam semmit, amíg körülöttem senki sem volt lusta fejbe rugdosni az alulról támadókat. \"Illene tennem valamit, mielőtt azt mondják, hogy szálljak le, ha nem tudok rendesen utazni\" gondoltam, és jó nagyot rúgtam a legközelebbi utas fejébe. A bőröndje kiesett a szájából, így a második rúgással könnyebben eltaláltam. A lábam úgy megfájdult, hogy elhatároztam, én nem rugdalózom többet, akkor sem, ha leszállítanak. De nem is kellett, mert a támadó elvesztette az egyensúlyát és legurult az emberdomb oldalán. Valaki megérintette a vállam. Felé fordultam. Egy erős férfi nyújtotta a kezét és elismerően bólogatott. Adott egy kis darab papírt is, amin egy név és egy cím állt. \"Értékelik itt az igyekvőt, ha idegen is\" gondoltam. A busz lassan elindult és ráfordult az országútra. Nem láttunk el túl messzire, mert a szél a szemünkbe fújta a havat, a kitépett útjelző-karókat és a 126-os P.Fiatokat. Egyszer csak a busz elkezdett lassulni, félrehúzott, és első kerekeivel a szántás barázdáiban megállt. Mert a sofőr megfagyott. Rövid tanácskozás után mindenki lemászott a tetőről (már akik életben maradtak). Akartam valamit mondani az útitársamnak, de nem tudtam mozgatni a számat. Ő rám akart nézni, hogy mondjak már valamit, de nem tudta mozgatni a szemét. Lemásztunk. A maradék utasok befeküdtek a busz alá, mert ott nem fújt annyira a szél. Én meg a barátom már kezdtünk elbizonytalanodni a helyi szokásokat illetően, és inkább elindultunk vissza, a buszpályaudvar felé. \"Nem lehet túl messze, alig jöttünk három percig\" gondoltuk. Az út szélén megfagyott farkasok alkottak kisebb várakozó csoportot. Nemsokára megpillantottuk az erődöt, és fél órával később oda is értünk. Az épület még állt. A buszért folytatott küzdelemben elesetteket és sebesülteket félig befújta a hó. Belépve az ajtón csak három utast és egy foglyot találtunk. Az utasok tíz év körüliek voltak, és amerikai babkonzervet ettek. A fogoly egy asztalnál ült egy széken, s lábai a székéhez voltak kötözve. Írt. Az egyik gyerek hozzánk lépett, és egy nagy táskából babkonzervvel kínált bennünket. Elfogadtuk. Aztán odamentünk a székéhez kötözött rabhoz. Épp befejezte az írást. Bemutatkoztunk. Megörült a jelenlétünknek. – Jack London vagyok - mondta. – Ön még megkötözve is ír, miszter London? - kérdeztem, amíg préseltem fejembe a tőle elkobzott babot. – Nem szívesen - felelte -, de ezek a bitang kölkök idekötöztek, és ötvenszer leíratták velem, hogy: \"ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az íkj szokásokat, amelyek 70
életbevágóan fontosak azon a vidéken. És nem egyedül kezd el babkonzervet zabálni, hanem megkínálja útitársait is...\" Éppen elkészültem. Gondolják, hogy most már leszedik rólam ezt a rohadt kötelet? – Ki tudja? — tűnődtem. — Az az igazság, hogy mi sem nagyon ismerjük ezt a vidéket. Csak átutazóban vagyunk. Az a kisgyerek, aki az előbb babbal kínált bennünket, most egy-egy nagy zacskó mazsolát hozott nekem meg a barátomnak. London nyála rácsordult a papírra, amin az imént dolgozott. – Kaphatnék én is egy zacskóval? — érdeklődött. — Megcsináltam, amit kértek. A kisgyerek ránézett, aztán ránk. Mosolygott. Odalépett az íróhoz, aztán megvizsgálta a dolgozatot. Csóválta a fejét. – Nagyon rendetlen az írásod, London — mondta. – Nem tudom elfogadni. írd le még egyszer az egészet, és minden mondat után írd oda, hogy: és a nyálunkat nem csorgatjuk a dolgozatra. (Néhány évvel később vagy korábban.): London megrögzött utazó volt. De mivel örökre megutálta a hideget, elhatározta, hogy ezután csak Alaszkában utazgat. \"Elég volt a rohadt hidegből\" gondolta magában. \"Megyek Alaszkába.\" Es elment. Beszteri is megrögzött utazó volt. De mivel megrögzött matróz is volt, ő hajóval utazott. London elment Klondike-ba, Beszteri meg az Új Hebridákra. Mikor már úgy érezték, hogy elég messze járnak ahhoz, hogy ne találkozzanak túl sok ismerőssel, leültek egy székre, és föl se keltek, amíg ki nem agyaltak egy legalább akkora súlyú mondatot, mint: \"ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha elfelejti a javát annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, melyek életbevágóan fontosak azon a vidéken. Így ni!\" mondták, és belefingottak a Yukon-delta friss levegőjébe vagy a kikötő kocsmájának füstös levegőjébe. Sok babot ettek, különben nem tudtak volna reggeltől estig fingani. Lehet, hogy egy csomó dolgot elfelejtettek. Így tán nem maradt más, mint hogy agyuk hirtelen támadt kapacitásával belevessék magukat az új szokások elsajátításába. Hogy mit neveztek új szokásoknak, az azóta sem derült ki. Én nem tudom, honnan vették, hogy egyáltalán léteznek új szokások a földön. Vagy csak attól féltek, hogy egyedül maradnak régi szokások nélkül...? Régi szokásomhoz híven ülök Coogee Beachen. Meg is szólal a harang (vagy dudálnak?). Jobbra fordítom a fejem, balra az előbb fordítottam. Húsz méterre tán, munkásokkal, sárga sorompókkal és egy teherautó platójával kezdenek belebonyolódni fajfenntartási ösztöneik kiélésébe (megeshet, hogy a létfenntartás ösztöne is nyom valamit a latban). Van köztünk húsz méter, meg a remény, hogy nem pont a seggem alatt fognak neki ásni. (Remény mindig van.) És igen. Megint jó helyre ültem. A vezérmunkás az órájára pillant. Órát és szemeket visel, mint a legtöbb rendes ember. Valószínű, hogy éppen valamennyi az idő. Majd én is meg fogom nézni az órámat, csak elszívok egy cigarettát, mielőtt esetleg az indokolt létezés lovasszobrává változom ebben az indokolt utcában, ami ránézésre egy utcának is tűnhetne. 71
Karácsony (Párás honvágy blues) A robajt, amit a cigarettám hamuja okozott (padlóra zuhantában), további zajok kísérték (először egy lélegzetvétel). Így kezdődött. Párák jöttek-mentek, és találtak maguknak borospoharat meg ablaküveget, így kezdődött az egyik utolsó karácsony... Bizony megint úgy lett mint már olyan sokszor Hó takará el a kutyaszart a sarkon Fehér most Kabátom fölfeküdt a szoba falára Páraguszti ráült a borospohárra Lenyúlom Legtöbbnek az utcán nincs most semmi dolga Vasutas a hóban biciklijét tolja Csíkot húz Tolj tolj tolj tolj tolj tolj Kertek alatt a ludaim Még én itt az összes párát A pohárról mind lenyúlom Is tol-nak 72
Search
