Fejezetek a magyar magánjogtudomány történetéből (részlet)

VÉKÁS LAJOS FEJEZETEK A MAGYAR MAGÁNJOGTUDOMÁNY TÖRTÉNETÉBŐL



VÉKÁS LAJOS FEJEZETEK A MAGYAR MAGÁNJOGTUDOMÁNY TÖRTÉNETÉBŐL

© Vékás Lajos, 2019 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2019 A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit tilos reprodukálni adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy módon – a kiadó engedélye nélkül közölni. ISBN 978 963 258 473 7 Budapest, 2019 A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása Internet: www.hvgorac.hu E-mail: [email protected] Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

„Verachtet mir die Meister nicht; und ehrt mir ihre Kunst!” („Hans Sachs”)



TARTALOM Bevezetés 9 Első Fejezet Frank Ignác (1788–1850): a rendi magyar magánjog tudományos összefoglalója 13 Második Fejezet Grosschmid Béni (1852–1938) és a Polgári Törvénykönyv 31 Harmadik Fejezet Szászy-Schwarz Gusztáv 1858–1920 65 Negyedik fejezet Szladits Károly (1871–1956) és Magánjogi iskolája 81 Ötödik Fejezet Nizsalovszky Endre 1894–1976 97 Hatodik Fejezet Világhy Miklós 1916–1980 113 Hetedik Fejezet Eörsi Gyula 1922–1992 133 Nyolcadik Fejezet Magánjogi kérdések jogelméleti megközelítése Peschka Vilmos (1929–2006) műveiben 155 Névmutató 183



BEVEZETÉS Ez a kötet nyolc tudós pályájának bemutatásával és tudományos tevékenysé- gének értékelésével kíván képet alkotni a magyar magánjogtudomány elmúlt két évszázadáról; semmiképpen sem akar azonban szisztematikus és átfogó tudománytörténetet írni. Mégis: a kiválasztott személyek e tudományterület vezető képviselőiként szerepelnek a könyvben, és – ha találóan emeltük ki az alkotókat és a műveket – rajtuk keresztül az olvasó talán reális benyomást szerezhet magánjogtudományunk e kétszáz évének alakulásáról. Rövid át- vezető vázlatokkal és számtalan keresztutalással is segítettük az értékelt tu- dósok életműve közötti hézagok kitöltését. Emellett minden korszak vezető eszmeáramlatai (természetjog, kanti és hegeli jogfilozófia, történeti jogi isko- la, fogalomelemző jogtudomány, érdekkutató jogtudomány, pozitivizmus, „helyes jogi” iskola, jogszociológiai vagy szociális jogi iskola, szabadjogi is- kola, marxista és marxizáló szemlélet) is támogató vázat adnak az egyes élet- művek értékeléséhez, szétválasztják, illetve összetartják az egyes korszakokat és szerzőket. A legfontosabb összekapcsoló erő a történeti kontinuitás, ame- lyet még olyan kataklizma-jellegű törések sem képesek egészen és véglegesen megszakítani, mint az ún. szocialista átalakulás. A szerző kifejezett szándé- ka volt egyébként is, hogy – ahol ez a lehetőség természetes módon adódott – a mai problémákkal kösse össze a tudománytörténet szálait. S legfőképpen: az alkotói életművek értékelésénél tudatosan vállalt egységes megközelítés és homogén szemlélet ad közös vezérfonalat e munka olvasásához. A szerző ugyanis saját értékrendje szerint szelektált és minősített, saját értékmérője alapján hangsúlyozott vagy hagyott háttérben témákat vagy mozzanatokat. Valószínű, hogy egy későbbi kor kritikusa éppen ezt a szemléletmódot fogja egyoldalúnak találni és bírálat tárgyává tenni. Ezt a „veszélyt” azonban a történetíró legjobb igyekezete mellett sem kerülheti el, hiszen nem tud kibúj- ni a kora és személyisége varrta gúnyából, akarva-akaratlan vállalnia kell annak szorítását. A kötetben szereplő nyolc alkotó közül négyen a szerző kortársai voltak vagy félig annak tekinthetők. Ez a körülmény óhatatlanul torzíthatja a meg- festett képeket, mivel a kapcsolat kisebb-nagyobb mértékben személyes jelle- ge és a történelmi távlat hiánya elkerülhetetlenül szubjektív színeket kever- het a palettára. Amennyire emberileg lehetséges, igyekeztünk ezt a kockáza- tot minimalizálni, és inkább a helyzetből adódó előnyöket kihasználni. En- nek érdekében a nem nagyszámú kifejezetten személyes visszaemlékezést és 9

megjegyzést elkülönítettük az értékelésektől, az emlékekkel pedig olyan sze- mélyiségjegyeket igyekeztünk megőrizni az utókor számára, amelyek csak közvetlen ismeretség alapján szerezhetők meg. Ezzel együtt: e körben volt a tévedés veszélye a legnagyobb. Már a bemutatandó alkotók és művek kivá- lasztásánál sem segített az időbeli távolság bölcs kerubja. Emellett ezeknél a szerzőknél egyáltalán nem vagy alig támaszkodhattunk mások értékelésére. Mégis, talán éppen az új kánon megalkotásának lehetősége tette vonzóvá e portrék megrajzolásának feladatát. Nem kellett viszont új kánont írnunk, amikor a magyar magánjogtudo- mány két legnagyobb hatású alkotójának kiválasztásáról döntöttünk, hiszen évszázados közmegegyezésre támaszkodhattunk, és ezt az értékítéletet csak megerősítenünk kellett. Frank Ignác a rendi Magyarország magánjoga nagy- szabású összefoglalásának, A közigazság törvénye Magyarhonban című monu- mentális jogtudományi munkának szerzőjeként, Grosschmid Béni pedig a polgári magyar magánjog legeredetibb óriásműve, a Fejezetek alkotójaként írta be nevét a magyar jogtudomány aranykönyvébe. Véleményünk szerint a könyvünkben szereplő másik hat alkotó is kiemelkedik kora tudósai közül, de melléjük még bizton állíthatnánk másokat is. S a „kiválasztottak” művei- ben több tucat más szerző tudományos eredményei is megjelennek. Frank és Grosschmid esetében viszont a kisugárzó hatás egyértelműen felülmúlja a másoktól felvett energiát, zsenijük megsokszorozta azt. Grosschmid műve rá- adásul jelentős részben beépült utókora, így napjaink tudományába, és raj- tunk múlik, hogy ez a jövőben is így legyen. Biztató példákat fiatalabb kuta- tók munkáiból is említeni fogunk. A magánjogtudomány a jogtudománynak a politikumtól távolabb álló te- rülete. Ennek ellenére a magánjog művelői sem függetleníthetik teljesen ma- gukat koruk politikai áramlataitól és kényszereitől. Azok adott esetben próba elé is állítják a kutatói helytállást. Frank Ignácnak a rendi Magyarország fel- bomlási tüneteit, mindenekelőtt az ősiség megszüntetését kellett (volna) tu- dományos életműve rendszerébe illesztenie. A dualizmus kor tudósainak a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség – hol inkább, hol kevésbé – fe- szülő ellentétének követelményeit kellett (volna) összeegyeztetniük. S a késői utód némileg értetlenül szembesül azzal a ténnyel is, hogy beérkezett, adott esetben a maguk tudományában konzervatívnak tekinthető professzorok – ki halkabban, ki hangosabban – rokonszenvüket nyilvánították az 1919-es rövid életű bolsevik hatalomátvételt követően. A könyvben tárgyalt két év- század során egyetlen korszak sem állította azonban olyan megoldhatatlan feladat és valóságos próbatétel elé a magánjogtudomány kutatóit (is), mint a szocializmusnak nevezett államkapitalista – szakaszonként keményebb vagy puhább – diktatúra évtizedei. A „magántulajdon nélküli magánjog” már ön- 10

magában is alig feloldható ellentmondást jelentett a magánjogtudomány szá- mára. A megkövetelt ideológiához való alkalmazkodás pedig helyenként végletesen torzította a legkitűnőbb alkotók életművét is. Nehéz eldönteni, hogy ez a deformáló hatás olyan szerzők esetében volt-e erősebb, akik hittek az oktrojált ideológiában, vagy azok esetében (és valószínűleg ők voltak töb- ben), akiknél az elvárt zsargon használata csak kényszerűen felvett „mimik- rinek” tekinthető. Akárhogy is, a korosztályunk az ő vállukon áll, és ha ők nem lettek volna, a mi vállunkra nem állhatnának a mai fiatalok. Elsősorban rájuk emlékezve és jövőbe mutató tanulságul választottuk e könyv élére he- lyezett mottót, a Richard Wagner által a 16. századi nürnbergi cipész és mester- dalnok szájába adott szavakat: „Becsüld meg biz’ a mestereket; és tiszteld művészetüket!” Benevolenti lectori salutem! Kolozsváron, 2019. november 25-én 11



ELSŐ FEJEZET Frank Ignác (1788–1850): a rendi magyar magánjog tudományos összefoglalója I. Bevezetés: a rendi magánjog tudományáról A magyar magánjogot 1672-ben, öt évvel az első magyar egyetemi jogi kar alapítása után kezdték előadni Nagyszombatban a „hazai jog” (ius patrium) elnevezésű tárgy keretében. A hazai jog a kánonjog (ius canonicum) és a római jog (ius civile) mellett ekkortól szerepelt a tanrendben, és az egész magyar anyagi és eljárásjogot magában foglalta. Első tanára Dvornikovics Mihály győ- ri kanonok volt. Folyamatos oktatásról a karon (mint ahogy az egész egyete- men is) valójában csak 1687-től beszélhetünk, mert a megelőző évtizedekben a tanítást járványok és a török alóli felszabadító háború eseményei mindun- talan megszakították. Természetesen háborús események a tanítás hosszabb- rövidebb szünetelését később (például a Rákóczi-szabadságharc idején) is ki- kényszerítették. A hazai jogot hol egy, hol két tanár adta elő. Két professzor esetén a tanárok közötti munkamegosztás választóvonalát nem a modern diszciplináris tagolás jelentette: magánjog, büntetőjog stb., hanem az anyagi jog és eljárásjog szerinti elkülönítés.1 A magánjog első igazi tudós művelője az időközben Pestre települt Jogi Kar professzora, Kelemen Imre (1745–1819) volt, aki közel negyedszázadon át – 1793 és 1817 között – adott itt elő.2 Kelemen Imre már tudományos alapokon oktat- ta a magánjogot. Pauler Tivadar3 szerint „a hazai jogirodalom legünnepeltebb nevei közé tartozik”.4 Több kiadást megért, négykötetes átfogó tankönyvet írt (természetesen latinul, minthogy az oktatás is latinul folyt): Institutiones juris 1  Lásd Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667–1935. Egyetemi Nyomda: Budapest 1936, 9. skk. o.; Kállay István: Kelemen Imre, in: Hamza Gábor – Siklósi Iván (szerk.): Magyar jogtudósok, IV. kötet. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest, 2014, 9–20. 2  Lásd Eckhart: előző lj.-ben i. m., 222. skk. o. 3  Pauler Tivadar (1816–1886) egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, több kormányban miniszter, továbbá 1880–tól haláláig az Akadémia másodelnöke. Pauler életéhez és működéséhez lásd: Szabadfalvi József: Pauler Tivadar (1816–1886), in: Hamza Gábor – Siklósi Iván (szerk.): Magyar jogtudósok, V. kötet. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest, 2015, 35–46. o. és az ott idézett irodalmat. 4  Pauler Tivadar: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. MTA: Budapest 1878, 98–102. o. (98. o.); lásd továbbá Eckhart: 1. lj.-ben i. m., 222. skk. o.; Lásd még Kállay István: 1. lj.-ben i. m. 13

privati Hungarici címmel.5 A jogforrásokat történetileg rendszerező első kötet után a tételes jogot leíró további három kötet a gaiusi-justiniánusi institúciók rendszerét követi: a személyekről (de personis), a dolgokról (de rebus) és a per- jogról (de actionibus) címek alatt.6 A könyvet magyar nyelven Czövek István fordításában Magyar hazai polgári magános törvényről írt tanítások címmel adták ki Kelemen halála után, 1822-ben.7 E könyv vezette be Széchenyi Istvánt is a magyar magánjogba. Pauler 1878-ban így értékelte e művet: „Habár a tudo- mány, főképp pedig a tudományos előadás haladtával módszere nem felel meg többé korunk minden igényeinek: korát tekintve, érdemei félreismerhe- tetlenek, és a tárgyalás teljessége s világosságára nézve munkája most is kitű- nő figyelemre méltó.”8 Ha az 1848 előtti korszak magyar magánjogtudományát mégis egyetlen szerzővel és egyetlen művel kívánjuk reprezentatív módon képviseltetni, ak- kor mindenképpen Frank Ignácot és az ő magnum opusát kell kiemelni. Így lát- ta ezt már Grosschmid Béni is, aki a jogforrásokat vizsgálva azt állapította meg, hogy a régi magyar magánjogot „Frank munkája zárta le”.9 Hasonló- képpen vélekedett egy nemzedékkel később Szladits Károly: Frank Ignác „régi jogunk klasszikus összefoglalását hagyta ránk, a jogrendszer átalakulá- sának küszöbén. […] Némely kérdésekben egyenesen korát meghaladó tudo- mányos eredményeket ért el.”10 II. Frank Ignác pályaképe 1. Frank Ignác néhány éves kassai jogakadémiai tanárság után 1827-ben kapott I. Ferenc királytól professzori kinevezést a pesti jogi karra, és lépett Kelemen Imre egy évtizedig be nem töltött tanszéki örökébe. A tudománytörténet csak ta- lálgatja annak okát, hogy a bécsi udvarban a kinevezésnél miért a Kar által második helyen felterjesztett Frankot részesítették előnyben az első helyen jelölt Szlemenics Pállal (1783–1856), Kelemen tanítványával, pozsonyi jogaka- démiai tanárral szemben, akit a Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban 5  Kelemen Imre: Institutiones juris privati Hungarici, quas nobilis juventutis Hungarae usibus. 4 kötetben. Trattner: Pest 1814, második kiadás: Egyetemi: Buda 1818 6  Kelemen műve nyomán írta J. Jung: Darstellung des ungarischen Privatrechts című összefoglaló mun- káját a magyar magánjogról. Wien 1818–19. 7 Kelemen Imre: Magyar hazai polgári magános törvényről ír[o]tt tanítások, 3 kötetben. Trattner: Pest 1822 8  Pauler: Adalékok, 4. lj.-ben i. m., 100. o. 9  Grosschmid Béni: Magánjogi előadások – Jogszabálytan. Athenaeum: Budapest 1905, 18. o. 10 Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata4, I. rész. Grill: Budapest 1933, 24. o.; Uő: Magyar Magánjog, Első kötet: Általános rész, Személyek. Grill: Budapest 1941, hasonmás kiadás 114. sk. o. 14

rendes tagjául választott.11 A kar mindenesetre nemcsak tudós tanárt, hanem avatott vezetőt is nyert Frank Ignác személyében. Eckhart szerint „kiemelkedő egyéniségével, nagy szellemével, nemcsak mint tanár, hanem mint a karnak csaknem állandó hivatalos vezetője is, ráütötte bélyegét a magyar reformkor forrongó éveiben a kar történetére.”12 Ami pedig a versengő professzorjelöltek tudományos érdemeit illeti, az utókor értékelése minden kétséget kizáróan igazoltnak látja Frank kinevezését, bár a királyi döntésnél aligha a tudomá- nyos érdemek nyomtak a latba. 2. Frank Ignác egyetemi tananyagul is szolgáló kézikönyve először szintén latinul jelent meg 1828–29-ben: Principia Iuris Civilis Hungarici címmel.13 Ma- gyarul, átdolgozott formában, csak közel két évtizeddel később, három kötet- ben látott napvilágot „A közigazság törvénye Magyarhonban” cím alatt.14 Frank maga így ír a magyar nyelvű változatról könyve előszavában: „Amit jóakaró- im tőlem vártak, hogy a magyar törvényről magyar nyelven írjak, azt magam is kötelességemnek tartottam. De mivel kitűzött célom volt, nem csak deák munkámnak akármiféle hiányait kipótolni, hanem nyelv tekintetében is leg- alább annyit elérni, mennyit jóakaróim véleménye az elsőben talált, minderre hosszabb készület kívántatott. És megvallom, hogy ha szabadságomban áll, ezen munkám kiadását addig elhalasztani, míg az magam kívánságának né- miképpen eleget tesz, úgy világot most sem látna. De minekutána a körülmé- nyek oda fejlődtek, hogy a közvárakozás további halasztásomat hajlandóbb volna balra magyarázni, mintsem eltűrni, engednem kellett, és előbbi szán- dékomat szűkebbre szorítani.”15 Valóban: a vállalt feladat pusztán nyelvi szempontból is óriási volt, szinte az egész magánjogi fogalomtárat kellett ma- gyarul megalkotni. Frank egészében csodálatosan oldotta meg a feladatot. Belső bizonytalanságát mutatja ugyanakkor, hogy számtalan helyen szüksé- 11  Eckhart: 1. lj.-ben i. m.; Horváth Pál: Frank Ignác. Akadémiai Kiadó: Budapest 1993, i. m., 48–52. o. (Rövidített változat Uő: Frank Ignác (1788–1850), in: Hamza Gábor (szerk.): Magyar jogtudósok, Második kötet. Professzorok Háza: Budapest 2001, 13–28. o). Szlemenics értékeléséhez lásd Pauler: Adalékok, 4. lj.-ben i. m., 134–157. o. 12  Eckhart: 1. lj.-ben i. m., 341. o. 13  Frank Ignác: Principia Iuris Civilis Hungarici. Eggenberger et Wigand: Pest 1828–29. Frank Ignác személyéhez és életművéhez elsődleges forrásként lásd Pauler Tivadar: Emlékbeszéd Frank Ignácz m. acad tag felett 1850. november 25-én. Eisenfels és Emich: Pest 1851, 14 p.; változatlan újraközlés, in: Adalékok, 4. lj.-ben i. m.; lásd továbbá Fürst László: Frank Ignác, in: Jogi professzorok emlékezete a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi kari szemináriumainak emlékhetén. Sárkány Nyomda: Budapest 1935, 52–64. o. 14  Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban I–II. rész, 3 kötetben. Egyetemi Nyomda („a Ma- gyar Királyi Egyetem betűivel”): Buda 1845–1846–1847 Az I. Rész reprint kiadása megjelent Közgazda- sági: Budapest 1987 15  Itt Frank nyilván a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé tevő 1844. évi II. törvénycikk által keltett el- várásokra utal. Az idézetben, csakúgy, mint a következőkben is, Frank helyesírását és a központozást a mai szabályokhoz igazítottuk. Vö.: Horváth: 11. lj.-ben i. m., 77. sk. o., 264. skk. o. 15

gesnek tartotta a magyar terminus latin eredetijének zárójelben történő köz- lését. Frank Ignác főművét joggal tekinthetjük a feudális magyar magánjog hite- les átfogó feldolgozásának.16 Eckhart Ferenc, aki a pesti Tudományegyetem Jogi Karának történetében egy egész fejezetet szentel Frank Ignác működésé- nek, e műről azt írja, hogy „régi magánjogi irodalmunk klasszikus munkájá- nak tekinthetjük, amely ha a régi magánjogról tájékozódni akarunk, úgyszól- ván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak.”17 E munkája alapján választotta Frank Ignácot levelező taggá a Magyar Tudományos Akadémia 1847-ben. Székfoglalóját Ősiség és elévülés címmel tartotta, és az előadás írott változatát – a történelmi körülmények ellenére – még 1848-ban („Budán a Magyar Királyi Egyetem betűivel”) nyomtatásban megjelentették.18 3. A jogi stúdiumai előtt bölcseletet tanult és kassai tanár korában Észjogta- ni vázlatot is írt Frank Ignác időközben látványosan kiábrándult a hegeli filo- zófiából, és – a hű tanítvány, Pauler Tivadar szavaival – „a hegeli rendszer iránti ellenszenvét átvitte az összes német bölcsészetre, sőt az eszményi, böl- csészeti irányra általában”19. Pauler szerint mestere ekkor már „a történeti jogiskola elveihez ragaszkodván, a bölcsészeti jogtant nemcsak fölösleges, de veszélyes, a közoktatásból kiküszöbölendő, s a római jog által pótolandó tu- dománynak tekintette”20. Nézetünk szerint a történeti jogi iskola Frank Ignácra gyakorolt, kétségtelenül jelen lévő hatását21, ami például elszánt kodifikáció- ellenességében is tükröződött,22 inkább konzervatív alapszemléletét erősítő tényezőnek kell tekinteni23, anélkül, hogy őt az iskola dogmatikus követői 16  Ugyanígy Nizsalovszky Endre: Frank Ignác, a jogtörténeti iskola és a szabadságharc, in: Jogtörténeti tanulmányok III., Budapest 1974, 193–212. o. 17  Eckhart: 1. lj.-ben i. m., 346. o. Frank Ignác pályaképéhez lásd Pauler, Eckhart, Fürst, Nizsalovszky és Horváth hivatkozott munkáit. 18  Frank Ignác: Ősiség és elévülés. Székfoglaló értekezés (1848.szeptember 11.). Buda 1848 19  Pauler: Adalékok, 4. lj.-ben i. m., 169. o. Pauler (uo.) a jogbölcsészettől való teljes elfordulást a Frank iránti ragaszkodó tisztelete ellenére Emlékbeszédében (13. lj.-ben i. m.) kritikusan kommentálja. „A jog- tudományt csupán hátratekintő Janus-főhöz nem hasonlíthatjuk, és az, általános bölcsészeti elemek hiányában, megfosztva egyetemiességétől, belső igazságának méltóságától, a hatalmasok önkényétől függő tételek halmazává alacsonyodnék, melyeknek tanulása egy élet fáradalmainak becsével fel nem érne!” 20  Uo., lásd a 94. lj-hez tartozó idézetet is. Vö. Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcse- leti alapjai. Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője 2 (1959) 1–2. sz. 37–74. o.; másodközlés in: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980. 373–425. o. (381.) 21  Vö. Horváth: 11. lj.-ben i. m., 22. skk., 44. sk. o., 259. skk. o. 22  Pauler szerint Frank „a törvénykönyvek rendszeresítésére irányzott munkálatokat mindannyi a jog természetes fejlődésével ellenkező merész kísérletnek tartotta”. Adalékok, 4. lj.-ben i. m., 169. o., vö. Fürst, i. m. 23  Asztalos László szerint Frank Ignác „fontolva haladó művelt tudós”: A magyar burzsoá magánjog rövid története, in: Polgári jogi tanulmányok I. ELTE ÁJK Polgári jogi tanszék Budapest 1970, 5–301. o. (29). 16

között tarthatnánk számon. Egyetértéssel idézzük ezért Peschka véleményét, aki szerint bár Frank „a történeti jogi iskolával közös jogfilozófiai nézeteinek jogbölcseleti fejtegetésekben nemigen adott hangot, amit az észjogtól való megcsömörlése folytán minden jogfilozófiai elmélkedésnek a jogtudomány- ból való száműzése érthető módon megmagyaráz. De e korszakában megje- lenő magánjogi műveinek szelleme sugározza a történeti jogi iskola hatását. […] Frank Ignác az átmenetet, a hidat jelenti, amely a magyar magánjogtudo- mány természetjogi, észjogi felfogásától a történeti jogi iskola jogfelfogását je- lentő jogbölcseleti megalapozásához vezet.”24 Frank Ignác, mint az igazán nagy szellemek rendszerint, önálló gondolkodó volt, és ezért művét aligha lehet egyetlen eszmeáramlat Prokrusztész-ágyában elhelyezni és értelmezni. Kézenfekvő a párhuzam Grosschmid Bénivel, aki a forgalmi vagyonjog terü- letén távolról sem befolyásoltatta magát a történeti jogi iskola felfogásától. Igaz: hidegen hagyták magánjogtudományi gondolkodását más jogbölcseleti irányzatok is. „Érdekkutató” is Jheringtől függetlenül lett.25 III. A közigazság törvénye Magyarhonban 1. „A közigazság törvénye Magyarhonban” elvi jelleggel már különbséget tesz közjog és magánjog, illetve közjogtudomány és magánjogtudomány között, bár a részletes tárgyalás során a magánjogi és közjogi szempontok nemegyszer összevegyülnek. Könyve Bevezetésében ezt írja Frank Ignác: „A törvénytudo- mánynak két fő ága vagyon: az egyik az egész országot, a közjót, a másik a különjavakat illeti. És röviden az elsőt közhatalom vagy közjó, a másodikat a különjavak, vagy fő részére tekintve, kereset törvényének nevezni lehet.”26 Frank könyve is a gaiusi-iustiniánusi Institúciók rendszerét követi: de personis, de rebus, de actionibus. A mű I. része foglalja össze az anyagi magánjo- got „Az osztó igazság törvénye” cím alatt, a II. rész „A törvénykezésről” cím alatt a bírósági szervezetet és a rendes és a rendkívüli peres eljárások rendjét összegezi. Az anyagi magánjog tárgyalása is az Institúciók belső rendje sze- rint halad. Előbb a személyek jogát és a családjogot mutatja be (utóbbit „A sza- badságról vérség és házi kör tekintetében” cím alatt), majd a vagyonjog kér- 24  Peschka: 20. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 381. sk. o. 25  Szladits Károly: Grosschmid és a magyar kötelmi jog. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1936/1–2. sz., 11. o.; Peschka: 20. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 393. o. 26  Frank Ignác: Közigazság törvénye, a 14. lj.-ben idézett eredeti kiadás, I. kötet, 17. o. Néhány oldallal később pedig a magánjogra vonatkozó szabályokat „a közigazságról, ti. a jószágról, külön javakról” szóló törvényeknek nevezi, uo., 77. o. 17

dései következnek: dologi jog („A jószágról és álló jövedelemről halál tekinte- tén kívül”), öröklési jog, kötelmi jog („A tartozásokról”) sorrendben.27 2. Frank Ignác a rövid Bevezetés után a jogforrásokat tekinti át könyvében: „A magyar osztó Törvény kútfejeiről” cím alatt. Előbb – erős kritikai szövegelem- zéssel és a törvényhozó hatalom gyakorlására és a törvényalkotás formáira is kitérve – röviden az írott törvényeket veszi sorba, visszanyúlva egészen Szent Istvánig. Külön foglalkozik a korai törvények eredtével.28 Frank Ignác lényeg- re törő stílusára e fejezetekből is idézhetünk példát. A 16. század törvényeit a következő mondattal vezeti be: „Soha nem volt annyiszor országgyűlés, soha annyi törvény nem keletkezett, mint a 16. században, mely hazánkra nézve oly boldogtalan emlékezetet hagyott; de mindezekből törvénytudományunk nem sokat meríthet.”29 A szabályok törvényerőre emelkedéséről megállapítja: „A törvény erőtlen hirdetés nélkül; hirdetés után pedig, ha egyéb rendelés nincsen, tüstént kötelez. […] Még azon esetet sem kell valóságos kivételnek tekinteni, ha a törvény hatása kezdetét bizonyos távolabb időre halasztja.”30 Itt Frank már a törvény érvényessége és hatályossága közötti megkülönböz- tetést fogalmazza meg. Hasonlóképpen leszögezi a törvény visszaható hatá- lyának tilalmára vonatkozó tételt is: „A törvény, mennyire valami újat rendel, csak a jövendő időt, a későbbi ügyeket illeti; a múltra tehát, azaz a régiebb ügyekre nézve semmi helye, ha csak a törvény azokra világosan ki nem ter- jesztetett. Ennek oka, mert a múlt idő nincs többé senkinek hatalmában, és rendszerint minden peres ügyet maga eredete szerint kell megítélni.”31 A tör- vény ereje háromféleképpen szűnhet meg: „1) későbbi ellenkező törvény ál- tal, 2) nem örökre adott törvény, ha megszűnt a feltétel, melyhez kötve volt, és 3) ha megszűnt a törvény tárgya.”32 Frank különbséget tesz kényszerítő (kó- gens) és engedő (permisszív) szabályok között. A kényszerítő szabályba ütkö- zés – az illető norma rendelésétől függően – eltérő hatást válthat ki: vagy semmisséget („magában foganatlan, hogy éppen semmi sükere sincsen”), vagy a célzott hatás megváltoztatását. Itt utal a Szerző a „hiányos, tökéletlen szabályokra is, „amelyek parancsolnak ugyan vagy tiltanak, de a megszegést is elnézik (leges imperfectae)”.33 Rendkívül alaposan szól e körben Frank a tör- vényértelmezésről:34 a „törvény magyarázásáról”. Megállapítja: „Törvényt 27  Uo., 97 sk. o. 28 Uo., 80–85. o. 29  Uo., 47. sk. o. 30  Uo., 53. o. 31  Uo., 55. o. 32  Uo., 56. o. 33  Uo., 55. o. 34  Uo., 57–64. o. 18

magyarázni annyi, mint homályos vagy kétes törvénynek igaz értelmét kifej- teni; és arra szolgál a törvényes hermeneutika, t. i. azon tudomány, mely a törvények értelmét fejteni tanítja.”35. Részletezi a törvényértelmezés nemeit és határárait, vagyis módszereit és annak eredményét, a törvény „megszorításá- ról”, illetve „kiterjesztéséről” szólva. A magyar magánjog forrásai között részletesen foglalkozik Frank Ignác a szokásjogi forrásokkal. Elsőként Werbőczy Hármas-könyvéről ír, amelyet egyér- telműen szokásjogi forrásnak minősít, mert azt az országgyűlés elfogadta és II. Ulászló is megerősítette ugyan, de a király halála miatt „az erősítő levél sem pecsétet, sem hirdetést nem nyert”36. Ehhez a megállapításhoz – a tör- vénymű alkotórészeit elemezve – hozzáteszi, hogy a törvényi eredetű és az élő jogszokásra támaszkodó tételek jogforrási jellege és ereje egészen más, mint a Werbőczy személyes véleményét vagy a jogtörténeti, illetve jogtudo- mányi utalásokat tartalmazó részeké.37 Egészében elismerően ír a Hármas- könyvről. Az először 1517-ben Bécsben kiadott törvényművet „hazánkfiai […] vették, olvasták, használták”, és „nemsokára a törvényszékek is vezérül fo- gadták. Ami nem is csuda, mert akkori időben sem a magyar törvényről más könyv írva, sem törvényeink egybeszedve és kinyomtatva nem voltak.”38 Ös�- szegezésként leszögezi: Werbőczy tekintélyét, „mellyel a törvényszékek előtt bír, csak szokásra lehet építeni”.39 A szokásjogi források között említi Frank a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla (együtt: Királyi Curia) ítéleteit. Érdekesen és ma is meggyőző erővel ma- gyarázza az ítéleti jogszokás kialakulását. E felsőbíróságok nagy tekintélye „átmegy azok ítéleteire is, főképpen azon kérdésekben, melyeket a törvény nyitva hagyott, és azért a törvénytudók közt elszakadó véleményt okoznak. Midőn tehát valamely pörben ilyen kérdés forog, az ítélő törvényszék kényte- len arról is határozni, (nem külön és tanítólag, theoretice, de más kérdésekkel együtt és valóságos pörben, hivatalát űzve, practice). […] A fennforgó pörben, a perlekedő felekre nézve az ítélet csak ítélet; de mások az ítéletben egyebet is találhatnak, […] vitatás alatt lévő törvényes kérdésnek megfejtését, bevégzé- sét, végzést. Ha pedig az efféle kérdés többször is előfordulván, a törvényszék mindég egyaránt végez, a gyakor[i] ítéletek miatt már szokott végzésről szól- hatunk, ami deákul praejudicium.”40 A nagytekintélyű Királyi Curia egyező ítéleteinek ilyetén hatása, jogszokássá válása annak ellenére alakul ki, hogy a 35  Uo.,57. o. 36 Uo., 65. o., lásd továbbá 66 sk. o. 37  Uo., 67. o. 38  Uo., 65. o. Frank felsorolja a Hármas-könyv latin, magyar és német nyelvű kiadásait, uo., 69–71. o., és röviden összefoglalja Werbőczy életrajzát is, uo., 71. sk. o. 39  Uo., 66. sk. o. 40  Uo., 72. sk. o. 19

„Curia bírói hatalommal vagyon felruházva, és csak bírói hatalommal, csak Törvényszék, nem […] törvényt adó testület;” ítélete pedig „önnön valósága és célja szerint csak a perben lévő ügyet illeti, más ügyekre, más felekre nem terjedhet, mert ezekről a perben szó sem volt.”41 Ezt a folyamatot Frank úgy magyarázza, hogy ha a feleken kívül is ismertté váló ítélet42 meggyőzően old- ja meg a felmerült vitakérdést, az ítéleti álláspontot előbb-utóbb mindenki elfogadja, az szokássá válik, „melynek szinte annyi ereje vagyon, mint a tör- vénynek”. Ha pedig „kétséges a szokás, azt leginkább ítéletekkel lehet bebi- zonyítani”.43 A Hármas-könyv rövid bemutatása és a Királyi Curia ítéletei jogszokássá válásának érzékeltetése után Frank elvi jelleggel és hosszabban értekezik „a törvényes szokás mivoltáról és erejéről”, továbbá a jogszokás törvényt magya- rázó, hézagpótló és törvényrontó szerepéről.44 Ez utóbbi kérdésben Frank – Werbőczyvel és másokkal vitába szállva – a magánjog területén inkább taga- dó álláspontot foglal el.45 3. A Frank Ignác művében összefoglalt magánjog rendi jellege szinte minden részében egyértelműen kiviláglik: a családjogban, a dologi és az öröklési jog- ban egyaránt; a legpregnánsabban talán mégis a személyek jogában látszik ez a sajátosság.46 Már e rész főcíme is árulkodó: „A személyes szabadságról”. Hangsúlyozza ugyan Frank, hogy „a rabszolgaságot törvényünk nem ismeri; […] idegen rabszolgák ide hozatván megszabadulnak”, de egyébként több szempontból „nem egyenlő minden embernek szabadsága”: állampolgárok– idegenek, uralkodó vagy más vallásúak, egyházfiak és világi emberek, neme- sek és nemtelenek stb.47 Az idegenek magánjogi szerzőképessége elsősorban ingatlanok tekintetében kizárt. „Fő különbség vagyon Magyarországban a nemesek és nemtelenek között.”48 Ezeket a különbségeket tárgyalja a könyv „Rend-külömbségrűl” cím alatt.49 Bizony, jogállapotunk messze volt még az 1811-es Optk. 16. §-ában megfogalmazott általános jogképesség-fogalomtól, 41 Uo., 73. o. 42  Mária Terézia 1769–ben elrendelte a Királyi Curia 1723 után született valamennyi ítéletének ös�- szegyűjtését és átvizsgálását; „meg is erősítette azokat, de csak úgy, mint végzéseket; ami azt teszi, hogy annyi erejük legyen, mennyit a végzések természete kíván. Ez pedig minden esetre annyi, men�- nyi fekszik az okokban, melyeken a végzés épült. De az okok súlyát nem kevéssel neveli a fenséges Curia nagy tekintete.” Uo., 74. o. Ez a curiai ítéletgyűjtemény Planum Tabulare cím alatt 1800–ban jelent meg. 1822–től a Királyi Curia valamennyi ítélete nyomban nyomtatásban is megjelent. 43  Uo., 73. o. 44  Uo., 74–80. o. 45 Uo., 76–78. o. 46  Uo., 97–154. o. 47  Uo., 97. o. 48  Uo., 107. o. 49  Uo., 107–136. o. 20