Carlo Rovelli - Az idő rendje

hogyan mozgunk? A kozmikus mozgás nekünk a kozmoszhoz fűződő viszonyunkból bukkan fel. Az iménti példákban valami valóságos – egy macska, egy csapat, a magas és a mély, a felhők felszíne, a kozmosz keringése – bukkan fel egy olyan világból, amelyben egy egyszerűbb szinten nincsenek sem macskák, sem csapatok, sem magasság, sem mélység, sem felhőfelszín, sem keringő kozmosz… Az idő egy idő nélküli világból emelkedik ki – olyanból, amely az előbbi példák közül mindhez hasonlít. Itt veszi kezdetét az idő rekonstrukciója, két kis rövid, szakmai jellegű fejezettel, ezzel és a következővel. Ha az Olvasó egy kicsit nehezen emészthetőnek találná, ugorjon rögtön a 11. fejezetre. Onnantól lépésről lépésre újra közeledni fogunk az emberibb dolgokhoz. Termikus idő Molekuláris szinten a termikus keveredés őrült forgatagában szakadatlanul változik minden változó, ami egyáltalán változhat. Egyvalami mégsem változik: a teljes energiamennyiség, egy (elszigetelt) rendszer teljes energiamennyisége. Az energia és az idő között szoros a kapcsolat. Az energia és az idő alkotja az egyiket a fizikusok által „konjugáltaknak” nevezett mennyiségpárokból: ilyen a helyzet és az impulzus (lendület) vagy az irány és a perdület. Az ilyen párt alkotó kettős összefonódik. Egyfelől azt tudni, hogy mi egy rendszer energiája[80] – hogyan kapcsolódik a többi változóhoz –, ugyanaz, mint azt tudni, hogy miképpen folyik az idő; ugyanis az időben való változás egyenletei következnek a rendszer energiájának formájából.[81] Másfelől viszont az energia megmarad az időben,

vagyis nem változhat, még ha minden más változik is. Termikus nyughatatlanságában egy rendszer[82] átmegy az azonos energiához tartozó összes konfiguráción, de csakis ezeken. Ezeknek a konfigurációknak az összessége – a mi életlen, makroszkopikus látásunk nem tesz közöttük különbséget – a „(makroszkopikus) egyensúlyi állapot”: egy pohár nyugalomban levő, meleg víz. Az idő és az egyensúlyi állapot közötti kapcsolat felfogásának az a szokásos módja, hogy az időt abszolút és objektív valaminek gondoljuk; az energia szabályozza az időben való alakulást; az egyensúlyban levő rendszer pedig elegyíti az azonos energiájú konfigurációkat. Ezeket az összefüggéseket a hagyományos logika így értelmezi: idő → energia → makroszkopikus állapot.[83] De elgondolható ez a kapcsolat másképpen is: visszafelé olvasva. Vagyis az a megfigyelés, hogy egy makroszkopikus állapot – azaz változók olyan keveredése, amely változatlanul tartja némelyikük értékét –, avagy a világ elmosódott látványa olyan keveréknek vehető, amely megőrzi az energiát, és ezáltal időt teremt. Tehát makroszkopikus állapot → energia → idő.[84] Ez a megfigyelés új távlatot nyit: ha egy elemi fizikai rendszerben nincs „időre” emlékeztető kitüntetett változó – vagyis az összes változó azonos szintű –, de a rendszerről magáról csak elmosódott, makroszkopikus állapottal leírt képünk van, akkor egy általános makroszkopikus rendszerállapot itt időt határoz meg. Megismétlem ezt, mert kulcspont: egy makroszkopikus állapot (amelyben figyelmen kívül maradnak a részletek) kiválaszt egy

különleges változót, s az mutatja az idő bizonyos jellegzetességeit. Más szóval, egy idő egyszerűen az életlen látásmód miatt válik meghatározottá. Boltzmann megértette, hogy a hő viselkedése az életlenség fogalmaival ragadható meg: abból a tényből adódik, hogy egy pohár víz belsejében mikroszkopikus, nem látható változók tengernyi sokasága létezik. A víz lehetséges mikroszkopikus konfigurációinak száma az entrópia. De ennél valamivel több is igaz: az életlenség maga pedig meghatároz egy különleges változót, az időt. Az alapvető relativisztikus fizikában – abban a priori egyetlen változó sem játssza az idő szerepét – a feje tetejére állíthatjuk a viszonyt a makroszkopikus állapot és az időbeli kibontakozás között: nem az időbeli kibontakozás határozza meg az állapotot, hanem az állapot – az életlenség – határoz meg időt. Ezt a makroszkopikus állapot meghatározta időt „termikus időnek” nevezzük. Ez vajon milyen tekintetben vehető időnek? Mikroszkopikus nézőpontból nincs benne semmi különös, éppolyan változó, mint a többi. Makroszkopikus nézőpontból viszont van egy kritikus jellemzője: az egyazon szinten működő változók közül a termikus idő hasonlít leginkább ahhoz a változóhoz, amelyet „időnek” szokás nevezni – mert a termodinamikából ismert viszonyban áll a makroszkopikus állapotokkal. De ez a termikus idő nem egyetemes. Egy makroszkopikus állapot határozza meg, azaz egy életlen látásmód, a leírás tökéletlensége. A következő fejezetben tárgyalni fogom ennek az életlenségnek az eredetét, de előbb teszünk egy másik lépést: számításba vesszük a kvantummechanikát is. Kvantumidő

Roger Penrose[85] az egyik legélesebb elméjű tudós azok között, akik a tér és az idő kérdésével foglalkoztak, s ő arra a következtetésre jutott, hogy bár a relativisztikus fizika nem összeegyeztethetetlen azzal az emberi érzékeléssel, hogy az idő folyik, de úgy fest, hogy nem szolgál rá magyarázattal. S fölvetette, hogy a hiányzó elem az lehet, ami egy kvantumkölcsönhatásban történik.[86] Egy nagy francia matematikus, Alain Connes pedig egy ragyogó megoldással tisztázta is, hogyan ered az idő a kvantumkölcsönhatásból. Ha egy kölcsönhatás konkréttá teszi egy molekula helyzetét, akkor a molekula állapota megváltozik. S ugyanez áll a sebességére. Ha előbb konkretizálódik a sebesség, s azután a pozíció, akkor a molekula állapota más módon változik meg, mint ha előbb a pozíció változna meg, s csak utána a sebesség. Nem mindegy a sorrend. Ha előbb mérem meg egy elektron helyzetét és azután a sebességét, akkor másképpen változtatom meg az állapotát, mint ha előbb a sebességét mérném, s azután a helyzetét. Ezt nevezzük a kvantumváltozók „felcserélhetetlenségének”; a pozíció és a sebesség ugyanis nem „kommutál”: nem cserélhet helyet következmények nélkül. A „felcserélhetetlenség” jellegzetes kvantummechanikai jelenség. A „felcserélhetetlenség” rendet határoz meg, s ebből adódóan két fizikai változó meghatározásával megadja az időbeliség csíráját is. Egy fizikai változó meghatározása nem ártalmatlan művelet: az kölcsönhatás. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a hatása a sorrendjüktől függ, s a sorrend az időrend kezdetleges formája. A világ időbeli rendjének egyik gyökere talán éppen az a tény, hogy a kölcsönhatások hatása függ egymásra következésük rendjétől. Ez a Connes sugallta lebilincselő gondolat: az alapvető kvantumátmenetekben benne rejlik az időbeliség elemi csírája – mert a kvantumátmenetek természettől fogva (részlegesen) rendezettek.

Connes kidolgozta e gondolat elegáns matematikai változatát: megmutatta, hogy az időfolyam egy bizonyos formája hallgatólagosan a fizikai változók felcserélhetetlensége révén definiálódik. E miatt a felcserélhetetlenség miatt egy rendszer fizikai változóinak együttese egy matematikai struktúrát – „nem kommutatív Neumann-algebrát” – határoz meg, és igazolta, hogy ezek a struktúrák implicit módon definiált áramlást foglalnak magukba.[87] Mily meglepő: az Alain Connes által definiált, a kvantumrendszereket érintő áramlás és a termikus hő között igen szoros a kapcsolat. Connes kimutatta, hogy egy kvantumrendszerben a különböző makroszkopikus állapotok által meghatározott hőáramlások (bizonyos belső szimmetriákat leszámítva[88]) egyenértékűek, és együttesen pontosan a Connes-féle áramlást alkotják.[89] Egyszerűbben mondva: a makroszkopikus állapotok által determinált idő és a kvantumfelcserélhetetlenség által determinált idő más-más vonatkozása ugyanannak a jelenségnek. Azt hiszem,[90] ezt a termikushő- – és kvantumhő- – változót nevezzük valós univerzumunkban „időnek”, bár abban alapszinten nincs időváltozó. A dolgokban eleve benne rejlő kvantumhatározatlanság a Boltzmann-féle elmosódottsághoz hasonló életlenséget okoz, s ez oda vezet, hogy – jóllehet a klasszikus fizika nem erre látszott utalni – a világban megmaradna az előreláthatatlanság, akkor is, ha már mérni tudnánk minden mérhetőt. Az idő lényegét az életlenségnek ez a két forrása adja: az egyik az, hogy a fizikai rendszer molekulák elképesztő sokaságából áll, a másik meg maga a kvantumhatározatlanság. Az időbeliség mélyen összefügg az életlen látásmóddal. Az életlenség annyit jelent, hogy nem ismerjük a világ mikroszkopikus részleteit. A fizika idejében

végső soron az fejeződik ki, hogy a világról nem tudunk mindent. Az idő: tudatlanság. Alain Connes két barátjával írt egy kis tudományos-fantasztikus regényt. Charlotte, a regény főszereplője egy pillanatra teljes tudást szerez az univerzumról: szemében megszűnik minden elmosódottság. Charlotte közvetlenül, túl az időn kezdi „látni” a világot: „Olyan hihetetlen szerencsém volt, hogy megtapasztalhattam, milyen globálisan érzékelni a létemet, nem a létezés egy különös pillanatában, hanem a maga »teljességében«. Összehasonlíthattam térbeli végességét – az ellen senki sem lázadozik –, és azt, ami annyira megbotránkoztató: végességét az időben.” S ezután visszatér az időbe: „Az volt az érzésem, hogy elvesztettem a kvantumszínház adta végtelen tudást, és ez a veszteség elegendő volt ahhoz, hogy az idő folyama mindent elsöprő erővel magával ragadjon.” Az ebből születő érzés az idő érzése. „Az időnek ez a felbukkanása erőszakos behatolásnak tűnt a szememben, a mentális zavar, szorongás, félelem, disszociáció forrásának.”[91] Életlen és meghatározatlan valóságképünk egy változót határoz meg: a termikus időt, s annak néhány különös tulajdonsága kell hogy legyen, azok révén kezd hasonlítani ahhoz, amit mi „időnek” nevezünk: a valóságosnak megfelelő kapcsolatban áll az egyensúlyi állapotokkal. A termikus idő a termodinamikához kapcsolódik, vagyis a hőhöz, de még nem olyan, mint az általunk megtapasztalt idő: nem különbözteti meg ugyanis a múltat a jövőtől, nincs irányultsága – vagyis nincs meg benne az, amitől az időt áramlásnak tartjuk. Még nem jutottunk el a mi tapasztalati időnkhöz. Honnan ered tehát a nekünk oly fontos különbség múlt és jövő között?

10 Távlat Pedig jövendőnk útjait éj sürű ködébe rejtik bölcsen az istenek, nevetve, hogyha kelletén túl reszket a földilakó. (III/29.) A múlt és a jövő közötti különbség mindenestül visszavezethető arra a puszta tényre, hogy a világ entrópiája a múltban alacsony volt.[92] Miért volt az entrópia alacsony a múltban? Ebben a fejezetben egy lehetséges választ körvonalazó gondolatról számolok majd be, „ha a kérdésre adandó válaszomnak és az e válaszban talán túlságosan is fölsejlő gyanúpernek figyelmet szenteltek” – ahogyan Nietzsche mondja.[93] Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez a válasz a helyes, de a gondolatba magába beleszerelmesedtem.[94] Magyarázatot adhat sok mindenre. Mi forgunk! Bármik legyünk is mi, emberi lények, ami a részleteket illeti, mindenképpen a természet részei vagyunk, a kozmosz nagy freskójának egyik alkotóeleme, kicsiny darabka sok egyéb mellett. Köztünk és a természet többi része között fizikai kölcsönhatások zajlanak. Nyilvánvaló, hogy a világnak nem minden változója áll kölcsönhatásban velünk vagy a világnak azzal a részével, amelyhez tartozunk. Ezeknek a változóknak csupán egy csekély hányada

kapcsolódik hozzánk; a változók legtöbbje egyáltalán nincs kölcsönhatásban velünk. Nem látnak bennünket, és mi sem látjuk őket. Ezért egyenértékűek a szemünkben a világ különféle elrendeződései. A köztem és egy pohár víz közötti fizikai kölcsönhatás – mindketten a világ egy darabja vagyunk – független a vízmolekulák mozgásának részleteitől. S a köztem meg egy távoli galaxis közötti fizikai kölcsönhatás – mindketten a világ egy darabja vagyunk – éppígy nem tükrözi azt, hogy részleteiben mi történik odafenn. Emiatt elmosódottan látjuk a világot. A köztünk és a világnak azon része között működő fizikai kölcsönhatások ugyanis, amelyhez hozzáférünk és tartozunk, egyáltalán nem érintenek jó néhány változót. Ez az életlen látásmód a lelke Boltzmann elméletének.[95] Ebből az elmosódottságból adódik a hő és az entrópia fogalma, ehhez kapcsolódnak az idő folyását jellemző jelenségek. Egy rendszer entrópiája például egyáltalán nem létezhetne életlenség nélkül – a nélkül, hogy mit nem látok, mivel az entrópia a megkülönböztethetetlen konfigurációk számától függ. Ugyanaz a mikroszkopikus konfiguráció nagy entrópiájú lehet az egyik életlen látásmóddal és kicsi a másikkal. Ami az életlenséget illeti, az nem az emberi elme elgondolása: a valós fizikai kölcsönhatásoktól függ, ennélfogva egy rendszer entrópiája a rendszerrel való fizikai kölcsönhatás függvénye.[96] Ez nem jelenti azt, hogy az entrópia önkényes vagy szubjektív mennyiség volna. Annyit jelent, hogy relatív mennyiség; olyan, mint a sebesség. Egy tárgy sebessége nem a tárgynak önmagában vett tulajdonsága, hanem olyan tulajdonság, ami egy másik tárggyal való összevetésben mutatkozik meg. Egy száguldó vonaton fel és le futkározó kissrácnak kétféle sebességértéke van: az egyik a vonathoz viszonyított sebesség (néhány lépés másodpercenként), a másik egészen más: az a Földhöz viszonyított sebesség (óránkénti száz

kilométer). Ha az anyja rászól a gyerekre: „Maradj veszteg!”, nem azt akarja, hogy a gyerek ugorjon ki az ablakon, és álljon mozdulatlanul a Földhöz képest. Hanem azt, hogy maradjon nyugton a vonathoz képest. A sebesség egy testnek egy másik testtel való összevetéséből adódó tulajdonság. Viszonylagos mennyiség. Ugyanez igaz az entrópiára. Az A-nak B-hez viszonyított entrópiája A-nak azokat a konfigurációit számlálja, amelyeket az A és B közötti fizikai kölcsönhatások nem különböztetnek meg egymástól. Ennek a nagyon gyakran zavart okozó kérdésnek a tisztázása után csábító megoldás kínálkozik az időnyíl rejtélyének megfejtésére. A világ entrópiája nem csak a világ elrendeződésétől függ; függ attól is, hogy mi hogyan tesszük életlenné a világot, az meg attól függ, hogy mi – vagyis a világnak az a része, amelyhez tartozunk – a világnak mely változóival vagyunk kölcsönhatásban. A világ kezdeti entrópiája nekünk nagyon alacsonynak tűnik. Ez azonban nem mond sokat a világ egzakt állapotáról: a világ változóinak csak azt a részhalmazát érinti, amellyel mi, fizikai rendszerek kölcsönösen hatottunk egymásra. De mert a világgal való kölcsönhatásaink drámai életlenedést okoznak, s mert mi a makroszkopikus összetevőknek csak szűk halmazával írjuk le a világot, az univerzum kezdeti entrópiája is, érthető módon, alacsony volt. Ez tény, és mint tény felveti azt a lehetőséget, hogy nem az univerzum volt a múltban valamiféle nagyon különleges elrendeződésben, hanem talán mi vagyunk különlegesek – és a mi kölcsönhatásaink az univerzummal. Mi definiáltunk egy sajátos, makroszkopikus leírást. Az univerzum kis kezdeti entrópiája, vagyis az időnyíl talán inkább nekünk magunknak tulajdonítható, semmint az univerzumnak. Nos, ez az az említett gondolat.

Gondoljunk az egyik legnyilvánvalóbb és legnagyszerűbb jelenségre: arra, ahogyan az égbolt nap mint nap körbefordul. A bennünket körülölelő univerzum legközvetlenebb és legkáprázatosabb jellemzője: hogy forog. De vajon valóban az univerzum jellemzője ez? Dehogy! Évezredek kellettek hozzá, de végül megértettük az égbolt forgását: megértettük, hogy mi forgunk, nem az univerzum. Az égbolt mozgása a perspektívából adódó hatás, és a magunk sajátos mozgásmódjának számlájára írandó, s nem az univerzum dinamikájának valamiféle rejtélyes tulajdonságaiból fakad. Az időnyíllal hasonló lehet a helyzet. Az univerzum alacsony kezdeti entrópiája éppenséggel abból a különleges módból is fakadhat, ahogyan mi – az a fizikai rendszer, amelynek a részét alkotjuk – kölcsönhatásba lépünk az univerzummal. Rá vagyunk hangolódva az univerzum aspektusainak egy nagyon különleges részhalmazára, és az mutat időbeli irányultságot. Hogyan határozhat meg egy köztünk és a világ többi része közötti sajátos kölcsönhatás kis kezdeti entrópiát? Egyszerűen. Vegyünk egy csomag kártyát; legyen benne 12 lap: 6 piros és 6 fekete. Rendezzük el úgy, hogy 6 piros legyen felül. Keverjük meg kissé, majd keressük meg azokat a fekete lapokat, amelyek a keveréssel a felső hat közé jutottak. A keverés előtt nem volt ott egyetlenegy sem; a keveréssel nő a számuk. Ez az entrópia növekedésének igen egyszerű példája. A játék kezdetén a fekete kártyák száma a felső 6-ban nulla (az entrópia szintje alacsony), mert a játék egy különös elrendezéssel indult. De játsszunk most valami mást. Keverjük meg találomra a lapokat, majd nézzük meg a csomagból a felső hatot, és jegyezzük meg őket. Keverjük megint egy kicsit, majd keressünk a felső hat közé keveredett más lapokat. Eleinte nem volt egy sem, majd nőtt a

számuk, mint az előbb – és nőtt az entrópia is. Az előbbi esethez képest azonban itt valami egészen más: az ugyanis, hogy kezdetben a kártyalapok tetszőleges elrendezésben voltak. Mi nyilvánítottuk a felső hatot különlegesnek, mert a játék elején őket láttuk felül a csomagban. Hasonló lehet a helyzet az univerzum entrópiájával is: az univerzum talán nem is volt sajátos elrendezésben. Talán mi magunk tartozunk olyan fizikai rendszerhez, amelyhez képest az az állapot különlegesnek tűnt. De miért kellene lennie olyan fizikai rendszernek, amelyhez képest az univerzum kezdeti elrendezése különlegesnek mutatkozik? Azért, mert az univerzum roppant méretei folytán a fizikai rendszerek megszámlálhatatlanok, és még inkább megszámlálhatatlan módon jutnak kölcsönhatásba egymással. A valószínűség és a nagy számok végtelen játéka alapján az összes között szinte bizonyosan akad egy, amelyik éppen azoknak a változóknak a jóvoltából lép kölcsönhatásba a világ többi részével, amelyekről a múltban úgy tűnt, hogy különleges értékük van. Nem meglepő dolog, hogy egy olyan nagy kiterjedésű univerzumban, mint a miénk, vannak „különleges” részhalmazok. Az sem meglepő, hogy akad valaki, aki megnyeri a lottót: szinte minden héten van nyertes. Nem természetes dolog azt gondolni, hogy az egész univerzum a múltban hihetetlenül „sajátos” elrendezésű volt; abban viszont nincs semmi természetellenes, ha azt képzeljük el, hogy a világegyetemnek vannak „sajátos” részei. Ha az univerzumnak egy részhalmaza sajátos ebben a tekintetben, akkor erre a részhalmazra igaz, hogy az univerzum entrópiája alacsony volt a múltban, érvényes a termodinamika második főtétele, létezik az emlékezet, vannak emléknyomok, létezhet fejlődés, élet, gondolat stb.

Más szóval, ha a világegyetemben létezik valami ehhez hasonló – márpedig nekem természetesnek tűnik, hogy létezhet –, akkor mi ehhez a valamihez tartozunk. A „mi” itt azoknak a fizikai változóknak az összessége, amelyekhez általában hozzáférünk, amelyekkel leírjuk az univerzumot. Így aztán meglehet, hogy az idő folyása nem is az univerzum jellemzője; a csillagos égbolt forgása is csak annak a világnak a sajátos jellegzetessége, amelyhez tartozunk. De miért kellene nekünk éppen egy ilyen speciális rendszerhez tartoznunk? Csak azért, amiért az alma éppen Európa északi felében terem, ahol az emberek almabort isznak, a szőlő meg éppen délen terem, ahol az emberek bort isznak; vagy amiatt, hogy ott, ahol én születtem, az emberek éppen azt a nyelvet beszélik, amit én, vagy azért, mert a bennünket melengető nap éppen a megfelelő távolságra van tőlünk: nem túl távol és nem is túl közel. Ezekben az esetekben a „különös” egybeesés az oksági kapcsolatok irányának összekeveréséből adódik: a dolog nem úgy áll, hogy valamiért ott terem az alma, ahol az emberek almabort isznak, hanem úgy, hogy az emberek ott isznak almabort, ahol alma terem. Ha így alakulnak a dolgok, akkor nincs bennük semmi különös. Az univerzum végtelen sokféleségében éppígy megeshet, hogy némelyik fizikai rendszer azoknak a különleges változóknak a révén lép kölcsönhatásba a világ többi részével, amelyek alacsony kezdeti entrópiát határoznak meg. Akadhatnak ilyen rendszerek, és ezekből nézve az entrópia állandóan nő. Bennük – és másutt nem – megjelennek az idő folyásának tipikus jelenségei, lehetséges az élet, a fejlődés, tudunk gondolkodni, és tudatosodik bennünk az idő folyása. Ott terem az alma, amelyből az almaborunk készül: az idő. Az az édes nedű, amely ambróziát éppúgy tartalmaz, mint epét: az maga az élet.

Indikalitás Ha tudományosan gondolkodunk, akkor a lehető legobjektívebben akarjuk leírni a világot. Igyekszünk kiküszöbölni a nézőpontunkból adódó torzításokat és optikai csalódásokat. A tudomány objektivitásra törekszik. Olyan közös nézőpontra, amellyel megegyezésre juthatunk. Ez nagyszerű, de annak is tudatában kell lennünk, hogy mennyi minden elvész, ha nem vagyunk tekintettel a megfigyelő nézőpontjára. Az objektivitás miatti aggodalmában a tudománynak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a világról szerzett tapasztalatunk belső tapasztalat: a világra mindig sajátos nézőpontból tekintünk. Sok minden tisztázódik, ha ezt tekintetbe vesszük. Például tisztázódik a viszony a között, amit egy térkép mutat, és a között, amit látunk. Hogy a térképet összevessük a látvánnyal, ahhoz kell még valami lényeges: fel kell ismernünk, hogy hol vagyunk a térképen. A térkép ezt nem tudja, hacsak nem tüntették fel a rajta ábrázolt terület egy pontját – mint a hegyekben a túraösvényeket megjelenítő térképeken: azokon egy vörös pont utal rá: „Ön itt áll”. Ez persze különös egy mondat, mert ugyan mit tudhat a térkép arról, hogy mi hol vagyunk? Lehet, hogy csak messziről figyeljük, távcsövön át. A térképen inkább ennek kellene állnia: „Én, a térkép, itt vagyok”, és egy nyílnak kellene mutatnia a vörös pontra. De ez talán mégiscsak különösen hangzana; hogyan is mondhatná a térkép azt, hogy „én”. Elrejtőzhetne egy kevésbé feltűnő mondat mögé, mondjuk így: „Ez a térkép itt található”, s nyíl mutatna a vörös pontra. De még ekkor is lenne valami különös egy olyan szövegben, amely saját magára utal. Mi benne a különös? Az, amit a filozófusok „indikalitásnak” neveznek. Az indikalitás (rámutatás) bizonyos különleges szavak jellemzője: olyan szavaké,

amelyek használatról használatra mást jelentenek. Jelentésüket az határozza meg, hogy hol, hogyan, mikor és ki ejti ki őket. Az „itt”, a „most, az „én”, az „ez”, a „ma este” stb. mást és mást jelentenek aszerint, hogy ki mondja és milyen körülmények között mondja őket. „Az én nevem Carlo Rovelli”: ez a mondat igaz, ha én mondom, de rendszerint hamis, ha valaki más mondja. „Ma 2016. szeptember 12-e van”: ez a megállapítás igaz most, hogy leírom, de néhány órával később már hamis. Ezek a rámutató kijelentések világosan utalnak arra, hogy van valamiféle nézőpont – az elmaradhatatlan alkotóeleme a megfigyelt világ minden leírásának. Ha olyan leírást adunk a világról, a térről, az időről, egy tárgyról, amely nem veszi figyelembe a nézőpontokat – amely kizárólag „kívülről” készült –, akkor sok mindent elmondhatunk ugyan, de a világ néhány kulcsfontosságú vonatkozása veszendőbe megy. A nekünk adatott világ ugyanis belülről, s nem kívülről szemlélt világ. A világban általunk látott dologból sok csak akkor érthető meg, ha figyelembe vesszük az elhagyhatatlan nézőpontot is. Érthetetlenné válnak, ha nem vagyunk erre tekintettel. Minden tapasztalásban van valamilyen, általunk elfoglalt hely: egy elmében, egy agyban, a tér egy helyén, az idő egy pillanatában. Ennek a világban elfoglalt helynek a meghatározása elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a magunk idővel kapcsolatos tapasztalatait. Nem szabad tehát összekevernünk a világban „külső szemmel” látható időstruktúrákat a világ megfigyelt aspektusaival – s azok függnek attól, hogy mi magunk is a világ részei vagyunk, hogy megvan benne a magunk helye.[97] Hogy egy térképet használni tudjunk, ahhoz nem elég kívülről néznünk: azt is tudnunk kell, hogy mi magunk hol helyezkedünk el a térkép megtestesítette ábrázolásban. Hogy megértsük tértapasztalásunkat, nem elég Newton terére gondolnunk; azt is szem előtt kell tartanunk, hogy ezt a teret belülről látjuk, megvan benne a

magunk helye. Hogy megértsük az időt, nem elég kívülről elgondolnunk: meg kell értenünk, hogy nekünk tapasztalásunk minden pillanatában megvan az időben is a magunk helye. Az univerzumot belülről figyeljük, a kozmosz számtalan változója közül mindössze egy töredéknyivel kerülünk kölcsönhatásba. Csak elmosódott képüket látjuk. Ezzel az életlenséggel az is együtt jár, hogy az univerzum dinamikáját – az univerzumét, amellyel kölcsönhatásba lépünk – az entrópia szabályozza: a homályosság foka. S az olyasvalamit mér, ami inkább bennünket érint, mintsem a kozmoszt. Veszélyesen kezdünk közel kerülni önmagunkhoz. Már szinte halljuk az Oidipusz királyból Teiresziaszt, amint ezt kiáltja a bűnösnek: „Megállj! Vagy találd meg önmagad…” Vagy Bingeni Szent Hildegárdot, aki a 12. században az abszolútumot keresi, s végül az univerzális embert („uomo universale”) helyezi a kozmosz középpontjába. Az „uomo universale” a kozmosz középpontjában Bingeni Szent Hildegárd Liber Divinorum Operum című művében (1164–70) Mielőtt azonban ehhez a „mi”-hez érnénk, szükség van még egy fejezetre, a következőre, hogy érzékelhessük: az entrópia növekedése

– tehát talán csak egy perspektívajelenség – hozhatja létre az idő teljes, sok mindent felölelő fenomenológiáját. Abban a reményben, hogy még nem veszítettem el olvasóimat, összefoglalom az utóbbi két fejezetben megtett rögös utat: alapszinten a világ események időben nem rendezett összessége. Ezek olyan fizikai változók között teremtenek viszonyokat, amelyek eleve, a priori ott vannak, ugyanazon az alapszinten. A világnak minden része kölcsönhatásba kerül az összes változó egy kis hányadával, s azok értéke meghatározza „a világ állapotát e részhalmazhoz képest”. A világ bármely részét vesszük is tehát, a világ többi részének onnan nézve lesznek egymástól megkülönböztethetetlen részei. Ezeket a részeket az entrópia veszi számba. A világnak ehhez a részéhez képest a világegyetem nagy entrópiájú állapotúnak látszik, mert a nagy entrópiájú konfigurációkhoz több mikroállapot tartozik, és a világ nagyobb valószínűséggel van éppen egy ilyen mikroállapotban. Ezekhez a nagy entrópiájú állapotokhoz természetes módon áramlás is tartozik, és a termikus idő ennek az áramlásnak a paramétere. A kis rendszerekben az entrópia rendszerint nagy értékű a termikus idő egész fennállása alatt, és csak enyhén változik. A világ megszámlálhatatlanul sok része között azonban akadnak olyan különlegesek is, amelyekből nézve a termikus hő egyik vagy másik szélsőségéhez kapcsolódó állapotokat kevés konfiguráció jellemzi. Ezekben a rendszerekben az áramlás nem szimmetrikus; bennük nő az entrópia. Ezt a növekedést érzékeljük mi az idő folyásának. Nem vagyok biztos benne, hogy elég hihető-e ez a történet, de jobbat nem ismerek. Az alternatívában a másik lehetőség ez: fogadjuk

el megfigyelési adatként azt a tényt, hogy az entrópia alacsony volt az univerzum életének kezdetén, és itt álljunk is meg.[98] A Clausius által megfogalmazott és Boltzmann által megfejtett ΔS ≥ 0 törvény vezet bennünket. Miután szem elől vesztettük, és a világ általános törvényeinek a felkutatására indultunk, különleges alrendszerek perspektívájának lehetséges hatásaként láthattuk viszont. Folytassuk innen tovább!

11 Mi születik az egyediségből? Mért símul eggyé hívogatón a nagy fenyő, s fehér nyír árnya, fejünk felett? Mért csörgedez szorgos futással nagy kanyarokban a fürge csermely? (II/3.) Az entrópia hordozza a világot, nem az energia Az iskolában azt tanították nekünk, hogy az energia tartja forgásban a világot. Energiára kell szert tennünk, például kőolajból, a Napból, a maghasadásból. Az energia működteti a motorokat, általa nőnek a növények, és az ő jóvoltából ébredünk életerőtől telve reggelente. Van azonban valami, ami nem tér vissza. Az energia megmarad – ezt is tanították az iskolában. Nem hozható létre és nem semmisül meg. De ha egyszer megmarad, akkor miért kell újra meg újra gondoskodnunk arról, hogy legyen? Miért nem használjuk mindig ugyanazt? Az igazság az, hogy energiából van bőséggel, és nem használódik el. A világnak az előrehaladáshoz nem energiára van szüksége – hanem alacsony entrópiaszintre. A (mechanikus, vegyi, villamos) energia termikus energiává, azaz hővé alakul át, átáramlik a hideg tárgyakba, s onnan már nincs mód

ráfordítás nélkül visszavezetni és újrafelhasználni – egy növényt felnevelni vagy motort működtetni vele. Ebben a folyamatban az energia ugyanaz marad, az entrópia viszont nő, és ez: az entrópia nem tér vissza. Felemészti a termodinamika második főtétele. A világot nem az energiaforrások működtetik, hanem az alacsony entrópia forrásai. Alacsony entrópiaszint nélkül az energia egyenletes hővé hígulna fel, s a világ eljutna a termikus egyensúly állapotába; ott már nincs különbség múlt és jövő között, és semmi sem történik. A Föld közelében van egy gazdag alacsony entrópiaforrás: a Nap. A Nap meleg fotonokat küld nekünk. A Föld ezután, hidegebb fotonokat kibocsátva, hőt sugároz a fekete égbolt felé. A belépő energia többé- kevésbé megegyezik a kilépővel, vagyis a cserével nem nyerünk energiát (ha nyerünk, az katasztrófa: a globális felmelegedés). A Föld azonban minden érkező meleg fotonért cserébe vagy tíz hideg fotont bocsát ki, mert a Napból érkező meleg fotonnak akkora energiája van, mint tíznek a Föld által kibocsátott hideg fotonokból. A meleg foton entrópiája kisebb tíz hideg fotonénál, mert egyetlen (meleg) foton konfigurációinak száma kisebb tíz (hideg) foton konfigurációinak számánál. Egy szó, mint száz, a Nap rendkívül gazdag, folyamatos alacsonyentrópia-forrás nekünk. Bőséggel áll rendelkezésünkre az alacsony entrópia, és ez teszi lehetővé a növényeknek és az állatoknak a növekedést, nekünk motorok, városok építését, a gondolkodást, s persze azt, hogy könyvet írjunk, olyat, mint ez itt. De mire vezethető vissza a Nap alacsony entrópiája? Arra a tényre, hogy a Nap maga egy még alacsonyabb entrópiájú elrendeződésből született: az ősködnek, amelyből a Naprendszer kialakult, még kisebb volt az entrópaiszintje. És így tovább, visszafelé, egészen az univerzum igen alacsony kezdeti entrópiájáig. Az univerzum entrópiájának növekedése hordozza a kozmosz gigantikus történetét.

De az entrópia nem nő gyorsan a világmindenségben – nem azzal a hirtelenséggel, ahogyan egy gáz gyorsan szétterjed egy dobozban. A növekedés fokozatos, és időbe telik. Egy olyan hatalmas tömeget újrakeverni, mint az univerzum, még egy gigantikus méretű főzőkanállal is sokáig tart. Mindamellett az entrópia növekedését zárt kapuk és akadályok – nehezen átjárható átkelőhelyek – még inkább gátolják. Például egy rakás tűzifa, ha hagyják állni, sokáig eltart. Nincs a maximális entrópia állapotában, mert a fát alkotó elemek – köztük a szén és a hidrogén – nagyon különös módon szerveződtek („rendezettek”): ez ad formát a fának. Az entrópia nő, ha ezek a különös kötések felbomlanak. Ez történik a tűzifa égésekor: az alkotóelemek eltávoznak a fát alkotó különleges struktúrákból, és az entrópia hirtelen megnövekszik (az égés csakugyan visszafordíthatatlan folyamat). A fa azonban nem gyullad meg önmagától. Hosszasan megmarad az alacsony entrópia állapotában, amíg valami meg nem nyit előtte egy olyan kaput, amelyen át egy magasabb entrópiájú állapotába juthat. Egy rakás tűzifa instabil állapotú, mint egy kártyavár, de amíg nem akad valami, ami ledönthetné, megmarad ilyennek. Ez a valami lehet egy lángra lobbantott gyufaszál is. A láng egy folyamat: olyan csatornát nyit meg, amelyen a fa magasabb entrópiájú állapotba kerülhet. Az univerzumban mindenhol vannak akadályok az entrópianövekedés útjában: azok gátolják, következésképpen lassítják a növekedését. A múltban például az univerzum lényegében hatalmas kiterjedésű hidrogén volt. A hidrogén héliummá alakulhat át, s a hélium entrópiája magasabb a hidrogénénél. De hogy ez megtörténjék, ahhoz meg kell megnyílnia egy csatornának: meg kell gyulladnia egy csillagnak – ott a hidrogén héliummá ég, vagyis héliummá alakul át. Mi gyújtja meg a csillagokat? Egy másik

entrópianövelő folyamat: a kontrakció (összehúzódás); az a galaxisban lebegő nagy hidrogénfelhők tömegvonzásának számlájára írható. Egy összehúzódott hidrogénfelhőnek nagyobb az entrópiája egy szétszórt hidrogénfelhőénél.[99] A hidrogénfelhők összehúzódásához azonban évmilliókra van szükség, mert nagyok. És csak összesűrűsödve melegszenek fel annyira, hogy beindítsák a magfúziót; az nyit kaput az entrópiának, teremt lehetőséget arra, hogy tovább növekedjék a hidrogén héliummá alakulásával. Az univerzum egész története voltaképpen az entrópiának ez a meg-megtorpanó, ugrándozó kozmikus növekedése. Nem gyors és nem is egyenletes, a dolgokat ugyanis alacsony entrópiájú völgykatlanok (farakás, hidrogénfelhő…) csapdába ejtik, s azok ott is maradnak mindaddig, amíg nem lép közbe valami, ami kaput nyit az entrópia további növekedésének. Magának az entrópiának a növekedése alkalomadtán újabb kapukat nyit meg, s azok révén az entrópia újabb növekedésnek indul. Például egy gát a hegyekben visszatartja a vizet, amíg az idő fel nem emészti, és a szabaddá vált víz le nem zúdul a völgybe, növelve ezzel az entrópiát. Ezen a hepehupás úton az univerzum kisebb-nagyobb darabjai tartósan megrekednek aránylag stabil helyzetekben, olykor meglehetősen hosszú időszakokra is. Az élőlényeket hasonló, egymást beindító folyamatok alkotják. A növények a fotoszintézis révén összegyűjtik a Nap kis entrópiájú fotonjait. Az állatok az evés révén alacsony entrópiával táplálják magukat. (Ha entrópia helyett elegendő lenne az energia, akkor nem ennénk, hanem kifeküdnénk a Szahara melegére.) Az élő sejt belsejében a vegyi folyamatok összetett hálója kapukat megnyitó és bezáró struktúrát alkot, s az ezeken a kapukon való átlépéssel nő az alacsony entrópia. A molekulák katalizátorként működnek: engedélyezik bizonyos folyamatok beindulását vagy fékezik őket. Az

egészet az egyedi folyamatokban növekvő entrópia működteti. Az élet az egymást kölcsönösen katalizáló entrópianövelő folyamatok hálója. [100] Nem igaz, amit olykor állítanak, az ugyanis, hogy az élet különösen rendezett struktúrákat generál, vagy hogy helyileg csökkentené az entrópiát. Az élet egyszerűen olyan folyamat, amelyet az élelem alacsony entrópiája táplál; a rend önmaga strukturálta felbomlása, mint az univerzum többi része. A legmindennapibb jelenségeket is a termodinamika második főtétele irányítja. Egy kő leesik a földre? Miért? Gyakran olvassuk, hogy azért, mert a kő „alacsonyabb energiaszintre” törekszik, s az, ugyebár, lent lenne. De miért kellene a kőnek alacsonyabb energiaszintre törekednie? Miért kellene energiát veszítenie, ha egyszer az energia megmarad? A válasz az, hogy a kő felmelegíti a földet, ahogyan érintkezik vele: mechanikai energiája hővé alakul, s abból már nem alakul vissza. Ha nem létezne a termodinamika második főtétele, ha nem lenne hő, ha nem lenne a mikroszkopikus nyüzsgés, akkor a kő folyamatosan visszapattanna, és soha nem jutna nyugalomba. Az entrópia juttatja nyugalomba a földön a leeső követ, és forgatja a világot, nem az energia. A kozmosz alakulása egészében a fokozatos rendezetlenné válás folyamata: a kártyacsomag is rendezett eleinte, de a keveréssel egyre rendezetlenebbé válik. Nincsenek a világmindenséget keverő hatalmas kezek; az univerzum önmagát keveri az alkotóelemei közötti kölcsönhatásokkal, s azok lépésről lépésre megnyílnak és bezárulnak magában a keverés folyamatában. Hatalmas területek rendezettnek megmaradó konfigurációk csapdájába esnek, majd hol itt, hol ott újabb csatornák nyílnak meg, s a rendezetlenség azokon át szétterül.[101]

A világ eseményei attól történnek meg, a világ történetét az írja, hogy a dolgok lebírhatatlanul, megakadályozhatatlanul keverednek, a kisszámú, rendezett konfigurációtól haladnak a számtalan rendezetlen konfiguráció felé. Az univerzum egésze olyan, mint egy fokozatosan összeroskadó hegység, mint egy apránként széteső struktúra. A növekvő entrópiának a legparányibb eseményektől a legösszetettebbekig mindent felölelő tánca, amit a kozmosz kezdeti alacsony entrópiája táplál: ez az igazi tánca Sivának, a rombolónak. Nyomok és okok Az a tény, hogy az entrópia kis értékű volt a múltban, egy mindenütt jelen levő, a múlt és a jövő megkülönböztetésében sarkalatos következménnyel jár: azzal, hogy a múlt nyomokat hagy a jelenben. Ilyen nyomok mindenhol vannak. A Hold kráterei múltbeli becsapódásokról tanúskodnak. A fosszíliák megmutatják, milyen alakja volt az élővilágnak a múltban. A távcsövek révén megtudhatjuk, miként festettek a régmúltban a távoli galaxisok. A könyvek elbeszélik múltunk történetét. Agyunkban valósággal hemzsegnek az emlékek. A múltnak egyes-egyedül azért vannak emlékei, s a jövőnek azért nincsenek, mert a múltban alacsony volt az entrópia. Ennek nincs semmi más oka. A múlt és a jövő közti különbség egyetlen forrása a múltbeli alacsony entrópia, más okok tehát nem lehetségesek. Ahhoz, hogy valami nyomot hagyjon, le kell állnia, nem szabad többé mozognia, és ez csakis irreverzibilis, visszafordíthatatlan folyamattal történhet meg: azáltal, hogy az energia hővé alakul. A számítógépek emiatt felmelegszenek, az agy felhevül, a Hold felszínét

felmelegítik a ráhulló meteorok, sőt a középkori Benedek-rendi apátságok másolószerzetesei is felmelegítették valamelyest a libatollal a pergament. Egy hő nélküli világban minden rugalmasan visszapattan, és semmi nem hagy nyomot maga után.[102] A múlt kellő számban hátrahagyott nyomai keltik azt a megszokottnak tűnő érzést, hogy a múlt determinált. A jövő nyitottnak tűnik, mert nincsenek ilyesfajta nyomai. A nyomok miatt tarthat fenn agyunk jókora mappát a múltbeli eseményekről, de nem lehet semmi ilyesmije a jövendőkről. Ebből fakadhat az az érzésünk, hogy szabadon tevékenykedhetünk a világban, választhatunk különféle jövendők között, de a múltra már nem lehet semmilyen befolyásunk. Agyunk kiterjedt, bennünk nem is igen tudatosuló működése – „In sooth, I know not why I am so sad” („Vicces tán, hogy szomorúnak festek”, Szabó Stein Imre fordítása) – fakad ki Antonio Shakespeare Velencei kalmárjának kezdetén – az evolúcióban alakult ki, hogy kiszámíthassuk a lehetséges jövő változatait. Ezt szoktuk „döntésnek” mondani. S mivel az agynak ez a működése lehetséges alternatív jövőket dolgoz ki – olyanokat, amelyek bekövetkezhetnek, ha a jelen bizonyos részleteket leszámítva éppen olyan lenne, amilyen –, hajlamosak vagyunk az „okozatot” megelőző „okokban” gondolkodni, okokban tehát, amelyek megelőzik az „okozatot”: egy jövőbeli esemény oka olyan múltbeli esemény, amely nélkül egy minden egyéb tekintetben ugyanolyan világban ez a szóban forgó esemény nem történne meg.[103] A mi tapasztalásunk szerint az ok fogalma aszimmetrikus az időben: az ok megelőzi az okozatot. Amikor például arra a belátásra jutunk, hogy két eseménynek „ugyanaz az oka”, akkor ezt a közös okot[104] a múltban találjuk meg, nem a jövőben. Ha a cunami két hullámlökése egyszerre érkezik két, egymáshoz közeli szigetre, akkor

azt gondoljuk, hogy egyetlen múltbeli esemény okozta mindkettőt. Nem a jövőben keressük az okot. De ez nem attól van így, hogy volna valami, a múltból a jövő felé ható mágikus „oksági” erő. Hanem attól, hogy a két esemény kapcsolatának valószínűtlensége valami valószínűtlen dolgot követel, és ilyen valószínűtlenséggel csak a múlt alacsony entrópiája szolgálhat. Hiszen mi egyéb szolgálhatna? Más szóval, a közös okok múltbeli létezése a múltbeli alacsony entrópia egyik megnyilvánulása. A termikus egyensúly állapotában vagy egy tisztán mechanikai rendszerben az időnek nincs okság által meghatározott iránya. A fizika elemi törvényei nem szólnak „okokról”, csak szabályszerűségről, a múlt és a jövő közötti szimmetriákról. Egyik híres cikkében Bertrand Russell megfogalmazza ezt, és nyomatékkal hangsúlyozza: „Az okság törvénye… egy elmúlt kor emléke, s a monarchiához hasonlóan csak azért él tovább, mert – tévesen – ártalmatlannak vélik.”[105] Russell túloz, mert az a tény, hogy elemi szinten nincsenek „okok”, még nem elég ahhoz, hogy elévültnek vegyük az ok fogalmát:[106] elemi szinten nincsenek macskák sem, de ettől még tovább foglalkozunk a macskákkal. Az ok fogalmát a múlt alacsony entrópiája teszi működőképessé. Az emlékezés, az okok és okozatok, az áramlás, a múlt meghatározottsága és a jövő meghatározatlansága mindemellett csak egy-egy elnevezés; egy statisztikai ténynek a következményeit nevezzük meg velük: annak a következményeit, hogy az univerzumnak valószínűtlen egy múltbeli állapota. Okok, emlékezet, nyomok, a világ eseményeinek a története – s az nemcsak az emberi történelem évszázadai és évezredei alatt bontakozik ki, hanem a nagy kozmikus história évmilliárdjai alatt is – mind abból a puszta tényből születik, hogy néhány milliárd évvel ezelőtt „egyedi” volt a dolgok elrendeződése.[107]

Az „egyedi” azonban viszonyfogalom: valami egyedi egy bizonyos nézőpontból nézve. Egyedi egy elmosódott látásmód szerint. Az elmosódott látásmódot pedig a fizikai rendszer és a világ többi része között működő kölcsönhatások határozzák meg. Az okok, az emlékezet, a nyomok, a világ eseményeinek a története tehát maga is csak nézőpont lehet: ahogyan az ég körforgása is a mi sajátos perspektívánk hatása a világra… Az idő vizsgálata könyörtelenül visszavezet bennünket önmagunkhoz. Térjünk tehát vissza végre önmagunkhoz!

12 A madeleine illata …Önmagán az úr csak, és az víg, ki naponta így kiálthat: „Éltem!” Vonj az égre holnap, Atyám, hamuszürke felhőt vagy tiszta napfényt; nem teszi, bármi jön, érvénytelenné azt, ami volt, nem is formálja át, s nem vonja vissza, azt, amit egyszer egy óra elvitt. (III/29.) Térjünk tehát vissza önmagunkhoz és ahhoz a szerephez, amit az idő természetének tekintetében játszunk. Mindenekelőtt: mik vagyunk „mi”, emberi lények? Létezők? Csakhogy a világ nem létezőkből áll; hanem egymással összekapcsolódó eseményekből… Akkor hát mi vagyok „én”? A Kr. e. 1. századból való páli nyelvű Milinda-panyhá (Milindapanha) című buddhista szövegben Nágaszéna így válaszol Milinda király (I. Menandrosz) kérdéseire – tagadva, hogy önálló létező volna:[108] Így szól Milinda király a bölcs Nágaszénához: Mi a neved, mester? A mester ezt válaszolja: Nágaszénának hívnak, ó, nagy király, de a Nágaszéna csak egy név, egy elnevezés, egy kifejezés, egy egyszerű szó: nincs mögötte emberi lény.

A királyt megdöbbentette ez a különösen hangzó állítás: Ha nincs mögötte emberi lény, akkor ki az, aki öltözködik és táplálkozik? Ki él erkölcsös életet? Ki az, aki öl, aki lop, ki örül, ki gondolkodik? Ha nincs mögötte a mester, akkor nincs se jó, se gonosz… majd így érvel, hogy a személynek önálló léte kell hogy legyen, nem korlátozódhat alkotóelemeire: Vajon haj adja Nágaszénát, mester? Vagy a körmök, vagy a fogak, vagy a hús, vagy a csontok? És a név? Az érzékek azok, a képzetek, a tudás? Ezek közül egyik sem… A bölcs azt válaszolja, hogy „Nágaszéna” valóban egyik sem ezek közül, és a király, úgy tűnik, felülkerekedett a vitában: ha Nágaszéna egyik sem ezek közül, akkor kell lennie valami másnak, és ez a más Nágaszéna személye, amely ennélfogva létezik. A bölcs azonban a király ellen fordítja ezt az érvelést, és kérdi, hol van a szekér: Vajon a kerekek alkotják a szekeret? A rakfelület alkotja a szekeret? A járom alkotja a szekeret? A részek összessége alkotja a szekeret? A király körültekintően azt válaszolja, hogy a „szekér” csak utal a kerekek, a raktér, a járom és az együttes más részei közötti kapcsolatra, egymás közötti és nekünk hasznos együttműködésükre, de a „szekér” ezeken a kapcsolatokon és eseményeken túl nem létezik. Nágaszéna győzedelmeskedik: a „szekérhez” hasonló módon a

„Nágaszéna” név sem jelöl egyebet, mint kapcsolatoknak és eseményeknek az összességét… Folyamatok vagyunk, események, több elemből állunk, és végesek vagyunk térben és időben is. De ha nem vagyunk egyedi létezők, akkor miben rejlik kilétünk, egységünk? Mivel magyarázható mégis, hogy én Carlo vagyok, és a magam részének tekintem a hajamat csakúgy, mint lábamon a körmöket, a dühömet és az álmaimat, és ugyanannak a Carlónak tekintem magam, mint tegnap és holnap; annak, aki gondolkodik, szenved és érzékel? Önazonosságunk különböző alkotóelemekre támaszkodik. Könyvünk témája szempontjából ezek közül három fontos: 1. Az első az, hogy mindegyikünk azonosul a világ egy-egy meghatározott nézőpontjával. A világ mindannyiunkban tükröződik a túlélésünk szempontjából lényegi összefüggések gazdag skálája révén. [109] Mindegyikünk egy-egy, a világot tükröző, összetett folyamat, s valamennyien szigorúan összefüggő módon dolgozzuk fel a világból származó információkat.[110] 2. A kilétünket megalapozó második alkotóelem semmiben sem tér el a szekérétől. A világot a visszatükrözésével létezőkké szervezzük, amennyire csak lehetséges, csoportosítva és részekre bontva folyamatok szüntelen áramlásaként gondoljuk el – többé-kevésbé egyenletes és stabil áramlásként, hogy könnyebb legyen kölcsönhatásba kerülni velük. Sziklák együttesét egy Mont Blanc-nak elnevezett létezővé csoportosítjuk, és egységes dologként gondoljuk el. Vonalakat húzunk a világban: részekre osztjuk velük; határokat jelölünk ki, a világot darabokra szabdalva sajátítjuk el. Idegrendszerünk működik így. Szenzoros ingerek érik, folyamatosan feldolgozza ezeket az információkat, és ilyen vagy olyan viselkedésre késztet bennünket. Ezt dinamikus és rugalmas rendszereket alkotó

neuronhálózatok révén teszi, azok pedig állandóan módosulnak: megpróbálják előre látni[111] – amennyire ez egyáltalán lehetséges – a belépő információk áramát. Hogy ezt megtehessék, a neuronhálók úgy fejlődnek, hogy folyamatos működésüknek többé-kevésbé állandó pontjain vissza-visszatérő mintákká (sémákká) kapcsolják össze mindazt, amit a belépő információban vagy közvetlenül magában a feldolgozási folyamatban találnak. Minden jel szerint ez látszik most körvonalazódni az agykutatás forrongó területén.[112] Ha ez így van, akkor a „dolgok”, akárcsak a „fogalmak”, a szenzoros ingerek visszatérő struktúrái által keltett állandó pontok az idegi működésben és az azutáni feldolgozás folyamatában. A világ aspektusainak egyfajta kombinációját tükrözik; ezek a kombinációk függnek a világ ismétlődő struktúráitól és attól, hogy mennyire fontosak a velünk való kölcsönhatásban. Egy szekér ez. Hume elégedett lenne, ha megtudná, milyen előrehaladást értünk el az agy működésének megértésében. Különösen azokat a folyamategyütteseket rendezzük egységes képpé, amelyeket a mi szemünkben a többi emberi lényként megjelenő élő szervezetek alkotnak: életünk ugyanis társas lét, vagyis gyakran kerülünk velük kölcsönhatásba, s ők nagyon is fontos ok- okozati csomópontok a szemünkben. A hozzánk hasonlókkal együttműködve alakítottuk ki az „emberi lény” fogalmát. Azt hiszem, az önmagunkról kialakított kép innen származik, nem belső szemléletből (introspekcióból) jön létre. Ha mint személyre gondolunk önmagunkra, alighanem azokat a mentális áramköröket használjuk, amelyeket a társainkkal való érintkezés céljaira fejlesztettünk ki. Az első kép, amelyet gyerekként kialakítok magamról, az a gyermek, ahogyan anyám lát engem. Önmagunknak nagyrészt azok vagyunk, amit látunk és tükröződni látunk barátaink, szerelmeink, ellenségeink szemében.

Soha nem találtam meggyőzőnek azt, amit Descartes-ra hivatkozva (Értekezés a módszerről, IV.) lépten-nyomon hangoztatnak: hogy ugyanis tapasztalati világunkban elsődleges a „gondolkodunk, tehát vagyunk” tudata. (Azt a feltevést is tévedésnek gondolom, jóllehet sokan hiszik, hogy Descartes a Cogito ergo sumból [„Gondolkodom, tehát vagyok”] indul ki; ez a karteziánus rekonstrukciónak nem az első lépése, hanem a második. Az első lépes ez: Dubito ergo cogito [„Kételkedem, tehát gondolkodom”].) Az újraépítkezés kiindulási pontja nem a szubjektumként való létezés tapasztalatának hipotetikus, közvetlen a priorija. Ez inkább annak a megtett útnak a racionalista, a posteriori reflexiója, amely előzőleg rávezette a kétkedésre. Mivel kételkedett, az ész kezeskedik azért, hogy aki kételkedik, az gondolkodik, tehát létezik is. Lényegében harmadik, és nem első személyben írott fejtegetésekről van szó, még ha a hangvétel személyes jellegű is. Descartes kiindulópontja egy művelt és kifinomult értelmiségi módszeres kételye, nem egy szubjektum elemi tapasztalata. Önmagunk szubjektumként való elgondolása nem elsődleges tapasztalatból fakad: összetett kulturális következtetés eredménye sok-sok gondolat alapján. Az én elsődleges tapasztalatom az – felteszem, hogy ez jelent valamit –, hogy a világot látom magam körül, nem magamat. Azt hiszem, csak azért van fogalmunk „önmagunkról”, mert egy ponton megtanuljuk kivetíteni magunkra azt a gondolatot, hogy emberi lények vagyunk, társaink vannak. Ennek a kifejlesztésére az evolúció késztetett bennünket évezredek alatt, hogy együttműködhessünk csoportunk tagjaival; a társainkról összegyűjtött kép tükröződései vagyunk. 3. Van azonban identitásunk megalapozásának egy harmadik összetevője is, és talán ez a leglényegesebb, emiatt jelenik meg ez az árnyalt vita egy könyvben, amely az időt tárgyalja: az emlékezet.

Nem egymásra következő pillanatokból összeálló, független folyamatok összessége vagyunk. Emlékezetünk létünk valamennyi pillanatát sajátos, hármas szállal kapcsolja múltunkhoz – a közvetlen előzményhez és a távolabbi múlthoz. Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az „a” betűt, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derűs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyűzetébe az „emlékezet” szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltűnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem. Az emlékezet forrasztja egybe a bennünket alkotó, időben szétszórt folyamatokat. Ebből a szempontból időben létezünk. Ezért vagyok én ugyanaz, aki tegnap voltam. Önmagunk megértése annyit jelent, hogy elgondolkodunk az időn. Az időn elgondolkodni pedig nem más, mint elgondolkodni önmagunkon. Nemrégiben megjelent egy könyv az agy működésének kutatásáról; az a címe, hogy Az agyad időgép.[113] Azt a sokféle módot tárgyalja, ahogyan agyunk kölcsönhatásba kerül az idő múlásával, és hidakat épít a múlt, a jelen meg a jövő között. Agyunk nagy részben egy gépezet: összegyűjti a múlt emlékeit, hogy folyamatosan

alkalmazhassa a jövendölésben. Ez széles határok között zajlik az időskálán, kezdve az egészen rövid időtartamoktól – valaki felénk dob egy tárgyat, s kezünk ügyesen abba az irányba mozdul el, ahová a tárgy néhány pillanat múlva érkezni fog; agyunk a múltbeli tapasztalatok birtokában villámgyorsan kiszámította a felénk repülő tárgy majdani helyét – egészen a nagy távokat felölelő időintervallumokig: elvetjük a gabonamagot, hogy az később kalászba szökjön. Vagy befektetünk a tudományos kutatásba, mert az holnap új technológiákat és tudást hozhat. Ha előre látunk valamely jövőbeli eseményt, az nyilvánvalóan növeli a túlélési esélyeket, az evolúció tehát ezeket az idegi struktúrákat választotta ki, s mi magunk vagyunk az eredmény. Ennek a múlt- és jövőbeli események közötti életnek központi szerepe van elménk működésében. Ez a mi szemünkben az idő „folyása”. Idegrendszerünk „huzalozásában” vannak olyan elemi struktúrák, amelyek azonnal észreveszik a mozgást: ha egy tárgy megjelenik egy helyen, majd nyomban ezután egy másik helyen, akkor ezzel nem két különböző, az agyig fáziseltolódással eljutó jel keletkezik, hanem csak egy – összhangban azzal, hogy mozgó tárgyat látunk. Más szóval nem a jelent látjuk – annak amúgy sem lenne értelme egy olyan rendszerben, amely véges időskálán működik –, hanem olyasvalamit, ami megtörténik és időben elnyúlik. Az időbeli kiterjedés pedig agyunkban sűrűsödik össze időtartam-érzékeléssé. Ennek megsejtése régi gondolat. Híressé váltak Szent Ágoston (Augustinus) ez irányú elmélkedései. A Vallomások XI. könyvében Ágoston felveti az idő természetének kérdését, és – habár a szöveget felkiáltások szakítják félbe egy evangéliumi prédikátor stílusában, nekem elég unalmasan – éles elméjű elemzését adja annak, hogyan adatott észlelnünk az időt. Megjegyzi, hogy mindig a jelenben vagyunk, a múlt ugyanis elmúlt,

tehát nincs, a jövőnek meg el kell még érkeznie, az sincs tehát. És felteszi a kérdést, hogyan lehetünk tudatában az időtartamnak, sőt hogyan becsülhetjük azt, ha egyszer mindig csak a jelenben vagyunk, s az per definitionem pillanatnyi. Hogyan jut tudomásunkra ilyen bizonyossággal a múlt, az idő, ha mindig csak a jelenben vagyunk? Itt és most nem létezik sem múlt, sem jövő. Akkor hol vannak? Ágoston válasza: bennünk. Benned mérem lelkem az időt. Ne szólj ellenem, vagyis ne viaskodj magaddal benyomásaid tömege nyomán. Mondom, benned mérem az időt. A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád, és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok: ezt mérem, mint jelen valamit. Nem a dolgokat, melyek tovaszállanak, hogy ez a benyomás világra jöhessen, hanem magát ezt a benyomást mérem, mikor az időt mérem. Tehát vagy ez maga az idő, vagy nem az időt mérem.{x} A gondolat jóval meggyőzőbb, mint első olvasásra tűnhet. Mondhatjuk, hogy az időtartamot órával mérjük. De hogy ezt megtehessük, két különböző pillanatban kell leolvasnunk az órát: ez persze nem lehetséges, mert mindig csakis egy időpillanatban vagyunk, soha nem kettőben. A jelenben csak a jelent látjuk; láthatunk olyan dolgokat, amelyeket a múlt nyomaiként értelmezünk, de lényeges a különbség a között, hogy látjuk a múlt nyomait és a között, hogy észleljük az idő folyását; és Ágoston belátja, hogy ennek a különbségnek belső a gyökere, az idő múlásának tudata. Elménk része. A múlt nyomai agyunkban. Nagyon szép az ágostoni fejtegetés. A zenére támaszkodik. Ha egy himnuszt hallgatunk, akkor egy hang érzetét az előtte és az utána elhangzó hangok adják. A zenének csak az időben van értelme, de ha

minden pillanatban csak a jelenben vagyunk, hogyan ragadhatjuk meg ezt az értelmet? Ez azért lehetséges – jegyzi meg Ágoston –, mert tudatosságunk alapja a memória (emlékezés) és az anticipáció (előzetes megérzés). A himnusz, egy ének egységes alakban valamiképpen jelen van elménkben, valami összetartja: az számunkra az idő. Ez tehát az idő: teljesen a jelenben van, elménkben pedig emlékezetként és anticipációként. Az a gondolat, hogy az idő alkalmasint csak az elménkben létezik, nyilván nem vált uralkodóvá a keresztény gondolkodásban. Sőt egyike azoknak a tételeknek, amelyeket Étienne Tempier, Párizs püspöke 1277-ben egyenesen eretneknek ítélt. Az eretneknek minősített tételek listáján olvashatjuk: Quod aevum et tempus nichil sunt in re, sed solum in apprehensione.[114] Vagyis: „[Eretnekség kitartani amellett, hogy] a kor és az idő nem létezik a valóságban, csak elménkben.” Talán már az én könyvem is szép lassan az eretnekség bűnébe esik… De mert Ágostont továbbra is szentként tisztelik, azt mondanám, hogy aggodalomra nincs ok: a kereszténység rugalmas… Könnyűnek tűnhet Ágostonnak ellene vetni, hogy a múlt nyomai, amelyekre önmagában bukkant, csak azért lehetnek ott, mert a külső világ valóságos struktúráját tükrözik. A 14. században például Ockhami Vilmos (William of Ockham) angol ferences szerzetes Summula philosophiae naturalis című művében azt az álláspontot képviseli, hogy az ember figyeli az égbolt mozgását és a bensejében zajló mozgásokat is, ennélfogva az időt a világgal együtt való létezés révén észleli. Évszázadokkal később Husserl – helyesen – ragaszkodott a különbségtételhez a fizikai idő és az „idő belső tudata”

között: egy egészséges természettudós szemében, ha nem akar belefulladni az idealizmus felesleges örvényeibe, az első (a fizikai világ) jön először, s a másodikat (a tudatot) – mindegy, hogy mennyire jól értjük meg – az előző határozza meg. Teljesen érthető ellenvetés ez, egészen addig, amíg a fizika kezeskedik róla, hogy az idő számunkra külsődleges folyása valóságos, egyetemes, és összhangban van intuíciónkkal. De ha a fizika megmutatja, hogy egy ilyen idő mennyire nem elemi része a fizikai valóságnak, vajon akkor is figyelmen kívül hagyhatjuk Ágoston megfigyelését, és vehetjük úgy, hogy az lényegtelen az idő természetét illetően? Az idő inkább belső, semmint külső természetével kapcsolatos sejtések többször is felbukkannak a nyugati filozófiai gondolkodásban. Kant A tiszta ész kritikájában tárgyalja a tér és az idő természetét, és a teret meg az időt is a tudat a priori formáiként értelmezi, olyasvalamiként tehát, ami nem is az objektív világot magát érinti, hanem inkább azt a módot, ahogyan azt a szubjektum megragadja. Azt is megjegyzi azonban, hogy a tér a külső érzékelés formája, vagyis annak a módja, hogy rendet teremtsünk a rajtunk kívül létező világban látott dolgok között, az idő viszont a belső érzék formája, avagy annak a módja, hogy rendezzük belső állapotainkat: azt, ami belül van. Még egyszer: a világ időszerkezetének alapját olyasvalamiben kereste, ami szigorú értelemben véve gondolkodásunk működésével függ össze. A megfigyelés a tárgyhoz tartozik, nincs szükség itt arra, hogy belebonyolódjunk Kant transzcendentális filozófiájába. Husserl az időről szólva Ágostont visszhangozza: a tapasztalatot megelőző formációt a „retenció” (visszatartás) terminusával írja le, és – akárcsak Ágoston – egy dallam meghallgatásának metaforáját használja[115] (a világ időközben polgárivá vált: a himnuszokról áttért a dallamokra): ha egy hangot hallunk, akkor „visszatartjuk” („retento”

azt jelenti: ’visszatartani’) az előző hangot, majd visszatartjuk az ő retencióját, és így tovább, míg mindez ködbe nem vész; a jelen folyamatosan tartalmazza tehát a múlt mindjobban elmosódó nyomait.[116] Husserl szerint a jelenségek retenció révén „hozzák létre az időt”. Az itt látható diagramot ő készítette: az A–E vízszintes tengely a múló időt jeleníti meg, az E–Aʹ függőleges a retenciót mutatja az E pillanatban, s eközben a folyamatos mélyebbre süllyedés A-tól Aʹ-ig vezet. Ezek a jelenségek alkotják az időt, mert az E pillanatban létezik Pʹ és Aʹ. Ebben az az érdekes, hogy az idő fenomenológiájának forrását Husserl nem a jelenségek feltételezett objektív egymásutániságában határozza meg (vízszintes vonal), hanem az emlékezetben (és hasonlóan az anticipációban, a megelőlegezésben, amelyet Husserl „protenciónak” nevez [„protendo” azt jelenti: ’előrenyújt’], azaz a diagram függőleges vonalában. Itt azt érdemes hangsúlyozni, hogy ez (egy természetelvű gondolkodás keretei között) nem veszti érvényét egy olyan fizikai világban sem, ahol nincs globálisan egyenes vonalba szerveződő fizikai idő, csak a változó entrópia hagyta nyomok. Husserlhez kapcsolódva Heidegger – már amennyire a Galilei világos és érthető nyelvezete iránti rokonszenv lehetővé teszi, hogy a szóhasználat szándékolt homályossága ellenére is megfejtsem, mit mond – azt írja, hogy „az idő bármely időben csak mint emberi- történelmi jelenvalólét idő”.[117] Az idő az ő szemében is az ember ideje, a tevés ideje, idő arra, amivel az ember törődik. Még akkor is, ha Heidegger, mivel csak az ember számára való lét érdekli (azon „létező számára, amely rákérdez a lét kérdésére”),[118] később oda jut,

hogy az idő belső tudatát magának a létnek a horizontjaként azonosítja. Ezek a sejtések arról, hogy az idő vajon mennyire elválaszthatatlanul tartozik hozzá a szubjektumhoz, sokatmondóak egy következetes, természetelvű gondolkodás keretein belül is: az a szubjektumban a természet részét látja, nem fél „valóságról” beszélni és azt kutatni, továbbra is szem előtt tartva azonban, hogy eszközünk, elménk működésmódja radikálisan korlátozza, mi válik ismertté számunkra vagy mi fogalmazódik meg sejtésként bennünk, hiszen elménk része az említett valóságnak. Egyszóval, minden attól a kölcsönhatástól függ, ami egy külső világ és az elménkben működő struktúrák között kialakul. Az elme persze agyunk működése. Annyit (keveset még) kezdünk megérteni ebből a működésből, hogy agyunk egészében a múlt által hagyott nyomok együttesére támaszkodva működik, s ezek a nyomok a neuronokat összekapcsoló szinapszisokban maradnak vissza. A szinapszisok folyamatosan ezrével képződnek, majd törlődnek – különösen álom közben –, s a múlt egy homályos képét hagyják vissza: annak a képét, ami a múltban hatással volt idegrendszerünkre. Elmosódott kép, hát igen – gondoljunk csak bele, hány millió és millió részletet lát a szem minden pillanatban, de azok aztán nem rögzülnek az emlékezetben –, de az a kép egész világokat foglalt magába. Végtelen világokat. Olyan világok ezek, amilyennel az ifjú Marcel találkozik reggelente, zavarosan, annak a pillanatnak a szédítő kavargásában, amikor az eszmélet buborékként tör elő kifürkészhetetlen mélységekből Az eltűnt idő nyomában[119] első oldalain. Annak a világnak azután tágas terei tárulkoznak fel Marcel előtt, ahogyan a madeleine (teasütemény) zamata felidézi benne Combray illatát.

Ennek a határtalan világnak a térképét lépésről lépésre bontja ki Proust hatalmas regényének háromezer oldalán. Ez a regény, ne feledjük, nem a világ eseményeinek elbeszélése: azt írja le, mi van egyetlen ember emlékezetében. A madeleine illatától A megtalált idő utolsó szaváig („temps”, azaz idő) a könyv nem egyéb, mint egy kusza, részletekbe menő séta Marcel agyának szinapszisai között. Odabent, abban a néhány köbcentiméternyi szürkeállományban Proust határtalan térségeket talál, részletek valószínűtlen sokaságát: illatokat, elmélkedéseket, érzeteket, megjegyzéseket, újrafeldolgozást, színeket, tárgyakat, neveket, pillantásokat, érzelmeket… És mindezt ott benn, Marcel két füle között, az agytekervényeiben. Ez az idő folyása, amit mi is tapasztalunk: ott van benn, mibennünk, befészkelődve, a roppant lényegi emléknyomok formájában, az idegsejtjeinkben. Proust nem kertel: „a valóság csak az emlékezetben formálódik”, írja az első könyvben.[120] Ami pedig magát az emlékezetet illeti, az nyomok gyűjteménye, a világban a rend megbomlásának közvetett terméke, azé a rövidke egyenleté, amelyet jó néhány könyvoldallal korábban ideírtam: ΔS ≥ 0; ez azt mondja nekünk, hogy a világ állapotát a múltban „sajátos” elrendeződés jellemezte, és amiatt nyomokat hagy. És talán csak bizonyos ritka alrendszerekben „sajátos” – mi magunk is közéjük tartozunk. Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében. Ebből a térből, az emlékezetből s vele a mi szüntelen előre sejtő gyakorlatunkból fakad, hogy az időt időnek érezzük, önmagunkat

pedig önmagunknak.[121] Gondoljuk csak bele: befelé fordulva könnyen elképzelhetjük, hogy tér nélkül létezünk – úgy, hogy nem létezik anyag –, de azt vajon el tudjuk-e képzelni, hogy ne időben létezzünk?[122] Annak a fizikai rendszernek a jóvoltából, amelyhez tartozunk, meg annak a különös módnak a jóvoltából, amellyel ez a fizikai rendszer a világ többi részével kölcsönhatásban áll, ezenfelül annak a ténynek a jóvoltából, hogy nyomok maradhatnak vissza, és amiatt is, hogy fizikai létezőként elsősorban emlékezet és anticipáció vagyunk, feltárul előttünk az idő perspektívája, a mi kis fényárban úszó tisztásunk[123] – az idő parciális, részleges hozzáférést enged a világhoz.[124] Az idő tehát az a forma, amellyel mi – lények, akiknek agya alapjában véve emlékekből és előrelátásból áll – kölcsönhatásba kerülünk a világgal; ez önazonosságunk forrása.[125] És szenvedésünké is. Buddha tömören összefoglalta mindazt, amit emberek milliói fogadtak el életük alapjának: „A születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.”[126] Szenvedéssel és fájdalommal teli, mert amink van és amihez kötve vagyunk, az egyszer elvész. Mert ami kezdődik, az mind be is végződik egyszer. Ami a szenvedést okozza, az nem a múltban van, és nem is a jövőben: ott van most is, az emlékezetünkben, abban, ahogyan megelőlegezzük a jövőt. Sóvárgunk az időtlenség után, szenvedünk az elmúlástól, szenvedünk az időtől. Az idő fájdalmas szenvedés. Ez az idő. Ezért nyűgöz le bennünket, ezért nyugtalanít, és ez az oka talán annak is, kedves olvasóm, testvérem, hogy kezedbe vetted

ezt a könyvet. Az idő ugyanis nem más, mint a világ egy ingatag struktúrája, a világban zajló események kérészéletű lüktetése; s ős- oka annak, hogy azok vagyunk, akik vagyunk: időtől való lények. Belőle fakad, hogy létezhetünk, hogy megajándékozhatjuk magunkat tulajdon létezésünk értékes adományával, hogy megalkothatjuk magunknak az ittlét röpke illúzióját, s belőle fakad minden szenvedésünk. Richard Strauss zenéje és Hofmannsthal szövege szívszorító könnyedséggel mesél erről:[127] Hiszen emlékszem én is egy lányra… …hogy lehet az, Ki tegnap még kis Rézi volt, Az holnap ráncos képű öregasszony lesz… Az Isten mért is adja így, Ha bennem semmi nem változott, S ha egyszer már így tette is, Miért kell nekünk meglátni úgy, Ahogy most látom én? E titkot mért nem rejti el? Mert mindez titok ám… ----------------------------------- A múlandóság hívságos kínjait Én érzem át Szívemnek mélyéig. Hogy tűnik sorra el minden, Mi drága volt, Hogy folyik szét mind ujjaink között, Hogy foszlanak széjjel a tündérálmok

Hogy foszlanak széjjel a tündérálmok, Ami csak szép, mind lég és füst. ----------------------------------- A perc elillan, Quinquin, S ha vesszük, Nem sokat változtat semmin. De lám az idő furcsa dolog, Ameddig itt van, észre sem vesszük, De ha egyszer elmúlt, Nem érzünk mást, csak őt. Körülfog mindenütt, Odabúvik lelkünkbe, Barázdát szánt az arcokon, A tükrön is végigszánt, Halántékomra omlik És közted és közöttem Itt sejtem az órát. Halkan pereg a porszem! Ah, Quinquin! Sokszor hallani vélem, Hullnak folyton! Sokszor éjjel is Fölébredek én És sorban minden órát Megállítok. (Várady Sándor fordítása)

13 Az idő forrásai Tán több évet is ad Juppiterünk, tán sose lesz telünk, többé, melyen – ahogy most – habokat tört meg a parti szirt… Légy bölcs, szűrd le a bort, és nyesegess kurta kis útadon minden hosszú reményt. (I/11.) Az idő nekünk megszokott képéből indultunk ki: aszerint az idő az egész univerzumban egyenletesen és egyformán folyó valami, és az ő folyása közepette történnek meg a dolgok. Az egész világmindenségben egy jelen van, egyetlen „most”: az a valóság. A múlt rögzült, megtörtént, ugyanaz mindenkinek. A jövő nyitott, még meghatározatlan. A valóság a múltból halad a jelenen át a jövő felé, és a dolgok alakulásában lényegi aszimmetria van a múlt és a jövő között. Úgy gondoltuk, hogy ez a világ alapszerkezete. Ez az ismerős kép azonban szétporladt: kiderült, hogy pusztán közelítő képe egy sokkal összetettebb valóságnak. Nincs olyan jelen, amely közös lenne az egész univerzumban (3. fejezet). Az események nem mind rendeződnek a múlt, a jelen és a jövő rendjébe: csak „részlegesen” rendezettek. A közelünkben van jelen, de olyasfajta „jelen” már nincs, amely egy távoli galaxisra is kiterjedne. A jelen lokális fogalom, nem globális.

A múlt és a jelen közötti különbség nincs benne a világ eseményeit szabályozó alapegyenletekben (2. fejezet). Csakis abból a tényből eredeztethető, hogy a múltban a világ különös – a mi elmosódott látásunkkal különösnek látott – állapotban volt. Az idő helyről helyre eltérő sebességgel folyik, aszerint hogy hol vagyunk és milyen sebességgel haladunk. Minél közelebb vagyunk egy nagy tömeghez (1. fejezet) vagy minél gyorsabban mozgunk (3. fejezet), annál lassúbbá válik az idő. Két esemény között nincs egységes időtartam: a tartam sokféle lehet. Az idő haladásának ütemét a gravitációs mező határozza meg: az valóságos létező, s megvan a maga dinamikája, ahogyan azt Einstein egyenletei leírják. Ha a kvantumhatásokat nem vesszük tekintetbe, akkor a teret és az időt hatalmas, bennünket is magába foglaló, rezgő kocsonyaként foghatjuk fel (4. fejezet). Csakhogy a világ bizony kvantumszerkezetű, és a téridő zselatinja is csak approximáció (megközelítés). A világ működésének alapszerkezetében nincs se tér, se idő: csak fizikai mennyiségeket egymásba alakító folyamatok vannak, s azoknak kiszámíthatjuk a valószínűségét meg a köztük lehetséges viszonyokat (5. fejezet). A ma általunk ismert legalapvetőbb szinten kevés dolog van tehát, ami a tapasztalatainkból ismert időre hasonlítana. Nincs külön „idő” változó, nincs különbség múlt és jelen között, nincs téridő (Második rész). De ezen a szinten is felállíthatunk egyenleteket a világ leírására. Ezekben az egyenletekben a változók egymáshoz viszonyítva változnak (8. fejezet). Ez nem „statikus” világ: nem afféle „tömbuniverzum”, ahol illuzórikus a változás (7. fejezet): épp ellenkezőleg, ez egy eseményekből és nem dolgokból álló világ (6. fejezet). Ez volt az odaút egy idő nélküli univerzumba.

A visszaút kísérlet, erőfeszítés volt annak a megértésére, hogy ebből az idő nélküli világból hogyan bukkanhat fel (9. fejezet) a mi időérzékelésünk. Meglepő, hogy az idő nekünk ismerős vonatkozásainak megjelenésében mi magunk is szerepet játszunk. A mi perspektívánkból – olyan teremtmények szempontjából tehát, akik a világnak csak egy parányi részét alkotják – a világ időben látszik folyni. A világgal való kölcsönhatásunk részleges, emiatt látjuk csak elmosódottan. Ezt az életlen látásmódot még a kvantumvilág meghatározatlansága is tetézi. Az ebből következő „nem tudás” egy sajátos változót hív létre, a termikus időt (9. fejezet) és a mi bizonytalanságunkat számszerűsítő entrópiáét. A világnak talán egy olyan különleges részhalmazához tartozunk, amely sajátságos módon van kölcsönhatásban a fennmaradó résszel: úgy, hogy ez az entrópia alacsony a mi termikus időnk egyik irányában. Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik (10. fejezet): a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak „időnek”, és az entrópia növekedése különbözteti meg a szemünkben a múltat a jövőtől, az vezérli a kozmosz kibontakozását. Ez a létalapja a nyomoknak, a maradványoknak, a múlt emlékeinek (11. fejezet). Mi, emberi lények az entrópia növekedésével járó nagyszabású történetnek a következményei vagyunk, és emlékezet, a nyomokra támaszkodó emlékezet tart össze bennünket. Mindegyikünk egy-egy egység, mert tükrözi a világot, mert egységes létezőkről alakítottunk ki képet magunkban a hozzánk hasonlókkal való kölcsönös együttműködésben, és mert ez a világnak az emlékezet által egyesített szemlélete (12. fejezet). Ebből születik meg az, amit az idő „folyásának” nevezünk. Az idő sodrát hallgatva ezt halljuk.

Az „idő” változó az egyik a világot leíró számos változóból. A gravitációs mező egyik változója (4. fejezet): a magunk léptékében nem érzékeljük a kvantumhullámzásait (5. fejezet), vagyis determináltként gondolhatjuk el. Einstein nagy molluszkumának, a puhatestűnek a rezgései kicsik, elhanyagolhatók ebben a léptékben, emiatt merev táblának gondolhatjuk el. Ennek a táblának vannak irányai: azt nevezzük térnek; időnek meg azt, ami mentén nő az entrópia. Mindennapi életünkben a fény sebességéhez képest kis sebességekkel mozgunk, emiatt nem látjuk az eltérést a különféle órák sajátideje között, és bár az idő egy tömegtől más-más távolságban eltérő sebességgel telik, ezek a sebességeltérések is túl kicsik, semhogy megkülönböztethetnénk őket. Végül is csak egyetlen időről beszélhetünk a sok lehetséges idő helyett. Ez az idő a mi tapasztalatunk ideje: egyenletes, egyetemes, rendezett. Ez csupán a világ egyfajta leírásának approximációja, megközelítése, sőt a megközelítés megközelítésének is csak a megközelítése, meg annak is a megközelítése a mi sajátos, egyedi perspektívánkból – olyan lények perspektívájából, akik az entrópia növekedéséből táplálkoznak, és nem szabadulhatnak az idő sodrából. Rólunk írja ezt a Prédikátor könyve:[128] „Van ideje a születésnek és a halálnak…” Ez az idő a mi szemünkben: rétegzett és összetett fogalom, sok különböző, különféle megközelítésekből eredeztethető tulajdonsággal. Az idő fogalma körüli sok vita csak azért zavaros, mert a vitázók nem ismerik fel e fogalom összetettségét és rétegzettségét, s nem látják, hogy a különböző rétegek függetlenek egymástól. Ez az idő fizikai szerkezete, ahogyan jómagam ma felfogom, azután, hogy kerülgettem egy életen át. E történet jó néhány alkotóeleme szilárd alapokon áll, más elemei valószínűek, megint mások csak merész feltevések, de nélkülük nem

törekedhetünk megértésre. Sok kísérlet alapján azt gyakorlatilag mind bizonyosnak vehetjük, amit a könyv Első részében elmondtam: a magassággal és a sebességgel együtt járó lassulást, azt, hogy a jelen nem létezik, hogy az idő összefügg a gravitációs mezővel, azt a tényt, hogy a különböző idők közötti kapcsolatok dinamikusak, azután azt, hogy az alapegyenletek nem ismerik az idő irányát, ezenfelül az entrópia és az időirány közötti kapcsolatot meg az entrópia és az életlen látásmód közötti összefüggést. Ezek mind meggyőzően igazolva vannak.[129] Hogy a gravitációs mezőnek kvantumtulajdonságai volnának, az sokak közös meggyőződése, bár egyelőre csak elméleti érvek támogatják meg, kísérleti bizonyosság nincs rá. Valószínű, hogy az alapegyenletekben nincs időváltozó – ezt a Második részben tárgyaltam –, de ezeknek az egyenleteknek a formája még vita tárgya. Az az elgondolás viszont, hogy az idő a kvantumvilágbeli felcserélhetetlenségéből adódna, azután a termikus idő léte, meg az, hogy az általunk megfigyelt entrópia a mi és az univerzum közötti kölcsönhatásból függne, engem mind magával ragad, de még egyáltalán nem vehető igazoltnak. Teljesen hihető viszont az az általános tény, hogy a világ időszerkezete nem olyan, amilyennek mi naivan látjuk. Ez a gyanútlan kép megfelelő a mindennapi életben, de nem alkalmas arra, hogy megértsük a világot a maga apró ráncaival vagy szerteágazó sokféleségében. Nagyon valószínű, hogy még a magunk természetének megértéséhez sem elegendő. Mert az idő rejtélye és önazonosságunk rejtélye, a tudat rejtélye átfedi egymást. Az idő misztériuma régtől fogva nyugtalanít bennünket, mély érzelmeket korbácsol fel. Olyannyira mélyeket, hogy filozófiák és vallások is táplálkoznak belőle.

Azt hiszem – amint azt Hans Reichenbach is sugalmazta The Direction of Time (Az idő iránya) című könyvében (ez az egyik legélesebb elmével íródott kötet az idő természetéről) –, hogy a nyugtalanság elől való menekülés idézi fel nekünk az időt. Az időt, amelytől Parmenidész megtagadta volna valós voltát; Platón ideavilágot képzelt el, időn kívülit; s Hegel arról a pillanatról beszél, amelyben a Szellem meghaladja az időbeliséget, és önmagában mindennek a tudására ébred. E szorongástól való menekülésül gondoltuk el az „örökkévalóság” létezését: egy különös, időn kívüli világét, s azt istenekkel, vagy egyetlen Istennel, vagy halhatatlan lelkekkel népesítettük be.{xi} Az idővel kapcsolatos mélyen érzelmi érintettségünk többel járult hozzá hatalmas filozófiai építmények létrehozásához, mint a logika meg az ész. Az ezzel ellentétes érzelmi viszony, vagyis az idő csodálata – Hérakleitosz és Bergson részéről – éppígy filozófiai elméletek létrejöttét segítette elő, de semmivel sem vitt közelebb bennünket az idő megértéséhez. A fizika segít áthatolni a rejtély rétegein. Megmutatja, hogy a világ időbeli szerkezete mennyire eltér a megérzéseinktől. Reményt ad arra, hogy az érzelmeinkből adódó ködfüggönytől megszabadulva tanulmányozhassuk az idő természetét. Ám az idő kutatása, amely így egyre távolabb került tőlünk, olyasvalamibe torkollott, aminek révén fölfedeztünk valamit saját magunkból – hasonlóan ahhoz, ami Kopernikusszal történt: azt hitte, az égbolt mozgását fürkészi, s végül azt értette meg, hogyan forog a Föld a lába alatt. A végén az idő keltette érzelmek talán nem bocsátanak ránk ködöt, nem akadályozzák meg az idő objektív természetének meglátását. Talán éppen az idő keltette érzelem számunkra az idő. Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet kellene megértenünk. Föltehetünk további kérdéseket, de vigyáznunk kell velük, mert lehetetlen helyesen megfogalmazni őket. Az idő összes kifejezhető

jellemzőjét megtalálva meg is találtuk az időt. Megtehetjük éppen, hogy összefüggéstelen gesztikulációval egyfajta közvetlen időérzékre célozgatunk, túl a kimondhatatlanon (Igen, de miért „folyik”?), ám úgy hiszem, ezen a ponton már csak összezavarodunk, s helytelenül dolgokká alakítunk át csupáncsak közelítő kifejezéseket. Ha nem sikerül szabatosan megfogalmaznunk egy problémát, akkor sokszor nem a probléma mélysége az akadály, hanem az, hogy téves a kérdésfeltevés. Lehet-e még jobban megérteni az időt? Úgy gondolom, hogy igen. A természet megértése szédítő ütemben bővült az évszázadok alatt, és a tanulásnak még nincs vége. Valamit azonban látunk az idő titkából. Látjuk az idő nélküli világot, lelki szemeinkkel látjuk a világ mélyszerkezetét, ahol az általunk ismert idő már nem létezik, ahogyan Paul McCartney bolondja a hegytetőn a lenyugvó napot nézve látja a Földet, a körbeforgó világot. És kezdjük látni, hogy az idő mi vagyunk. Mi vagyunk ez a tér, ez a tisztás, amelyet az emlékezet nyomai tártak fel idegsejtjeink kapcsolódásaiban. Emlékezet vagyunk. Nosztalgia. Vágyakozunk egy be nem következő jövőre. Ez az emlékezet és az előérzet megnyitotta tisztás az idő; olykor talán megrémiszt bennünket, de végül mégiscsak ajándék. Értékes csoda, amelyet a változatok végtelen játéka nyitott meg nekünk, és lehetővé tette létezésünket. Tudunk mosolyogni. Visszatérhetünk, derűsen a mi véges időnkbe belemerülve, hogy megízleljük e rövid életkör minden röpke és értékes pillanatának ragyogó intenzitását.

Álomfivér … Sestius, barátom, kurta az életidő, gátját veti hosszu sok reménynek. (I/4.) A nagy hindu eposz, a Mahábhárata harmadik könyvében egy bizonyos jaksa, egy hatalmas szellem azt kérdi Judhisthirától, a Pándavák legidősebbjétől és legbölcsebbjétől, hogy mi a legnagyobb rejtély. A válasz évezredeken át visszhangzik: „Nap mint nap számtalan ember hal meg, de aki marad, az úgy él, mintha halhatatlan lenne.”[130] Nem szeretnék úgy élni, mintha halhatatlan lennék. Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok. Csodás Ich will den Kreuzstab gerne tragen{xii} kantátájában Bach álomfivérnek nevezi, készséges testvérnek, aki hamarosan eljő, hogy lecsukja a szemem és megsimogassa a fejem. Jób „öregen és az élettel betelve halt meg” (Jób könyve 42, 17). Csodás kifejezés. Én is szeretnék addig jutni, hogy érezzem: „beteltem az élettel”, és mosollyal az ajkamon fejezzem be ezt a rövid kört, az életet. Még ízlelgethetem, igen, még ott van a tengeren tükröződő holdfényben; még ott van annak a nőnek a csókjaiban, akit szeretek, ott van az ő jelenlétében, ami mindennek értelmet ad; még ott van a