Serge Latouche - A nemnövekedés diszkrét bája

ti. Ahogy Gábriel Tarde mondta: „A szükségletek helyét az em­ berek szívében átveszi a napról napra szaporodó és meggyökere­ ző művészi, költői és tudományos tehetség.”203 Az igazi kérdés tehát nem a ledolgozandó munkaórák pontos számának meghatározása, hanem a munka „értékének” visszaállí­ tása a társadalomban. Az utóbbi években ebben a témában elveszí­ tettük a viszonyítási pontot, ami meglehetősen elbizonytalanította a baloldali politikusokat és a metamorfózisról vagy a munka végé­ ről szóló próféciák felé,20420il5letve a munkásmozgalmi ideológia szürreális megújítása felé sodorta őket. Ugyanez a bizonytalanság jellemzi a nyugdíjkorhatár meghatározását is: a korai nyugdíjazás hulláma után ismét a korhatár kitolása vált jellemző tendenciává.203 A francia társadalom (a bal- és jobboldal egyaránt) az összes nyu­ gati társadalomhoz hasonló ellentmondásosságot mutat a munka kérdésével kapcsolatban, amit jól példáz az egyfajta új Speenhamland-rendszer újrateremtését jelentő RMI (Revenu mini­ mum d’insertion, munkavállalási támogatás Franciaországban) beve­ zetése,206 a 35 órás munkahét frontális megtámadása vagy azok a bal- és jobboldalon egyaránt felhangzó követelések, amelyek a revenu de citqyennete bevezetéséről szólnak. Gábriel Tarde: F'ragment d'histoirefuture, Slatkine, Génévé, 1980, 92. 204 Ld. André Gorz, Jerimy Rifkin, Dominique Meda, Jacques Robin műveit. André GORZ: Métamorphoses du travail. Quéte de sens. Critique de la raison économique. Galilée, Paris, 1988. Jerimy RlFKIN: L.afin du travail, La découverte, 1996. Dominique MEDA: Lz Fravail Une valeur en voie de disparition, Alto/Aubier, 1995. Jacques ROBIN: Quand le travail quitte la société post- industrielle, GRIT-éditeur, Paris, 1994. 205 A 2003-as Wim Kok Jelentését, miszerint „normává kell válnia a 60 éves kor feletti munkavállalásnak” idézi C. RamaL’X: Fmploi : éloge de la stabilité. F'FLtat socialcontre laflexicurité, Mille et une nuits, 2006, 89. 206 Ezt a minimálbér felének megfelelő jövedelmet a társadalmi visszailleszkedésre törekvő munkanélküliek kapják. Speenhamland annak az angliai körzetnek a neve, ahol a szegény munkásoknak 1830-ig segélyt juttató rendszert bevezették, amelyet később kontraproduktívnak minősítettek. Olyan minimális jövedelem, melyet minden ember részére, függetlenül az általa elvégzett munkától vagy akár még munkára való hajlandóságától is, fizetni kellene. (fitfirfi 100

A nemnövekedés egyaránt jelenti a munka mennyiségi csök­ kentését és minőségi átalakítását. Sokaknak sikerült már önszán­ tukból kiszabadulni a munkamániás társadalom bűvköréből, ezek az esetek pedig példát statuálhatnak, utat mutathatnak ahhoz, hogyan lehet ellenállni a vég nélküli felhalmozás csábításának, hogyan tarthatjuk magunkat távol a szükségletek és a jövedelem ördögi körétől. A példamutatók egyike a RÉPÁS (Réseau d'échange despratiques alternatives et solidaires}™ Az, hogy kevesebbet és más­ képpen dolgozunk, jelentheti a szabadidős tevékenységek örö­ mének újrafelfedezését, visszatalálhatunk a Marshall Salhins által leírt elveszett bőséghez, amely a vadászó-gyujtögető társadalma­ kat jellemezte.2*08 Az önkorlátozás a növekedés tagadásának egyik formája, ami előmozdítja a változás objektív feltételeinek társa­ dalmi szintű megteremtését. A szocialisták ’81-es „Változtasd meg az életed!” szlogenje vagy a 2002-es Attac-jelmondat: „Dolgozz egy másik világért!” 2007-ben is megvalósítható, de nem a régi receptekkel, hanem úgy, hogy szakítunk a múlttal. Az átmenet eszközeire vonatkozó esetleges kompromisszumok nem módosíthatnak a kitűzött cé­ lokon: ezekkel kapcsolatban semmiféle alkut nem szabad kötni, hiszen a valódi elkötelezettség hiánya vezetett a 35 órás munka­ hét relatív sikertelenségéhez is. Tanulságos újra megvizsgálni, hogy mi volt az oka annak, hogy a németországi SPD programja 1989-ben megbukott. A program célként tűzte ki „a munkahét lerövidítését öt nap alatt ledolgozandó harminc órára, amit az al­ kotói szabadsággal rendelkezők és a kisgyermekes szülők számá­ ra, illetve a gondozásra szorulókat ápolók számára további fize­ tett szabadnapokkal egészít ki,”209 ami összességében évi ezer munkaórát jelent. A program határozottan a nemnövekedés mel­ Michel Lülek: Scions ... travaillait autrement ? Ambiance bois, l’aventure d’un collectif autogéré, Editions Répás, Saint-Pierreville, 2003. Béatrice BARRAS: Moutons rebelles, Ardelaine, la fibre du développetnent local, Editions Répás, Saint- Pierreville, 2002. 208 Marshall SahlINS: Age depierre, dge d'abondance. Gallimard, Paris, 1976. 209 André GORZ: Capitalisme, Soáalisme, Écologie. Désorientations, orientetions, Galilée, Paris, 1991., 83. 101

lé állt: „Meg kell szüntetni az élet természetes feltételeit veszé­ lyeztető tényezőket”210 — például az atomerőműveket vagy a személygépkocsipark egy részét. A program arra a meggyőződés­ re épült, hogy az ökológiai és ökonómiai (tehát kapitalista) racio­ nalitás egyfajta win-win stratégiában egyesíthető. „Ami ökológiai­ lag ésszerűtlen, az hosszú távon gazdaságilag sem lehet racionális. Az ökológiai feltételeknek a gazdasági tevékenység alapelveivé kell válniuk. Ha időben elkötelezzük magunkat az ökológiai mo­ dernizáció mellett, nagyban javítjuk az esélyeinket, hogy meghó­ dítsuk a jövő piacait és javítsuk a gazdaság versenyképességét.”211 Nos, a bukást kétségkívül a kapitalista logika megőrzésére irányu­ ló törekvés okozta, amihez Gorz a következő megjegyzést fűzi: „Illuzórikus volna az a gondolat és paradox az a remény, hogy az ökológiai racionalizáció képes volna kompenzálni a klasszikus ipar visszaszorulását és átalakítását az így felhalmozódó munka­ erő, és tőke átirányításával egyfajta »kömyezettudatos gazdaság­ ban Számos vállalat számára egy bizonyos átmeneti időszak alatt az ökológiai átalakítás a növekedés motorja lehet, de nem válhat hosszú távú makroökonómiai céllá. [...] Az elkerülhetetlent nem szabad gazdasági előnyök által vezérelt választásként bemutatni.” Végső soron néhány elismerésre méltó intézkedésen túl, amit Németország az ökológia terén, Franciaország pedig bizonyos társadalmi vívmányokkal kapcsolatban (mint az RMI vagy a 35 órás munkahét) tud felmutatni, sem a szociális, sem az ökologi­ kus Európa nem büszkélkedhet túl fényes eredményekkel, hiába voltak az idő nagy részében baloldali kormányok hatalmon. Térjünk vissza még a korábban taglalt szabadidő-politikára (temps ükére). 1962-ben a szociológus Joffre Dumazedier úttörő tanulmányt publikált M szabadidő társadalma felé? címmel, amely­ ben részletesen elemzi a szabadidő három funkcióját: a pihenést, Uo., Nyilván „szükség van arra, hogy minden olyan körülmény megteremtődjön, ami az élet alapvető körülményeinek előteremtéséhez szükséges, minőségük javuljon..., ösztönözve az önrendelkezést és az autonóm alkotó tevékenységeket.” (André Gorz: Capitalisme, Socialisme, Ucologie. Uésorientations, orientetions, Galilée, Paris, 1991, 91. 102

a szórakozást és a (személyes) fejlődés biztosítását. Az elmélet az „autonóm alany” hipotézisén nyugodott. Ugyanebben a korszak­ ban viszont Henri Lefebvre megmutatta, hogy „az irányított fo­ gyasztás bürokratikus társadalmában már nem a munka által, a munkában vagy munkával teljesítjük ki önmagunkat”, „az élet ér­ telme az értelmétől megfosztott élet”.212 Az élet „újra-elvarázsolása” nélkül a nemnövekedés kudarcra van ítélve. Nagyon nagy szükség van arra, hogy a felszabaduló idő eltöltése értelmet kapjon. Amíg a fizetett munka nem megy keresztül alapvető átalakuláson, addig a dolgozó réteg nem lesz „képes” eltölteni a szabadidejét, vagyis nem fog „objektív és szubjektív eszközökkel” rendelkezni ahhoz, hogy „a szabadidejét autonóm tevékenységekkel töltse el”.213 Dániel Mothé rámutat: a jelenlegi körülmények között a munkamentes idő egyáltalán nem jelent gagdaságmentes időt. A szabadidő legnagyobb része nem je­ lenti azt, hogy a saját életünket élhetnénk, nem kínál menedéket a domináns piaci modell elől. Ezt az időt is legtöbbször piacfüggő tevékenységekre fordítjuk, amelyek nem adnak lehetőséget a fo­ gyasztónak arra, hogy a saját útjukat járják, hanem egy párhuza­ mos útra tereli őket, miközben a szabadidő egyre inkább szakte­ rületté és iparággá válik.214 Ha ki akarunk lábalni a produktivista és munkamániás rendszerből, akkor egy egészen másféle szerve­ ződésre van szükség, ahol a szabadidős tevékenységek és a játék a munkához hasonlóan értékelendők, ahol a társadalmi kapcsola­ tok fontosabbak az eldobható, haszontalan, sőt káros termékek előállításánál és fogyasztásánál. Ahogy Francois Brune írja: „Alapvetően a személyes idő visszahódításának kihívásával né­ zünk szembe. Ez a minőséggel felruházott idő a lassúság és a szemlélődés ideje, amit már többé nem azzal töltünk, hogy kü­ Henri LEFEBVRE: La Vie quotidienne dans le monde moderné, Gallimard, Paris, 1968. Idézi Thierry PAQUOT: Éloge du luxé. De Futtáié de Finutile, Bourin éditeur, Paris, 2005, 29. Rainer I.AND, idézi André GORZ: Capitalisme, Soáalisme, Dcologie. Désorientations, orientetions, Galilée, Paris, 121. 214 Dániel MOTHE: L’utopie du temps libre. Esprit, Paris 1977. (Itt ld. az olasz kiadást: L’utopia dél tempó liberó, Bollati Boringhieri, Turin, 1998). 103

lönböző termékeken töprengünk.” Hannah Arendt fogalmaival szólva nem csak a vita activa két háttérbe szorított eleme, a kéz­ műves vagy művészi alkotás, illetve a tisztán politikai cselekvés kapná meg újra az őt megillető helyet a munka mellett, de vissza­ nyerné rangját a vita contemplativaíK is. Gorz szerint egy olyan „időpolitikára” van szükség, „amely magában foglalja az urbánus és természeti környezet, a politikai kultúra, a képzés és az oktatás átalakítását, amely új alapokra helyezi a közszolgáltatásokat és a kommunális létesítményeket úgy, hogy nagyobb teret kapjanak az önálló kezdeményezések, a kölcsönös segítségnyújtás, a kooperá­ ció és az önellátás.22116 5Talán éppen ebben a kérdéskörben a legta- pinthatóbb kritikusaink álláspontja és a mi „beállítottságunk” kö­ zötti különbség. Christophe Ramaux és Jean-Marie Harribey ki­ csit árnyaltabban megfogalmazott véleményében, miszerint a munkahelyeket mindenáron meg kell menteni, a munkamániás társadalomhoz való görcsös ragaszkodás nyilvánul meg. Pedig szó sincs arról, hogy meg kellene védeni a munkahelyeket, sokkal inkább meg kell szabadulni tőlük. A munkamániás propaganda olyannyira jól sikerült, hogy a hiszékeny áldozatok a „valódi” munka újradefiniálását indítványozták, kiterjesztve valamennyi „alkotó” tevékenységre, így például munkaként értelmezve a gyermek világra hozását, és megszakítva ezáltal a munka és a ja­ vadalmazási rendszer között fennálló történelmi kapcsolatot.217 Sokan sérelmezték azt is, hogy a munka kategóriája nem terjed ki kellőképpen az élet különböző területeire, hogy például a házi- munka vagy a jótékonysági tevékenység nem számít munkának, nem jár érte fizetés. 215 A „szemlélődő élet” (z4ford.) 216 André Gorz, Uo., 127. 217 Vannak, akik kétségbeesetten próbálják „megmenteni” a munkát azáltal, hogy valamilyen ideális módon újradefiniálják és elfelejtik a „valóságosan létező” munkát. Ez Alain Soupiot álláspontja. Nem véletlen, hogy ezt az álláspontot állították szembe az enyémmel, a zöldekkel folytatott egyik vita során, amelynek témája a fejlődés megmentése volt. Valójában ugyanerről a vitáról és problémáról van szó itt is. Ld. Dominique Meda, Notes pour en finir vraiment avec la „fin du travail”, lUvue du MAUSS N° 18. 104

A piac alkímiájának köszönhetően a gazdaság sokszor képes­ nek tüntette fel magát arra, hogy munkahelyeket és valódi mone­ táris értéket teremtsen, ám eközben nem növelte az emberek elé­ gedettségét — éppen ellenkezőleg. Egyrészt a szállítás, a csomago­ lás, a reklám, az arculat költségének beszámításával valamennyi gyógyszer, joghurt, víz vagy bármilyen élelmiszer ára növelhető a minőség javítása nélkül.218 Mindössze annyi történik, hogy ezzel a hamis értéknöveléssel elképesztő mennyiségű energiát (például a szállítással) és különböző anyagokat (csomagolás, tartósítás, rek­ lám) pazarlunk el. Épp ezért a termelőfelhasználás csökkentése jelenti a nemnövekedés programjának egyik központi elemét. A piaci érték növelésére tett jelenlegi elkeseredett kísérletek (például az aquakultúra, a genetikailag módosított organizmusok vagy az atomenergia) egyértelműen katasztrofális ökológiai következmé­ nyekkel járnak a teljesen kimerült bolygón. El kell ismerni, hogy valóban teremtenek (általában nagyon rosszul fizetett) munkahe­ lyeket, ám az elégedettség tekintetében ugyanez a szint elérhető volna a munkaórák számának és az ökológiai lábnyom jelentős csökkentésével is. Másrészről pedig, ahogy Gorz fogalmaz: „a monetarizációval, a professzionalizációval, a még megmaradt ön­ fenntartó tevékenységek szervezeti tevékenységgé alakításával nem csökkentjük-e folyamatosan, majd tüntetjük el végleg azt a képességünket, hogy önmagunkról gondoskodjunk, végképp el­ veszítve az egzisztenciális autonómia, a társadalmiság, a kapcsola­ ti háló meglétének alapjait?”219 Azok a fortélyok, amelyekkel munkahelyteremtés ürügyén megpróbálják a különböző tevé­ 218 „Az Egyesült Államokban a fejenkénti élelmiszerfogyasztás • változatlan áron számolva 1909 és 1957 között 75%-kal nőtt, miközben a Mezőgazdasági Hivatal számításai szerint a fiziológiai fogyasztás legfeljebb 12-15%-kal növe­ kedett. Kuznets elemzése szerint ez azt jelenti, hogy az élelmiszerfogyasztás látszólagos növekedésének legalább négyötöd része valójában az élelmiszer­ ipari cikkekhez kapcsolódó szállítás és a disztribúció növekedését tükrözi visz- sza.” (Bertrand de JOUVENEL: Arcadie, essai sur le mieux-vivre, SEDEIS, Pa­ ris, 1968, 178.) 219 André GORZ: Uo. 65. Illetve: „Meg lehet-e menteni a munkavállalók társadalmát azáltal, hogy megsokszorozzuk a politikai gazdaság alapító atyái által improduktívnak minősített munkahelyeket?” Uo., 12. 105

kenységeket munkává változtatni, semmivel sem különbek azok­ nál az ügyeskedéseknél, amikor statisztikai manőverekkel „csök­ kentik” a munkanélküliséget. Gorz szerint „Amennyiben sikerül­ ne fizetett szolgáltatásokká alakítani azokat a tevékenységeket, amelyeket az emberek eddig is elvégeztek önmaguktól és önma­ guknak, akkor aztán a munkahelyteremtés nem ismerne többé határokat.”220 „A munkahelyteremtés mostantól alapvetően nem a gazdasági, hanem a antigapdasági tevékenységtől függ; a privát kere­ tek közötti önellátást nem produktív módon helyettesíti fizetett munkával, hanem kontraproduktív módon.”22' Valójában egy új ki­ szolgáló réteg, egy új jobbágyság alakul ki.” Pontosan erről szól a „személyre szabott szolgáltatás” demagógiája, amivel nap mint nap telebeszélik a fejünket. Ugyanakkor a piaci logikán kívüli minőség újrafelfedezése csökkenti a gazdasági értéket. Belátható, hogy a piacon kívüli termeléssel egyszerre csökken az Ökológiai lábnyom és a GDP, miközben a személyes elégedettség bizonyos formái javulnak. Éppen ezért bizonyos alterglobalizációs szervezetek követelése (a munkanélküliség csökkentése érdekében újabb munkahelyek te­ remtése a szolgáltatási ágazatban) csak első pillantásra tűnik he­ lyes útnak.222 A „szabad” idő visszahódítása a szellemi gyarmatosítás meg­ szüntetésének egyik feltétele. Nemcsak a munkásokra és az al­ kalmazottakra vonatkozik, de a stressztől szenvedő középvezetők­ re, a konkurenciától gyötört felsővezetőkre, és a növekedés kény­ szerétől szorongatott szabadfoglalkozásúakra is. Azok, akik most még az ellenkezők táborába tartoznak, hamarosan velünk együtt, szövetségesként építik majd a nemnövekedés társadalmát. 220 André Gorz: Uo., 63. 221 André Gorz: Uo., 63. 222 A csúcsteljesítményt e tekintetben Attali és (’.hampain érte el: „Ila a munkakeresést elismernénk munkatevékenységként, akkor el lehetne törölni a munkanélküliséget.” Christophe Ramaux így kommentálja: „Gondolhattunk volna erre korábban is.” (Jacques ATTALI és Vincent CHAMPAIN: Changer de paradigmepour stfpprimer le chőmage, Fondation Jean-Jaurés, 2005. november 5.) 106

Összeegyeztethető-e a nemnövekedés a kapitalizmussal? Megvalósulhat-e a nemnövekedés anélkül, hogy szakítanánk a kapitalizmussal? Ez a kérdés rendszeresen visszatérő kérdése va­ lamennyi vitának. Mivel anélkül támadjuk a globalizációt és a nö­ vekedést, hogy minden alkalommal és explicite ultraliberálisnak és kapitalistának minősítenénk, néhány kritikus azzal vádol ben­ nünket, hogy kiegyeztünk a kapitalista kizsákmányolással.223 Más­ kor azt hányják a szemünkre, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is, amikor a kapitalizmus és a liberalizmus felszámolá­ sával megszüntetjük a fejlődést, a növekedést és a gazdaságot is, vagyis azt, hogy nem vagyunk hajlandóak „megmenteni” a másik gazdaság, a másik növekedés, a másik fejlődés fantazmagóriáját (legyen az keynesiánus, szocialista, bújtassák éppen az ember­ központúság vagy a fenntarthatóság álarca mögé). A hagyományos szélsőbaloldali válasz általában kimerül ab­ ban, hogy minden baj forrását egyetlen entitásban, a kapitaliz­ musban vélik megtalálni, a teendő tehát a kapitalizmus építmé­ nyének lebontására szűkül. Valójában nehéz ma pontosan meg­ határozni az ellenfelet, hiszen a valódi hatalommal bíró gazdasági entitások, mint például a transznacionális vállalatok természetük­ nél fogva képtelenek a direkt megnyilvánulásokra. A big brother ugyan arctalan, de a behódolás sosem volt még annyira önként vál­ lalt, mint ma, hiszen a kereskedelmi reklám manipulációja össze­ hasonlíthatatlanul ravaszabb és alattomosabb, mint bármelyik politikai propaganda. Ezek között a körülmények között hogyan lehetne politikailag megtámadni a megagépezetet? Mivel felesleges nyitott kapukat döngetni, nem térünk ki kü­ lön a kapitalizmus kritikájára — ezt már megtette Marx és alapve­ tően jó munkát végzett. De nem elég a kapitalizmust támadni, a gazdasági növekedésre alapozott társadalmak mindegyikével szemben kritikai álláspontra kell helyezkedni: ebben tehát nem Ez egy a négy ellenvetés közül, amelyeket Jean-Marie Harribey a nemnövekedés-sel kapcsolatosan támaszt. (Lásd a 93 oldal 2. sz. lábjegyzetét!) 107

érthetünk egyet Marxszal. A gazdasági növekedésre alapozott társadalmakkal szembeni kritika természetesen magában foglalja a kapitalizmuskntikát is, ugyanakkor ennek a fordítottja nem ér­ vényes. A valamilyen mértékben liberális kapitalizmus és a produktivista szocializmus egyaránt a növekedésre alapozott tár­ sadalom különböző változatai, céljuk egyaránt az, hogy az embe­ riséget a haladás útjára tereljék az egyre fejlődő termelőerők által. A modemitás marxista kritikája rettentő ellentmondásba üt­ közik azáltal, hogy nem veszi figyelembe az ökológiai kényszerítő körülményeket. Kritizálja és elveti a kapitalista gazdaságot, ám azokat az erőket, amelyek növekedése mentén a kapitalizmus ki­ alakul, termelőerőknek nevezi (holott ezek sokszor legalább any- nyira romboló erők is). Végső soron ez a növekedés a termelés, a foglalkoztatás, a fogyasztás szemszögéből a civilizáció minden áldásának eredője, még ha a tőkefelhalmozás szempontjából minden rossz okozója is: felelős a munkások proletalizációjáért, a háborúkért, a válságokért (természetesen a gazdasági válságokért is). A termelési viszonyok megváltoztatása (ami tulajdonképpen a szükséges és kívánatos forradalmat jelenti) a gazdasági növekedés gyümölcsének élvezetére kizárólagos jogot formálók státuszának többé-kevésbé erőszakos megingatására egyszerűsödik. A vita innentől fogva valójában csak a tartalomra vonatkozik, a keretek változatlanok maradnak. Mivel a növekedés és a fejlődés egyúttal a tőkefelhalmozás növekedését és a kapitalizmus fejlődését is jelentik, a nemnövekedés a felhalmozás, a kapitalizmus, a kizsákmányolás és a fosztogatás „nemnövekedés”-ét jelenti. Nem csupán arról van szó, hogy lassítani kell a felhalmozást, hanem az egész kon­ cepciót újra kell gondolni, hogy ez a romboló folyamat vissza­ fordítható legyen.224 Sajnálatos, sőt talán tragikusnak mondható, hogy Kari Marx és a Franciaországba vándorolt ukrán arisztokrata és tudós, Sergei Podolinsky (1850-1891) ismeretsége nem bizonyult tartósnak. Az ökológiai közgazdaság ezen zseniális előfutára megkísérelte összeegyeztetni a szocialista eszmét és a termodinamika második törvényét, szintetizálni Marx, Darwin és Carnot munkásságát. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy amennyiben az 108

Persze szó sincs arról, hogy egy ilyen kényes kérdés esetén számítani lehetne a nem-marxista baloldalra, amely már réges- régen kiegyezett a rendszerrel. Az általunk vázolt nemnövekedés-koncepció nem azt a képte­ lenséget jelenti, hogy a múltba kellene menekülni, sem azt, hogy békét kellene kötni a kapitalizmussal, hanem a modemitás „meg­ haladását”: „Éppen úgy nem lehet meggyőzni a kapitalizmust arról, hogy szabjon határt a növekedésnek, mint egy emberi lényt arról, hogy ne lélegezzen” — írja Murray Bookchin.2*25 A nemnövekedés koncepciója nyilvánvalóan a kapitalizmus ellenében artikulálódik. Nem csupán azért, mert leleplezi ellentmondásait, ökológiai és tár­ sadalmi határait, hanem mindenekelőtt azért, mert megkérdőjelezi a „szellemét” abban az értelemben, ahogy Max Weber a „kapita­ lizmus szelleméről” mint a kapitalizmus kialakulásának feltételéről beszél. Ha elvont értelemben esetleg lehetséges is volna az imma- teriális kapitalizmus fenntartásával egy ökokompatibilis gazdaság kialakítása, ez a perspektíva irreálisnak bizonyulna a piacgazdaság szellemi alapjaira vonatkozóan, mégpedig a mértéktelenség és a ha­ tártalan (pszeudo)dominancia miatt. Az általánosított kapitalizmus szükségszerűen lerombolja a bolygót, mint ahogy lerombolja a társadalmat is és mindent, ami közös. „Kilábalni a kapitalizmusból”... Oly egyszerűnek tűnik ez a recept, miközben egy olyan folyamatot ír le, ami sok mindennek nevezhető, csak egyszerűnek nem: a kapitalisták elűzése, a terme­ lési javak birtoklásának betiltása, az alkalmazotti viszonyok vagy a pénz megszüntetése csak a terrorizmus eszközeivel volnának megvalósíthatóak, és azonnali káoszba taszítanák a társadalmat, intellektuális összhang létrejött volna, a szocialista eszmerendszer zsákutcái elkerülhetőek lettek volna és következésképpen nem merülne fel a kérdés a nemnövekedés bal-, illetve jobboldali jellegével kapcsolatban sem. Ld. Joan MARTINÉ/ Aliit et J. S Naredo: A marxist Precursor to Energy Economics: Podolinsky, Journal ofPeasant studies 9., 1982. 225 „Capitalism can no more be ’persuaded’ to limit growth than a humán being can be ‘persuaded’ to stop breathing.” Douglas MARTIN: Murray Bookchin, 85, Writer, Activist and Ecology Theorist, Dies, Nem York Times, 2006. augusztus 7. 109

ráadásul mindez nem is volna elegendő a kapitalizmus szellemi­ ségének felszámolásához — éppen ellenkezőleg. Lehet-e egyáltalán pénzről, piacokról, profitról és munkaválla­ lókról beszélni, ha túlléptünk a gazdasági fejlődésen alapuló tár­ sadalmi modellen? Bár sokan kissé elhamarkodottan a kapitaliz­ mussal azonosítják ezeket az intézményeket, nem önmagukban jelentenek veszélyt. Az emberi társadalmak nagy része ismeri a piacokat (például Afrikában), a pénzt és persze a kereskedelmi, pénzügyi, sőt bizonyos mértékű ipari profitot is (amit inkább az „iparkodás” profitjának kellene neveznünk, tekintettel arra, hogy a kézművesek szorgalmából származik). Ismerik az általunk munkavállalásnak nevezett, az átalányárral kompenzált munka­ végzést is. Ugyanakkor ezek a „gazdasági” viszonyok nem domi­ nánsak sem a termelésben, sem a javak és szolgáltatások áramlásá­ ban, és főképpen sosem jelennek meg a rendszerképzés igényével. Ezek a társadalmak nem nevezhetők piaci társadalomnak vagy a munkavállalók társadalmának, nem ipari és még kevésbé kapitalista társadalmak, még akkor sem, ha jelen van bennük a tőke és jelen vannak a tőkések is. Ezen társadalmak szellemiségét oly kevéssé gyarmatosította a gazdaság, hogy a gazdaságot anélkül művelik, hogy egyáltalán a tudatában lennének. Az tehát, hogy kilábalunk a fejlődésből, a gazdaságból és a növekedésből, nem jelenti azt, hogy a gazdasággal járó valamennyi társadalmi intézményt meg kell szüntetni, csupán azt, hogy ezeket egy másik logikába kell beillesz­ teni.226 A nemnövekedés értelmezhető egyfajta ökos^ociali^muskérit, Ezen a ponton egyet kell értenünk Cornelius Castoriadis elemzésével: „A marxizmusban megtalálható az az abszurd gondolat, hogy a piac önmagában, az árucikk önmagában »megszemélyesítik« az elidegenedést; ez abszurdum, mivel az emberek közötti kapcsolatok egy kiterjedt társadalomban nem lehetnek olyan »személyesek«, mint a családban. Mindig társadalmilag közvetítettek, most is azok és mindig azok lesznek. Egy kicsit is fejlett gazdaságban ezt a közvetítő szerepet a piac (a csere) tölti be. (Cornelius CASTORIADIS: Une société á la dérive, Seuil, Paris, 190.) Hozzáteszi: „Számomra teljesen egyértelmű: nem létezik komplex társadalom személytelen csereeszközök nélkül. A pénz betölti ezt a szerepet, és ebben a tekintetben nagyon fontos szerepet tölt be. A pénz egyik funkciójának kivonása a kapitalista és prekapitalista gazdaságból már egészen más dolog: ez a funkció pedig a pénz 110

főleg akkor, ha szocializmus alatt Gorz szavaival élve „a kapitaliz­ musban a piád viszonyok és a verseny következtében szétzilálódó társadalmi kapcsolatokra adott válasz értendő”.*227 Jobb- vagy baloldali-e a nemnövekedés? A nemnövekedés forradalmi és antikapitalista (sőt antiutilitárius) mozgalom, programja mélyen politikai. Igen ám, de akkor hová soroljuk a politikai mezőben: a bal- vagy pedig a jobboldalra? Szá­ mos ökológus ért egyet Thierry Paquot-val, aki szerint „mostantól már a valódi politikai dualitás nem a »jobb és a »bal« oldal közötti különbségtételt jelenti, hanem a környezetet tisztelők és a ragado­ zók közötti megkülönböztetést.”228 Ez kétségkívül igaz, az általunk felvázolt programot pedig éppoly kevéssé támogatja a jelenlegi bal-, mint a jobboldal. Ugyanakkor a kömyezettisztelók csoportjából sokan, akik nem tartoznak a „balosok” közé (Franciaországban például Nicolas Hulot, Corinne Lepage, Yann Arthus-Bertrand), különös hallgatásba burkolóznak a „ragadozókkal” kapcsolatban. Való igaz, hogy létezik a modemitás jobboldali kritikája, mint ahogy létezik jobboldali utilitarizmuskritika és kapitalizmuskritika (még ha elenyésző parlamenti kisebbségben is). Nem kell csodál­ kozni azon, hogy a produktivizmus és a munka ideológiájának jobboldali kritikája ugyanazon gyökerekből táplálkozik, mint a mi megközelítésünk. El kell ismerni azt is, hogy az olyan jelentős művek ellenére, mint Marx vejének, Paul Lafargue-nek Al lustaság­ ra valójog című könyve (ami mind a mai napig a produktivizmus és a munka ideológiájának egyik legélesebb kritikáját képviseli), a marxizmuson belüli anarchista hagyomány ellenére, amelyet a mint az egyéni felhalmozás és a termelési eszközök megvásárlásának eszköze. De mint értékmérő és csereeszköz, a pénz igenis nagy találmány, az emberiség nagy találmánya. (Uo., 198.) 227 André GORZ: Capitalisme, Soáalisme, Úcolo^ie. Désorientations, orientetions, Galilée, Paris, 1991,87. 228 Thierry PAQUOT: Térré urbaine. Cinq déftspour le devenir urbain de laplanete, La Découverte, Paris, 2006, 113. 111

Frankfurti Iskola újra életre hívott, illetve a tanácskommunizmus és a szituacionalizmus ellenére a modemitás radikális kritikája sok­ kal inkább jelen van a politikai jobb-, mint baloldalon. Bár Hannah Arendt vagy Castoriadis munkásságának, Bürke, Lousis de Bonnald vagy Joseph de Maistre érvelésének köszönhetően nagy előrelépés történt, a baloldali kritika mégis marginális maradt. A maoizmus, a trockizmus és az egyéb irányzatok éppen olyan produktivisták, mint az ortodox kommunizmus. Mégsem szabad egy kalap alá venni a jobboldal anti- produktivizmusát a baloldaléval, és ugyanez vonatkozik a ka­ pitalizmus és az utilitarizmus bal- és jobboldali kritikájára is. Még ha a baloldali kormányok jobboldali politikát folytatnak is, még ha szociálliberalizmusra ítélik is magukat, mivel megfutamod­ nak a szellemi gyarmatosítás felszámolása elől, a növekedéstaga­ dóknak, a nemnövekedés konviviális, élhető és fenntartható társa­ dalmát építőknek észre kell venniük (a néha egészen elenyésző) különbséget Jospin és Chirac, Ségoléne Royal és Sarkozy, Schroeder és Merkel, Prodi és Berlusconi vagy akár Blair és Thatcher között... Amikor szavazni mennek (hiszen szavazni el kell menni), tudniuk kell azt, hogy még ha egyetlen kormányzati program sem veszi figyelembe az ökológiai lábnyom csökkenté­ sének szükségességét, mégis inkább a szolidaritás, az egyenlőség és a testvériség értékei felé kell orientálódni, mint a vállalkozás (és a kizsákmányolás) szabadsága által fémjelzett értékek felé. Hans Jónás szavaival élve ezeket az értékeket az eljövendő generációk érdekében kell terjeszteni, a természet kifosztása és a fajok lemé­ szárlása ellen csak tiltakozni lehet, szakítva az antropocentrizmus korlátoltságával. Mozgalmunk éppen ezért helyezkedik szembe a globalizációval és a gazdasági liberalizmussal. Ám ahogy Hervé Kempf írja: „A történelem fintora, hogy tekintélyuralmi rendszerek éppen az ökológiai szükségszerűség­ re hivatkozva fogadtatnak el a szabadság korlátozásával járó in­ tézkedéseket anélkül, hogy bármit tennének az egyenlődenségek csökkentése érdekében. A járványok, az atomkatasztrófák, a környezetszennyezés, a klímakatasztrófák menekültjeinek »ke- zelése« mind-mind jó indokot szolgáltatnak a szabadságjogok 112

megnyirbálására.”229 így juthatunk el a jelenlegi, a plutokratikus oligarchia előtt ugyan fejet hajtó, de legalább a demokrácia lát­ szatát őrző totalitarizmusból a leplezetlen ökofasizmusba vagy ökototalitarizmusba. Ahogy André Gorz jósolja: „Az élet »ter- mészetes« alapjait valójában elő lehet állítani vagy újra lehet termelni ipari eszközökkel egy olyan ökoipar vagy ökobiznisz által, amely ugyanazoknak a haszonmaximalizálási követelményeknek tesz eleget, mint a fogyasztást kiszolgáló más iparágak: [...] A ter­ mészetes körforgást helyettesítő folyamat, ami az ökotechno- fasizmus keretében újratermeli az élet alapvető feltételeit, tulaj­ donképpen gazdaságivá szűkíti az élet minőségét, indusztrializálja magát az életet, az emberi létet is, kommercializálja az embriót és a szerveket, maximalizálja az élő szervezetek teljesítményét, mint ahogy az emberi teljesítményt is a genetikai manipulációk által.”230 Szükség van-e nemnövekedés-pártra? Ahogy Castoriadis mondja: „Egy világméretű ökológiai kataszt­ rófa esetén könnyen elképzelhető, ahogy az önkényuralmi rend­ szer drákói intézkedéseket foganatosít a rémült és tehetetlen la­ kossággal szemben [...] Ha ellenpontként nem létezik egy új, demokratikus mozgalom, az ökológiai gondolat nagyon köny- nyen integrálható valamely neofasiszta ideológiába.” Ezzel a rémisztő perspektívával szemben a nemnövekedés a konviviális utópia vonzerejét és a változtatás kényszerét ötvözve mozdít­ hatja elő a „szellemi gyarmatosítás alóli felszabadítást”, és képes elősegíteni a szükséges mennyiségű értékes magatartásminta ki­ alakulását annak érdekében, hogy eljuthassunk az ésszerű meg­ oldásig: az ökológiai demokráciáig. Castoriadis is erre a követ­ keztetésre jut: „Az ökológiai gondolatot feltétlenül egy radikális, demokratikus politikai programba kell beleilleszteni, annál is inkább, mivel a társadalom jelenlegi értékeit és irányultságát Hervé Kr.MPF: Commeni les riches détruisent laplanete, Seuil, Paris, 114. André GoiVZ: Capitalisme, soáalisme, écologie, 109. 113

kétségbe vonó program elválaszthatatlan annak a „fejlődés”- központú szellemiségnek a kritikájától, ami a jelenlegi életkö­ rülményeinket meghatározza.”231 Szükség van-e arra, hogy a mozgalom tevékenységét mos­ tantól egy politikai párt formájában rögzítsük? Nem feltétlenül. Ha a nemnövekedés programját túl korán intézményi keretek közé szorítjuk, fennáll annak a veszélye, hogy csapdába esünk, vagyis a társadalmi valóságtól teljességgel elszakadó politikai szereplők által folytatott játszma részvevőivé válunk, miközben a feltételek még nem eléggé kiforrottak ahhoz, hogy magukban hordoznák a nemnövekedés társadalmának ígéretét, a mozga­ lom pedig valószínűleg képtelen beilleszkedni a nemzetállam meghaladott keretei közé.232 Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a poli­ tikacsinálás csábítása a nevetséges tehetetlenséggel párhuzamo­ san növekszik, a politikusok pedig csak úgy tolonganak, hogy minél gyorsabban pénzre válthassák (meglehetősen viszonyla­ gos) sikerüket, amit valamilyen legitimnek vélt követelés megva­ lósításáért könyvelnek el. A nemnövekedés mozgalmának kül­ detését és ambícióit sokkal inkább az alábbi célkitűzésekkel le­ hetne összefoglalni a jelenlegi helyzetben: bekapcsolódni a vi­ tákba, ezek során hatást gyakorolni a vitapartnerek álláspontjá­ ra, megértetni és számításba vetetni érveinket, s így végül meg­ változtatni a mentalitást. Comelius Castoriadis: Une société á la dérive, Seuil, Paris, 246. 232 Ld. a szerző Pour une renaissance du local című cikkét, FÚcologiste N° 15 Avril-Mai 2005. És Takis FOTOPOULOS: Vers une démocratie generale, Une démocratie directe, économique, écologique et sociale, Seuil, 2001. 114

KONKLÚZIÓ Humanista-e a nemnövekedés? „Megőrültek a% emberek? Ayt hiszem, igen, és egyre inkább megerősödik a gyanúm. Ha ev így meg tovább, a vesztünkbe rohanunk. Hacsak... ” (Dominique Belpomme233s) A nemnövekedés híveit sokszor éri ahhoz hasonló kritika, ami a környezetvédőket is: a hajlíthatadan ökocentrizmusért elvetik a felvilágosodás emberközpontúságát, vagyis olyan „anti- fajközpontúság”-ként leírható ökológiai gondolkodásmódot kép­ viselnek, amelyik előrébb helyezi a csótányok túlélési esélyeinek javítását az emberek életénél. Ha ez a szellemiség kiegészül vala­ milyen spirituális vagy vallásos dimenzióval, azonnal felhangzik az ökoreligiogitás vádja. Ez után következnek még csak a további ítéletek, amiért a nemnövekedés indítványozza a visszatérést a lokális közösségekhez: ezért retrográd, vaskalapos, sőt reakciós.2*34 Am a nemnövekedés nem valamilyen felszínes ökológiai kon­ cepciót képvisel: ökológiai meggyőződése nagyon is mélyen gyöke­ rező, olyannyira, hogy Ame Naess követői közül talán túl messzire is mennek az ökocentrizmus terén, holott a nemnövekedés hívei leginkább humanistaként szeretik definiálni magukat. A félreérté­ sek tisztázásában a manicheus érvelés nem sokat segít.235 De tény­ leg szükségszerű-e a választás ökocentrizmus és emberközpontú­ Dominique BELPOMME: Avanl qu’il ne sóit trop tárd, Fayard, Paris, 2007, 56. 234 Ld. például Jean JACOB: LA’ ntimondialisaiion. Aspects méconnus d’une nébuleuse, Berg International, 2006. 233 A Le Monde 1999. április 24-i számában megjelent Le retour de la revolution nihihste című cikkében Alexandre Adler karikatúraszerűen illusztrálja ezt a jelenséget, amikor szembeállítja az „olyan univerzális erőket, mint a kereskedelem, a technika, a jog, a demokrácia, a nők egyenjogúsági törekvései” azokkal a „közös érdekeken alapuló antiglobalista, antihumanista, antiliberális mozgalmakkal”, amelyek „globális szinten kezdik kiforrni magukat a popularista, tekintélyelvű gondolkodásmód árnyékában.” 115

ság, humanizmus és anti-fajközpontúság, abszolút relativizmus és dogmatikus univerzalizmus, modernitás és hagyományok között? Hogyan lehetne kikecmeregni ezekből a szakállas, egymásba fo­ nódó vitákból, melyek újra és újra felütik a fejüket, ám végső so­ ron eldönthetetlenek? Ha visszautasítjuk George W. Bush huma­ nizmusát, Descartes vagy Bacon ökocentrizmusát, Kant rasszista univerzalizmusát, az feltétlenül azt jelenti-e, hogy visszautasítjuk az ember különlegességét, semmibe vesszük a méltóságát és kul­ turális gettóba zárjuk magunkat?256 Mindenekelőtt célszerű tisztázni, mit is értünk humanizmus alatt. Induljunk ki abból, hogy pusztán az emberi faj létezésén felül létezik az ember koncepcióját jelentő esszenciális/szubsztanciális valóság, vagyis az ember létezik (a jelenben, a múltban vagy a jö­ vőben létező) konkrét emberektől függetlenül, absztrakcióként, és nem csupán mint „közös nevező”. Az ember lényege valami olyasmiből származik, ami alapvetően megkülönbözteti más fajok­ tól, ami némelyek szerint a lélek, mások szerint pedig az értelem. Ez a magasabbrendűség nemcsak az általános ember-ideával im­ manens, hanem benne foglaltatik egy problematikus, konceptuá­ lis örökkévalóságba, így az ember felsőbbrendű lényként (termé­ szetes) jogokkal bír más fajokkal és a természettel szemben: az emberi jogokkal. Ezért jelentős a 16. században folytatott Valladolid-vita az indiánok leikéről (ugyanezek az indiánok víz­ ben rohasztották a fehér foglyokat, hogy bizonyosságot nyerje­ nek arról, hogy valóban földönkívüliekkel hozta-e őket össze a sors: istenekkel, ősökkel, démonokkal...). Ahogy Djemil Kessous írja: „Az embert az univerzum középpontjába helyező humanizmus tulajdonképpen értelmezhető az antropocentri^mus egyik válfajaként.”2*37 A nyugati ember esetében ehhez kétség sem férhet (tehát az én esetemben sem, hiszen én magam is közéjük tartozom), ezért „Kant explicit rasszizmusának és antiszemitizmusának forrása, akárcsak számos nyugat-európai eszmetársának esetében a felvilágosodásra jellemző immanens logika.” Róbert KURZ: Critique de la démocratie balistique, Mille et une nuits, Fayard, Paris, 2006., 36/37. 237 Djemil KESSOUS: révolution moderné, a szerző kiadása, 2006, 54. 116

is kell a rasszizmus és a diszkrimináció minden megnyilvánulása esetében tiltakoznunk (legyen az bőrszín, nemi, vallási vagy etni­ kai alapú), még ha ezeknek jelenleg sajnos a nyugati világ cseppet sincs híján: gondoljunk csak Guantanamora, Abou Graibra, Sarkozy törvényeire vagy az Egyesült Államokat és Mexikót elvá­ lasztó falakra. A kínzás legalizálása Amerikában a demokrácia és az emberi jogok védelmezőjének szerepében tetszelgő keresztény humanisták képmutatásának egyik legvisszataszítóbb példája. A valódi problémát az jelenti, hogy számos kultúrkörben a termé­ szet és a kultúra közötti határ egészen egyszerűen nem létezik. A pápua asmat törzs számára bizonyos állatok egyértelműen a csa­ lád tagjainak számítanak, míg a szomszédos törzs tagjai csupán egyféle táplálékforrást jelentenek. Mélységes meggyőződésem, hogy tévednek, ám ezt csak a saját kultúrámba ágyazottan tud­ nám nekik bebizonyítani (mint ahogy ők sem tehetnének más­ képpen, amennyiben elhatároznák, hogy meggyőznek engem az asmat Weltanscbauung helyességéről). Vajon mi hatalmaz fel arra, hogy erőszakkal érvényesítsem meggyőződésemet? Amikor azt állítom, hogy az autonóm társadalom alapfilozófi­ ájaként értelmezett nemnövekedés nem feltétlenül a humanizmus egyik formája, az leginkább a fejlődés, a növekedés, a haladás, a technológia és a modemitás kritikájaként, illetve az occidentalista szemlélettel való szakításként értelmezendő. Egyáltalán nem vé­ letlen az, hogy a nemnövekedés legnagyobb hatású alakjainak nagy része (Illich, Ellul, de Levi-Strauss, Róbert Jaulin, Salhins és mások is) szembehelyezkedett a nyugati humanizmussal. A modemitás rohamokban visszatérő formája, a globalizáció szellemiségének győzelme illegitimmé tette és teszi mind a mai napig a relativizmus akár legenyhébb formáját is. Az emberi jo­ gok, a demokrácia és a gazdaság (de nem a piac) által a transzkulturális invariánsok mindenhol felütötték a fejüket, és már senki sem vonhatja őket kétségbe. A piaci egyeduralom ar­ roganciájában testet öltő nyugati etnocentrizmus térnyerésének 117

vagyunk tanúi, ami előtt még a Levi-Strauss által hivatásos relati­ vistaként aposztrofált antropológusok is fejet hajtanak.238 A relativizmusra sütött legújabb keletű stigma a communautansmé, ami Annamária Rivera szerint „főképpen szeptember 11-e óta szol­ gál egyfajta ürügyként egyes hegemonista törekvéseknek, kétségbe vonva a korábbi fáradságos kísérleteket a különböző közösségek és kultúrák közelítésére és kölcsönös elfogadására”.239 Ehhez az „univerzalista düh”-höz (ahogy Claudio Marta nevezi)240 bőséges il­ lusztrációval szolgálnak különböző ideológusok és politikusok, sőt a pápa közelmúltban elhangzott megnyilvánulásai is.241 A 2000 augusztusában kelt Dominus Iesus-nyilatkozat óta te­ ológusok egy csoportja a későbbi XVI. Benedek pápa, akkori Ratzinger bíboros védőszárnyai alatt támadni kezdte a vallások közötti párbeszédet, a „relativista dogma” megnyilvánulását. A szöveg új hittérítő tevékenységre szólítja fel a katolikus egyházat más egyházi tradíciókkal szemben: „Csak az Egyház képes meg­ adni a teljes igazságot.”242 Ez a dogmatikus állásfoglalás teljesen lerombolja a Vatikán korábbi inkulturalizációs erőfeszítéseit és az indiai-katalán teológus, Raimon Panikkar bámulatos munkáját, aki az egész életét a vallások közötti párbeszéd előmozdításának szentelte, amire az interkulturalitás előszobájaként tekintett. Ld. például Francoisc Héritier La fémmé comme question politique című, kulturális relativizmusellenes írását (E? soir, Bruxelles, 2007. május 2.). Franciául jellemzően pejoratív kifejezés a kialakult etnikai-vallási jellegű közösségre. 239 Annamária RlVERA: La guerra dei simboli. Vélipostcoloniali e retoriche suli'alteritá, Edizioni Dedalo, Bari, 2005, 60. 240 Marta CLAUDIO: Ljlaqiom interetniche. Lrospettive antropologiche, Guida, Napoli, 2005. 241 Jól illusztrálja ezt az olasz újságíró, Angelo Panebianco írása a World Trade Center elleni merénylet után: „A terrorizmus elleni háború évekig fog tartani, fel kell tehát fegyverkeznünk, hogy semlegesíteni tudjuk Bin Laden szövetségeseit és nyugati cinkosait, és a kiemelt jelentőséggel bíró »ötödik oszlopot«: a kulturális relativizmust.”, (In: Annamária Rivi-'.ra, Uo., 66.). ^Uo.,67. 118

Az univerzalista dühöt Franco Cardini a következőképpen bí­ rálta: „Egy olyan új totalitarizmus szisztematikus felépítésével ál­ lunk szembe, amely sátánt kiált, és a relativizmus névvel illeti a domináns paradigmától bármilyen módon eltérő gondolkodást és életmódot. A domináns paradigma fenntartja magának a jó kere­ sésének monopóliumát, miközben barbárnak vagy zsarnokinak bélyegez minden más gondolkodásmódot, vallási, civil vagy tár­ sadalmi megközelítést.243 Az iráni Maryam Namzie számára a re­ lativizmus „korunk fasizmusa”, mivel „legitimizálja és táplálja a barbárságot”. Megállapítja, hogy az ember jogai függnek a nem­ zetiségétől, vallásától és kultúrájától. A kulturális relativizmus vé­ delmezői úgy vélik, hogy akkor is tiszteletben kell tartanunk va­ lamely kultúrát vagy vallást, ha az megvetésre méltó [...] A kultu­ rális relativizmus hívei szilárdan kitartanak amellett, hogy az egyetemes emberi jogok gondolata nyugati koncepció [...]. Nap­ jaink holokausztjának védelmezői.244 Ebben az univerzalista etnocentrikus tébolyban érdemes vol­ na az egyik legjelentősebb amerikai antropológus, az Amerikai Antropológiai Társaság igazgatótanácsának tagja, Melville J. Herkovits 1947-ben megfogalmazott ajánlására gondolnunk, amelyet az egyetemes emberi jogok nyilatkozatán dolgozó ENSZ-nek címzett.245 Ebben a szövegben az antropológus óva int az univerzalizmustól (az univerzalista ideológiától, nem az univerzalizmus ideájától): „Minden olyan kísérlet, amely egyetlen kultúra morális meggyőződéséből vagy szabályrendszeréből veze­ ti le posztulátumait, csökkenti annak az esélyét, hogy az emberi­ 24II petisiero vuoto dei „neocons” italiani, I,’unitá 2005. augusztus 25., idézi Annamária RíVERA: Lz? guerra dei simboli. Véli postcoloniali e retoriche sulialtérit'a, Edizioni Dedalo, Bari, 2005, 69. Ugyanebben a szellemben Wassyla Tamzali is arra biztat, hogy „ki kell tekerni a nyakát a kulturális relativizmusnak, ami fura módon még a baloldali értelmiség soraiban is virágzik”. Idézi RlVERA, Uo., 90. Valószínűleg De Gaulle tábornok beszélte rá René Cassint, a nyilatkozat francia jogász atyját, hogy a korábban szereplő „nemzetközi” kifejezést helyettesítse az „univerzális” fordulattal. 119

ség egészére alkalmazható emberi jogokat deklaráljanak.”246 An­ nak idején a „náci kultúra” relativizálásától félve Herskovits gon­ dolatait az univerzalizmusról és a pluralitásról nem karolták fel. Ma ugyanezt az elrettentő szerepet az iszlám vette át, ami éppen úgy érvként szolgál az emberi jogok kontextualizálásának vissza­ utasításához, mint ahhoz, hogy a sharianak alávetett nők követe­ léseit eszközként használják fel. Nem lenne-e végre itt az ideje, hogy a totalitarista, terrorista törekvésekkel átitatott univerzalizmust (amelyekhez hozzátarto­ zik a növekedés imperializmusa) felváltsa a (Raphaél Confiant kreol író neologizmusát alkalmazva) diver^alitás elismerése, a szükségszerűen relatív pluriverzalizmus, vagyis a kultúrák valódi demokráciája? Mindezekből következik az is, hogy a nemnövekedés nem egy „konyhakész” modell, hanem a diverzi- tás forrása. Nagyon fontos leszögeznünk, hogy a nemnövekedés koncep­ ciója semmi esetre sem antihumanista vagy antiuniverzalista. Azon szélsőségek között, hogy az állatokat és a tárgyakat ember­ ként kezeljük (mint ahogy az animizmusban teszik), illetve hogy az embereket tárgyként használjuk, ahogy a modern technokrata gazdaság teszi, meg kell találni azt a középutat, ahol a tárgyakkal, élőlényekkel és emberekkel a nekik járó tisztelettel bánunk. Az antihumanizmust is célszerű volna olyan módon értelmezni, mint ahogy az antinövekedésről beszélünk, ami egyáltalán nem az ér­ tékfilozófia teljes elvetését jelenti, ahogy azt Michel Dias gondol­ ta, hanem épp ellenkezőleg.247 Nem véletienül foglalja el az angya­ li körben a legelső helyet az átértékelés. Éppen bizonyos értékek (altruizmus, konvivialitás, a természet tisztelete stb.) teszik lehe­ tővé, hogy dialógust kezdeményezzünk más kultúrákkal anélkül, hogy felfalnánk azokat, ahogy azt egy domináns hatalom arro­ gáns univerzalizmusa tenné: elfogadjuk és elismerjük a hitek, hie­ delmek relativitását. Nyugati ember lévén kész vagyok foggal- körömmel védelmezni egy sereg olyan értéket, amelyek a huma­ Idézi RlVERA, Uo., 90. 247 Ld. Michel DlAS: Un idéalisme politique, Entrópia N°l. 120

nizmus bűvkörébe tartoznak. Am nem tekintem ezeket minden­ hatónak, és sosem engedném meg magamnak, hogy egy hindutól elvitassam azt a jogát, hogy a tehén megölését bűnnek tartsa, ami ugyanakkor nem akadályoz meg abban, hogy élvezetemet leljem egy ízletes marhasültben. A modemitás kritikája nem a modemitás elvetését, sokkal in­ kább annak meghaladását jelenti. Kudarcán és a pénzügyi piacok győzedelmes diktatúráján éppen a felvilágosodás és az autonóm társadalom megalkotásának szellemében tudunk túllépni. A nyugati modemitás vak és dogmatikus antropocentrizmusa és a természet animista szakralizációja között feltétlenül helyet kell kapnia az öko-antropocentrizmusnak.24824É9pp az emberiség túlélése, vagyis egy szoros értelemben vett humanizmus indokol­ ja, hogy a társadalmi, politikai, kulturális és szellemi élet fő csa­ pásirányát meghatározó tényezők között az ökológia szempont­ rendszere központi helyet kapjon. Ha fel is ismerjük, hogy a ter­ mészetben élőknek (állatoknak, növényeknek és egyebeknek) van­ nak jogai, a környezeti igazságosságért, az ökomoralitásért folyta­ tott harc még nem jelenti feltétlenül valamilyen új ökokultusz kire­ kesztő gyakorlatának, alapjainak lefektetését, és azt sem, hogy a lépten-nyomon felbukkanó szinkretista, újpogány vagy new-age ökofeminista főpapok mögé sorakoznánk fel, akik megpróbálják a társadalom által megnyomorított emberi lelkekben tátongó űrt be­ tölteni. Ne feledjük, hogy a buddhizmussal és számos más vallással ellentétben a keresztény hagyomány egyáltalán nem szentelt fi­ gyelmet az ember és az őt körülvevő élő vagy élettelen környezet harmonikus együttélésének. A marxizmus tovább viszi ezt a tra­ díciót, ezért írja Hans Jónás: „A természet humanizációja Marx­ nál egy álszent eufemizmus, ami valójában a természet teljes le­ igázását jelenti, és amelynek célja a természet tökéletes kizsákmá­ nyolása az emberi szükségletek kielégítése céljából.”24’. 2,8Ld. Vittorio LANTERNARI: Ecoantropologia. Dall’ingerenza ccologica alla svolta etico-culturale, edizioni Dedalo, Bari, 2003. 249 Idézi LANTERNARI, Uo., 330. 121

Ahogy azt már igazoltuk, a nemnövekedés társadalmának megvalósítása szükségszerűen csak a világ újra-elvarázsolásán ke­ resztül valósulhat meg.250 Vegyük sorra még egyszer, mit is értünk ezalatt! A világ varázstalanítása a modernitásban Max Weber elemzésénél egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb is. Kevésbé kapcsolódik a győzedelmes tudományhoz és az istenekkel való leszámoláshoz — sokkal inkább kötődik az indusztriális rendszer­ ben előállított dolgok rémisztő banalizálásához. Ebben az érte­ lemben tényleg varázstalanításról van szó, nem csupán demitologizációról.251 A természet által ingyen előállított fosszilis energia tömeges felhasználása leértékeli az emberi munkát, és a természeti erőforrások korlátlan kifosztását teszi lehetővé. Ennek eredményeként egyfajta mesterséges, eltúlzott és zabolátlan bő­ ség jön létre, amely lehetetlenné teszi az alkotás képességének, az emberi ügyesség teremtő erejének csodálatát. Beszédes példa erre az a kísérlet, melynek során egy inuit közösségben a kanadai rén­ szarvas forgalmazásával próbálkoztak.2’2 „Tudják — mondja a falu polgármestere a kormány küldöttjének —, hosszú közös múltra tekintünk vissza, mi és a rénszarvasok, ezért azon tűnődünk, hogy vajon tehetünk-e velük ilyesmit.” Hiszen „ahhoz, hogy a rénszarvas bekerüljön a kereskedelmi körforgásba, ki kell szakí­ tani a szokásos közegétől, az inuitokkal közös múltjából; tárggyá kell változtatni, feldarabolni és eladni, éppen úgy, ahogy a mo­ dem termelés során történik.” Ezzel a piaci banalizációval szegül szembe a művész, akinek megkülönböztetett szerep jut a Ld. a szerző Le Pari de la décroissance című könyvének konklúzióját, Fayard, Paris, 2006. 251 Tudjuk, hogy Weber formulájának sikere egy félreértésnek köszönhető. Az általa leírt Ent^auberung egyszerűen a természetfeletti magyarázatok helyettesítése a tudománnyal a modernitásban, hasonlóan Auguste Comte- hoz. A következmények nem kizárólag, de főképpen pozitívak. A tudomány tökéletesen képes „elvarázsolni” a világot babonák nélkül is, a „csodák” banalizációja azonban gyógyíthatatlan károkat okoz. 25“ Jacques GODBOUT: Les conditions sociales de la création en art et en sciences, In: Revue du MAUSS, N° 24. És Une théorie sociologique générale est-elle pensable ? La découverte 2éme semestre 2004, 420. 122

nemnövekedés élhető társadalmának kialakításában. „A művész arra emlékezteti a modemitás emberét, hogy bármit is csinál, egy­ fajta animizmusra van ítélve azzal, hogy a dolgoknak értelmet akar adni [...] Talán a művész igazolja azt, hogy az animizmus az egyetlen olyan filozófia, ami tiszteli a dolgokat és a környezetet, egy olyan filozófia, amely illeszkedik az adomány mindent átható szelleméhez, melytől a modemitás megfosztott bennünket”253. De nevezzük animistának vagy bárminek, a nemnövekedés társadal­ mára mindenképpen igaz Oscar Wilde mondása: „A művészet haszontalan, tehát nélkülözheteden!” 253 Uo. 123

IRODALOMJEGYZÉK AlME Marco: Gli specchi di Gulliver. In difesa dél relativismo, Bollati, 2006. ARIES Paul: Décroissance ou barbarie, Golias, Lyon, 2005. ATTAC: Pauvreté et inégalités, ces créatures du néolibéralisme, Miile et une nuits, Paris, 2006. ATTALI Jacques et CHAMPAIN Vincent: Activité, emploi et recherche d’emploi: changer de paradigme pour supprimer le chómage, Fondation Jean-Jaurés, n° 15, 2005. november AUBERTIN Catherine et VIVIEN Franck-Dominique (szerk.): Le Développement durable. Unjeux politiques, économiques et sociaux, La Documentation francaise, Paris, 2006. AUBIN Jean, Groissance: fimpossible nécessaire, Planéte bleue, Le Theil, 2003. BAILLY Emmanuel: Le concept de l'Écorégion ou comment restaurer le systéme immunitaire des régions, Bulletin Ligne d'horipon, n° 36, aout- septembre 2006. BARRAS Béatrice: Moutons rebelles: Ardelaine, la fibre du développement local, éditions Répás, Saint-Pierreville, 2002. BAUDRILLARD Jean: Nique ta mére!, chronique de Libération du 18 novembre 2005 (reprise le 7 mars 2007). BaüMAN Zygmunt: Le Coút humain de la mondialisation, Hachette Littératures, Paris, 1999. —, Lavoro, consumismo e nuove povertd, Edizioni Cittá Aperta, Troina, 2004. BELPOMME Dominique: Avant qu'il ne sóit trop tárd, Fayard, Paris, 2007. —, Ces maladies crééespár /\"hőmmé, Albin Michel, Paris, 2004. BENOIST Alain de: Comunita e Decrescita. Critica della Ragion e Mercantile, Arianna Editrice, 2006. BERLINGUER Enrico: Austerita. Occasione per trasformare l'ltalia (Le conclusioni al convegno degli intellettuali (Roma, 15-1-77) e air assemblea degli operai comunisti (Milano, 30-1-77)), Editori Riuniti, Roma, 1977. BERTHOUD Amauld: Une philosophie de la consommation. Agent économique et sujet morál, Presses universitaires du Septentrion, Villeneuve d'Ascq, 2005. BESSET Jean-Paul: Comment ne plus étre progressiste... sans devenir réactionnaire, Fayard, Paris, 2005. BeSSON-GirARD Jean-Claude: Decrescendo cantabile. Petit manuel pour une décroissance harmonique, Parangon, Lyon, 2005. Bevilacqua PlERO: La terra é finita. Breve storia deli'ambiente, Laterza, 2006. 124

BLANC Jéróme (szerk.): Exclusion et liensfinanciers, Monnaies sociales, Bapport 2005-2006, Economica, 2006. BOLOGNA Gianfranco (szerk.): Italia capace di futuro, WWF-EMI, Bologne, 2001. BONAIUTI Mauro: La teória bioeconomica. «nuova economiav di Nicholas Georgescu-Roegen, Ed. Carocci, Roma, 2001. —, Nicbolas Georgescu-Boegen, Bioeconomia. Verso un'altra economia ecologicamente e socialmente sostenible, Bollati Boringhieri, Torino, 2003. BONESIO Luisa: Une réponse á la mondialisation: le localisme in Paysages et sens du lieu, Eléments, n° 100, mars 2001,. BONORA Paola: Sistemi locali territoriali, transcalarita e nuove regole della democrapa dal basso, in Anna MARSON (a cura di), 11progetto di territorio nella cittd metropolitana, Alinea editrice, Firenze, 2006. BOOKCHIN Murray: Pour un municipalisme libertaire, Atelier de création libertaire, Lyon, 2003. —, L'ecologia della libertd, Eléuthera, Milano, 1988. —, Per una societa ecologica, Eléuthera, Milano, 1989. —, Democrapa diretta, Eléuthera, Milano, 1993. BROWN Lester R.: Blueprint fór a Better Plánét, Mother Earth News, Hedersonville, 2004. —, Eco-économie, une autre croissance est possible, écologique et durable, Le Seuil, Paris, 2003. —, Plán B: Come affrontare la crisi alimentare incipiente, in Andrea MASULLO (dir.), Economia e Ambiente. La sfida dél terep millennio, EMI, Bologna, 2005. BRUNE Francois: De hdéologie aujourd’bui, Parangon, Lyon, 2004. —, La Frugalité heureuse: une utopie?, Entrópia, n° 1. BrüNI Luigino: L'economia e i paradossi della felicita, in Pier Luigi SACCO e Stefano ZAMAGNI (a cura di), Gomplessita' relatponale e comportamento économico, II Mulino, Bologna, 2002. CACCIARI Paolo: Pensare la decrescita. Soslenibilita ed equitd, Cantieri Carta/edizioni Intra Moenia, 2006. CAILLÉ Alain: Dé-penser léconomique. Contre le faialisme, La Découverte/MAUSS, coll. Recherches, Paris, 2005. CaNFIN Pascal: L'Économie verte expliquée d ceux qui n'y croientpás, Les Petits Matins, Paris, 2006. CASTORIADIS Cornelius: L'Ecologie contre les marchands, in Une société d la dérive, Le Seuil, Paris, 2005. 125

Montée de l’insignifiance, Les carrefours du labyrinthe IV, Le Seuil, Paris, 1996. CHANIAL Phihppe: Une fois commune: démocratie, dón et éducation chez John Dewey», in Revue du MAUSS, n° 28, La Découverte, second semestre 2006. CHARBONNEAU Bemard: Une seconde natúré, B. Charbonneau, Pau, 1981. CHARBONNEAU Simon: Résister á la croissance des grandes infrastructures de transport, document de travail. —, Droit communautaire de /'environnement, édition revue et augmentée, L'Harmattan, Paris, 2006. ClTEYNET Vincent et Denis: La décroissance pour l'emploi, La Décroissance, n° 3, juillet 2004. ClCOLELIA André et BENOIT-BROWAEYS Dorothée: Alertes santé, Fayard, Paris, 2005. CLEMENT Gilles et JONES Louisa: Une écologie humaniste, AubaneL, Paris, 2006. CLERC Denis: Peut-on fairé réconomie de l'environnement?, Cosmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. COCHET Yves et SlNAÍ Ágnes: Sauver la térré, Fayard, Paris, 2003. COCHET Yves: Pétrole apocalyse, Fayard, Paris, 2005. DAHL Róbert A.: I dilemmi della democrayiapluralista, Milano, II Saggiatore, 1988. DECROP Geneviéve: Redonner ses chances á l'utopie, Utópia, n° 1. Development Dictionary (The), Zed Books, Londres, 1992. DlAS Michel: Un idéalisme politique, Lntropia, n° 1. DüCLOS Denis: La cosmocratie, nouvelle classe planétaire, Le Monde diplomatique, aout 1997. DUMOUCHEL Paul et DlJPUY Jean-Pierre: L'Lnfer des choses, Le Seuil, Paris, 1979. DUPUY Jean-Pierre: Pour un catastrophisme éclairé. Quand Timpossible est certain, Le Seuil, Paris, 2002. DUPUY Jean-Pierre et RÓBERT Jean: Trahison de Fopulence, PUF, Paris, 1976. DUVAL Guillaume: L'impasse de la décroissance, Cosmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. ÉLTÜL Jacques: Les Successeurs de Marx, La Table ronde, Paris, 2007. —, Métamorphose du bourgeois, La Table ronde, Paris, 1998. ESTEVA Gustavo: Celebrálton of Zapatismo, Multiversity and Citigens Intema- tional, Penang, 2004. 126

ESTEVA Gustavo et PRAKASH M. S.: Grassroots Postmodemism: Remaking the Soil of Cultures, Zed Books, 1998. FLAHAUT Francois: L^ Paradoxé de Robinson. Capitalisme et société, Mille et une nuits, Paris, 2005. FLIPO Fabrice: Pour l'altermondialisme. Une réponse á Isaac Johsua, document internet. FOTOPOULOS Takis: Ui?rf une démocratie générale. Une démocratie directe, économique, écologique et sociale, Le Seuil, Paris, 2001. GEORGESCU-ROEGEN Nicholas: La Décroissance: entropie, écologie, économie, présentation et traduction de Jacques GRINEVALD et Ivó RENS: Sang de la térré, Paris, 1994. GESUALDI Francesco: Sobrietá. Dallo spreco di pocbi ai diritti per tutti, Feltrinelli, Milán, 2005. GEVAERT Pierre: AJerte aux vivants et a ceux qui veulent le rester, Sang de la Térré/Ellébore, Paris, 2006. GODBOUT Jacques: Les conditions sociales de la création en art et en sciences, in Revue du MAUSS, n° 24, Une théorie sociologique générale est-elle pensable?, La Découverte, 2004. GORZ André: Capitalisme, socialisme, écologie. Désorientations, orientations, Galilée, Paris, 1991. —, Métamorphoses du travail. Quéte de sens. Critique de la raison économique, Galilée, Paris, 1988. —, Écologie et liberté, Galilée, Paris, 1977. GRANSTEüT Ingmar: Peut-on sortir de la föllé concurrence? Petit manifeste á Fintention de ceux qui en ont asseg} La Ligne d'horizon, Paris, 2006. GRAS Alain, Fragilité de lapuissance. Fayard, Paris, 2003. —, Internet demande de la sueur, Ixí Décroissance, n° 35, décembre 2006. GRINEVÁLD Jacques: Flistoire d'un mot. Sur l'originc de l'emploi du mot décroissance, Entrópia, n° 1. GUIBERT Bemard et LATOUCIIE Serge (szcrk.): Antiproductivisme, altermondialisme, décroissance, Parangon, Lyon, 2006. HARRIBEY Jean-Marie: Développement durable: le grand écart, L’FLumanité, 15 juin 2004. HAZARD Paul: Le Malaise américain, 1931. HERITIER Francoise: La fémmé comme question politique, Le Soir, Bruxelles, 2 mai 2007. HOOGENDIJK Willem: The Economic Revolution. Towards a Sustainable Future by Freeing the Econotny from Money-Making, International Books, Útrecht, 1991. 127

—, Let'Stop Esunamis, Earth Foundation, Utrecht, 2005. —, Let’s Regionálisé the Economy — and Cure Ourselves of a Hőst of lllsl, note d'avril 2003. HULOT Nicolas (Fondation): dossier de préssé de Pour unpacte écologpque. Pour unpacte écologique, Calmann Lévy, Paris, 2006. ILLICH Iván: L'enseignement: une vaine entreprise, in CEuvres completes, tome 1, Fayard, Paris, 2004. —, Une société sans école; Némézis médicale; Energie et équité, in (Euvres completes, tome 1, Fayard, Paris, 2004. —, Des choix hors économie : pour une histoire du déchet; Le genre vemaculaire; Disvaleur, in (Euvres completes, tome 2, Fayard, Paris, 2005. —, L'origine chrétienne des services, in La Perte des sens, Fayard, Paris, 2004. —, La Convivialité, Le Seuil, Paris, 1973. JACOB Jean: L'Antimondialisation. Aspects méconnus d’une nébuleuse, Berg intemational, 2006. JACQUART Albert: L’Équation duNénuphar, Calmann-Lévy, Paris, 1998. JACQUIAU Christian: Ees Coulisses du commerce équitable, Miile et une nuits, Paris, 2006. JOUVENEL Bertrand de: Arcadie, Essai sur le mieux vivre, Sedeis, Paris, 1968; rééd. Gallimard, Paris, 2002. KEMPF Hervé: Comment les riches détruisent laplanéte, Le Seuil, Paris, 2007. KESSOUS Djémil: La Révolution modeme, éd. de l'auteur, 2006. KURZ Róbert: Critique de la démocratie balistique, Müle et une nuits, Paris, 2006. LanglOIS Bemard: bloc-notes de Politis, 14 décembre 2006. LanTERNARJ Vittorio,ó: Ecoantropologia. DalFingerenqa ecologica alla svolta etico-culturale, Edizioni Dedalo, Bari, 2003. LATOUCHE Serge: «En finir une fois pour toute avec le développementw, Le Monde diplomatique, mai 2001. —, L'Autre Afrique. Entre dón et marché, Albin Michel, Paris, 1998. —, Survivre au développement, Miile et une nuits, Paris, 2004. —, Justice sans limites. Le défl de Péthique dans une économie mondialisée, Fayard, Paris, 2003. —, L'Invention de Féconomie, Albin Michel, Paris, 2005. —, Le Pari de la décroissance, Fayard, Paris, 2006. 128

LECLA1R Bertrand: L'Industrie de la consolation. La littérature face au cerveau global. Verticales, Paris, 1998. LefEBVRE Henri: La Vie quotidienne dans le monde modeme, Gallimard, Pa­ ris, 1968. LlETAER Bemard: Des monnaies pour les communautés et les régions biogéographiques: un outil décisif pour la redynamisation régionale au XXIe siécle, in Jérőme BLANC (szerk.): Exclusion et liens financiers. Monnaies sociales, Lapport 2005-2006, Economica, Paris, 2006. LlGNE d’HORIZON (collectif): Défaire le développement, rfairé le monde, Actes du colloque á l’Unesco, Parangon, Lyon, 2002. LlPOVETSKY Gilles: Le Bonbeur Paradoxai, essai sur la société d'hjperconsommation, Gallimard, Paris, 2006. LULEK Michel: Scions ... travaillait autrement? Ambiance bois, l'aventure dlun collectifautogéré, éditions Répás, Saint-Pierreville, 2003. MAGNAGHI Alberto: Le Projet local, Mardaga, Sprimont, 2003. MARSON Anna (a cura di): II progetto di territorio nella cittd metropolitana, Alinea editrice, Firenze, 2006; ld. elsősorban a Dalia cittd metropolitana alla (bio) régióné urbana című cikket. MANSHOLT Sicco: La Crise, Stock, Paris, 1974. MARIS Bemard: Antimanuel d’économie, tome 2: Les Cigales, Bréal, Paris, 2006. MARTA Claudio: Belacnoni interetniche. Prospettive antropologiche, Guida, Napoli, 2005. MARTIN Hervé-René: Lloge de la simplicité volontaire, Flammarion, Paris, 2007. MARTIN Douglas: Murray Bookchin, 85, Writer, Activist and Ecology Theorist, Dies, New York Times, 2006. augusztus 7. MARTINEZ ALIER Joan: Che cos'é 2economia ecologica, in Andrea MASIJLLO: Dal mito della crescita al nuovo umanesimo. \\ erso un nuovo modello di sviluppo sostenibile, Delta 3 Edizioni, Grottaminarda, 2004. MARTINEZ ALIER Joan et NAREDO J. M.: A marxist Precursor to l ’.ncrgy Economics: Podolinsky, Journal ofPeasant studies, n° 9, 1982. MASULLO Andrea: Dal mito della crescita al nuovo umanesimo. I Prso un nuovo modello di sviluppo sostenibile, Delta 3 Edizioni, Grottaminarda, 2004. —, II pianeta di tutti. Vivere nei limiti percbe la terra abbia un futuro, EMI, Bologne, 1998. MEADOWS Donella H., RANDERS Jorgen, BEHRENS W.: The limits to Growth. A report fór The Club of Rome's Project on the Predicament of Mankind, Universc Books, New York, 1972; trad. franyaise, Halté a la croissance? (a Tómai Klubjelentése), Fayard, Paris, 1972. 129

—, Beyond the limits to growth, an update, Boston Chelsea Green, 1992 et Limits to Growth : the 30 year Update, mérne éditeur, 2004. MEDA Dominique: Le Travail, une valeur en voie de disparition, Alto/Aubier, Paris, 1995. —, «Notes pour en finir vraiment avec la fin du travail», in Revue du MAUSS, n° 18, 2e semestre 2001. MlLL John Stuart: Principles ofPoliticalEconomy, London, 1868. MONESTIER Jean: Comment sortir de l’industrialisme? et La grande illusion des aéroports régionaux in Décroissance et travial, Entrópia, n° 2, , Fii du Conflent, n° 14, Atelier de la Chouette, Prades, avril-mai 2007. MOTHÉ Dániel: E'Utopie du temps libre, Esprit, Paris, 1977, (ici d'aprés l’édition italienne, E'utopia dél tempó liberó, Bollati Boringhieri, Tutin, 1998). MÜHLSTEIN Philippe: Les ravages du mouvement perpétuel, Ee Monde diplomatique, janvier 2005. NAPÓLEONI Claudio: Cercare ancora. Eettera sulla laicitd e ultimi scritti, Edito­ ri Riuniti, Roma, 1990. NARBONI Camilla: Sulfincuria delta cosa : considera^oniJilosofiche sui rifiuti e sül mondo saccheggiato, Université de Pavie, 2006. NlCOLINO Fabrice et VEILLERETTE Francois: Pesticides, révélations ur un scandalefrancais, Fayard, Paris, 2007. PALLANTE Maurizio: Ea decrescitafelice. Ea quantitá della vita non dipende dal PIE, Editori Riuniti, Roma, 2005. —, Unfuturo senga luce?, Editori Riuniti, Roma, 2004. PANIKKAR Raimon: Pour un pluriversalisme, Parangon, Lyon, 2007. PAQUOT Thierry: Petit manifeste pour une écologie existentielle, Bourin éditeur, Paris, 2007. —, Eloge du luxé. De futiUté de Finutile, Bourin éditeur, Paris, 2005. —, Térré urbaine. Cinq défis pour le devenir urbain de la planéte, La Découverte, Paris, 2006. —, Utopies et utopistes, La Découverte, coll. Repéres, Paris, 2007. PARTANT Francois: Que la crise s'aggrave!, rééd. avec préface de Jósé BŐVÉ et postface de Serge LATOUCHE, Parangon, Lyon, 2002. PASOLINI Pier Paolo: Scritti corsari, Garzanti Libri, Milán, 2005. PERROT Marie-Dominique et al: Ordres et désordres de fesprit gestionnaire, Editions Réahtés sociales, Lausanne, 2006. En Particulier Gilbert Rist, La nouvelle gestion publique peut-elle étre sociale?. 130

PETRINí Carlo: Militants de la gastronomie, Le Monde diplomatique, juillet 2006. PRAT Jean-Louis: Introduction á Castoriadis, La Découverte, coll. Repéres, Paris, 2007. RAHNEMA Majid: Quand la misere chasse lapauvreté, Fayard/Actes Sud, Pa­ ris, 2003. RAMAUX Christophe: Lmploi: éloge de la stabilité. IPÉtat social contre la flexicurité, Mille et une nuits, Paris, 2006. RASMüSSEN Derek: Valeurs monétisées et valeurs non monétisables [eredeti cím: The Priced versus the Pn'celess], in Interculture (Montreal), n° 147, octobre 2004, Le terrorisme de l'argent. REVEL Bemard: Journal de lapluie et du beau temps, Trabucaire, Canet, 2005. RlDOUX Nicolas: La Décroissancepour tous, Parangon, Lyon, 2006. RlFKIN Jerimy: La Fin du travail, La Découverte, Paris, 1996. RlST Gilbert: La nouvelle gestion publique peut-elle étre sociale?, in Ma- rie-Dominique PERROT et al.: Ordres et désordres de fesprit gestionnaire, Editions Réalités sociales, Lausanne, 2006. RlVERA Annamária: La guerra dei simboli. Véli postcoloniali e retoriche suli'alteritd, Edizioni Dedalo, Bari, 2005. ROBIN Jacques: Quand le travail quitte la société post-industrielle, GRIT- éditeur, Paris, 1994. ROTILLON Gilles: L'économie de l'environnement définit un espace de négociation rationnel, Cosmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. ROUGEMONT Denis de: L'Avenir est notre affaire, Stock, Paris, 1977. RUFFOLO Giorgio: Crescita e sviluppo: critica e prospettive, Falconara/Macerata 8/9, novembrc 2006. SALHINS Marshall: .Age de pierre, age d'abondance. L'économie des sociétés primitives (1972), Gallimard, Paris, 1976. SAS Éva: Conversion écologiquc de l'économie: quel impact sur l'emploi? Cosmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. SlNGLETON Michael: Le coűt caché de la décroissance, F.ntropia, ti\" 1, p. 53. STERN Nicholas: The Fconomics of Climate Change, IVecntive summary, www.stemreview-org.uk, automne 2006. TANGUY Philippe: Pauvreté et cohésion sociale en Mauritanie. Construction sociale et fonction d'une catégorie stigmatisante: la pauvreté, Revue Maghreb-Machreck, n° 190, 2007. TARüE Gábriel: Fragment d'histoirefuture, Slatkine, Génévé, 1980. 131

TERTRAIS Jean-Pierre: Du développement a la décroissance. De la nécessité de sortir de Fimpasse suicidaire du capitalisme, l'ditions du Monde libertaire, Paris, janvier 2004; nouvelle édition 2006. TESTART Jacques: De Vélő, le Mur et le Citoyen. Que reste-t-il de la scince?, Belin, Paris, 2006. TEVOEDJRE Albert: Ea Pauvreté richesse des peuples, Editions ouvriéres, Paris, 1978. TOMK1NS Richard: Welcome to the age of less, Financial Times, 10 novembre 2006. VEBLEN Thorstein: Théorie de la classe de loisir, Gallimard, coll. Tel, Paris, 1970. TRAORE Aminata: Ve Viol de Fimaginaire, Actes Sud/Fayard, 2002. VlRILIO Paul: EEspace critique, Galilée, Paris, 1984. —, Ea Vitesse de libération, Galilée, Paris, 1995. WACKERNAGEL Mathis: II nostro pianeta si sta esaurend», in Andrea Massuito (szerk.), Economia e Ambiente. Ea sfida dél terpo millennio, EMI, Bologna, 2005. WACKERNAGEL Mathis et al: Tracking the ecological overshoot of the humán economy, Proceedings of the National Academy of Sciences USA, vol 99, n° 14, 9 juillet 2002. WAAL Frans de: Ee Singe en nous, Fayard, Paris, 2006. WWF: Rapport, Planéte vivante 2006». ZanoTELLI Alex: Avec ceux qui n'ont rien, Flammarion, Paris, 2006. ZlN Jean: Les limites de la décroissance, interview in Ea Décroissance, 13 janvier 2006. Folyóiratok és egyéb sajtócikkek Bulletin Eigne d'horigon, n° 36, aoút-septembre 2006. C.ahier de FIUED, n°14, «Brouillons pour l’avenir: contributions au débat sur les altemativesw, PUF, Paris/Génévé, 2003. ( .ampagnes solidaires, Mensuel de la confédération paysanne, n° 182, février 2004. «l’eut-on fairé l'économie de l'environnement?», Cosmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. Iái Décroissance. Eejoumal de lajoie de vivre, pár Casseurs de pub, 11 piacé Croix-Páquet, 69001 Lyon. E’Écologiste, n° 8, octobre 2002; n° 14, octobre 2004, n°20, septembre- novembre 2006. 132

Entrópia, chez Parangon, Lyon, n°l, «Décroissance et politique», novembre 2006; n° 2, «Travail et décroissance», mars 2007. Ee Figaro, 24 mars 2006. Financial Times, 10 novembre 2006. Ee Monde, 22 novembre 1991; 2 avril 1996; 16 février 2002; 19 juin 2003; 14 février 2004; 11 avril 2004; 12 avril 2004; 16-17 juin 2005; 30 juillet 2006. Ee Monde diplomatiqne, mai 2001; juillet 2004; janvier 2005. Ee Nouvel Economiste, 26 mars 2004. Ee Nouvel Observateur, 12-18 juin 1972. Eibération, 8 février 2002; 14 décembre 2006. Politis, 11 décembre 2003; 14 décembre 2006. Revue du MAUSS, n° 24, «Une théorie sociologique générale est-elle pensable?», La Découverte, 2e semestre 2004. Silence, «La peur de la décroissance)), n° 280, février 2002; «Ecologie — Altemative — Non violence», n° 302, octobre 2003. Ee Soir de Bruxelles, 2 mai 2007. Vert contact, n° 709, avril 2004. WWF, Rapport «Planéte vivante 2006». Válogatás a szerző egyéb, nemnövekedéssel kapcsolatos publikációiból «Décroissance», in V Dictionnaire des sciences humaines, sous la direction de Sylvie Mesure et Patrick Savidan, PIJF, Paris, 2006. «Le changement de cap ne se fera pás sans douleurw, interview in «Peut- on fairé l'économie de rcnvironncmcnt?» , C.osmopolitiques, n° 13, Apogée, 2006. «La décroissance, pourquoi?», l 'ért Contact, n° 709, (débat l.ipietz), avril 2004. «Pédagogie des catastrophes», Ea Décroissance, n° 1, mars 2004. «Pour une politique de décroissance des transports», / z/ Décroissance, n° 2, avril-mai 2004. «Antiproductivisme, Décroissance, Développement durable et Post développement)), Centre Thomas More, La Tourette, février 2004. «Pour une société de décroissance», Ee Monde diplomatique, novembre 2003. 133

«I1 faut jeter le bébé plutót que l'eau du bain», IUED, Noureaux Cahiers, n° 14, «Brouillons poui l'avenir, contributions au débat sur les altematives (avec ma réponse á Christian Coméliau)», 2003. «Dossier sur la décroissance»: débat avec René Passet, Politis, 11 décembre 2003. «Pourquoi la décroissance? Le cas aberrant des transports», Vert Contact, 2003. «Contre l'ethnocentrisme du développement. Et la décroissance sauvera le Sud...», Ve Monde diplomatique, novembre 2004. «La décroissance comme préalable et non comme obstacle á une société conviviale», colloque, Lyon, septembre 2003. «Les „décroisssants”: consommer moins, économiser l'énergie», Enjeux les Échos, n° 208, décembre 2004. «Objectif décroissance: La croissance en question», Campagnes solidaires, Mensuel de la confédération paysanne, n° 182, février 2004. «La fői irrationnelle dans le progrés báláié toute objection», interview, CIO Stratégie et Technologje, mars 2005. «Ecofascisme ou écodémocratie. Vers la décroissance», Ve Monde diplomatique, novembre 2005. «La décroissance comme condition d'une société conviviale», Cahiers Jacques Ellul, L'Economie, L'Esprit du temps, 2005. «Vivre simplement pour d'autres, simplement, puissent vivre», entretien publié dans Vés Concentrés, joumal de la confédération des organisations de jeunesse, Bruxelles, novembre-décembre 2005. «Penser une société de la décroissance. Entretien avec Emmanuelle Mar- tin», Mlliancepour une Europe des consciences, n° 7, janvier 2006. Interview sur la décroissance, Ecorev, Revue critique d'écologie politique, n° 21, automne 2005. «Pour une renaissance du local», E'Ecologiste, n° 15, avril-mai 2005. «La déraison de la croissance des transports. A bábord!», Québec octobre-novembre 2005. Entretien sur la décroissance, Va Dynamo, revue de l'APEAS, n° 37, septembre 2005. «Relocaliser l'économie», Va Décroissance, n° 28, septembre 2005. «Le défi de la décroissance», Espace de liberté, n° 331, Bruxelles, mai 2005. «Sortir des piéges de l'effet rebond», Silence, n° 322, avril 2005. Natúré et Progrés, (la revue de la bio), n° 55, novembre-décembre 2005- 2006. «Politique de décroissance: vivre localement». «Va decrescita», in Giovanna RlCOVERI (a cura di), Capitalismo Natura socialismo,Jaca Book, Milano, 2006. 134

«La déraison de la croissance», in L’Alpe, n° 32, (la revue du musée Dauphinois), 2006. «Faut-il avoir peur d'abandonner la course á la croissance?», Entretien avec Serge Latouche, Altematives non-violentes, n° 138, mars 2006. Entretien, Jibrik, n° 6, Liége, píintemps 2006. 135

136

Tartalom A magyar kiadás munkatársainak előszava.......................................... 5 Előszó a magyar fordításhoz....................................................................8 BEVEZETÉS 15 I. rész MEDDIG ÉRJEN A NEMNÖVEKEDÉS? Ufó a poEtika légterében................................................................... 18 Mi is az a nemnövekedés?................................................................. 20 Szavak és gondolatok csatája............................................................ 22 A nemnövekedés gyökerei................................................................ 26 Növekedés függős ég............................. 30 A zöld alga és a csiga meséje.............. 34 Fenntarthatatlan ökológiai lábnyom 37 Egy álmegoldás: a népességcsökkentés......................................... 40 Gazdasági növekedés és poEtikai korrupció.............................. 44 II. rész A NEMNÖVEKEDÉS KONKRÉT’ UTÓPIÁJA A nemnövekedés forradalma.............................................................45 A nemnövekedés angyaE köre...........................................................47 A nemnövekedés mint lokáEs projekt............................................ 58 Visszafejlődést jelent-e a csökkentés?............................................ 67 A nemnövekedés kihívásai a Dél országai számára.................. 73 Reformista vagy forradalmi-e a nemnövekedés?........................ 82 137

III. rész A NEMNÖVEKEDÉS POLITIKAI PROGRAMJA A választási program........................................................................... 85 A nemnövekedés társadalma mindenkinek munkát ad.......... 93 Lábaljunk ki a munkamániás társadalomból a nemnövekedés által!.......................................................................... 99 Összeegyeztethető-e a nemnövekedés a kapitalizmussal? ... 107 Jobb- vagy baloldali-e a nemnövekedés?.................................... 111 Szükség van-e nemnövekedés-pártra?..........................................113 KONKLÚZIÓ.......................................................................................... 115 Humanista-e a nemnövekedés?...................................................... 115 138



LATOUCHE, SERGE A NEMNÖVEKEDÉS DISZKRÉT B

Serpe Latouche A Nemnövekedés diszkrét bája