Serge Latouche - A nemnövekedés diszkrét bája

maga után. A koncepcióváltás, vagyis a definíció- és dimenziócsere sürgető szükségessége nyilvánvaló például a gazdagság és szegénység értelmezése esetén,104 de még inkább tetten érhető az ökonomista világszemlélet alapját képező ellentétpár, a szűkösség/bőség esetében. Ahogy arra már Iván Illich és Jean- Pierre Dupuy is rámutattak, a gazdaság a természetes bőséget szűkösséggé alakítja a mesterséges hiány és a szükséglet létrehozásával, miközben kisajátítja és árucikké alakítja a természetet.105 Az élőlények kisajátítására nem is túl régi példa a vízprivatizáció, de ugyanezt a mintát követi a génmódosítás jelensége is. Ahogy Bemard Maris fogalmaz: ,A piac étvágya kielégíthetetlen. Mindenbe beleeszi magát, ami eredetileg ingyen volt. Kakukként kitúr minden mást, mindent megbélyegez a lógóival, márkáival, mindent beáraz és áruba bocsát.”106 A közgazdászok által szajkózott szűkösség önbeteljesítő jóslattá válik, és nem fogunk tudni másképp kilábalni a gazdaság bűvköréből, csak ha szembenézünk azzal a kihívással, amit a természetes erőforrásaink eltűnése jelent. Restructurer — átstrukturálás. Az átstrukturálás azt jelenti, hogy a termelési eszközöknek és a társadalmi kapcsolatoknak az értékváltáshoz kell igazodniuk. A struktúra átalakításának annál is inkább radikálisnak kell lennie, mert meg kell ingatnia a jelenleg domináns értékrendet. A nemnövekedésen alapuló társadalom felé vezető út keresésekor felvetődik a kapitalizmus elvetésének Amikor a Dél társadalmainak hagyományos mértékletessége értelmét veszti a globalizációval és az organikus szolidaritás tönkretételével, helyét átveszi a nyomor. Ld. Philippe TanGUY: Pauvreté et cohésion sociale en Mauritanie. Construction sociale et fonction d’une catégorie stigmatisante: la pauvreté, Revue Maghreb-Machreck N° 190, 2007, illetve Patrick VlVERET: Reconsidérer la richesse, L’aube/nord, 2003 és Rahnema MAJID: Quand la misére chasse lapauvreté, Fayard Actes Sud és Arnaud BerthoüD: La richesse et ses deux types, Revue duMAUSS, N° 21, 2003. 1. szemeszter. Paul Dumouchel et Jean-Pierre Dui’l'Y: R’enfcr des choses, Seuil, Paris, 1979. Jean-Pierre Dui’UY et Jean Róber t: la trahison de l'opulence, PUF, Paris 1976. Bemard Maris: Antimaniiel d’é< onoinie, lomé 2: l^es cigales, Bréal, Paris, 2006. 48. 50

konkrét kérdése is, amit majd a megfelelő helyen tárgyalni is fo­ gunk, egy időben a termelőerők szükséges átalakításával, a para­ digmaváltással összhangban.107 Redistribuer — újraelosztás. A társadalmi kapcsolatok átstrukturálása ipsofacto az újraelosztás átalakítását is jelenti, amely alatt a javakhoz és a természeti örökséghez való hozzáférés újraelosztását értjük globális, társadalmi, generációs és egyéni szinten egyaránt. Az újraelosztás kettős pozitív hatást gyakorolna a fogyasztás csökkentésére. Közvetlen hatásként gyengítené a világ nagyfogyasztói rétegének, az igazi „ragadozóknak” a hatalmát és érdekérvényesítő eszközeit, közvetett hatásként pedig csökkentené a hivalkodó fogyasztás ösztönzőit. Thorstein Veblen klasszikus elemzése szerint a fogyasztást nem is annyira valamiféle szükséglet motiválja, mint inkább az a vágy, hogy társadalmi pozíciónkat fitogtassuk a ranglétrán közvetlenül felettünk állók utánzásával.108 Az újraelosztás nagyon komoly problémákat vet fel Észak és Dél relációjában. Óriási ökológiai adósságot halmoztunk fel a Dél terhére,109 az igazságos tehát az volna, ha a saját ragadozó életmódunk megváltoztatásával elkezdenénk visszatéríteni ezt az Például az autógyárak átalakítása az energia visszanyerésére alkalmas, kapcsolt energiatermeléssel működő berendezéseket előállító üzemekké. Egy mikrogenerátor előállításához valójában elegendő elhelyezni egy fémburkolatban egy autómotort és egy váltakozó áramú generátort. A szükséges szakértelem, technológia, sőt maga az üzembe helyezés is teljesen azonos az autógyárakéval, ám a kapcsolt energiatermeléssel működő berendezések az energia újrafelhasználását 40%-ról 94%-ra képesek növelni. Ráadásul mindez lehetőséget ad a fosszilisenergia-fogyasztás és a széndioxid­ kibocsátás csökkentésére. (Ld. PALLANTE Maurizio: Un futuro sen^a lucel Editori Riuniti, Roma, 2004.) VEBLEN Thorstein: Théorie de la classe de loisir, Gallimard, Col Tel, 1970. Hervé Kempf is hivatkozik erre a Comment les riches détruise la plan'ete című művében (Seuil, Paris, 2007.) W9Attac: Pauvreté et inégahtés, ces créatures du néoUbéraUsme. Mille et une nuits, 2006,44. 51

adósságot. Ahogy látni fogjuk, nem is arról van itt szó, hogy többet kellene adni, hanem arról, hogy kevesebbet kell elvenni.110 A különböző tevékenységekre vagy fogyasztásra vetítve is értelmezhető ökológiai lábnyom nagyon jó eszköz ahhoz, hogy meghatározzuk az egyes országok „lehívási jogát”. Ezeknek a jogoknak, illetve a kapcsolódó kvóták és fogyasztási normák cseréjének színtereként elképzelhető egy többszintű „piac” működése, amiben persze véletlenül sem a természet kommercializálásának újabb lehetőségét kell látni, hanem a határok flexibilis kezelésének lehetőségét. Az igazi kihívást persze ezen a területen is a megvalósítás módja jelenti. Relocaliser — visszatérés a lokálishoz. A helyi, lokális megtakarí­ tásokból finanszírozott vállalatoknak kell előállítaniuk a népesség alapvető szükségleteit kielégítő termékeket, a helyi igényeket kielé­ gítő termelésnek pedig nem kell túllépnie a lokális kereteken. Bár a gondolatok áramlásának semmi sem szabhat határt, az árucikkek és a tőke mozgását a minimális szintre kell visszaszorítani. A nemnövekedés társadalmának létrehozásában a relokalizáció azonban nemcsak gazdasági dimenzióval bír: a politikának, a kul­ túrának és az életfelfogás egészének vissza kell találnia helyi gyö­ kereihez. Így tehát minden lokálisan meghozható gazdasági, poli­ tikai, kulturális döntésnek meg is kell maradnia ezen a szinten. Reduire — csökkentés. A csökkentés mindenekelőtt a termelés és a fogyasztás bioszférára gyakorolt hatásának csökkentését je­ lenti: megálljt kell parancsolni a túlfogyasztásnak, és változtatni kell elképesztően pazarló szokásainkon. A piacra dobott termé­ kek 80%-a egyetlen használat után egyenesen a szemétben köt ki.111 A gazdag országok jelenleg évi 4 milliárd tonna szemetet termelnek.112 A lakosonkénti háztartási hulladék az Egyesült Al- „Mit is jelent a gazdag országok szegény országokkal szembeni ökológiai adóssága? A gazdag országok „kölcsönveszik” a Dél (anélkül, hogy fizetnének, mivel nincsenek magas adók) természeti erőforrásait, a termőföldjeit, erdőit. Ide exportálják a szennyezést, kezdve például az üvegházhatású gázokkal.” WWF, Uo., 25. 111 Nicolas HüLOT: Pour un pacte écologique, (>almann-Lévy, 2006, 237. 112 Bemard MARIS, Uo., 327. 52

lantokban 760 kg évente, ugyanez Franciaországban 380 kg, míg a déli országokban 200 kg.113 Csökkenteni kell az egészségügyi kockázatot és a munkaidőt is. Az egészségügyi kockázat csökken­ tése alatt a gyógyítás helyett sokkal inkább a megelőzést és az elővigyázatosságot kell érteni, vagyis Belpomme professzor neo- logizmusával a „megelőzővigyázatosságot”: a franciaországi gyógyszertárak 2005-ben 2,6 milliárd doboznyi gyógyszert érté­ kesítettek, ami az előző év bázisán vett 8%-os növekedést jelent. A tömegturizmus is egy olyan terület, ahol sürgős csökkentés­ re van szükség, bár a kilométer-konzumerizmus aranykora már a hátunk mögött van. Amikor a Virgin tulajdonosa, a brit milliár­ dos Richard Branson bejelentette, hogy az űrturizmust mindenki számára elérhetővé akarja tenni,114 még a rendkívül ortodox Fi­ nancial Times is elismerte: „Kétségtelen, hogy a turizmus lassan a természeti környezet egyes számú ellenségévé válik.”115 Nem vi­ tás, hogy a szellemi gazdagodást ígérő utazás és a kalandvágy az emberi természet sajátja, így tehát nem szabad teljesen kiölni, de mára a természetes kíváncsiságot és a felfedezés örömét a turisz­ tikai ipar a természetet és a célországok kultúráját, társadalmi szövetét romboló fogyasztási cikké silányította. Sürgősen kezelni kell a travelitist, vagyis az egyre gyorsabban, egyre gyakrabban (és persze egyre olcsóbban) egyre távolabbi tájakra irányuló utazási kényszerbetegséget, amely a „szupermodem” életvitel mestersé­ gesen keltett és a média által túlfokozott, az utazási irodák és uta­ zásszervezők által tovább stimulált szükséglete. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a hagyományos utazási formák helyett ajánlott ökoturizmus, az etikusként, méltányosként vagy felelősként em­ legetett turizmus vajon nem a fenntartható fejlődéssel egyívású oximoron-e csupán, amit azért találtak ki, hogy haladékot adjon egy rossz szemmel nézett, árucikké változtatott tevékenységnek. Thierry PAQUOT: Petit manifeste pour une écologie existentielle, Bourdin, Paris, 2007,45. 114 Le Monde, 2006. április 19. 115 Richard TomkinS: Welcome to the age of less Financial Times, 2006. november 10. 53

Igencsak csalárd dolog arra hivatkozni, hogy mindez a Dél or­ szágainak fejlődését segíti elő. Az Artisans du monde elemzése alapján egy 1000 eurós költségvetésű nyaralásból kevesebb mint 200 euró kerül vissza a fogadó országhoz. A szűkös kőolajkészle­ tek és az éghajlatváltozás miatt a jövő sokkal inkább az egyre kö­ zelebbi tájakat megcélzó, egyre ritkább, egyre lassabb és egyre ol­ csóbb utazásoké lesz. Valójában az egész jelenség tragédiája ab­ ban rejlik, hogy az egyre üresebb és kiábrándultabb valóság elől a virtuális térbe menekülünk, miközben a valóságos helyváltoztatá­ sainkkal a bolygót károsítjuk. Újra meg kell tanulnunk a múlt bölcsességét, ahogy Bemard Revei írja: „Régen az utazás váradan fordulatokkal és bizonytalansággal teli kaland volt, ahol még a visszatérés időpontja is kiszámíthatatlan volt [...], ám a röghöz kötött ember a legtöbb esetben szülőföldjén maradt. Élettere ép­ pen addig terjedt, amíg a szeme a harangtoronyból ellátott — és ez éppen elegendő volt számára. A lehetőségek végtelen sorából éppen azt a helyet választani életünk színteréül, ahová a véletien folytán megszülettünk, nem jelent feltétlenül fantáziádanságot. Talán éppen ellenkezőleg. Hogy a képzeletünk kibonthassa szár­ nyait, nem kell feltédenül útra kelnünk.116 Az életüket meglehető­ sen korlátozott nagyságú területen leélni kénytelen pápua új- guineai törzsekhez képest (akik ezt nem feltédenül tekintik korlá­ tozásnak) nekünk megadatott az a páradan szerencse, hogy úgy utazhatjuk be a világot virtuálisan, a technika vívmányainak kö­ szönhetően, hogy még az ajtón sem kell kilépnünk. A kalandos kedvűek pedig bármikor elvitorlázhatnak majd a Seychelles- szigetekhez — már amíg még egyáltalán léteznek Seychelles- szigetek... A munkaidő csökkentése egy másik sarkalatos kérdés, amely a munkanélküliség elleni küzdelem kapcsán merül fel. A munka­ megosztásnak lehetővé kell tennie, hogy mindenki, aki munkát akar vállalni, találjon erre lehetőséget. A munkaidő csökkentését ötvözni kell a konjunktúraciklusonként és életszakaszonként vál­ Bernard Revei.: Journal de la pluie et du beau temps, Trabucaire, Canet, 2005, 119. 54

tozó tevékenységi formákkal. Willem Hoogendick szerint a tevé­ kenységtípusokat kellene változatosabbá tenni. „Ha például a te­ levíziókészülékek összeszerelése jelenti a legfőbb foglalkoztatási formát, akkor a televíziókészülékek iránti kereslet csökkenése esetén az addig összeszerelőként foglalkoztatott alkalmazottak munkaidejüket más tevékenységekkel tölthetnék ki, például me­ zőgazdasági munkával, építőipari tevékenységgel, részt vehetné­ nek az oktatásban, a közlekedésben, az egészségügyi ellátásban, a hátrányos helyzetű fiatalok nevelésében és így tovább. Az embe­ rek legnagyobb részének képességei bőven túlmutatnak azon a tevékenységen, amit napi munkája során ellát — ez egyből nyil­ vánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk, mivel töltik a szabadidejüket. Még ha a szakszervezetek sokszor ellenségesen viszonyulnak is az ideiglenes munkahelyeket közvetítő ügynökségekhez, amelyek egyébként mind a munkaadók, mind a munkavállalók körében rendkívül népszerűek — és ez utóbbiak számára leginkább a kínált munkalehetőségek sokfélesége miatt — ezek az ügynökségek bi­ zony követendő irányt mutatnak.”117 Talán csak meg kellene pró­ bálni más szemmel nézni rájuk. Mindenekelőtt fel kellene számolni a produktivista rémálom egyik alapkövét, a munkához fűződő addiktív viszonyt. Nem találhatunk úgy rá a nemnövekedés társadalma felé vezető útra, ha nem csodálkozunk újra rá az élet háttérbe szorított dimenzióira: a közösségi feladatok elvégzésének örömére, a szabad alkotó, a művészi és kézműves tevékenység szépségére, a játékra fordítható idő újrafelfedezésére, a szemlélődés, az elmélkedés, a beszélgetés örömére: vágyás az élet élvezetére.118 Willem HOOGENDICK: Let’s regionálisé the economy - and cure ourselves ofa hőst ofillsl 2003. április. 118 Ahogy Thierry Paquot írja: „A szabaddá tett idő nem a szabadidőt jelenti — amire a lehető leggyorsabban lecsap a szabadidő-, az egészség- és szórakoztatóipar, hanem egyfajta megbékélést önmagunkkal, ami néha ellentmondásokkal és feszültséggel teli. A szabaddá tett idő semmiképpen sem maradék idő - mindaz, ami megmarad a közlekedés, a munka, a kötelezettségek és a család körüli tennivalók elvégzése után -, hanem az emberi méltósághoz szükséges igény, ami az egyén sorsa feletti legcsekélyebb rendelkezést biztosítja.” 55

Réutiliser/recycler — újrafeldolgozás/újrahasznosítás. Minden jóérzésű ember egyetért azzal, hogy csökkenteni kell a féktelen pazarlást, harcolni kell a berendezések programozott elavulása el­ len, ugyanakkor szükség van a közvedenül nem újrahasznosítha­ tó hulladékok feldolgozására is. Ezek gyakorlati megvalósítására számos lehetőség létezik, sokat már ki is próbáltak meghatáro­ zott területeken. A svájci Rohner et Design Tex például kifejlesz­ tett egy olyan szövetet, amelyik természetes módon bomlik le életciklusának végén. Más cégek olyan szőnyegpadlót készítettek, amely organikus összetevőinek köszönhetően a használatból ki­ kerülve a mezőgazdaságban szalmatakaróként hasznosítható, a német vegyipari óriás, a BASF pedig olyan speciális nylonszálból készült szövetet tervezett, amely végtelen sokszor újrafelhasznál­ ható. Az eredeti rendeltetésén túl összetevőire bontható anyag új termékek esetében ismét felhasználható. 1990 óta a fénymáso­ lókra szakosodott Xerox elemekre bontható termékei többször újrahasznosíthatóak, a vállalathoz visszavitt, használaton kívül helyezett készülékek alkotórészeinek újrafelhasználását pedig a Xerox vállalja.119 Ezek kivétel nélkül olyan hiánypótió kezdemé­ nyezések, amelyek a többi vállalatot és a fogyasztókat is a „he­ lyes” út felé terelik, üzenetüket könnyű megérteni. Csak a politi­ kai támogatás hiányzik a szélesebb körű elterjesztéshez. A fentiekkel egy olyan utópia körvonalait rajzoltuk meg, ahol az utópia kifejezés alatt egy ideális működés intellektuális konst­ rukcióját értjük, ami ugyanakkor kézzelfogható, hiszen létező adatokra építi fel a lehetséges irányvonalat. Egy új világot vázol fel, egy üdvözlendő, szükséges és lehetséges új világot — a kérdés csup án az, hogy tényleg meg akarjuk-e valósítanni. A tervben vázolt autonómiát a szó szoros, etimológiai értel­ mében használjuk (autos-nomos, vagyis öntörvényűség), ami a láthatadan kéz heteronómiájának, a pénzügyi piacok diktatúrájá­ nak és a technológiai tudományosság uralmának ellenpontját (Thierry PAQUOT: Petit manifeste pour une écologie exislentielle, Bourin, Paris, 2007, 65.) 119 Piero BEVILACQUA: Pu Terru e /inite. lirei’e storia deli’ ambiente, Larez, Bari, 2006, 129. 56

képviseli, ugyanakkor ez az autonómia távolról sem határok nél­ küli szabadságot jelent. Ahogy Arisztotelész tanítja: előbb meg kell tanulnunk engedelmeskedni, mielőtt megtanulnánk paran­ csolni. Egy szabad emberek alkotta társadalom perspektívájában az engedelmesség „tudása” útkeresésként értelmezendő, a saját magunk által meghatározott törvények nem-szervilis követése­ ként (a szervilis alkalmazkodás ugyanis a zsarnoksághoz vezető út). Tagadhatadan, hogy az önkéntes kötelezettségvállalás vagy az alávetettség öröm forrása lehet mindkét esetben, a köztük lévő határvonal pedig meglehetősen elmosódott. A demokratikus tár­ sadalmaknak folyamatosan szembe kell néznie ezzel a kihívással, ami kiemelt jelentőséget ad a konvivialitás megteremtésének. A konvivialitás120 fogalmát Iván Illich Brillat Savarintól121, a 18. századi nagy francia gasztronómustól vette át. A konvivialitás megteremtésének feladata a rimbaud-i gazdasági szörnyeteg által szétszaggatott társadalmi kötelékek újraszövése. A konvivialitás a farkastörvények helyébe lépve és megmerítkezve az arisztotelészi philickrtxv újra emberi arcot ad a kereskedelemnek. Persze vannak olyanok, akik a nyolc ^.-modell szisztematikusan alkalmazott „re” előtagját a reakciós gondolkodásmód jelének vélik, a múlt romantikus vagy nosztalgikus megidézésének. A szerző játékos kedvén túl azonban a modellezett folyamat sokkal inkább a forradalmi és innovatív, mint a retrográd kategóriába tartozik. A reakciósság legfeljebb a rendszer hübrisgéve\\ mértéktelenségével kapcsolatban jellemzi Jean Paul Besset „túl”~ okkal (sur-) definiált rendszerábrázolásával egybecsengően: „túltermelés, túlfogyasztás, túlhalászat, túlzott közlekedés és a média túlzott térnyerése, túlcsomagolás, túlzott eladósodás és A konvivialitás fogalmát a magyar olvasó Polányi Mihálytól ismerheti. A konviviális társadalom középpontjában a magáncéljai követésére törekvő egyéni akarat helyett a közös értelem megalkotására irányuló párbeszéd áll, így tagjai kapcsolataikért felelős személyek, (dlfordj 121 ^4% ifiesfilológiája című könyv szerzője 57

túlgépiesedés.. .”.122 A fosszilis energiaforrásokra alapozott ipari társadalom dominanciája egyre több kárt okoz, amit Michael Singleton szerint fosztóképzós fogalmak egyre bővülő sorával lehet leírni: ipari delokalizáció, pénzügyi defláció, politikai kiábrándulás (désenchantemení), kulturális demotivádó, vallási demisztifikáció. Mindenesetre nagyon fontos szem előtt tartanunk a nemnövekedés fogalmában a nem előtag eredeti latin dis fosztóképzőre reflektáló értelmét kicsit hátra kell lépni ahhoz, hogy nagyobbat ugorhassunk előre.”123* A 8 R angyali köre valójában egy kilencedik R köré rendeződik, aminek a szelleme a modell valamennyi elemét átszövi: az ellenállás (résister) vezérelvéről van szó. A nemnövekedés mint lokális projekt A nyolc Ik-modell valamennyi eleme egyformán fontos, ám közülük három stratégiai jelentőséggel bír. az átalakulás egészét irányító átér­ tékelés (réévaluationy a nemnövekedés valamennyi gyakorlati köve­ telményét tömören összefoglaló csökkentés (yréductioity valamint az emberek millióinak mindennapi életét és munkakörülményeit meg­ határozó rclokalizáció {relocalisation')l^ A lokálishoz való visszatérés központi szereppel bír a konkrét utópiában és kiemelkedő hangsúlyt kap a politikai programban is. A nemnövekedés újra életre kelti a környezetvédők régi jelszavát gondolkodj globálisan, cselekedj loká­ lisan. Bár a nemnövekedés utópiája globális gondolat, megvalósítá­ sának mégis egy-egy valóságos, konkrét helyszínen kell elkezdődnie. A nemnövekedés lokális projektjének két, egymástól kölcsönösen Jean-Paul BESSET: Comment ne plus étre progyessiste... sans devenir réactionnaire., Fayard, 2005, 182. Ugyanitt hozzáteszi: „A túladagolás károsítja az élőlényeket. A túlzások tönkreteszik az egyént.” 123 Michael SlNGLETON: Le cout caché de la décroissance, Entrópia N° 1,53. Ahogy Yves Cochet megjegyzi: „ A mértékletesség társadalma négy csomópont körül szerveződhet meg: lokális és regionális önellátás, a hatalom földrajzi decentralizációja, gazdasági rclokalizáció és protekcionizmus, összehangolt tervezés és elosztás” (Yves CoCHET: Pétrole apocalypse, Fayard, Paris, 2005, 208. 58

függő mozgatórugója a politikai innováció és a gazdasági auto­ nómia. Találjuk ki a lokális ökológiai demokráciát! A gazdasági növe­ kedésen alapuló társadalmak által előidézett területi és politikai periferizáció megfékezésére Murray Bookchin utópiája, az ökomttniapali^mus jelenthet megoldást.125 „Nem teljesen abszurd az az elképzelés, hogy egy ökologikus társadalom olyan kistelepülé­ sek összességéből épüljön fel, amelyet az ökoszisztémával tökéle­ tes harmóniában élő [.. .Jkisebb közösségek alkotnak.”126 A „kö­ zösségiség” újrafelfedezése (általában a közösségiség gondolata, konkrétabban a közösségi javak vagy a közösségi tér jelentésének megértése) és a „biorégiók” önszerveződése ennek a folyamatnak egy-egy lehetséges megjelenési formáját jelentik.127 A városi biorégió értelmezhető úgy, mint egy településekből szerveződő település, vagyis városokból, illetve falvakból szerveződő város, tehát egy policentrikus vagy multipoláris hálózat: ökopolisz.128 A biorégió vagy ökorégió földrajzi, társadalmi és történelmi való­ ságként létező, eltérő mértékben urbanizált, koherens térbeli egy­ ségként definiálható. Az ökologikus önfenntartásra képes lokális területi rendszerek összességéből álló városi biorégió a negatív extemáliák és az energiafogyasztás csökkentésére törekszik.129. A demokráciával kapcsolatban azonban felmerülhet egy olyan dilemma, amit a következőképpen foglalhatunk össze: minél ki­ sebb egy politikai egység, vagyis minél inkább közvetlenül fel­ Murray BOOKCHIN: Pour un muniápalisme libertaire, Atelier de création libertaire, Lyon, 2003. 126 Idézi MAGNAGHI, op. cit. 100. 12?Gustavo IíSTEVA: Celebration ofZapatismo, hlultiversity and Citi^ens Intemational, Penang 2004. Ugyanennek a szerzőnek M. S. Prakash-sal írott művében: Grassroots Postmodemism: Pemaking the Soil ofCultures, Zed Books, 1998. 128Alberto MAGNAGHI: Dalia cittd metropolitana alla (bto)regione urbana in Marson Anna (a cura di) II progetto di territorio nella cittá metropolitana. Alinea editrice, Firenze, 2006, 69-112. 129Paola BonÓRA: Sistemi locali territoriali, transcalarita e nuove regole della democra^ia dal basso, in: Anna Marson (szerk.) IIprogetto di territorio nella cittd metropolitana. Alinea editrice, Firenze, 2006. 59

ügyelhető az állampolgárok által, annál inkább korlátozódik a szuverenitása,130 hiszen döntési és cselekvési képessége nem ter­ jed ki a területhatárokon belül eső valamennyi kérdésre, hanem — elsősorban az ökológiai kérdések tekintetében — külső dinamikák befolyása alá kerül.131 Ugyanakkor minél nagyobb területre terjed ki a politikai fennhatóság, annál inkább sérül az állampolgárok részvételi lehetősége. Ezért veti fel Paola Bonora, hogy a kérdést ne a (területi) kiterjedés, hanem az identitás felől közelítsük meg. Ami valóban számít, az a közösségi élet helyszínét jelentő terü­ lethez kötődő közös törekvés megléte, valamennyi közösségi tag érdekeinek megvédése, így a cselekvésben testet öltő részvétel a „hely szellemének őrzőjévé és táplálójává” válik.132 A terület töb­ bé már nem topográfiai, hanem társadalmi probléma, az identitás elismerését, az összehangolt és szolidáris cselekvés hajtóerejét je­ lenti. Bookchin szerint egy anyaországi területet egymáshoz il­ leszkedő önálló egységek, egymás mellett működő közösségek összességeként értelmezni érdekes felvetés, ám a dolog csak ab­ ban az esetben működhet, ha az egyes egységek valóságos hata­ lommal bírnak, nem csupán összekötő funkciót látnak el. Az egyik legeredetibb és legígéretesebb kezdeményezés min­ den bizonnyal az Olaszországból származó új közösségek háló­ zata. A kutatókból, társadalmi szervezetekből és számos helyi döntéshozóból álló szövetség nemcsak kisközösségeket érint, hanem olyan jelentősebb közigazgatási egységeket is, mint Milá­ nó megye vagy a toszkán régió, ahol lokális szinten próbálnak meg megoldást találni a gazdasági növekedés mértéktelenségé ál­ tal előidézett problémákra. A legutóbb 2005 októberében Bari­ ban ülésező, 500 részvevőt számláló hálózat eredetisége abban 13°Robert A. DahL: I dilemml della demncragia pluralista, J1 Saggiatore, Milano, 1988. ' Paola BoNORA: Sistemi locali territoriali, transcalaritá e nouve regole della dcrnocrazia dél basso, in: Anna MARSOON (szerk.): HProgetto della detnocra^ia di territrio nel/a álla mctropolitana, Alinea editrice, Florence, 113. 114. A commune Olaszországban és Franciaországban a legkisebb közigazgatási egység neve (zlford.') 60

áll, hogy stratégiája területközpontú, vagyis a lokálist tekinti a tár­ sadalmi szereplők, a fizikai környezet és a terület erőforrásai kö­ zötti interakciós mezőnek. Az alapító okiratban foglaltak szerint „ez a politikai mozgalom a hangsúlyt a lokális erőforrásokra és jellegzetességekre helyezi, ösztönzi a tudatos és felelős önállóso­ dás folyamatát, és visszautasítja a globális piac láthatatlan keze ál­ tal vezérelt irányítást (Ijeterodirectiony Az önkormányozás és a kri­ tikai elemzés műhelyei a közjavak védelmének nevében csatla­ koznak az „urbánus falvak” ötletéhez és az uniformizálódó éte­ leknek hadat üzenő, az ízek újrafelfedezéséért harcoló, világszerte százezer termelőt, gazdát, kézművest és halászt tömörítő Slowfood mozgalom nyomdokain járó133„nyugodt város” (Slowcity) mozga­ lom által kijelölt úthoz.134 Bár a mozgalom igyekszik visszanyúlni a gyökerekhez, távol­ ról sem földhözragadt, egoista vagy bezárkózó, éppen ellenkező­ leg: rendkívül befogadó, és fontos értéknek tekinti az adás és a vendéglátás örömét.135 A nemnövekedés társadalma egyúttal az elvadult, tisztességte­ len verseny ellen fellépő protekcionizmust is jelenti, miközben nyitott mindazok felé, akik hasonló elveket vallanak. Ha elfogad­ juk Miguel Torga 1954-ben elhangzott szavait, miszerint „az uni­ verzális falak nélküli lokálist jelent”, akkor arra következtethet­ nénk, hogy a lokális alatt a határokkal, sorompókkal, határőrök­ kel, tolmácsokkal ellátott univerzálist értjük. Ezért bír alapvető jelentőséggel a bioregionális egység szilárdságának megteremté­ sében és fenntartásában a többé-kevésbé önálló jellegzetességek­ I’ETRINI Carlo: Militants de la gastronomie, Monde Diplomatiqtie, juillet, 2006. 34 A .r/oMyóoí/-m<)Zgalorn mintájára szerveződő, városokból álló hálózatról van szó, amelyek önálló döntésként elhatározták, hogy a város lakosságának maximális nagyságát 60.000 főben határozzák meg. Ennél nagyobb számú lakosság esetén ugyanis lehetetlen volna lokálistői vagy lassúságról beszélni. 13’ Paola Bonora, Uo., 118. 61

kel bíró, de mégis egy közös sors víziójához kötött, választott identitás.136 Singleton megjegyzi, hogy mindazok, akik a lokálisról vagy a közösségiről úgy beszélnek, hogy közben az absztrakt politikai univerzalizmus lehetőségével (vagyis a világkormánnyal) kapcso­ latban szkeptikusok, „könnyen kerülnek a modemitás által kiát­ kozottakkal azonos megítélés alá: a fasizmussal, a nacionalizmus­ sal, a hímsovinizmussal, a patemalizmussal, az elitizmussal, a múlt felmagasztalásával. Fontos lenne megértetni az emberekkel, hogy a »nemnövekedés« nem a közösségi béklyókhoz való visszatérést je­ lenti (kilépve a nukleáris családból, a sznobnegyedekből, a regioná­ lis önzésből), hanem a lokális organikus újraszövését. Ez teszi le­ hetővé az emberek számára, hogy valóban együtt legyenek, hason­ lóan ahhoz, ahogyan ez a hatvanas évekig volt szokás többek kö­ zött a falusi iskoláknak, a családi vállalatoknak, a sarki fűszeresnek és a szomszédos mozinak köszönhetően, ahelyett, hogy az embe­ rek életüket iskolai komplexumok, ipari negyedek és külvárosi be­ vásárlóközpontok között ingázva töltenék.”137 Az itt leírt jövőkép­ ben a lokális nem egy zárt mikrokozmoszt jelent, hanem kölcsö­ nösen értékes és szolidáris kapcsolatokból épülő hálózat csomó­ pontjait, amelynek célja, hogy bővítse a demokrácia megerősíté­ sének eszköztárát, amelynek egyik fontos eleme a neoliberális gazdaság dominanciájának ellenállni képes részvételi költségvetés lehet. Térjünk vissza a lokális gazdasági autonómiához. A relokalizádó programja mindenekelőtt az élelmiszerellátás területén valósítható meg, de a későbbiekben magában foglalhatja a gazdasági és pénz­ ügyi önellátást is. Elegendő lenne valamennyi régió alapvető tevé­ kenységét fenntartani: a lehetőleg organikus és az évszaknak meg­ Ha igaz az, hogy a „nyelv a létezés háza”, ahogy Martin I leidegger mondta, akkor a „bábelizáció”, a nyelvek sokfélesége Thierry Paquot szerint „nemcsak a kultúrák diverzitását biztosítja, de a létezés és a gondolkodás sokféleségét is”. PAQUOT Thierry: Térré urbaine, Cinq défispour le devettir urbain de laplanete, La découverte, 2006,181. 137 Michael SlNGLETON: Ix' coút caché de la décroissance, Entrópia N° 1, 52. 62

felelően termelő mezőgazdaságot és kertművelést.1'8 Willem Hoogendick Hollandia példáját említi: „A Holland Mezőgazdasági Intézet (LEI) 1980-ban végzett számításai szerint bár Hollandia a világ egyik legsűrűbben lakott országa, a mezőgazdasági önellátás járható út volna a számára.” A LEI korábbi kutatásai során a kuta­ tók arra a számukra is meglepő eredményre jutottak, hogy a ház­ táji gazdaságokban (csökkentett húsfogyasztás és az évszaknak megfelelő élelmiszerek fogyasztása esetén) 16 millió lakos számá­ ra elegendő élelmiszert lehetne előállítani. Ehhez szabadtéri ex- tenzív mezőgazdaságra lenne szükség vegyes farmokon (az állat­ tenyésztés és a növénytermesztés olyan kombinációjával, amely lehetővé teszi például, hogy az egész farm vagy esetleg még a szomszédos farm számára is elegendő trágya jöjjön létre), illetve a termények tartósítási, szárítási és egyéb kapcsolódó eljárásait is tartalmazó extenzív kertművelésre. Ezen kívül a termelődő hul­ ladéknak vissza kell kerülnie a földbe, újra fel kell használni trá­ gyaként vagy állati táplálékként. A gazdákkal kötött közvetlen ér­ tékesítésről szóló megállapodással (panierfraicheHr) és ennek kere­ tében a betakarításkor nyújtott segítséggel (ahogy ez a világon számos helyen szokássá vált) a termelők és a fogyasztók között sokkal közvetlenebb kapcsolat létesíthető, az asztalra kerülő táp­ lálék pedig friss és egészséges lesz. Az ökológiai lábnyom nagy­ mértékben csökkenthető ezen a módon, hiszen jelentősen csök­ kenne a tartósított, fagyasztott élelmiszer mennyisége és a szállí­ tás távolsága is. Ez az autonómia azonban nem egyenértékű a tel­ jesen önellátó gazdálkodással. „Lehetséges volna az azonos utat választó és a produktivizmusra »fittyet hányó« régiók közötti ke­ reskedelem kialakítása: egy olyan kiegyensúlyozott árucsere meg­ teremtése, amely tiszteletben tartja a regionális függetlenséget, vagyis az ember és az ökoszisztéma túlterhelése nélküli termelés-* „A nemzeti, majd regionális, végül a lehető legteljesebb önellátást kell megcélozni, miközben kielégítő jövedelmet kell biztosítani a gazdáknak, és a támogatni kell a fenntartható ökológiai mezőgazdaságon alapuló rurális közösségek megújulását.” Yves COCHET: Pétrole apocalypse, Fayard, Paris, 2005, 224. 63

sel előállított termékfelesleg cseréjét (például adjunk vajat olíváért cserébe és így tovább).”139 Meg kell kísérelni a lokális energetikai autonómia kialakítását is: a megújuló energiák „alkalmasak a decentralizált, túlzott hu­ mánkoncentráció nélküli közösségek kiszolgálására. A lakosság szétszóródásával lehetőség nyílik a megújuló energiaforrások természetes potenciáljának kiaknázására a világ különböző régió­ iban.140 Támogatni kell a lokális kereskedelmet: minden egyes bi­ zonytalan nagykereskedelmi pozíció öt stabil munkahely elől ve­ szi el a lehetőséget a helyi kiskereskedelemben.141 Az INSEE\" szerint a nagy bevásárlóközpontok megjelenése a hatvanas évek végén megszüntette a pékségek 17%-át (számszerűleg 17.800-at), a fűszeresek 84%-át (73.800-at) és a szerelvényszaküzletek 43%- át (4.300-at). Ez a folyamat rendkívüli jelentőséggel bír a lokális élet szubsztanciájának elhalásában és a szociális szövet felbomlá­ sában.142 Tekintve, hogy ma a franciaországi kiskereskedelmi egy­ ségek 90%-ának az ellátását öt nagy központ fedezi, bőven akad mit átszervezni ezen a téren. Végig kell gondolni a lokális monetáris politika kidolgozásá­ nak állomásait is. „A lakosság vásárlóerejének fenntartásához a pénzáramnak a lehető legnagyobb mértékben a régióban kell ma­ radnia, a gazdasági döntéseket pedig a lehetőségekhez mérten re­ gionális szinten meghozni. Az euró egyik atyjának szavai szerint »a helyi vagy lokális fejlődés támogatása a nemzeti pénz mono­ póliumának fenntartása mellett éppen olyan, mintha az elvonó­ kúrán ginnel kínálnánk egy alkoholistád.”143 A lokális pénz szere­ 139 HOOGENDIJK Willem: Let’s Regionálisé the Economy - and Cure Ourselves of a Hőst of Ills! Jegyzet 2003 áprilisából 140 Uo., 140. 141 JACQUIAU Christian: Les coulisses du commerce équitabk, Miile et une nuits, 2006. A Francia Statisztikai Hivatal (Mford.) 142 Ld. RlDOUX Nicolas: La décroissancepour tous, Parangon, Lyon, 2006, 11. 143Bernard LlETAER; Des monnaies pour les communautés et les régions biogéographiques: un outil déásifpour la redynamisalion régiónak au XXIéme si'ecle, In 64

pe az, hogy kapcsolatot teremtsen a kielégítetlen igények és a ki­ használatlanul hagyott erőforrások között. Számos mikroszintu kísérlet működik már, a helyi csererendszerben érvényes csekkek­ től kezdve a puha pénzeken át a speciális vásárlási utalványokig (gondolunk itt például utazásra, étkezésre szóló utalványokra vagy a japán fureai kippur^ a „testvériesség kuponjá”-ra, ami az idős személyek gondozásához vehető igénybe). Ugyanakkor a pénz helyi előállításának és használatának szisztematikus beveze­ tésére még soha nem volt példa. Ennek ideális terepe kétségkívül a biorégió volna, tehát egyfajta „bioregionális pénz” bevezetését kell fontolóra venni. A regionalizáció összefoglalva a következőket jelenti: keve­ sebb szállítás, átlátható termelési lánc, fenntartható termelésre és fogyasztásra ösztönzés, a tőkeáramlástól és a multinacionális cé­ gektől való függés csökkenése, a biztonság növekedése valamennyi értelemben. A regionalizáció tehát a gazdaság visszaillesztése a lokális kö- — védi a bármilyen gazdasági tevékenység alapját jelentő kör­ nyezetet; — mindenki számára demokratikusabb gazdasági megközelí­ tést teremt; — csökkenti a munkanélküliséget; — megerősíti a részvételt (és egyúttal az integrációt), erősíti a szolidaritást; — új lehetőségeket nyit a fejlődő országok számára; — a mértékletesség előtérbe kerülése és a stressz csökkentése következtében javítja a gazdag országok lakosainak egészségi ál­ lapotát.144 Helyi kezdeményezések a „nemnövekedés terén”. Bár egy esetleges „világkormány” által végrehajtott megfelelő intézkedé­ Jéróme BLANC: Exclusion et licns financiers, Monnaies sociales, Rapport 2005/2006, Economica, 76. 144 Willcm HOOGENDICK, Uo. 65

sekre, illetve a növekedéskritikus nemzeti kormányok hatalomra kerülésére még várni kell, eddig is számos helyi aktor lépett imp­ licit vagy explicit módon a nemnövekedés ígéretes utópiájának útjára. Észak-Karolinától kezdve Chálon-sur-Saóne-ig különböző helyi közösségek úttörő módon kezdtek a globális felmelegedés elleni küzdelembe. Az energiafogyasztás csökkentésében példaér­ tékű lehet a BedZED (JEddinpton Zero Eneipy Development), egyes régiók visszautasítják a génmódosított organizmusokat (Felső- Ausztria, Toszkána és Lengyelország is145). Mivel a lokális hatósá­ gok és a közintézmények (például az iskolák és a kórházak) a közmegrendelések jelentős részét képviselik (Franciaországban ez a GDP 12%-át adja), nagymértékben hozzájárulhatnak az ökológiai megközelítés terjesztéséhez, és az általuk alkalmazott „jó gyakorlatok” sikeressége a gazdaság egyéb szereplőit is kör­ nyezetkímélő módszerek használatára ösztönözné.146 Egyes ön­ kormányzatok előnyben részesítik a felügyeletük alá tartozó in­ tézményekben a helyi szállítókat (mint például Chambéry-ben), előírják az üzemi, iskolai és közétkeztetésben a biogazdaságból származó termékek felhasználását (mint Lorient-ben vagy Pamiers-ban), visszautasítják a köztereken a vegyi alapú gyomirtószerek használatát, helyette mechanikus vagy termikus módszereket alkalmazva (Rennes, Grenoble, Mulhouse példája), vagy a műtrágya helyett komposztálási eljárások útján javítják a talajt.147 A tömegközlekedés ösztönzése is számos francia régió­ ban működik: a Rhóne—Alpes régió regionális tanácsa például 1997 óta 400 új vonatszerelvényt állított a sínekre, 115 pályaud­ vart újított fel, a felszerelés 60%-os megújítása összességében a forgalom évi 5-6 %-os növekedéséhez vezetett.148 Yves Cochet szerint: „Mától jobban ki kell vennünk a részün­ ket az önkormányzat döntéseiben, például valamelyik mértéklete- 145 Magyarország is ezek közé az országok közé tartozik. CA fordi) 146 Pascal CANFIN: U’éconofme verte expliquée á ceux qui ny croientpás, Les petits matins, Paris, 2006, 72. 147 Nicolas HULOT, Uo., 170. 148 RlOOUX Nicolas: La décroissancepourtous, Parangon, Lyon, 2006, 86. o. 66

sebb életmódot célként választó civil szervezet tagjaként, illetve aktív szerepet vállalva különböző szavazásokon és megbeszélé­ seken: a gépkocsihasználat csökkentése érdekében támogatni kell a gyalogosokat, és új kerékpárutakat kell építeni, különböző igé­ nyeket kiszolgáló kiskereskedelmi boltokra van szükség a bevá­ sárlóközpontok helyett, kisebb lakóépületre a felhőkarcolók he­ lyett; ösztönözni kell a helyi szolgáltatásokat az urbanizáció ter­ jeszkedésének visszaszorítására.”149 Bár a lokalizálás terve nyilvánvaló korlátokba ütközik, semmi esetre sem szabad alábecsülni a politikai kezdeményezések lehetőségeit. A Mouans Sartoux-ban André Aschieri polgármester irányítása alatt lezajlott események nagyon tanulságosak: a trendekkel szembehelyezkedve újra megnyitották a pályaudvart, és elindították a vasúti közlekedést, számos szolgáltatást változtattak újra „közösségi közjószággá” (víz, közlekedés, temetkezési vállalatok), kerékpárutakat építettek, és zöldterületeket létesítettek, támogatták a helyi mezőgazdaságot és kiskereskedelmet, megálljt parancsoltak az ingatlanspekulációnak és a bevásárlóközpontoknak. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült elkerülni a harminc évvel ezelőtt még törvényszerűnek vélt periferizációt, miközben új értelmet adtak a helyi közösségi életnek, melynek ékes szimbóluma az évente megrendezett könyvfesztivál is. A WTO helyett javasoljuk a WLO, vagyis a Lokalizációs Vi­ lágszervezet létrehozását, amely A. lokális globális védelméért jelszó szellemében működhetne.150 Visszafejlődést jelent-e a csökkentés? Bizonyos esetekben és területeken a bölcsesség jele lehet, ha ké­ pesek vagyunk visszalépni egyet — például a lakossági ellátás terü­ letén, mely jelenleg nagymértékben függ az egyre távolabbi terü­ leteket érintő szállítmányozástól. Az OECD országaiban a domi­ 149 Yves Cochet, Uo., 200. 150 Yves Cochet javaslata alapján (Uo., 224.) 67

náns tendencia az egyre kevésbé lokális, egyre kevésbé szezonjel­ legű és zöldségorientált, ugyanakkor egyre alacsonyabb költséggel járó élelmiszerellátás felé mutat, ami az utóbbi években jelentő­ sen elmélyítette a regionális élelmiszerfuggőséget. Nézzük példá­ ul az egyébként rurális régióként számon tartott Limousin példá­ ját, ahol Emmanuel Bailly szerint az élelmiszereknek mindössze 10%-a származik helyi termelésből és feldolgozásból. „A burgo­ nyatermelés teljesen háttérbe szorult: a korábbi 7400 hektár he­ lyett csupán 300 hektárnyi területen termelnek [...] A zöldség­ termelés 1970-ben körülbelül 6300 hektáron folyt, amíg 2000- ben csupán 300 hektárt jelent (6700 tonna). A regionális termelés a lakosság zöldségfogyasztásának csupán 8,1%-át fedezi.”151 A Limousinban termelt golden almának fel kell vennie a versenyt a szállítás díjával együtt is csak fele olyan drága kínai golden almá­ val, a nagyüzemi hústermelés térnyerésével pedig a helyi marha­ termelők kénytelenek farkasszemet nézni a dél-amerikai lábasjó­ szág konkurenciájával. A termelés delokalizációja a részvényesek, a beszerzés globalizációja a nagykereskedelmi láncok érdekeit szolgálja, a rendszer pedig rendkívül sérülékennyé válik. 2005 ok­ tóberében az SNCM komptársaság sztrájkja által okozott blokád miatt négy-öt nap leforgása alatt lehetetlenné vált Korzika ellátá­ sa zöldséggel és friss élelmiszerrel. A dán garnélarák karikatúrába illő körutazása mosolyra kész­ tet ugyan, de sajnos egyáltalán nem egyedi eset: a rákokat először Marokkóba szállítják, ahonnan a feldolgozás után visszakerülnek Dániába, hogy innen induljanak tovább és érkezzenek meg a kü­ lönböző kereskedelmi egységekbe. Talán még ennél is elképesz- tőbb a skót languszta kálváriája, ami Thaifödre utazik egy Findus-üzembe a kézi feldolgozáshoz, hogy onnan Skótföldre visszatérve megsüssék, és így kerüljön végre a Marks and Spen- cer-lánc valamelyik üzletének polcára. „Ezt a tendenciát a visszá­ jára kell fordítani a pazarlás csökkentése érdekében, illetve azért, Emmanuel BAILLY: Le concept de l’Ecorégiofl ou comment restaurer le systéme immunitaire des régions, Upne d'boridon N° 36. 2006. augusztus/ szeptember 68

hogy az ellátás, elsősorban az élelmiszer-utánpótlás függőségét csökkentsük az egyre dráguló energiától és a kimerülőben lévő szénhidrogénforrásoktól.”152 Yves Cochet szerint az energiataka­ rékosabb élelmiszerellátás kialakításához három ponton kellene megfordítani a jelenlegi trendet: „Nagyobb hangsúlyt kell adni a lokálisnak, a szezonálisnak és növelni kell a zöldségfogyasz­ tást.”153 Amennyiben azonban az iparszerű élelmiszer-termelés költségeit továbbra is a megkárosítottakra hárítják, és a környe­ zetszennyezés felelőseit támogatják, az élelmiszerellátás egyre drágább lesz a lakosság számára. Az átalakulás alapvető feltétele a szellemi gyarmatosítás alóli felszabadulás. Nem kell ahhoz a haladás vagy a modemitás meg­ szállottjának lenni (bár többé-kevésbé mindannyian azok va­ gyunk), hogy a derék embereket megbénítsa a visszafejlődéstől való félelem, ami a legtöbbek fejében a nyomorral és a megalá- zottsággal egyenértékű. Egy szicíliai barátom meséli: „Gyerekko­ romban a pajtásaim közül egyedül én viseltem cipőt. Mindenki más mezítláb focizott. Ma már minden gyereknek cipő van a lá­ bán, és ezt a gazdasági növekedésnek köszönhetjük.” A növeke­ déstagadók gyakran találják szembe magukat a nemnövekedés- tagadók ehhez hasonló, távolról sem alaptalan aggodalmával. Egyáltalán nem légből kapott az a félelem, hogy visszasüppedhe­ tünk valamiféle nélkülözéssel teli múltba, még ha ez a kép esetle­ gesen eltorzított emlékekre épül is. Ám szó sincs arról, hogy va­ lamilyen korábbi nyomorúságos, elviselhetetlen egyenlőtlensé­ gekkel súlyosbított állapothoz kellene visszatérnünk. Mindenek­ előtt azt kell tisztázni, hogy a vágyott jól-lét tényleg azon múlik-e, hogy 10 pár, sokszor rossz minőségű cipő sorakozik a szekrény­ ben egy-két jó minőségű helyett. Ahogy Murray Boockchin mondja: „Nem hiszem, hogy a boldog élet feltételeit fényűző be­ rendezések, tíz medence és ötven televízió jelentik. A liberális ér- zelműek persze ellenkezhetnének: »Jól van, de ha valaki arra vá­ gyik, hogy tíz medencéje legyen, annak lehetőséget kell adni arra, 152 Yves Cochet, Uo., 97. 153 Yves Cochet, Uo., 89. 69

hogy megszerezze. Helytelen, ha megkísérlik ebben megakadá­ lyozni. Szabad emberek vagyunk, nemde?« Erre az a válaszom, hogy az elfogadható szükségleteket a közösség egészének kell meghatároznia. A közösség elhatározhatja: két pár cipő elegendő. Nincs szükség tízre. Megállapítható egy bizonyos határ, valójá­ ban mindenki jól megvan kacsalábon forgó palota nélkül.”'54 Wilhelm Hoogendick a következőképpen próbált meg a szük­ ségletek önkorlátozása mellett érvelni: „Itt volna az ideje, hogy felülbíráljuk a szükségleteink »határtalanságát«, amire a közgazda­ sági kézikönyvek tanítanak. Precízebb határvonalat kell húzni az elsődleges és másodlagos szükségletek distinkciójánál, vagyis a keynesi terminológiával élve az abszolút és relatív szükségletek megkülönböztetésénél, ahol az előbbi természetes határokkal bír, míg a második esetében nem léteznek ilyenek.” Azt javasolja, hogy különböztessük meg az alapvető vagy normális, illetve az egyéb szükségleteket. Az első csoportba tartozókat — a táplálko­ zást, az öltözködést, a szállást, a munkát, a társas/szexuális ösz­ tönt — is túl lehet persze pörgetni (az egy főre jutó lakótér növe­ lésével, újabb és újabb cipőkkel, a központi fűtés kiterjesztésé­ vel), de ezekben az esetekben általában bekövetkezik egyfajta te­ lítődés. A második kategória esetén, ahová a fogyasztói társada­ lom állandó igénygeneráló dinamikájának eredményeként létrejö­ vő szükségletek tartoznak, az alábbi alcsoportokat különböztet­ hetjük meg: — az előidézett veszteségeket kompenzáló szükségletek, pél­ dául az utcákat elárasztó autóáradat miatt kialakuló igény a zöld területekre, békés vidékekre, a szennyezett természetes vizek he­ lyett kialakított medencékre; — a károk helyreállításának vagy megelőzésének szükséglete, például a levegő és a víz tisztítása, a szikes talaj meszezése, tehát tulajdonképpen az ökoipar kiterjesztésének igénye; — egyéb olyan szükségletek, amelyeket a korábbi fejlődés ho­ zott magával, például a tevékenységek automatizálása következ-* David Vanek interjúja Murray Bookchinnal, Harblnger, Journal of Soáal Ecotogy, Vol. 2, No. 1., 2001. 70

tében új munkahelyek teremtése, a szeparáción nyugvó fizikai térszerveződés miatt szükségessé vált közlekedésfejlesztés vagy a kiélesedő konkurencia miatt az egyre gyorsabban termelő gépek iránti igény. A jelenlegi rendszer egyik célja, hogy szükségleteket hozzon létre, amelyeket aztán kielégíthet helyreállító, kompenzációs vagy vigasztermékek előállításával.155 A csökkentésről szóló célkitűzés magában hordozza a lassítás igényét is, vagyis ellenszegülést a gyorsaság követelményének és a jelenlegi tendenciáknak. A növekedés társadalma abszurditásának ékes példája az a kísérlet, amivel Spanyolországban megkísérelték eltörölni a szieszta intézményét. „A szieszta önkényes eltörlése azon a címen, hogy7 egységesítik egy világszerte jelen lévő transz­ nacionális vállalat munkaidejét (például a nyitva tartás idejét az európai modellhez igazító spanyol bankszektorét), nemcsak egy nagyon erőteljes, szimbolikus erőszak-intézkedés, de ráadásul kontraproduktív is”156 — jegyzi meg Thierry Paquot, hiszen va­ lamennyi orvos egyetért ennek az ősi hagyománynak a pozitív hatásában. A fentieket összegezve szó sincs arról, hogy bűntudatot kel­ lene ébreszteni a fogyasztókban, és aszkétává kellene változtatni őket, de tudatosítani kell bennük a felelősségüket. A nemnövekedés receptje: többet és jobbat kevesebből. Ezt az illichi formulát azonban távolról sem a gazdasági racionalizá­ ció jelszavaként kell értelmezni, mint ahogy az a recept technok­ rata karikatúrájában történt, amikor a gondoskodó állam felszá­ molása és a költségvetés sorozatos megnyirbálása következtében az RCB’-t felváltotta a New Public Management* (NPM). Itt a fő 155Willem Hoogendijk 2003 áprilisában írt jegyzetében így zárja az elemzést „Még hogy végtelen szükségletek? Talán inkább végtelen szükségletteremtés!” 156 PAQUOT Thierry: Térré urbaine. Cinq défispour k devenir urbain de laplanete, La Découverte, Paris, 2006,178. Az amerikai Planning Programming Budgeting System (PPBS) mintájára Franciaországban 1968-ban bevezetett költségvetés-tervezési rendszer, amely a költségek racionalizációján és költséghatékonysági elemzéseken alapul. (A ford.) 71

célkitűzés: minél kisebb költségen javítani a szociálpolitikában el­ ért eredményeket azáltal, hogy konkurenciaharcot alakítanak ki a támogatási piacon a különböző (önkéntes) egyesületek között.157 A nemnövekedés szellemisége a tökéletes ellenpólusát képviseli a megtakarítások rögeszmés hajszolásának és a mögötte álló neoli­ berális ideológiának, amelynek kulcsszavai a hatékonyság és a tel­ jesítmény, a rövid távú megtérülés, a költségcsökkentés és a fle­ xibilitás, amelyek végső soron a szociális háló felbomlásához ve­ zetnek. Ehelyett a bolygó korlátozott mértékben rendelkezésre álló erőforrásaiból kevesebbet fogyasztva létrejöhet egy olyan, a gazdaság fogalmaival nem leírható többlet, ami a technokrácia céljaival homlokegyenest ellentétes. Szükség van-e kvótarendszerre? Néhányan egészen komolyan fontolóra veszik ezt a lehetőséget az üvegházhatású gázkibocsá­ tással és az energiával kapcsolatban, még ha a „jegyrendszer” a háborús gazdaság szörnyű emlékeit idézi is. Ugyanakkor ne fe­ ledkezzünk meg arról, hogy az emberiség túléléséért folytatott küzdelem vár ránk. Lestér Brown rámutat, hogy 1942-ben a há­ borús fenyegetés árnyékában az amerikai gazdaság képes volt egyik napról a másikra áthangolni a személyautógyártást harcko­ csik előállítására. Hasonló kihívással nézünk szembe most is, például ugyanezt a személygépkocsi-ipart most energiatermelő mikroegységek előállítására lehetne konvertálni. Láttunk példát arra is, hogy végszükség esetén még egy olyan demokratikus or­ szággal is, mint amilyen Nagy-Britannia, el lehetett fogadtatni rendkívül szigorú megszorításokat. Ilyen mértékű áldozatról azonban egyáltalán nincs szó, a társadalom ökológiai átalakítása ugyanis nem csak a jövőben, de már a jelenben is több életörö­ möt ígér: egészségesebb táplálkozást, több szabadidőt és örömte­ li együttélést. Új közmenedzsment, a magyar gyakorlatban inkább az angol kifejezés gyökeresedett meg. (AJorcL) 15?Lásd: Marie-Dominique Perrot (szerk.), Ordrcs et désordres de l’esprit gestionnaire. Editions réalités sociales, Lausanne, 2006. En Particulier Gilbert Rist „La nouvelle gestion publique peut-elle étre sociale?” című írását! 72

Mivel indokolt a jobb technológiák és a jobb gazdálkodás kö­ vetkeztében az ökológiai hatásfok növekedésével számolni (pél­ dául a biokapacitás, megművelt földek, a halászat, a termékenység növekedése), előfordulhat, hogy a vártnál kisebb megszorításokra lesz szükség.158 Ahhoz, hogy visszatérjünk a „korrekt” (egy boly- gónyi) ökológiai lábnyomhoz, a természeti erőforrások kihasználá­ sát 75%-kal kell csökkenteni, ami 50%-nál kisebb mértékű fo­ gyasztáscsökkentéssel valósítható meg, miközben mindez összes­ ségében felbecsülheteden mértékben javítja az életminőséget. A nemnövekedés kihívásai a Dél országai számára Paradoxnak tűnik ugyan, de a nemnövekedés terve bizonyos ér­ telemben a Dél országai, pontosabban Afrika kapcsán született meg: az itteni növekedéskritika nyomdokain haladva fogalmazó­ dott meg az autonóm és takarékos társadalom gondolata. Több mint negyven éve elemzi és emel szót a fejlődés káros hatásai ellen egy kisebb anti- és posztprogresszionista „intemaci- onálé”, amely Boumédienne Algériájától Nyerere Tanzániájáig terjed.159 Az itteni fejlődés, ami nem kapitalista és nem is ultraliberális, mint Elefántcsontpart esetében, hanem hivatalosan „szocialista”, „részvételi”, „endogén”, „autocentrikus” — vagy ha úgy tetszik —, „populáris és szolidáris”, sok esetben a humanista civil szervezetek beavatkozásával indult el, és élvezi máig is ezek támogatását. Néhány figyelemre méltó, ám kicsinyke eredmény­ től eltekintve a gépezet rohamos ütemben vált működésképte­ lenné, annak ellenére, hogy „az egész lakosság és minden egyes ember jólétét” volt hivatott biztosítani. Korrupcióba, inkoheren­ ciába és strukturális alkalmazkodási programokba süllyedt, nyo­ morrá változtatta a szegénységet. A WWF becslése szerint 2010-ig 30%. 159 Lásd a The development dictionaiy címen megjelent könyvet (Zed Books, London, 1992.), melynek francia fordítását a Parangon adja ki Dictionnaire des mots toxiques címmel. 73

Ez vezetett el a Dél országai számára ahhoz a történelmi alter­ natívakereséshez, ami a társadalom önszerveződésében, a helyi gazdaság gondolatában csúcsosodott ki.160 Persze sokan nyitottak voltak az olyan alternatív javaslatokra az Észak országaiban is, mint például a SEL (lokális csererendszer), a RÉPÁS (alternatív és szolidáris módszerek cserehálózata), a Banche dél tempó, vagy a különböző szövetkezetek, ám ezek nem céloztak meg egész társadalomra kiterjedő megoldásokat- A környezeti válság és a globalizáció térnyerése következtében a Dél csekély visszhangot kapott mozgalma arra inspirált bennünket, hogy érvényességét kiterjesszük az Észak gazdaságára és társadalmára is, hiszen a fenntartható fejlődés nevet viselő blöff egyaránt szólt Északnak és Délnek, a növekedés veszélyei pedig az egész bolygót fenyege­ tik. így született meg a nemnövekedés gondolata. Afrika számára nem szükséges és nem is kívánatos az ökoló­ giai lábnyom csökkenése (mint ahogy a GDP csökkentése sem), ám ebből egyáltalán nem azt a következtetést kell levonni, hogy Afrikában gazdasági növekedésen alapuló társadalmat kellene építeni. A nemnövekedés programja az önmagukat már a növe­ kedési modell mellett elkötelező déli társadalmakra is érvényes, amellyel elkerülhetnék a növekedés zsákutcáját. Nem kívánunk ugyan ódákat zengeni az informális gazdaságról, de az a feltétele­ zés valószínűleg helytálló, hogy a Dél társadalmai esetleg még képesek lehetnek idejében sarkon fordulni, és megmenekülni a növekedéssel járó veszélyektől. Le kell szögezni azonban, hogy az Északon megvalósuló nemnövekedés alapvető feltétele bármi­ lyen alternatíva megvalósulásának a Dél országaiban. Amíg az éh­ ínséggel küzdő Etiópia és Szomália a mi háziállataink számára kényszerül takarmányt exportálni, amíg jószágainkat a felégetett amazóniai őserdőből származó szójapogácsával hizlaljuk, addig Lásd a szerző L’autre Afrique. Entre dón et maréké című könyvét (Albin Michel, Paris, 1998). 74

csírájában folytjuk el a Dél valamennyi autonómiára tett kísérle- t. é' t. .161 Ha a Dél rá merné szánni magát, hogy megtegye az első lépést a nemnövekedés felé vezető úton, azzal elindítana egy olyan felfelé mozgó spirált, ami a <? R angyali köréhez vezetne. Ehhez aztán csat­ lakozhatnak alternatív vagy kiegészítő „R”-ek, mint például a Rompre (szakítás), a Penouer (újrafelvétel), Petrouver (visszatalálás), Réintroduire (újrabevezetés/újrafelfedezés), Pécttpérer (újratanulás). Délnek szakí­ tania kell a gazdasági és kulturális függőséggel, mely Északhoz lán­ colja, újra fel kell vennie a történelem fonalát, ami a gyarmatosítás­ sal, a fejlődéssel és a globalizációval megszakadt, vissza kell találnia a saját kulturális identitásához, és azonosulnia kell vele, újra fel kell fe­ deznie az elfelejtett és háttérbe szorított jellegzetes, és egyedi termé­ keket, az országok múltjához kapcsolódó „gazdaságtalan” értékeket, végül pedig újra meg kell tanulnia a hagyományos technológiákat és módszereket. 2007 februárjában a Cotonouhoz közel fekvő Tohue Emmaus Központban a Chtama llAjrica nevű olasz civil szervezet néhány be- nini értelmiségi részvételével vitát szervezett Szegénység és nemnövekedés címmel. Az Albert Tévoedjré részvételével szervezett találkozó a térségben uralkodó számos ellentmondás feloldására lehetőséget adott De ki emlékszik már Albert Tévoedjrére? Pedig ő volt az, aki 1978-ban Iván Illich ösztönzésére megírta a nemnövekedés elő­ futárának számító Poverty: Wealth of klánkinda című könyvet, melyben kritizálja a kulturális és gazdasági minta abszurd majmo- lását, dicséri az afrikai hagyományokkal szorosan összefonódó mértéktartást, elítéli a gazdasági növekedés társadalmának mér- téktelenségét, amely szándékosan hamis szükségleteket kreál, mi­ közben a pénz mindenhatósága által embertelenné válik, és le- Nem beszélve arról, hogy ez a transzkontinentális „költöztetés” hozzájárul a klímaváltozás felgyorsulásához, Brazíliában a spekulatív latifondista mezőgazdaság megfosztja a szegényeket a babtól, ráadásul olyan egészségügyi katasztrófákat idézhet elő, mint a kergemarha-kór. 162 Albert 'I'EVOEDJRE: Poverty: Wealth ofMankind, Elsevier, Amsterdam, 1979. 75

rombolja a természetet. Mindezek tanulságaként javasolja a visz- szatérést a falusi önellátáshoz. Bár a 85 évesen is életerős gondolkodó mindvégig hú maradt álláspontjához, ma már a kutya se törődik vele Afrikában. Ahogy oly sok más afrikai értelmiségi, ő is szíwel-lélekkel vetette magát a politikába anélkül, hogy az általa betöltött miniszteri poszton érvényt tudott volna szerezni meggyőződésének. A Uautre Afrique (z4 másik Afrika) című könyvemben bemu­ tattam, hogyan működik a gazdasági modemitás kirekesztettjei­ nek talpraesettségén keresztül megvalósuló önszerveződés, amely kiváló példája az autonóm és takarékos társadalom felépítésének. Ez a társadalom valóban fenntartható volna még azok között a körülmények között is, amik a fejlett országokban működő intel­ lektuális és politikai elit híján az Északon esetlegesen megvalósu­ ló nemnövekedés-i társadalmaknál összehasonlíthatadanul sérü­ lékenyebbé teszik őket. A globális piac peremén a puszta túlélé­ sen jóval túlmutató, teljes életet biztosító körülményeket az „ezermesterség” három különböző megnyilvánulási formája teszi lehetővé: a szellemi „ezermesterség”-et az elszaporodó szinkretikus kultuszok és szekták jelentik (ide értendők a muzul­ mán országokban a konfratérnitások, a vallásos egyletek és ezek­ től elszakadó csoportok); a technológiai „ezermesterség” a gaz­ daságban az újrafelhasználással kapcsolatban megvalósuló lele­ ményességben, találékonyságban és vállalkozó szellemben ölt tes­ tet (szemben a nyugati gazdasági racionalitás mérnöki pontossá­ gával, ipari és vállalati szellemével); a legfontosabb pedig a társa­ dalmi kapcsolatokban megnyilvánuló „ezermesterség” a „neo- törzsi” kötelékek felfedezésével (amely a különböző egyesületek­ hez fűződő kapcsolatok hálójából szövődik). A leírt társadalmi modell olyan valóságos alternatívát képvisel ugyan, amely méltán tarthat számot elismerésre, és követelhet he­ lyet magának a nemzetközi politikai erőtérben, mégsem lehet fi­ gyelmen kívül hagyni a — válság ellenére is — diadalittas, arrogáns globalizáció folyamatos fenyegetését. A szellemi gyarmatosítás már a Másik Afrikát is fenyegeti, miután már tökéletesen és meg­ döbbentő hatékonysággal korrumpálta a Hivatalos Afrikát, a 76

nemzetközi média pedig a rádión, a televízión, az interneten és a mobiltelefonon keresztül elkezdte felemészteni a társadalmi kap­ csolatokat. Elég azokra a fiatalokra gondolni, akik úgy döntenek, hogy elhagyják a számukra poklot jelentő környezetet, és ábrándjaik­ tól hajtva fejjel rohannak az északi mesterséges mennyország kapu­ jának. Az olcsó kínai fogyasztási cikkek tömeges beáramlása sokszor jelent konkurenciát azoknak a találékony, újrafeldolgozott anyagok­ ból dolgozó kézműveseknek is, akiknek eddig sikerült felvenni a harcot az európai exportból származó készáruval. Még nem érkez­ tünk el ugyan a valódi individualizmushoz, de már meggyengült az alternatív univerzum tartópillérét jelentő szolidaritás, miközben a határokat nem ismerő szennyezés egyre élhetetlenebbé változtat­ ja a környezetet. Ez az ócska, kiszuperált autókból és működés­ képtelen mobiltelefonokból, leselejtezett számítógépekből és a Nyugat hulladékából épült second hand fogyasztói társadalom rá­ kos sejtként pusztítja Afrika önállósodásának és saját útjának le­ hetőségét. Csak abban lehet reménykedni, hogy a fejlett országok válsága még időben következett be ahhoz, hogy a Másik Afriká­ nak legyen esélye. Néhány évvel ezelőtt az öreg benini falusiak még azt mondták nekem: „Mikor jönnek újra vissza maguk, fran­ ciák? Amióta elmentek, olyan sokat szenvedünk.” Ma már a fiata­ lok rohannak meg, és így könyörögnek: „Segítsen, hogy eljuthas­ sunk Franciaországba! Itt nincs mit remélnünk.” Az Afrika-paradoxon így aztán tragikus módon illeszkedik a Nyugat paradoxonához. Ahogy barátom, Jean Baudrillard írta: „A nyugati kultúra abból a vágyakozásából táplálkozik, hogy a vi­ lág többi része mind hozzá szeretne tartozni?63 Ha az Észak valóban igazságos akar lenni, akkor azon túl, hogy erőfeszítést tesz ökológiai lábnyoma csökkentésére az öko­ lógiai adósság törlesztése révén, egy másik „adósság” törlesztésé­ hez is hozzá kellene fognia, amit az őslakosság sokszor szóvá is tesz. Ha sikerülne visszaállítani a Dél országaival szembeni, rég elveszett megbecsülést (ami a kifosztott vagyon visszafizetésénél 163 Jean BAUDRILLARD: Nique ta mére!, Ubération, 2005. november 18. 77

jóval egyszerűbb feladat), az lehetne az első lépés a Déllel folyta­ tott nemnövekedés-i együttműködés felé. Am amennyiben fenn akarjuk tartani, vagy még rosszabb esetben be akarjuk vezetni a gazdasági növekedés logikáját a Dél országaiban azzal az ürüggyel, hogy ezzel segítünk megszüntetni a nyomort, melyet valójában éppen a gazdasági növekedés okoz, az egyeden várható eredmény a fokozódó elnyugatiasodás lesz. Az alterglobalizádós mozgalmak aktivistáinak az az egyébként kétség kívül jóindulatból táplálkozó szándéka, hogy „építsünk is­ kolákat, gyógykezelési központokat, ivóvízhálózatot, és teremt­ sük meg az autonómiát az élelmiszerellátásban”,164 valójában a szokásos etnocentrizmus jegyeit hordozza — a gazdasági fejlődés etnocentrizmusáét. A következők közül választhatunk: ha ennek a szemléletnek megfelelő választ szeretnénk hallani, kikérhetjük az érintett országok véleményét a kormányokon vagy a média ál­ tal befolyásolt közvélemény-kutatásokon keresztül. A nyugati pa- temalizmus által nyújtott „alapvető szükségleteket” is megelőzve légkondicionálóra, mobiltelefonra, hűtőszekrényre és főképpen kiszuperált autókra ácsingóznak majd, a felelősök kedvéért pedig a csomaghoz hozzá lehet csapni még néhány nukleáris erőművet, vadászbombázót és harckocsit is. Egészen más a helyzet azon­ ban, ha hajlandóak vagyunk meghallgatni a guatemalai népi veze­ tő szívből szóló, őszinte kérését: „Hagyják végre békén a szegé­ nyeket, és ne beszéljenek nekik többé a fejlődésről!”165 Valameny- nyi népi mozgalom aktivistája ugyanezt kéri a maga módján, az indiai Vandana Shivától kezdve a szenegáli Emmanuel Ndionéig. Amikor azt mondjuk, hogy vissza kell térni az autonómiához az élelmiszerellátás tekintetében, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy valaha létezett, de elveszett — például a hatvanas évek Afrikájá­ ban, a nagy fejlődésoffenzíva megindulása előtt. Hát nem éppen a gyarmatosítás, a fejlődés és a globalizáció imperializmusa rom­ bolta le az önellátás rendszerét, és teszi napról napra súlyosabbá 164Jean-Marie IlARRIBEY: Développement durable: le grand écart, UHumanité, 2004. június 15. Alain GRAS: 'Fragilité de lapuissance. Fayard, Paris, 2003, 249. 78

a függőséget? A vezetékes vagy nem vezetékes víz egyaránt iható volt általában, mielőtt az ipari hulladék beszennyezte volna. A kul­ túra és az egészség védelmére és terjesztésére tényleg az iskolák, a gyógykezelési központok a legmegfelelőbb intézmények? Iván Ulich komoly kételyét fejezte ki ezeknek az intézményeknek a fej­ lett országokban betöltött szerepével kapcsolatban. Ami a fejlődő országokban játszott szerepüket illeti, az itteni értelmiség tagjai (még ha sajnos kevesen is vannak) még erősebb fenntartásokat fo­ galmaznak meg. Ugyancsak gyanút ébreszt a fehér ember hirtelen gondoskodása, ahogy a nemnövekedés miatt aggódva a Dél segít­ ségére siet. Majid Rahnema figyelmeztet: „Amit folyton úgy emle­ getünk, hogy segítség valójában nem más, mint a nyomort újrater­ melő struktúra megerősítésére fordított befektetés. Ugyanakkor a javaiktól megfosztott áldozatok sosem jutnak segítséghez, ha meg­ próbálnak elhatárolódni a globalizált termelési rendszertől, és igye­ keznek a törekvéseiknek megfelelő alternatívákat találni.”166 Ugyanakkor sem Északon, sem Délen nem lehet a fejlődés al­ ternatívája a múltba menekülés, mint ahogy egy uniformizált antinövekedési modell kikényszerítése sem. A fejlődésből kizártak, a fejlődés vesztesei számára nem lehet más megoldás, csak az elve­ szett tradíció és a számukra eddig megközelíthetetlen modemitás valamilyen szintézise. Ez a keverék ellentmondásosnak tűnik, de jól kifejezi a benne rejlő kettős kihívást, ráadásul a megvalósítás so­ rán számítani lehet az ökonomista és fejlődéscentrikus béklyóból kiszabadított kreativitás és találékonyság termékeny hatására is. A szükségszerűen különböző formákat öltő posztprogresszivizmus a kollektív kiteljesedés útjainak keresését jelenti, ahol a környezetet és a társadalmi kapcsolatokat leromboló anyagi jólét nem élvez majd kivételezett helyzetet. A „jó élet” célkitűzése egészen külön­ böző alakokban jelenhet meg a környezettől függően, tehát tulaj­ donképpen új kultúrák kialakításáról, megtalálásáról van szó. Még mindig a konkrét utópia talaján járunk, nem érkeztünk el a politikai programhoz. A harmadik részben nem célunk a Dél 166RAHNEMA Majid: Quand la misere chasse la pauvreté, Fayard/Actes Sud, Paris, 2003, 268. 79

országaiban építendő autonóm társadalmak tervét felvázolni, mi­ vel úgy gondoljuk, hogy ezt az érintett lakosságnak kell meghatá­ roznia a megvalósítás nyilvánvaló akadályaival együtt. A bantu közmondás úgy tartja: „Ha oroszlánra gondolsz, mássz fel egy fára.” Amíg Északon a nemnövekedés-hez hasonló politikai program mellett szót emelők az életükkel játszanak, addig Délen elég, ha valaki rágondol az efféle célkitűzésekre, és máris Patrice Lumumba, Thomas Sankara vagy Salvador Allende sorsára jut­ hat. A kérdést alaposan tanulmányozó Pierre Gevaert szerint afrikaiaknak, akik még nem váltak a modem kényelem rabjaivá, elegendő volna a következő hét pontot szem előtt tartani: 1. Nem szabad túlságosan nagyra értékelni a hamis nyugati ja­ vakat, maximális autonómiára van szükség ezekkel szemben; 2. A papíralapú külföldi devizát (CFA frank, dollár, font) a kalákakörök* mintájára részben helyettesíteni kell valamilyen lo­ kális pénzzel; 3. Fokozatosan vissza kell szorítani az exportra épülő mono­ kultúrát, helyette a külső beavatkozástól (vegyi úton előállított trágya, gyomirtó stb.) függeden élelmiszertermelést kell fellendí­ teni, ami minden egyes szalmaszálat, trágyát és minden egyéb szerves anyagot felhasznál a komposztálásra; 4. Amennyiben a betakarítás során felesleg keletkezik, a nyersanyagokat lehetőség szerint önállóan kell feldolgozni, nem engedve a tisztességtelen feltételeket állító piacnak, megőrizve ezáltal az átalakítások során adódó hozzáadott értéket (például a szezámmag- vagy földimogyoró-pástétom esetében); 5. Meg kell óvni a földet, a talajt, ehhez a parcellákat védőgát­ tal kell körbevenni az erózió megelőzésére; 6. A főzéshez fel kell használni a nap energiáját, a helyi mes­ terember legfeljebb 100 eurónak megfelelő összegért tud nap­ energiával működő tűzhelyet készíteni; 7. Minél több víztárolót kell készíteni az esővíz tárolására.”167 Az angol nyelvterületeken LETS-rendszcrként, a német nyelvterületeken talentum-körökként ismert. (zl jbrd.) 80

Ez a vidéki életre szabott program olyan praktikus intézkedésekre szolgáltat modellt, amelyek segítségével kialakítható, illetve visszaszerezhető az autonómia. Na és Kína? Ez a kérdés szinte kötelezően felmerül valamennyi nemnövekedés-sel kapcsolatos vitában. Kicsit ritkábban ugyan, de el-elhangzik a „hát India?” vagy a „na és Brazília?” kérdés is. Nyilvánvaló, hogy a kínai (és indiai) gazdasági növekedés az egész bolygó számára problémákat vet fel. Bár Kína abszolút értelemben nem a világ legszennyezőbb országa, és relatíve is nagyon messze jár még ettől (ökológiai lábnyoma 2004-ben csupán egy bolygónak felelt meg, ami az Egyesült Államokénak csupán a hatodrésze), mára a világ műhelyévé vált. Nagyon nehezen kivitelezhető és teljesen immorális volna bármi akarata ellen valót Kínára kényszeríteni. A felemelkedő kínai osztályok szándéka — és ne feledjük, hogy ebbe a kategóriába mintegy 100-200 millió ember tartozik —, hogy gépkocsit vásároljanak vagy kövessék a féktelen nyugati pazarlás mintáját, annál inkább sem kifogásolható, mivel ennek a jelenségnek a felelősei mi magunk vagyunk. A Volkswagen és a Generál Motors a következő években évi 3 millió jármű gyártását tervezi Kínában, a Peugeot pedig óriási beruházásokba kezdett, csak hogy lépést tartson versenytársaival. Ezen kívül számolni kell még a főként saját piacra termelő, nagy külföldi márkákat utánzó kínai gyártókkal is. Hiába tudjuk, hogy az autonóm és fenntartható társadalom, aminek felépítéséhez egyébként még mi magunk sem láttunk hozzá, kellemes és élhető lesz, anyagi szempontból azonban szükségszerűen szűkösebb körülményeket jelent majd. Akárhogy is, a világ és az emberiség jövője javarészt a kínai döntéshozók kezében van. Ám az, hogy tisztában vannak az ökológiai válság tényével és a jövőjükbe kódolt, nagyon is valóságos fenyegetéssel (ami a mi jövőnket éppen úgy beárnyékolja), hogy tudják azt, hogy az ökológiai számvitelben gazdasági növekedésük költsége megegyezik a nyereséggel vagy 167 Pierre GEVAERT: A.lerte aux vivants et qui veulent le rester, Commarque, Ruralis, 2005, 97-98. 81

még meg is haladja — mindez az ezeréves, a racionalitástól és a nyugati hatalomsóvárságtól nagyon távol álló bölcsességgel kombinálva mégis reményre ad okot. Mi már túlságosan előrehaladtunk a növekedés zsákutcájában, de remélhetőleg Kína nem fog egészen a végsőkig elmenni. Kínában ugyanis már a Stem-jelentés után elfogadtak egy ambiciózus tervet, amely az egységnyi GDP-re jutó felhasznált energia 20%-os csökkentését irányozza elő 2006 és 2010 között, illetve ösztönzi a megújuló energia használatát.168 Kínát, Indiát vagy éppen Brazíliát azzal győzhetjük meg leginkább az irányváltoztatás szükségességéről, ha példát mutatva elkötelezzük magunkat a nemnövekedés felé vezető úton, miközben biztosítjuk számukra a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy elkerüljük az emberiséget fenyegető gyászos végzetet. Reformista vagy forradalmi-e a némnövekedés? Hogyan is beszélhetnénk másról, mint forradalomról? Ugyan­ akkor sietve le kell szögeznünk, hogy osztjuk Castoriadis véle­ ményét, miszerint „a forradalom se polgárháborút, se vérontást nem jelent”. André Gorz szerint Castoriadis élete alkonyán egyetértett volna azzal a megállapítással, hogy az erőszak annál is inkább szükségtelen, mivel „A kapitalista civilizáció [...] megállíthatatlanul rohan a vesztébe; a rendszer megdöntéséhez nincs már szükség forradalmi osztályra, a kapitalizmus a saját és az egész indusztriális társadalom sírját ássa.”169 Ez a megállapí­ tást annál is inkább megnyugtató, mert a tőke győzelmével az osztályharc teljesen erejét vesztette, bár soha a történelem során nem volt még ilyen népes az áldozatok, a kirekesztettek tábora. Mégis: a megosztott, strukturálatlan, kultúrától elszakított tö­ Nicholas STERN: The Econowics of Climate Change^ Executive summary, www.stemreview-org.uk, 2006. ősz, 15. 169 André GORZ: Capitalisme, socialisme, économie. Désorientations, orieníations, Galilée, Paris, 27. 82

megek (már) nem alkotnak forradalmi osztályt. Hiába üdvözöl­ jük azonban a kapitalizmus összeomlását, ez nem jelenti auto­ matikusan a szép új világ eljövetelét: a forradalom elkerülhetet­ len. Castoriadis ezt írja: „A forradalom a társadalom bizonyos központi intézményeinek átalakítása a társadalom által: a társa­ dalom explicit autotranszformációja egy rövid időszakba sűrítve. [...] A forradalom azt jelenti, hogy a közösség többsége a politi­ kai, vagyis teremtő aktivitás fázisába lép. A társadalom szelleme munkálkodni kezd, és célzottan lát hozzá a létező intézmények átalakításához.”170 Ebben az értelemben a nemnövekedés prog­ ramja teljes mértékben forradalmi, hiszen egyaránt előirányozza a kultúra, a jogi szerkezet és a termelési viszonyok átalakítását is. Mivel azonban politikai programról van szó, a megvalósításnak sokkal inkább a felelősségetika, mint az érzületetika jegyében kell történnie. A politika nem erkölcstan, a politikusoknak ki kell egyeznie a Rossz létezésével, a közjó keresése nem az ab­ szolút Jó keresése, hanem sokkal inkább a legkisebb Rosszé. Ugyanakkor a politika realizmusa nem jelenti azt, hogy teljesen fel kellene oldódni a Rossz banalitásában: sokkal inkább azt, hogy vissza kell szorítani a közjó keretei közé. Ebben az érte­ lemben bármilyen politika — legyen az bármilyen radikális vagy forradalmi — pusztán reformista lehet, és nem is szabad másnak lennie, mert e nélkül egy csapásra terrorizmussá lényegül át. A politikai cselekvés szükségszerű pragmatizmusa, amit a harma­ dik részben fogunk kifejteni, ugyanakkor nem jelenti a konkrét utópia céljainak megtagadását, amelynek forradalmi potenciálja és termékenysége nem összeegyeztetheteden a politikai refor­ mizmussal egészen addig, amíg a cselekvéshez szükséges komp­ romisszumok nem torzulnak megalkuvássá. Corneüus CASTORIADIS: Une soáété d la dérive, Seuil, Paris, 2005, 177. 83

III. rész A NEMNÖVEKEDÉS POLITIKAI PROGRAMJA „Az igazságos társadalom növekedésmentes modelljét visszautasító balolda­ liak tulajdonképpen arról testnek tanúbizonyságot, boy számukra a szo­ cializmus nem más, mint a kapitalista civilizáció és életmód, a burzsoáfo­ gyasztási modell társadalmi viszonyainakfolytatása más eszközökkel. ” (André Gorz171) A nemnövekedés-en alapuló társadalom koherens és életképes modelljének megalkotása nem csupán egy elméleti reflexiót jelent, hanem a politikai megvalósításhoz vezető út fontos állomása is. Bár a társadalmi gondolkodásmód alapvető autotranszformációja sokkal fontosabb bármilyen választási propagandánál, a konkrét javaslatok megfogalmazása nem várathat magára. Nem ígérjük, hogy az új társadalom spontán és fájdalommentes módon születik majd meg. A politikai csatározások jelenleg oly távol zajlanak a rea­ litásoktól, hogy a politikához nem fűzhetünk túl nagy reményeket. Nem azt akarjuk sugallni ezzel, hogy a választásoknak már ne vol­ na súlyuk, ám egy kormány — amennyiben a fő áramlattal szembe mer helyezkedni — a legjobb esetben sem tehet mást, mint hogy fékezi, lassítja, tompítja a folyamatokat, amelyekre igazi befolyással már nem bír. A globális, explicit döntéseket nem hozó „kozmokrácia” megfosztja a politikát a lényegétől, és a pénzügyi piacok diktatúráján keresztül érvényesíti az akaratát.172 Akár tet­ szik, akár nem, a kormányok jelenleg csupán a tőke „funkcioná­ riusai”. ™ André GORZ: íicoloyje et liberté, Gaülée, Paris, 1977. 172 Denis DuCLOS: La cosmocratie, nouvellc classe planétairre, 1j Monde Diplomatique, 1997. augusztus. 84

A produktivizmus alternatívája egyéni, lokális, regionális, nemzeti és globális szinten egyaránt létezik, amelyek között ki­ emelt figyelmet érdemel az európai szint. Amíg a világ új urai leg­ szívesebben a legfelső szinten tevékenykednek, addig nekünk a cselekvés legadekvátabb szintjét kell megtalálni a célzott és ösz- szehangolt tevékenység megvalósításához. Van-e választási prog­ ramja a „nemnövekedés-pártiaknak”? Hogyan szándékoznak megoldani a munkanélküliség problémáját? Megvalósítható-e a nemnövekedés a kapitalizmus keretein belül? Baloldali vagy jobboldali mozgalomról van-e szó? Új politikai pártban fog-e tes­ tet ölteni a nemnövekedés mozgalma? A következőkben ezekre a politikai kérdésfelvetésekre kísérlünk meg választ adni. A választási program Nagyon egyszerű és szinte jelentéktelennek tűnő intézkedések is elegendőek ahhoz, hogy működésbe hozzák a nemnövekedés angyali körét. Az átmenet egy olyan kvázi-választási programon keresztül valósítható meg, amely néhány pontban összegzi a ko­ rábban vázoltakból „józan ésszel” levonható következtetéseket. Lássuk sorjában: 1) A bolygó méretének megfelelő vagy annál kisebb ökológiai lábnyom eléréséhez ceterisparibus vissza kell térni egy olyan nagyság­ rendű anyagi termeléshez, ami a ’60-’70-es évekre volt jellemző. Hogyan lehet mintegy 75%-kal csökkenteni az ökológiai láb­ nyomot anélkül, hogy az életszínvonalunk kőkorszaki színvonal­ ra süllyedne vissza? A válasz egyszerű: ki kell pukkasztani a termelőfelhasználás (vagyis a termelés anyag- és energia igényé­ nek) buborékját (közlekedés, energia, csomagolás, reklám) anél­ kül, hogy a végső fogyasztáson bármilyen csorba esne. A relokalizálás és a pazarlás elleni küzdelem mind-mind fontos elemei ennek a folyamatnak. 2) A szállítási költségeket be kell árazni a megfelelő környe­ zetvédelmi adókkal. 85

A gépjármű-tulajdonosok által nem fedezett külső költségek legalacsonyabb értéke Franciaországban magasabb, mint évi 25 milliárd euró, ami meghaladja a jelenleg érvényben lévő Kőolaj­ termékek Belső Adóját (TIPP — Taxe intérieure sur les produits pétroliers}™ 3) A tevékenységeket relokalizálni kell. Különös figyelmet kell szentelni annak a kérdésnek, hogy figyelembe véve a környezetre gyakorolt negatív hatásokat, az emberek és árucikkek milyen mértékű helyváltoztatása szükséges. 4) Helyre kell állítani a kisméretű parasztgazdaságokat, vagyis ösztönözni kell a lehető leglokálisabb, legszezonálisabb, legter­ mészetesebb, leghagyományosabb mezőgazdasági termelést. Fokozatosan meg kell szüntetni az allergizáló, neurotoxikus, immunrendszert gyengítő, mutagén, rákkeltő, hormonális zava­ rokat okozó és ezáltal reprotoxikusnak (tehát sterilitást előidéző­ nek) minősülő gyomirtók használatát?74 5) A munkanélküliség felszámolásáig a termelékenység növe­ kedéséből adódó előnyöket a munkaidő hosszának megrövidíté­ sére és munkahelyteremtésre kell fordítani. Franciaországban kétszáz év alatt a munkaóránkénti termelé­ kenység harmincszorosára nőtt, miközben az egyes emberek munkaideje a felére csökkent. A munkahelyek száma mindössze 1,75-szörösére nőtt, miközben a termelés 26-szorosára növeke­ dett.11775 43A jelenlegivel éppen ellenkező prioritásokat kell felállítani: a munkát meg kell osztani, a szabadidőt pedig növelni kell. 6) Ösztönözni kell a barátsághoz hasonló kapcsolati javak „termelését”. Ezeknek a „fogyasztása” nemhogy csökkentené a készletet, hanem éppen ellenkezőleg, megnöveli. Bemard Maris ezt a következőképpen magyarázza: ,,Az intel­ lektuális csere (gondolatcsere) alapvetően különbözik a kereske- 173Giiles RoTILLON: L’économie de l’environnement déflnit un espace de négociation rationnel, CosmopoBtique'^0 13, 91. 174 Fabrice NlCOLINO et Francois VEUIüRElTE: Pestiádes, revelations sur un scandalefranfais, Fayard, Paris, 2007. 175 Thélot MARCHAND cité pár Thierry PAQUOT: Perre urbaine, La Découverte, Paris, 2006. 86

delmi cserétől. Az intellektuális csere esetében az, aki ad, nem veszít el semmit, illetve nem fosztja meg semmitől a beszélgető­ partnerét az, aki kap. A tudás, az ismeret, a művészet — mind megoszthatók és mindenki által „fogyaszthatóak”. Pitagorasz té­ telét emberek milliói használják, alkalmazzák ezernyi egyenlet­ ben, anélkül, hogy bárki birtokolná. Az ismeret kollektív jószág, az élet vize, amelyben mindannyian megmártózhatunk anélkül, hogy a legcsekélyebb frusztrációt okoznánk valaki másban.”176 Ahogy Raoul Follereau mondta: boldogság az egyetlen dolog, amelyről akkor tudhatjuk biztosan, hogy a miénk, ha valaki más­ nak adtuk.” „Egy érdekes beszélgetés, egy baráti étkezés, a kel­ lemes légkörben végzett munka öröme, egy otthonos, barátságos város, a kultúra élvezete (szakmailag, művészetileg vagy sportte­ vékenység által), általánosságban véve a másokkal létesített kap­ csolatok által adott örömök” — mindezek nem vásárolhatóak meg. Ezeknek a társadalmi lét alapjait adó „javaknak” a nagy ré­ sze csak akkor létezhet, ha sokan osztoznak rajta.”177 Ahogy Jean- Paux Besset írja: „Még a sztyeppék utolsó farkasa is egyetértene abban, hogy a kapcsolatok adják a létezés örömének (és bánatá­ nak) legjavát.”178 7) Az energia pazarlását csökkenteni kell a Faktor 4 szerint, a Négawatt Egyesület kutatási eredményeinek megfelelően.179 8) A reklámozásra fordított összegeket megfelelő adókkal és díjakkal kell sújtani. Bemard MARIS: Antinanuel d'économie, II. kötet, Les cigales, Editions Bréal, Paris, 2006,182. 177 Francois FlAHAUT: Leparadoxé de Robinson, Capitalisme et société, Mille et une nuits, Paris, 2005,151. 178 Jean-Paul BESSET: Comment ne plus étre progressiste... sans devenir réactionncnre, Fayard, Paris, 2005, 254. o. 79 Egy 110 elméleti és gyakorlati szakértőt tömörítő szervezet, amely a franciaországi üvegházhatású gázkibocsátás jelenlegi mennyiségének 2050-ig történő 75%-os csökkentésének lehetőségeit vizsgálja az energetikai takarékosság (a pazarlás csökkentése) és hatékonyság (hozamjavítás) kombinációjával. 87

Nicolas Hulot javaslata megfontolásra érdemes: „vizsgáljuk meg a gyerekprogramok alatt sugárzott reklámok fokozatos betil­ tásának lehetőségét, elsősorban azokra a reklámokra vonatkozóan, amelyek egészségre káros termékeket népszerűsítenek. Ezzel célzot­ tan csökkentenénk azokat a hatásokat, amelyek az életkoruk miatt a reklámok erőszakosságától kellő kritikai távolságot tartani még nem tudó televíziónézőket fogyasztásra kondicionálják.'80 9) Moratóriumot kell elrendelni a technológiai innovációkra, a tudományos és technológiai kutatás irányát pedig alapos mérlege­ lés után össze kell hangolni az új kollektív célokkal.*181 A mérgező vegyületek helyett például egyfajta „zöld kémiára”, a genetika helyett a környezeti orvoslásra kell helyezni a hang­ súlyt, az agroipari fejlesztések (például a génmódosított organiz­ musok és egyéb hiú ábrándok) helyett ösztönözni kell az agro­ biológiai és agroökológiai kutatásokat. A moratóriumot fokoza­ tosan tovább kell terjeszteni az olyan nagy beruházásokra is, mint az Iter, az autópályák, a TGV vagy a hulladékégetők.182 Ez a program először 2004-ben látott napvilágot a Le Monde diplomatique-ban, azóta pedig újabb javaslatok csatlakoztak hoz­ zá, mint például Nicolas Hulot Ökológiai Egyezménye vagy az Nicolas Hulot, Uo., 254. A zöldek 2007-es programjukban a reklámok betiltását javasolták a köztelevíziókban. (Canfin Pascal: L’éconovíie verte expliquée á ceux qui ny croientpás, Les petits matins, Paris 2006. 112.). 181 Az utolsó pont egybecseng Castoriadis kérdésfelvetésével: „Hol kell meghúzni a határt? Egy nem vallásos társadalomban mindenekelőtt azzal a kérdéssel találjuk szembe magunkat, hogy szükség van-e a tudás terjedésének ellenőrzésére? Ha igen, hogyan lehet ezt megvalósítani anélkül, hogy a szellemet korlátozó diktatúrába süllyednénk? Azt hiszem, hogy néhány egyszerű alapelvet kell felállítani: 1. Nem akarjuk a termelés korlátlan és átgondolatlan kiterjesztését, olyan gazdaságot akarunk, amely az emberi élet eszköze, nem pedig a célja; 2. A tudás szabad terjedését akarjuk, de a phronésis (az ‘okosság’ Arisztotelésznél — a ford.) szellemében.” Cornelius CASTORIADIS: L’écologie contre les marchands, in Une société á la dérive, Seuil, Paris, 2005, 238. 182 „II est impératif d'établir de toute urgcnce un moratoire pour la construction de nouveaux incinérateurs et pour la délivrance d'autorisations de coincinération”. Mémorandum de l’appel de Paris, idézi BELPOMME, op. cit, 257. 88

Appel de Paris memorandumának 164 intézkedése. Mindkét esetben a fenyegető veszélyek hasonló diagnózisával és a fent vá­ zoltakkal egybecsengő menekülési forgatókönyvvel találkozha­ tunk, kiegészítve rengeteg információval és konkrét, részletes, az álláspontunkkal teljesen összhangban álló intézkedésekkel, ame­ lyek e könyv kereteit jóval meghaladják. Mindezek csatlakoznak, illetve kiegészítik azokat a környezetvédők által javasolt intézke­ déseket, amelyek felvetik a gépek megadóztatását, ugyanakkor a munka adóztatásának megszüntetését, a földhasználati reform megvalósítását (a kisparaszti, a táji adottságokkal összhangban lé­ vő mezőgazdaság újrateremtését), ösztönzik az energiatakarékos, illetve a természetes erőforrások fenntartható fogyasztását elő­ térbe állító tevékenységeket.183 A szabadon választott munkaidő­ politika megvalósításának finanszírozására további lehetséges in­ tézkedés volna egy magas adókulccsal működő, az Áfa mintájára kialakított adó, amelyet azoknak a termékeknek fogyasztására vetnének ki, amelyeknek a relatív ára folyamatosan csökken. Az Attac pénzügyi vonatkozó javaslatai globális célkitűzés­ ként vehetők át: — Az adórendszer reformjára tett javaslatuk szerint „meg kell adóztatni a spekulációs ügyleteket, és be kell vezetni a tőzsde­ adót. — A negatív adóverseny megfékezésére egységes kiegészítő adóval kell terhelni a transznacionális vállalatokat. — Globális vagyonadót kell bevezetni, miközben el kell törölni az adóparadicsomokat és a banktitok intézményét. — Adót kell kivetni a széndioxid-kibocsátásra. — Adót kell kiszabni a hosszú élettartamú, illetve erősen su­ gárzó radioaktív hulladékokra.184 Mivel a környezet védelméről van szó, és a szennyezés nem ismeri a határ fogalmát, az intézkedések végrehajtásának szükség­ szerűen globális szinten kell történnie. Ennek megvalósítása 183fabrice PLIPO: Pour /allennondialisme. Une réponse á Isaac Johsua. Document internet. 184ATTAC: Pauvreté et inégalités, 186—187. 89

ugyanakkor rendkívül komplex probléma, hiszen jelenleg minden direkt vagy indirekt módon az államokon keresztül zajlik. A program központi célkitűzése a pazarló extemáliák (vagyis a tevékenységek káros következményeinek közösségre hárításá­ nak) intemalizálása (vagyis beárazása, hogy a termékek ára azok valós költségét tükrözze). Az autóbalesetektől kezdve egészen a stresszoldó gyógyszerekig minden környezeti és társadalmi disz- funkciót az azokért felelős szereplők felelőssége alá kell vonni olyan eszközök segítségével, mint például a környezetvédelmi adó. A könyv első részében felsorolt három „főbűnös”, a reklám, a programozott elévülés és a hitel a gazdasági növekedésen ala­ puló társadalom negatív extemáliáiként értelmezhetők. Bár káros hatásuk nagyságát fel sem lehet becsülni, megadóztatásuk és a megfelelő szabályozás kidolgozása minden bizonnyal csökkente­ né horderejűket. Ezek az intézkedések kettős haszonnal járnának: egyrészt fokozatosan csökkentenék az ökológiai lábnyomot, más­ részt pedig értékes erőforrásokhoz juttatnák a közösséget, ame­ lyekkel elindíthatóak lennének az átalakításokhoz szükséges be­ ruházások, illetve enyhíthetők volnának az új rend kialakulásánál elkerülhetetlenül adódó diszfunkciók. Fejleszthető volna például a tömegközlekedés, a díjak jelentős növekedését leginkább meg- sínylő legszegényebb réteg számára pedig támogatást lehetne el­ különíteni. Képzeljük csak el a közlekedés valós költségei megjelenítésé­ nek környezetre, egészségre gyakorolt hatását! Képzeljük el, hogy milyen következményei lennének a társadalom működésére, ha az oktatás, a biztonság, a munkanélküliség költségeit a vállala­ tok viselnék! Ezek a „reformista” intézkedések alapvetően egy­ becsengenek az ortodox közgazdaságtan elméletével: Arthur Ce­ cil Pigou ezt a javaslatot már a 20. század elején megfogalmaz­ ta.185 Rámutatott, hogy az optimum eléréséhez (ami alatt a fo­ ,A piacgazdaságban elméletileg az externáliákat internalizálni kell vagy az adózás, vagy a tulajdonjogon keresztül, így vezethetnek a piaci mechanizmusok társadalmilag kezdvező helyzethez.” Catherine AüBERTIN et Franck-Dominique VIVIEN, (szerk.): Le développement durable. Lnjeux politiques, économiques et sociaux. La documentation franpaise, Paris, 2006. 64. 90

gyasztók és a termelők jóléti maximumát kell érteni) az árakat egyfajta adózási és támogatási rendszerrel kell korrigálni: az adók biztosítják, hogy a károk okozói viseljék a negatív extemáliákkal kapcsolatos költségeket, a támogatások pedig a pozitív extemáliák előállítóit jutalmazzák. Ez arra ösztönözné az egyes szereplőket, hogy figyelembe vegyék döntéseik társadalomra gya­ korolt hatását, és a döntéshozatalkor ezekhez igazodjanak. így született meg a syennyeyo fizet elve. Denis Clerc szerint „A piac működésének legcsekélyebb változtatása nélkül (ami a kényszerí­ tő szabályozások esetében egyáltalán nem áll fenn), pusztán az adórendszer által lehetségessé válik az egyéni és a társadalmi (kol­ lektív) érdekek összehangolása.”186 Pontosan erre az elvre épül Nicolas Hulot Ökológiai Egyezménye, amelynek következetes al­ kalmazása esetén valóban forradalmi átalakulást lehet elérni, és amellyel végső soron megvalósítható a nemnövekedés társadal­ ma. A kapitalista logika szerint működő vállalatokat ezek az in­ tézkedések jelentősen elbizonytalanítanák, miközben számos te­ vékenység nem bizonyulna többé „kifizetődőnek”, amitől a rend­ szer végül megbénulna. Az Intemational Center fór Technology .Assessment szerint, ha az Egyesült Államokban az üzemanyag lát­ hatatlan költségeit is belekalkulálnák az árába — például a közúti balesetekből adódó költségeket, a levegő szennyezését, a kőolaj­ társaságoknak nyújtott támogatásokat és azoknak a katonai egy­ ségeknek a költségeit, amelyek a kőolajtermelő országokban „kordában tartják” a lakosságot —, az üzemanyag ára a jelenlegi gallononként! 1 dollár helyett azonnal 14 dollárra szökne.187 Könnyű megjósolni, hogy ilyen árviszonyok mellett megszűnne a civil légi forgalom, és nagy valószínűséggel jelentősen csökkenne az utakon közlekedő gépjárművek száma is. A rendszer által előidézett negatív extemáliák intemalizálásának másik egészen egyszerű módja az volna, ha arra köteleznénk a válla­ Denis CLERC: Peut-on fairé l’économie de l’environnement? Cosmopotitique N° 13., 2006. 187 Sierra Magasyne, 2002. április, idézi Derek RASMUSSEN: Valeurs monétisées et valeurs non monétisables, Interculture N° 147, 2004 október. 91

latokat, hogy teljes egészében viseljék azokat a kockázatokat és ká­ rokat, amelyeket a társadalomnak el kell szenvedniük az ő hibájuk­ ból. Tudjuk, hogy ma már egyetlen biztosítótársaság sem hajlandó az atomenergia-iparral, az éghajlatváltozással, a génmódosított or­ ganizmusokkal vagy a nanotechnológiával188 kapcsolatos kockáza­ tok ellen biztosítani. Könnyű elképzelni, micsoda bénultságot okozna, ha az egészségügyi, a társadalmi (például a munkanélküli­ ség) vagy az esztétikai kockázatok elleni biztosításra köteleznék őket Nem vitás, hogy az efféle programmal előálló, megválasztása után pedig a megfelelő intézkedéseket végrehajtó politikus már a hatalomra kerülése hetében gyilkosság áldozatává válna. Egészen egyedülálló éleslátással világított erre rá Salvador Allénde 1972-ben az ENSZ-ben elhangzott beszédében. Néhány hónappal később annak rendje és módja szerint rneg is gyilkolták. Szavai máig meg­ őrizték időszerűségüket „Hazám tragédiája egy néma Vietnámhoz hasonlítható. Nincsenek megszálló csapatok, Chile egén nem cir­ kálnak repülőgépek. Ugyanakkor gazdasági blokád alatt állunk, a nemzetközi pénzügyi intézmények megtagadják tőlünk a hitelt Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus ala­ kult ki a nemzetek feletti nagyvállalatok és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavat­ koznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval tehát aláássák a világ pohtikai struktúrájának az egészét, a multinacionáEs vállalatok károsítják a fejlődő országokat Elnyomásuk és felelőtlen tevékenységük árt azoknak a fejlett országoknak is, ahová beteszik a lábukat.”189 Pedig 1972-ben még szó sem volt globalizációról... A világot irányító plutokrata oHgarchia nagyon is kézzelfogha­ tó hatalmába ütközünk, amely leginkább a lobbitevékenységen ke­ 188 Visszautasítják a mobiltelefonok sugárzásával kapcsolatos kockázatok biztosítását is. 189 Idézi Bemard LANGLOIS a www.politis.fr-en olvasható blogjában 2006. december 14-én. 92

resztül érhető tetten. A hatóságok, az adminisztrációs testületek, a kutatóközpontok kivétel nélkül többé-kevésbé ennek a globálissá vált hatalomnak az utasításait követik. Emlékezzünk rá, hogy a gazdasági érdekek nyomására a tudósok megannyi figyelmeztetését hallgattatták már el kormányzati szervek (például az azbesztbot­ rány esetében, a különböző rovarölőszerekkel, heparinokkal, elekt­ romágneses terekkel, hormonális zavarokat okozó szerekkel kap­ csolatban) — egyszerűen azzal, hogy befagyasztották az érintett la­ boratóriumoknak juttatott hiteleket, vagy elmozdították az érintett kutatókat a funkciójukból (helyenként a szakszervezetek együtt­ működésével, a dolgozók „védelmére” hivatkozva).190 A nemzeti nemnövekedés-i politika megvalósítási programja tehát paradox ötlet. Gyökeres változtatás nélkül a reális és éssze­ rű intézkedések elfogadására nagyon kicsi az esély, végrehajtásuk pedig még kevésbé elképzelhető. A változás viszont feltételezi a szellemiség totális megváltozását, amit csak az autonóm és konviviális társadalom utópiájának megvalósítása tud kiváltani. Nem a javaslatoknak vagy a megoldásoknak vagyunk híján tehát, hanem a megvalósítás feltételeinek. A békés átmenet végte­ len sok forgatókönyvét sorakoztathatjuk fel, megnevezhetjük a fokozatos csökkentéshez szükséges eszközöket, az alapvető kér­ dés azonban a radikális irányváltás marad. Mindenekelőtt a válto­ zás feltételeit kell megteremteni: ezt hivatott előmozdítani a terv részletes kidolgozása. A nemnövekedés társadalma mindenkinek munkát ad A nemnövekedés mozgalmát azért éri a legerősebb baloldali kri­ tika, mert céljai megvalósítása esetén megszűnne a teljes munka­ idős foglalkoztatottság.151 Lássuk tehát, hogy — szigorúan a reali-1*91 André Cicoi£li.A — Dorothée Benoit-Browaeys: AJertes santé, Fayard, Paris, 2005. 191 „Jean-Marie Harribey alapvetően négy ponton marasztal el bennünket — jegyzi meg Paul Ariés —: a kapitalizmus felszámolása nélküli nemnövekedés, a határtalan nemnövekedés, a gazdaság és a kapitalizmus 93

tások talaján maradva — milyen megoldást javasolnak a munka­ nélküliség problémájára a növekedéstagadók, ezek a „gazdag úrikölykök”, ahogy a Le Monde egyik újságírója nevezte a moz­ galom híveit?92 A növekedéstagadók számára a gazdaság fellendí­ tése a fogyasztás, tehát a növekedés által elviekben kizárt. Ahhoz, hogy kilábaljunk a munkamániás növekedésre alapozott társada­ lomból, szükségszerűen meg kell nyirbálni a munkaidőt, így lehet mindenki számára kielégítő munkalehetőséget biztosítani a ter­ mészeti erőforrások felhasználásának kétharmadára csökkentése mellett (ez a csökkentési arány Franciaország esetében érvé­ nyes). Sietünk leszögezni, hogy ebből adódik az általunk javasol­ tak és a gazdasági fellendülést pártolók közötti félreértés: hacsak nem következnek be szélsőséges események, nem egyik napról a másikra kívánjuk leradírozni az összes kamiont az utakról, ame­ lyek a túlfogyas^táÁ. cikkeken túl a mindennapokban szükséges fo­ gyasztási cikkek nagy részét is szállítják, mint ahogy nem kellene teljesen felszámolni az autóparkot és a légiflottát sem — tisztában vagyunk vele, hogy a termelés, az árucsere, az életforma relokalizációjához nyilvánvalóan időre van szükség. Nagyon ér­ zékeny problémáról van szó, hiszen az ökopolitika megvalósítá­ sára sürgető szükség van, még ha ez a politikai hangyaboly meg- bolygatását jelenti is, ugyanakkor hosszú távon kell gondolkodni — az első lépéseket azonnal meg kell tenni, miközben a megvaló­ sítandó célt szem előtt tartva meg kell határozni a kivitelezés to­ vábbi állomásait. Bármi is legyen ellenfeleink véleménye, az ökopolitika távolról sem összeegyeztethetetlen a társadalompoli­ tikával, hanem éppen ellenkezőleg: a változás alapvető feltétele­ ként nem korlátozódhat a jelenlegi rendszer toldozás- foldozására. „A környezeti válságot nem lehet megoldani a társa­ dalmi problémák megoldása nélkül” — mondta Murray Bookchin 1990-ben, és teljesen egyet kell értenünk vele. Mára azonban en- összemosása, illetve a teljes foglalkoztatás perspektívájának feladása tekin­ tetében.” Paul ARIÉS: Décroissance ou barbarie, Golias, Lyon, 2005. 192 „Vagy vegyük a »nemnövekedés« tanát, ami [...] a teljesen egoista, gazdag úrikölykök szeszélye.” Pierre-Antoine DELHOMMAIS, L? Monde du 30/07/2006. 94

nek a kijelentésnek a fordítottja még inkább igaz: nem fogjuk tudni megoldani a társadalmi válságot az ökológiai válság megol­ dása nélkül.193 A foglalkoztatást illetően egyes növekedéstagadók meg szok­ ták említeni, hogy „őseink a túléléshez buzgón és rendkívül ke­ servesen dolgoztak”, utalva arra, hogy a nemnövekedés nemhogy munkanélküliséget fog okozni, de meg fogja hosszabbítani a munkanapot és túlfoglalkoztatást fog előidézni.194 Amennyiben szakítunk a produktivizmussal, és megszűnik a Dél munkaerejé­ nek kizsákmányolása, valóban több munkára lesz szükség a vég­ fogyasztás azonos szintjének fenntartásához (a termelés saját anyag- és energiafelhasználásának jelentős csökkentésével).195 A francia biogazdászok szövetségének (Fédération nationale des agricidteurs bio) egyik tanulmánya szerint Franciaországban 90.000 új munkahelyet lehetne teremteni azáltal, ha a biogazdaságokban dolgozók arányát a jelenlegi meglehetősen elkeserítő 2% helyett az Ausztriához hasonló 9%-ra növelnénk. 15%-os arány esetén 120.000 és 150.000 között lenne az újonnan létrejött munkahe­ lyek száma.196 A kőolajkészletek kimerülése is arra kényszerít „We cannot solve the environmentalcrisis without solving socialproblems. ” 194Vincent et Denis CHEYNET: La décroissance pour l’emploi, La décroissance N°, 2004. július 3. A múlttal való összehasonlítás problémákat vet fel: melyik ősökről beszélünk is valójában? A kőkorszakban Marshall Salhins elemzése szerint, amit a híres Age de pierre, ágé d'abondance (NRF/Gallimard, 1976) című könyvében leír, három-négy órányi munka elegendő volt a csoport életkörülményeinek előállításához. Anélkül, hogy ilyen távolra utaznánk vissza az időben, Gorz szerint a 18. század elejéig évi ezer óra munka volt a norma. (André GORZ: Capitalism, Socialism, Lcology, Verso, London, 1991, 179.) Ez az évi ezer óra átlagosan heti húsz órát jelent, vagyis a neolitikum nem is olyan szörnyűséges óraszámához nagyon hasonló mennyiségről... 195 A biomezőgazdászok szövetségének szakértője, Dominique Vérot 30%-ra becsüli a megművelt hektáronkénti pótlólagos munkaerő-szükségletet a hagyományos mezőgazdasághoz képest, ugyanakkor a termelékenységet a hagyományos felére, ebből adódik összességében a 2,5-szeres munkaerő­ szükséglet. Éva SAS: Conversion écologique de l’économie: quel impact sur l’emploi? CosmopolitiqueLF 13. 196 Canfin Pascal: L’économie verte expliquée d ceux qui n’y croientpás, Les petits matins, Paris, 2006, 107. 95

bennünket, hogy megfogjuk a munka vegét: a fosszilis tüzelő­ anyagok (kőolaj és földgáz) ma a világ primer energiafogyasztá­ sának 80%-át biztosítják. Egyetlen hordó kőolaj 25.000 órányi emberi munkával termelt energiával egyenértékű (pontosabban 10.000 órányival, ha az üzemanyagot legjobb hatásfokkal mecha­ nikus munkává alakító eszközök teljesítményét vesszük figye­ lembe), az emberiség napi szénhidrogén fogyasztása pedig há- romszázmilliárd ember napi munkájának felel meg: „mintha a Föld valamennyi lakosának vagy ötven rabszolga állna rendelke- ze' se' re5>. 197 Ha Franciaország az európai direktíva értelmében az elektro­ mos energia 20%-át megújuló energiaforrásokból, például nap­ vagy szélenergiából nyerné, már az is 240.000 munkahelyet te­ remtene. Az Európai Bizottság egy 2005-ben publikált jelentése alapján minden egyes, az energiahatékonyság növelésébe befekte­ tett euró 12-16 munkahelyet teremt, míg az atomerőművek ese­ tén ez a szám mindössze 4,1, a széntüzelésű erőművek esetén pedig csupán l.1*98 Fogalmazhatunk úgy is, hogy feleannyiba kerül megtakarítani egy kilowattórányi energiát, mint előállítani. Jelenleg négy, különböző irányban ható tényezőt különíthe­ tünk el: az első három a munka mennyiségének csökkenése irá­ nyába, míg a negyedik éppen ellenkezőleg hat. 1) a fosszilis ener­ giaforrásokon alapuló indusztriális modell felszámolásával, a szennyező technológiák és energiaigényes berendezések haszná­ latának felfüggesztésével vitathatadanul csökkenő termelékeny­ ség; 2) a tevékenységek relokalizációja és a Dél kizsákmányolásá­ nak megszüntetése; 3) különböző új tevékenységi területeken zöld munkahelyek teremtése; 4) az életmód megváltozása és a felesleges „szükségletek” felszámolása (többek között a reklá­ mok, a turizmus, a közlekedés, az autóipar, az agrárbi^nis^ a bio­ Yves COCHET: Péirole apocalypse, Fayard, Paris, 2005, 91. „Egy adagos benzinmotor az üzemanyag literenkénti 10.000 kcal energiáját 2,3 kwh mechanikus energiává képes átalakítani, hogy működésbe hozzon vele egy betonkeverőt vagy egy autó tengelyét, ami egy adagos ember 4 napi fizikai munkavégzésének felel meg.” 198 Commission européenne, Idire vert de fefficaáté énergétique, 2005. június. 96

technológia „karcsúsítása”). A felhalmozott többlet lehetővé te­ szi a konviviális életmód szükségleteinek kielégítését a kötelező munkaórák számának jelentős csökkentése mellett. Az elmúlt év­ századok során a termelékenység hozadékát szisztematikusan a termelés növelésévé alakították át, nem pedig az életfeltételek megteremtésére fordítandó erőfeszítés csökkentésére. Ne feled­ kezzünk meg a technológiai innovációkból adódó termelékeny­ ségnövekedés szisztematikus túlértékeléséről sem, hiszen rend­ szeresen elfelejtik levonni belőle a kevésbé nyilvánvalóan indu­ kált költségeket. Ezzel párhuzamosan sokan hajlamosak alulérté­ kelni azt a termelékenységnövekedést, amelyre a konviviális esz­ közökkel lehet szert tenni.199 Ésszerű az a feltételezés, hogy a to­ xikus technológiák felszámolásából adódó globális és nagymérté­ kű termelékenységcsökkenést követően biztosan számítani lehet­ ne egy szerényebb, ám rendszeres termelékenységnövekedésre is, különösképpen az ökohatékonyság tekintetében, ami legalábbis elvben lehetővé tenné a békés átmenetet. Persze lehet ezen vitat­ kozni vagy eltérő modelleket kidolgozni, de akárhogy is, a nemnövekedés társadalmának mindenki számára produktív munkát kell biztosítania ahelyett, hogy többé-kevésbé mestersé­ gesen átalakítja a nem piactól függő tevékenységeket fizetett állá­ sokká, és élősködő, szolgai munkahelyeket teremt. Főként a kezdeti időszakban előfordulhat, hogy bár a nemnövekedés politikája szakít az önmagát fenntartó növekedés ördögi körével, makrogazdasági szinten paradox módon mégis bekövetkezhet a termelés növekedése azáltal, hogy valamennyi szakterületen ki kell elégítenie az ökologikus termékek és beren­ dezések iránti keresletet. Lester Brown 9 termelési szektort különböztet meg, amelye­ ket a „napgazdaság”, vagyis a megújuló energiaforrásokon alapu­ ló gazdaság keretein belül kellene kifejleszteni: szélerőművek, il­ letve megfelelő turbinák építése, napelemek gyártása, kerékpár­ Ugyanígy „Egy indiai ma éppen annyi magot tud megőrölni egy nap alatt, mint az ősei egy hét alatt, ha két kőkorszaki malomkövet és egy megfelelő golyóscsapágyat alkalmaz.” Iván ILLICH: Energie et équité, In: Oeuvres compütes, 1. kötet, Fayard, Paris, 2004, 419. 97

ipar, hidrogéngyártás és hidrogénalapú motorok gyártása, metró léger villamosvonalak fejlesztése, biológiai mezőgazdaság és újra­ erdősítés. Mindegyik esetben új szakterületeket kell kifejleszteni, az erdőmémöktől kezdve egészen az ökoépítészig.200 A csökkentés megvalósítása, az újrahasznosítás, a javítási munkák ösztönzése, illetve a termékek beépített elavulásának megszüntetése szintén új tevékenységek kialakulását fogják eredményezni. Mindez alapvetően különbözik a hagyományos baloldal megrögzött antiliberálisainak javaslataitól, akik munka- he]ywz?/áf felkiáltással akarnak kórházakat és iskolákat építeni. Az itt felvázolt átalakulás esetében nem egy céltalan, vakon hajszolt intézkedéscsomagról van szó. Az alulfogyasztás helyett sokkal inkább a túlfogyasztás, sőt a hiperfogyasztás marad a fő ellenség. Ugyanakkor a nemnövekedés nem egy merev dogma, hanem az önmagáért való növekedés logikájának felszámolása, így aztán a munkaidő csökkentésén és a káros tevékenységek visszaszorítá­ sán túl az új, hasznos tevékenységek ösztönzése pozitív foglal­ koztatási egyenleget eredményezhet. Nehéz előrejelezni, milyen hosszú lesz az az átmeneti időszak, amely alatt a termelékenység növekedését a munkaidő csökkenté­ sére és munkahelyteremtésre kell fordítani, anélkül, hogy ez a fo­ lyamat a fizetések nagyságát (főképpen a legalsó fizetési réteg esetén) vagy az outputot veszélyeztetné, még ha ez utóbbinak alapos átalakuláson kell is átesnie. Az átmenet végbemehet fájda­ lommentesen, de a célok tekintetében semmilyen alkut nem sza­ bad kötni. Az életmód megváltoztatásával megoldódik a munka­ nélküliség problémája, ám ha elszigetelten csak a foglalkoztatás kérdéskörére koncentrálunk, soha nem fogunk tudni társadalmi átalakulást véghezvinni, és egyenesen a vesztünkbe rohanunk. 200 Lester R. Brown: ÍLco-économie, une autre croissance est possible, écologique et durable, Seuil, Paris, 2003. 98

Lábaljunk ki a munkamániás társadalomból a nemnövekedés által! A munkaórák számának drasztikus csökkentése védelmet jelent a bizonytalanság és kiszolgáltatottság ellen. Hiába támadják folyton a neoliberálisok a munkához való jogot túlzott merevsége miatt, nemcsak hogy meg kell megőrizni, de előtérbe kell helyezni, mert nagyban megkönnyíti az átmenetet a nemnövekedés társadalmába. Bármilyen szélhámos elmélettel állnak is elő a közgazdászok az önkéntes munkanélküliségről, a minimális jövedelmet mindenki­ nek biztosítani kell, a munka piaci függőségét pedig kíméletlenül fel kell számolni. A legalacsonyabb ár iránti versenyeztetés sem társadalmi, sem ökológiai téren nem elfogadható.201 1946-ban egy húsz éves munkavállaló arra számíthatott, hogy ébren töltött idejé­ nek harmadát tölti majd munkával, 1975-ben az egynegyedét, ma mindössze az ötödét. Vajon eközben érezzük-e azt, hogy felszaba­ dultunk a munka alól? Éppen ellenkezőleg: valószínűleg sosem voltunk még annyira a rabjai, mint most. Bemard Maris figyelmez­ tet: „A munkavállalók számára nem a munka végének ideje jött el, ahogy azt a munkaórák számának fokozatos csökkenése sejtemé, sokkal inkább a végnélküli munka ideje, a kiszolgáltatottságé, az el­ szigeteltségé, a stresszé, a félelemé, azé a szörnyű bizonyosságé, hogy a közeljövőben új munkahelyet kell majd keresniük.”202 A munkaidő csökkentése és tartalmának megváltoztatása te­ hát mindenekelőtt a társadalom választása, a nemnövekedés által elindított kulturális forradalom következménye lesz. A szabadon felhasználható idő meghosszabbítása, amit az állampolgárok arra fordíthatnak, hogy részt vegyenek a politikai életben, a magán­ életükkel törődjenek, valamilyen művészi tevékenységnek szen­ teljék magukat, esetleg játsszanak vagy egyszerűen szemlélődje­ nek, valójában a nem anyagi gazdagság kialakulási feltételét jelen­ Ezzel kapcsolatban bővebben ld. a szerző Justice sans limitet. Lí Défi de l’étbique dans une économie mondialisée (Fayard, Paris, 2003.) című könyvében, különös tekintettel a hatodik fejezetre. 202 Bemard Maris: Antimanuel d’économie, 2. kötet: Lat cigales, Bréal, Paris, 2006,109. 99