kész vigiliás

LEHET-E lehet-e mosolynak neveznem arcod villanásait van-e mozdulatod amelytől nem riadnak égre rémült fákról varjak kavargó kiáltozással homlokodba metsz a fájdalom tested összerándul orvul míg minden ablakon falon túl november nyers konok szelével viaskodnak a csipkebokrok 101

ARCOD MOSOLY arcod mosoly szomorú lakása kiáltásnyi térnél többen nem lehetsz jelen csúnya szarvaspásztor jövőd menekül nyájad Neptunusz – mezőkön kószál – az idő párázatában élénk és néma rigó száll szádon szavak rókatánca gazdátlan félelem lázadhoz hasonló nyugtalan hegyek didereghetsz hazatért átkaid között – a körtefa végleg levetkőzött árnyéka víz fagyos paplanára fekszik hihetetlen nászra készül a Nap belesápad amíg ölelkeznek békétlen holtakhoz beszélek nem-szavakkal mert a költészet kimondhatatlan – szádon szavak rókatánca gazdátlan félelem lázadhoz hasonló nyugtalan hegyek didereghetsz hazatért átkaid között – a körtefa végleg levetkőzött árnyéka víz fagyos paplanára fekszik hihetetlen nászra készül a Nap belesápad amíg ölelkeznek békétlen holtakhoz beszélek nem-szavakkal mert a költészet kimondhatatlan – 102

MAGYARÁZAT – René Magritte: Az üdvös ígéret című kollázsához – láttad-e a sziklát tömör nehéz sima emberfejnyi gömböt mely súlytalan lebeg ha testtelen tenyér érinti meg hihetetlen-e szikla még de nem is szikla már több lett mint kő a Kéz által gondolat a valóság mint gyalulatlan deszkalap jelen van hogy függetlenüljön tőle a felfedezés döbbenetében láthatod egy valóságon túli valóság Napja ad fény-árnyék kiterjedést neki 103

MCMXCIII Mert most türelmem szertefutni látom, muszáj szonett fegyelmét tűrve írnom, muszáj, vagy magam végleg tűzre bízom ezen az éjszakákon túli tájon. Egy ablakhoz hajló virág türelme áldás. Halkuló tekintettel nézem, hogy e kőből, vasból való vidéken áttetszőn simul törékeny üvegre. Felvert vadaké most az én nyugalmam. Ablakhoz hajló virág önfegyelme kell ebben a madárszívű időben. Ne szólítsatok meg, magamra riadtam. Kedvem és torkom korommal betelve, mert a Várost jártam sápadtan, őszen. 104

AZ IDŐ az idő gondos szobrász arcom egyre csak faragja halálom után is dolgozik még rajta SHERYL SUTTON SZINHÁZA irgalmatlan valóságuk tündöklést ünnepel feketén fenségesen ragyog a rájuk fagyott idő érinthetetlen lepel megméretik egy kézen a mindenség súlya a holló amikor értelmét veszíti a hasonlított és a hasonló 105

BEETHOWEN ÉJSZAKÁJA Kieresztik az éj karámaiból a betöretlen szelet s az időt felverve sziklás magasából az őrült sast mely zsákmányul kívánja a végtelent A terek meginognak megmutatják mélyüket a vizek szarvassá változik a Szépség hogy menekülhessen fává a Félelem hogy megmutatkozhasson sziklává a Hit hogy meg ne rendülhessen madárrá az Akarat hogy felülkerekedjen Mint Isten tüzének füstje komorlanak fel a Mindenségig a hangzatok időtlen szomjúság szárít minden élőt enyhítsétek szeretettel 106

TÁNTORGÓ FÁK KÖZT 107

SORSOD Sorsod mint gyökértelenül vízben rügyező ág mely kivirágozhat mindig – termést sohasem hoz 108

TÁNTORGÓ FÁK KÖZT harangos szemek üldözöttje vagyok azt hittem biztos megmenekvő de hiába futottam rejtőztem el a Város kezére adott az Erdő azóta itt élek minden nap ítélet – hirdetés mert kilakoltatnak a házak útjaim felednek tántorgó fák közt szavam felszökő vad kitoloncol országából az Idő VILÁG Harcképtelené váltak gondolataim. Arcképes mosollyal szomorkodom. Holnap délután beleszerettem a tegnap délelőttbe, mert ott ültem jövőre, egy állig felfegyverzett gyermeknek magyaráztam tavaly, hogy a vizipisztoly veszélyes, de ő mégis rálőtt a céltudatlan járókelőre. Azóta vagyok cserepes virág, végtelenül hálás, ha meg is locsolnak. 109

BÖLCSEN KELL bölcsen kell a bor bölcsen mint az eszmék S az eszme is mint hideg férfi-esték mikor messze járnak mind a boldog szeretők szavuk benned nevet míg dalolva elfogynak és te őrzöd magad legszebb asszonyodnak JÓ DOLGOD VAN KÖLTŐ Jó dolgod van költő, Amíg békésen heversz, benned legbelül titokban megírja önmagát a vers! 110

VASÚTÁLLOMÁSON a kőkehelyből lombozódó fény a csarnokot barbár templomokhoz tette hasonlóvá a hangosbemondó az induló vonat helyett zavarában kijelentette hogy a tömegneveléses anyagszerkezeti vizsgálat módszere ötlet maradt hogy a riadalomból pánik ne legyen így szóltam a rémült emberekhez: barátaim ne csodálkozzatok semmin eme évszázadban melyben a költészetet exhumálni kellett és ha eléggé messze értetek tiszteletre méltó vándorok ti mind irgalommal feledkezzetek meg rólunk. FONTOLGATÁS kezemben a tízforintos o 1 y k e r e k hogy szeretném elgurítani: széles baráti köröm van, ám lehet hogy mégsem érvényes rá a Pí. 111

ÍME Íme a kö1t ő esendő és erős. Hiábavaló, mint kulcstalan lakat. Idegen ismerős, rejti, megmutatja Isten árnyéka a Nap. EGY KÖLTEMÉNY Egy költemény élt benne, mint mámor a borban, de felitta nedveit a föld, mint bort, ha kiloccsan. 112

ABSZURD KIRÁNDULÁS dombok évszakok közt kószál – menthetetlen biztos hogy nem talál haza elfogytak az utak mûveletlen tájra tévedt nem felfedező fázik szomjas éhes nem mer megszólalni fél hogy szavaira jelzők bogáncsok ragadnak berregve rebben fel előtte egy fácán ijedten megáll és illendőn kivárja míg zöldre vált a fa RÉMÜLT ŐZ Rémült őz végnélküli perce tücsökfeketítő nyárban: távoli réten fémszaurusz legelészget 113

VÁGYAID vágyaid merész madara talán tenyeredre száll még hozzá szelídül hogy becézze elnehezült kezed megmérettél – mondod – könnyűnek találtattál fiú de mégis mégis mégis legbelül szomorú konok és nehéz vagy MINDENÜTT HÍVATLAN mindenütt hívatlan mindenhol vendég bárhol vet partjára az éj senki sem marasztal ha mennék azért kínlódó vergődő öröm bárki szerethet még bárki eltemethet ezen a délkörön 114

AZ APOKALIPSZIS FŐPRÓBÁJA 115

TEOFIZIKA Minden mozog, csak Isten mozdulatlan, a Fix Pont Ő, jó Archimédeszem! 116

IMA AZ ELHAGYOTT TEMPLOMOKÉRT – az Úr 1984. esztendejében – Uram templomaidban melyek bezárattak és elhagyattak végleg a hithagyottság dudvái nőnek buján káromolva Téged köveit padlatát patkányok motozzák s néma denevérek ablakaikat por-hályog vakítja falaikon vakolat – tályog az embersátánt ne hagyd munkálni azokban mert el fogja hozni lánctalpas teremtményeit hanem vezesd el híveid hogy újraszentelhessék hittel mind imával a Te nevedben ámen 117

SZOMORÚ RONDÓ-FÉLE Kik elbátorodtak nyájadtól azokkal, Uram, mondd meg mi lészen? csángó juhaidat elveszted egészen? Számadó úr, Uram, hiányozni fognak, nem fogják legelni füvét a titoknak, kik elbátorodtak nyájadtól. HA AZ ELMÚLÁSSAL ha az elmúlással perelsz legfőbb érvedül mutasd fel vizeid tövéből kihajló örökzöld fűzfaágadat 118

DECEMBERI MONDÓKA Csillagtalan ég, leheletlen jászol. Tereli barmait, tereli a Pásztor, betelt, betelt szívek üressége, vezeti, vezeti az istálló reménye! 119

KI LÁTJA MEG Ki látja meg az idők végén, a terek legmélyén álló, a Mindenség sötétjét sugárzó Kaput? a Titkok gigászi ólomfüggönyét ki lebbenti meg? kinek adatik meg, kinek? Ki az, ki látva nem vak, beszélve, szólva néma? Ki tudja lázálom – életének sorsát? Hová vezet, melyen sohasem járt, az Út? Melyik s milyen örök Országba jut? 120

TÁLENTUM Gyümölcs, ami korábban ért meg, mert ették, zabálták a férgek, Uram, méltó-e asztalodra? Elherdáltam öröklött pénzed hiánya most már lelket éget, magamra mondom szánakozva, méltatlannak méltó ítélet jár, és méltóknak örök élet. 121

ÍTÉLETNAP félelmünk éjszakáját a rémület hatalmas fehér madarai szállják iszonyodva veti mind önmagára veti mind koromszínű árnyát mert időtlen türelemmel és virágokból font lángtövisű korbáccsal vár a bűn szigorú rőföse a gyönyörű komor angyal ÉRINTKEZÉS kimosod sebeim oltod szomjúságom mérhetlek arasszal a mindenség idézete vagy 122

AZ APOKALIPSZIS FŐPRÓBÁJA Boromat a Jordán vizével vegyítem, nem tudok feledni, nem tudok még így sem. Amit annyi kínnal, küzdéssel oroztam, koszorúm nem babér, sírkerti borostyán. Arcom éjszakába takartan kiáltom: Uram, ez rémálom, Uram, nem akartam, igennel tagadtam, s e kontinens újra emberi vért vérzik, Pilátusok Krisztust szuronyra tűzetik, golyóra ítélik. 123

DE PROFUNDIS – lázadó ima – előtted állok: tudsz-e büntetést Uram Ninive dicséretéért kiszökteted belőlem a vért semmivé fehéredek orcátlanul kiáltom Neked: szeretem Ninivét Neked kiáltom Uram: nem bűnös a város mert bűnösebb vagyok enyém a büntetés küldd hát Leviathánod teremtsd meg méltóbb Poklodat nekem legyen nehéz előtted állok: falass fel tégy porrá a por kiált Neked a Várost nem Uram a Várost nem engedem 124

KÖNNYŰ KÖDDEL Könnyű köddel takarózom Isten tenyerén e réten teljes biztonságban halálos veszélyben 125

„A KÉPZELET MORALITÁSA” „VisszaHáramoltatni” valamit az elvesztett teljességből (Utóhang Kepes Károly Vigiliás című válogatott és új versesei kötetéhez) „Sokszor eszembe jutott már, hogy létezik egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább evangéliumi esztétikának lehetne nevezni” – olvashatjuk Pilinszky János Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról” című írásában. Kepes Károly lírai alapállása fel- és megerősíti ezt a múlt századi szépségtant. Miként is írja a költő Tisztelet Pilinszkynek című háromsorosában? Idézem: talpában tövis és – kegyelmes Isten – mégis járkálni próbál Ez a sebzettség, ez a fájdalommal átöröklött, húsba vágó lelki kényszer a harmadik évezred előterében téblábolva, a valóság élén táncolva, még inkább igaz: valóságosabb, mint valaha. Érvényes ugyanakkor egy másik esztétikai vonal is, ismerik fel a költők, ami több mint 2000 éve végigvonul szinte „fokról-fokra” követhetően az egész európai irodalmon, amit ma klasszikusként értékelünk. És ami, időről-időre megszüli a maga kánonjait, az Istentől ihletett írások gyűjteményét. Ebben a XX. század utolsó évtizedeit minősítő kánonban ellenben, Kepes Károly költészete mintha eddig nem találta volna meg a helyét. De miért nem? Minden valószínűséggel azért sem, mert az evangéliumi erkölcsteológia, ami gondolkozásának alapját képezi, még úgy ahogy, a korabeli katolikus és protestáns morális összefüggésekben, különbözősége ellenére a Bibliából az újraértelmezés függvényében, mint etikai kézikönyvben erkölcs- ill. morálfilozófiai szándékkal kiolvasható, körülírható. Ám az esztétika, kellő „egyértelműséggel” szinte körülírhatatlan, mert az, lényegében Jézus, az isten-ember személyéhez kötődik. S azokhoz a változásokhoz is, amelyeket például, hihetetlen módon, de „nemes egyszerűséggel” kihagytak az európai preambulumból a görög- latin és judeo-keresztény örökségre alapozó európai kultúra egyetemes gondolatát. Kepes Károly, ezt a hiátust jó előre megérezte, felfedte, már a múlt század második felében jelezte költészetével. Ima töredékek a XX. századból című kötetének címadó kétsorosában így fohászkodik: ……………………….. emberiség árvája ne légy Uramisten ……………………….. A modernségben megalapozott a teopoétikák, evangéliumi szépségideák napjainkban is hatnak. A „képzelet moralitása” ihlető erővel van jelen az életünkben, szinte örökidőktől fogva a tudatalattink mélyéről forrásozik, él és éltet, ami évszázadok örökségeként azt is jelzi, hogy a szeretetet a mindenség szívébe, középpontjába állító lírai én, mindenek fölöttinek érzi, még a szépséggel szemben is, azt a mindenséget átlényegítő szeretetelvet, amit a Mindenható testesít meg képzeletünkben. S amit minden korok emberének realizálnia kellene. Vagyis, miként Pilinszky tette kései verseiben, úgy Kepes Károly is Stephane Mallarmé Sóhaj című verse modelljével ellentétben, F.M. Dosztojevszkij Karamazov testvéri modelljét választotta életre szólóan, s azt követi érzékelhetően költészetében. De mit is feltételez ez a modell? Azt, hogy a költőnek, az igaz embernek, nem lehet más választása, minthogy a lelkiismeretét 126

kövesse, hogy idővel krisztusivá lehessen, de minden áron, hogy érvényt szerezzen a megismételhetetlennek, így versei által az „életre tévedt egyszeriségének”, váteszi küldetését teljesítve. Hiszen Kepes Károly ihletett poéta, aki a költészetét nem az egzisztenciája, az érvényesülése, hanem sokkal inkább az üdvözülése tárgyának tekintette, tekinti. Olyan verseket kell írnia tehát, amelyek életre hívójuktól, alkotójuktól „függetlenül” halandósága elmélyült tudatával, az örökkéva(l)lóságra felkészülve továbbírják majd önnön-magukat a múló időben, átvérezve történelmünk szövevényes szövetét. Kepes Károly Röpke parainesis című hexameterével, ars poeticának tekinthető üzenetével drámaian szól a nyomában érkezőkhöz, minden nehézség ellenére az újjászületés reménységével, hitével: a „Forrást kár betaposni fiú Úgyis kitör arrébb.” És különben is Sic transit / Így múlik el…írja előre látón korai ötsorosában, az az sic transit gloria mundi ahogy a lángok kezdenek kihunyni ahogy arcod egyre idegenebb lesz míg el nem vegyíti csendes porló porával végképp az idő Mert úgy lehet az, hogy mégis „csak” az elmúlás szorításában születhet meg és válik hitelessé az a humánus világétosz, amiről ma és mindörökké álmodunk, mégis elveszni látszik. Hiszen úgy igaz, könyörtelenül úgy van az, ahogy Kepes drámai költői sorsában, magára maradottságában, melankolikus, érzékeny szomorúságával megéli és meg is vallja a világ folyásával szembeni békétlenségét: Boromat a Jordán vizével vegyítem, nem tudok feledni, nem tudok még így sem. A XXI. századának egyik „záloga” így valóságosan is az, hogy képesek leszünk-e, képesek lesznek-e a lemenőink, a felnövekvő nemzedékek nyíltan, kellő szümpátiával egymás felé fordulni, s együtt szenvedve, együtt vezekelve és imádkozva megérezni, megérteni egymás szenvedés-történetét. Ezt a megtisztulást szolgálhatja Kepes Károly: Vigiliáns című önként virrasztó, vigyázó, előrelátó, ébreteg és virronc kötete. Ezért is ajánlhatom költészetét kortársaként, szerkesztői bizonyossággal, minden olvasónak és versmondónak reménylőn, szeretettel. Németh Péter Mykola Kelt: Vámosmikolában, 2019. Böjt elő havában. ● KEPES KÁROLY 1947-ben született Csepelen. Az 1980-as évek óta publikál folyóiratokban, antológiákban, országos periodikákban kisebb- nagyobb rendszerességgel. Az irodalmi életben a pályája, 1982-ben a Fiatal Művészek Klubja Irodalmi pályázatának harmadik helyezésével indult. ● A Szabad Szalon Művészeti Netújság felelős szerkesztője. ● Jelenleg Petőfibányán él. 127