Kép: Freepik Itt van végre Borcsié. Megnyugtató kiírt betűk, árad belőlük a nyugalom. Olyan, mint a kislány, aki leírta. Egy érdekes hajtogatást mutatott pénteken, a végeredmény egy róka. Papírt keresek, próbálkozom. Lassan megy, elfelejtettem a lépéseket. Végre sikerül, gondosan rajzolom meg a szemét, kis pillákat, fényes tekintetet. Ejnye, mit csinálok? A rókát bezárom a fiókomba, szigorúbb munkára fogom magam, mert a nyelvtandolgozatok javítása után jön a következő papírhalom. Mint a szél, úgy haladok a szövegértésekkel. Nem hagyom magam eltéríteni, pedig akadnak izgalmak. Valaki meg akar győzni arról, hogy van kalácsevő cicamadár és zsiráfnyakú hal. A rajzokat én készítettem, de nem új fajok felfedeztetése céljából, hanem mondatalkotásra ösztönözve az ifjúságot. Egy egész percig elgondolkodom rajztehetségem fejlesztési lehetőségein. Már csak huszonhat füzet átböngészése, és kész vagyok! Az egyik füzetben csinos kis papírszeletet találok, rajta egy csábos patás ábráját, amely sportcipőt visel. Alatta kusza írás: eccarvú. Kicsit elszomorodom, úgy látszik, Csabinak sok volt Pisti nyelvtan-továbbképzése. Óvatosan görkorcsolyát rajzolok a sportcipőkre, és bepöttyözöm a nyerget. Borzasztó, mit csinálok én?! Itt akarok ülni egész délután és éjjel? Irrrgumburgum! Olyan szorgalmasan javítok tovább, hogy csuda. Timike füzetének lapjai közt ezt a cédulát találom: „Szereted a lángost? igen nem” Az igen szót erőteljesen húzta alá valaki, majd folytatta a kérdéssort: „Bejövünk majd az udvarról inni?” BE – reagálta le a címzett. A kis huncutok csapatostul vonulnak be mindenféle indokkal játékidőben az udvarról, hogy a mosdó békés rejtekében pletykálkodhassanak… Még meg is szervezik! De most lebuktak! Visszateszem a lapocskát, nem is láttam. Én is voltam gyerek. Már majdnem készen vagyok. Az utolsó füzet következik, ünnepélyes pillanat, dobpergés, harsonaszó. A tanító néni öröme az időben kijavított témazárók és füzetek halmaza. Ráadásul csupa jó osztályzat született. Megyek filmet nézni.
Számoljuk a napokat. Vágyakozunk. Nevetünk. És kidőlünk… 2019. 12. 19. Majdnem minden munkakörre igaz, hogy a naptári év vége felé közeledve csökken az aktivitás, fokozódik a fáradtság, dolgozni viszont muszáj. Ez ránk, tanítókra és a ránk bízott kisgyermekekre is igaz. Ösztönösen keressük a minket segítő, átvészelő módszereket, praktikákat. Ugye előfordult már a kedves olvasóval, hogy a fáradtságtól megállíthatatlanul nevetnie kellett? Ez valójában mennyei ajándék a karácsonyi szünet előtti napok elviseléséhez. Kép: Freepik
Kép: Veres Gabriella Miért fáradt egy életerős gyermek december közepén? Rengeteg cikk, riport válaszol erre itt is, ott is a gyerekek és pedagógusok túlterheltségéről, a napi sokadik óráról, a csekélyke szabad időről, a kevés fényről, korán jövő sötétségről. A gyerekek közt eltöltve gyakran több mint napi nyolc órát, pontosan érezzük ezt. Szövetségesek vagyunk. A tanítókra otthon még vár a tervezőmunka, a következő napra készülődés. Most még nehezebb, mert a szokottnál is színesebben kell az órákat tartanunk, hogy a fáradt mókusok megértsenek minket. Tanító társaimmal mindent elkövetünk, hogy a szükséges fegyelmet és követelményeket betartva könnyítsünk a gyerekek terhein. Ez csak nagy mennyiségben adagolt vidámsággal lehetséges. Mi, tanító nénik is elfáradtunk, és a gyerekekhez hasonlóan rajtunk is kezd kitörni, a „mindenen lehet nevetni”, az ép elmével való túlélés egyik lehetősége. A szinte a fejünket is beborító adminisztráció, portfólióírás, belső ellenőrzés és más csúnya nevű tevékenység diszkrét mókával kezelve valahogy elviselhetőbb. Ha nagy ritkán eljutunk a tanáriba, hosszú körmondatokat alkotunk hétköznapi dolgokról, és a vége nevetésbe fordul: „Reflexió: A tízórainak elnevezett táplálékfelvétel szinte zökkenőmentesesen zajlott le a negyedik bé termében. Egyedül Pisti döntött úgy, hogy ballisztikus
pályára állítja a tízóraihoz adagolt salátalevelet. Pistinek felvázoltam a következményekkel járó kellemetlenségeket, így ő vonakodva bár, de lemondott az imént említett tevékenységről.” A legnagyobb decemberi merénylet, a cseppet sem hatékony szombati munkanap puszta említése is megborzongat. Mindenki elítélően nyilatkozik erről. Röviden: Neeee! Csak Balázska nem kritizálja ezt az értelmetlen túlmunkát. Őt egész héten a boldogság fűti, mert egy légtérben lehet majd szíve hölgyével. Micsoda motiváció! Nyuszifüles sapkás barátunk imádatának tárgya sajnos otthon marad, így a szombati munkanap egyszemélyes rajongótábora is megszűnik. Kép: Veres Gabriella
A fárasztó szombatot követő rövidke vasárnap nem pihentet eléggé, hétfőn a legtöbb kisgyermek vonszolódva érkezik. Derrick főfelügyelő is megirigyelhetné a néhány szemecske alatt keletkezett karikákat. Kialvatlanok, nyúzottak. Nem az éjszakai gépezés, tévénézés az oka. A legtöbb kisgyermek fürdés és vacsi után szinte beájul az ágyba, reggel pedig ki tudja, miféle ígéretekkel sikerült kicsalogatni onnan. A szülőket riasztja a reggeli araszolás az autóval a túlzsúfolt utakon, így érthető a koránkelés, több gyermekecske már a reggeli ügyeleti időben velünk van. Ilyenkor csak valamiféle biztatás segít. Egy kis ölelés, simi a buksikon. Néhány barátságos mondat aztán meglöki a vidámsághullámot. Ezek máskor rémesen lapos poénok volnának, de most beindítja a lepukkant lélekmotorokat: „Van kispárnád?” „A táskád hozott iskolába?” Felfedezzük, hogy az öltözőpad egy iszogató zsiráfra hasonlít (és szerényebb igényűeknek aludni is lehetne rajta). Mire kikerülnek a tanszerek az asztalra, már jobb a kedvünk. Délután négyig tartanak a napközisek vidámságtartalékai. Az ezt követő ügyeletre már elfogy a jókedv, az addig összegyűjtött viccesebb emlékek, tréfák nem működnek. Akad olyan is, aki a reggeli iskolanyitás óta itt van. Szinte rátapadnak az ablakra, üvegajtóra a sötét utcát figyelő apróságok, úgy várják az értük érkezőket. Akiért csak az ügyelet végén jönnek, az poroszkál ki a legfáradtabban az ajtón. Reggel folytatjuk, töltődjetek éjjel, hamarosan itt a szünet, kitartás!
Ufó vagyok, avagy élet autó nélkül 2019. 11. 03. Hát ti ufók vagytok! – mondja Mártika barátnőm a széken hintázva, kocsikulcsát mutatóujján pörgetve. – Hogy lehet autó nélkül élni? Kép: Freepik Ufóék, azaz mi, valóban nem rendelkezünk autóval. Pedig van jogosítványunk. Apának hagyományos, nekem pedig khmmm… nem autóra, hanem elektromos targoncára. Ne tessék nevetni! Középiskolás ifjúként kötelező oktatás keretében szereztem ezt a különleges jogosítványt, de meg kellett ígérnem, hogy nem vállalkozom komolyabb jármű vezetésére. A vizsgáztató szerint én lennék az utak réme. Nem a sebességem miatt, ellenkezőleg! Pánikolós sofőr lennék. Megfogadtam a tanácsot. Most is óvatosabb vagyok az átlagnál, ha az úttestre kell lépnem, főleg, ha egy-két osztálynyi apró gyermeket kell kísérnem. Fejlődtem, mert most már úgy tudok nézni a sofőrökre, hogy megállnak, és a vidáman trappoló apróságok hosszú, kígyózó sorát biztonságosan átengedik a zebrán. Ez azonban kevés ahhoz, hogy én is beálljak az autóvezetők közé, akikre egy tanító néni ádázul tud nézni.
Elismerem, hogy az autónak számtalan előnye van. Rengeteg időt lehet vele megtakarítani, kényelmes és így tovább. Viszont van élet autó nélkül is, kinek meggyőződésből, kinek kényszerből. Mivel szeretem mindenben a jót keresni, összeszedtem néhány jó dolgot, amelyek nekünk, Ufóéknak segítenek a lehetőségeinkkel derűsen élni, közlekedni. Hajrá, kedves autó nélküli sorstársaim! 7 jó dolog, amiért megéri autó nélkül közlekedni 1. Budapesten lakunk, a munkám viszont vidéken vár minden áldott nap. Nagy biztonsággal használom a menetrendeket. Muszáj felvágnom: rendelkezem majdnem minden, mobiltelefonra varázsolható alkalmazással. Ezt a tudományt gyermekeimtől tanultam. Régen kézzel írt papírkákon őriztem a járművek titkait, manapság pedig már engem is utolértek a modern kor vívmányai. Gyerekes örömmel nézem a kijelzőn a járművek mozgását. 2. Aki rendszeresen utazik tömegközlekedéssel, mint én, annak rengeteg élményben lesz része a járműveken. Ezek az élmények nem mindig kellemesek, de megedzik az embert. Ahogy megígértem, most csak a jobbfajtákról írok. Soha nem ismerkedtem volna meg például barátságos nénikkel és remek receptjeikkel. Így találkoztam a különféle iskolákban tanító pedagógustársaimmal is, akikkel a mai napig remek az információcsere. Van, akivel több mint húsz éve tart a barátság, közben – elméletben – több oktatási reformot is megalkottunk. A távolsági buszokon felbukkanhatnak régi ismerősök, volt tanítványok is. A legérdekesebb, ha pont a sofőr az. 3. Mázlista vagyok, mert munkába menet, vagy onnan jövet a távolsági buszon szunyókálhatok, ez egy kellemes előny autós társaimmal szemben. Megnézem üzeneteimet, elvetemültebb napjaimon még jegyzetelgetek is, ha egy ötlet felbukkan bennem. 4. Gyermekeinkkel profi módon sikerült budapesti és távolsági utazásainkat megszervezni akkor is, amikor még kicsik voltak. Ebben nőttek fel. Kezdetben volt a hordozó kenguru és alaptartozékai, majd jött a babakocsi, szaladgálós korba érve pedig elkezdődtek igazi kalandjaink. Óvodás koruktól kezdve nem volt időhúzás, ügyesen vették fel cipőjüket, a kabát perceken belül rajtuk volt. Téli jelszó ma is: Sapka, sál, kesztyű! Tudták, hogy a busz nem vár. Profi módon kapaszkodtak. A busz minden látható kis csavarjának neve volt, ezekkel „irányítottuk” a járművet, így tettük izgalmassá az utazást. A mai napig teljesen természetes, hogy a rászorulóknak átadjuk a helyet, hiszen volt idő, amikor mi is kaptunk. Egyik kedvencünk a régi 70-es troli volt, jó nagyokat dobott rajtunk. Minden sofőrnek titkos nevet adtunk: Indián, Kuruc Hadvezér (a haja miatt), Mosolygós és Morcos bácsi.
5. Télen is bátran vállalkoztunk hosszabb utakra is. A vonat volt a legkedvesebb. Két apróságunk nagyon hamar megtanult beleugrani az overálba (kiugrani is), apró kis űrhajósként várakoztak a kijáratnál, hátukon mackómintás hátizsákjukkal, amiben az utazást megszínesítő fontos kellékek voltak: nasi, víz, gyümölcs, mesekönyv, kisebb játékállatkák, zsebkendő – semmi fölösleges holmi. Jó barátságban voltunk a kalauzokkal, ellenőrökkel, akik többször is megengedték, hogy titokzatos eszközeiket, főleg a jegylyukasztót kipróbáljuk. Ma már nincs is olyan. Az ablakon kitekintgetve sok jó játékot találtunk ki, a Vác felé található megállóknak saját meséjük van számunkra. A sződligeti állomásépületben talán ma is jóságos vonatmanók laknak… 6. Szolfézsóra vagy úszás után a megállókban várakozva hasznos időtöltésünkké vált a versfaragás és zeneszerzés. Ma is nosztalgiával gondolok a Korong utcai megállóban született remekműveinkre, amelyeket az akkor alsós korú gyermekeimmel alkottunk: „Miért késik a busz?” (többszólamú darab), „Ballada a villamospótlóról”. Mindenkinek ajánlom bosszankodás helyett. 7. Végül a legfontosabb, amire a tömegközlekedés szoktatott minket: a praktikus csomagolás. Lányom a mai napig listát készít (ezt gyakran kölcsön is veszem tőle), ez alapján pakolja be holmiját a megfelelő utazótáskába, hátizsákba vagy bőröndbe, ha hosszabb útra indul. Semmi felesleges holmit, csak a legszükségesebbeket. Most, hogy az idő felgyorsult, és mások már felnőttként tekintenek gyermekeinkre, ők viszik tovább, amit tanultak, megszoktak. Ügyesen tervezik meg utazásaikat, gyorsan és észszerűen csomagolnak, nincs felesleges holmi a táskájukban, mert az nyűg és cipekedés volna. A vasútállomásra, reptérre vezető utat is figyelembe veszik. Egyetlen bőröndemeléssel meg tudják mondani holmijuk tömegét, mi vihető vonaton vagy akár repülőn. Volt, hogy elpityeredtem, pedig nem vagyok könnyhullató típus. Fiunknak nyáron 3000 kilométert kellett utaznia, hogy meglátogassa nővérét. Sokan ledöbbentek csomagja láttán: Neked ennyi elég? Igen, neki elég volt egyetlen, a repülőre is felvihető hátizsák. Minden lényeges holmija benne volt. Micsoda vizsgája az életnek!
Zsebtolvaj 2019. 10. 12. Ha szombat, akkor piac. Kis kosárkámmal, szatyrocskámmal ballagok vásárolni. Szeretem a Bosnyák téri kinti piacot, itt minden van. Ősszel a legszínesebb. Elcsevegek néhány nénivel: a padlizsános nagyinak újabb unokája született, a paradicsomosnak elsős az unokája, szakmai megbeszélést tartunk. Megtelt a kosaram, tele a szatyrom. Közben megered az eső, muszáj hazamenni. Kép: Maxpixel A Bosnyák tér egyik szerény sarkában, kedvenc tölgyfám mellett kell elmennem, alatta a földön rengeteg csodaszép dundi makkocska fekszik. Biztosan a szél verte le őket. Micsoda klassz holmikat fogok én ebből készíteni, technika órán makkemberkét, nyelvtanra szófajok megnevezéseit, évszaknak megfelelő dekorációt az osztályomba! Ötletek tömege bukkan fel bennem. Gyűjteni! Egy aranymezőt feltáró kincskereső érezhet ilyen mohóságot. A szemergő esőben sűrűn hajlongó piros kapucnis néni (szerény személyem) szemet szúr pár arra haladónak, főleg, amikor meglátják, mit is gyűjtögetek. Ők már régen jártak iskolába.
Hová tegyem az esőtől vizes zsákmányomat? A piaci bejárót ellepő politikai pártok képviselői szórólapokkal nyomták tele kezem, ezekből pompás környezetbarát gyűjtőtasakokat készítek. Zsebeimet is teleraktam a kívánatos kinccsel, nincs több hely, kényszeredetten indulok hazafelé. A kosaramban, táskámban a zöldségek és husik mellett vígan terpeszkednek a makkszemek és kalapocskák. A buszon zsúfoltság fogad, ezt már megszoktam. Sok néni az ismerősöm, Rózsika néni harsányan jelzi, hogy a mi megállónknál találkozunk. Beszorulok az ajtóhoz, mellettem egy csapat néni csivitel kerekes táskáját szorongatva, a hátam mögött egy erősen szuszogó személy. Ez a szuszogó emberforma több merényletet hajt végre vesém ellen, majd letáboroz szorosan mellettem. Döbbenten veszem észre, hogy nyitott cipzáras zsebembe nyúl. Hogyan kell kommunikálni egy zsebtolvajjal? Féloldalasan ránézek, ő meg ártatlanul elbambul, mint egy bágyadt eb a vasárnapi mócsingvacsora után. Keze a zsebemben. A busz megáll, kis mozgolódás, több törpe harci járműhöz hasonló kocsi mozdul az ajtó felé. A fickó döbbenten engedi el zsebem. Nem vagyok egy hőscincér, de most odavágok neki: – Meglepődtél, mi? A fiatal férfi a gyerekeknek gyűjtött termésekből szorongat egyet. Hátrébb lépne, de ott egy harcias néni lepkemintás kocsija állja el az útját. – Másra számítottál, mi? – folytatom számomra is meglepően felbátorodva. Többen felfigyelnek. Hallom, ahogy Rózsika néni tudósít: – Gabika zsebtolvajt fogott, egy pénztárcával a kezében kapta el! – Na szálljon le, maga szerencsétlen – ez nem is az én hangom. A fickónak mázlija van, a nénik lassan vontatják le piaci szerelvényeiket. Szinte átugorja őket. Látom, ahogy szalad a patak felé. Mérges vagyok. Elvitt egy szép makkszemet, pedig olyan sokat hajlongtam érte.
Kép: Veres Gabriella
Majdnem felnőttek 1. – Eszter, aki festő, tudós és boldog ember szeretne lenni 2019. 08. 13. Egy apró, hangulatos kávézóban üldögélünk a kedves, huszonhárom éves Varga Eszterrel. Árad belőle a végtelen nyugalom és finomság. Nézelődöm. Nagyon finom a növényi tejjel ízesített kávé. A berendezés barátságos, nincs két egyforma bútordarab. A falakon Eszter képeiből látható egy érdekes válogatás. „The SPACE” a kiállítás címe. Az EstellArt művésznév utal rá, hogy vonzza őt a csillagok titokzatossága. A kávézó tulajdonosa figyelmeztet, hogy este jöjjek vissza, mert a festmények csillognak a lámpafényben, a hatás lenyűgözőbb, mint nappal. Eszter első kiállításán A kiállításhoz készült meghívón Eszter édesapjának ajánló sorait olvasom: „Miért koromsötét az űr, amikor telis-tele van fénylő csillagokkal? Ha a világegyetem végtelen, akkor éjszaka is mindenfelé világosnak kellene lenni! Ez az Olbers- paradoxon, amire a tudomány nem tudja a választ. A művészeknek meg nem dolguk, hogy válaszokat keressenek. Elég, ha fényt tartanak a sötétségben.” (Varga Szilveszter)
Nem vagyok műértő, művészettörténész. Egy vagyok a millió emberből, aki megáll egy kép előtt, és ott helyben érzéseire hallgatva gyönyörködik vagy halad tovább. Eszter festményei kíváncsivá tesznek. Elképzelem a képek születését, a tervezést, vázlatokat, a festékeket, azok illatát, szinte látom magam előtt Eszter mozdulatait. – Hogyan jött létre ez a különleges témájú kiállítás? Tudom, hogy kisgyermekkorod óta szívesen és szépen rajzolsz, festesz, szobrászkodsz. Finom mozdulatokkal igazítja meg haját, ahogy gondolatait rendezi. Mindig mosolyog, ahogy beszél, derűje ragadós, jókedvem növekszik. – Az ötlet, hogy több embernek megmutassam azt, amivel foglalkozom, pár hónapja született meg. Egy idő után már annyi képem készült, hogy többen kérdezték, tervezek-e kiállítást. Addig csak legyintettem rá egyet, de amikor már több barátnak is készítettem képeket, elgondolkodtam: lehet, hogy valakit tényleg érdekel, amit csinálok? Így elhatároztam, hogy megmutatom az alkotásaimat. – Nem lehetett egyszerű a kiállításod megszervezése. Most kicsit felnőttesebbé válik, de vidám macskaszeme csillog. – Így van, ezt most tanulom. Nem jöhetett volna létre barátaim és családom segítsége nélkül. Ők az én támogatóim és első kritikusaim. Amikor vázlatokat készítek, majd megfestem a képet, nekik mutatom meg először. Festmény: Varga Eszter – Modell után dolgozol?
– Kezdetben fotókat használtam, másoltam. Vonzanak a különleges arcok, arckifejezések, tekintetek. A portrék és kéztanulmányok érdekelnek leginkább. Szépen lassan alakult ki az önálló alkotás, egy bennem felderengő kép vászonra festése. Sok tanulmányrajz előzi meg a végleges művet, türelmesnek és alaposnak kell lennem. Ha kezemben lesz a biológusdiplomám, festészeti és grafikusi ismereteimet is szeretném tanulmányokkal megerősíteni. – Hogyan találtad meg ezt a kellemes hangulatú helyet? – Ez sem véletlen! Anyukám szeret itt vegán ételeket vásárolni – nagyon finomak – , mondhatnám, törzsvendég. Ő álmodta meg, hogy itt a falakon legyenek a festményeim, és a tulajdonosok azonnal beleegyeztek. A barátaim szépítették meg a megnyitó napját, Mira és Dominik adták az igényes zenei hátteret. Fantasztikusan oldott hangulat volt. Mindenki eljött, aki fontos nekem, mesélhettem a képeimről, érzéseimről. Szép este volt. – Ugye jól tudom, hogy nem ez volt az első kiállításod? Eszter felélénkül. – Nem bizony! Az első Biatorbágyon volt, egy csodás helyszínen. Életem nagy élménye! Riport készült velem, és több festményem is elkelt. Ezután következett egykori iskolám, a Fasori Evangélikus Gimnázium. – Hogy fogadták egykori diákjukat? – Mindenki gratulált, és a rólam készült riport megjelent az iskolai újságban, amelybe valaha én is írtam cikkeket. Különös érzés volt, amikor egy olyan lány gratulált nekem, aki hatodikos volt, amikor én végzős, és emlékezett rám. Egykori tanáraim, iskolatársaim visszajelzései fontosak nekem. Meleg szeretet vett körül. – Hol lehet megnézni eddig elkészült alkotásaidat? – Az ismert közösségi oldalakon bárki megtalál, aki keres, mindenkinek nagyon örülök. Létrehoztunk egy virtuális galériát is, ahol a most kiállított képeimet is láthatják az érdeklődők. – Mi az, ami a festészeten kívül foglalkoztat? – Nagyon érdekel a ruhatervezés, varrás, díszítés. Terveim közt szerepel, hogy legközelebb én tervezem meg és készítem el zenész barátaim fllépőruháját.
Festmény: Varga Eszter – Hogyan oldod meg, hogy ennyi érdekes tevékenység közt ne vesszél el? – Fontos a helyes sorrend felállítása és a jó időbeosztás. Csak ennyi a titok. – Milyen közeli terveid vannak? – Januárra tervezek egy új kiállítást, ez még meglepetés. Szeretném minden eddig elkészült munkámat bemutatni. Remélem, több közülük gazdára is talál. Közben dolgozom, hiszen festékre, vászonra van szükségem, és nem titok, hogy az igényes megjelenést nyújtó keretezés sem olcsó. Természetesen szorgalmasan tanulok, hogy az álmaim valóra válthassam. Fontos, hogy kedves barátaimmal is minél több időt töltsek. Hálás vagyok mindenkinek, aki széppé és tartalmassá teszi az életemet.
Eszter elköszön, fontos megbeszélésre megy. Azon kapom magam, hogy fülig érő szájjal szinte ugrándozom a trolimegállóig. Feltöltődtem.
Majdnem felnőttek 2. – Richard, a jövő forgatókönyvírója 2019. 08. 29. Ki gondolta volna, hogy egy süti és egy fagyi mellett Csehovról és Muybridge- ről lehet csevegni egy kedves, huszonegy éves fiatalemberrel? Márpedig ez történt. Sasvári Richardot apró kora óta ismerem, és nagyon elfogult vagyok vele. A jó magasra nőtt, de kedvességéből semmit sem veszítő fiú egy könyvesboltban dolgozik (jó könyveket ajánl nekem), és most szerzett diplomát a Metropolitan Egyetemen. Sasvári Richard – Kezdjük a végén! Egy nagyon érdekes filmelőzetest láttam. A filmet te rendezted. Keveset tudok a filmrendezésről, csak lelkes néző vagyok. Lehetséges, hogy a jövő nagy rendezőinek egyikével üldögélek itt? Kicsit elmosolyodik. – Nem filmrendező szeretnék lenni, hanem forgatókönyvíró. A forgatókönyvírás a szenvedélyem. Biztosan nagyon kerek lett a szemem, mert jön a komoly magyarázat.
– Szeretek olvasni, s mivel vizuális típusú vagyok, az elolvasottakat képszerűen látom. Ha ösztönöz egy könyv, szívesen nekifogok csupán a magam örömére egy saját forgatókönyv elkészítésének, mert írni is nagyon szeretek. Folyamatosan képzem magam, mindent elolvasok, ami eddig megjelent a forgatókönyvek írásáról, és terveim közt szerepel egy külföldi mesterképzés is. – Diplomamunkád is erről szól? – Igen. Nyilvánvaló, hogy egy novellát, regényt át kell formálnunk olyanra, hogy filmre vihető legyen. Gyakran az elkészült film alapjaiban tér el az eredeti műtől. Ez néha jó, néha bántó. Írásbeli diplomamunkám arról szólt, hogy a filmkészítés kezdetétől napjainkig miként látom a forgatókönyvírást. A címe: „Hűség és alkotói szabadság az adaptálás folyamatában”. – Most már nagyon szeretnék a filmedről hallani! Jól gondolom, hogy egy általad elolvasott történet inspirált? Richard most nagyon komolyan néz rám, aprólékosan magyaráz. Könnyed kézmozdulatokkal kíséri ondandóját. Sasvari Richard – Megismertem egy Csehov-novellát, melynek címe: „Aludni szeretnék”. Varka, a végletekig kihasznált, napok óta szüntelenül dolgoztatott, a fáradtságtól már
látomásokkal küzdő tizenhárom éves cselédlány megrázó, gyilkosságba forduló története nagyon megfogott. A pesztonka a problémájának fő okát gazdái gyermekében látja, akit éjjel, az egész napos kimerítő munka után is dajkálnia kell. Azonnal elindultak a gondolataim. – A jelenkorba helyezted a történetet? – Igen, de az eredeti eseményeket megváltoztattam. A mai kor bébiszitterének helyzete nem hasonlítható össze Varkáéval, és egy anya sem tesz olyat gyermekével, mint a cselédlány a rábízott kisbabával. Mi lenne, ha megfordítanánk a szerepeket? A gyermek legyen az, aki ápolja, őrzi édesanyját! Ismerős probléma, hogy ha valaki lelkiismeretesen teszi, a végletekig kifáradhat, ereje rohamosan fogy. Történetem főszereplője úgy érzi, demenciában szenvedő édesanyjának ápolása felőrli erejét, de meg kell felelnie környezetének, önmagának, mindenkinek. Nem árulom el a történet végét, legyen meglepetés! – Súlyos téma egy huszonévesnek. Miért nem választottál egy laza, habos- babos vidám történetet? – Készíthettem volna könnyedebb témájú filmet, de nem érezném jól magam. Ragaszkodom az elképzeléseimhez. Most, hogy hamarosan mindenki számára látható lesz a film, érzem, hogy pontosan így kellett történnie. – Miután elkészült a forgatókönyved, mi volt a következő teendőd? – Az egyetemtől kapott pénzösszeggel a kezemben kellett megterveznem diplomafilmem elkészítését. Szereplőket, operatőrt, világosítót, vágót kellett felkérnem, valamint helyszíneket keresni. Mindent, amit tanultam, tapasztaltam, amiről olvastam, tájékozódtam, fel kellett használnom. – Megkérdezhetem, mekkora ez az összeg? A csalafinta mosoly azt sugallja, hogy nem lehet nagy, és hősünknek nagyon találékonyan kellett szerveznie munkáját. – Pontosan annyi, amennyibe egy operatőr és egy világosító munkája kerül. – Kiktől kaptál még szakmai segítséget? – Diplomamunkát itt mindenkinek kell készítenie, például filmem vágója egyetemi tanulótársam volt, így egy kicsit közös a feladat.
Nagyon fontos, hogy a baráti kör sokat számít egy ilyen munkánál is, és számomra éltető közeg. – A film főszereplői jól ismert, neves színészek: Hámori Ildikó, Bognár Gyöngyvér, Fehér Tibor. Hogyan sikerült őket meggyőznöd, hogy szerepeljenek a filmedben? Most már meg merem mondani, hogy számomra ez volt a legnagyobb meglepetés! Régen ismerlek, tudom, hogy te egy nagyon finom modorú, halkszavú fiatalember vagy… Most is kapok egy visszafogott, szerény mosolyt. – A lehető legudvariasabb formában kerestem meg őket. Elküldtem nekik a forgatókönyvet, és nagyon reménykedtem. Sasvari Richard a szalagavatóján kishúgával és nővérével – Korábban ismerted már személyesen őket? – Nem. Izgultam, mit szólnak, hiszen teljesen ismeretlenként jelentkeztem náluk. Nagy megtiszteltetés volt, hogy elfogadták a kérésemet, véleményezték a forgatókönyvet, tanácsokat adtak, és szeretetből vállalták a szerepek megformálását. Igazi jó munkakapcsolat alakult ki köztünk. Zöldfülűként álom ilyen fantasztikus színészekkel dolgozni.
– Muszáj megkérdeznem valami hétköznapi dolgot. A forgatások nyilván elhúzódtak, hogyan oldottad meg, hogy színészeid, munkatársaid ne szomjazzanak, éhezzenek? – Most megnevezem diplomafilmem szponzorait: a családom és a barátaim. A helyszínek keresése, a statiszták felkérése és utaztatásának megszervezése, a stáb étellel és itallal kínálása őket dicséri. Erős háttér van mögöttem, a hálám nehezen fejezhető ki. A templombelsők helyszíne például a Fóti-Központi Református Egyházközség temploma volt. Sebestyén Győző lelkésztől is sok segítséget kaptunk. – Mikor tekinthetjük meg a teljes filmet? – Szeptemberben baráti segítséggel szervezek egy filmbemutatót, majd küldök meghívót!
Nem tornázik és zöld, mi az? Gluténmentes kovászos uborka! 2019. 07. 18. Nem gimnasztikus, hanem gluténmentes! A piacon hallottam ezt a „gimnasztikus” elnevezést, azóta viccesen néha így nevezzük gluténmentesen elkészített ételeinket. Hosszú évek óta készítem kedvenc nyári savanyúságunkat gluténérzékeny lányunk kedvéért rendhagyó módon – bevált és finom! Kép: Needpix Az üveg aljára lemeztelenített krumpliszeleteket terítek tetőcseréphez hasonlatos formációban. Ha a tavalyi krumpli elfogyott, az ideivel is sikeres az akció. Erre állítom vigyázzállásba a kisebb méretű uborkákat, amelyeknek levágtam a végeit (minden levágott kalapkát megkóstolgatva macskamód, nehogy egy alattomos és bosszúálló keserű uborka elrontsa az örömömet). Csinos hasítékokat képezve be is vagdalom őket. A zöld hengerecskék közti helyekre tisztított fokhagymagerezdeket rakosgatok, szép zöld–fehér látványt nyújt bizonyos focicsapatok szurkolóinak.
Az ubik sima fejére is egy réteg krumpliszelet kerül, erre egy maroknyi öreg kapor, majd a sorminta ismét folytatódik: ubi, fokhagyma, kapor. Legfelül mókás parókaként kapor foglal helyet, amelyet a maradék krumpliszeletekkel rögzítek. Majdnem elkészültem, minden készen áll a fürdőzésre. Még korábban vizet forraltam, minden literhez egy nagy evőkanál sót tettem. Fazekamat olyan helyre teszem hűlni, ahol nem fenyeget a veszély, hogy valaki teavíznek nézi, és belehajít egy filtert. Nálunk nem lehet tudni. A kihűlt langyos, sós vízzel nyakon öntöm a kívülről tetszetősre sikeredett uborka– kapor–fokhagyma társaságot, majd az üveg alá tálcát, szájára kistányért helyezve konyhánk napos ablakába helyezem. A mostani nagy melegben három nap elegendő, hogy a finom gluténmentes kovászos uborkánk megérjen. Leszűröm, búcsút intve a krumplinak, fokhagymának, kapornak, és kissé rendetlenül dobálom egy másik üvegbe a csemegét, amely a hűtőben várja, hogy sorsa beteljesedjen, azaz tapsvihar meg örömujjongás közepette bekebelezzük. A levét 1:1 arányban szódavízzel szoktam hígítani, nagyon finom hűsítő ital.
A fél világ nálunk lakott, ötvenkét négyzetméteren 2019. 07. 11. Nem idegen tőlünk a vendégjárás, de ez a mostani különleges volt. Gyermekeink távoli országokban töltötték a tanulmányaikat, és rengeteg ismerősre tettek szert. Fiunk egy egész tanévet töltött Olaszországban, Loppianóban, a világ minden részéből érkező fiatalokkal. A csodálatos tapasztalatok, a nyelvtudás mellé sok jó barátot is szerzett. A koreai Dzsí-Hant (angolosan Jiheon) és a mexikói Cristiant meghívta, hogy bemutassa nekik szülővárosát. Kicsit izgultunk, vajon tetszik-e majd nekik Budapest. Mi lesz a véleményük rólunk, magyarokról? Kép: Veres András és Cristian Murra Chavez Amikor gyermekeink még kicsik voltak, egyik nevelési módszerünk az volt, hogy ismerjük meg jól gyermekeink barátait. A szülinapokat a várható tatárdúlás ellenére is nálunk tartottuk. A később megszelídült játékdélutánok után közös tanulások, filmnézések, felnőttként sörözések következtek. Hiszem, hogy ez is erősítette szoros és bizalmas kapcsolatunkat gyermekeinkkel. Hálásak vagyunk kiváló barátaikért!
Bátran jöhetnek és jönnek is, akár sokadmagukkal, ha elmegy az utolsó vonat vagy otthonuk messze van. Akár Debrecenben, akár Mexikóban. Lakásunk falai látszólag rugalmasan bővíthetők, a szekrényekből matracok, rejtett paplanok bukkannak elő, ha szükséges. Itt mindenki kényelmes helyet talál magának, feltéve, ha nem igényel sokcsillagos szállodai szolgáltatásokat. A tervezett program gazdagnak bizonyult, az ifjak Andris vezetésével bejárták Budapestet. A tűző nap sem tartotta vissza őket. Türelmesen meneteltek a nagy forróságban, felélénkültek az esti alkalmakon, baráti találkozókon, remekül elcsevegtek az ismerős lányokkal, majd a fárasztó kirándulások után hazajöttek pihenni és enni. Különös élmény volt asztali imádságot mondani egymás kezét fogva koreai, spanyol, olasz, angol és magyar nyelven. Az ember hajlamos az általánosításra. Így számomra minden itt felbukkanó koreai és mexikói a megtestesült jólneveltség lesz. Dzsí-Han, aki mondanivalóját mindig kedves mosollyal közölte, belső indíttatásból az étkezések után felugrott, és elmosogatott. Cristian, akinek mindig fülig ér a szája, ügyesen birkózott meg a ragacsos tepsivel. A Loppianóban megszokott rendszeretet és előzékenység párosult a jólneveltséggel és kedvességgel. Azt hiszem, írni fogok az anyukájuknak. Néhány nap után már nagyon szerettem volna tudni, mit gondolnak ők rólunk, magyarokról, mi az, ami nagyon tetszik nekik. Még megérkezésükkor tapintatosan megkérdezték, iható-e a csapvíz Budapesten. Miután megnyugtattuk őket, hogy igen, sőt, mi csak ezt isszuk behűtve, valósággal rácuppantak. A hűtőbe tett vízzel töltött flakonok nagyon népszerűek lettek. Finomnak, édesnek találták vizünket, a legnagyobb palackokat vitték minden kirándulásukra.
Egy mexikói a Mexikói úton – Kép: Veres András Nem minden hátsó szándékkal jellegzetes magyar ételeket készítettem. Elsőnek gulyáslevest és palacsintát. Olyan figyelemmel főztem, mint még soha. Egy egész ország megítélése függött tőlem! Nem szeretnék felvágni, de igen jól sikerült. Vendégeink buzgón ettek, majd az üres tányérra és a levesesfazékra pillantgattak. A tekintetek vágyakozást mutattak, a tányérok újra megteltek, a vidám kanalazás folytatódott. Dzsí-Han, aki rendkívül finom lélek, megjegyezte, hogy létezik egy hasonló étel náluk otthon, amit magyarra krumplilevesként fordíthatunk, és amit ő nagyon szeret. Christian tökélyre fejlesztette a palacsinta feltekerését. Eddig csak négyrét hajtva ismerte. Az addig nem igazán ismert túrókrém és a tejföl is hamar népszerű lett. Egy idő után a szemem sem rebbent, ha a jó sűrű tésztás húsleveshez villát kértek.
A vendéglátó mindig arról álmodik, hogy vendége mindent megeszik és örül. Örömöm teljes volt! Közben magyar szókincsük bővült. Szívmelengető egy koreaitól ezt hallani: „koviubi” és „mogyoró”. Christian, aki nagy mókamester, lelkesen mondja: „Köszönöm, finooom!” Lassacskán én is megtanulok néhány eddig ismeretlen kifejezést. Dzsí-Han hálája jeléül finom pirított rizst készített nekünk, csuda finom volt! Egyik délután rávettük a fiúkat, beszéljenek egy kicsit anyanyelvükön, koreai és spanyol nyelven. Mindketten egy-egy verset mondtak el, a hangulat különleges volt. Eljött az ideje, hogy megkérdezzük: – Milyennek találjátok a magyar nyelvet? A fiúk összenéztek, és elnevették magukat. Valami azt súgta, hogy Loppianóban a magyarok sikertelenül próbálták nyelvünk alapjait megtanítani nekik. – Azelőtt soha nem hallottunk hasonlót – mosolygott kedvesen Dzsí-Han –, dallamos, szép, különleges és nehéz. Ismerkedtem vele, de soha nem tudnám megtanulni. A világ minden tájáról voltak tanulótársaink, de egyik sem használt ilyen érdekes nyelvet. A tizennégy magánhangzó, köztük az „o” meg az „u” az ékezetekkel négy-négyféle formában számomra megtanulhatatlan. Magukról is meséltek, családjukról, terveikről, majd budapesti kirándulásaikra terelődött a szó. – Milyennek látjátok a városunkat? Hosszú felsorolás következett: Belváros, Zeneakadémia, hajózás a Dunán, Mátyás- templom, Hősök tere, a látogatás a Bosnyák téri piacon. Ők a mai kor gyermekei, tehát rengeteg fotó készült, még jó, hogy elférnek az internetes megosztó helyeken. De én továbbra is kíváncsi voltam: – Mégis, mi tetszett nektek a legjobban? – A gyönyörű Margitsziget az aranyos sünikkel! Ez a sziget egy gyöngyszem, a nagy füves terek, a szökőkút, a hatalmas fák gyönyörűek! Nálunk nagyon kicsik a sünök. Szívesen hazavinnénk egyet! A komoly keresőmunka után meglelt és dédelgetett sün lett az egyik legkedvesebb emlékük. A süni végül a szigeten maradt, fénykép formájában maradt velük. – Érdekes volt a Budai Várnegyed, a Mátyás-templom és környéke. A kicsi utcák, színesre festett falak nagyon hangulatosak.
Cristian, Dzsí-Han, Andris
Itt a napló, hol a napló: jó-e az e-napló? 2019. 06. 18. Az elmúlt évszázadban, a hetvenes években (jaj, milyen nagyon régen...!) kislányként mindig ácsingóztam egy szép, nagy, kemény fedeles osztálynaplóra. Vágyakozva néztem a csak tanító nénik által tanulmányozható Titokzatos Dokumentumra. Egy vastag számlakönyv pótolta az igazit, ebbe írogattam képzeletbeli tanítványaim osztályzatait. Még a nevükre is emlékszem. Kép: Unsplash Kezdő tanítóként gyerekesen örültem a naplónak, lelkesen töltögettem a rovatokat. Biztosan sokan emlékeznek erre az érzésre! A kis keretecskék néha szűknek bizonyultak, parányi helyre kellett az osztályzatokat benyomorgatni. Külön színnel a témazárókat, mással a „mezei” jegyeket. A hiányzó gyerekek neve mellé minden tanóra alkalmával vonalka került, ezt bekarikáztuk, ha a gyermek hozott igazolást. Ezek a miniatűr sorminták próbára tették a szemem, amikor meg kellett számlálni. Egy járvány esetén különösen! A helyettesítéseket színessel jeleztük, és az erre rendszeresített nyomtatványba is beírtuk. Ma már kissé kacifántosan hangzik, de így volt.
Ha egy gyermek rossz fát tett a tűzre, ezt intő formájában kellett bejegyezni a napló erre rendszeresített soraiba. Bizony voltak ifjak, akiknél ez a rész betelt a naplóban. A dicséretek is ebbe a rovatba kerültek, ezeket mindig lelkesebben írtam és írom a mai napig. (Gyorsan megjegyzem, hogy az elektronikus naplóban erre a célra korlátlan mennyiségű hely van…) A napló kistestvére, az ellenőrző könyv jó esetben hazavándorolt gazdájával, hogy a család is találkozhasson az osztályzatokkal és egyéb üzenetekkel. Az üzeneteknek, másnéven beírásoknak egész irodalma alakult ki, amely időről időre felbukkan az interneten is. „Értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük tornazsákja annak teljes tartalmával hetek óta igazolatlanul hiányzik. Kérem, haladéktalanul keressék meg! K.N. of.” „Tisztelt Szülők! Karcsi gyümölcsök dobálásával próbált kedvező színben feltűnni a lányok előtt, de a narancs engem talált el. Figyelmeztetésben részesítem. T.Z.” Ilyen és ezekhez hasonló gyöngyszemek születtek ebben a műfajban. A gyermek vagy bemutatta otthon, vagy nem. Az ellenőrzőt pedig vagy aláírta apu, anyu, vagy nem. Előfordult, hogy az ellenőrző eltűnt, elveszett, szétázott, megette a macska, elragadták a griffmadarak. Az osztálynapló és a helyettesítéseket gyűjtő vastag füzet mellett vezetnünk kellett még napközis csoportnaplót és szakköröset is, mind más nyomtatványt igényelt. A papíralapú naplóra néha nosztalgiával gondolok. Szép, hímzett borítókat készített kolléganőm, amelyet tanévkezdéskor cserélgettünk – hiányzik ez a szertartás is. Nagyon szeretek szép, kerek, kiírt betűkkel és színessel írni. Statisztikát készíteni viszont mindig utáltam! Amióta elektronikus napló van, megszabadultam ettől! Emlékszem a napra, amikor egy értekezleten igazgatóhelyettesünk finoman adagolva közölte a tényt: a következő tanévtől e-naplót kell használnunk. Nekünk, maroknyi kisebbségnek, akik nehezen barátkoztunk meg a számítástechnikával, nagy falatnak tűnt a dolog. SOHA nem tanulom meg, gondoltam. Minek ez?
E-napló és papírnapló értékelési felülete - Kép: Kucserák Orsolya Az átállás az egyikről a másikra nem ment könnyen. Párhuzamosan vezettük a hagyományos naplót az elektronikussal. Már lángolt a fülem, annyiszor kellett segítséget kérnem ifjú kolléganőimtől, úgy éreztem, én vagyok az univerzum legügyetlenebb teremtménye. Ezt az egész rendszert csak olyan ember tudta velünk megkedveltetni, aki örömét leli az effajta újításokban: Arany Sándor, a mi igazgatóhelyettesünk pont ilyen. Ő választotta ki a mi rendszerünket. Feladata hónapokig tartott. Szinte a nulláról kellett felépítenie, hogy minden fontos dolog szerepeljen benne. Biztosan szeretett legózni gyermekkorában, no és a türelme is végtelen. Mindent úgy kellett megoldania, hogy a fentebb említett ősi naplótömeg egy helyre kerüljön, áttekinthető, könnyen elérhető legyen, és a statisztikákat is a napló végezze! Az egésznek tükröznie kell az iskolában tanítók és ott tanulók munkáját, eredményét, tájékoztatást adva mindenről, ami a gyermekek hozzátartozóit érinti. Mindemellett áttekinthetőnek kell lennie azok számára is, akik ellenőrzik munkánkat. Ez az egész egy rendkívül bonyolult rendszer! A szülők egy részéhez egy osztályzat és üzenet okostelefonos „pitty” formájában jut el, vagy egy kattintással pillanthatnak a naplóra. Nem is sejtik, hogy hónapok munkájának eredménye tárul eléjük. Emlékszem, még az őskorban történt, hogy egy felsős napló elveszett. Aznap hat tanár nem tudta beírni óráit és a hiányzókat. Végül kiderült, hogy valaki az első tanítási óra után a munkalapokkal összefogva lerakta a tanáriban az asztalára. Ott lapult a napló a kupac alján – szerintem vigyorogva, és élvezte, hogy kétségbeesetten keresik. Ilyen gond most már nem fordulhat elő, az e-naplót bárhol megnézhetjük, csak térerő és gép kell hozzá.
Sándor mindenre gondolt. Amikor bevezettük, felmértük, melyik családnak nincs internetes hozzáférése. Ők nyomtatott formában havonta kapták meg a napló bejegyzéseit. Most, hogy már mindenkinek van kapcsolata a világhálóval, egy kód segítségével akár Prágában is megnézheti gyermeke adatait a család. Amikor ennek a cikknek a megírására készültem, Sándor hozzám fordult:– Mutatok valami érdekeset! A kíváncsi szemektől elzárt irattárba mentünk. A jól őrzött termet Orsi nyitotta ki, valahogy úgy, mint egy bankigazgató a páncéltermet. Döbbenetes volt a látvány. Iskolánk osztálynaplóit láttam a mennyezetig érő polcokon. Naplóhegy, amely iskolánkról mesél az alapítástól az e-napló bevezetéséig. – Meg akartam mutatni neked – mondta –, hogy ezek a naplók, a hozzájuk tartozó helyettesítési naplók, tájékoztató füzetek (azaz ellenőrzők) milyen sok papírt használtak el. Az új napló bevezetése óta a keletkezett adminisztrációt lemezen és más védett módon tároljuk. Rengeteg papírt takarítottunk már meg. Az irattár - Kép: Kucserák Orsolya
Megkérdeztem néhány tanítványom apukáját, anyukáját, elégedettek-e a tájékoztatással. Mindenkinek tetszik. Van, aki csak azt nehezményezi, ha a bejegyzések kicsit később kerülnek be, mint ahogyan ő szeretné. Tény, az adminisztrációval gyakran csak a munkaidőnkön túl tudunk foglalkozni, így az a tanító, aki délután ötig dolgozik, csak ezután fog hozzá órái bejegyzéséhez. Pisti apukájának kérdése is van: „Gabi néni, hatásos-e, ha azt mondja a tanító, hogy ha rossz leszel, édes fiam, beírok az e-naplóba? Az ellenőrző azért fenyegetőbbnek tűnt.” Az apukának igaza van. Az e-naplót nem nagyon látják a gyerekek. Van, akinek a szülei megmutatják otthon, de olyan tanuló is van, aki csak az iskolában tekint bele. Ugyanis megmutatom nekik. Aki szeretné, azt odahívom az asztalomhoz, és megnyitom a nevénél a naplót. Nem ugyanazt látja, mint apu és anyu, hiszen az enyém tanító nénis hozzáférés, de a lényeg ugyanaz. Furcsa érzés, mert ilyenkor magamat látom gyermekként, amikor alsós tanítóm egyszer megmutatta nekem a papíralapú napló egy oldalát. Érdekes kérdés, hogy megnézik-e a szülők. Ezt is jelzi ám a csudanapló! Van, aki hosszú ideig nem vet rá egyetlen pillantást sem, ilyenkor feltételezem, hogy elégedett a munkámmal. Nem akarok arra gondolni, hogy nem érdekli, hogyan halad tanulmányaival gyermeke. Finoman jelzem, ha találkozunk, hátha csak elfoglalt, feledékeny szülőről van szó. Hátha. Van olyan is, aki napi rendszerességgel látogat meg virtuálisan. A hagyományos ellenőrzővel hasonló volt a helyzet. Klaudiának már negyedik gyermeke lesz iskolánk tanulója: „Nagyobb gyermekeimnek még hagyományos ellenőrzője volt, a kisebbeknek már csak elektronikus. Tény, hogy egyszerűbb így megnézni az eredményeket, és a ‘véletlenül’ elfelejtett jegyekről is tudomásom van. Helyes, hogy haladunk a korral, de azért a régi ellenőrzőket szép emlékként őrizzük.” Az elektronikus napló megkönnyíti az életünket. Azok számára, akik már ebbe születtek bele, teljesen természetes. Akik pedig még a hagyományos naplót is használták, néha sóhajtanak egyet, majd nagy szusszanás után bepötyögik az aznapi adminsztrációt.
Search
