Veres Gabriella írásai

1956 gyerekszemmel – Viki forradalma Gyerekkoromban az iskolai ünnepélyek szörnyen unalmasak voltak. Egyetlen izgalmasra emlékszem csak, arra, amikor egy ünnepélyen én lehettem az Auróra cirkáló első fele. A díszlet mögé bújva vészeltem át az egészet. Hamarosan október 23. lesz, és nem szeretném, ha ez a fontos alkalom unalmas emlékké válna kis tanítványaim számára. Kerestem valakit, aki 1956- ban annyi idős volt, mint most ők. Vajon mit játszott, mit tanult, mit evett, mi volt a kedvence, nézett-e tévét? Kerüljön közel hozzájuk így a kor hangulata, íze, színei, érzései. Kép: Veres Gabriella Viki 1956-ban nyolcéves. Anyukája és apukája nagyon korán mennek dolgozni. Így reggelente nagymama kelti, haját befonja, feltűzi. Egyetlen kislány sem jár kiengedett hajjal, legfeljebb ünnepnapokon. Nagymamával sorban állni is jó. Húsért, zöldségért, bármiért. Pacalért a vágóhídon, egy darab citromért a piacon. Nagymama nem csupán apu anyukája, ő szövetséges, lelki társ. Ők ketten egyek. Viki nem járt óvodába, mindig nagymamával volt. Apró kora óta beíratott tagja a Boráros téri könyvtárnak. Rengeteg mesekönyv kerül haza, amelyekből a betűkkel korán megismerkedő Viki olvas fel nagymamának. A Felvidékről származó nagymama beszél németül, tótul, törve magyarul, de olvasni nem tud. Nagyon szereti a szép történeteket hallgatni. A sok gyönyörű mese az életük részévé válik. Ezeket el is lehet játszani a gyerekekkel. Királylányok és királyfik költöznek az utcába, sárkányok és beszélő állatok. Legjobb barátnőjével, Marikával

színdarabokat rendeznek, mindenki szerepelhet, a hiányzó szereplőket a fantázia pótolja. Esténként alig tudják hazacsalogatni a gyereksereget a munkából fáradtan hazajövő anyukák. Jöhet a fürdés! Fürdőszoba nincs, de van egy nagy lavór. Viki beleáll, nagymama csiklandozó langyos vízzel önti le. Lecsutakolja szappannal, majd újabb zuhany következik. Ez finom! Irány az ágy! Sok közös titkuk van, egy kicsit még beszélgetnek, aztán győz az álmosság. Reggel indulás az iskolába! Viki szereti. Csak felnőttként tudja majd meg, hogy tanárai száműzött pedagógusok voltak, sokan egyetemi tanszékről kerültek a peremkerületi iskola felső tagozatába, és még örülhettek, hogy nem messzebbre. Viki egyelőre most csak másodikos egy csupa kislányból álló osztályban. Minden tanévben új tanító nénit kapnak, most is. A tavalyi elsős nagyon szigorú volt. Viki folyékonyan olvasott, de a mártogatós toll kifogott rajta. Csúnyán írt, füzetét a tanító néni büntetésből a hátára tűzte. Vikinek szégyenkezve kellett kerülgetni a rozzant padsorokat, hogy mindenki lássa a rossz példát. A tanító néni azonban célt tévesztett, a gyerekekben szánalom és együttérzés támadt Viki iránt. Akkor is, amikor egy nagy, papírosból kivágott piros nyelvet akasztott a mindenkivel csevegni vágyó kislány nyakába. Viki az osztállyal szemben állt, nyakában a megalázó jelvénnyel. Nagyon fájdalmas érzés volt, de a gyerekek nem nevették ki. Ez volt a múlt, az első osztály, idén másik tanító néni van, ő kedvesebbnek látszik.

Kép: Veres Gabriella Iskola után Viki hazamegy nagymamával. Otthon papucsot húz. Tavasszal ez még cipő volt, de kinőtte. Apu ügyesen lemetszette a cipő elejét és hátulját, így lett nyári szandál a cipőből. A gyerekláb azonban növekszik, ősszel a szandál már papuccsá alakítva szolgálja kis gazdáját. Nagymama finom ebédet tálal: a krumplilevesnek nincs párja! Ebéd utáni nasi nincs, nem is ismerik. Csoki? A csokinak csúfolt kemény és vacak ízű termékeknek a neve is rémes: Inota szelet (ez valami gyár) meg Gránit. Néha akad azért egy nyalóka, hogy valamivel rombolhassák a fogukat a gyerekek. Még jó, hogy van alma, ami az orvost távol tartja. A leckeírás után pedig vár az utca, a játék! Rossz idő esetén remek szórakozás a rádiózás. A gyerekek az összes nekik szóló hangjátékot ismerik, és ha az idő jóra változik, ezeket mind eljátsszák. Ha nincs jó műsor, nagymama a fiatalkoráról mesél. Ha mindenki otthon van, még énekelnek is. Kisebb felfedező utakra is mehetnek Marikával a környékbeli utcákban. Marika Viki válláig ér, de nem félénk. Még a sörösló gazdájának is nekimegy, ha az bántja az elgyötört állatot! Együttes erővel kísérlik meg kislapáttal átfúrni a Földet, hogy megnézzék, mi van odaát. Vasárnap Viki istentiszteletre megy nagymamával. A következő tanévben majd a hittanra járók bizonyítványa erősen leromlik.

A harmadikos tanító néni kicsivel több szorgalmat vár el azoktól, akik nem kisdobosok. Ez azonban még messze van, ma Viki anyukája aggódó arccal jön haza. „Fóradalom van, fóradalom!” – mondja. Nagyon félnek. Aki átélte a háborút, az könnyen megijed. A nagymama, nagypapa, anyu és apu meg az iskolatársak, szomszédok jelentik a biztonságos világot. Ami azon túl van, az ismeretlen. Kép: Veres Gabriella Néhány napig iskola sincs. „Tudtam, hogy lesz valami – gondolja Viki. – Nagymama megmondta, amikor januárban a nagy földrengés volt.” Akkor a szekrény tetején összekoccantak az üvegek, megreccsentek a bútorok. Nagymama megfogta Viki kezét, és kifutottak a hideg udvarra. Később jött a hír, hogy Soroksáron és környékén mozdult meg a föld, áldozatok is voltak. „Az ember és a természet együtt lélegzik, ez jel!” – mondta akkor nagymama. És most „fóradalom” van. Néhány nap múlva morajlás hallatszik a Juta-domb felől, majd tankok jelennek meg. Senki sem tudja, honnan jönnek, a város felé mennek. Robbanások, dörrenések, lövések hallatszanak. Repülő húz el. Vikiben olyan félelem ébred, amit még most is érez, ha eszébe jut. Pár nap múlva a tankok a Lehel utcán is végigzörögnek, csövük előre mered, a gyerekek rettegve nézik. Nincs játék, nincs nevetés. Rettegés van.

Amikor már több napja nincs ágyúzengés, újra elindul a tanítás. A tanító néni asztalán sok kis aranyos színű dolog van. Névsor szerint osztja ki a gyerekeknek a Vöröskereszt ajándékát: igazi svájci csokit. Molekulánként szopogatják el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki elteszi. Nagypapa mindennap egy nagy zsákkal indul a Juta-domb felé. Ágyúlövedékek hüvelyét gyűjti. Hadviselt ember, nem kell félteni, hogy baja lesz. Letisztogatja őket, majd gyűjteményét talicskába teszi, és Viki társaságában elviszi a vasas nénihez. Egy kis pénz vándorol nagypapa zsebébe, hazafelé Viki ülhet a talicskába. A forradalom véget ért, egy új időszak kezdődik Viki és az őt körülvevők életében. De ez már egy másik történet. Ebbe az új történetbe majd én is belépek, mert Viki az én anyukám.

„Minősültem!” – avagy a tanító néninek is van portfóliója, mint egy modellnek 2020. 11. 13. Bizonyára sokan hallottak a pedagógusok minősítéséről olyanok is, akik nem tanítanak. Ez egy többfordulós dolog. Számomra is egy doktori disszertációra emlékeztető, sok dokumentumból álló, szakszerű nyelven megfogalmazott iratkupac megalkotásával kezdődött. Természetesen munka mellett, után… Az egész folyamat egy bizottság előtti tanítással és az iromány értékelésével zárult. Portfólió a neve. Ne tessék nevetni, de sokáig azt hittem, ilyen csak fotómodellek számára készül. Én meg nem igazán vagyok az. Azóta persze kiokosodtam. Ötvenen túl is tanul valamit az ember. Mi szükséges ahhoz, hogy jól sikerüljön egy minősítés? Kell egy elszánt tanító néni, ez én lennék. Aztán egy kötélidegzetű család, amelynek tagjai az alkotás során megelégszenek a virslivel vacsorára. Sokszor. A jól megírt portfólió mellett kell egy remek, támogató tantestület, és egy csodás gyerekekből álló osztály. Ha ezek adottak, nincs mitől félni. Portfólióírásom története hosszú és keserves. Felejteném! A minősítés napja valamivel kellemesebben alakult. Kedves tanító társaim, akik a nagy nap előtt álltok, ne féljetek! Izguljatok, de ne aggódjatok! Hogyan képzeltem el régen a nagy napot? Álmodozásaim során láttam egy megszeppent, tündér rózsaszálakból álló osztályt, a terem túlsó felén mereven ülő, figyelő vizsgabizottságot (vasvilla-tekintettel), velük szemben álltam én, a nyúl. Kell ez nekem így, ötvenen túl? A nagy nap reggelén minden dokumentummal és tartalék maszkokkal felszerelve érkeztem az iskolánkba. Jánoska és Marcika a megszeppenés minden jele nélkül vidáman kergették egymást a teremben (pedig a tanév első napjától a mai napig százezerszer kellett megszorongatniuk az asztal sarkát, hogy érezzék, milyen szúrós), Ferkó egy munkafüzet fedezékében papírrepülőt hajtogatott, majd azt röppályára engedte, Lackó vígan hegyezte miniatűrre zsugorodott ceruzáit és magyar nótát énekelt, a lányok sellőket rajzoltak a táblára. Minden úgy indult, mint máskor, csak bennem mocorgott a feszkóvulkán. A megérkező bizottságot a konyhás nénik álruhás tündérként máris kezelésbe vették, süteményhegyek, kávé és tea bukkant fel. Rengeteg. Nyerő. Ági és Zsuzsi néni megalapozta a napom, örök hála érte. Még kacsintottak is: szövetségesek vagyunk! Légy jóban a konyhás nénikkel!

A két szigorú tekintetű szakértőt a roppant elegáns elnevezésű intézményi delegált kísérte. Ő nem más, mint egyik munkatársam, Sándor. Jó egy ismerős arcot látni. Főleg olyanét, akibe kapaszkodhat az ember, ha minősítik. Egy főiskolai tanárom használta ezt a kifejezést: a szorongás debilizál. Igaz. Harminc tanévvel a hátam mögött teljesen töknek éreztem magam, ahogy az óra előtt bemutattam osztályomat. Mit is mondhatnék róluk? Nem szakszavakat. Majdnem két hónapja szokjuk egymást. Csupa huncut elsős kisgyerek: álmodozók, csibészek, királylányok, focisták, macskamód bújósok, közlékenyek, titokzatosak, néha verekedés is előfordul. Van, aki a semmiből képes elővarázsolni egy papírszeletet, hogy harcosokat rajzoljon rá. Akad olyan, aki apró kora ellenére képes megtalálni a szomorkodót, hogy felvidítsa. Léteznek mászókán denevérpózban csüngő lányok, és a favárból minden aggódásom ellenére leugráló fiúk. Huszonhárom különféle kismókus, beskatulyázhatatlan, érdekes és kíváncsi. Szakkifejezésekkel elmondhatatlan. A bizottság felbukkanása ámulatot váltott ki a gyerekekből. Tudták, hogy jönnek, de így azért más. Mindhárman mosolyogtak rájuk, de ez a fránya maszk sokat takar. Tudom, szükség van rá, de nagyon szomorú, hogy fél arcunkat el kell rejtenünk. Még egy ok arra, hogy utáljuk a vírust. Mindenki hátrafelé kukucskált, furcsa volt a helyzet, furcsább, mint nekem. Kis szandálok súrolgatták a padlót, nyikorogtak a székek. A bemutatkozás után már nem volt érdekes a dolog, indult AZ ÓRA, amit majd három szempár követ, szakértői tekintetek figyelik minden mozdulatomat. Minősítenek. Minden olyan, mint máskor. Tolltartók potyognak a földre, egy munkafüzet a padlón puffan, apró kezek motoznak az asztalra készített kellékek közt. Tornázunk, mondókázunk, betűket rakosgatunk, gesztenyék zörögnek a kirakós betűjátékon, csusszannak a makkok, kavicsok, csipeszek, kapcsok. Már alig veszem észre a sasszemű bizottságot, körbezakatoljuk a termet, mozdony vagyok, ők a kocsik, majd a dalocska szerint a gazda t-vel, m-mel megy a rétre. Szünetben rakétaként száguldanak az udvarra, és ahogy a következő órára készülök, már a kezem sem remeg. Túlélhető? Kezdem elhinni. Aprókáim hervadozva jönnek vissza. Szuper kolléganőim ugyanis a többi osztály gyerkőceit elvitték a közeli játszótérre, hogy ne zavarjanak engem. (Na, kinek vannak ilyen csodás munkatársai? Nagy ölelés nekik!) Elsőseim beletörődve az élet nehézségeibe rutinosan írják hieroglifáikat a tálcára szórt grízbe, gyönyörűen másolják az eléjük tett feladatokat. Büszkeség önt el.

Teljes némaságban rajzolgatják egymás hátára a rejtvényeket. Szép csendben írnak, ritka alkalom ez, mert mindig akad egy-egy apró papagáj, aki megtöri az alkotói csendet. Gondolatban megölelgetem a most némán írogató kislegényeket. Milyen idilli állapot… A nyugalmat egy átlagosnál nagyobb méretű hegyező zuhanása, pattogása töri meg. A macskaforma csodaholmi vidám ugrándozással és rémes zajjal szórja szét a ceruzák lefaragott szilánkjait, beterítve a padok közti kis utat. Ez felvillanyozza az aprónépet, mindenki kíváncsi a pusztításra. Ilyenkor kell rögtönözni vagy reménykedni egy jótündérben. A jótündérek felbukkanási esélye azonban nem túl nagy. Ma azonban minősítés van, és nekem megadatik ez a csoda Lackó személyében. A vidám szemű gyermek felugrik, és rohan a partvisért. Ügyes kézzel sepri fel a romokat, meghatódva tartom a lapátot. Micsoda minősítés! Lackó csodatettével a bizottság tagjainak szívébe férkőzött. Rajta keresztül az osztály is. Komolyan. Biztos vagyok benne. Vége az órának. A várva várt szabadságnak igen hangosan örvendező fiatalok vágtatnak az udvarra, nekik most kezdődik az őszi szünet. A mázsás súlyok visszaköltöznek rám, hamarosan kezdjük óráim elemzését, elkészült írásművem bírálatát.

A tanító néni mint akcióhős, avagy epizódok egy kisvárosi alsó tagozat életéből Négy tanárt kérdeztem arról, hogyan sikerül betartani iskolájukban a járvánnyal kapcsolatos intézkedéseket. Elsőként Gabi néni, a kepmas.hu jól ismert és szeretett tanító nénije küldte „röptében” a beszámolót. Humoros, derűs történetei mögött a pedagógusok nagy, már-már hősies munkája sejlik fel. (a felelős szerkesztő) A bizottság rendkívül kedves, a rettenetesnek tűnő szakértők közelről nézve egész rendesek. Még a szaknyelv használata sem rontja el a hangulatot. Nahát, folyékonyan tudok beszélni életpályámról, ki gondolta volna reggel! Fogy a süti, a kávé, a gyerekek már a játszótéren töltik felszabadult órájukat. Érzem, hogy nem lesz gond, egészen biztos, hogy sikerül. Húsz nap múlva hivatalosan is kiderül majd, még messze van, de már elolvadt az izgalom. Nagy ölelés mindenkinek! Családomnak, a gyerekeknek, a szüleiknek, az én drága kincs munkatársaimnak. Az egész világnak. Milyen az élet minősítés után? Másfél éves felkészülés, félelem a vírusfertőzéstől, éjszakázás, ceruzarágás, laptopbűvölés, családom minimálétrendre szoktatása, kartörés, tanmenetelemzés, szorongás, törölt időpont után nincs azonnali megkönnyebbülés. Megéri? Nem tudok rá válaszolni. Majd később… Egyszer, ha kialudtam magam. Portfólió? De csúnya szó, egy darabig nem szeretném hallani! Csak akkor, ha fotómodell leszek.

A tanító néni mint akcióhős, avagy epizódok egy kisvárosi alsó tagozat életéből 2020. 09. 10. Négy tanárt kérdeztem arról, hogyan sikerül betartani iskolájukban a járvánnyal kapcsolatos intézkedéseket. Elsőként Gabi néni, a kepmas.hu jól ismert és szeretett tanító nénije küldte „röptében” a beszámolót. Humoros, derűs történetei mögött a pedagógusok nagy, már-már hősies munkája sejlik fel. (a felelős szerkesztő) Van makszom! Macskás! – újságolja kicsi elsősöm. Ő úgy értelmezi, hogy a „maksz” az elsős eszköztár része, mint a tolltartó vagy a színes ceruza.A mai idők akcióhősei nem Batman meg Superman, hanem mi, tanító nénik: – Zoli, ez a te makszod? – Igen, anyu varrta. – Felvehetem kicsit? Most jön az izgalmas rész: ekkor a tanító néni közbelép, hogy megakadályozza a tragédiát, más maszkjának felpróbálását! Hiszen akcióhős, és ez egy valóságos akciójelenet, amely naponta akár többször is megismétlődhet. Mindenki megmenekült, a maksz és az elsős mókusok is. Homloktörlés… Arcmaszkon kívül természetesen más megelőzést is alkalmazunk. A reggeli belépéskor a morgó hangot kiadó automata kézfertőtlenítőnél időzünk egy kicsit. Meglepően könnyű volt megtanítani, hogy ez nem a szórakoztatás része, hanem a megelőzés eszköze. A hőmérőzésben már világbajnokok vagyunk. A már említett „maksz\" a folyosón kötelező viselet, a tantermekben nem. Résen kell lenni, hogy ne kerüljön a földre, ne kívánja meg más, mint a gazdája, és ne váljon játékszerré. A szünetek végén alapos kézmosást kérünk, ehhez biztosított a megfelelő szappan és papírtörölköző. Nem egyszerű ám ellenőrizni a művelet pontosságát, ezért étkezések előtt minden gyerekmancsról fertőtlenítő spricceléssel űzzük el a vírust. A tízórai, uzsonna biztonságos kiosztása számomra egy tornamutatvány. Amikor csak lehetséges, kimegyünk az udvarra. Testnevelés, néptánc, ének mind kint zajlik, reménykedünk, hogy nem mossa el az eső. Az ebédlőben megszűnt a naposkodás, amit nagyon sajnálnak a gyerekek. Az udvaron új típusú játékok bukkantak fel: vírusfogó, szokatlan mondókák, kiszámolók („Csa-tor-ná-ban bu- liz-nak a ví-ru-sok, te vagy a fo-gó!\") Kis tanítványaink hamar megszokták az új eljárásrendet, az elsősök pedig már így kezdték iskolás életüket.

Véleményem szerint a szülőket jobban megviseli a helyzet. Nagyobb ijedtséget láttam az elsősöket az első napon a szemig érő arctakaróban bekísérő anyukon, apukon, mint csemetéiken. Ez nem véletlen. Félnek az új helyzettől, féltik gyermekeiket. Már a második tanítási héten nagy riadalmat okozott a tanévkezdéskor mindig megjelenő kisebb s nagyobb betegségek felbukkanása. A rendelet szerint minden betegségjeleket mutató kisgyermeket orvosnak kell megmutatni, és csak érvényes igazolással lehet ismét jönni az iskolába. Nem irigylem a gyermekorvosokat sem! Huszonkét fős elsős osztályomból ma, hétfőn már öten hiányoztak, de egyikük sem mutatta a „rettegett kór” jeleit, így hamarosan ismét köztünk lesznek. Mi lesz, ha mégis bekövetkezik a nagyobb baj? Iskolavezetésünk már a tanévet megelőzően meghatározta, milyen módon fogunk tanítani, ha bekényszerülünk a négy fal közé. Addig is oktatófilmeket böngészünk, próbáljuk egymást is bátorítani, tanítgatni. Utáljuk a vírust, ami személytelenné teheti az oktatást. A gondunkra bízott gyermekek szüleit is sűrűn tájékoztatjuk, leginkább elektronikus levelekben. Szóban kevésbé, hiszen a jelenlegi helyzetben csak rendkívüli okkal léphetnek be az iskola területére. A kerítésen túl várakozó, elsős kisgyermeküket figyelőket sajnálom a legjobban. Bátorításra szorulnak. Ha megkérdezik tőlem, mi a tanácsom ebben a helyzetben, azt mondom: próbálja mindenki az immunrendszert erősíteni! Vitamin, jó étkezés, mozgás a szabad levegőn! Ezt tartom a leghatékonyabbnak. Én is ezzel próbálom magam, környezetem és munkám megvédeni.

Mit csinál a tanító néni nyáron? Csak nem pihen? 2020. 07. 22. Az örök ifjúság titka a megújulás. Nekem megadatik az a lehetőség, hogy egy új elsős osztállyal szeptembertől új életet kezdjek. Pályám során már nyolcadszor. Nincs kizárva, hogy most lesz az utolsó alkalom, ezért elhatároztam, hogy az elmúlt zűrös tanév után nagyon kipihenem magam, hogy hatalmas lendülettel kezdjem az új tanévet. De azért nem minden pont úgy alakul, ahogy elterveztem. A közhiedelemmel ellentétben nem három hónapból áll a tanítók nyári szünete. A gyerekeké sem! Szabadságom egy részére a régi tanév, másik szeletkéjére a következő pályázik. Tehát jól be kell osztanom azt, ami jut. Júliusra nem tervezek iskolai munkát. Végre szabadnak érzem magam, és rendet tehetek saját (tengernyi) holmim közt. Apa ezt örömmel fogadja, átvállalja még az ebéd elkészítését is! Ne takaríts, oh, tanító, ha nem akarsz sírni! A rendrakás ugyanis szomorkodássá alakul… Nem óhajtom ebben a frissen kialakult „szamárfészekben” tölteni az életem, ezért szorgalmasan selejtezek, de a fel-felbukkanó emlékek lelassítanak és megríkatnak. Olyannak érzem magam, mint a cseresznyefa, amelynek éppen a gyümölcsérés előtt tördelték le az ágait. Négy évvel ezelőtt kaptam egy nagyszerű osztályt. Az utolsó félév koronázta volna meg munkámat. Ezt a korona szót is ellopta a vírus, és ellopott szinte mindent tőlem, ami széppé teszi a negyedikben tanító életét. Elmaradt a bizonyítványosztás is, amikor szertartásosan megszorongatjuk a kis könyvecskét, és ez a mozdulat átvisz a következő tanévbe. Egy kedves albumot lapozgatok, talán századszor. Sok meglepetés mellett ezt is az én drága negyedikes osztályomtól kaptam. Potyognak a könnyeim, borzasztóan sajnálom magam, kicsit szégyellem is, aztán mérges leszek (mert azt is szoktam), de nincs kin levezetnem a mérgem. Egy vírust, egy járványt mégsem tudok megpofozni.

Végre elfogadható rend van a polcokon, az íróasztalomon. Készen állok az új kalandra. Huszonhárom új elsős kismókus várja (remélem), hogy szeptemberben együtt kezdhessük a tanévet. De előtte: pi-he-nés! Első szünetes tevékenységként bevásárlok a családnak. Lassan, megfontoltan, kapkodás nélkül. Furcsán néznek rám a Bosnyák téri boltban, mert hangosan ujjongok egy rakás kicsi, százforintos doboz láttán. Mások nem tudják, hogy megtaláltam a tökéletes tárolót az elsősök logikai készletének. Igen, megfogadtam, hogy nem „dolgozom”, de ezt nem lehetett kihagyni. Mivel szabadságon vagyok, ellenálltam a méhecskés matricáknak. Büszke vagyok magamra. Holnap azért megnézem, kapható-e még, nehogy valami kolléga (aki nem hajlandó nyáron pihenni, mint én) orvul felvásárolja. A családi tanács döntése alapján polcot kell csináltatnunk, a közeli barkácsboltban leadom a megrendelést. A munkás hétköznapok alatt ezt nem tehettem meg. Várakozás közben a pulton egy nagy tekercs smirglit pillantok meg. Igen, ez kell! A négy éve készített, az írás előkészítéséhez gyártott játékomat fel kell újítanom! Persze nem most, majd augusztusban, de a smirgli most van itt. Megveszem. Az élelmiszerboltban talán nincs kísértés, csak ennivaló. Egy hang azt súgja, hogy ne menjek be, holnap is ráér… Az üzletben árucsere volt. Valaki a fagyasztott árukat tartalmazó pultok közé sunyin elhelyezett, iskolában is klassz holmikkal próbált kicselezni. Sikerült neki.

Ugyanaz a mozdulat a fagyasztott spenótért vagy egy csomag alkoholos jelzőfilcért nyúlni, drága kollégák, én szóltam, vigyázzatok! Otthon kipróbálom a filceket, szép kiírt betűket írogatok különféle lapokra. Körök, fecskefarkak, betűk… Ejnye, hiszen vakáció van, gyorsan elrakom az elsős füzeteket. Nem túl mélyre. Lakótelepen lakunk, ahol a munkájára igényes közös képviselő szép piros laminált lapon értesít a lomtalanításról. Az eseménynek már vége, de azért lopva körülnézek, nem lát-e valaki, amikor óvatos mozdulatokkal leszedem a hirdetőtábláról a kincset. Ha közelít az iskolaidő kezdete (csak akkor!!), pompás szívecskéket fogok belőle kivagdalni az olvasástanításhoz. Nyilván mind a tizenkét hozzánk tartozó lépcsőházban van ilyen lap… Délutánra elromlik az idő, kedvem támad megnézni egy részt kedvenc régi NSZK-s krimisorozatomból. Nem szégyen ilyesmivel tölteni az időt, kiváló alkalom a dekorációnak szánt képek vagdalására. Figyelmem megosztása pompásan működik, több mint harminc év gyakorlatom van benne. A gonosz főszereplő egy halom papírméhecske kivágása közben is gonosz marad. Mire elkapják őkelmét, kész egy komplett ábécé. Ez nem munka, hisz szünidő van, és egyszerűen esik az eső. Este a hűvös idő ellenére a lakóházak által ölelt udvaron találkozunk néhány ismerőssel, hangulatos a beszélgetés, egy kis sör mellett üldögélünk a kerti padokon. Rutinosan szedem össze a sörösdobozok nyitófüleit. A kérdő tekintetek láttán elmagyarázom, hogy ezek a fülek pompás Mikulás-övcsatok lesznek az iskolában. Nem dolgozom, pihenek, de a lehetőséget mégsem engedhetem elszalasztani. Másnap reggel a bejárati ajtónk kilincsén egy csinos kis papírtáskát találok, benne két sajtosdoboz. Gyötröm az emlékezetem. Csak fél pohár sört ittam meg este, komolyan csak annyit, valakinek mégis sikerült meggyőzően elmagyaráznom, hogy a sajtosdoboz egy tanító számára nem szemét. Nem iszom több sört. A következő napot valóban iskolamentesen kívánom eltölteni, átválogatom a ruhatáramat. Fogyókúrám eredményeként végre sikerült sok kilótól megszabadulnom, megválok sátor méretű ruháimtól (ez erős motiváció a visszahízás ellen). Délre készen vagyok. A szekrények rendben, a padlón pedig csinos kupacban az engem kinőtt blúzokból, nadrágokból gondosan kivágott kis textil-négyzetek állnak, mellettük a gombok. Jók lesznek egy rajzórán, képeket fogunk belőlük ragasztani. Ma sem sikerült elszakadnom kedvenc munkakörömtől. Megfogadtam, hogy csak augusztus elseje után nézek a tantervbe, július végéig a tanmenet szót ki sem ejtem a számon. Eddig sikerült.

Ma még a szemészeten és a fülészeten sem hoztam szóba, ahová koromból adódóan minden nyáron elzarándokolok. Pedig a hosszú várakozás során megismerkedtem Panni nénivel, aki nyugdíjas tanító néni. Holnap elbiciklizek hozzá a fonalért és színes papírokért, amelyekről beszélgettünk.

Hosszú, géptelen idő után ma este kinyitottam a számítógépem. Megrohannak az online oktatás emlékei, az igyekezettel keveredő botladozásaim, ügyetlenkedéseim élményei. Igen, meg kellene ismernem néhány feladatszerkesztő oldalt, ez a jövő – de mégiscsak szünet van. Csak egyet engedélyezek magamnak. Gondosan kijegyzetelem az oktatófilmet, lejegyzem kockás füzetembe a lépéseket, befejezném, de ezek a hétpróbás dolgok mindig felajánlanak valami újat. Elvesztem… Egyébként köszönöm, jól telik a szünet! Semmi munka!

Tartsatok ki, gyerekek! – Gabi néni élménybeszámolókat kapott a negyedikesektől 2020. 05. 20. A sarokba hajítottam gyönyörűséges tanmenetes füzetemet. Becsülettel használtam eddig, bizalmas társaságában meresztettem a szemem a számítógépre, hogy szakszerűen, színesen közvetítsem a tananyagot az ifjúságnak. A munkát megszakító kis szünetben elmélázgatok. Mi lehet a gyerekekkel? Tetszik-e még nekik ez a hosszúra nyúlt bezártság, aminek még nem látjuk teljesen a végét? Az iskolák megnyitása még kérdéses... Kép: Rawpixel Rendhagyó feladatot szántam kedvenc negyedikeseimnek: legyenek a társszerkesztőim! Csak az, aki szeretne! Írjanak jót is meg rosszat is jelenlegi helyzetükről! Íróik – és persze szüleik - engedélyével megosztok néhányat azokkal, akik hozzám hasonlóan szeretnének kapni egy nagy adag lélekmelengető napvitamint kedves gyerekektől!

Micsoda véletlen! Két cimbora szinte egyszerre válaszolt. Nem beszélték meg, megérezték, hogy mikor kell egyszerre megnyomni az elküldés gombját. Ők voltak az elsők, mint a régi szép iskolás időkben, amikor együtt nyitottuk az iskolát. Most nincs hajnali dobozgyűrés, sakkparti, foci. Mi van helyette? Kedves, szőlőszemű barátom okosan rendezgeti szavait. „A karantén azért rossz, mert nem találkozhatok Andrással és nem hallgathatom Csaba vicceit, ez :( A karantén még azért is rossz, mert nem focizhatok a barátaimmal és nem ebédelhetek velük, és ez már duplán :( :(Viszont a karantén azért jó, mert anya és apa finom ebédet készít, és a tesóm minden héten csinál palacsintát :) :) És még azért jó, mert itthon vagyok a családommal :).” Ambrus Íme, a cimborája beszámolója: „Online nehéz igaziból focizni. Persze lehet gépen játszani együtt, de az nem annyira élvezetes, mint közösen az iskolaudvaron. Van jó oldala ennek a vírusos időszaknak is. Többet vagyok együtt a szűk családdal, többet játszom a testvéreimmel. Sokat segítek a házimunkában. Például rendet rakok a szobámban, felporszívózom a nappalit. Sokszor segítek apukámnak a kertben füvet nyírni, palántákat (zöldség, gyümölcs) ültetni. A konyhában is ügyeskedem. Megtanultam főzni egy-két egyszerű ételt, mint például a tükörtojást, palacsintát. Nem is gondoltam volna, hogy meg tudom tanulni kezelni az Excelt, Wordöt, PowerPointot. Ha készen vagyunk a tanulással, feladatainkkal és a házi munkával, irány mozogni!”Bence És a lányok? Ők rácsodálkoznak a világra. „Amikor meghallottam, hogy hétfőn nem kell menni iskolába, eleinte örültem, de most már szívesebben mennék suliba. Az osztálytársaim is hiányoznak. Így olyan, mintha két nyári szünet lenne. Mostanában sokat gördeszkázok, és apáékkal mindennap megyünk sétálni. Szerencsére jön a jó idő, és lehet fagyit enni. Volt időm megtanulni fára mászni. Fentről egészen más a világ.Boglárka

Kép: Veres Gabriella „Amióta itthon vagyok, és nem járok iskolába, sok mindenre van időm, és több mindent fedezek fel a kertünkben. Idén hamar lett jó idő, és így gyorsabban virágoztak ki a fák és a növények. Előbukkantak a kis állatok és a madarak. Képeket is készítettem róluk. Egyszer pont láttam, hogy a rigó éppen egy gilisztát húz ki a földből. Azóta többször is láttam őt és a párját a kertben vagy az ablaknál.Egyik este kimentem a teraszra, és egy süni szaladt el előttem, pár nappal később pedig a pincénél sétált. Egy-két napja láttam, hogy a szomszédnál kiscicák születtek. Kettő fehér, egy fekete és egy szürke.Sok jó dolog történt velem, amióta nincs iskola. Apával biciklizünk és videójátékozunk. Anyának sokat segítek, sütünk- főzünk, persze a tanulás mellett. Nagyon jó itthon, de hiányoznak a barátaim, főleg a legjobb barátnőm.”Luca És íme, egy élvezetes hosszú beszámoló részlete. A teljes bejegyzést húsz év múlva majd kordokumentumnak fogom használni! „Apa itthon van, itthonról dolgozik. Anya a főzés nagymestere! Janka, aki másodikos, jó poénokat süt el komor időszakokban is, Dalma, ötéves kishúgom is vicces, bár néha tud idegesítő lenni. Bálint örökmozgó kismackó, nagyon szeret táncolni és vezényelni. A napomat tanulással kezdem, ha fölébred Janka, együtt folytatjuk. Utána csellózom, hétfőn és kedden online zeneórám van. Ebéd után a függőágyban gondolkozom: Inkább már hajnalban kezdeném a tanulást, csak lenne

iskola! „Játssz velem!” – szól ekkor a kérés Dalmától, és én harminc percig tologatom őt egy kartondobozban.Este anya vagy én olvasunk mesét, utána megyünk lefeküdni. Így telik egy napom, és még van nagyon-nagyon sok!”Jázmin Köszönöm, gyerekek! Szeretettel várom az új beszámolókat! Majd csak kibírjuk valahogy! Gyere, tanmenet, leporollak, ne haragudj! Azt hiszem, kicsit visszatért az életkedvem.

Félév, témazárók, tanítói titkok 2020. 01. 24. Nem a félévi bizonyítványokról szeretnék mesélni, hanem aprócska, tanító nénis titkokról, amelyek megszínezik az életet. Keress meg, ha nem találsz, kukkants a papírkupac alá! Kép: Freepik Trappolva közelít a félév vége, sokasodnak a feladatok, a felmérések megíratása. Sokan úgy gondolják, hogy a tanító néninek nem kell készülnie az órára, összedob egy felmérőt, és ott melegszik a radiátor mellett, míg szegény negyedikesek töltögetik a rovatokat a névmásokról. Ez természetesen nincs így. Egy felmérő megalkotása szinte művészi munka. A kijavítása pedig felér egy főiskolai zárthelyi vizsgával. Most ez a szombat délutáni programom. Motivációként keresek egy jó filmet, amit majd munka után megnézek. Undokul néz a papírkupac. Oldalról nézve legörbülő szájat formáz: Kellett ez neked? Sóhajtok, nekifogok. Gyors pillantás az első elkövető nevére: ááá, a kis

huncut, kedden megint kitört nála az alkotási láz. Szűk alkotótársi körben kartonlapokat szabdal, ragaszt, majd az elkészült remekművel (állítólag harci sisak) a fején sétálgat a teremben a lányok nagy örömére. Ők csak egy üres dobozkockát látnak a remekműben. Valahol rejtőzik itthon a lakásban néhány kartonlap, megkeresem neki. Muszáj nevetnem, de a papírhalomra tekintve komollyá válok. Javítok, nincs szórakozás. Mars vissza az asztalhoz! – parancsolom magamnak. A következő áldozatom témazárója szélére macskát rajzolt „Neked” felirattal. Meghatódom… Más arra gondolna, ez megvesztegetés, de a kislányt ismerve csak kedvességről van szó. Jelzésnek érzem, hogy ne keseregjek, hiába sok a javítandó dolgozat, egyszer vége, jöhet a pihenés. Ez megédesíti a szombat délutánomat. Na de semmi ábrándozás, tessék javítani! Már a harmadiknál tartok! Van, aki évek óta küzd a hosszú mássalhangzókkal, a füle soha nem fogja elkapni a „hozzá” szóban a sziámi zépárt. Sziámi zépár… Ki is találta ki? Igen, Pisti, amikor teljes erőbedobással magyarázta Csabinak, mi a hosszú mássalhangzós szavak helyesírásának titka. Sziámi zépár, espár, tépár. Csabi bólogatott, érti, persze, hogyne, nincs ő beoltva helyesírás ellen! Narancssárgával javítok, elsős koruk óta ez a javítószínem. Ez a Gabi néni szín. Természetesen ezt az elnevezést is egy gyermek ragasztotta rá. Már megint elkalandoznak gondolataim, pedig még van vagy tíz dolgozat nyelvtanból.

Kép: Freepik Itt van végre Borcsié. Megnyugtató kiírt betűk, árad belőlük a nyugalom. Olyan, mint a kislány, aki leírta. Egy érdekes hajtogatást mutatott pénteken, a végeredmény egy róka. Papírt keresek, próbálkozom. Lassan megy, elfelejtettem a lépéseket. Végre sikerül, gondosan rajzolom meg a szemét, kis pillákat, fényes tekintetet. Ejnye, mit csinálok? A rókát bezárom a fiókomba, szigorúbb munkára fogom magam, mert a nyelvtandolgozatok javítása után jön a következő papírhalom. Mint a szél, úgy haladok a szövegértésekkel. Nem hagyom magam eltéríteni, pedig akadnak izgalmak. Valaki meg akar győzni arról, hogy van kalácsevő cicamadár és zsiráfnyakú hal. A rajzokat én készítettem, de nem új fajok felfedeztetése céljából, hanem mondatalkotásra ösztönözve az ifjúságot. Egy egész percig elgondolkodom rajztehetségem fejlesztési lehetőségein. Már csak huszonhat füzet átböngészése, és kész vagyok! Az egyik füzetben csinos kis papírszeletet találok, rajta egy csábos patás ábráját, amely sportcipőt visel. Alatta kusza írás: eccarvú. Kicsit elszomorodom, úgy látszik, Csabinak sok volt Pisti nyelvtan-továbbképzése. Óvatosan görkorcsolyát rajzolok a sportcipőkre, és bepöttyözöm a nyerget. Borzasztó, mit csinálok én?! Itt akarok ülni egész délután és éjjel? Irrrgumburgum!

Olyan szorgalmasan javítok tovább, hogy csuda. Timike füzetének lapjai közt ezt a cédulát találom: „Szereted a lángost? igen nem” Az igen szót erőteljesen húzta alá valaki, majd folytatta a kérdéssort: „Bejövünk majd az udvarról inni?” BE – reagálta le a címzett. A kis huncutok csapatostul vonulnak be mindenféle indokkal játékidőben az udvarról, hogy a mosdó békés rejtekében pletykálkodhassanak… Még meg is szervezik! De most lebuktak! Visszateszem a lapocskát, nem is láttam. Én is voltam gyerek. Már majdnem készen vagyok. Az utolsó füzet következik, ünnepélyes pillanat, dobpergés, harsonaszó. A tanító néni öröme az időben kijavított témazárók és füzetek halmaza. Ráadásul csupa jó osztályzat született. Megyek filmet nézni.

Szülői értekezlet, ahogy a tanító néni átéli 2019. 09. 16. A szülői értekezletek szervezése már augusztus végén elkezdődik, és kemény matematikai feladat. Kirakós. (Puzzle-rajongók előnyben!) Az időpontok elhelyezése a naptárban felidézi egy főiskolai matekvizsgámat kombinatorika témakörben: ha ennyi és ennyi testvér van itt és itt, hogyan tudjuk megoldani, hogy minden család részesüljön a szülői értekezlet gyönyöreiből. Eljön a nagy nap. Reggel negyed nyolckor a szülői értekezletre szánt fellépő jelmezemmel a kezemben érkezem. Vállfára teszem, és titokban reménykedem, hogy legalább öltözékem normális lesz. Délutánig ugyanis garantált a leizzadás. Az első napok olyan kihívást jelentenek az alsó tagozaton, mintha egy hangyabolyt akarnánk egy gyufaskatulyába gyömöszölni. A tanítás, ebédeltetés és udvari ügyelet közt élménybeszámolók meghallgatása, az új barátok és ádáz ellenségek szemmel tartása, a már most elveszett szandálok, vadiúj ceruzák, radírok vadászata. Lelki erősítés Balázskának, aki közli, hogy a szerelem ismét beköltözött szívébe. Krisztike nem emlékszik, jön-e anyukája a szülőire, lehet, hogy a mamája jön, de az is lehet, hogy Ilonka néni. Ki az az Ilonka

néni? Megpróbálom ezt az információt valahová elraktározni. Egy apuka telefonál – vajon hol csilingel a sulimobil? –, dugóba került, a neje megy szülőire, ő majd elragadja Jóskát, addig csináljunk vele valamit, majd rajzolgat. Jóskát leszedjük a kerítésről, papírt tolunk elé színezővel. Ekkor gondolatban rendelek egy hintaágyat (nem kapom meg), és a gyakorlatban egy működő fénymásolót (ezt viszont tíz percre megkapom). Gyors mosoly a tükörben (juj, kávébajszom volt!), bányászat a táska mélyére vándorolt fésű után. Paff, szép tiszta ruhámról leugrott egy gomb, sebaj, majd takarásként megfelelő szögben tartom a papíromat. Mert puska/papír nélkül egy lépést sem teszek! A tudatalattira alapozva a tábla felső szélére írom: 18 óra 15 perc, busz hazafelé. Hátha elérem. Színpadi fellépésemet osztályom anyukái és apukái előtt lámpalázas állapot előzi meg. Papírkupaccal a kezemben lépek a tanterembe, remélhetőleg nem ejtek le semmit. A kiskorúakhoz teljes mértékben hangolódott agyam most butaság-üzemmódra kapcsol, és számolni kezd, hányadik szülői értekezletem ez, miként éltem túl az eddigieket. Feldereng egy jégkrémes doboz képe a hűtőnkből, talán már most jutalmazom magam gondolatban.

Kép: Veres Gabriella Helyesek az anyukák, régi ismerősök vagyunk. Negyedik tanévünket kezdjük együtt, szeretem őket. Apukák is jöttek, üdítő foltok a nézőtéren. Humorérzékükre számítok. Tudom, hogy mindenki munkából jön, és senkinek sem a szülői értekezlet a vágyai tárgya. Itt vannak, és ez jó. Úgy teszek, mintha kizárólag a szülői konferenciák tartása miatt végeztem volna el a főiskolát. Rövid ima, és nekifogok. Igyekszem nem vinnyogva beszélni, és le sem teszem papíromat. Főleg a hiányzó ruhagomb miatt. Az anyuk és apuk figyelnek, sokan jegyzetelnek. Remélem, nem nonfiguratív ábrákat, ennyi előkészület után fájna. Belendülök, jönnek a kényesebb témák: kirándulás, szakkörök, szabályok. Nem hagyom őket unatkozni, no és motivál a 18.15. Mély lélegzet után a még kényesebb témák jönnek: kiskamaszos dolgok, mosdóhasználat, igazolások, ebédrend. Házi feladatot is adok a szülőknek, számonkéréssel fenyegetve: mi szervezzük a farsangot. Ekkor az a nyavalyás zoknim vidoran legurul a bokámra, a kis aljas, remélem, senki sem veszi észre.

Éppen az uszodát reklámozom, mégsem igazgathatok egy vacak zoknit! Lehajolnék, na de a gomb. Hagyom az egészet, különben is, majdnem rokonok vagyunk, párás tekintettel nézek az anyukákra, felváltva nevelgetjük a gyerekeket, mit számít egy kis öltözködési hiba. Lassan kifogyunk a témákból, úgy tűnik minden információt sikerült átadnom. Nincs több kérdés. Az anyuk és apuk távozása után legszívesebben elhelyezkednék két összetolt padon, és elaludnék. No, majd a buszon! Most veszem észre, hogy iskolai váltócipő volt rajtam, mamusz fazonú papucs – nesze neked, csini ruházat! Dacból ebben megyek haza. Olyan fáradt vagyok, hogy ilyen kicsinység nem érdekel. A szülőit kipipálhatom a naptáramban. Viszlát januárban!

Tartsatok ki, gyerekek! – Gabi néni élménybeszámolókat kapott a negyedikesektől 2020. 05. 20. A sarokba hajítottam gyönyörűséges tanmenetes füzetemet. Becsülettel használtam eddig, bizalmas társaságában meresztettem a szemem a számítógépre, hogy szakszerűen, színesen közvetítsem a tananyagot az ifjúságnak. A munkát megszakító kis szünetben elmélázgatok. Mi lehet a gyerekekkel? Tetszik-e még nekik ez a hosszúra nyúlt bezártság, aminek még nem látjuk teljesen a végét? Az iskolák megnyitása még kérdéses... Kép: Rawpixel Rendhagyó feladatot szántam kedvenc negyedikeseimnek: legyenek a társszerkesztőim! Csak az, aki szeretne! Írjanak jót is meg rosszat is jelenlegi helyzetükről! Íróik – és persze szüleik - engedélyével megosztok néhányat azokkal, akik hozzám hasonlóan szeretnének kapni egy nagy adag lélekmelengető napvitamint kedves gyerekektől! Micsoda véletlen! Két cimbora szinte egyszerre válaszolt. Nem beszélték meg, megérezték, hogy mikor kell egyszerre megnyomni az elküldés gombját. Ők voltak

az elsők, mint a régi szép iskolás időkben, amikor együtt nyitottuk az iskolát. Most nincs hajnali dobozgyűrés, sakkparti, foci. Mi van helyette? Kedves, szőlőszemű barátom okosan rendezgeti szavait. „A karantén azért rossz, mert nem találkozhatok Andrással és nem hallgathatom Csaba vicceit, ez :( A karantén még azért is rossz, mert nem focizhatok a barátaimmal és nem ebédelhetek velük, és ez már duplán :( :( Viszont a karantén azért jó, mert anya és apa finom ebédet készít, és a tesóm minden héten csinál palacsintát :) :) És még azért jó, mert itthon vagyok a családommal :).”Ambrus Íme, a cimborája beszámolója: „Online nehéz igaziból focizni. Persze lehet gépen játszani együtt, de az nem annyira élvezetes, mint közösen az iskolaudvaron. Van jó oldala ennek a vírusos időszaknak is. Többet vagyok együtt a szűk családdal, többet játszom a testvéreimmel. Sokat segítek a házimunkában. Például rendet rakok a szobámban, felporszívózom a nappalit. Sokszor segítek apukámnak a kertben füvet nyírni, palántákat (zöldség, gyümölcs) ültetni. A konyhában is ügyeskedem. Megtanultam főzni egy-két egyszerű ételt, mint például a tükörtojást, palacsintát. Nem is gondoltam volna, hogy meg tudom tanulni kezelni az Excelt, Wordöt, PowerPointot. Ha készen vagyunk a tanulással, feladatainkkal és a házi munkával, irány mozogni!”Bence És a lányok? Ők rácsodálkoznak a világra. „Amikor meghallottam, hogy hétfőn nem kell menni iskolába, eleinte örültem, de most már szívesebben mennék suliba. Az osztálytársaim is hiányoznak. Így olyan, mintha két nyári szünet lenne. Mostanában sokat gördeszkázok, és apáékkal mindennap megyünk sétálni. Szerencsére jön a jó idő, és lehet fagyit enni. Volt időm megtanulni fára mászni. Fentről egészen más a világ.Boglárka Kép

Kép: Veres Gabriella „Amióta itthon vagyok, és nem járok iskolába, sok mindenre van időm, és több mindent fedezek fel a kertünkben. Idén hamar lett jó idő, és így gyorsabban virágoztak ki a fák és a növények. Előbukkantak a kis állatok és a madarak. Képeket is készítettem róluk. Egyszer pont láttam, hogy a rigó éppen egy gilisztát húz ki a földből. Azóta többször is láttam őt és a párját a kertben vagy az ablaknál.Egyik este kimentem a teraszra, és egy süni szaladt el előttem, pár nappal később pedig a pincénél sétált. Egy-két napja láttam, hogy a szomszédnál kiscicák születtek. Kettő fehér, egy fekete és egy szürke.Sok jó dolog történt velem, amióta nincs iskola. Apával biciklizünk és videójátékozunk. Anyának sokat segítek, sütünk- főzünk, persze a tanulás mellett. Nagyon jó itthon, de hiányoznak a barátaim, főleg a legjobb barátnőm.”Luca És íme, egy élvezetes hosszú beszámoló részlete. A teljes bejegyzést húsz év múlva majd kordokumentumnak fogom használni! „Apa itthon van, itthonról dolgozik. Anya a főzés nagymestere! Janka, aki másodikos, jó poénokat süt el komor időszakokban is, Dalma, ötéves kishúgom is vicces, bár néha tud idegesítő lenni. Bálint örökmozgó kismackó, nagyon szeret táncolni és vezényelni. A napomat tanulással kezdem, ha fölébred Janka, együtt folytatjuk. Utána csellózom, hétfőn és kedden online zeneórám van. Ebéd után a függőágyban gondolkozom: Inkább már hajnalban kezdeném a tanulást, csak lenne

iskola! „Játssz velem!” – szól ekkor a kérés Dalmától, és én arminc percig tologatom őt egy kartondobozban.Este anya vagy én olvasunk mesét, utána megyünk lefeküdni. Így telik egy napom, és még van nagyon-nagyon sok!”Jázmin Köszönöm, gyerekek! Szeretettel várom az új beszámolókat! Majd csak kibírjuk valahogy! Gyere, tanmenet, leporollak, ne haragudj! Azt hiszem, kicsit visszatért az életkedvem.

17 tavaszi pillanat D.G.N., azaz Digitális Gabi néni egyik munkanapjából 2020. 05. 04. A D.G.N. elnevezés barátnőmtől, tanító társamtól s egyben szomszédomtól ered, biztatásként kaptam. Nem vagyok az elektronikus világ bajnoka, de igyekszem. Egy fantasztikus film szereplőjeként ingázom a virtuális, azaz a látszólagos és a valóságos világban, de ez utóbbi is néha meseszerű. Képünk illusztráció! - Fotó: Freepik 6 óra 10 perc 30 másodperc Apa elindul dolgozni. Az ő munkahelye nagyon is valóságos, személyes jelenlétet igényel. Így jobbik felem segítsége nélkül kell boldogulnom a valóságban. Biciklivel megy, reménykedünk, hogy ma nem kapja el az eső. Gyors reggeli, kávé, majd vár a munka.

7 óra 00 perc 00 másodperc Nagy sóhajjal beindítom Piroskát, a számítógépünket, így a virtuális világ bekukkant. Piroska tiszteletére rendesen felöltözök: mackónadrág, kedvenc póló, kedvenc zokni. Ez ihletet ad a munkához. Képeket rendezek, magyarázatokat írok, játékokat szerkesztek, hogy a gyerekeknek minden érthető és kerek legyen, az anyunak és apunak minél kevesebbet kelljen segíteni. A digitális oktatás is oktatás, komoly dolog, de azért megfűszerezem egy kis vidámsággal, hogy a tudás jobban megragadjon. Máris kész az első adag tananyagkoktél! Jó lenne látni az iskolás mókusokat, amikor megnézik. Alig várom a visszajelzéseket! A személyes kapcsolat hiánya szinte fájdalmas. 8 óra 30 perc 12 másodperc Nagymama diszkréten telefonál, kiváltottam-e a gyógyszereit. Nem. Piroska haragszik, de ez fontosabb, mert hajlamos vagyok megint elfelejteni. Bankrabló külsejű maszkos-sálas társaimmal várakozok a patika előtt, hogy nagymama „felhőbe” helyezett gyógyszereit kiválthassam. Elmerengek. Nagymama mindig ámul a „felhő” kifejezésen. Mindenféle vidám rajzok jelennek meg előtte pufók angyalkákkal. Tudja, hogy nem így működik, de senki nem tilthatja meg, hogy erre gondoljon. Fejcsóválásunkra az angyalkák műholdakká szelídülnek, amelyek gondolatátvitellel küldik a vérnyomáscsökkentő receptjét a sarki gyógyszertárba. Hiszen nincs óriási, konnektorban végződő vezetékük. 8 óra 45 perc 19 másodperc A tabletták és krémek beszerzése után jöhet a bolt, ahol mosómedvének érzem magam ebben az álarcban. Tessék megnézni egy mosómedvét valami könyvben vagy a neten! Csinos maszkja van. A helyzet cseppet sem vicces, de csak ez segít. Sietnem kell, mert közelít a mamiidő. Az elnevezésre 71 éves anyukám adott engedélyt. Kis cetlim segítségével körbenyargalom a tenyérnyi boltot, hogy begyűjtsem a szükséges holmikat, majd repülök haza. Élesztőt is találtam, napom máris bearanyozva. 8 óra 58 perc 59 másodperc A földszinti ablakban Rózsika néni könyököl, vidáman köszön, kikerülhetetlen. Szegény nagyon magányos, ezért mindig meghallgatom aktuális összeesküvés- elméletét. A legújabb szerint a vírus űrlények kísérleti játéka, távközlési vezetékek segítségével terjed, ezért, ha bekapcsolunk otthon valamit, lehetőleg távirányítóval

tegyük, és ne érintsük meg azonnal. Pár másodperc szünet elég, hogy megmenekedjünk. Megígérem. 9 óra 12 perc 21 másodperc A szokásos szertartások (öltözködés, kézmosás) után a valóságos és kissé hűvös kinti világ után ismét vár a számítógép képernyője. Akkora, mint egy fektetett munkafüzet, ennek segítségével kommunikálok a világgal. Két gyermekem ugyanígy saját kis képernyőegyetemével tart most kapcsolatot, nem is szólok hozzájuk. Amióta ez a fura életmód megtalált, romlott a látásom, a mobiltelefon betűit is nagyobbra kellett már állítani. Ez ijesztő, ezért megpróbálok visszatérni a középkorba, és bizonyos dolgokat papírra vetek. Így vezetem a kedvenc negyedikeseim által küldött lefotózott feladatmegoldásokat. Van, amit nem látok jól, nagyítgatom, forgatgatom, és visszasírom kedvenc narancssárga javítószínesemet, amivel sokkal könnyebb volt az élet.

Kép: Freepik Az új feladatokat összeállítani már könnyebb, mint négy hete. Régi életmódomhoz képest zseni lettem – hála végtelen türelmű gyermekeimnek, akik csendes mosollyal követik, ahogy a számítógépes lépéseket papírra vetem. Nyíl, aláhúzás, csillag. 12 óra 1 perc 1 másodperc A hírek meghallgatása alatt is az olvasókönyvet nézegetem. Beteges. 12 óra 30 perc 30 másodperc Menekülés aprócska erkélyünkre, gyors konzultáció a szomszédokkal. Rózsika néni is bekapcsolódik. Érdeklődve figyeljük. Szeretjük Rózsika nénit. 12 óra 40 perc 30 másodperc Verstanítás a távolból. Erős képzavar, de megpróbálom József Attilát ppt formába szorongatni. Eddig (a vírus előtt) a versek nagy részét az órán tanultuk meg. Egy vers elemzése, megtanulása közös öröm. Vagy apró rajzokkal, vagy kétsoronként, gondolatonként. Most meg az anyuk és apuk nyakába akasztom a dolgot. Ez van. Zsebkendőket eltenni, D.G.N. nem sír, nem érzékenykedik, hanem nyomogatja a gombokat!

14 óra 20 perc 54 másodperc Apa megérkezett, végre ebédelünk. Tegnapról maradt valami, ma nem volt idő főzni. Nincs nyüzsihangulat, mint az iskolában. Karikás szemű egyetemista gyermekeink csak testileg vannak jelen az asztalnál, egyikük a diplomamunkája és vizsgái miatt aggódik, a másik a tervrajzain járatja az eszét. Belapátolják az ételt, online órájuk lesz. 14 óra 30 perc 30 másodperc Piroska segítségével folytatódik a munka. 15 óra 50 perc 50 másodperc Ha most nem iszok egy kávét, végem van. 16 óra 40 perc 28 másodperc Akció! Célba kell juttatni nagymama gyógyszereit. Egy kerületben lakunk, de pont a két ellentétes végén, így expedíciót kell szervezni a Körvasútsortól az Egressy útig. Autónk nincs, bérletet nem vettünk. Marad a drótszamár vagy a séta. Ennek előnye, hogy mozog az ember, és lerázza magáról a merev ülés közben felkúszott kockákat és kilókat. Vagy nem. A kertek alatt karikázva vidám ifjakkal találkozom, akik megunván a virtuális világ csodáit a vasúti sínek melletti pompás fűben heverészve töltik az időt. Szabálykövető és a fiatalokért aggódó ember vagyok, de mégsem szólok rájuk. Csak van apukájuk meg anyukájuk! Suhanok tovább. 16 óra 59 perc 00 másodperc Nagymamához érve kikötöm biciklilovam a porolóhoz (milyen romantikus, népdalokba illő gondolat), és felmegyek, hogy átadjam küldeményünket, lehetőleg vírus nélkül. Nem lehet megpuszilni mamát, pedig finom puha arca van, megölelni sem, csak letenni a kicsi ablakba az általa abraknak és gyógybogyónak becézett holmikat tartalmazó csomagot. Az ajtón kióvakodó mamának csinos a maszkja, unokája macis kendőjéből varrtam, a bélése textilpelenka. Saját szabadalom. Így térnek vissza az unokák, mondja, integet, és visszavonul kuckójába. Borzasztó, még egy kis pletykálkodásra sem tudok beugrani hozzá.

Kép: Freepik 17 óra 25 perc 23 másodperc Hazaérve vírusgyilkosként dobálom le a cipőt az ajtó elé, ruhát a szennyestartóba, és úgy sikálom a kezem, mintha látnának a tanítványok. Piroska, a számítógép szeretettel vár, hogy folytassam az üzeneteken, levelekbe rejtetten és egyéb módokon érkező feladatok rendezését, nézegetését, javítását. Magamban beszélgetek, megjegyzem, milyen szép lett Andris külalakja, vagy hogy Pisti milyen vagány rajzot készített olvasásból. Kicsit sírdogálok a számítógépen elküldött házi feladatként elkészített mackók láttán. Sokadik óra valahány perc még több másodperc Estére készen áll a következő adag tananyag, amit egy gombnyomásra fogok elküldeni. Mint egy akciófilmben: D.G.N. megnyomja A gombot. (Tessék angolosan kiejteni, úgy viccesebb!) Végre elolvasom az iskolavezetés üzeneteit, majd az ismerősökét is. Felfedezem saját családom. Nem tudom hány óra és perc és másodperc Munka után jön az onlájn munkamegbeszélés tanító társaimmal. Csak füllel, a szemem már lecsukódik. Kollégáim, barátaim, testvéreim ők. Egy újabb hír az

oktatás világából, információk megosztása, aggódás a tanév vége, a bizonyítványok megírása miatt, majd egy kevés magánélet. Hogy vagytok? Így meg így. Meddig tart még? Nem tudjuk. Eddig kimaradt a bekuckózás, a kirándulás, a kedvenc könyv, a pihenés, az álmodozás. Egy filmet sem néztem meg még végig. Valamit rosszul csinálok? Nem tudom, de világbajnok reménykedő vagyok.

Hiányoztok, gyerekek! – Egy negyedikes tanító néni otthonról üzen a diákjainak 2020. 04. 02. Óravázlatot kell írnom, érdekeset, otthoni körülmények közé alkalmasat. Szobám most képzeletbeli tanterem, udvar nincs. Egy számítógép segítségével próbálom túlélni a napokat, látható gyermekek nélkül, és mégis velük, ebben a különleges helyzetben. Munkatársaim – gyémántértékű kollégáimon kívül – az anyuk és apuk. Az internet a kukucskáló cső, kamera, varázsdoboz. Aprócska képén át inkább sejtem, mint látom, mi történik a lakásokon belül. A lelkekbe nem látok, de sokat sejtek. Kép: Pxhere Nekem eddig nem nyújtott befelé fordulást, önmegfigyelést, nyugodt elmélkedést ez a két hét. Személyes kötődésekhez szokott, azonnali visszajelzéseket igénylő tanítóként fejbe kólintott a személytelen virtuális világ. Napokba telt, mire az információk felfoghatatlan özönében levegőt kaptam. Családom életét is átrendezte a különleges helyzet: főszerepet kapott a bicikli, a szájmaszk, a gumikesztyű és nagykorú gyermekeim számítógépes ismeretei.

Kockaként ültem a gép előtt, és nem láttam, hogy mi újság odakint, kék-e az ég, süt-e a Nap. Nehéz. Ha az iskolai órán nem túl izgalmas a téma, azonnal látom Pisti szőlőszín szemében a villanást, a sanda pillantást Andris cimbora felé, és lépek. Gyorsan bevetek egy vidámabb példát az igekötők témakörében, ez nem olyan nehéz, csak figyelni kell a gyerekeket. Ha Zsolti fészekrakó madárként kucorog a széken, megmozgatom egy kicsit. Most nem látom őket, hiányoznak! Nem tudom megtervezni, milyen kedves gyermekbölcsességeket mond Verácska, vagy Borcsi. El sem tudtam köszönni tőlük. Pénteken még vegyszerrel fújtuk le a kezüket étkezés előtt, a sok kis tenyérke, mancsocska kinyitva várta a fújást. Mókával kellett a félelmet eloszlatni: Vírusok, ki a házból! Nyomasztó volt. A március 15-re szánt gyönyörű ünnepélyt kivetítve néztük. A kicsi gyermekszereplők a végén tanácstalanul néztek a kamerába, arcuk ijedt, nincs taps, öröm. Szomorú volt. Hétfőn már nem mentünk iskolába. Képeket keresek az óravázlathoz. Nicsak, egy tavalyi kép az ugróiskoláról, amelyik udvarunk kövezetén található! A megszokotthoz képest hosszabb, a legfelső négyzet a kövező bácsik ajándéka. Többen megjegyezték, hogy ejnye, minek az a plusz négyzet a tetején. Egy másodikosunk megfejtette! Így pontosan el lehet rajta ugrálni az „Egy kis ma-lac, röff röff röff...” kezdetű örökzöldet! A kettős négyzetbe tessék páros lábbal ugrani, „szün”-re fordulni!

Kép: Veres Gabriella Mit üzenek rám bízott osztálygyermekeimnek? Hiányoztok, drága Mókusok! Lányok, nem felejtem ám el, hogy egy tortaszeletet ígértem annak, aki mellé zsivány legénykét kellett ültetnem – számítva türelmetekre, lelkületetekre. Lesz torta, bár nem tudom, mikor. Fiúk, hiányzik a találmányaitokkal teleszórt táskatartó, a titkos helyek, ahol kis kartonpapírok, levelek, rajzok rejtőznek. A lányok padjából kipotyogó rajzok csinos hölgyekről, sellőkről, cuki állatokról. Hiányzik Winettou, az asztali áldás második szólamának mindig becsatlakozó szép tiszta hangja, a komplett kőgyűjteménnyé átalakított öltözőszekrény. Hiányzik a papírtörlők közé rejtett focilabda és kincset

érő homokozólapát. Még a mindig elkószált váltócipők is hiányoznak, amelyek a folyosó középpontjában várják vissza kis gazdáikat. Hiányoznak a reggeli közös imádságaink, az ölelések, a titkos karsimik, a történeteitek arról, mit álmodtatok, hol voltatok biciklizni, hány gólt rúgott a csapat, a szépséges frizurák, amelyeket anya vagy a nagyobb tesó font, apró történeteket cicákról, kutyusokról, a seprűnyélnek csúfolt sporteszköz (bocs, Ambrus!). Fiúk, fogom még ebben a tanévben látni, ahogy a szőnyeget kivonszoljátok a mászókához, és nagyokat nevetve jól kiporoljátok? Remélem, igen. Három és fél év alatt a szemem láttára okosodtatok, barátkoztatok, játszottatok. Hiányoztok! Legalább évzárón találkozzunk! Ölel Benneteket Gabi néni

Amikor a tanító is elsős lesz 2020. 02. 05. Tanító néni vagyok, egyike azoknak, akit hamarosan iskolaválasztó anyukák és apukák fognak látogatni, tesztelni. Nem vagyok kezdő, sőt, koromat tekintve most már a lemez túlsó oldalát pörgetem, mégis izgulok. Kép: Freepik Sok tanító társamhoz hasonlóan negyedikeseim vannak, akiket négy éve ugyanekkor kaptam ajándékba szüleik bizalmával. Négy év alatt aprócska ovisból központi felvételit író, nálam magasabbra nőtt, akár a fél világot bejárt okos kiskamasz gyermek lett belőlük. Nem egyszerű ismét a legkisebbekre hangolódni. Előre is köszönöm a türelmet! A nagy találkozóra készülve újraolvastam négy évvel ezelőtti jegyzeteimet: az anyuk és apuk akkori kérdéseit, megjegyzéseimet írogattam fel. Ezekből válogatok, hátha segítek néhány gondolattal a kaland előtt állónak.

Ide mindenkivel! Igazából nemcsak egy gyermek jön elsőbe, hanem egy egész család. Főleg akkor, ha az első iskolás a családban. A kisgyermeket elhozzák majd, tanulás után hazaviszik, foglalkoznak vele, szeretik. Az iskolában várom, és a többi tanító is, aki segíti őt. Olyan ez, mint az a kis fémháromszög énekórán: ideális esetben mindenki mindenkivel kapcsolatban lesz, és csudaszépen csilingelünk együtt. Gyermek + család + tanító néni az iskolával = remek iskolakezdés! Tisztelet és bizalom Ha egyszer valaki engem választ kisgyermeke tanító nénijének, jogos elvárás a részemről, hogy megbízzon bennem. Ezért öröm, ha személyesen, az üzenőfüzetben, elektronikus naplóban vagy más, közösen kiválasztott módon úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy megadjuk egymásnak a tisztelettel teljes bizalmat. Tehát tisztelet és bizalom! A gyermek a közösség része Amikor a gyerekek óvodába, majd iskolába mennek, egy csoport vagy osztály részévé válnak. Ez alkalmazkodást kíván. Az iskolában minden gyermek más, mint otthon. Ez teljesen természetes, hiszen mi, felnőttek sem viselkedünk úgy a munkahelyünkön, mint lakásunk falai közt. Tessék csak elképzelni! (Aki nevet, tud valamit…) Az eddig megszerzett tudomány Sok ovis ismerkedik már a betűkkel, számokkal. Ez nem baj. A kisgyermeket rengeteg dolog érdekli, a macskák, a felhők, autók, miért maradnának ki a betűk? Nem kell aggódni, nem fog unatkozni az iskolában. Az iskola előtti ismerkedés a betűkkel addig egészséges, amíg valaki erőltetni nem kezdi, mert akkor vége a varázsnak. Nincs szomorúbb, mint egy betűk ellen beoltott gyermek. Az is megnehezíti a kapcsolatomat egy kisgyermekkel, ha valaki velem vagy az iskolával ijesztgeti. „Na ott nem ugrálhatsz, édes fiam, majd a tanító néni megnevel!” Nem, nem nevelem meg, főleg nem pálcával és kukoricával a sarokban. Írjak vagy rajzoljak? Esetleg mást is lehet? Az írás megtanítása és elsajátítása művészet, sok gyakorlást igényel. Nem válik nyűggé és szenvedéssé, ha edzésben tartjuk az apró kezeket. Az óvó nénik remek

ötleteket adnak erre a zoknitekeréstől a kirakózáson át a festegetésig. Feladatlapokból csak keveset adnék. Érdemes kihasználni ezt az ajándék félévet az iskoláig! Kép: Lucélia Ribeiro / Flickr A mindenféle kütyük, tabletek használatáról tengernyi a szakirodalom. Mint őszülő és kissé régimódi tanító néni csak annyit mondanék: keveset és igényesen! Anyu és apu nem írt rondán, nem rajzolt pálcikaemberkéket, és nem utálta a matekot! Nem kell a gyermeknek azt füllenteni, hogy a szülei tökéletesek voltak! De ha kezdetben nehezen mennek majd azok a fecskefarkak és hullámvonalak, ne is mentsük őt fel, hogy „apu is rondán írt, és lám, mégis felnőtt”! Biztatni kell a jövő mérnökét! A kezdeti lelkesítés megalapozza a képességeknek megfelelő igényes munkát. A kulcsszó: játékosan! Jelszó: Jó reggelt! Iskolába jövet nincs jobb reggeli indítás, mint egy szép köszönés. Ha valaki túlságosan álmos, vagy más okból nem köszön, mindig megkérdezem a bejárati

ajtónál: Mi a jelszó? Néhány nap után mindenki tudja. Hazafelé pedig egy kedves elbúcsúzás szépen zárja a napot. A köszönés kincs! Nagyon jó, ha úgy jön egy kisgyermek az iskolába, hogy birtokában van ennek a kincsnek. Kérdezni és dicsérni jó! Nem vagyok elsős (majd leszek…), mégis jólesik, ha munkám során vagy a tanítás végén megkérdezik: Sütött-e a nap? Voltatok-e levegőn? Történt valami érdekes, valami vidám dolog? Sok elsős egy virág, öntözni kell, hogy kinyíljon. Öntözzük, kérdezzük! Keressük az alkalmat, hogy megdicsérhessük! Ennek legyen azért indoka, úgy értékesebb. Beszélgessünk! BESZÉLGESSÜNK! Napirend, következetesség – ez a legnehezebb! A jó és kiegyensúlyozott tanulás titka a kipihent gyermek. Sokkal könnyebb velük jó légkört kialakítanom az osztályban. Muszáj megoldani, hogy időben menjen aludni, fontos az ágyban fekvő kisgyermeknek olvasott mese és a nyugodt körülményű alvás. Fontos, hogy másnap az ember csemetéje időben érjen iskolába, hogy ott még tudjon csevegni egy jót, pakolászni, mosdózni. Induljon jól a napunk! Volt egy pulóverem… Nem árt, ha egy elsős felismeri a saját holmiját. Már a második tanítási napon rendezhetnénk ruhavásárt, ha nem lennének megjelölve a kabátkák, pólók (főleg az egyenpólók, sok helyen ilyen kell testnevelésre). Az ugyanabban a sportboltban vásárolt szandálok felismerése teljesen lehetetlen, ha nincs benne jel és monogram az esetleg hat körte és négy házikó jelű lábbeli miatt. Ugyanez igaz a tolltartókra, uzsidobozokra is. Masni vagy nyuszifül? Mindegy, fő, hogy a kisgyermek be tudja kötni a cipőjét. Akinek ez még nem megy, átmenetileg praktikus a tépőzáras cipő, de az a csomózás bizony másutt is szükséges, a varázsmozdulatot gyakorolni kell. Mi is a jelszó megint? Csak játékosan! Mindent csak játékosan, nem komolytalanul, úgy, hogy a második héttől egy gyors puszi után szinte repüljön az iskolába, mert az jó hely! Utolsó tanács: Érdemes bátran kérdezni, nincs rossz kérdés.

Félév, témazárók, tanítói titkok 020. 01. 24. Nem a félévi bizonyítványokról szeretnék mesélni, hanem aprócska, tanító nénis titkokról, amelyek megszínezik az életet. Keress meg, ha nem találsz, kukkants a papírkupac alá! Kép: Freepik Trappolva közelít a félév vége, sokasodnak a feladatok, a felmérések megíratása. Sokan úgy gondolják, hogy a tanító néninek nem kell készülnie az órára, összedob egy felmérőt, és ott melegszik a radiátor mellett, míg szegény negyedikesek töltögetik a rovatokat a névmásokról. Ez természetesen nincs így. Egy felmérő megalkotása szinte művészi munka. A kijavítása pedig felér egy főiskolai zárthelyi vizsgával. Most ez a szombat délutáni programom. Motivációként keresek egy jó filmet, amit majd munka után megnézek. Undokul néz a papírkupac. Oldalról nézve legörbülő szájat formáz: Kellett ez neked? Sóhajtok, nekifogok. Gyors pillantás az első elkövető nevére: ááá, a kis huncut, kedden megint kitört nála az alkotási láz. Szűk alkotótársi körben

kartonlapokat szabdal, ragaszt, majd az elkészült remekművel (állítólag harci sisak) a fején sétálgat a teremben a lányok nagy örömére. Ők csak egy üres dobozkockát látnak a remekműben. Valahol rejtőzik itthon a lakásban néhány kartonlap, megkeresem neki. Muszáj nevetnem, de a papírhalomra tekintve komollyá válok. Javítok, nincs szórakozás. Mars vissza az asztalhoz! – parancsolom magamnak. A következő áldozatom témazárója szélére macskát rajzolt „Neked” felirattal. Meghatódom… Más arra gondolna, ez megvesztegetés, de a kislányt ismerve csak kedvességről van szó. Jelzésnek érzem, hogy ne keseregjek, hiába sok a javítandó dolgozat, egyszer vége, jöhet a pihenés. Ez megédesíti a szombat délutánomat. Na de semmi ábrándozás, tessék javítani! Már a harmadiknál tartok! Van, aki évek óta küzd a hosszú mássalhangzókkal, a füle soha nem fogja elkapni a „hozzá” szóban a sziámi zépárt. Sziámi zépár… Ki is találta ki? Igen, Pisti, amikor teljes erőbedobással magyarázta Csabinak, mi a hosszú mássalhangzós szavak helyesírásának titka. Sziámi zépár, espár, tépár. Csabi bólogatott, érti, persze, hogyne, nincs ő beoltva helyesírás ellen! Narancssárgával javítok, elsős koruk óta ez a javítószínem. Ez a Gabi néni szín. Természetesen ezt az elnevezést is egy gyermek ragasztotta rá. Már megint elkalandoznak gondolataim, pedig még van vagy tíz dolgozat nyelvtanból.