Személyesség a személytelenségben

Az is, mert mint mondta, a humanista ember nem légüres térben él, hanem szervezettben, politikailag jól körülhatárolt környezetben, de ez a mai környezet durva és kegyetlen, a humanista hang eltűnik benne. Az első kérdésem természetesen az Gánti Tiborhoz, a biológus szaktekintélyhez, hogy ebben az érezhetően pesszimista társadalomban, amely- ben itt és most, az ezredvég szorításában élni kényszerülünk, mégis mit remél, miként humanizálható ez a világ, a Mi világunk? Humanizálható-e egyáltalán? Gánti Tibor – Jó estét kívánok! (Szerk. megjegyzés: a szórakozott professzor gyönyö- rű esete, reggel 9 órakor kezdődött beszélgetésünk.) Nem nagyon hiszek abban, hogy túlságosan humanizálható lenne. Természetesen mint természettudós nemcsak a társa- dalmi, hanem a természeti környezetet is nézem, azt a valós keretet, amiben mozgunk, és amiben tevékenységünket végezzük. Mindenekelőtt azt szeretném alapállásként érzékel- tetni, hogy az egész történelmünk, amely írásban a rendelkezésünkre áll, és mintegy négyezer éves rettentő nagy távlatot fog át, az evolúció történetéhez képest, egy pillanat csupán. Mert a földi élet négymilliárd éves és az emberi történelem, ennek mindössze egy milliomod része. Mi emberek szeretjük azt hinni, hogy ezt a bizonyos földi történelmet, ezt az egy milliomodrészt, ezt mi irányítjuk és alakítjuk, és hogy nekünk értelmes, gondolkodó lényeknek, ebben milyen óriási szerepünk van. Van is, de csak bizonyos korlátozott for- mában, mert az evolúció általános törvényei, azok az emberre éppúgy igazak, mint általá- ban a többi élőlényre, csak legfeljebb a lépték az nagyobb és nem egy, hanem sok em- beröltő alatt történnek meg azok a bizonyos folyamatok, amelyekből kitűnik, hogy bizony evolúció játszódik le itt is, kivéve a mostani időszakot. A magam részéről tehát meg va- gyok győződve arról, hogy most egy olyan időszakot élünk, amikor az evolúció egy na- gyon gyors, hirtelen katasztrófaszerű fordulatot vesz. Nem hiszem, hogy túlságosan örül- nünk kellene ennek, s mindannak, ami ezek után történik. – Va…ló…ban? Az ember csak dadog és kétségbeesik hirtelen. Mit értsünk azon, hogy katasztrófaszerű fordulatok lesznek!? Mi várható holnap, holnapután, azután? És egyáltalán…? – Néhány katasztrófaszerű fordulatot felmutatott már az élet. Az evolúció fő vonala, mindig is úgy nézett ki, hogy az élet mindenféle találmányokat dolgozott ki magából, sok- sok találmányt. (Szó szerint tessék érteni a találmányt, csak azok éppenséggel, nincsenek bejegyezve a Szabadalmi Hivatal Nagykönyvébe.) Itt az elektromosság ilyen-olyan hasz- nosításától kezdve, mondjuk a propelleren át a repülésig és egyebekig. Ezeket mind kita- lálja. Nemcsak a ma élővilága, hanem még az az élővilág, amely olyan egyszerű volt, hogy csak mikroszkóppal lehetett volna látni és érzékelni. Nagyon sokféle találmányt eszelt ki ez az élővilág, és ezekből már eddig is megszámlálhatatlan mennyiségű változa- tot hozott létre. S ezekből a variációkból mint elemekből egyszer csak a szerveződésnek egy magasabb szintjén, lehetőség nyílt egészen új típusú rendszereket teremtenie. Így jöttek létre a baktérium nagyságú sejtek sokféleségéből és sokaságából, például azok a típusú sejtek, amelyeket azóta is, csak így egyszerűen és közönségesen sejteknek isme- rünk, és úgy mondjuk, hogy van sejtmagja, meg mitokondriuma, meg protoplasztja, meg ilyen olyan sejtalkatrésze. De a kettő között három-négy nagyságrendnyi differencia is van tömegben vagy bonyolultságban. 150

– Ez a folyamat bizonyos értelemben hasonlít a paradigmaváltáshoz, melyet mint fo- galmat különféle kultúrák, a civilizáció és a hagyományos kultúra elemeinek egymásra hatása okán bekövetkezett változások összefüggésében használjuk előszeretettel, holott közismert, hogy egy természettudós, nevezett Thomas Kuhn híres könyve révén vált szin- te univerzálissá a természet- és bölcseleti tudományokban, paradigmaváltásról beszélni. De mit is jelent ez valójában? Nem is olyan régen „Paradigmaváltás a kereszténységben” címmel – Hát még ott is!? – a Vigiliában olvasom, idézem: „Kuhn a paradigma szón olyan gondolatrendszert ért, amelybe a különböző részletmegismerések beilleszkednek, és egy szerves egészet képeznek. Az ilyen paradigma olyan, mint egy mértani ábra: van közép- pontja és van perifériája, a hozzá tartozó minden elemnek megvan a maga helye, és min- den elem értelmét az egésszel való viszonya határozza meg. Kuhn szerint a természettu- dományok történetében ilyen paradigmák uralkodtak évszázadokig. Lassacskán azonban felgyűltek olyan új felismerések, amelyek nehezen illeszkednek bele a régi paradigmába. Így feszültség keletkezik. A hagyományos paradigma azonban olyan erős, hogy bele nem illő elemeket is saját viszonyrendszerébe kényszeríti, vagy nem vesz róla tudomást. Egy- szerre azonban megszületik egy gyökeresen új meglátás, amelynek következtében ösz- szeomlik a régi és kialakul az új. A régi paradigma elemei azonban nem tűnnek el, hanem új értelmet nyernek. Sok minden megmarad, de mégis minden megújul. Azonban az új paradigma sem meríti ki a valóság megismerésének minden lehetőségét, az idő előre haladtával újra felhalmozódnak az azt megkérdőjelező meglátások, és egy szép napon megszületik egy újabb paradigma. (…) Ilyen formán paradigmaváltást jelentett a geocent- rikus ptolemaioszi világképből a kopernikuszi világképbe való átmenet, majd a statikus világkép felváltása dinamikusra, az evolúciós világképre”. Ebben az összefüggésben óha- tatlanul felvetődik az a kérdés, hogy akkor tehát mit is érthetünk azon a végeérhetetlen paradigmaváltásos folyamaton, amelyet evolúciónak nevezünk? Pontosabban fogalmaz- va, az evolúció olyan paradigmaváltások sorozata, amely a magasabb rendű szerveze- teknek alacsonyabb rendűekből való kifejlődését, fokozatos átalakulását jelenti, ha jól gondolom. – Éppen erről beszéltünk egyébként, mert az a folyamat, hogy azokból a nagyon egy- szerű sejtekből ilyen bonyolult sejtek lettek, ez tartott kétmilliárd évig. Tehát az egész történetnek a feléig. És éppen itt a kétmilliárd évnél valami nagyon érdekes történt. Neve- zetesen az, hogy bizonyos sejtek „feltalálták”, hogy a fényt nemcsak úgy lehet hasznosí- tani, ahogy azt korábban tették, hanem úgy is, hogy a vizet bontják oxigénre és a mara- dék hidrogént, azt használják a belső kémiai, biológiai folyamataik szolgálatára. És az oxigént szabadon bocsátották. Így kezdtek el szaporodni ezek az élőlények, aminek a következménye az lett, hogy megnőtt a légkörben ez a rettenetes mérgező gáz, az oxi- gén, és úgy nézett ki, hogy az oxigén kiirtja a teljes földi élővilágot, mert az oxigénből peroxidok keletkeznek, és azok elroncsolnak minden szerves anyagot. – Ez hihetetlen. Eddig úgy tudtam, mert így tanították az iskolában, hogy az élet alap- vető éltető eleme az oxigén. Oxigén nélküle nem létezik élet. – Így is van ma. Pontosabban, nem egészen. De ma számunkra, az élővilág egy bizo- nyos részének az oxigén valóban nélkülözhetetlen. Ugyanakkor jó tudni, hogy az oxigén az ember számára is halálos méregnek számít és számított. Csakhogy az élővilág elkez- 151

dett mindenféle védekező mechanizmusokat feltalálni, kifejlesztett olyan enzimeket, ame- lyek az oxigén nevezetű mérget hatástalanítják, bennünk is meglehetősen sok ilyen enzim van. Tehát sok-sok olyan berendezés működik a szervezetünkben, amelyik az oxigénből származó mérgezést képes kivédeni, ez a feladata. Mert az történt ugyanis, hogy légkö- rünkben egyszer csak elkezdett felszaporodni az oxigén, s elérte a maihoz hasonlítható nagyságrendjét. Azoknak az élőlényeknek, amelyek addigra kifejlődtek, kétféle választá- suk volt, vagy valamilyen méregtelenítő berendezést alkottak, vagy visszavonulnak olyan helyekre, ahová az oxigén nem hatolhatott be, például a mocsarak mélyére. Ezt követte azután egy újabb találmány, amikor már nagyobb mennyiségű oxigén volt a légkörben, akkor valamelyik sejt rájött arra, hogy az oxigént fel is lehet használni, méghozzá energia- termelésre. És rájött a sejt arra is, hogy ezen az alapon, mintegy húszszor több energiát lehet termelni, mint a régi módszerrel. Ez lett a légzés. Ma ezt ismerjük légzésnek, és ez tette lehetővé, hogy azokból a pici sejtekből sokkal-sokkal nagyobb, de még mindig csak mikroszkopikus méretű, összetett, légzésre alkalmas sejtek fejlődjenek ki. Ekkor jelentek meg az úgynevezett eukariota sejtek, azok az élőlények, amelyekről már említettem, hogy sejtmagjuk van. Megjelenésüktől kezdődően, mintegy másfélmilliárd éven keresztül ural- ták a Földet. Ez idő alatt annyiféle tulajdonságú, új típusú sejt lett, hogy végül azok is összeálltak, s elkezdtek egyre nagyobb rendszereket építeni. Így alakultak ki a soksejtűek bő fél milliárd évvel ezelőtt. Mindezek után megjelentek a növények, az állatok, az egyéb soksejtű rendszerek. Azok között is viszonylag hamar kialakultak a legjobb típusok, azu- tán idővel ezekből is sok-sok újféle sejt keletkezett, és akkor ezek között is elkezdődött a kooperáció. Itt, ezen a ponton jelentek meg a társadalmak. Még nem az emberi társadal- mak. Néhány százmillió évvel ezelőtt már rovartársadalmak éltek. Ezekben már a soksej- tűek jelentik egy társadalom alkotó elemét. – Amelyek jól szervezettek, és szinte az óramű pontosságával élik az életüket. – Amelyek jól szervezettek. De nemcsak a rovartársadalmak jelentenek ilyen jól mű- ködő szerveződést, hanem a csordák, a falkák, a rajok is… Vagyis mindazon közösségek, ahol nagy tömegben vannak jelen az egyedek. És az egyedeknek együttműködése révén alakul ki valami olyasféle, ami önállóan képes tevékenykedni, mintha egy külön élőlény lenne. Itt lép közbe az ember. Mert az ember, úgyszintén elkezdte megalkotni a maga társadalmait, és így két valamit feltalált, ami korábban nem volt az élővilágban jelen: az egyik a pénz. Tulajdonképpen nem tudom, hogy honnan ered, mikortól létezik, de azt gondolom, hogy ez talán a leges-leges-leges kirívóbb találmány az evolúció történetében. Mert hisz az valami olyasmi, ami valójában nincs is, mert hiszen az semmi, egy papírda- rab, vagy még az sem. Egy számjegy csupán. Tehát a pénz valami egészen új elvonat- koztatás. A másik a tudomány. És itt most elsősorban a természettudományokra gondo- lok. Valójában ez a két emberi találmány együttesen indította el azt az óriási fejlődést, azt a technikai evolúciót, amin keresztül az ember elérkezett kora civilizációjához, társadal- mához. – Értsem ezt úgy, hogy a földi létnek három nagy kiszögelési pontja van: a természeti, a társadalmi és e kettőt állandóan a saját orcájára formálni és deformálni kívánó emberi? Eddig az evolúció természetéről fejtetted ki a véleményed: az anyag evolúciójáról, az elemi részekről, nevezetesen a biológiai fejlődéstanról, tehát az élőlények evolúciójáról, 152

másrészt a tudomány evolúciójáról, a pénz evolúciójáról. S közben szinte észrevétlenül eljutottunk ahhoz a hármas kiszögellési ponthoz, amely a természet, a társadalom és az ember viszonyát rajzolja meg láthatóan. A továbbiakban a lényegi kérdés az, hogy miként is néz ki az ember, a természet és a társadalom viszonyrendszere itt és most, az ezred- fordulón? – Minden a természet volt, és az is marad. A társadalom, egész egyszerűen közeg az ember számára. Bizonyos vonatkozásában persze közeg a természet is, amely az élet, a társadalom alapfeltételeit, az alapadottságokat határozza meg. Ilyen formán közeg a ter- mészet és a társadalom is, de ez utóbbit már maga az ember alakítja különböző lehető- sége: ismeretei, tudása függvényeként. Az, hogy milyen a természet, az biológiai értelem- ben adott. Tehát állandóan hat az élővilág is a természetre és az élőlények is hatnak egymásra. Mégis, mindennapjainkban olyan folyamatok indultak be, amelyek jellegükben alapvetően eltérnek az eddig történtektől. Nevezetesen arról van szó, hogy az élőlények, eddig csak a saját közvetlen hatókörnyezetükben tudták befolyásolni a természetet. Gon- doljunk arra a munkára, ahogy az ember megszervezte a mezőgazdaságot. De korábban hol volt képes mezőgazdaságot működtetni, földet művelni az ember? Ott, ahová reggel ki tudott gyalogolni, vagy ki tudott lovagolni, és ahonnan vissza is tudott jutni otthonába. – Térben és időben természetesen. – Térben és időben kötött volt és korlátozott volt. Most az embernek a tudomány és a pénz összefonódása révén olyan eszközöket sikerült kifejlesztenie, amelyek segítségével globálisan képes a világ folyamatait – most még csak természeti folyamatról beszélünk – befolyásolni. És ez már egy minőségi változást jelent. Mert most tulajdonképpen már nem a környezetet, a szó szorosabb értelmében vett környezetet szennyezzük vagy tesszük tönkre, hanem a természetet, az egész világot, az egész természet felületét roncsoljuk, pedig jelen pillanatban nincsen helyette egy másik világ számunkra. – Vagy nem tudunk róla, hogy hol és milyen formában van, ha van egyáltalán. – Majd a végén, ha lesz még időnk, akkor erre a vonalra is visszatérünk. Mindeneke- lőtt azonban azt kell megállapítani, hogy jelenkori társadalmunkban kísértetiesen hason- lóan omló és bomló, ugyanakkor furcsa, kitapinthatatlan változásokhoz érkeztünk el. Ugye a legkülönbözőbb társadalmi szerveződéseket ismerjük: a törzsektől a királyságokig, a birodalmaktól a demokráciákig. És azt is látjuk, hogy ezek a társadalmi alakulatok arra törekedtek mindig és minden- kor, ha a főbb tendenciáikat nagyvonalakban nézzük, hogy minél nagyobbak és nagyob- bak legyenek. Ugyanakkor az eddigi társadalmi rendszerek kiterjedésének mégis megvol- tak a maguk természetes határaik. Ez, történelmi időtávlatban gondolkozva, az elmúlt négyezer esztendőben nagyságrendileg valahogy akkora volt, mint a Római Birodalom, vagy az Egyiptomi Birodalom, vagy a Kínai Birodalom például. De miért akkora volt, amekkora? Azért, mert ahhoz, hogy egy társadalom belső rendszere működőképes le- gyen, ahhoz az kell, hogy a rendszer életét biztosító hatások, ellenhatások, a működést visszajelző információk időben és térben megfelelően képesek legyenek mozogni a rend- szer különböző részei között. Konkrét példák, mire gondolok? Itt volt a rómaiak a határvo- nala, a limes, a Duna. – Innen nézve, a Duna másik oldalán. 153

– Igen, a Duna másik oldala. A rómaiak kiépítették itt az úgynevezett bolhavárakat, melyeknek segítségével, tűzjelekkel nagyon gyorsan tudtak információt továbbítani: Vi- gyázat! Jönnek a barbárok, támadnak. Segítséget kérünk. És a többi. Ha ez a vészjelzés, üzenet, mondjuk három nap alatt ér Rómába, és ugyanannyi napig jön vissza, akkor már baj van, az már késő, mert mire valamelyik felmentő légió megérkezne, az alatt az idő alatt az ellenség mindenkit megsemmisít. Hasonló eset áll fönn mondjuk a hadianyag utánpótlása, hadianyag-szállítás időben történő kérdéskörében is. Mindebből világosan látható, hogy bizonyos nagyságnál nagyobb kiterjedésű birodalmakat létrehozni ilyen és ehhez hasonló objektív okok miatt nem sok értelme van, mert fenntartani hosszabb ideig nem lehet. – Bár sokan megkísérelték. Nagy Sándor. Napóleon. Hitler. S vajon ki lesz a kö- vetkező? – Bár többen is megkísérelték. Ez valóban így van. És különböző egységeket is létre- hoztak, mert rendszerint kisebb tartományokra bontották az egészen nagy rendszerüket, amelyek kisebb-nagyobb önállósággal bírtak, és így működtek is. És hát ideig-óráig fenn- tartottak olyan társadalmakat is, amelyeket elvileg nem lehetett volna. Mégis sikerült né- hány évig, évtizedig, vagy évszázadig, egy-két emberöltőig etc., de ezek történelmi idővel mérve csak pillanatok. – Ennek megvannak esetleg a biológiai törvényszerűségei is? – Igen, megvan a rendszerszemléleti törvényszerűsége, mert ez minden rendszerre igaz, nem csak a társadalmi rendszerre, ez igaz az órára, meg a televízióra is, meg min- denre, ami működik, hogy ott visszacsatolásoknak kell léteznie ahhoz, hogy a megfelelő korrigálási manipulációk létrejöhessenek, és a rendszer úgy működjék, ahogy működnie kell. De nem úgy, hogy felrobban, vagy összeomlik. Tehát ez kivétel nélkül minden műkö- dő rendszerre igaz. És a társadalom is egy működő rendszer. Ezek tulajdonképpen rend- szerelméleti szabályok, vagy törvényszerűségek, amelyek ezekre a folyamatokra is iga- zak. Azért is alakultak ki annak idején a nemzet nagyságú államok, direkt nem nemzetállamokat mondok, mert azért hasonló, másféle formációk is voltak, de ezek a néhány napnyi járóföldet magukba foglaló kis államok, ezeket lehetett stabilan fenntartani, mert ezek voltak rendszerelméleti szempontból a stabilizálhatóak. Ma valami fantasztikus dolgot művel a technika. Először is az egész Földünket elkezdték sűrűn behálózni min- denféle csatornák, csővezetékek, olyanok ezek, mint az érhálózat. Amiben úgy áramlik az anyag és az energia, mint ahogy az ereinkben a vér. S mindez természetesen ugyanazért történik, energiát meg anyagot szállít. Ugyanakkor mindenféle elektromos vezetékek há- lózzák be a világot, most már lassan az egész Földet. Közben tengerek alatt is kiépült az információs hálózat. Körülbelül 20-30 évvel ezelőtt eljutottunk oda (Akkor még azt mond- tam, mert akkor az számított a modern példának, hogy a tokiói olimpián, ha berúgtak egy gólt, azt a magyar tévénéző előbb megtudta, mint az a valaki, aki ott a stadion pénztárá- ban ült, aki nem nézte épp a tévét, de aki helyből hallotta, hogy felüvölt a szurkolótábor: Gól! Miért is? Mert a hang az 330 m/sec-os sebességgel terjed, a fény pedig 300 ezer km/perccel), tehát hamarabb volt itt a jel, mint ott 100 méteres távolságban. Ez volt az az idő, amikor információs szempontból ezt a határt átléptük, és mára ez valami fantasztikus méreteket öltött. Gondoljunk most a számítógépes világhálózatokra, amin keresztül ma 154

már szinte beláthatatlan, hogy micsoda információs lehetőségek nyílnak meg, és hogy ez hová fog vezetni, mert ez is az evolúció egyik törvényszerűsége, hogy minden olyan lehe- tőséget ki- és betölt, ami számára megnyílik, lehetővé válik. Tehát ha megnyílik annak lehetősége, hogy repülő madarak keletkezzenek, akkor létre is hozza az evolúció a repülő madarakat. Vagy például, ha a kitinváz biológiailag kialakult, akkor a rovaroknak a vázát meg lehet alkotni, ki lehet találni, hogy miként lehet kitint szintetizálni, és azt fel lehet használni repülésre, páncélnak, és így tovább. A technikában is így van, ha valamire meg- jelenik a lehetőség evolúciós szempontból, akkor azt a technikai evolúció, vagy az emberi társadalmi evolúció ki fogja tölteni, független attól, hogy az ember akarja, vagy nem akarja. – Nem akartam elhinni, hogy az evolúció ennyire erőszakos folyamat. Ezek szerint té- vedtem volna? − Az evolúció, én azt hiszem, hogy egy iszonyatosan véres folyamat, mert nagyság- rendekkel nagyobb azoknak a fajoknak a száma, amelyek kipusztultak, azoknál, amelyek túléltek. Csak legfeljebb az evolúció nem mindig jelent mondjuk effektív fizikai küzdelmet, hanem például azt jelenti, hogy az egyik eleszi a másik elől a táplálékot, és akkor így pusztul ki az adott faj, vagy egyszerűen csak a területet veszít az egyik élőlény azáltal, hogy a másik kiszorítja. Szóval az evolúció az egy nagyon kemény és nagyon véres fo- lyamat. – Eddig tehát az anyag evolúciójáról, az élővilág evolúciójáról, a társadalom evolúció- járól és a technika evolúciójáról beszélgettünk. A nagy kérdés az, hogy mi lesz ennek az evolúciónak a további következménye, esetleg végkifejlete? – A most elmondottak alapján talán már felvázolható, hogy miért mondtam azt, hogy az evolúció most egy nagyon-nagyon kritikus szakaszhoz érkezett, mert az ember, amikor végigjárja a társadalmi evolúció különböző fázisait, akkor nem tesz mást, mint kitölti azo- kat a lehetőségeket, amelyeket számára a természet eleve nyújtott, és valójában nem sok érdeme van abban, hogy ezek létrejöttek. Most már az elmondottak szerint olyan technikai lehetőségek vannak, amelyek megteremtik a lehetőséget, hogy az egész világ egyetlen dinamikus működésű rendszerré álljon össze. Ha úgy tetszik, azt mondhatom, hogy egyetlen szuperélőlénnyé, ahogyan mi sejtekből állunk össze, néhány milliárd sejtből, és minden sejt megteszi a magáét, hiszen a sejtjeink között ott vannak az érhálózatok, az ideghálózatok; ott van a posta, mert a hormon molekulák azok postázva vannak, sőt borí- tékolva vannak, címezve vannak. És így tovább… – Nincs is addig baj, amíg a sejtek közössége működik. A baj ott kezdődik, amikor a sejtek köztársasága összeomlik. – Az állatok kapcsán elmondható, hogy sejteknek nincsen köztársaságuk, az állatok- nál diktatúra van, nagyon kemény diktatúra. Méghozzá létezik arisztokrácia, amelyik diktál az összes többinek, nagyon határozottan, és ezt az arisztokráciát úgy nevezik, hogy agy- sejtek. Az dirigál. Van demokrácia is, a növényeknél. A növényeknél ott a sejteknek de- mokratikus közösségei működnek. – Szabadon asszimilálnak, disszimilálnak. – Szabadon asszimilálnak, disszimilálnak, ott nincsen agy. Éppen ezért a sejteknél nem lehet azt megtenni, amit egy állatnál, mert ha az állatot fejbe lövik, abban a pillanat- 155

ban elpusztul, de a sejtjei élve maradnak. A növényt így nem tudom elpusztítani, a nö- vényt csak úgy tudom elpusztítani, ha minden sejtjét elpusztítom. – Lassan és kíméletlenül a gyökerét rágva, ahogy mondjuk egy lótetű teszi. – Lassan, kíméletlenül a gyökerét rágva, vagy gyorsan tűzzel, méreggel lehet a növé- nyeket elpusztítani. De ez csak kitérő. A lényeg az, hogy az emberiség egy állati jellegű, állati típusú rendszerbe fog rövidesen, mármint evolúciós szempontból rövidesen, de emberi szempontból is nagyon rövid idő alatt összeszerveződni. Úgy gondolom tehát, hogy egy-két évszázadon belül összeáll, amit jelenleg nem tudok másnak nevezni, mint „emberiség- élőlénynek”. – Humanizálható élőlényről beszélhetünk, hogy a tárgynál maradjunk. – Pont ez az, azért nem hiszek a humanizmus jövőjében, mert a humanizmusban mé- lyen benne lakozik az egyén. – Az én? – Annak szabad akarata, annak az elképzelése, annak az önálló aktivitása. Egy ilyen állati típusú rendszerben parancsuralom van, ott mindenki teszi, gyakorolja a maga dolgát, és csak azt. Mert ha nem azt csinálja, akkor jönnek a különböző zavarok, amiket beteg- ségnek nevezünk, és az emberiség most efelé halad, nem egy növényi típusú rendszer felé. Az állatoknak mind van központi idegrendszere. Most maradjunk a magasabb rendű állatoknál, ahol központi idegrendszer van, amelyik dirigál, amelyik megmondja, hogy mikor mit tegyen az a rendszer. A növényeknél ilyen nincs. Akkor, amikor kiépítjük az elektronikus világhálózatot, akkor tulajdonképpen egy ilyen rendszert építünk ki. Tehát megteremtjük az egész világ vezérlésének feltételeit. Ha pedig azok megvannak, akkor azt meg is csináljuk, és akkor bizony az egyén, meg emberi jogok etc., feledésbe merül- nek, mint ahogyan az is, hogy ilyen-olyan nemzetiségű voltam, hacsak az nem fog már eleve valamilyen munkabeosztást jelenteni. Belőlem lesz a máj, mit tudom, a románokból lesz a lép, a szlovákokból lesz a hasnyálmirigy stb. – Ezzel a biológus azt mondja, hogy a technika, a robotok, azok képesek lesznek le- győzni a mi humanizálhatónak képzelt társadalmunkat? Ezek szerint felejtsük el mindazt, amiért a klasszikusok óta az eljövendőről ábrándozunk, tegyük le a lantot, nincs tovább? – Sajnos úgy néz ki, hogy ebbe az irányba haladunk vészes sebességgel. Ez nem egy szimpatikus irány. De van még egy nagyobb vész. Ez jelenti az evolúció végét, tudniillik evolúció csak ott van, ahol sok egyed van, és az egyedek között folyik a versengés, a létért való küzdelem. Ha létrejön az egész világot behálózó „Egy darab” élőlény, akkor ebből egy darab lesz. Nem kettő. Nem tíz, mint a nemzetekből, vagy több száz náció, vagy ilyen-olyan társadalom, és azok megvívhatták a maguk harcát és háborúit, ebből csak egyetlenegy lesz. Ott pedig, nincs evolúció. Az az Egy egyed menthetetlenül pusztu- lásra van ítélve. Most nemcsak azért, mert környezetet szennyez, meg elhasznál. Hanem önmagából abból a tényből, hogy egy darab van belőle, és nem lehet belőle másik, mert nincs hova reprodukálja magát, ez maga a halálos ítélet. – Ebből röviden és dióhéjban azt állapíthatjuk meg, hogy az evolúció bármennyire is tragikusnak tűnő végkifejletet rejteget magában, még mindig jobb, ha létező folyamat, mintsem maga semmisüljön meg. Mai beszélgetésünkben végigvettük a törzsfejlődés folyamatainak szinte minden lehetséges változatát. Az anyag evolúciójáról, az élővilág 156

evolúciójáról, a társadalom és technika evolúciójáról elmélkedtünk, és hát a pénz evolú- ciójáról is szó esett, most azt hiszem, hogy azon kell igazán elgondolkoznunk, mi történik akkor, ha nincsen evolúció? Mi van akkor, ha továbbiakban is az evolúciós folyamatok életben maradnak, milyen kilátásaink vannak a jövőre nézve, a Földön kívül, és itt a földi létben? – Itt a glóbuszon nem sok történik, „csak” annyi, hogy ha egy egységes rendszerré áll össze az egész emberiség, akkor vagy kiirtja saját magát, vagy okosabb lesz, és nem irtja ki saját magát, de akkor is menthetetlen lesz, el fog pusztulni, mert önmagában „egy” rendszer, mint már mondtam is, nem evolúcióképes, és hosszabb távon nem maradhat fenn. Hogy van-e megoldás!? Megoldás természetesen van. Ki kell lépni a világűrbe! Meggyőződésem szerint nagyon sok olyan égitest van a világmindenségben, amelyik alkalmas arra, hogy ott emberi településeket hozzanak létre, és ott elkezdjék azt utódaink, amit az ember a földön már realizált, megvalósított. Egészen biztos, bár nem tudjuk, „csak” biztosnak hihetjük, hogy léteznek más társadalmak is a világmindenségben, de egyelőre sajnos nem tudjuk, hogy azok milyenek. Milyen technikával oldják meg azokat a gondjaikat, amelyeket jelen pillanatban az ember még megoldhatatlannak tart. Hogyan képesek áthidalni az iszonyatos távolságokat, erre a mi földi tudományunk jelenleg még nem tud választ adni. De hát a tudomány sem állhat le, a tudománynak is fejlődnie kell, újabb és újabb felfedezések majdcsak elvezetnek bennünket oda, ahol valamikor a jelen- legi korlátainkat átléphetjük. És ha át lehet lépni korlátainkat, akkor az emberiségnek hosszú távon van jövője. Ha nem lehet átlépni ezeket a korlátokat, akkor én a magam részéről olyan nagyon hosszú távlatú jövőt nem látok. Persze, azért hozzá kell tennem, hogy ebben az összefüggésben mindig evolúciós léptékben gondolkodtunk, évmilliókban, százmilliókban és nem a magunk rövid pillanatnyi néhány emberöltőjében. – A századfordulón, úgy érzékelem, hogy a harmadik évezredben ismételten, valami- féle messiásvárásban lesz részünk. Jézus Krisztus Isten-embersége teremtett jövőképet azzal, hogy itt a földi létünkben, több mint 2000 évvel ezelőtt az Atyaisten megváltott ben- nünket, embereket bűneinktől úgy, hogy egyetlen fiát adta értünk tér és idő keresztjén. Ez az áldozati bárány időről időre elhalványulni látszik, majd mégis újra és újra átvérzi a tör- ténelem szövetét. Aztán történt olyan is, hogy Einstein relativitáselmélete jelentett forduló- pontot, lényegi változást az emberiség gondolkodásában. Most úgy látni, ha valóban ké- pesek leszünk belakni a világmindenséget együtt lüktetve a csillagokkal, akkor újra és ismét kozmikus lénnyé válik az ember. Talán itt, az evolúciós-reménytelenség ellenére, mégis csak ezekkel a pislákoló reményt ígérő, távoli jövőbe látó gondolatokkal zárhatjuk le mai párbeszédünket. De mielőtt elköszönnénk egymástól, néhány könyvet szeretnék kedves hallgatóink szíves figyelmébe ajánlani. Természetesen Gánti Tibor professzor könyveit. Az elsőt, amely 1975-ben jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gondozásában: Kvarkoktól a galaktikus társadalomig címmel. És itt van előttem egy másik könyv. Kontra Crick avagy az élet mivolta. Ebből csak néhány fejezetcímet kívánok kiemelni figyelemfel- keltőként: Pro Crick, avagy az öröklődés mechanizmusa; Kontra Crick, avagy a macska- nyávogás nincs beleírva a génbe; Kontra Crick, avagy miért nem szaporodnak szűznem- zéssel a férfiak? Vagy egy másik fejezetcím: Pro Crick 2, avagy a véletlen nem mindenható; Kontra Crick 2/1: avagy a szabadság nem korlátlan. És egy harmadik könyv. 157

Az élet princípiuma, mert ugyan nem beszéltünk róla, de Gánti Tibor neve mégiscsak ott vált ismertté, amikor a kemoton elmélettel kezdett el foglalkozni, ami kísérletként azt jelen- tette, hogy egy biológiai lényt, vagy épp egy élő szervezetet addig a pontig kísérelt meg elemeire szedni, szétbontani, amíg az, az élet utolsó jeleit mutatta. Akit tehát ez az elmé- let mélyebben érdekel, az olvassa el Az élet princípiuma c. könyvét. És egy negyedik könyv, amely mindenekelőtt lokális értékeket tartalmaz: Váci eltűnő szigetek címmel, amely 1994-ben jelent meg a Váci Múzeum Egyesület gondozásában, melynek nem mel- lékesen elnöke a váci születésű dr. Gánti Tibor biológus professzor, s titkára az örök szel- lemi társ és barát a bajvívásban, dr. Rusvay Tibor, a kiváló filológus, középiskolai tanár. Ez a szép küllemű könyvecske Vác Városért, valamint Vác Város Környezetvédelméért Alapítványok támogatásával jelent meg, s amelynek első beszédes mondata így hangzik: Mindennek volt és van előzménye. És valóban, ez nem is lehet másképp, a mai dialógu- sunk összefüggésében sem. A Gombás-patak kőszentes hídja előtt – Cservenák Péter levelezőlap-gyűjteményéből 158

„HISZEN A LEVÉLBEN IS BENNE VAN A FA” Expanzió X. – Remete-koncert Zebegényben, 1998-ban, Havas Boldogasszony templomában Ezredvégi dialógus Szabados György zeneteremtő lélekkel, zongoraművésszel Németh Péter Mikola – Korábban azt feltételeztem, ha a világ egész humanizálható- ságáról gondolkodók klasszikus alapokról indulnak, várhatóan megegyező véleményre jutnak. Ám, hogy ez mennyire nem így van, annak illusztrálására korábbi Madách Rádiós elmélkedéseink közül idézek most fel néhányat, olyanokat, amelyekben a humanizmus jelenkori értelmezésére tettünk kísérletet, s amelyek alapvetően eltérő véleményeket tük- röznek. Pellei Ilona, a Semmelweis Orvostudomány Egyetem filozófus-tanára például azt fejte- gette, hogy ma, az alig felismerhető és „tetten érhető” három emberi alaptípus: a bölcs, a lovag és a polgár személyiségjegyeinek újjászületésében, harmóniájában van némi remé- nyünk arra, hogy valóban humanistákká váljunk. Gyarmati György történész pedig arról beszélt, hogy csak úgy lehetünk humanisták, ha valóban világpolgárokká leszünk. Gánti Tibor biológus professzor ellenben határozottan azt állította, hogy a könyörtelen, törvényszerű evolúciós törzsfejlődés ismeretében, mikor is többnyire a virulensebb, az erőszakosabb élőlények maradnak fenn és szaporodnak tovább a létért folytatott küzde- lemben, nem sok reményünk van a harmadik évezred humanizálhatóságára. De miként vélekedik minderről egy olyan ember, aki zenét teremt szinte nap, mint nap a lelkében legalábbis, s akit úgy ismer a zenei nagyvilág mint dzsesszmuzsikust, zongo- raművészt, zeneszerzőt és zeneesztétát. Szabados György – Ezek immár napi gondok, a humanizáció, a humanizmus, az em- ber körüli elképzelések már nemcsak egy elefántcsonttoronyban élő, meditáló ember problémái. Nap mint nap ránk szakad a felismerés, hogy itt egy gyötrelmes változás indult el. Mindenki érzi, a saját bőrén érzi, hogy ez a változás látszólag egy szépülő, legalábbis 159

bizonyos területeken, bizonyos országokban, bizonyos helyeken szépülő, de egészében egy omladozó világ változása. – Az „építkező” romok közötti épülő és szépülő világ átalakulása. – Talán. Sajnos ezt kell, hogy mondjam. Úgy is, mint művészember, aki művészi adottságai révén bizonyos értelemben ugyan ösztönlénynek nevezhető, de más szem- pontból nagyon is tudatosnak. Ezért talán érzékenyebbnek is, néha túlérzékenynek is. Ezekre a jelenségekre, én magam nagyon figyelek. Azt hiszem, hogy a három idézett vélemény közül Gánti professzor mondta ki legkegyetlenebbül a valóságot. Az ember a természet része, s ez a természet, épp az ő jóvoltából igencsak romladozik. A világ meg- teremtetett, a világban különböző bonyolultságú, összetételű, minőségű, az élet különbö- ző szintjein élő lények vannak. (Magam valójában a szervetlen világot is bizonyos érte- lemben élő világnak érzem, nem csak a szerves világot. Egységben látom az egész kozmoszt.) Aki ezen a világon él, ami ezen a világon létezik, az mind születik, él és meg- hal. Mindennek ilyen íves története van. S végül, mindennek egyszer vége lesz. Lehet, hogy a humanizáció történetének is. A humanizmusnak is, minden bizonnyal. – Ez az élet természetes rendje? – Ez az élet rendje, ez a világ törvénye, ez a természet és a lét sorsa. Olyan nincs, hogy valami elindul, és az mindig csak jobb lesz és mindig szebb lesz és magasabb rendű lesz. A világ nem így működik. Mindennek belső meghatározottsága van. Humanizmus alatt pedig, azt a reneszánszban támadt gondolatot és életfelfogást értjük, hogy minden az emberért van, hogy a teremtés központi figurája az ember. Azóta az ember annak is képzeli magát, a teremtés központi alakjának. Hogy egészen leegyszerűsítsem a dolgot: a mindenség, amiben élünk, a növények, az állatvilág és a természet, a világ minden része körülötte, és az ő cselekedeteinek a függvényében forog. Ezt értjük lényegében alatta. Az ember világa körüli gond ma azért olyan súlyos, azért támadt és zuhant ilyen hatalmasan ránk, mert az ember tartósan önhitté vált és nem tanul. Sőt, ezzel még vissza is él, saját magát egyre inkább kitünteti ezzel a hiedelemmel. Holott az ember létének indoka, mint ahogy az egész világ létének indoka, nem önmagában van. Az ember létének indoka önmagán kívül van. És ilyen értelemben az ember, hasonlóan minden más élőlényhez, nem célja és értelme, hanem részjelensége a világmindenség- nek. Tudomásul kell vennie, hogy ő nem mindenható és mindentudó, hanem ő ennek a folyamatnak cselekvő, de kötelező alázatossággal jelenlévő tagja. Bár rajta keresztül, általa is folyik a teremtés, és így minden cselekedetének szörnyű következményei lehet- nek és sokkal súlyosabb következményei is vannak, mint bármely más élőlény cselekede- tének. Ennek tudatában kell, hogy legyen, s ez, ismétlem, azt is jelenti egyúttal, hogy nem mindenható és nem mindentudó. – Csak éppenséggel minden áron kísérletet tesz arra, hogy önkényesen saját orcájára formálja vagy deformálja a természetes világot. – De ez önkényesen nem sikerülhet neki. Az ugyan benne van a pakliban, hogy az ember a tudatával, a „szürkeállományával” jelen van a világban. Ám ha ez nem párosul azzal a belátással, tisztánlátással (azt hiszem, jobb szó a belátás), úgy is mondhatnánk, hogy azzal az erkölcsiséggel, ami nélkül a világon nem működik semmi – ugyanis e nélkül 160

az egész világ nem működik – tehát, ha önmaga erkölcsi minőségét nem tölti be, akkor, hogy úgy mondjam, le lesz váltva. Ez a belátás is a „szürkeállomány” dolga. Az ember szintje egy erkölcsi minőség. Ugyanúgy, mint minden minőségnek, az emberi minőségnek is megvan a maga erkölcsi- sége a maga szintjén. Hogyha az ember nem ér fel ahhoz a szinthez, amit a tudatával, az élményanyagával, egész lényének minőségével, permanensen és immanensen átfoghat és beláthat, ha ehhez erkölcsileg nem ér fel, akkor a külvilág, amelyben él, az emberen kívüli világ, a Természet, amely hordozza és fenntartja őt, előbb-utóbb hatalmas vissza- csapással fogja figyelmeztetni arra, hogy te rossz tanuló vagy, buta vagy. Méltatlan vagy. „Coki ” a helyedre. Minden jel arra mutat, hogy ez a visszacsapás lassacskán bekövet- kezik. – Ettől a bumeráng effektustól csak azt remélhetjük, hogy észhez téríti a világot, de azt is gondolhatjuk, hogy mindez nem fog bekövetkezni. Persze az ember „képzeli, hát szer- telen...” Egyik zenetörténeti esszédnek, amely a közelmúltban jelent meg könyv formájában, és közölte a Katedrális című irodalmi, művészeti, bölcseleti folyóiratunk is, „A zene kettős természetű fénye” (Zene- és mentalitástörténet) címet adtad. Az írást, egy szemléletesen pesszimista idézettel indítottad, amely azóta is itt dübörög a szívemben. Így hangzik: Az ember születéskor nyugodt, mert ilyen az Égtől kapott természete … …s minthogy nem vagyunk képesek visszatérni önmagunkhoz, az Égtől kapott értelem kialszik bennünk. Költői a kérdés, de engedelmeddel mégis felteszem, miért pont ezt a mottót választot- tad, és a benne foglaltakat ma is ugyanúgy gondolod, ma is, mint akkor? – Az előbbi beszélgetésrészben utaltam arra, hogy a természetben minden megszüle- tik és utána meghal. Ez viszont ténylegesen azt is jelenti, hogy az ember teljes készletek- kel születik. – Tökéletesnek születik. – A maga létére készen. Ilyen értelemben \"tökéletesnek\" születik, és utána belekerül ebbe a… – És utána, ehhez képest, ebben a világban megromlik, tökéletlenné válik, ha könyör- telenül le akarom egyszerűsíteni a Li Ki gyűjteményből: Feljegyzések a zenéről címmel idézett gondolataidat. – Meg merem kockáztatni azt, hogy valójában nem az az eredendő életprogramunk, hogy valami nagy, önzésünkből fakadó célt valósítsunk meg. Létünk értelme inkább az, hogy azt az eredendő nagyszerűséget, ami a világban és bennünk megnyilvánult és jel- lemzően jelen van, és aminek mi is részesei vagyunk… – …ennek a fejünk fölötti kozmikus nagy egésznek… – …azt a magunk részéről a maga méltóságában fenntartsuk. Hiszen a levélben is benne van a fa. Minden az egyetemes törvényből való. Minden a mindent képviseli. Nincs 161

olyan, hogy a világnak kis része, csak kicsi törvényeket képvisel. Mindenben benne van az alaptörvény, tehát minden és mindenki mindent képvisel. Amikor tehát a Nagy Egészről beszélünk, a kozmikus nagy egészről, vagy mondjuk: a természetről, akkor nyugodtan magunkról is beszélhetünk, mert bennünk ugyanúgy meg- van az Egész és viszont. Az emberi életnek egyetlen méltó célja ilyen értelemben, csak az egyetemes nagyszerűség és a teljesség fenntartása lehet. Nem buta kis figurákként szü- letünk, akik aztán egyre nagyobb okosságokat és szépségeket találnak ki. S ahogyan jönnek a különböző korosztályok, azok még okosabbak, akik még nagyobb nagyszerűsé- geket képesek feltalálni – ez nem így működik. A készletek adottak a születésünkkel, és az egy más kérdés, hogy a világgal való találkozásunk során és a világgal szembesülve – s egyúttal önmagunkkal is – ebből a teljességből mit vagyunk képesek felfogni. És képe- sek vagyunk-e a velünk születettet fenntartani. Képesek vagyunk-e ahhoz méltóan élni, s azt nem elrontani, megsemmisíteni. Egy horribilis fenntartó feladat tehát az, amiben élünk, és hogy ez sikerüljön, ahhoz két dolog kell. Egyrészt valamennyire ismerni kell önmagun- kat. És ahhoz, hogy magunkat megismerjük, a világgal kell találkoznunk, hiszen a világgal való kapcsolatunkban lelhetjük meg saját énünket. Az ember kifelé és befelé egyaránt nyitott. Tehát kifelé a külső végtelennel, és befelé, a belső végtelennel is találkozik. Mi magunk a kettőnek a találkozási pontján élünk. Minden élőlény, ebben a négydimenziós rendszerben, ami maga a természet, voltaképpen e kettős nyitottságban él. A kint és bent határmezsgyéjén szenvedjük el e végtelenül gyönyörű riadalomnak az aggodalmait, ami maga a világ. Miközben ezt felfogjuk, talán meg is értjük. Mert van esélyünk arra, hogy felfogjuk és meg is értsük ennek a négydimenziós rendszernek a nagyszerűségét, lénye- gét, s belső törvényeit. Nagy a teljesség csábítása. – A teljesség „csábítása”!? Mit kell érteni ez alatt? Talán ez az a teljesség, ami úgy képzelhető el, hogy volt valaha, egyszer, valamikor az időszámítás előtti időkben egy úgynevezett „aranykor”, melynek őskori metafizikája által minden hagyományosan együtt volt, az Egy, és oszthatatlan egyetemes világképben? S ha valóban létezett ilyen világkép, amely érzésed szerint létezése óta csábítóan visszahív, akkor az újra megszülethet? A 20. századi tapasztalataink alapján ez szinte lehetetlennek tűnik, mert mintha minden ellene szólna, mintha valami végérvényesen véget ért volna mint életlehetőség. A „Minden egész eltörött, / Minden egész darabokban” Adysan szorongató világérzése hatalmasodott el rajtunk félelmesen. Itt már a jövő sem a régi, így érzékelték, ilyen együgyű szkepszissel a századelő klasszikusai is. És mégis, a század szülötteiként a művészetekben azóta is irgalmatlan erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a tudatalattink mélyén fennmaradt aranykori töredékeket, a készakarva szétszakított és összetört ősi, váteszi ideákat diribdarabokként, cserepekként, időről időre mozaiksze- rűen újra összerakjuk. Eljátszhatunk persze a gondolattal, hogy egyszer majdcsak sikerül összeragasztgatnunk, összeállítanunk jövőképünk kozmikus teljességét, s így az ember a csillagmilliárdok rokonaként újra együtt lüktethet majd a csillagokkal, ismét kozmikus lény- nyé válhat. De valójában, és itt legyünk könyörtelenül őszinték, és ne csúsztassunk, meg kell vallani, hogy a tudományos gondolkodás által ez ügyben, bármennyire is szerettük volna, mégsem jutottunk sehonnan sehová, elvesztünk a részletekben, ma is egy helyben veszteglünk, s mélységes hiányérzetünk tériszonya is csak nőttön-nő. Az Egészséges 162

Egész az aranykori töredékekből sem képes egésszé összeállni, még az ezredvég szorí- tásában sem. – Az évszámok, az időszámítás dátumai csak eligazító jellegűek, a dolog lényege annak folyamatában van. Hogyha elérkezünk a 2000. vagy 2001. év dátumához, akkor ez valójában inkább pszichológiai változás lesz, mert az a tudat fog hatni ránk, hogy most egy másik évezredbe léptünk. Ez élményként és élményszerűen fog hatni mindannyiunkra. A nagy folyamatok azonban nem ezáltal történnek. Annak, hogy a 20. század ilyen nagy hiányérzettel végződik, nagyon hosszú története van, és erről már so- kan meditáltak, írtak a régiek is. Régóta figyelmeztetnek az európai elmék is, hogy itt valami nincsen rendjén. Az európai gondolkodáson kívül egyetlen bölcselet vagy vallás sem volt olyan pesszimista, nem volt oly aggodalommal teli és kétkedő, és főleg a saját sorsa tekintetében olyan kereső, mint az európai. Goethének van egy csodálatos verse, nem hosszú, de jelentőségében nagy vers, A bűvészinas, amely arról szól, hogy a tanít- ványok, a kis bűvészinasok, amikor a mester nincs jelen, mágikus erejükkel a seprűnyele- ket saját céljaikra használják, vízhordásra kényszerítik azokat. A seprűnyelek meg is kez- dik és hatalmas iramban, szinte az „Özönvízig” végzik a rájuk testált feladatot. Mert a bűvészinasoknak – önző tudással – sikerült rávenniük a seprűnyeleket erre a tevékeny- ségre, csak éppen leállítani nem tudták őket. Persze csak addig, míg a mester meg nem jelent a színen, és a történteket el nem rendezte. Ennél tisztább képletet nem ismerek arra vonatkozóan, ahová a világ ma tart, és főleg abban a civilizációban, ahol mi élünk, és amit a fehér emberek kultúrája hozott egykoron létre. Hogyha bármelyik távolkeleti világ, bármilyen más bölcselet, akár az indiánok hiedelemvilága gondolatkörébe is lépnénk, nem találnánk ilyen malőrt. Hiszen ők nem azzal kezdik, és kezdték, mint az európai ember. A mi civilizálttá vált emberünk folyton azon spekulál, hogy hogyan tudná a világot a maga javára felhasználni, hogy ez az ő nagyszerűségét és magasabbrendűségét hogyan tudná egyre „tökéletesebben” szolgálni. Az önfeledt szokássá vált hiúság és hatalomvágy van ennek a mélyén. Ezt nemcsak én mondom, ezt már régóta mondják a nagy gondolkodók is, akik, valóban a szívükön mérték meg ezeket a gondokat. (Lásd az imént megidézett Goethe-verset is.) Hiába mondták ki azonban egyértelműen a világ helyzetéről, mint ahogy később a Római Klub jelentései is megerősítették azt, hogy a mérleg tartósan defi- cites. A világ kormányainál süket fülekre talált a vizekkel, a levegővel, a növényzettel, a földdel kapcsolatos sürgős teendőkre való figyelmeztetés: másként kellene irányítani a gazdasági folyamatokat ahhoz, hogy ne legyen katasztrófaveszély stb. Nem hallgatnak a vészjelzőkre azok, akiknek pedig meglenne a cselekvőerejük a változtatásra. Ugyanígy olvasgatjuk a régi filozófusokat, aztán az újakat és csalódunk bennük, aztán még újabbakat keresünk, és megint csalódunk. Miközben olyan hagyományos tanítások és gondolatok, gondolatrendszerek, régi szóhasználattal: olyan bölcseletek vannak, ame- lyek örökkön örökké igazak. Ki foglalkozik ma komolyan ezekkel? Vissza kell térni a böl- cselet hagyományaihoz, a kikezdhetetlen tudáshoz. De ez nem kirándulás kérdése. Nem testi fáradtság kérdése, hanem szemléletbeli kérdés. Bölcseletek és bölcsek, amelyek- akik képesek voltak átlátni az Egésznek a működését, és elmesélni, átadni nekünk a taní- tást, már évezredekkel korábban. Ebből maholnap az is kiderül talán, hogy akkor bizony- nyal abszolút értelemben okosabb emberek éltek, mint a mostaniak. Akik figyelmeztettek 163

arra is, hogy hol vannak határok, amelyeket nem szabad átlépni. Mi átléptünk ezeken, a civilizáció már réges-régen átlépett ezeken a határokon. A butaságunk a fokmérője, hogy mennyire. S fokmérője az is, hogy nem vettük észre, hogy egyáltalán volt, létezett valahol határ, és ennek következtében lépten-nyomon, már szinte mindenütt, a butaság nyomai- val találkozunk. – Igen, de mégis azt remélni, hogy ezek a „határtalanságok” olyan sokkolóan égre kiál- tó, „maradandóan” riasztó jelek, amelyek a közgondolkodásban árulkodóak maradnak, s amelyek arra figyelmeztetik a ránk következő nemzedékeket, hogy így, ahogy eddig volt, nem mehet tovább. S akkor talán, ők már jó lelkiismeretük szerint sem lesznek képesek ugyanazokat a hajmeresztő, életveszélyes hibákat elkövetni a saját környezetük, termé- szetük ellen, amelyeket a mi nemzedékünk, talán tudatlanul, ám még „dalolva” elkövetett. De „határtalanságaink és útvesztéseink” összefüggéseinek mélyebb elemzésére ana- lógiát keresve, ismét „A zene kettős természetű fénye” című esszédből kell idéznem, mégpedig a következő gondolatot: „Az ezer évet jelentő és a középkor végén elveszett fonalat a zeneművészetben Liszt, Muszorgszkij és a századforduló francia zeneművésze- te, elsősorban Debussy lelte meg ismét Európában.” Eddigi beszélgetésünkön is valami- képpen az sejlik át, hogy a folyamatosság megszakad, lépten-nyomon utat tévesztünk, de nem tudni, hogy miért? Mondhatnánk úgy is, hogy az igaz útról, az aranykor porával lepett útról a rossz szellem letérít bennünket. De mégis, mi lehet ennek a magyarázata, találha- tunk valami mély történelmi, ok és okozati összefüggést a mai és a múltbéli tévelygéseink között? – Azt tanították nekünk negyven évig, hogy a lét határozza meg a tudatot. Át kell gon- dolni, hogy valóban a lét határozza-e meg a tudatot? Vagy, a tudat határozza meg a létet? Vagy ez a kérdésfeltevés, maga a csapda? – Az egyik kérdés, ha költői kérdésként kezelem, akkor a materialista, a másik pedig az idealisztikus világkép filozófiai állítása. – Én nem mondanám, hogy idealisztikus, mert az egy nagyon megfoghatatlan dolog. – Legyen utópisztikus? – Még az sem. Az végképp nem, mert ha azt mondom, hogy a kenyér nem háromhat- van, mint ahogy kecsegtették, hanem most nyolcvan forint valamennyi, akkor valóban könnyen azt gondolhatom, hogy a lét határozza meg a tudatot. De hogyha például azt állítom, hogy a kereszténység történetében, a protestantizmus megszületésével, annak az ellenkezésnek a megjelenésével és térhódításával, amely a protestantizmust létrehozta, egy olyan mentalitás, egy olyan gondolkodási mód vette át a főszerepet Európában, amely a mai napig tart, és amely olyan civilizációt hozott létre, amelynek szellemi végter- méke pillanatnyilag az úgynevezett információs sztráda, akkor ezt nem lehet ilyen egysze- rűen elintézni. Akkor épp a fordítottját is értelmezhetem. Az információs sztráda az a szá- mítógépes bonyolult rendszer, amely egy új világot kezd itt teremteni körülöttünk, s amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell, abszolút praktikus alapokon. Teljesen mate- riális szempontokon alapuló szellemi folyamatról van itt szó, amelynek a végeredménye az, hogy ez a számítógépes világ most kezdi átvenni egész belátható környezetünkben az életünk fölötti hatalmat. Ez a szellemi építmény nélkülözi a számrendszerből az irracioná- lis számokat, mert a kettes számhoz köti az egész működését, illetve ahhoz, hogy van 164

igen és van nem. Csak ez a két variáció létezik, erre az igen-nemre épül az egész rend- szer. Ami kellő példa talán arra, hogy végül is a lét és a tudat egyben, együtt, egyszerre hat és működik, így nehéz eldönteni (ha csak nem Istentől indulunk), hogy mi mit határoz meg? A tudat egy apró, de mélyen az egzisztencia köréből fakadó ébredése, változása, évszázadokon keresztül hat, s így egy relatíve más világot, egy más környezetet teremhet és hozhat létre, a lét adottságai és feltételei szerint. Úgy vélem, kis léptékben az igaz, hogy bizonyos létfeltétel-változásoknál a lét meghatározza a tudatot, de ha a világ történe- tét, a természet történetét nézzük, vagy a saját sorsunkat, akkor – ismétlem – ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Ugyanakkor ott van az a folyamat is, hogy a tudat miként határozza meg a létet, a lét folytonos visszajelzésében? Ez egyfajta libikóka, szinuszgör- be, lüktetés, pulzáció, teremtődés, teremtés-ritmika. A mi életünknek is ez a sansza. Az, ha felismerünk egy helyzetet, egy jó gondolatot, vagy egy igazságot, és abban hiszünk és ahhoz ragaszkodunk, akkor van esélyünk arra, hogy ezen keresztül egy üdvtörténetet éljünk meg. Egy belső és külső változás kell ahhoz, hogy megnyíljunk a világ felé, és a saját nyomorúságunk fölé tudjunk emelkedni. Ezt nem a lét fogja meghatározni, hanem a létünk és a tudatunk együttesen; a mi akaratunk, a mi felismerésünk, ha elég bölcsek és elég erősek vagyunk ahhoz. Visszatérve azonban a kérdés lényegéhez: úgy vélem, hogy az útvesztés mindig is a tudat tévedése. – Így a lét és a tudat kapcsolatában azt is feltételezhetjük, hogy ez az a sokat hangoz- tatott 20. századbéli, vagy ki tudja mikori „úttévesztés” nem más, mint az úgynevezett hegeli „ész csele”. E szerint az egyes ember saját érdekei értelmében teszi a dolgát, cse- lekszik, ám a Világszellem az Ész „cselt vet neki”, s egyúttal a Világ célját, saját célját is megvalósíttatja vele. De úgy is elképzelhető, hiába érzem, hogy rosszat cselekszem, mégis időről időre elfogadom, hogy becsapódom, vagyis saját magamat vezetem félre, tudatosan, mert egyszerűen nem merek igazán bízni az érzékeimben, az érzéseimben, az emócióimban, és mindenáron racionálisan, észérvekkel kívánok szinte mindent eldönteni és meghatározni. – Ez a nagy tévedés. Ez a mi kultúránk nagy tévedése, főleg az utolsó kétszáz év, a francia forradalom utáni időké. Elsősorban Descartes-tól számítjuk ezt, mert… – …mert ő az, aki a ráció mindenhatóságát a filozófiai gondolkodásban megalapozza. – Nem szabad az érdekészt az Egész fölé helyezni, holott a racionalitás nagyon fontos és nélkülözhetetlen szempont és gyakorlat. Én úgy gondolom, hogy az emberi szürkeál- lomány, az úgynevezett okos ember a földi létben, voltaképpen az egzisztenciája fenntar- tásáért funkcionál. Az emberi agy többi területei, tehát a nem szürkeállományú részek, ugyanakkor sokkal mélyebb információk birtokosai, s ezeket nem lehet nélkülözni, s per- sze nem is nélkülözzük. Nem lehet csak a racionalitásra építenünk mindent. Korlátoltságot jelent csak a racionális, az egzakt, ok-okozati felfogáshoz ragaszkodnunk, kizárólag eh- hez kötnünk gondolkodásunkat, és a döntéseinket. S ha azt keresem, hogy mi az ellen- pontja ennek a mi, szinte végletesen racionalisztikussá vált világunknak az európai kultú- rában, akkor mindjárt a keresztény gondolatot kell kiemelnem. A szeretet eszményét, annak felfogását, lényegének megértését és szolid gyakorlatát. Túllépni önmagunkon. Túl a saját egzisztenciánkon. 165

– Szabaddá lenni, úgy ahogy a már korábban említett tanulmányodban írtad az ego- centrizmussal szembeállított szerves szabadságról gondolkozva. – A szerves szabadság úgy értelmezendő, hogy amit mi ma szabadságnak gondolunk, az nem a szabadság, hanem szabadosság. (Szabadosság a fogalom pejoratív értelmé- ben.) A szabadság nem a mindent lehet korlátlan elve. A szabadság annak a felismerése, hogy mit, miért és hogyan lehet. A szabadság a jó, a méltó választás szabadsága. Nem más tehát, mint a világ nagy rendje, e rendnek valamilyen módon való felismerése, leké- pezése, azonosítása magunkban. Annak csodálata, az abban való ámuldozás, és az ahhoz való illeszkedés. Az ember, ha nem képes ámuldozni, megrendülni a világ csodái- tól, annak nagyszerűségétől, akkor az az ember már nem szabad lélek. Ez vezet a ka- tasztrófához. – Ha már képtelen átengedni magán a világot. – Ma is ámuldozunk, csak nem helyezünk rá hangsúlyt, hanem panaszkodunk és szomorkodunk és vádaskodunk és lázadunk, holott ámuldozhatnánk is. Igaz persze, az eddigiekből is kiderült, hogy egyre kevesebb magasztos dolgon lehet ámuldozni. Az ámuldozás, az hogy a világot átengedjük magunkon, hogy részeseivé váljunk az egyete- mes nagyszerűségnek – ez hihetetlenül derűs pozíció. Ez lelki derűvel jár. Mégis egyre kevesebbszer gyakoroljuk, ezért mára megszűnt életünk alapélménye lenni, így amolyan szomorú komolytalanok lettünk. Szinte divattá vált ez a magatartás. – Ez sajnos nemcsak divat, hanem maga a realitás, a sajnálatos valóság. – Ironikusan mondtam divatnak. Nagyon sok tünete és oka van ennek a mélyen beállt depressziónak. Szomorúan azt kell mondanom, oka az is, hogy a Földön több ember él már, mint amennyit ez a Föld képes eltartani. – Ez lehet tehát az egyik felismerhető ok. – Az életünket meghatározó, terhessé vált közérzet, mély aggodalommal, elfojtott ret- tegéssel tölt el bennünket. Nem is fogjuk fel még igazán, milyen súlyos következményei lesznek ennek a tendenciának. – Ne tévesszünk utat. A zene és az irodalom kapcsolatáról kezdtünk el polemizálni az elején. A Szarvas-zenéd hallatán is úgy érzékelem, hogy az itt felvázolt világképnek a szívében a Hamvas Béla-i Scientia Sacra, „Szent Tudás” áll. Az a filozófiai gondolkodás, amely az őskori emberiség egységes szellemi hagyományára épít, s amely a kultúrát egy expanzív nagy egészként kezeli, ahol tulajdonképpen mindennek van helye, a maga fajsú- lyának megfelelően: a zenének, a képzőművészetnek, az irodalomnak, és minden más- nak. Ezt Hamvas Béla valahol úgy fogalmazta meg egyik szemléletes példájában, hogy a kultúra fogalmát a lehető legszélesebb körre terjesztette ki. Azt fejtegeti, hogy a kultúra valahol ott kezdődik, ahol és amikor a termelő, a parasztember a krumplit már réges- régen nem azért kapálja, hogy még több legyen belőle, hanem hogy a krumpli jól érezze magát. A kultúra ilyen értelmezése a teremtésnek és a termelésnek is lényege. – Az, hogy eszünk, élünk, pénzt keresünk és így tovább; gyermeket hozunk a világra – ezek világi életünknek az alapjai. Az egésznek a mélyén viszont egy nagyon is általános, értelmes alanyi szemlélet, felfogás és eszmélkedés húzódik meg, mely eszmélet ugyan minden emberben önálló, saját, de valójában alanyi. Ez az emberben mélyen jelen van. – Ma is érezhetően, azt hiszem. 166

– Alanyi. Ez kulcsszó. Az elmúlt évek és a jelen kulcsszava. Egy olyan világé, ahol mindenki mindig a különbségekre helyezi a főhangsúlyt, ahol arra büszke és azzal foglal- kozik, amiben más. Hogy más vagyok, mint a többiek! Holott a titok ott húzódik a mélyben, az alanyiságban, mert a mélyben mindnyájan egyek vagyunk. A különbségek, azok csak árnyalatok. A mélyben mindenki ugyanonnan való és minél mélyebbre tudunk magunkba szállni, figyelni, létünk mélyén ugyanazt találjuk meg mindnyájan. És ezt tiszteljük egy- másban. Az, hogy ma nem ebben gondolkodunk, nem így élünk, ennek megint csak hosz- szú története van, és igazából ezt a szemléletet, ezt az elrontott szemléletet kellene visz- szavezetni ahhoz, amit az a szó, hogy alanyiság, az emberben jelent. Arra a felismerésre visszavezetni, hogy végül is minden lényeges dologban hasonlóak vagyunk. Ez a belátás a legfontosabb. Az összes többi csak érdekesség, amire persze végtelenül kíváncsiak vagyunk. Hamvas Béla, egész élete munkáját, a szinte felfoghatatlan mennyiségben fel- kutatott ismereteket, és igyekezett átadni, amit azért tett, mert valójában a végső titok érdekelte, az, ami az egészet egyben tartja. Az alanyiság gyökere. És lám élt egy ember, aki a régi nagyokhoz hasonlóan, egész életét erre a kutatására tette fel. A végső titkot, okot, célt és megoldást a sűrű látszatokon át – végül is megint csak – Istenben találta meg. – Igen, Hamvas Béla ezt úgy fogalmazta meg, hogy hagyomány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten, és hogy a föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség van. Az általa képviselt mentalitás, napjaink útvesztői ellenére is egyre in- kább éledezni látszik. Ennek a filozófiai alapállásnak számomra az az üzenete, hogy ige- nis szükségünk van arra, hogy újra és újra a mélyre szálljunk, tévelygéseinkben is vissza- nézzünk a már megtett út egészére. Hiszen csak így van esélyünk arra, hogy a megtett benső és külső utak tapasztalataiból, amelyeket az őseink hagytak ránk, s amit lehet, hogy egész egyszerűen már csak génjeink programjai rögzítenek, ebből az ősemlékű időből újjászületésünkhöz még mindig képesek legyünk erőt meríteni. – Van egy szent madár, amely sok kultúrában jelen van, a Főnix madár. Az egyiptomi kultúrában és a görögben Főnixnek hívják, a kínaiban Feng madárnak, nálunk és a per- zsáknál Pávának. Ez a mi pávamadarunk. Erre a mitologikus madárra az a jellemző, hogy képes saját magát elpusztítani, eléget- ni, és utána saját hamvából újjá születni, feltámadni, új erőre kapni. A Főnix, a Páva, kép- zeletünk szent madara, a lét egyik alaptörvényét testesíti meg. Mindig, minden kultúrában elkerülhetetlen, hogy a főnix-cselekedet egyszer bekövetkezzék. Ezen át kell esni. Ma is elindult ez a folyamat a világban. A mi világunk kezdi elégetni magát, hogy valamiképpen egyszer csak újjászülethessen. Minden ilyen változás mélyén már ott van az újjászületés főnix-ígérete. Olyan ez, mint az erdei tarvágás. A tarvágás a legkegyetlenebbül pusztítja le az erdőt. Ám a csonkok között a mélyben már ott mozdul, éled az új mag. Nem abból a csonkolt szárból szökken, abból a tarvágott kis csonkból az új élet, hanem a közötte levő elszórt magvakból, amit észre sem veszünk. Azokból lesz a feltámadás. Ez a jövőnk titka. Hogy igazából nem tudjuk, hogy a jövő miből fog megszületni, s hogy milyen lesz. A ter- mészet magasabb rendű. A világ nem feltétlenül a mi fantáziánk mentén folytonos. Ne higgyük azt, hogy mi tudjuk, milyen lesz a jövő. Alapjában ugyanaz lesz, és mégis merő- ben más. Mi képzelődünk, tervezünk, hogy majd ilyen lesz vagy olyan. Merthogy szuper 167

számítógépek segítenek ebben a tervezésben. Olyan robotok, olyan mesterséges szerke- zetek, amelyekkel például már bármely állat szeme szerint tudunk látni és láttatni: egy légy tekintetével, vagy azt utánozzák, hogyan látja a világot egy marha, satöbbi-satöbbi. A jövő mégsem úgy fog alakulni, ahogyan az általunk készített mesterséges szerkezetek, mesterséges világa mentén eltervezzük. Lehet, hogy egy ideig így alakul a létezés bonyo- dalma. De ez egy mesterséges, erőltetett folyamat, ami szinte leváltja, de legalábbis sú- lyosan megzavarja a természet organikus folyamatait. Ám ez csak a Főnix gyötrelmes agóniájának a meghosszabbítása, tetszhalálának és a megváltásnak, az újjászületésnek az elodázása. A világnak azonban végig kell élnie mindezt, és attól nem lesz rosszabb. Jobb lesz. Csak jobb lehet, mert a teremtésnek ez a lényege. Engedtessék meg, hogy egy művész így vizionáljon. Én hiszek, és reménykedem a Főnix madár legendájában. Szabados Györggyel Nagymaroson, az Anna-klubban eszmélkedünk 2009-ben (Megjelent a Napút című folyóirat 2003. évi V. évfolyama 5. számában, első Ekszpanzió tematikájában, 85–94 p. Átvette 2013-ban az Új Forrás című folyóirat, majd 2015-ben Szabados György ÍRÁSOK III. című posztumusz művében jelent meg Szombathelyen, a BKL Kiadónál.) 168

VOX HUMNA – GOND ÉS GONDOLAT „Úgy élni, mintha minden tettünket az Egy igaz Isten nézné” Töprengéseink Maklári József Liszt-díjas karnaggyal, a Zeneművészeti Főiskola tanárával a szépség és szeretet egységéről, Kodály és Bartók aranykorról vallott nézeteiről Németh Péter Mikola – „Vigyázat, humanisták” Madách Rádiós bölcseleti tereferénk első évfolyamának ötödik száma jelentkezik a mai napon, hogy újra kísérletet tegyünk a bánat ellen, hogy „vagyunk, s egyszer csak nem leszünk”, hogy ismételten megkíséreljük hallgatóinkkal, és mai vendégünkkel, Maklári József tanár úrral, a Vox Humana karnagyá- val, azt, hogy a „Gond és Gondolat” jegyében életünk bonyolultnak ható meglátásairól, érzéseiről, benyomásairól a lehető legegyszerűbben, közérthetően együtt gondolkozzunk. Elmúlt adásaink vendégeivel, egyvalamiben egyetértésre juthattunk, abban, hogy humani- zálnunk kell ezt a tagadásokra, megtagadásokra és elutasításokra építő világot. Ám, hogy miként, milyen formában – egyáltalán lehetséges-e? –, ebben meglehetősen eltértek a vélemények. Első vendégünk Gyarmati György történész szerint a világ, úgy humanizál- ható, hogy előbb vagy utóbb világpolgárokká válunk, igazi kozmopolitákká leszünk. Pellei Ilona filozófus-tanár három emberi alaptípus személyiségjegyeinek egységében: a lova- géban, a bölcsében és polgáréban lát némi reményt a humanizálhatóságra. Rusvay Tibor nyelvész-tanár pedig, az egykori Eötvös-kollégista a következőket mondta: a humaniz- mus, mint erény és magatartás ma illuzórikusnak tűnik, mert a humanista ember nem légüres térben, hanem szervezetten, politikailag jól körülhatárolt környezetben él. Ez a környezet azonban ma, a bőrünkön érezhetjük, durva és kegyetlen. A humanista hang eltűnik benne. Gánti Tibor biológus professzor pedig nem kevesebbet állított, szinte teljes egyetértésben Rusvay Tiborral, azt, hogy az evolúciós folyamatok az alacsonyabb rendű- ekből magasabb rendűekké való átalakulás folyamatában nem ismerik a humanizációs lehetőségeket, hiszen mindig is az erőszakosabb, a virulensebb győzedelmeskedik. Ebből tehát az is következik, hogy törvényszerűen a létért való küzdelemben tulajdonképpen a 169

humanizmusnak nincs helye. Mi a véleménye minderről a zenepedagógusnak, annak az embernek, aki a zenével él és álmodik. Akinek a Vox Humana jelenti a mindenséget. Maklári József – Először is meg kell állapítanom, hogy nagyon megtisztelő társaság- ba kerültem, mert akiket itt a bevezetőjében Németh Péter név szerint felsorolt, azok mind arra hívnak és serkentenek, hogy itt bizony össze kell szednie magát az embernek. A bevezetőből egy-két szó már eleve megragadott. Az egyik: a közérthetőség. Jó lenne, ha a humanizmus, ez az olykor mumusnak tűnő szóösszetétel, amire most vasárnap reggel az álmosan ébredező ember, rá kellene, hogy hangolódjon, ne valami elvont fogalomként hasson. Nehogy azt mondhassa bárki is: „jaj mit beszélnek nekem ilyesmiről ezek”, hogy humanizmus, amikor annyi gondom és problémám van egyébként is az életben. És való- ban, ha az ember úgy nézi a humanizmust, ahogyan az eredetileg kialakult, akkor megle- het, hogy az értelmezés szempontjából nehézségeket okoz, de ha úgy gondolkodunk, ahogyan ezúttal én is szeretném, akkor igenis van esélyünk arra, hogy közérthetővé te- gyük ezt a fogalmat. Nekem ebből a feladatból nyilván az is kötelességem, hogy a huma- nizmust barátságosan kezeljem, hiszen olyan énekkart vezetek évtizedek óta, amelynek a neve Vox Humana. Bár ennek a humanizmushoz közvetlenül semmi köze, ha csak úgy nem, hogy ez a szógyök, hogy humán, azt jelenti, hogy ember, emberi, emberiesség, tehát az emberi hangról beszél, arra vonatkozik. De én most továbbmegyek, mert az az érzésem, hogy a humanizmusnak az is a lényege, hogy saját magunkról, az emberi kap- csolatainkról és az embereket érdeklő gondokról, gondolatokról elmélkedjünk. Tehát én nem azt a fajta humanizmust szeretném itt most boncolgatni, ami annak idején a 14–15. században megszületett. – Bár az is hozzátartozik a mához, az az idő, a reneszánsz ideje, az újjászületés kora. – Amikor valami olyasmi történt, hogy a kialakult dogmákkal szembesülve az emberek fellázadtak. Az akkoriak azt állapították meg, hogy most már meg kell vizsgálni, hogy a távolabbi idők, és mondjuk a tudományok, mit hozhatnak és mondanak számunkra. Tehát, az akkori humanizmus nyitást jelentett. Ha ezt a nyitottságot jelentheti most is, akkor talán nem is olyan nagy a baj. De az értelmezésnek lehet egy másféle megközelítési módja is. A humanizmus tulajdonképpen nem egy bűvös szó, hanem egy gondolkodásmód, emberi magatartás. És hogyha erről így beszélünk, akkor valójában mi rendes embereknek érez- hetjük magunkat, akik természetesen hasonló rendes emberekkel kívánunk erről együtt gondolkozni most. Akkor belátható, nem is olyan megközelíthetetlen ez a fogalom. Most nyilván én zenei oldalról fogom megközelíteni ezt a témakört elsősorban. Egy olyan ének- karral dolgozom évtizedek óta, amelynek tagjai fáradtan, munka után összejönnek, és kísérletet tesznek arra, hogy énekeljenek, megpróbálnak valami olyat megkeresni és meg- találni, amire azt lehet mondani, hogy szép. Ez a szép-keresés, a szépnek a megtalálása, úgy vélem, hogy valahogy ez a humanizmus lényege. És ha én ezt így érzem lényeges- nek a kórusban, akkor mi tulajdonképpen lehet, hogy humanisták vagyunk. És akkor nem is olyan elérhetetlen, bűvös szó ebben a pillanatban az a humanizmus. Számtalanszor észrevettem, csak egy példát mondok, hogy összejönnek az énekkarban az emberek, és látom rajtuk, hogy fáradtak, látom rajtuk, hogy sokan csak a tisztesség miatt vannak ott, mert megígérték. És akkor elkezdünk dolgozni, elkezdünk egy népdalt, vagy valamit éne- kelni, és akkor az arcok, azok a kemény vonások, azok az ökölbeszorított görcsösségek 170

kezdenek oldódni és a végén számtalanszor észreveszem, hogy egy oldott, jókedvű, kellemes hangulatban levő társaság megy el a próbáról. A humanizmusnak talán ez is lehet a feladata, úgy nyitni ki az emberek szívét, lelkét, hogy megtalálják az életben azt, ami szép, márpedig az életben nagyon sok szép dolog van még ma is. Nem azt mondom, hogy nincsenek csúnya dolgok is, de voltak talán már ennél nehezebb időszakok is, mint most. Bár a mostani sem egyszerű, mi tagadás, de nem kell annyit a politikával foglalkoz- ni. Nálunk a kórusban az a szabály, ha a próbaterembe bejön valaki, akkor a politika megszűnik, mi nem politizálunk, mi a szépség ideáljainkkal foglalkozunk, mi zenével fog- lalkozunk, mint ahogyan ezt Kodálytól megtanultuk, ezt tanultuk Bartóktól is, és ezt tanul- tuk a legnagyobb zeneszerzőktől, s magától a zenétől is. Ők is mindig arra törekedtek, hogy szépséget, ezt az ideát megkeressék, megtalálják. Ez a „szépideál” persze minden korban változik. – Ez nem is lehet másképp, de eszembe jutnak a szépről, a szépségről vallott filozófi- ai, vagy épp esztétikai egyszeregyek. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” – Kant. „A szép- ség visszafénylő rendje valaminek, ami már realizálhatatlan és túl van a renden. Zene. Hangok rendje, ami a csendet utánozza.” (Simone Weil) – Tulajdonképpen a szépség, amit mi keresünk és időről időre meg is találunk, az kéz- zelfogható, annyira kézzelfogható, hogy meg tudjuk mutatni a közönségünknek. És mi jobban átérezzük szerintem a megtalált szépet, mint a közönségünk, mint azok a hallga- tók, akiket a koncerten vendégül látunk, mert mi a kórusban, a megtalált szépséget érzel- mileg is feldolgoztuk. A közönség abban a pillanatban csak érintőlegesen vesz részt a szépségélményben, tulajdonképpen nem is juthat olyan közel hozzá. Tehát valójában, ha az ember csinálja, nemcsak vizsgálgatja, és nemcsak beszél róla, akkor hamarabb meg- érti és előbb a közelébe jut. Én a humanizmusnak ezt a nyitottságát, a humanista gondol- kodásnak és a humanista szemléletmódnak a tágasságát szeretném kiemelni. Nem is beszéltem róla egész életemben ennyit, mint most itt, mert rákényszerít ez a terefere, és ez a környezet, Rusvay Tiborék és a többiek. Mert ők annyira tudják, hogy mi a humaniz- mus. De ők lehet, hogy nagyon tudják, ugyanakkor, én azt nap, mint nap gyakorlom, hogy így nekem az a meglátásom, aki elkeseredetten azt mondja, hogy humanizmus nincs, annak nincs igaza, mert humanizmus van, mert humanista megközelítésmód és humanis- ta gondolkodás kell, hogy legyen. Ezt gyakoroljuk mi egész életünkben. – Igen, higgyünk benne, hogy a humanizmus mindenféle ellenhíresztelésekkel dacolva volt, van és létezik. És most beszéljünk arról, hogy mit is tanulhatunk meg és mit is sajá- títhatunk el, a „példamutató nagy ikerpár”-tól Kodály Zoltántól és Bartók Bélától, akiktől megtanulhattuk a „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az, / ami nekünk vigasz, / hogy van lelke még / a „nép”-nek, él a „nép”, / s hangot ad!” – ahogy Illyés Gyula írja. Reményeink szerint megtörténhet velünk a csoda, ha nem csak felületesen mártózunk meg zenéjükben, de szívvel-lélekkel, életre szólóan el is mélyülünk mindabban, amit Ők ketten, a halhatatlan magyar zenei ikerpár hagyott ránk és a világra élete munkájával és példájával – És akikre felnézünk feltétlenül, hiszen Kodály az, akitől az egész zenészgeneráció szinte kivétel nélkül személyesen is tanult, és Bartóktól, aki egész más egyéniség volt. Ugyanakkor, valahogyan az a meglátásom, hogy Kodályról egy picivel többet kellene 171

beszélnünk, mert Kodályról nagyon sok mindent nem tud a közvélemény. Először is azt sem tudja, hogy Kodály annak idején Eötvös-kollégista volt, ugyanúgy, mint Rusvay Tibor, és nagyon büszke volt rá, hogy Eötvös-kollégista lehetett. Akik az Eötvös Kollégiumban tanultak többségükben koncentrált tudomány megközelítők lettek. Tehát ők aztán igazán nyitottak voltak a humánumra, arra hogy több mindent megismerjenek. Kodály végül pél- dául doktorátust is szerzett, pedig annak idején zenei doktorátus nem volt Magyarorszá- gon. Így aztán nem is zenéből szerzett doktorátust, de mégis valami olyasmiből, ami kap- csolódott az ő zenei érdeklődéséhez. A magyar népdal strófaszerkezetéből szerzett doktori címet, ami annyira különleges volt akkor, hogy alig tudták összeállítani a disszer- tációt felülbíráló bizottságot, mert teljesen ismeretlen volt ez a terület. Nyilvánvaló, hogy Kodály a korábbi népdalgyűjtések alapján egy-két népdalt a disszertációjában már eleve feldolgozott. Ő maga mondta, hogy bármilyen zenét hallott életében, azt azonnal megje- gyezte. És nagyon sokféle népdalt, és nagyon sok értéktelen népdalt is hallott a későbbi- ekben. De egyszer csak rájött arra, hogy amit évtizedeken át hallott és összegyűjtött, meg a fonográfon található népdalok, egészen más világot mutatnak, mint a korabeliek. És valahol ebben a különbségben lehet az eddig meg nem fejtett titok, a népdalok lényegé- nek és szépségének a nyitja. S ezért elkezdett utazgatni, ment faluról-falura, és a falusiak- tól megpróbálta újra összegyűjteni ezeket a népdalokat, és így kezdett el kinyílni előtte egy eddig soha sem hallott, soha sem látható, lehetetlen szépségű világ. Megint ezt a szót használtam, hogy kinyílt előtte, ez megint egy humanista hozzáállás, hogy valójában nyi- tottá tette magát valami olyan szépségre, ami őt érdekelte, és ez a nyitottság oda vezetett, hogy egy nagy népdalkutatóvá, népdalkincsünk rendszerezőjévé vált. A zenéjét is úgy kezeljük, hogy népdalra épülő zene. Kodály nyilvánvaló, hogy megtalált valami földön túli dolgot a népdalban, mint ahogy rávezette Bartókot is, akit ez nem annyira érdekelt. Bartók hangszeres megközelítéssel indult el a pályáján, de amikor a 30-as években kórusműve- ket kértek tőle, Kodály vezette őt rá arra, hogy érdemes elővenni a népi szövegeket és dallamokat. A népdalra építve keletkezett az a fajta kozmikus bartóki zene, amire az egész világ nyitottá vált. Kodály zenéjére kevésbé. Kodály jobban kötődött a magyar való- sághoz, éppen ezért Kodálynak a nemzetközi elismerése lassabban következett be, mint Bartóké. Népszerűen úgy szoktam megfogalmazni, hogy Kodály picit akkor is vokálisan, tehát énekszerűen gondolkodott, amikor hangszeres zenét írt. Gondoljunk csak a Pávava- riációkra, nagy zenekari művére, ami a Felszállott a páva dallamára épül. Bartók pedig egy kicsit akkor is hangszeresen gondolkodik, amikor vokális, tehát éneklésre szánt zenét ír. Nyilvánvalóan nem igaz ez így teljesen, mert az ember, amit dogmaként kijelent, az mindig túlzás, de azért kicsit mégiscsak jellemezi a helyzetet. Kodály következetesen csinálta egész élete végéig a népdalgyűjtést és a feldolgozást, erre serkentett mindenkit, erre serkentette azokat, akiket tanított. Vásárhelyi Zoltánnak például azt mondta, annak ellenére, hogy ő hegedűtanári diplomával rendelkezett, hogy menjen el Kecskemétre – Kecskeméten született Vásárhelyi is, Kodály is –, és ne csak hegedűt oktasson, hanem tanítson népdalokat is, vezessen énekkarokat. És egyszer csak azon vette észre magát Vásárhelyi, hogy ő lett az énekkarok, a kórusok vezető szakem- bere, és mindannyian nála tanultunk, akik ma ezt a szakmát műveljük és tanítjuk. Tehát a humanista gondolkodásmód, a humanista nyitottság az, amit én nagyon fontosnak tartok. 172

Bár elgondolkoztató a humanizmus fogalma kapcsán, amiről Pellei Ilona filozofált, úgy emlékszem mintha azt mondtad volna a bevezetődben, hogy ő valami olyasmit állított, hogy a lovagiasság a bölcsesség, ez azért nem ellentétes a humanizmussal. – Nem egészen így mondta, de majdnem. – Nem elegendő cselekedet lovagiasnak lenni a humanitás szempontjából. Mert mond- juk, lovagias lehet az az ember, és lovagias is, aki megy az autójával, elüt valakit, és utá- na megáll, és segít neki. És nem mondható lovagiasnak az, aki elüt valakit, és cserben- hagyásos módon otthagyja áldozatát. – Pellei Ilona a három személyiségjegy egységéről beszélt, a polgáréról, a lovagéról és a bölcséről. Arról, hogy milyen jó lenne, ha csupa olyan emberrel lennénk körülvéve, akikben ez a háromféle személyiségjegy egységesen meglenne. Akkor talán ez a világ, a „Mi” világunk nem itt tartana, azon a mélyponton, ahol erkölcseiben most van. De visszatérve még Kodályra. Mindabból, amit elmondtál, végül is az derül ki, hogy a kodályi életmű az nagyjából két nagy részre osztható: az egyikbe tartoznak azok a művek, amelyekben Kodály eredeti népdalokat használ fel, a másikba azok, amelyekben a népdal ugyan nincs jelen, mégis a népzene nyelvén szólal meg a mű. – Így van pontosan. – Kodálynak volt egy gyűjtése, a magyar népzene 11. füzete, s annak 62 darabja. A gyűjtés kapcsán egy nagyon érdekes beszélgetés, vagy vita, vagy inkább polémia bonta- kozott ki Bartók és Kodály között. Abban azt hiszem, hogy mindketten megegyeztek, hogy a közép-kelet-európai zenei útvonalak kereszteződéseiben, szívében élünk mi magyarok, itt a Kárpát-hazában, tehát óriási az a kincs, amit feldolgozhatunk. – És amit magunkkal hoztunk valahonnan. – Ellenben Kodály Zoltánnak meggyőződése volt az, hogy pontosan a népdalok segít- ségével juthatunk vissza az aranykorba. Tehát, hogy visszajuthatunk egy olyan szakrális kultúra középpontjába, ahol még minden együtt van. Ezzel szemben Bartók Béla azt állí- totta, hogy az aranykor az mindig időről időre van velünk, tehát az tulajdonképpen a törté- nelem egészében jelenlevő egyszeregy, nem pedig egy bizonyos idő és egy bizonyos állapot térben és időben. – Igen. Úgy mondod-e, hogy vitatkoztak ezen? Ők szerintem nem vitatkoztak. – Nem is állítom, hogy vitatkoztak volna. – Ez kiderül az életművükből. – Elfogadható ez úgy, hogy amiről polemizáltak, az egy elviekben eltérő alapállásnak minősült, ugyanakkor mind a ketten tették a magukét, olykor közös utakon járva. – Igen, Bartók Béla egész másképpen használta fel a népzenei nyelvezetet, de fel- használta, közben nagy lépéseket tett előre, tehát továbbfejlesztette. Kodály szemmel láthatóan mintha kisebb lépéseket tett volna, mintha összegezőbb lenne műveiben, mint Bartók. Vagyis Kodály Zoltán jobban itt maradt Magyarországon, Bartók Béla pedig művei által inkább kinyílt a nagyvilágra. Azért van az, hogy az ember elővesz egy lexikont, ami mondjuk zenei lexikon, s amit Amerikában nyomtak, akkor Bartókról, csak úgy mondok egy számot, tizenkét oldal van, Kodályról meg kettő. Egész egyszerűen nem is igen értik az amerikaiak, hogy Kodály mit alkotott valójában. Nézzük csak meg a Kodályról készült fotókat, hányszor látunk olyat, hogy ül a fonográf mellett, miközben épp népdalt jegyez le. 173

Ez a kép nem annyira jellemző Bartókra, bár tudjuk, ő is gyűjtött népdalokat. Kodályra ez mégis sokkal jellemzőbb. Visszatérve az alapgondolatunkra, a humanista gondolkodás- mód lényegét tartom fontosnak ebben a pillanatban, hogy igenis nyitni olyan irányba, amin keresztül a szépséget, az ideát megpróbálom megkeresni, sőt, ha lehet, meg is találni. – Kinyitni azt a kalitkát, amiben élünk. Csakhogy sokszor kiderül, mint ahogy most is, hogy nem a nyitja, hanem a rabja teszi a kalitkát. Hiába röpültünk ki, több mint negyven év fogságából a szabadba, elkapott bennünket a szabadság tériszonya, s némely madarak máris visszavágynak a kalitka biztonságába, ól melegébe. Most is ez történik. – Kétségtelen, de egy biztos, hogy kevesebbet kellene politizálni. Mert csak úgy tehe- tünk szert arra a képességre, hogy a világ szépségei megnyíljanak előttünk, ha belemerü- lünk a politika útvesztőibe és szörnyűségeibe, ami manapság is van, akkor bizony az ember nem képes kellően optimista maradni. – Most végképp nem kívánnék belemerülni a politika útvesztőibe, de azért azt meg- kérdezem, hogy mit értesz te magad politizáláson. Mert annyiszor mondtad, hogy keve- sebbet politizáljunk, és a kóruspróbák is úgy kezdődnek, hogy most akkor zárjuk ki a ze- netermen kívüli dolgokat. – Hagyjuk kívül! A politikának azt a részét szeretném kívül hagyni, ami az egymásra mutogatásra, a marakodására épül. Hogyha a politizálás azt szolgálná, hogy próbáljunk a többi ember számára az életet tisztességesebbé, barátságosabbá tenni, itt jön be Pellei Ilona kifejezése, lovagiassá tenni az emberek egymáshoz való viszonyát, akkor azt tud- nám támogatni. Ha ez megvalósulhatna, ez lenne a humanista gondolkodásmód. De ma nem ez a politizálás lényege. Ma a politizálás lényege a marakodás, marakodás, marako- dás és a vita. És ez az, ami annyira távol áll a szépségideált kereső humanista gondolko- dásmódtól, hogy ezért kell kirekeszteni a politikát a próbateremből. – Térjünk vissza a zenéhez. Tehát eddig a felbecsülhetetlen értékű magyar nép- dalkincs kapcsán Kodályról, Bartókról beszéltünk. És hát mondjuk el gyorsan azt is, hogy a népdalnak mégiscsak történelmi hivatása van, a népzene funkciója az, hogy magyarsá- gunkban lelki közösséget hozzon létre. Egy és oszthatatlan hagyomány részesévé tegye az egyént, olyan ízlést, mércét plántáljon belé, mely mohón kap majd a zeneirodalom klasszikusai után, de ugyanakkor elutasítja a zenei ponyvát. Mindezeket egy olyan Vigília számból idéztem, amely 1972-ben jelent meg, Kodály születése évfordulóján, tehát egy jubileumi szám volt, és ezeket a sorokat Dobszay László írta le. Mi a véleményed? Gon- dolom, evvel tökéletesen egyetértesz. – Azzal nem, hogy ’72-ben. – Igen, 1972-ben. – Úgy nem jubileumi év, hogy Kodály 1882-ben született. Tehát az volt a centenárium éve, amikor a rosszindulatú emberek azt mondták – még a vízcsapból is Kodály folyt. Ezeket a kampánydolgokat én nem is nagyon szeretem, megmondom őszintén, mert többet árt az ügynek, mint használ. Annyit kell mindig adni, amennyit a közönség meg tud emészteni. Most egy pici kitérést érdemes tenni ennek kapcsán. Ahány emberrel én Ko- dályról beszélgettem, majdnem mind azzal kezdte, hogy mi az a Kodály-módszer? Mert mi mindig erről beszélünk, hogy mi ez a Kodály-módszer. Ez a kitérőnk, talán annyiból mégsem az, hogy Kodály Zoltánnak a gondolkodásmódja ezen a téren is humanista volt. 174

Mit csinált Kodály? Azt csinálta, hogy rájött, hogy olyan gazdag népdalkincsünk van, ami- lyen szerte a világon alig valahol. Olyan gazdag népek, mint a német vagy az amerikai például, azok mind import zenei anyagokkal dolgoznak. A németeknek mondhatom, hogy a legsivárabb népzenei anyaguk van. Háromnegyedes, keringőszerű zene, ami unalmas, a világ legunalmasabb zenéje. A magyar népzene, amit mi hoztunk annak idején valahon- nan az ázsiai pusztákról, szerencsére voltak, akik emlékezetükben meg is őrizték, első- sorban faluhelyen, arra vezették rá Kodály Zoltánt, hogy felismerje ennek az anyagnak a páratlan gazdagságát és egyedülállóságát. Milyen zenei anyag ez? Olyan, hogy nemcsak az úgynevezett dúr–moll tonalitásban van, hanem sokkal több, különböző hangsorban, tehát színesebb, érdekesebb. Most kénytelen vagyok szakmai szavakat kimondani: ezek görög nevek, fríg hangsor, meg dór-hangsor stb. Már a görögök is, szokták mondani. Igen a görögök mindent tudtak, ez köztudott dolog. Az ilyen fríg hangsor az egy olyan csodála- tos hangsor, ami magában hordja a magyar lelket, mert a magyar lélek az telve van szen- vedéssel, bánattal, hiszen a magyar történelem nem volt egy könnyű történelem. A ma- gyar évszázadok azok nem igazán vidám évszázadok, mert mi voltunk azok, akik Nyugat- Európát védtük a keleti különböző támadásokkal szemben. – Igen és azzal kezdtük a beszélgetésünket, hogy milyen érdekes, talán nem ragadta meg figyelmedet, hogy a magyar nyelvben a „Gond és Gondolat” alaktanilag, formailag és bizonyos értelemben tartalmilag is egybeesik. A magyar embernek, hogyha gondolkozik, akkor gondja van, ha gondja van, akkor gondolkozik. Erre az összefüggésre elsőként, tudomásom szerint Martin Heidegger német filozófus figyelt fel, s meg is írta annak idején Illyés Gyulának, hogy jó volna egyszer mélyebben, hermeneutikai szempontok szerint is megvizsgálni, hogy mi lehet az oka ennek a szemmel látható egybeesésének. – És ez az egybeesés a magyar történelemből adódik. Na, mármost ilyen a fríg népdal is. Egyszerűen, hogyha egy fríg hangsort leénekel az ember, már szomorú. Úgyhogy, ilyen népdal a nyugat-európai zenékben egyáltalán nincs. Kodály erre a gazdag és szo- morú népzenei anyagra építhette a zenepedagógiai munkásságát. Nem a szolmizálást – ha valaki valaha zeneiskolába járt, az tudja, hogy van ilyen is, hogy szolmizálás, ezt nem Kodály találta ki –, hanem a zene elsajátításának, tanításának a módját. A Kodály- módszernek az a lényege, hogy egy egész rendszert épített a zenepedagógiára, és mégpedig egy olyan rendszert, amely magyar népzenére épülő rendszert. Ezért van az, hogy a japánok, akik tele vannak pénzzel és gazdagok, importálják a Kodály módszert. Mindig nagy gondban vannak, mert mindig meg kell hozzá tanulni a magyar népdalt is, mert a japán népdal világa az nem olyan gazdag és nem olyan színes, mint a magyar népdalé. De bárhol máshol, sok olyan országot lehetne említeni, ahol nincs olyan zenei gazdagság, mint nálunk. – Állítólag a japánok egészen jól tanítják a Kodály-módszert, jobban, mint lassan miná- lunk. – Igen, mert az anyagiak úgy állnak a rendelkezésükre, hogy mindent nagyszerűen meg tudnak fizetni, s így meg tudnak pontosan, módszeresen valósítani. – Ez egyszerűen valóban csak pénz kérdése volna? Nem hiszem. – Ez csak egy kicsit pénz kérdése. Meg hát szervezettség kérdése. És a japánok ezen a vonalon nagyon, de nagyon előttünk járnak. Úgyhogy Kodálynak a módszere az nem 175

azt jelenti, hogy Ő valami rendkívüli dolgot talált volna ki. Hanem egész egyszerűen „csak” rendszerezte és a magyar népzenére alapozta a magyar zenepedagógiát. Olyan nehéz erről beszélni. A szavak megváltoznak, a szavak értelme időközben nagyon meg tud vál- tozni. A humanizmus az tulajdonképpen a haladásnak, a korlátlan tudás keresésének, a nyitottság és a szépség feltárásának a gondolkodásmódja. Ha ezt így vesszük most is, akkor Kodály bennünket a népdalon keresztül segített hozzá a humanizmushoz. Ehhez nem kell megállni, ez nem azt jelenti, hogy most az iskolában állandóan azt kell énekelni, hogy „Béres legény jól megrakd a szekeret”, miközben már nincs is szegény, szegény az van, csak nincs már béres legény, és lassan nincs már szekér se, tehát valahogyan ez másképpen van már. Ezt példaképpen lehet használni, módszernek. Ez mondjuk szakmai kérdés, ebbe talán ne menjünk mélyebben bele. Én inkább azt szeretném a kodályi gon- dolkodásmódból kiemelni, hogy valahogy Ő azt kereste, hogy mi az ember feladata a földi létben, és mi a szerepünk ebben a világban, és hogyan vagyunk képesek, megtalálva önmagunkat elhelyezkedni benne, és miként tudjuk a népdalon keresztül a szépséget felkutatni, megtalálni és másoknak is megmutatni. Itt, ebben látom a humanizmusnak a lényegét. A műsor címe bizonyos értelemben, számomra ezért is riasztó: „Vigyázat, hu- manisták” Ha valaki ezt, meghallja, azt hiszi, hogy akik humanizmus jegyében gondolkod- nak, azok valami szörnyű emberek. Pedig azok, a legjobb emberek, azokat kellene szapo- rítani, mert ezt a gondolkodásmódot, és ezt a megközelítést, amit ma is bejártunk, azt kellene minél általánosabbá tenni, akkor válhatna az emberek iránti megbecsülés általá- nosabbá, és akkor lehetne a korlátlan haladásnak egy olyan fajta igényét megteremteni, ami a humanizmusnak már a 13–14. században is a fő gondolata volt. Tehát ilyen érte- lemben, azóta semmi változás sem történt. Ám úgy, ahogy a tudós Gánti Tibor, vagy a nagy irodalmár, Rusvay Tibor gondolja, úgy valóban nincs humanizmus, mert a mai em- ber ettől nagyon távol áll. Én megpróbáltam most hittel, teli optimizmussal beszélni, ez azonban nem azt jelenti, hogy én ennyire optimista vagyok, hanem magamra kényszerí- tem az optimizmust, mert ha az sincs, akkor már nincs is sok értelme annak, hogy dolgoz- zunk és létezzünk. – Azt érzékelem összegzésképp mindabból, amit itt elmondtál, hogy ama klasszikus görög kék derűnek ott kell maradnia, ott kell ragyognia, azt ott kell tartanunk mindig és mindenkor a fejünk fölött, mint valami gloriólát. Azaz úgy szabad csak élnünk, és meghal- nunk is, azt hiszem, itt ezen a földön, olyan erkölcsiséggel, ahogy azt Németh László testálta ránk: mintha minden tettünket az Egy igaz Isten nézné, s életünket egy túlvilági révbe kellene győztesen behajóznunk. (A Madách Rádió „Vigyázat, humanisták” című műsorában, 1995-ben elhangzott beszélgetés átirata.) 176

VOX HUMANA Közös, nem éppen sikeres fellépésünk, kiállítás-performanszunk 1994 fekete vasárnapján a barokk váci kálvária megmentéséért, Maklári tanár úrral és az általa dirigált Vox Humana énekkarral – fotomontázs a VisszaSejtesít című kötetemből 177

178

GAIA és AIES – LÉLEKTELI VÁRAKOZÁSAINK Ez egy személyes album Eszmélődések az ünnepvárásban Szabó Sándorral, az akusztikus gitárok művészével, zeneszerzővel Németh Péter Mikola – Zaklatott világunkban, valami ismeretlen nyugalommmal ülünk mi most itt a Madách Rádió stúdiójában, ezen a napfényes vasárnapi reggelen, hiszen születőben van az az aranykori teljesség, ősi igézet, ami elbizonytalanodottságunk ellené- re is avval hiteget, hogy üdvözülten és boldogságot remélve tekinthetünk a közeli jövőbe, a következő évre, 1999-re. Hiszen ez a sok-sok 9-es szám felfokozott reményt ad a reménytelenülben is. A 9-es ugyanis a legmagasabb szellemi szám, az összes szám rezgése benne van, ha a számmisztika összefüggéseiben kezdünk el vizsgálódni. És ha a számmisztikában kívánunk most elmerülnünk, akkor az bizonyára sok olyan gondolatot létre menthet, ami részben optimistává tesz, tehát reményt keltő, másrészt úgy is lehet, hogy negatívumokat hív elő tudatunk legmélyéről, tudatalattinkból, mert hát bevezetésként el kell mondanunk azt is, hogy az aranykor az valamiképp az apokalipszis előérzetével együttesen volt és van jelen a mindennapjainkban. Minden szenvedés csakis a boldog- sággal összehasonlítva szenvedés, és minden negatívum csakis a pozitív életérzésekkel összevetve lehet negatív. Mégis a 9-es szám arra ösztökél, hogy bízzunk, higgyünk teljes mértékben a világ pozitív folyásában, áramában, és persze önnön magunkban. Meg kell értenünk, hogy semmi sem történik ok nélkül, elképzelhetően minden előre meg van írva, ama Nagykönyvben. 179

Így tehát, ha most mélyebben boncolgatnunk kellene, épp az adventi időkben az aranykor jelentését, tartalmát, akkor azt állíthatjuk, hogy az nem jelenhet mást, mint az üdvözültek boldogságát. De hogy kik is azok az üdvözültek, és hogy ki hogyan érzi át az üdvözölés misztériumát Pál apostoli értelemben? Hiszen Ő azt mondja, hogy minden korokban Most van itt az üdvözülés ideje. Ezt az időt, ennek az időnek megszentelt voltát, a misztériumát meg kell tudni érezni, a maga misztériumában át kell tudni élni. De ho- gyan? Szabó Sándor, aki nem is olyan régen él itt az „északi géniuszban”, Vácnak váro- sában, nem először ül velem együtt a Madách Rádió mikrofonjai előtt, hogy megkíséreljen választ keresni erre a meglehetősen összetett és bonyolult kérdésre, mint alkotói lélek. A kérdés tehát az, hogy miként élheti meg időről-időre ezeknek az adventi időknek az üdvö- zültségét az ember? Szabó Sándor – A kedves rádióhallgató bizonyára hallott már, vagy ha még nem, ak- kor most az éteren át meg fog hallani néhány akkordot abból az ajánló kompozíciómból, aminek, még tavaly ilyenkor, azt a címet adtam: Aries. Az Aries, az egy csillagjegy, a Kos a zodiákusa, és számomra meglehetősen személyes módon ez a kompozíció most, a kérdésedre újra visszaköszön. Bár ebből máris kiderült, hogy most a tőlünk elvárható módon nem improvizálunk, hiszen készültünk valamelyest, nem beszéltünk azonban na- gyon össze, de készültünk. Gondolatilag készültem erre a beszélgetésre. Ebben a kom- pozícióban alapvetően igyekszem feldolgozni a lelkem mélyéig a fizikai valóságot, illetve a gyakran konfrontálódó, ütközésbe kerülő szellemi lényemnek a mibenlétét. Ilyenkor a várakozás idején, a téli napforduló előtt, amikor az ember képes némiképp lelassítani az életritmusát, amikor megkísérli kiüresíteni önmagát, illetve előkészül az újjászületésre, akkor egész egyszerűen az a kérdés ölt formát a képzeletében, hogy akkor testileg- lelkileg valójában mi is történik ilyenkor körülötte, vele? Ez az időszak számomra eszem- be juttat egy másféle előkészületet is, ami meglátásom szerint a keresztényi rítusnál nem szebb, és nem is ünnepélyesebb, de ígéretesebb, mert egyetemes. Mire is gondolok itt? Arra, hogy valami elmúlóban van, és valami új meg fog majd születni. Egészen pontosan egyre inkább azt érzékelem, hogy az a fajta teljesen őrült, felfokozott fizikai síkra terelt fogyasztói világ, amiben élni kényszerülünk, hanyatlik. Ennek nem egy jele mutatkozik mára. S ugyanakkor érezhetően kezd testet ölteni, körvonalazódni egy spirituálisabb jövő- kép a kultúrában. Mint ahogyan az idők kezdete óta várták a kis Jézus megszületését, hasonlóképp vágyom, várom és reménykedem abban, hogy ebben az új és spirituálisabb szellemi közegben, amiben természetesen az egyetemes emberi kultúrára gondolok, ha nem is élem meg, de legalább néhány főcsapásvonal pici köveit letehetem a „hadak út- ján”, a magam módján. Nekem személy szerint fontos volt az, hogy valamilyen összefüg- gésben nyomot hagyni. Nyilván, ezt a nyomot hagyást az ego vezérli. – Nyomot vagy jelet hagyni? Mert nem mindegy! – Számomra, ebben az esetben a kettő, ugyanazt jelenti. Nyugodtan használhatjuk úgy is, hogy jelet, bár bizonyos értelemben a jel az valamivel több, mint a nyom. Hiszen nem véletlenül, a jelek szándékosan fel vannak ruházva különféle tulajdonságokkal. Nem véletlenek tehát, hanem nagyon is szándékosak. A nyom az valahol véletlenszerű jel- adásként, jelhagyásként is felfogható. A jel ugyanakkor szándékos, határozott szándékkal hagyott nyom. 180

– Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben, és e jelekben a lemenőink, a gyermekeink, az unokáink, az utánunk következők, számára a magyarázat, a továbbél- hető tanulság, tanúság, ha egyáltalán lesznek még közöttük olyanok, akik érdemben oda- figyeljenek majd műveinkre, felhalmozott élettapasztalatainkra. De hát miért ne lennének? Valahogy így hagyományozta ránk ezt a tapasztalást Kondor Béla is, aki képzőművész- ként és költőként hagyott itt beszédes jeleket, mégpedig a 20. századról, korszakosakat. S ma alig vagyunk néhányan, akik még emlékszünk Kondor angyali jelbeszédére. Tehát a jelek ilyenformán a megfelelő érzékenységű égi antennákkal rendelkezők számára fonto- sabbak lehetnek, mint a nyomok, még akkor is, ha pusztán egy test lenyomatról van szó, vagy egy talpnak, vagy egy kéznek az ujjlenyomatairól beszélünk. Ezek a nyomatok in- kább mint tények rögzítenek valamit a megismételhetetlenből, az egyszeriből, míg a jelek a valóság szintjeire emelik a megélt tapasztalatainkat, üzeneteinket, a velünk született tudásunk lényegi elemeit, most akár a zenéről, a képzőművészetekről vagy épp az iroda- lomról essen szó, tehát a művészetek bármelyik műfajáról eszmélődünk is. Mert a tudás az bennünk van, velünk születik, s márpedig tanulni is „csak” azért kell, hogy az a geneti- kailag átöröklött tudás végső fokon az alkotás folyamatában formát találjon: zenei, költé- szeti, képzőművészeti vagy bármilyen más kifejezési formát. Ennyi csupán a hozzáfűzni- valóm. De Sándor, visszatérve beszélgetésünk eredeti fonalához, a mindkettőnk által szere- tett és nagyra becsült mesterünk, Szabados György A zene kettős természetű fénye (Ze- ne és mentalitás történet) című esszéjében, a Li Ki gyűjteményből idézve, a következőket írja: „Az ember születésekor nyugodt, mert ilyen az Égtől kapott természete, … s mivel nem vagyunk képesek visszatérni önmagunkhoz, az Égtől kapott értelem kialszik ben- nünk.” Ez a felismerés megdöbbentő! Azért is jó volt hallani, hogy eddig te arról beszéltél, ha jól értettem, hogy neked igenis megadatott az a képesség, az a tehetség, ami időről- időre megsegít abban, hogy VisszaHáramoltasd az Égtől kapott nyugalmadat, visszatérj természetedhez. Így, az „életre tévedt egyszeriségedhez”, a megismételhetetlenhez, ami- nek érvényt is tudsz szerezni, itt, ezen az árnyékvilágon, oly módon, hogy zenét kompo- nálsz, mégpedig akusztikus gitárzenét, amit nyilván ebben a földi létben csak te tudsz úgy, ahogy, megismételhetetlen egyszeri szépségében világra szólóan. – Remélem, ez így is van. S az jutott eszembe, miközben így elhallgattalak, hogy va- jon szerénytelenség-e, ha én ezeket a szavakat magamra vonatkoztatom? Pedig valóban így érzem, így gondolom! De sokkal jobb, hogy ezt most te mondtad el. Az elhangzottakról az jut még eszembe, hogy a teremtő, alkotó ember lélekben mindenképpen közvetlen kapcsolatban áll az univerzum spirituális dimenzióival és a kozmosszal. Erre minden to- vábbi nélkül a vallásos érzelműek azt mondják, hogy közvetlen kapcsolatban állnak Isten- nel, az Isten gyakrabban átöleli őket, mint esetleg bárki mást. Én úgy gondolom, hogy a fizikai valóságban mindenkinek megvan az a lehetősége, sőt mi több a tulajdonsága is, hogy az úgynevezett spirituális szellemi dimenziót befogja, vagy kapcsolatba kerüljön azzal. Ennek nyilván a keresztény tradíció és kultúra szempontjából megvannak a termé- szetes elemei, szertartásai, rítusai. A mai kor embere ellenben, a végsőkig felpörgetett, globalizálódó világunkban, igyekszik kora társadalmát az elvárásoknak megfelelően ere- jén felül kielégíteni, jó fogyasztóvá válni, ám a mindenáron teljesítésben gyakran elfeled- 181

kezik a spirituális „kötelezettségeiről”. Pedig az agymosás hosszas folyamata alkalmas lehetne arra, hogy jó értelemben lelassuljon. Lelassulni! Ismét megemlítem és hangsúlyo- zom ezt a fogalmat, amit mai beszélgetésünkben már többször is használtam. Ez ma a jelszó. Vagyis olyan állapotokba kellene kerülni, amelyek fokról-fokra érzékenyebbé teszik az ember kihegyezett idegrendszerét, amelyben közvetlenül érezhetővé válik számára, hogy időnként valamiféle titokzatos misztikus érzés veszi hatalmába. És ahogyan ma reggel te fogalmaztál találkozásunk pillanatában meglepően szépen, Adyt idézve, hogy ilyenkor valóban úgy érezhetjük, hogy Csöndesen és váratlanul átölel bennünket az Isten. Én személy szerint akkor érzékelem ezt a forró ölelést, amikor hirtelen ellenállhatatlan alkotásvágyam támad, van valami, amit le kell írnom, amit el kell játszanom, amit ki kell dolgoznom. És talán az első kérdésedhez még egy hiányzó gondolatot mondanék arról, hogy az ádventi korszaknak a töltekezés, a feltöltődés, vagyis a bensőnkbe való tovább- tekintés, a lelkiekben való belső építkezés a lényege. – És a vigília, meg hát a rórátés hajnali misék, hiszen a keresztény világban ez utóbbi- val kezdődik naponta az adventi ébredés, a legkisebb faluban is. Melyik kompozíciódat ajánlod a Gaia és Aries című CD-édről a hallgatóknak, ami mindazt fel- és megidézi és meg is erősíti, amit eddig szavakkal ecseteltél? – A 13-as számmal jelöltet választom, aminek a címe: Lélekteli. (Szerkesztői megjegyzés: A szám bejátszása megtörtént.) – Kedves hallgatóink, ezúttal Szabó Sándor Soulfull, azaz Lélekteli című kompozícióját hallhatták, arról a CD-ről, amelynek a szerző Gaia és Aries címet adta. Nyilvánvalóan, hogyha az ember a Föld nevezetű bolygóra és a Földről látható csillagképekre figyel, akkor könnyen belátható, hogy tudatosan választottad kedves Sándor ezt a beszédes címet. És minden bizonnyal azt a helyet is, ami a CD borítóját díszíti. A borítón a Naszály hegyben válsz láthatóvá egy nagyon érdekes mikrovilágban. Erről, ha a látottakat elemez- zük, a Nagyszál óriás „kráterét”, vöröslő sebe-helyét, akkor eszünkbe jut, hogy szinte tehetetlenül kénytelenek vagyunk az „építkező természet romjai között” vergődni, lélegez- ni, hiszen Deákvárról nézvést, ahol mindketten élünk is, a fejünk fölül lassan, de biztosan végkép elhordják a hegyet. Úgy néz ez ki ez a sebhelyes táj a lemenő nap fényében, mint egy Csontváry-festmény, Taorminai görög színházrom a Duna-parton, óriás tátongó sza- badtéri színpaddal a deákvári ég alatt. A Csend-élet című versemben ezt neveztem el jobb híján „gerincetört Naszálynak”. Miért választottad épp ezt a helyet, nyilván nem vélet- lenül? – Valóban nem véletlenül. Tavaly nyáron kezdtem el ennek a CD-nek az előkészítését, akkor rendelték meg tőlem, valójában azt, hogy hozzak össze egy személyes albumot. És gyakorlatilag gyűjtögettem az elképzeléseimet, de hát én tudatosan nagyon ritkán gyűjtök ötleteket. Egyszerűen csak úgy maguktól jönnek azok, ha ihletett állapotban vagyok. Erre az időszakra tehető, hogy megismerkedtem a váci Göncöl Alapítványban Czippán Kata- linnal, s ő volt olyan kedves, hogy bemutatta nekem az irodájának kincseit, az ásványgyűj- teményét. És azok a csodálatos kőzetek, ahogy megtört rajtuk a fény, hihetetlen mély benyomást gyakoroltak rám. Sokat beszélgettünk, azt persze elöljáróban elmeséltem Katalinnak, hogy én korábban gyakorta kirándulgattam, bejárogattam, a későbbiekben kizarándokoltam a Naszályba, mert a város zajától, a csöndben egyedül lenni, vagy éppen 182

az ásványokból töltekezni, azok a pillanatok számomra mindig is kivételes, gyógyító al- kalmak voltak, hiszen az ásványok bizonyos értelemben megváltoztatták létállapotomat: nyugalmat, kiegyensúlyozottságot hoztak a lelkemre. Épp ugyanerre az időre tehető az, hogy Czippán Katalin jóvoltából elolvashattam a Gaia című könyvet. Nagyon mély hatást gyakorolt rám az a tudományos mű, aminek olvasása közben azonnal az fogalmazódott meg bennem, hogy valamit nagyon elfelejtett a mai ember, valami olyat, amit régen egész egyszerűen magától értetődőként tudott. És mára már csak periférikusan kutakodó geoló- gusok, periférikusan gondolkodó tudósok merik a szájukra venni földtörténeti összefüggé- sekben azt, hogy a Teremtőnek nemcsak mi emberek vagyunk a hasonmásai, a teremtett- jei, a fiai, hanem hogy az egész mindenséggel együtt vagyunk azok. Beleértve az egész Naprendszert, vele együtt a mi planétánkat is mint egyetlen és megismételhetetlen bioló- giai egységet, mint a Mindenhatónak egy és oszthatatlan teremtményét, lüktető élőlényét. Mert ez a könyv arról beszél, a mai természettudományi ismeretek értelmében, hogy ez a valóságosan organikus csoda, amiben létezünk, ha a biológiai életszintjeit vizsgálgatjuk, akkor, mint kiderül, meglehetősen romos állapotban van, egyre betegebbnek tűnik saj- nos. S az is lehet, hogy földtörténeti távlatok tekintetében az utolsókat rúgja. Ha az ásvá- nyi szintjét vizsgálgatjuk, akkor most gyakorlatilag éppen „csak” szívinfarktus előtti álla- potban van a mi bolygónk, ez okozza rosszullétét. De ha már megadatik nekünk, hogy természetszerűen itt élhetünk, itt vehetünk lélegzetet is, ezen a glóbuszon, akkor talán jobban kellene vigyáznunk rá. Ehelyett, valljuk meg, hogy tehetetlenül elnézzük, hogy cementgyártás címén megtöressen és elhordasson a Naszály gerince. Hogy miért van ez így? Azért, mert a világon nem az intelligencia uralkodik, hanem finoman szólva, a min- denható gazdasági érdekek fölülírnak szinte mindent, ami a legritkább esetben az intelli- gencia terméke. Igen, sajnos, ahol épp lakom, elhordják a fejünk fölül a hegyet. Egyetlen önző pozitívuma volt és van ennek a folyamatnak az, hogy megláthattam, rácsodálkozhat- tam, hogy milyen is ez a kőbánya a maga mezítelen valóságában. Egész egyszerűen belepillanthattam az „operáció” alatt álló hegynek a gyomrába, a belső szerveibe. És ab- ban a pillanatban, ahogy ezt megláttam, rádöbbentem arra, te, Úristen, milyen óriási ez az egyre mélyülő és lüktető, organikus, vergődő teremtmény. Kívülről csak egy pici sebet látni a kérge felszínén, és ehhez képest mi magunk, akik hagytuk, hogy valakik megse- bezzék, észrevétlenül lebuldózerezzék a Naszályt, milyen, de milyen porszemek, szinte semmik vagyunk hozzá képest. A későbbiekben Dömény Csaba barátommal kilátogattunk a hegy gyomrába, és csi- náltunk néhány fotót a Naszályról. Ez lett aztán a CD borítón. Nem én választottam, ezt a német kiadóm grafikusa választotta ki, úgy, hogy nem beszéltünk össze, de szinte egyre gondoltunk. Én korábban kiküldtem neki egy egész fotósorozatot, és ő ezt az egyet vá- lasztotta ki belőle jó szemmel. Elégedett vagyok vele, mert valahol tényleg telitalálat, hi- szen a borító arról szól, amit igyekeztem tisztázni már a címben is, de legfőképp a zené- ben, vagyis a Földanya és a csillagjegyem viszonyáról. Ebből a szempontból ez egy személyes album. Ugyanakkor azért esett a választásom az Aries címre, hogy képzetem szerint egyetemesebben, univerzálisabban hasson a hallgatóimra ez az album. Így ezzel azt kívántam üzenni, hogy ez a zene a fizikai valóságon túl, tőlem függetlenül is létező zene. Mivel az imént bejátszottunk egy kompozíciót, a Soulfull-t, a Lélektelit, erről el kell 183

mondanom, hogy ez egy kísérlet volt, amikor annak a bűvöletében, misztériumában él- tem, hogy valóban létezik olyan zenei kompozíció, ami tőlünk függetlenül születik. És mi zeneszerzők, csak úgymond egyféle receptorai, eszközei, átvivő csatornái vagyunk a megszülető isteni sugallatnak, a zenének. Rajtunk keresztül egy-egy létre-mentett opus „csak úgy” átmos bennünket valamiféle kozmikus adományként, ajándékként. És mi pedig azt a zenét képesek vagyunk megosztani másokkal. Nos tehát, a kompozíció sztorija az, hogy egyik alkalommal elhatároztam, hogy egy olyan helyen fogok hangfelvételt készíteni, ahol egészen más helyzetbe kerülök, mint egy a közönséges koncertteremben vagy stú- dióban. Pont ebben az időben forgattam a kezemben Mircea Eliade A szent és profán, a szakrális térről és időről szóló tanulmánykötetét, s olvasása közben arra gondoltam, hogy meg kellene örökíteni egyik improvizációmat a váci Görög-templomban, ami megszentelt térnek számít. A felvétel aztán meg is valósult. Hál ’Istennek egy olyan körülmény, terem- tő állapot vett ott és akkor körül, mikor is igazából már nem is tudtam pontosan, hogy mit is játszom. Nem volt sok időm, hogy elmélyedjek az egyhajós templom atmoszférájában, mert oda csak úgy engedtek be, hogy valaki mindig ott volt körülöttem, tehát nem tudtam igazán elmélyedni, magamban lenni. Viszont el tudtam merülni, magam tudtam lenni a zenében, így készítettem el néhány felvételt, annak bizonyítására, hogyha az ember tény- leg a teremtő időben, egy szakrálisan felavatott térben játszik, akkor valamilyen módon ez az alkotáson is nyomot hagy, vagy legalábbis, valamilyen szinten formálja azt. Pár hét múlva visszahallgattam a felvételt és döbbenetes volt számomra az, hogy olyan dolgokat játszottam, amit soha sem gyakoroltam, amit soha nem tanultam, amit sohasem játszot- tam. Tehát ez bizonyíték volt arra, hogy igazából az igazi improvizáció, az igazi beavatott- ságból való teremtés, az úgynevezett „misztikus intuíció”, az most itt volt az ujjaim he- gyén, és olyan dolgokat produkált, ami nem attól függött, hogy mit gyakoroltam, mit tanultam meg eddig, hanem úgy lehet, hogy kapcsolatba kerültem azzal a kozmikus, vég- telen világgal, ahonnan érkeztek, csordogáltak ezek a zenei üzenetek, s itt a Földön testet öltöttek, hallhatóvá váltak. A következő kompozíció is így született. Egyébként az egy rövidebb darab, s az is egy improvizáció. Ettől a pillanattól kezdem úgy gondolni, hogyha az ember ténylegesen beavatott, és képes koncentráltan mélyen odafigyelni a világ- egészre, és hisz alkotó erejében, akkor egy-egy rögtönzés a megkomponáltság benyo- mását kelti. Nagyon sokan azt hitték, akik meghallgatták, hogy ez egy kottából blattolt kompozíció, valójában nem az. Maga az improvizációs gitárjáték jó pár olyan zenei elemet vonultat fel, amit soha nem játszottam még, nem gyakoroltam. Valahogy létre mentettem a lelkem mélyéről, feljött. Így mindkét Görög-templomban felvett darab egyfajta bizonyíté- ka annak, hogy létezik az a másik dimenzió, hogyha szabad ezt a kifejezést ebben az értelemben használni. Tehát létezik a valóságban az a bizonyos spirituálisabb dimenzió. És a tőlünk független zene, a „szférák zenéje” is létezik. – Hallgassuk meg akkor most azt a zenét, ami a váci Görög-templomban született, ami ma deszakralizált tér, mert kiállítóterem. A címe? – Rejtett válaszok. (Szerk. megjegyzés: a CD lejátszása következik.) – Rejtett válaszok!? Szó se róla, beszédes cím. És túlontúl érdekes az is, amit a hang- felvételeid kapcsán idáig elmondtál. Nem vitatkozni kívánok veled, de valahogy, mégis, hiszen az az Idő és az a Tér, amiben itt és most is lélegzetet veszünk, lüktetetünk, oxi- 184

génhez jutunk, állandóan arra figyelmeztet bennünket, hogy ugyan már kérem, kedves művészeim: a modernitás mindent megold. Való igaz, a modernitás vágya hatja át globali- zálódó világunkat. De mi a modern és mihez képest? Te, Sándor, mint zeneteremtő lélek mintha folyamatosan visszafelé mutogatnál, mert minduntalan arról beszélsz, hogy igenis, az ember mindmáig képes arra, az űrhajózás korában, hogy eggyé váljon a világ egész- szel, egylényegű legyen a kozmosszal. Arról beszélsz, és ezt többször is megismétled, megerősíted, mert hiszen megtanulhattuk Hamvas Bélától, de megtanulhattuk Pilinszky János esszéiből is, azt, hogy igen, még mindig vannak reményeink arra, hogy elhitessük önmagunkkal, a világgal, hogy van visszaút. És persze nem csupán elhitetésröl van itt szó, hiszen egykoron valóságosan is úgy lehetett az, hogy az ember kozmikus lény volt, s együtt lüktetett a csillagokkal. Egész egyszerűen, ebben az estben a „VisszaSejtesítés” folyamatáról beszélhetünk, ahogy Parancsolat című versemben és a haikuimban is fogal- mazok: Kozmikus lény a / költő, pelyhes csibéje / a Fiastyúknak. Nincs más út tehát, mint- hogy visszajutni oda, ahol születésünket követően utat tévesztettünk, vissza a kozmoszba a csillagok közé, amiből és ahonnan kiszakadtunk. – Pontosan! Egyetértek ezzel a nagyon szép és plasztikus gondolatsorral. Számomra a legfontosabb szó, amit az elmúlt egy percben kimondtál, az a modern, a modernség. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány felismerésemről beszámolni a kedves rádióhallga- tóknak. Persze ez is nagyon személyes, de hát személyesen, a személyemben erős szubjektivitással élem meg mindennapjaimat, a saját életemet. Ha már a zenéről van szó, s engem hívtál meg ebbe a műsorba, akkor néhány érdekes dolgot el kell, hogy meséljek a hangszeremről. A gitárról, a gitározásról, az akusztikus gitáron játszható zenék modern- ségével összefüggésben. Már csak azért is, mert érdekes, hogy az utóbbi hetekben né- hány nagyon fontos következtetést tudtam levonni gitározás közben emberekről, zenékről, zeneszerzői utakról. Többek között például azon morfondíroztam, hogy miért is boldogu- lok én olyan nehezen a zenei világban. Mert én úgy érzem, hogy meglehetősen nehezen boldogulok, itthon is, a nagyvilágban is. De ennek több-több összetevője van. Az egyik az, hogy egyesek szerint túl modern zenét játszom. Mások szerint azért boldogulok nehezen, mert giccset játszom, túlságosan szépelvű zenéket játszom etc. De én ezt nem így érzem, nem így látom. Sőt! – Ezt a szakma állítja, vagy a közönséged? – Nem tudom, hogy az általam képviselt műfajban létezik-e egyáltalán olyan, hogy szakma. – A vélt és valós érzeteidet, meglátásaidat, amiket itt most megosztottál a hallgató- sággal, velem, azt valahol le is írták a kritikusaid, olvashatóak valahol? – Nem írták le, csak ezeket hallja az ember. És elgondolkodik rajta. Tehát, sokak szá- mára a mai modern művészet Szrtavinszkij és Bartók óta nem harmonikus, nem „szépe- leg”, azt állítják egyesek, a zeneértők közül. – Hanem, akkor mit csinál? – Valamilyen módon inkább megbotránkoztat, vagy hangzásában a zene szélsőséges, diszharmónikus tulajdonságait mutatja fel. Én a mai modern korban érzek valami nagyon nagy ellentmondásosságot, ami az alkotás szempontjából hátrányos helyzetet teremt. Ez egy olyan külső nyomás, ami arra int, hogy jó, elég, ezt már hallottuk, újulj meg, légy szí- 185

ves, csinálj valami szuper újat, ami eddig még nem volt. Na de hát így, ilyen alapon nem lehet megújulni! Ez megint csak a fogyasztói társadalom rossz és nyomasztó hatása, ahol kényszer az, hogy mindig és állandóan újat kell alkotni, szinte mindenben, mert az előzőre már nincsen szükség, így aztán nincsen rá pénz sem. Ami eddig volt, az lerágott gumi- csontnak számít, ahogy mondani szokták. Ugyanakkor meg azt tapasztalhatjuk, hogy ebben a mindenáron újat akaró modernizmusban, gyakorlatilag alig van tartalom. Miért? Mindenekelőtt azért, mert ez a fajta modernség nem benső késztetésre teremtődik, ha- nem külső hatásra. Többnyire maguk a kritikusok, maguk a társadalmi körülmények nyomják és hajszolják valamerre, olykor céltalanul az alkotó embert, a költőt, a zenészt, a képzőművészt stb., hogy újat és modernnet teremtsen. De ebben a hajszában a művész- nek, a zeneszerzőnek nincsen meg az alkotói lehetősége, inspiráló nyugalma arra, hogy elmélyülhessen választott témájában. Hogy úgymond, kijárasson teremtő fantáziájában egy-egy gondolatot. Hogy valóban a mélyére és a végére járjon a dolgoknak. Igen, azt hiszem, hogy ez a legjobb kifejezés, hogy a végére járni az alkotás folyamatában egy-egy felbukkanó témának. Én, a magam módján, szeretek a dolgaim végére járni. – A mélyére szállni? – A mélyére szállni, igen. Köszönöm szépen ezt a kifejezést, mert úgy érzem, hogy ez talán az alkotói munka szempontjából még egy lényeges momentum: mélyére szállni, és a végére járni valaminek. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a muzsikám nem fogyasztási cikk, vagyis a CD-im nem kerülnek a boltokba a jól eladható fogyasztói termékek közé, olyanok mellé, mint mondjuk az intim szárnyas betét, vagy épp fogpaszta és cipőkrém. Ugyanakkor Magyarországon nagyon „jó érzékkel” átörököljük a vadkapita- lizmusnak az összes rossz tulajdonságát. Így az általam képviselt értékek még véletlenül se kapnak helyet a polcokon. Számomra egy új negatív érzés pedig az, hogy a legújabb CD-imet ugyan Németországban kiadják, ugyanakkor egy kis keserűség is van bennem, hogy az imént meghallgatott zenei válogatást először elküldtem egy magyar kiadónak, nem akarom megnevezni, hogy kinek, és semmi választ nem kaptam rá. Aztán elküldtem a kész anyagot annak a kiadónak, akinek egyébként is dolgozom, és ő azzal válaszolt, hogy küldött cserébe egy CD-t, ami már ki is volt adva. Jó ez rendben is volna, pozitívum- ként kellene elkönyvelnem, mégis valahogy szégyenkezem magamban. – Ezzel azt kívánod érzékeltetni ténylegesen, hogy ott kint, Nyugat-Európában modern vagy és „fogyasztható”? – Nem vagyok fogyasztható! Ott érték vagyok. – Itt ezek szerint érték sem vagy, fogyasztható sem vagy? – Nem vagyok egyik sem. Legalábbis is én így érzékelem. – És hogyan lehet ezen változtatni? – Sehogyan! Nem látok már módot rá. Én már „túlkoros” vagyok ahhoz, azt hiszem, hogy ez ügyben érdemben bármit is tehetnék. Egyébként meg, hatalmas erők, érdekelt- ségek működnek ezen a területen, a piacon, amivel szemben kiszolgáltatott az ember. Még a kirakatba se rakják ki a CD-imet bizonyos helyeken. Csakhogy elmondjak egy szto- rit, annyira hihetetlen, hogy érdemes meghallgatni. Van egy ismerősöm, illetve csak volt, a neve szóra se érdemes, aki amikor megjelent az Anima CD-m, örömömben, boldogan rohantam hozzá, hogy íme megjelent az új opusom. Légy szíves, tedd ki a boltod kiraka- 186

tába. És akkor ez a volt ismerősöm nem átallotta azt mondani, hogy nagyon sajnálja, de nem tudja kirakni a CD-met. Miért nem? – kérdeztem meglepetten. Mire ő, így replikázott: nem látod, hogy nincsen helye. Ugyanis, ha most beveszem a kirakatban reklámozott zenéket, amiből élek, akkor itt nem lesz karácsonyi forgalom. – Azt mondtad az imént, hogy túlkorosnak érzed magadat. Ha az ember öregszik, ak- kor talán erősödik is némiképp. Azt hiszem, nem árt, ha ezt széljegyzetként megjegyez- zük. És akkor ismét hallgassunk általad ajánlva egy újabb kompozíciót, ami megerősít bennünket lelkiekben, ami valóban felkészít bennünk az újjászületésre. – Akkor jelképesen és valóságosan is, záró akkordként a 9. számot tudom javasolni. Címe: A világosság születése. (Szerkesztői megjegyzés: a CD bejátszás elhangzása.) – Kedves hallgatóink, Szabó Sándor zeneteremtő lélekkel eszmélődtünk ezen a déle- lőttön, ádvent második vasárnapnapján, a Madách Rádió hullámhosszán. Ha most né- hány mondatban össze kellene foglalni mindazt, amiről ezidáig beszélgettünk, kedves Sándor, akkor az a gondolatsor körvonalazódik előttem, ami persze megint csak valahol, valamiképp mélyen ősi, ám ma is igaz. A magát a mindenséggel mérő, avval egynek érző lélek képes csak felfogni, úgy lehet, a világ egészének harmóniáját. Te az eddig elmon- dottak alapján azok közül a muzsikusok közül való vagy, akik érzik, átérzik ennek felelős- ségét. Valójában azt, hogy menthetetlenül Egyek vagyunk itt, ezen az árnyékvilágon. Ilyen értelemben tehát te idealista vagy, platóni értelemben az. Hiszen tehetségedet képes vagy jó szolgálatra, ideális megszólalásokra fordítani, benső harmóniád rétegzettségéből intuitív alapokon zenei formában létrementeni az általad megélt valóságot. De így „Nem adatik meg ez mindenkinek, csak aki véres és igaz életű”, hogy Adyt citáljam, annak, aki képes teljesíteni küldetését a világban, bizonyosságot szerezve életre tévedt egyszerisé- gének. Elgondolkoztál-e már azon, hogy ez az isteni adomány mennyiben örökség, meny- nyiben az egyszeriségünk és a születésünk dolga? És hogy mennyiben megtanulható, elsajátítható dolgokon alapszik? Te mennyiben tanítottad tudatosan magadat arra, hogy időről-időre szálazva gondolataidat zeneműveket komponálj, amelyekről azt sem tudni egyébként, ahogy mondod is, hogy honnan és miféle hullámhosszokon érkeznek. Egyszer csak megszületnek, formát öltenek, mégpedig zenei formát, és kész. Persze ebben az összefüggésben most nem csupán az ihletettség pillanatára kérdeztem rá, hanem a te- remtés lényegére is. S arra a felismerésünkre, hogy mindannyian teremtett lények va- gyunk itt, ezen a glóbuszon, és ugyanakkor időről-időre megadatik az a kegyelem, hogy az isteni teremtés lényegét az alkotásban repetitíven megismételjük. Mi erről a meglátá- sod? – Most, amikor elkezdted az összegző gondolataidat, az elején volt egy nagyon fontos felismerésed, amit most azért kell megismételnem, mert abban volt benne a lényeg, an- nak kérdése, hogy mennyire a születésünknek, az adottságainknak, a megtanulhatónak a függvénye az, hogy az alanyi költő, mint te, Péter, vagy épp a zeneszerző, mint én, milyen szinten képesek létre menteni a szépet. Ezen a meglehetősen komplikált és összetett kérdésen szinte naponta elgondolkozom. Hiszen ezeket a kérdéseket megválaszolandók- nak tartottam, egész eddigi életemben, persze nem sok sikerrel. Ellenben egyvalami, kezd egyre határozottabban körvonalazódni előttem. Az, hogy mi teremteni vagyunk képesek, 187

valamilyen szinten zenét szerezni, verset írni, ez a képességünk, két alapvető rétegből tevődik össze, szerintem. Az egyik, amiről már korábban is beszéltem, az nem más, mint valami erős szenzibilitás, ahogy a világ rezdüléseire, történéseire nagyon is érzékenyen figyelünk, reagálunk. S ez véleményem szerint alapvetően született tulajdonság. Ha léte- zik ez az érzékenységed, akkor természetes alanya vagy a beavathatóságnak, vagyis beavatott lehetsz. Ez a beavatottság nem abban az értelemben beavatottság, ahogy többnyire ezt a fogalmat használjuk. Hanem ez olyan spirituális készséget, késztestét, képességet jelent, ami alapvetően született adottságaink közé tartozik, s amit mint érzé- kenységet lehet még inkább fokozni, tudatosan erősíteni. Ugyanakkor a másik szintje ennek a dolognak az, ha azt állítom, és ha valóban igaz, hogy a zene, miként a szférák zenéje, tőlünk függetlenül is létezik. Akkor, ahogy idegrendszerünket az valahonnan, ki tudja, honnan, a csillagközi körutakon érkező zene „átmossa” az idegrendszerünket, majd mi egy ihletett pillanatban létre mentjük azt, nyilvánvalóvá, hallhatóvá tesszük. A másik szint, a befelé figyelés tudatos iskolája az, hogy magunkat folyamatosan képeznünk, taní- tanunk kell arra, hogy az érzékenységünket jó irányba fejlesszük. Ez a tanulás, önképzés, amit igazából, azt hiszem, hogy én sohasem az iskolában, nem a zeneiskolában gyakorol- tam. Ott, azt hiszem, megtanultam kontaktust teremteni a hangszerekkel, és a tudatára jutottam azoknak a fizikai, akusztikai összefüggéseknek, amelyek alapján úgy érzékelhet- jük és egyáltalán hallhatjuk a hangokat, ahogy azok vannak, megtanuljuk tehát a zenei ABC-ét. Számomra az igazi tanulás és elmélyülés az autodidakta korszakomban kezdő- dött, amikor mindent magamnak kellett újra felfedeznem. Úgy érzem, fel is fedeztem, amikor mindennel saját magamnak kellett megbirkózni, szembesülni. Amikor magamnak kellett megállapítanom, hogy ezt és ezt tudom-e, képes vagyok-e vállalni. Amikor meg kellett állapítanom, hogy ez tényleg jó, más ember számára is De válaszolva a kérdésed- re, ez a két vagy több szint nagyon is összefonódik. Egyrészt vagyok én, a hardver, és van maga a zene, a szoftver, ami még egyszer mondom, létezik tőlünk függetlenül is. Az utolsó ide vonatkozó felismerésem még az, hogy mélységesen hiszek az őstudásban. És valahol én mindig ebből a fajta őstudásból merítkezem, mint mindenki, aki improvizáció által teremt zenét, amit esetleg a későbbiekben le is kottáz, s így írott kompozíció lesz belőle. Én ezt a módszert választottam. Igazából nem én kívánok teremteni, hanem, a már meglévő, megteremtett hangzó anyagot, üzenetet akarom a tudatom mélységeiből, a tudattalanomból az idegrendszeremen „átmosva” új zenei minőségként, műként megmu- tatni az embereknek. Eképpen azt gondolom, hogy számomra a legmodernebb muzsika a legősibb muzsika is egyben, a legmodernebb forrás a legősibb forrás, ami nem más, mint az őstudás. – Kedves hallgatóink, úgy lehet: mélységesen mély a múltnak, a tudásnak kútja, ahogy Szabó Sándor zeneszerzőtől, gitárművésztől hallhattuk. A minden időkben létező arany- kor igézete ez. (A Madách Rádió a „Vigyázat, humanisták” című műsorában,1998-ban elhangzott beszélgetés átírt változata.) 188

„KÉTELKEDŐ VAGYOK, AMINT ITT ÜLÖK” (Úgy érzem, hogy egy kis gyertya voltam, de sok másikat meggyújtottam, anélkül, hogy tűzvészt okoztam volna) Dániel Kornél festőművésznek, a zebegényi Szőnyi István Nyári Képzőművészeti Szabadiskola alapítójának vallomása az elmúlás szorításában, a tél utolsó napjaiban Németh Péter Mikola – A mai „Vigyázat, humanisták” vendége Dániel Kornél festő- művész. Személyéről röviden és dióhéjban annyit tudhatunk meg a Váci Szalon 1992. évi katalógusából, hogy 1923-ban született Nagyváradon. Hatéves korában szülei Magyaror- szágra, Budapestre költöztek, s itt járt iskolába. Erdély visszacsatolásakor (1940) ismét Nagyváradra költözött. A háború utolsó évében (1945) behívták katonának, fogságba esett, ahonnan hazaszökött Nagyváradra. Otthont kellett változtatnod többször is, kedves Kornél. Az életednek ez egy különös időszaka lehetett, hiszen nem mindenkivel történik meg az az abszurd esemény, hogy nem saját, szabad elhatározására, de mégis hazát kell csereberélnie úgy, hogy ő maga ugyanott maradt, ahol legelőször megláthatta a napvilágot, abban a kultúrkörben, amelybe beleszületett. Pontosabban láthatatlan kezek úgy húzták meg a feje fölött, egyik napról a másikra az országhatárokat, úgy változott meg körülötte a szülőhaza, az ország, az ott- hon, hogy ő maga, mit sem tehetett a történtekről, tiltakoznia sem állt módjában. Hogyan, milyen lélekkel élted meg, ezt az erőszakos történelmi változást, átalakítást, ott és akkor? S mit gondolsz róla most? Dániel Kornél – Kis emberke, úgy értem nagyon pici voltam akkor, amikor először vál- tozott a haza körülöttem. Arra azonban jól emlékszem, amikor szüleim boldogan üdvözöl- ték Magyarországot. Én akkoriban mit sem tudtam az egészről. Csak a „kalandot” érzékel- tem, meg hallottam is talán, hogy nem teljesen veszélytelen, ami körülöttünk történik. Nem 189

volt útlevelünk, s így tiltott útvonalon jöttünk át Magyarországra. Külön-külön érkeztünk. A gyerekeket egyenként hozták át a határon. Hárman voltunk akkor. – Hárman voltatok testvérek? – Igen. – Bátyáid, húgaid voltak? – Egy nővérem és egy öcsém. Számtévesztéssel, „szarkasztikusan mosolyog”, majd- nem kettő. A nővérem még él, Kanadában. Az öcsém 1945-ben meghalt, akkor, amikor hazakeveredtem, megszöktem a fogságból. Én még osztrák területen kerültem orosz fogságba. De sikerült, egyenruhában, a csodával határos módon felszöknöm Budapestre. – Téged a román hadsereg sorozott? – Másodszor igen, amikor hazamentem, Nagyváradra. Amikor hatéves koromban a családdal együtt átszöktünk, és aztán, amikor újra visszamentünk, akkor nem volt hadse- reg. Az öcsémet a háború alatt bizonyos okok miatt, bújtatni kellett, Nagyváradon. Mikor a város felszabadult, Gyula nagyon örült neki. Ahogy a fogságból megszökött, ő ott maradt a városban. És én is, oda igyekeztem hozzá, Nagyváradra, mert szülőföldemnek éreztem a kezdetektől. Hazaérve két hétig lehettünk együtt. A család többi tagjáról nem tudtunk semmit. Akkor, egyik nap megbeszéltünk egy randit az öcsémmel bent a városban. És délután kitört egy hatalmas vihar. Én szerettem mindig a villámlást, a mennydörgést. De akkor nem is tudom, mi történt. Csak arra emlékszem, hogy lefeküdtem a padlóra, hason fekve széttártam a karjaimat, és az égiháborúban észre se vettem, hogy késő este lett. Az öcsém meg nincs sehol! Húszéves sem volt akkor. Mit gondolhattam? Hogy bulis társa- ságba keveredett. Éjfél felé csöngettek. Egy rendőr lépett be az ajtón… Ezt nehezen fo- gom megállni…! (Hangja elcsuklik. Szeme könnybe lábad.) Kérdezi, hogy én ki vagyok? Bemutatkoztam. S erre bejelenti: velem kell jönnie, mert azonosítania kell a hullát! Mit…!? Kit …!? Mint később megtudtam, a hatalmas vihar alatt az öcsém bemenekült a nagyváradi Fekete Sas palota árkádjai alá. Egy hatalmas mennydörgés, villámlás hatásá- ra azonban megijedt, s kiugrott védőhelyéről. Ez okozta a tragédiáját. Abban a pillanatban a fejére esett az oromról lezuhanó hatalmas szobor. Szétroncsolta… Ilyenkor mindig meg- jelenik előttem a szemle (…) és, ahogy szétzúzott koponyájából kilátszik az agyvelő, a szeme is szét volt teljesen roncsolva. Ez azért olyan rettentően kegyetlen, mert amikor el akartak vinni román katonának, akkor megszöktem Romániából, átszöktem a határon, s elindultam Salzburg felé. Azért arra, mert édesanyámékkal való levelezésünkben megszületett a kész elhatározás, hogy Amerikába megyünk. De anyám nem volt hajlandó elindulni addig, amíg a Gyuszit nem látja. Azt hazudtuk neki, hogy Bukarestben van és jól él. Anyámat ez láthatóan megnyug- tatta. De amikor arról kezdett el aggodalmasan beszélni, biztosan nagyon sokat dolgozik az ő kisfia, és hogy tönkreteszi a szemét a sok munkával, akkor előttem látomásszerűen, mindig megjelent az a végzetesen megváltoztathatatlan kép: a szétzúzott koponyájáról. És tudtam, hogy hallgatni kell. Hülyeség volt, ma már belátom. És persze akkor nem men- tünk ki Amerikába, visszatértünk Magyarországra. – Szembesülni a történtekkel. Ehhez, emberfölötti bátorságra, nagyon nagy lelkierőre volt szükség. Mégis, azt, hogy itt maradtál, később sem tartottad téves döntésnek? 190

– Nem, ilyesmin én soha nem gondolkoztam. Így utólag valóban eszembe jut, hogy sorsszerűen így kellett történnie, a pályaválasztásom miatt, és minden más miatt, hogy itt maradtam. De visszatérve eredeti gondolatomhoz. Az öcsém is festőnek indult. Nálam fiatalabb tehát, és már akkor neve volt! Elmondanék valamit (de ezt vágjátok ki, majd ha meghaltam, lehet…), mikor másnap jöttem a városon keresztül és a rikkancsok azt kiabál- ták, hogy a tegnap esti villámlás, vihar áldozata lett (…) Gyula, a húszéves festőművész! Ma is emlékszem, a tarkómon érzem; két nő jött mögöttem – ez már a háború után, ’46- ban volt –, s az egyik megszólalt: hál’ istennek, egy zsidóval kevesebb. – A családban édesanyád, édesapád, mindketten zsidó származású és vallású embe- rek voltak? – Édesanyám református volt. És hát szerelmes lett valakibe, aki „véletlenül” zsidónak született. Erről ma sem lehet nagyon beszélni, hiszen az ellenszenv él most is. Habár gyerekeim tudják, mert elmeséltem nekik, sőt, végeredményben…! – Nincs miért szégyenkezniük. Ez lelkiismeretbeli kérdés, a te, s most már az ő lelki- ismeretüké is. Az a „baleset-lét”, az az erkölcsi „botrány”, ami a 20. század szégyene volt és maradt, azóta sem tehető meg nem történtté. Arról beszéltél az imént, hogy Gyula öcséd arcának torzója, azóta is megjelenik a szemed előtt. Az ő arca, az akkori idők kitö- rölhetetlen látlelete az idegrendszeredben. Az ilyen „látomások” természetellenességükkel is természetesek lehetnek, hiszen a művészi szenzibilitás jelei ezek, a mély és látomásos belső képek látásáról. A festőnek képzetem szerint úgy működik az idegrendszere, mintha az egy „mennyei porszívó” lenne. Mármint abban az értelemben, hogy minden képbeli élményt képes összegyűjteni, válogatás nélkül, hogy azután egy-egy műbe átörökítse, megfesse, absztrahálja, montázsolja, mixelje stb. Az életre szóló kérdés, ellenben mégis- csak az, hogy egy olyan történelmi tapasztalatokkal élő ember, mint amilyenné mindezek után te magad lettél, vajon hisz-e vagy hihet-e még egy humánusabb világ eljövetelében? Egyáltalán képes-e még hinni a világ humanizálhatóságában? – Nézd, ha nem hinném, ha nem hittem volna, és ha nem lett volna az életemnek ve- zérfonala a világ humanizálhatósága, akkor sok mindent nem tudtam volna megvalósítani. Hiszen azt, hogy van egy Zebegény, s hogy ott lett egy Képzőművészeti Szabadiskola,1 azt nem a véletlen teremtette. Vagy hogy volt idő, amikor úgy éreztem, hogy kötelessége- im vannak, gyorsan segíteni kell az emberiségen. És hogyha csak festek, az évezredekbe telhet, míg hat, de talán a közvetlen beszéd, a közvetlen kapcsolat és a fiatalok művésze- tekhez történő elvezetése, az korábban hozza meg a gyümölcsét, mint a festészet. A művészet által megérteni a világot, és törekedni valami „lehetetlenül szépre”. Ebben az esetben, a valódi szépet egyúttal igaznak is gondolom. Így talán idejében célba lehetett juttatni az elképzeléseimet. – Igen. Miközben a szépről vallott ideák állandóan változtak. S ma már ki tudja, hogy ott és akkor, épp melyik volt érezhetően az igazi. Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez a közismert Kant-féle megfogalmazás. De lehet, hogy épp akkor Simone Weil szépről alko- tott misztikus megfogalmazása számított hihetőbbnek: „A szépség visszafénylő rendje 1 Dániel Kornél a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum igazgatójaként 1968-ban szervezte meg első alkalommal a Szőnyi István Nyári Képzőművészeti Szabadiskolát, amely, azóta is működik. 191

valaminek, ami már realizálhatatlan és túl van a renden. Zene. Hangok rendje, ami a csendet utánozza”. – Ez már túl keleti, talán szanszkrit megfogalmazás. Ez a Nirvána elmélethez áll közel. – A legmagasabb boldogság, a teljes megnyugvás állapota, amire a lélek törekszik? Az is benne bujkál valamiképp. Ezt a megfogalmazást, egy a keresztségbe megtért zsidó misztikus, európai női lélek szülte. És, érzésem szerint, máig érvényes szintézise a szép- ről vallottaknak. – Keleti. A zsidó vallású ember jellemzően vallja, hogy ne készíts magadnak faragott képet. Láttál már zsinagógában szobrot vagy képet? Ott nem láthattál, mert nincsen! Ott csak motívumok, jelek, jelzések vannak, mert, ahogy én tudom, az ótestamentumi idők- ben volt egy bizonyos korszak, amikor még Jehova nevét sem volt szabad kiejteni. Olyan Egy-Istennek számított, aki hiábavalón nem lehetett beszédtéma. Azt hiszem, Thomas Mann volt az, aki gyönyörűen megfogalmazta ezt a tiltást a József és testvérei című regé- nyében, amikor az előzményekről ír, amikor elkezdi a mélységes mély múltnak kútját kutatni. – Arra a részre gondolsz, amikor a testvérek a kútba dobják Józsefet? Az valóban drámai és ugyanakkor gyönyörűen megfogalmazott jelképes helyzet. – Amikor Józsefet bedobták testvérei a kútba, akkor sem azzal a szándékkal tették, hogy megöljék. Hiszen volt, aki visszament, s megnézte, hogy mi történik vele. Büntetés- nek szánták a testvérek cselekedetüket. A zsidó istennek, Jehovának a büntetés, tud- tommal természetes cselekedete volt. Engem reformátusként neveltek, és úgy tudom, hogy a keresztyén és a keresztény vallás ugyanúgy ismeri ezt az isteni büntetést. A bűn és bűnhődést. Én szeretném azt hinni, hogy az a jól ismert teológiai állítás, hogy az Isten saját arcmására teremtette a világot és az embert, ennek a tanításnak az értelmét meg lehetne fordítani, és akkor talán közelebb kerülünk az abszolút igazsághoz. Őszintén mondom, én hajlandó vagyok azt állítani, hogy ez fordítva történt. Az ember formálta a képzeletbeli Istent a saját képmására. Olyanra, amilyen ő maga. Olykor rettegett gonosz, vadállat, bosszúálló, máskor meg jóságos és szelíd. És azután meg néha lassan jelentke- zik benne a megbocsátó, a megértően isteni. Az alapkérdés tehát valóban az marad, amit még a kinti, folyosói beszélgetésünkben feltettél nekem. Van-e reményünk a világ huma- nizálására? Nem reménytelen a humanizmus eszméje, mert maga az istenkép fejlődik arrafelé és általa. Én merek valami olyasmit remélni, hogy vágyódunk mindnyájan az istenire, arra, hogy legyen, hogy megteremtsük. Az ember maga fogja megteremteni an- nak lehetőségét, hogy a humanizmus világszerte uralkodóvá váljon. És abban a pillanat- ban már az Isten is megszületik. Nézz körül a világban, s nézd meg azt a sok-sok min- dent, amiben hisznek az emberek. És mégis, hogyan lehet az, hogy hitük ellenére az istenfélők olykor kibékíthetetlenül utálják egymást, és hogy ölni is képesek az ő mindenha- tó Istenük nevében. Minthogyha egy vesztésre álló focicsapat mérkőzése volna az életük. Túl profán volt ez a hasonlat. De végeredményben ide tartozik ez is, ehhez a nehéz kér- déskörhöz. – Mindaz, amit eddig elmondtál, arra kényszerít, hogy tapintatlanul megkérdezzem, te istenfélő embernek vallod magad? Vagy egyszerűen „csak” istenkeresőnek…? 192

– Istent reménylő embernek hiszem magam. Így pontos. S azt remélem, hogy egyszer valóban megteremthetjük majd az Egy igaz Istent. Mert az ember fogja megteremteni, ha egyszer méltó lesz rá, hogy tökéletességében, teljességében felismerje megváltóját. Én nagyon remélem, hogy egyszer valóban méltóak leszünk erre az emberfölötti felismerésre. – Református vagy, akkor talán a század eleji „Pece-parti Párizsban”, Nagyváradon élő kálomista Ady Endre gondolatai nem állnak tőled olyan távol, s összegezhetik is vala- miképp az eddig elmondottakat. „Isten van valamiképp / Minden gondolatnak alján.” filozó- fiai mélységű megállapítása például. De még inkább az Álmom: az Isten című versének az általad elmondottakra, bennem most felvillanó néhány sora: Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten. Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül. – Igen. Annak ellenére, hogy nem érzem Adyt admirábilisnak (csodálatraméltónak). Különösebben nem vagyok csodálója. Erőteljes, szép versei vannak. De nem vagyok nagy Petőfi rajongó sem. Az én lelkemhez szólóan ott van József Attila, ott van Radnóti Miklós. Emberek, költők, akik nem ismerték a gyűlöletet. Én úgy érzem, hogy az a valósá- gos humanizmus, amikor mindenféle gyűlöletet képesek vagyunk gyökerestől kiirtani ma- gunkból, tisztán az igazság szeretetét tartva meg lelkünk mélyén, mint legfőbb irányítót. Valójában túl kevés dologról lehet azt mondani a világban, hogy igen, ez jó. Vizsgálódjunk hát tovább, s nézzük meg, hogy ami nem jó, az miért nem az, s amit jónak találunk, az mitől olyan, amilyen. – Radnóti Miklóssal érzel lelki rokonságot, mint mondod. Ez talán így természetes. Radnóti zsidó származása miatt katolikusként halt meg, úgy lőtték bele az abdai tömeg- sírba. Kegyetlen, ami vele történt. Ő, verseiből érezhetően, azt hiszem, hogy teljes termé- szetességgel, vállalhatóan kettős identitásban élt, ha szabad ezt a kifejezést használni. Az imént arról vallottál, hogy édesanyád református volt, édesapád „véletlenül” zsidónak született, téged pedig keresztyén szellemben neveltek. Mégis ez a családotokon belül megélt kettősség nem okozott az életedben állandósult lelki konfliktust, nem jelentett fel- oldhatatlan nehézséget? Vagy ezt a keresztet viszonylag könnyedén, életre szólóan ma- gadban viselted, viseled, s ebből a kettősségből semmiféle bajod, benső gondod nem származott, mert megtanultál együtt élni vele. – Dehogy, a kettősség egy vonalon volt meg. Apám testvérei itt laktak, Budapesten. Azt tudom, hogy mikor apám meghalt, a rokonság nem jött el a temetésére, mert, ők már rég elgyászolták apámat. Mikor kikeresztelkedett, akkor zsidó szokás szerint bevagdosták a kabátjukat és meggyászolták. Én nagyon sokat voltam ezeknél a rokonoknál és nagyon- nagyon szerettem őket. Hihetetlenül bánt és a lelkemet rágja, hogy néhány tündérszép 193

gyönyörű embert ismertem meg közülük, akiket „természetszerűen” megöltek. Kit Ausch- witzban, kit Dachauban, és ki tudja, hogy másokat hol. – Talán ismered Adornónak azt a filozofikusan elhíresült állítását, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni. (Ezt gyakran idézem mindhiába.) Míg más bölcselők, ugya- nakkor arról beszélnek, hogy az Auschwitzban történt minősíthetetlenül barbár emberte- lenségek következtében már csak Auschwitzról lehet és szabad írni. Vagyis ott valami jóvátehetetlen történt. Megkockáztatnék itt egy mindezzel feleselő állítást, mert engemet költőként az foglalkoztat szakadatlan, hogy milyen formában lehet és szabad gyógyírt találnunk közös akarattal ezekre az elfekélyesedet éktelen sebekre? Állításom így hang- zik: Auschwitz után már csak verset lehet és szabad írni. Mert igenis elképzelhető, hogy életünk legfőbb ellentmondásossága éppen abban áll, hogy még mindig maradt remé- nyünk jóvátenni a jóvátehetetlent. Miért gondolom ezt így? Valószínű azért, mert képze- tem szerint az a begyógyíthatatlannak látszó égő nagy seb, trauma, ami a Holocaust kö- vetkezményeként tátong civilizációnk, a keresztény Európa lelkén és testén, az csakis a költészet, a zene, a művészetek hatására nyerhet gyógyírt legvégül, egyszer, talán. Beszélnünk és írnunk kell hát a Holocaustról, elfelejteni semmiképp sem szabad, hogy újra tiszta szívvel, evangéliumi értelemben boldogok lehessünk, testvéri szeretetben él- hessünk itt, ezen a Földön. – Jóvátenni nem lehet. Nekem is sokszor hajszálon múlott az életem. Az élet csupa életveszély. De azt mondom mégis, hogy az a tanulási időhöz tartozik, megtudni, hogy mit jelent az ember, mit jelent embernek maradni, minden körülmények között. Néhány nagy- bátyám jóságának emléke él bennem. Az például általános volt náluk, hogy szinte minden családnak volt egy-két olyan szegény embere, hajléktalanja, koldusa, akiket segítettek, meghívták őket otthonukba, náluk vacsoráztak, vagy ebédeltek. Függetlenül attól, hogy kik voltak ők. – Megbocsátó szép üzenet, nem az elbocsátó! – Ugyanakkor, amikor hosz- szú távollét után hazakerültem végre, velem is megtörtént az, hogy menekülnöm kellett, mert egyik rokonom üzent, hogyha nem rakom fel a sárga csillagot, elvitet. Hát megszök- tem! – Ez a rokon anyai ágon volt rokon? – Nem. A nővérem első férje volt. Mikor később hazatértem, biztos dúlt bennem valami harag, elmentem hozzájuk. Láttam, hogy fél. Inkább szó nélkül otthagytam és eljöttem. – Tőled félt, vagy valami mástól? – Arra döbbent rá a szerencsétlen, hogy én akkor joggal számon kérhettem volna ko- rábbi tettét. Hiszen részvéttelensége miatt kellett világgá mennem. – Mindaz, amit megéltél ez alatt az idő alatt, hogyan, milyen formában hatott később pedagógiai munkásságodra, milyen formában érhető tetten műveidben, az alkotó ember élete művében? – Egész életemben a szépet, a szépséget kerestem és az igazságot. Nagyon-nagy erővel. De látod, te sem tudtál rólam sok mindent. Az ember születetten gyáva, és az igazság az, hogy nem mertem az „Egy” életemben, csak nagyon kevésszer igazán meg- nyilatkozni. Pedig az a kötelességem, amíg élek, hogy a dolgokat örökkön örökké néven nevezzem a maguk valójában. 194

– Az imádságainkban, az Úr imájában, azért valamiképp titkon mindig ott van az óhaj, hogy „ A mindennapi félelmeinktől ments meg Uram!”, és hogy mulandóságunkban „Sza- badíts át a mindenségbe…”, mert ez az általad is megnevezett félelem a tudatalattinkban apáról fiúra öröklődik, de az is lehet, hogy öröktől fogva van, s így mind a mai napig ve- lünk van, jelen van az idegrendszerünkben, s befolyásolja a jelenkorunkat is, függetlenül attól, hogy épp most nem olyan véresen viharos, vagy mondjuk azt, hogy életveszélyes időket élünk, mint a 20. század első ötven évében. Bár nem is olyan távol, a Délvidéken, a Vajdaságban, a volt „nagy” Jugoszlávia területén komoly feszültségek és háborús gócok vannak most is, és valahogy, valamiképp minden mindennel összefügg. Ezek nem önma- guktól való történések, hiszen ha most csak a Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában történtekre gondolok, arra, hogy gyökereiben hányféle kultúra, az öt világ- vallás közül hányféle hitbéli meggyőződés – ókeresztény, keresztyén, iszlám stb. – feszül ott egymásnak, s azon belül is hányféle irányzat. S ami ebben a tragikus folyamatban az ellentéteket és a félelmet táplálja, az azokból az évezredek óta tartó teológiai, mentalitás- béli különbségekből adódik, amelyeket valahogy valamiért a keresztény Európa kétezer éves történelmében csak nagyon kismértékben sikerült egymáshoz közelítenünk. Ez a több ezer éve tartó meg nem értés, ellenérzés termelte azt a nagy mennyiségű toxint, ellenanyagot, lelki mérget, amely napjainkra egy bizonyos helyen oly mértékben koncent- rálódott, felgyülemlett, hogy mint egy furunkulus, rosszindulatú daganat, gennycsomó egyszerre csak felfakadt. Ezzel a robbanással remélhetően már a változások kezdetének lehetünk a tanúi. Reményeink szerint az öntisztulás, a gyógyulás folyamata indult el a 20. század végén. Most, miután 1997-et írunk, vagyis cirka három és fél év választ el az ez- redfordulótól, egyrészt telve vagyunk várakozással, bizonytalansággal, szorongással, ugyanakkor telve vagyunk reménységgel és ábrándokkal is. Ambivalens érzések gyötör- nek bennünket. Mégis azt szeretnénk hinni, hogy ez a kivételes helyzet: a század és ez- redforduló egymásba tükröződése, ez egy markáns választóvonal lesz az emberiség tör- ténelmében, az életünkben, ha megéljük. Egy cezúra, amihez képest legalább is tól-ig jól elválaszthatóak lesznek a mögöttünk hagyott legkegyetlenebb század történései. – Én nem nagyon vagyok ebben olyan biztos. Azt hiszem, hogy mindazok, akik tudnak és éreznek: a költők, a zeneszerzők, a művészek, általában mind gyávák. A politikusok meg az igazságnál jobban akarják a hatalmat. Mióta a történelem történelem, azóta ez már csak így van. – Igen. A politikusok valóban hajlamosak arra, hogy érdekeik érvényesítéséért mindun- talan összekeverjék „a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével”. Egy ateistából lett fran- cia katolikus filozófus Jacques Maritain igazsága ez. De hogy ők, a politikusok ne lenné- nek gyávák!? Szerinted a politikusoknak nincsenek félelmeik, ők a „hüllőagyúak”, akikre nem hat ez a nagyon is emberi érzés? Nem hinném, én azért nem így tapasztalom. – A politikusok, félelmetes, hogy mit meg nem tesznek a hatalomért. Szerinted ki volt olyan politikus, aki az emberért, a jövőért politizált. Gandhi!? Krisztus!? Őket elfogadom. De nézzük csak világszerte: minden politikusnak a legfontosabb a megszerzett hatalom megtartása és szaporítása. Ebben nincs különbség Amerika, Oroszország, Kína és Japán politikusai között. Mindenütt ugyanaz van, ha az ember a hatalom természete felől vizs- gálja a történelmi folyamatokat, akkor sajnos igenis lehet pesszimista. Mert akkor azt 195

mondja, ha a hatalom természete szerint ilyen marad, amilyen most, akkor a humánus embereszmény meghal, végképp elveszik a világban. De lehet az is, hogy a Radnóti Mik- lós költői logikája érvényesül, az hogy… – nem tudom idézni !? – …hogy is van? de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. – A „Nem tudhatom” című vers utolsó versszakának első két sora és az utolsó egy so- ra értelmezi igazán a költő ma is érvényes üzenetét: Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, (…) Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. – A gyermekkornak nincs határa. Nincs kiírva, hogy meddig tart. Én emlékszem rá, hogy amikor múzeumigazgató lettem, akkor még mindig erős volt bennem az érzés, hogy hogyan is merek én beleszólni a „nagyok” dolgaiba. És azt hiszem, hogy életem legfőbb bűne az, hogy a kezdetektől fogva nem hirdettem az Igazságot, és inkább visszahúzód- tam. – Úgy értsem, hogy nem hirdetted az Igét, a te igazságodat? – Túl finoman, óvatosan tettem. S inkább a gyerekeknek tanítottam az igazságot, ma- gyaráztam nekik az igazat. De ki kellett volna állni az utcasarokra. – Ahhoz borzasztó nagy erő kell, súlyos jelenlét. Azért a te szervezeted, ahogy tőled tudom, már elég korán megviselődött, egyrészt a tüdőd szépcserjéivel voltak bajaid, aztán a későbbiekben azok az érrendszeri problémáid jelentkeztek, amelyek a fél lábadat a sírba vitték. Fél lábbal jársz-kelsz ezen a világon, a másik lábaddal már valahol a csillag- közi úton, a kozmikus egészben lépdelsz. Ezt nehogy félreértsd, bár jelképesen és való- ságosan is mondom. Mindezt, ha csak kívülállóként állítanám, minden irántad érzett em- pátia nélkül, akkor is azt a változást kell tudomásul venni, hogy ami az utóbbi évtizedekben történt veled, az túlontúl érzékennyé tett, az „új szenzibilitásnak” jeleit mutat- ják legújabb megnyilvánulásaid is. De ami mindennél fontosabb, hogy tragikus sorsodat meghazudtolón képes vagy most is arra, hogy náladnál húsz-harminc-negyven évvel fiatalabbakkal, mély, nagyon üde, szívbéli kapcsolatot teremts, művészként, pedagógus- ként mint mester a tanítványaival, de egész egyszerűen csak emberként. – Másképp, másnak nincs értelme. – Azért is döbbent meg, amikor azt mondod, hogy másképpen kellett volna élned. Ki kellett volna állnod a sarokra, a spiccre, így fogalmaztál. Ahogy az általad nem igazán kedvelt Petőfi vallotta az Egy gondolat bánt engemet… kezdetű versében: „Legyek fa, melyen villám fut keresztül, / Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; / Legyek kőszirt, mit 196

a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…” – gondolatához. Kiállni a hegyszirtre, állni szélben, viharban, tűző napsütésben sudár egyenesen, hajlíthatatlan szálfaként. Vagy csak egyszerűen lenni, kőszirtként. Most mégis mintha legszívesebben a Petőfi-képhez igazítanád az életed. Elviselni az ember fölötti megpróbáltatásokat, eltűrni mindent, amit a sors rád mér, és nem megbújni a kihívások, a nehézségek elől. Ezt így mondod, ugye? Tehát az ember legvégül mégsem bujdokolhat el önmaga és a világ elől. – Valami ilyesmi volt, van velem. A személyes testi esendőségemet, azt nagyon is jól ismertem mindig, de ugyanakkor tudtam azt is, hogy lélekben soha nem adom meg ma- gamat, így fogok meghalni. Úgy, hogy a reménytelenségben is reménykedem az utánam következőkben. De ez meglógás a felelősség elől, mert ha valami pluszt kaptam, a szüle- tésemtől és a sorsomtól, azt hirdetni kellene. Kellett volna. Most már elég késő minden. Habár én sokszor, hogy mentsem magam, úgy érzem, hogy egy kis gyertya voltam, de sok másikat meggyújtottam, anélkül, hogy tűzvészt okoztam volna. Épp ma kaptam egy meghívót ilyen visszaigazolás-félét egy kiállításra, Torontóba. Azt írja az illető, egy szob- rász srác, hogy Drága Kornél, jók voltak azok az évek, amikor ott nálad kubikoltunk, hord- tuk a köveket és építettünk. – Hol építettetek? – Zebegényben. Írja azt is, hogy nem nálad tanultam, de mégis, te tanítottál meg szin- te mindenre. Mert te vagy az igazi Mesterem. És hogy sokáig sokat beszélgethettünk éjszaka. Az milyen sokat jelentett neki. A mindent jelentette az életében. Ő az lett, akinek gondoltam. A legjobb pillanataimban hiszek abban, hogy sok ilyen kis tűzet gyújtottam. A rossz pil- lanataimban meg az van, azt érzem, hogy végig bujkáltam, végig alakoskodtam, végig hazudtam az életet, és már épp ideje, hogy megszabaduljon tőlem a világ. Ki dönti el? – Ki dönti el? Ez egy költői kérdés, és nagyon súlyos, az odaátba átutalt kérdés. Be- szélgetésünk legelején elmesélted, hogy miért nem érezted elegendőnek azt, hogy csak rajzolsz és festesz. Mert hogy időben és térben akkor úgy érezted, hogy a mesterséged- nek, a képzőművészeti munkának a hozadéka, az eredménye sokkal később jelentkezik, látható meg majd igazán, mint teszem azt a Zebegényi Nyári Képzőművészeti Szabadis- kola építése, működésének pedagógiai hatása. Mégis miként gondolkozol minderről ma? Életed művéről, alkotásaidról. Mindazt, amit ez idáig életre mentettél, érzésed szerint, a teremtett munkáidnak mi lesz a sorsa? Én most irgalmatlanul, műveid halhatatlanságára kérdeztem rá. – Ezt Thomas Mann szavaival mondom: kételkedő vagyok, amint itt ülök. Nem azért, mert semmiben sem hiszek, hanem mert sok mindent lehetségesnek tartok. Vannak olyan képeim, amik ma is örömet okoznak, ha rájuk nézek. Egy bizonyos hangulatban. És van olyan, mikor mindenre azt mondom, hogy ez semmi. – Nem gondolod, hogy ez így természetes, ugyanakkor mégis természetellenes, vagy talán mégsem? A természetes kapcsolat a műveiddel az volna, ahogy egy munkát készre vittél, megteremtettél, abban a pillanatban a köldökzsinórt is elvágtad. A mű elkezd élni, lélegezni, s tovább festi önmagát a történelem vásznán, tőled függetlenül kiállítják, katalo- gizálják, rendszerezik. A művészettörténészek meg addig írnak róla, ha írnak róla egyálta- 197

lán, míg a művészetek törzsfejlődésének életfáján helyükre nem kerülnek a dolgok, az igazi művek. – Mielőtt a helyükre kerülnének az általad kívánt „dolgok”, csak úgy mellékesen hadd meséljek el valamit. Ismersz, elég jól ismerjük egymást: én nagyon sok emberben hiszek és hittem már. Felemelő érzéssel szeretek beszélgetni, így, mint most is veled, hogyha az a beszélgetés nem megy át gyűlöletbe. Ugyanakkor nagyon tudom szégyellni, hogy nem vagyok képes megállni azt, hogy ne figyeljek oda például a parlamenti közvetítésekre, ahol szinte minden a gyűlölködésről szól. Nálunk ma nem a politikai elveik védelmében esnek egymásnak a képviselők, hanem a hatalom megszerzése, megtartása érdekében kreálnak gyűlöletet gátlástalanul egymás közt, egymás ellen. Az ilyen helyről egyből me- nekülni akarok, ilyenkor én leginkább feladom, mielőtt még harcba keverednék a külvilág- gal, azután meg észrevétlenül magammal. Holott tudom, hogy a legtapasztaltabb demok- ráciákban, az angol parlamentben sincs ez másképp, de mégsem hiszem, hogy úgy, annyira minősíthetetlenül rondán van, ahogy az legújabban az ország házában történik. – Azt mondod, hogy az ilyen helyről menekülni akarsz, s hogy leginkább feladod a re- ményeidet is. Ez nem gondolod, hogy ellentmond az eddig megvallottaknak. Hiszen vala- mi, mégis rajta tart, itt tart, ide köt. De mi az a valami? – Eszembe jut most valaki. Churchill, ő mondta a második világháborúban a németek- kel folytatott tengeri csatározások közepette, hogy nagy ütközet volt Franciaországban, nagyon sok hajónk elsüllyedt, s a németek győztek. Mit mondhatok? A történelemben az angol királyság nagyon sok csatát elvesztett már, de háborút még sohasem. Ez legyen ajánlottan az emberiség eljövendőre reflektáló mottója. – Ezt most a magántörténelmedre vonatkoztatva is így érzed? – Nem. Az egész emberiségére érzem így, amelynek én is tagja vagyok. – Kornél, te hiszel a nagyvilági globalitásban, abban, ami épp most van megszülető- ben? Valóban bízol abban, hogy a Mi világunknak lehetnek világpolgárai, s ez a világ egyszer egy nagy egészet alkot majd? – Hiszek benne. Nagyon hiszek. Nézd csak meg, hogy nálunk szégyen még mindig zsidónak lenni. Ha teljesen az lennék… De szégyen cigánynak lenni is. – Ez igaz. De az is igaz, hogy önmegbecsülésünk általánosan olyan mélypontra zu- hant már a rendszerváltoztatás viharában, hogy lassan magyarnak lenni is szégyen Ma- gyarországon. Vajon a világháborút követően miért hatalmasodtak el ismét ezek a negá- ciók: ellenérzések, rossz érzések, kisebbségi tudatból fakadó érzések, kísértetiesen ugyanúgy? Milyen történelmi és lélektani okai vannak? Hiszen olyan kis náció vagyunk. Vagy talán épp ezért? Önvédelemből? „Kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikáli- san kell!”, figyelmeztet bennünket a század elején Marseille-ben, épp szülővárosodból nézvést, Ady a Nagyváradi Naplóban írt cikkében. Mégis érthetetlen, hogy miért ülhet rajtunk, miért csúfítja el Európánkat, ezt a gyönyörű nőt évszázadok óta az ártó szándék. – Nemcsak rajtunk! Nemcsak rajtunk. Nézd meg, hogy mi volt a múlt században a gyarmatbirodalmait elvesztő Angliában meg Amerikában. Még most is van faji megkülön- böztetés. Habár ott egy néger minden lehet már, de azért mégis, valahol, valamiért valakik utálják. 198

– Miért van ez így? Ezekben az előítéletekben bizonyára megvannak azok a történelmi tapasztalatokkal átitatott mély ok és okozati összefüggések, amelyekre előbb-utóbb ma- gyarázatot kell találnunk. – Persze, hogy vannak ok és okozati összefüggések. Nálunk ezt az életérzést, mond- juk a cigánykérdésben az a mélységes bűntudatból fakadó gyűlölet hordozza, amelyről csak annyit tudok, hogy én születésem pillanatától nem lehetek olyan, mint a másik em- ber. Ezek az emberek valamikor idemenekültek, valahonnan, s mondjuk meg, hogy soha nem vettük őket emberszámba. Pedig most már lassan nálunk is kikerülnek közülük tudó- sok, tanárok, művészek. Nagy–Britanniában, az Egyesült Államokban ez a kérdés talán már megoldódott. S a vén Európában, a szigetországban érhető leginkább tetten ez a változás. Vajon hány millió hindu él közöttük, békével, az egykori indiai árja népek közül, a legbüszkébb britek között? – Milyen megterhelő érzés, hogy az árjáról nem valami isteni és nemes, hanem sokkal inkább a fajelmélet, az árjásításról pedig a fasizmusnak, a zsidóság kultúrájára, civilizáció- jára, gazdasági és művelődési kiszorítására irányuló erőszakos kortünetek jutnak az eszünkbe. Az a világbotrány, amelyről a mélyen hívő költő, aki római katolikusnak vallotta magát, Pilinszky János egyetemes értelemben azt írta: „Megtörtént, holott nem követtem el, / Nem történt meg, holott elkövettem”. Ez a mi világunk legkegyetlenebb paradoxona. Mindazonáltal te világpolgárnak érezheted magad. Ugyanakkor mégis a fény igézeté- ben a zebegényi Dunakanyart fested, lokális értékeket, a helyi tudás szintjein gondolkozol, választott témáid tekintetében legalábbis. – Kinevezhetlek téged teljes mivoltodban világpolgárrá, akkor is egy bizonyos körben fogsz élni, egy bizonyos területen, attól függetlenül, hogy nyaranként elmehetsz a Hawaii szigetekre vagy Japánba vagy Kamcsatkára. – Lehet, hogy a kozmopolitizmus a szabadság-szintek síkján ma még egy olyan elvo- natkoztatott fogalom, amely, csak mint plátói világérzés létezik? Talán épp ez benne a kivételesen szabad. Mert jó tudni, hogy ”a szabadság az emberiség abszolút nulla foka”. Vagy úgy is lehet, miként a Kis herceg földrajztudósának formális logikája szerint van. Aki ahhoz, hogy birtokolhassa az égi fényességek milliárdjait, „azt a sok kicsi izét”, elegendő- nek tartja, ha megszámlálja a csillagokat. Ilyetén, „mit neki érző kebelnek!” kinevezi a Kis herceget bolygóközi nagykövetévé. Valószínű, hogy eszméink, rögeszméink, aranyesz- méink karátszáma szerint élünk itt, ezen a bolygón. S hogy földhöz szegzett lélekkel, a gravitáció ellenében világpolgárként járjunk-keljünk igazságkereső körútjainkon a nagyvi- lágban, Európában, az ma még nem igazán megy, vagy legalábbis csak nagyon kevesek- nek megy, mert valami megköti az ember fiát, még akkor is, ha művész. – Európával és a világgal példálózni nem volna szabad, amikor fölöttünk lüktet az a fe- jeket zsibbasztó fényjelekkel, ígéretekkel teli végtelen, az univerzum. S általa elképzelhe- tetlen számú világokat tételezhetünk fel, a szűkös magunkén kívül, értelmes és érzelmes lényekkel. – Valamikor kozmikus lény lehetett az ember, s együtt lüktetett a csillagokkal. Újra az- zá kell válnia. Ebben az égi parancsban, magam is hiszek. – Igen, én is ezt mondom. És úgy legyünk büszkék arra, hogy európai vagy ázsiai vagy akármilyen gyilkos ősből, emberből lettünk a világmindenség egyik fajává. 199