Személyesség a személytelenségben

De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok, Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. Fáradtan ösvényikből a napok Egymásba hullva, összeomlanak; A Mind enyész, és végső romjain A szép világ borongva hamvad el; És hol kezdve volt, ott vége lesz: Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj. – Mindehhez a világérzéshez kapcsolódott egy másik gondolkodást formáló lényegi elem, ez volt a haladásnak, az előrelépésnek, a világszellem fejlődésének az a hegeliánus tana, amit a Madách–Petőfi-nemzedék magáénak vallott, ami ’48-nak az egyik legszilár- dabb eszmei alapja volt. Na már most, ennek szinte természetes velejárója volt, hogy egy olyan sokk után, ami 1848–49 után bekövetkezett, az elbizonytalanította a felnövekvő nemzedékeket. Gondoljuk el, hogy a szabadságharc, a világszabadság bukása mekkora sokk volt. Olyan volt ez, mint apáink, nagyapáink nemzedékének Trianon. A vesztes má- sodik világháború az apák nemzedékének olyan volt, mint ’56 a mai középkorúak generá- ciójának. Egy ilyen sokkhatás után mindent újra mérlegre kell tenni. És így felerősödik az a kétség is, hogy egész egyszerűen nincs tovább. Na már most ezzel összefüggésben, itt egy nagyon érdekes dolog történik. A magyar költészetnek talán legértékesebb vonulatá- ról beszélgetünk most. És akkor még nem is említettük Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas, minden hiábavaló gondolatfolyamát. Az tud nagyon kétségbeesni, aki valamire feltette az életét. Mert aki nem tette le valami mellett meggyőződéssel a voksát, nem döntött valami mellett határozottan, az nem tud igazán kétségbeesni. Á, ez se sikerült, bosszankodik, rálegyint, aztán megy tovább, és próbál valami mást. Ám az, aki lelkiismerete szerint, határozottan feltette az életét valamire, és a magyar irodalomnak ez az értékes vonulata valóban elkötelezte magát a világszabadság mellett, mindegy hogy mikor: a 19. avagy a 20. században, az a valaki tud igazán keserű és csalódott lenni. És mivel költő, tehát önkifejező ember, művész, ezt meg is fogalmazza. Az a csodálatos ezekben az életmű- vekben, hogy így is, meg úgy is olvashatóak. Tehát képesek vagyunk jövőbeli biztatást kiolvasni belőlük. De mondjuk borús hangulatunkban a saját legrosszabb előérzeteinket is megtaláljuk bennük. Ezért beszéltem az előbb szintetikus látásmódról. És ez valóban csak a legnagyobbak sajátja. – Igen. Valójában így lehet, hogy minden lelki alapállás és olvasat kérdése. – Ezért fontos az, amiről a bevezetőben beszéltünk. Hogy ne tudjuk le egyszer s min- denkorra klasszikusainkat a középiskolai kötelező olvasmányokkal, hanem igenis, amikor ilyen, vagy ki tudja, épp milyen hangulatban vagyunk, akkor vegyük a fáradságot, menjünk oda a könyvespolchoz, s vegyük le műveiket, s akkor mindennapjaink hangulataira ha- gyatkozva olvassuk őket újra, mert akkor ők nem válnak elfelejtett, halott szerzőkké, és akkor talán időről időre segítenek is nekünk. Nagyon gyakran kapom azt a kérdést a Ma- dách-művek előadása kapcsán, vagy épp Madáchról beszélgetve, hogy hogyan lehetsé- ges az, hogy a drámaköltő a jövőt ennyire világosan előre látta. Ez ugyebár, a semminek a kiváltsága. Nem, szó sincs erről. Hanem arról van szó, hogy meg lehet hosszabbítani 50

bizonyos erővonalakat az emberiség fejlődésében. Madách ezeket hosszabbította meg a jövőbe nézve, és ezek metszéspontjában helyezte el a falanszter emberét, az űrjelenet emberét és az eszkimó szín emberét. És mivel jól helyezte el őket, ezért aktuális napja- inkban ma is. Ezért Madách jövőképéből a mi jelenünk kiolvasható, már csak azért is, mert ugyanezekkel a gondokkal szembesülünk. Ha lefordítom a tragédia nyelvezetét a mai nyelvezetre, akkor azt látni: a röghöz, a földhöz kötöttség, az emberiség és a föld erőforrásainak kimerülése a napi gondjaink közé tartoznak, továbbá a technikai társada- lom egyenlősítő vonásai, az űretika kérdése ma egyre erősebb. Mai nyelven szólva, ezek a megoldatlan gondjaink most váltak csak igazán problémává. Madách ezeket előre jelez- te, megoldani viszont nekünk kell. Ebben segítenek a klasszikusaink, így Madách is. – És van itt még a számtalan problémahalmazban több, de egy valóságosan is lényegi kérdés mindenképp, az a kozmikus álmaink közül való, s így szól: vajon létezik-e rajtunk kívül is civilizáció a világmindenségben? Békétlenségünkben olyan békés társadalomról álmodunk, melynek tagjaival érdemes volna minél előbb működő kapcsolatot teremte- nünk, mert az talán úgy hatna ránk, mint annak idején Einstein relativitáselmélete, némi- képp megváltoztatná a gondolkodásunkat, a világképünket, rendezné az egymáshoz való emberi viszonyainkat, az egész földi létünket. – Így van. Ám itt hajlamosak vagyunk a bezárkózásra, tehát hogy hagyományosan kis népnek, vesztes népnek nyilvánítjuk magunkat, ezzel mintegy ki is rekesztjük magunkat, de másokat is kirekesztünk a kozmikus egészből. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes felvetést arra vonatkozóan, hogy itt nekünk mégis milyen kultúrkö- rökben kellene gondolkodni. A legszélesebb kultúrkör az univerzum, amit az előbb emlí- tettél. Néhány évvel ezelőtt történt, hogy a Tragédia összefüggésében, az eszkimó szín témájában a Színművészeti Akadémia, ahol tanítok, szervezett egy nemzetközi színmű- vészetis diáktalálkozót, s ott mindegyik csapat megrendezte – mutatott be persze saját darabokat is – az eszkimó színt. Fölöttébb érdekesre sikerült az amerikaiak bemutatója. Ezek a fiatalok nem Európából elszármazottak voltak már, hanem született amerikaiak. Ezek azt mondták, kérem szépen, az eszkimó nem ilyen. Mi ismerünk úgynevezett „nyershús-evő”, jupik és inuit nyelvjárású eszkimókat, de azok nem ilyenek. És különben is, miért épp az eszkimó? Ez, kérem, megkülönböztetés, diszkrimináció. Akkor elmondtuk az Amerikából érkező színművész-hallgatóknak, hogy Voltaire óta az eszkimó a francia és az európai kultúrában az amorfot, az alaktalant jelenti, már legalább kétszáz éve. De Ma- dáchot ebben akkor sem értették. A másik kérdésük az volt, miért mondjuk azt, hogy Az ember tragédiájában csúcspont, s az újabb kori európai történelemben a tetőpont a fran- cia forradalom? Miért pont az? Ők ezt nem így látják. Tehát akkor döbbentünk rá, éppen Madách ürügyén, hogy mennyire bezárkózott a mi kultúránk szemlélete. Nagyon sok ilyen találkozásra van szükségünk, nagyon sokra, hogy képesek legyünk nagyobb kultúrkörök- ben gondolkodni, el tudjuk fogadni, be tudjuk fogadni azokat, mert így jutunk el valóban a kozmikus kérdésekig. És ez lehet a 20. századi művelt ember kiváltsága. Nem kell most már ideológiákra, útmutatókra, segédeszközökre hagyatkoznunk. Ez a korszak hál’ isten- nek lezárult, és emiatt nagyobb lesz az egyén, az értelmiségi, a humanista ember felelős- sége is, azt hiszem. 51

– Nyilvánvalóan, ahogyan Bartók Béla is eljuthatott még életében mint zeneteremtő lé- lek a kozmikus egészbe, beszélgetésünk elején említettük is, hogy ő egész biztosan átjut majd a 20. századi „Rubiconon”, miként reményeink szerint Madách Imre is az emberiség- történet drámaköltői között foglal majd végérvényesen helyet a harmadik évezredben. Most zárásként hallgassunk bele Bartók öttételes művének, a Concerto címűnek egyik részletébe, és zenei aláfestésként hallgatva, idézzük fel Szabó András tolmácsolásában epilógusként Madách utolsó verseinek egyikét, címe: Útravaló verseimmel Sokat, sokat értem már életemben, Tömérdek bút küldött reám az ég, De hála Isten! a sors éjjelében Ragyogó csillagom is volt elég. Érinte elválás, halálnak árnya, Majd újra édes emlék ringatott, S feláldozó rokon szívet talála Kietlenben a bús elhagyott. Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam, Mosolygtam, sírtam, multon és jövőn, Tündérek játsztak vélem napsugárban, Kisértetekkel jártam sírmezőn. – Örök igazság volt és maradt, sorsunkat utólag egyiken se változtathatjuk meg. (Elhangzott a Madách Televízió Új Uránia című műsorában 1998. január 21-én.) 52

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA mai olvasata az emberi sors és sorstalanság, valamint a géniuszok összefüggésében Érsekvadkerti eszmélkedés a XXII. Madách Szimpóziumon, Madách Imre halálának 150. évfordulóján Ember sorsa: hogy romlás legyen csak Minden szépnek, jónak lényege, – A virág meghalni nyitja kelyhét, Déli napnak az éj előjele. (Madách: Szív és ész – részlet) …Madách. Az emberiség lét-nemlét kérdésének megraga- dásában kétségtelen, hogy egyedülálló drámai koncepcióval ő jutott el a leglényegig. Művének elemzése Arany János óta szakadatlan tart. A Napút XXII. évf. 4. számában Németh Péter Mikola folytatja egyre újabb távlatokat nyitó eszmélke- déseit Az ember tragédiájáról. (Hubay Miklós) Madách: De La Motte Károlyné sírfelirata A magam részéről a Tragédia és Az öt géniusz1 világában, illetve a világban lehetséges nyolc géniusz összefüggésében, lélekben azóta is Hubay Miklóssal (1918–2011) folyta- tom megkezdett eszmélkedésemet, ahogy azt elviekben elterveztük, akinek Elnémulás című drámájában zárásként egy, a mindenséget átlényegítő Hang a Szentírás evangéliu- mát idézi, s azt mondja: Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik. Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémül- jetek, mert meg kell lenniük; de ez még nem a vég. (…) Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad; és lesznek földindulások mindenfelé; és lesznek éhségek és háborúságok. (…) Halálra fogja pedig adni testvér testvérét, atya gyermekét; és magzatok támadnak szülők ellen, és megöletik őket. (…) A háztetőn levő pedig le ne szálljon a ház- ba, se be ne menjen, hogy házából valamit kivegyen; (…) Mert azok a napok olyan nyo- morúságosak lesznek, amilyenek a világ kezdete óta, amelyet Isten teremtett, mind ez ideig nem voltak, és nem is lesznek. (…) Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a 1 Hamvas Béla: Az öt géniusz – A bor filozófiája; Szombathely, Életünk Könyvek, 1988. 53

nemzetség, amíg meg nem lesznek mindezek. (…) Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak…2 Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja – így folytatódik az evangélium –, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atyaisten. Az „Isten tenyerén ülünk” azóta is, így van ez, lábainkkal kalimpálva a tátongó mélység felett. Mióta is? Születésünk pillanatától, amiről, mármint a teremtettségünkről hajlamosak vagyunk idő előtt el- és megfelejtkezni, hogy az az újszülött, aki egykoron voltunk, aki világra vergődött „vérben és mocsokban”, az, „az életet a halálra ráadásul kapja”, hiszen „a teremtés teleo- logikus kimenetele is a semmi felé mutat. Abszurd.” Ezt már Madách is jól tudta. „Aztán mi végre az egész teremtés?” luciferi kérdésfeltevése is ezt erősíti. Ha ez így van, akkor miért nem abszurd drámát írt Madách? Albert Camus a kortárs F. M. Dosztojevszkij élet- művére vonatkoztatva teszi fel ugyanezt a kérdést, olvasom Pilinszky János Ars poetica helyett3 című kisesszéjében. Egészen pontosan azt, hogy F. M. D. felismeri ugyan a világ abszurditását, mégsem ír abszurd regényeket, drámákat, hanem a hit világába menekül. Igen, ez igaz. Csakhogy a világ abszurditásán túl – és épp a menekvés irányában, világo- sít fel a továbbiakban Pilinszky – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még ab- szurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása. Ezért is ad Madách drámai köl- teménye újra és megint alkalmat arra, hogy létünk életre tévedt egyszeriségének egészét végiggondolhassuk. Hadd mondjam így – ezt kéri a színházban elmélyülő drámaíró, Hu- bay Miklós is –, hogy végiggondoljuk a dramaturgia módszereivel. (…) S ezt az alkalmat kár kihagyni. Szembesítsük tehát Madách világkoncepcióját jelen töprengéseinkkel a történelem értelméről és/vagy értelmetlenségéről, az emberiség mindent túlélő tehetségé- ről és/vagy önpusztításáról, valamint a teremtés sikeréről és/vagy kudarcáról. S ezt fontos is, hogy időről időre megtegyük kutató elmével. Ha én rendezném Az ember tragédiáját, játszik a gondolattal Hubay, akkor Jézus Krisztust is a Tragédia élő szereplőjévé tenném, s úgy lehet, ezzel a lépésemmel Madách is egyetértene, csak azért, hogy végkifejletként a szentháromságos Isten nevében maga a Fiú Isten szólíthassa fel a keresztségben bűnei- től megváltott Ádámot a folytatásra: „Küzdj...!” De mire elég ma ez a felszólítás? Elég-e még a történelem folytatásához, vagy a jóslatok szerint történelmietlenné válik maga a valóság is? Most még nem tudni. Azt ellenben egyre inkább érzékelni, hogy a mindennapi lét abszurditása nőttön-nő. Ádám a szikla meredélyén áll, s lábainál a „mélység éjszakája tátong”, ő az abszurd ember megtestesítője abszurd helyzetben – az öngyilkosok hatal- mával bámulom / a rég nem látott tengert, írtam 1982-ben Azon a nyári reggelen című versem végkifejleteként –, aki Lucifer sugallatára öngyilkosságra készül, s ha megteszi, azzal mint első ember az emberiség jövőjére mond áment, én pedig az azóta megszüle- tett gyermekeimre. Ebben a drámai helyzetben a „bízva bízzál!” óhaja, képtelenség. Ha- csak a credo quia absurdum (hiszem, mert képtelenség) által nem válik értelmezhetővé. Láttunk már olyan Tragédia-forgatókönyvet, előadást, Paál István szolnoki (1980) rende- zésében, amelyből az utolsó mondatot kihúzta a dramaturg, arra gondolva, hogy aki ol- vasta a drámakölteményt, az úgyis ismeri, képes lesz megidézni a záróakkordot. Így állhat össze alanyi szinten „a keserű valóság és az utópisztikus vég kettőssége” a lelkekben, 2 (Márk 13, 2–37.) 3 Pilinszky János: Kráter, Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó 1976. 114. p. 54

ezzel lobbantva fel a belülről kimondható igazság katarzisának tisztítótüzét. A Mondot- tam, ember: küzdj és bízva bízzál! isteni intelmének valójában a credo ut intelligam (hiszem, hogy megértsem) vonatkozásában van igazán értelme, így a mindennapjaink összefüggéseiben annak, hogy Arany János nyomán valóban tovább folytatva az eszmél- kedést, válaszokat keressünk Madách Hubay Miklós által ránk testált lét-kérdéseire: – Miért, miért e percnyi öntudat, Hogy lássuk a nemlét borzalmait?; – Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?; – Megy-é előbbre majdan fajzatom...?; – Mi lesz első hőséből a keresztnek?; – A nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz?; – Aztán mi végre az egész teremtés?” Az ember tragédiája első színe második megszólalásában azt olvashatjuk Madáchtól, halljuk is az Úr hangján, hogy Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. Mintha a Teremtés a lehető legnagyobb rendben megtörtént volna, és a hetedik napra befejezettnek is tekinthető. Á! Dehogy van befejezve, többek között erről gondolko- zom A hetedik nap végén című, Lautréamont Maldoror énekei ihletére írt „állatmesém- ben”, de ugyanerre reflektál határozottan Hubay Miklós is, a drámaíró és dramaturg. Mert Isten itt nagyon nagyot tévedett, hiszen az egész Tragédia arról szól majd, hogy valami hiba történt a teremtésben, homok került a gépezetbe. Ettől az újra meg újra felforrósodik, begerjed… Nem tökéletes tehát a teremtett világ. Ráadásul mindezek után a Teremtő eltűnik a történelmi színekből. De mitévő lesz aközben, amíg a világtörténelem kereke recsegve-ropogva bár, de körbejár? – kérdez rá jogosan Hubay. Majd így válaszol: – Pas- cal szerint: elbújik; Szkhárosi Horvát szerint: elalszik, így nem lát; Nietzsche szerint: meg- hal; Vörösmarty szerint: megőszül; Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágon. A Biblia szerint: a Mindenható bánkódik, megbánja, hogy embert teremtett. De mégis, miért? Meg- lehet, azért, mert Ádám, mikor a bűnt elkövette, nem érzett semmiféle megrázkódtatást, bűnbánatot. A bűn és bűnhődés erkölcsi parancsa számára ismeretlen, mert meggyőző- dése szerint, ő nem bűnt követett el, hanem természetes emberi módon lázadt az isteni tiltás ellen. Ahogy az első emberpár a Tudás fájának gyümölcsét megízlelte, a Halhatat- lanság fája közelébe se férkőzhetett, mert az Arkangyal útjukat állta, s tüzes pallosával kitessékelte őket a Paradicsomból. Madách szerint, ez sem egészen így történt, hiszen Ádámot így beszélteti: El innen, hölgyem, bárhová, el, el! / Idegen már ez a hely. Vagyis Ádám és Éva önszántukból hagyják el a Paradicsomot, ha valaki tartóztatná őket, akkor se maradnának. Itt válik érzékelhetővé, olvashatjuk Pilinszkynél, hogy a modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé. Valójában ugyanerről, pontosabban a „bűn és bűnhődés”, a „bűn és 55

vezeklés”, a „bűn és bűnbocsánat” ok és okozati összefüggéseiről elmélkedik Hubay Mik- lós, vele együtt most én itt, aki azt írta Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margó- jára,4 idézem: A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen. A teremtett világ, amely nemrégen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott. Persze működik azért tovább, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek. Kérdés az, nem volna-e jobb leállni az egésszel. Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, s minél tökéletesebbnek látsza- nak törvényei – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány, hogy mire való ez a felhaj- tás? Ma úgy érzékelni tehát, hogy a harmadik évezred küszöbén átbukdácsolva, a huszo- negyedik század narthexében téblábolva, ugyanez a drámai dilemma még inkább felerősödik, elhatalmasodik rajtunk. Lucifer provokatív kérdése így talál totálisan célba, így talál el újra meg újra bennünket: Aztán mi végre az egész teremtés? Ádám se tudja, de a Mindenható se képes egyértelmű isten-emberi választ adni erre a gyötrő kérdésre, állapít- ja meg Hubay. Mindettől függetlenül, vagy mindezzel együtt, Ádám útját minden nemze- déknek újra és ismét végig kell járnia, ezt Horváth Károlytól tanulhattuk meg. Kerényi Ferenctől pedig a 20. század hajlékában azt, hogy nincsen változtatásra mód, minden időkre szóló parancsolat ez. De mindazonáltal, mégis, mi legyen ennek a Planétának a sorsa, a jövője, ahol sorsunk szerint a Teremtő szabta úton végig kell tudnunk haladni? S a „Trapéz és korlát”-on a születéstől a halálig, az életünket „kötelező gyakorlatként” be kell tudnunk mutatni, meg kell tudnunk valósítani. Ha Isten nem képes választ adni erre az életre szóló költői kérdésre, úgy valóban nincs értelme a földi létnek, így a teremtésnek se sok. És mégis, ennek ellenére, Szegény Ádám – sajnálkozik Hubay –, ő fogja majd kiiz- zadni és kiverekedni, korszakról korszakra, a teremtés művének értelmét. A magányos Ádám. De magányos maga a Mindenható is. Most válik rejtőzködő Istenné. Nem is fogjuk Őt többé látni a történelem folyamán. Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. (A büntetést elszenvedő Istent is jelenti, és a minket büntetőt is.) Így is, úgy is megvan az értelme Az ember tragédiájában. Figyeljük csak, milyen szö- veget ad Madách Ádám szájába: Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Ez a világba való kivetettségünk, teljes elmagányosodásunk kulcsmondata. Hubay Miklós olvasatában: Nem csak Isten bünteti Ádámot kiűzetvén őt a Paradicsomból – Ádám is az Istent. Mondhatni egymást taszítják a magányba. A legfontosabb létkérdés tehát a har- madik évezredre is ugyanaz maradt, amire Hamvas Béla már a múlt század elején rákér- dez, valójában arra, hogy a keresztény alapállás a világban visszaállítható-e? Van-e még remény arra, hogy rendeződjön végre Isten és ember, ember és Isten viszonya? S ha igen, akkor „Vissza-Sejtesíthető”-e még az áhított mennyei állapot? Parancsolat5 című 4 Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”, Budapest, Napkút Kiadó, 2010. 5 Németh Péter Mikola: Főbe(n)járó üzenet, Vác, Göncöl és Planetológiai Társaság, 1986. 19.p. 56

versemben ezért így fohászkodom: Legyen meg a Te akaratod / a kilakoltatott lélekben. // Legyen meg a te akaratod / a kilakoltatott fejekben is. / Azonképpen házkutatást tar- tass, / úgymond önkéntes revíziót, / hogy visszasejtesedjen; / hogy visszasejtesíthesd / mi benned mennyei – – // azonképpen itt a Földön is, / életre „tévedt” egyszeriséged. (1985) Igen, az életre „tévedt” egyszeriségünk kikerülhetetlen kérdése továbbra is az, hogy a bűnbeesést követően VisszaHáramoltatható-e még a paradicsomi, az eredendő emberi tisztaság, ártatlanság, ami egykoron a távoli felmenőinké lehetett? Meg kell vallani, ahogy így körülnézek a világban és magunk között, pillanatnyilag kevés esélyt látok rá. Mert gondoljuk csak meg, hogy a keresztény Európa gondolata miért és hogyan is maradhatott ki az európai preambulumból? De egyáltalán kinek, kiknek állhatott az érdekében, hogy kimaradjon? Hiszen az nem lehet „csak” a vallásosság kérdése, sokkal inkább a kultúráé, a hellén-latin-judeo-keresztény kultúráé mindenekelőtt, amibe mindahányan, mi is bele- születtünk. Abban az Európában, történelmi avagy történelmietlen valóságban pedig, amelyben élni kényszerültünk, a két világháborútól terhelt 20. században megsemmisült, eltékozolt hitbéli meggyőződésünk és reménységünk, az emberi bizalom visszaállítására sohasem volt még úgy és annyira szükségünk, mint éppen ma, a harmadik évezred első évtizedeiben toporzékolva. Gondolom, ezt mindannyian érzékeljük. De miért lett ez így? Mert már Az irodalom is gyanúba keveredett, olvashatjuk Földényi F. László Kertész Imre- szótárában.6 De hogyan is értsük ezt? Úgy, hogy Kertész az irodalmat a sorshoz viszonyí- totta, ezzel kettéválasztotta azt: olyan irodalomra, amely a sors által sújtott ember meg- nyilvánulása (mondhatjuk úgy is, sorstalan), és olyanra, amelyik azt óhajtja bizonyítani, hogy az embernek mint a kollektivizmustól, a köztől nem szorongatott, autonóm lénynek igenis van lehetősége, hogy térben és időben ki- és megválassza a saját sorsát. Ez per- sze, Kertész Imre élettapasztalata szerint, a 20. században elő nem fordulhatott, vagy ha igen, akkor is csak egészen kivételes esetekben. Ám ennek a dilemmának lényegi eleme, és annak fordítottja már Madáchnál felvetődik. Miként is mondja Ádám az egyiptomi szín- ben? Idézem: Fülembe cseng még: milljók egy miatt. / E millióknak kell érvényt szerez- nem. / Szabad államban – másutt nem lehet. / Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál. Egyén és köz? Individualizmus és kollektivizmus? Sors és Sorstalanság? Ezek a kér- dések évezredek szándékával velünk voltak és maradtak megoldatlanul. Erről beszél Robert Musil, például A tulajdonságok nélküli ember7 írója 1938-ban jegyzett Naplójában, rávilágítva arra, hogy az antiszemitizmus nem individuális, hanem kollektív, kollek- tivisztikus reakció… De milyen is az az emberi sors? Hogyan lesz az életünk sorsossá? Sokkal inkább a tragédiáink, a drámáink által, semmint a boldogulásunkban? És mégis miként és miért válhat sorstalanná a földi létünk, ha azzá válik? Élettapasztalatunk szerint a sorsunk önmagában előre nem látható, viszonylagos, formátlan, mégis célirányos moz- gás, folyamatos játszma, ami a születésünktől a halálunkig tart. S azt is tudni véljük, 6 Földényi F. László: Az irodalom gyanúba keveredett, Budapest, Magvető Kiadó, 2007. 7 Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember (Der Mann ohne Eigenschaften) I. kötet (1931), II. kötet I. rész (1933). 57

hogy ez a folyamat bármikor megszakadhat. Ádám Fáraóként, Miltiadészként, Tankréd- ként, Keplerként, s más szerepeiben is sorsokat álmodik magának Lucifer „jóvoltából”, s legvégül mindegyikből kiábrándul, mindegyikbe belebukik. Ám csalódásai ellenére meg- tapasztalja azt is, hogy az örökös háborúsághoz, konfliktusokhoz, az élet-halál küzdel- mekbe vezető lépései nagyon is alkalmasak arra, hogy az életet sorssá alakítsák, átlé- nyegítsék. Vagy mégsem!? Ez a kétely napjainkra egyre felerősödni látszik, a szkepszis tovább él. És itt lép be a 20. századi gondolatvilágunkba Theodor W. Adorno elhatalma- sodó mondata: Auschwitz után verset írni képtelenség, egészen pontosan, verset írni barbárság. Adornónak a negatív dialektika összefüggésében, a maga filozófiájában még igazat is adhatunk. Ám az sem lehet véletlen, hogy a későbbiekben ő maga, ha jól emlék- szem, akkor már 1963-ban felülírja kijelentését. Kertész Imre az irodalmi Nobel-díj átvéte- lekor 2002-ben azonban, stockholmi beszédében, némiképp módosítva ugyan, de meg- ismétli ugyanezt a megállapítást, idézem: Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Ausch- witzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos regényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. De hát ami Auschwitzban történt, az olyan drámai tapasztalás az életünkben, aminek kifejezésére nem áll rendelkezésünkre se nyelv, se szó, se forgatókönyv, olvashatjuk a tragikus felismerést kortársunknál, néhai Borbély Szilárdnál – tegyük hozzá, ha csak a metafizikus költészetben nem –, aki nyilván- való, hogy az adornoi lelki traumára a negatív dialektika összefüggésében „épít”. Azaz, jogot követel Auschwitz égő áldozatainak az egyéni önkifejezésre. Ehhez hozzátartozik az, hogy a modern művészet a „nem-azonosságban”, az egyediben gondolkodás logiká- jában tükröződik. De, ez az egyéni jogosultság csakis a holokauszt áldozatait illeti meg, és még véletlenül sem a túlélőket, Adorno szerint. Ilyen értelemben írhatja a költő, Pilinszky János, de a filozófus is, Heller Ágnes például, hogy az Auschwitzban történtekről való vélekedés minden formáját, a beszéd és írás képességét egyedül a halottak birtokolhat- ják. Vagyis az a botrány, ami megtörténhetett nem akar véget érni, s az csakis a transz- cendensben értelmezhető, ha egyáltalán az értelmetlen halál értelmezhető. Ugyanakkor a túlélők közül többek is, mondjuk, Primo Levi, vagy épp Kertész Imre, mint túlélő, ebben az összefüggésben sem adta föl a megszólalás méltóságának igényét, talán azért sem, hogy új értelemet adhasson a 20. század kataklizmájában kiüresített, valóban értelmüket vesz- tett szavaknak, fogalmainknak, mert vitathatatlanul látnivaló a 21. században is, hogy egészen más, ami Auschwitz előtt történt, s ami, azóta történik. Cezúra ez a judeo- kereszténység kultúrájában. Az európai ember legnagyobb traumája Auschwitz a kereszt óta – állítja Kertész Imre. Ez úgy értendő, hogy ami a crux gemmatán, vagyis a dicsőséges kereszten, s ami Auschwitzban térben és időben megtörtént, az lényegét tekintve egy és ugyanaz? Ezek szerint Auschwitzban megváltódott volna az emberiség? A lelkem mélyén tiltakozom az összehasonlítás ellen! Bár meglehet, hogy hiába teszem, mert ebben az abszurd helyzet- ben, mindaz, ami a Sorstalanság kapcsán most eszmélődésem mélyrétegeiből vulkánsze- rűen a felszínre tör, az Pilinszkynek A jóvátehetetlen realitásáról vallott gondolata, mely szerint egyszer talán a költészet által mégiscsak megszülethet a jóvátétel. Ezek szerint Auschwitz után „csak” verset lehet írni? A kérdés költői, amit Kertész Imre is elfogad, s azt 58

mondja a Pour le mérite érdemrend átvételekor, erről ő maga ír a 2014-ben megjelent A végső kocsma című könyvében, egyetértve Pilinszkyvel, hogy a jóvátétel a katarzis által realizálható. Persze szerinte, a költészet és a katarzis ebben az esetben egy és ugyanaz. És valóban, itt most Pilinszky János Schaár Erzsébetnek dedikált Auschwitz8 című verse jut az eszembe nem először. Ez a nyolcsoros közelebb hozza egymáshoz a történelmi avagy a történelmietlen valóságot. A vers így hangzik: Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ, vagy – ha úgy tetszik – a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves. Az idő relatív. Ezt a maga korában Madách is jól tudta, hiszen Az ember tragédiájában megteremti a jövő mítoszát, ha úgy tetszik, akkor a mi jelenünk legendáját – így látta ezt Hubay Miklós is –, úgy, hogy a drámaköltő egy anyaggá szövi költészetében a mítoszt és a történelmet. Természeténél fogva az álomszerű mítosz mellé a nem mitikus, történelmi színeket is álomba mártja. Ami a Tragédiában a mítoszok rétegéből való, azt a drámaköltő megőrzi mítoszként. Meg se kísérli, hogy a történeti tények közé sorolja, hogy beállítsa a ráció tényekre alapozó fényébe, ahol a mitikus világmagyarázatok elvesztenék értelmüket, gyermeteg mesékké válnának. A tizenegy történeti szín során Az ember tragédiájában egyszer sem bukkan elő Isten. Ezt a nagyon lényeges felismerést is Hubay világosította meg előttem. A bűnbeesés után, mintha megszűnt volna a Teremtő. Rejtőzködő Isten lett belőle. Akiről Madáchnak egyik európai kortársa, Friedrich Nietzsche (1844–1900) már idejekorán azt állította, hogy ha- lott, csak még nem jutott el az emberek tudatáig. És ha mégsem így volt és van? Akkor mégis milyen az az Isten, aki az embert a saját orcájára teremtette? S milyen az az em- ber, aki maga hasonmására Istent teremtett? És mégis mi alapján döntötte el bárki is az auschwitzi szelektálás szempontjait, mikéntjét? – kérdez rá végső fokon Kertész Imre. S valóban, a kérdés azóta is megkerülhetetlen, mert meg kell értenünk végre egymás szen- vedéstörténetét ahhoz, hogy megbékélhessünk egymással, miként azt Johann Baptist Metz Memoria passionis című könyvében üzeni mindahányunknak: keresztényeknek, zsidóknak, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám, a kínai unverzalizmus követőinek, és mindenféle más felekezetűeknek. A memoria passionisban, ahogy azt J. B. Metz gondol- ja, ennek a krisztológiai fogalomnak a határait a szisztematikus teológián belül kitágítva, lehetőségünk lesz majd arra, hogy a harmadik évezredben a bibliai és az egyházi hagyo- mányok Istenről őrzött emlékezete valóban megnyíljon az emberiség szenvedéstörténeté- re, vagyis arra az egyetlen „nagybeszélgetésre”… arra az egyetlen nagy narratívára, 8 Pilinszky János: Auschwitz, Összes Versei, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 144. o. 59

amely még megmaradt a felvilágosodás vallás- és ideológiakritikája, a marxizmus és Ni- etzsche, illetve a történelmet töredékekre forgácsoló posztmodern szellem után: a világ az emberek tényleges szenvedéstörténeteként olvasható. A harmadik évezred egyetemes teológiájának igénye a compassió együttérzésének, vagyis a másik ember szenvedésében való részesedés, az együtt szenvedés szüm- pátiájának óhaja, hogy az emberiség így, együtt szenvedve remélhessen a történelem okozta kataklizmáira, tragédiáira gyógyírt, s így a holokauszt fájdalmasan égő s mindunta- lan feltépett sebeire is. (Compassió) Pilinszky-palimpszeszt(usz) Milyen lesz az a „VisszaSejtesít”, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, mint oltár, szentély, kézfogás, megtérés, áldozás, ölelés; fűben, fák alatt megterített asztal, ahol nincsen első és utolsó vendég. Végül is milyen lesz, milyen lesz az a nyitott szárnyú emelkedő ikaroszi zuhanás,„VisszaHáramlás” a világ közös fészkébe, a temenosz lángoló szívébe? – Nem tudom, és mégis, hogyha valamit ismerek, hát ezt igen, e forró folyosót, a nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy repülünk. A Madách-feliratos sírkő megmentőinek társaságában, Szécsényben. Ma a sírkő Balassagyarmaton, a Megyeházán látható (Megjelent a XXII. Madách Szimpózium Kecskemét, 2014. április 11.; Érsekvadkert–Csesztve– Alsósztregova 2014. október 3–4.; Madách Könyvtár Új folyama 89. számában, 94–104.) 60

ÚJ URÁNIA (Madách-televíziós beszélgetések) A Madách Televízió stúdiója ezúttal egy élő művészeti és társadalmi folyóirattal je- lentkezik: Új Uránia címmel. Talán keve- sen tudják, hogy 1794-ben Ambró Ferenc Ignác nyomdájában, Vácott készült, és itt is jelent meg az az Uránia elnevezésű szépirodalmi folyóirat, melynek archív lap- jait láthatják most a képernyőn. Az Urániát Kármán József főszerkesztette. Kármán Losoncon született, szentimentális regé- nye, a Fanni hagyományai nevén vált is- mertté. Szerkesztőtársai voltak Sédius Lajos egyetemi tanár, Pajor Gáspár or- vosnövendék. A folyóirat tartalomjegyzé- kében olyan témakörökről olvashatunk, melyek ma is aktuálisak lehetnek. A haza- szeretet, A nemzet csinosodása, a Ma- gyar művelődést sürgető program, a Val- lás szeretetre méltó volta. A 99 évvel ké- sőbb életre hívott Új Uránia, elődje szellemi jogutódjaként, a szerkesztő szándéka szerint egy olyan televíziós fo- lyóirattá kíván válni, amely a „gond és gondolat” jegyében havi rendszeresség- gel teremt nyilvánosságot olyan stúdió- beszélgetésekhez, melyek az irodalom, a képző- és zeneművészet, a társadalom- tudományok széles skáláján mozognak. Annak reményében ajánlom szíves fi- gyelmükbe az Új Urániát, hogy érdekes és tanulságos perceket tölthetünk majd el együtt gondolkodva helyi, nemzeti, euró- pai és egyetemes létünkről. 61

62

ÖRÖKMOZGÓ ÉS ÁLLÓ ÉLETKÉPEK KONTRASZTTAL Vác, Madách Televízió stúdiója, 1995. március 30. – Fotó: Fekete István Párbeszélgetés Faludy Györggyel, a poéta sacerrel a váci Madách Körben és az Új Urániában Németh Péter Mikola – Egy olyan költővel beszélgethetünk ezen az estén, aki vallo- másos ember hírében áll, s ráadásul azt sem titkolja, miért is tenné, hogy majdnem egy- idős a 20. századdal. Egy olyan „világcsavargóval”, aki pokolbéli víg napjaiban, majd azok után is életre szólóan azt vallja, történjen bármi, a „hazádat csak részvéttel szeretheted”, ezért aztán több évtizedes, kényszerből vállalt száműzettetés, önkéntes emigráció után a rendszerváltoztatás viharában, önelhatározásból reménykedőn hazatért, úgy tudni, hogy ezúttal véglegesen. Francois Villon és Faludy György egy napon és egy lapon? Igen. Az irodalmi köztudatban így él ma is ez a legújabb kori mítosz, legenda, ezért azt hiszem, jó szolgálatot tesz most nekünk, ha felütéssel kezdődik a ma esti beszélgetés. Idézzünk meg hát egy Villon-verset Faludy György átköltésében, a címe: Az akasztófavirágok balladája. Íme: Embertestvér, ki erre jársz a nyáron, a dombtetőn, barát vagy idegen, ne gúnyolódj e három jómadáron, kik itt lengünk e sárga zsinegen: 63

bőrünket, nézd, a víz lemosta régen, nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras, és így forgunk a korhadó kötélen, pökhendi táncban, mint a szélkakas; hasunk, melybe bort tömtünk s kalácsot, mint vén ribancmell, ráncos sárga folt, s szívünk, mely a Názáreti ácsot sosem dicsérte, már sárba folyt. Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor, s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát, s ha majd a meggymagot kiköpted szádból, úgy mondj értünk egy Áve Máriát: – hogy a gonosz Hold szarván el ne essen, s az égig jusson e három zsivány. S ruháik foltján többé ne nevessen a grófkisasszony és az úrilány – de kérd reánk az Úr kegyelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Ámen, ámen. Úgy legyen! Szeretettel köszöntöm Faludy Györgyöt, a poéta sacert, Vácott. (Átadom a csokor sárga zoknit a Mesternek.) Van egy olyan érzésem, hogy lassan már csak a kortárs költők hallgatják meg és olvassák el egymás verseit, még akkor is, ha egyszerre szentnek és átkozottnak is neveztetnek. S az is meglehet, hogy időről időre csak azért keresik egymás társaságát, olykor egymás iránt érzett kibékíthetetlen szeretetükkel szembesülve: Tokajban az írótáborokban, Csobánkán a Szivárvány találkozókon, Hévízen a Csokonai Napokon, Vácott a Madách Körben és az Ekszpanziókon, merthogy „fogyó életük növekvő lázában” megértést szomjúhoznak és remélnek reménytelenségükben is mindahányan, egymástól, egymásban, de minduntalan. Theodor W. Adorno szinte már közhellyé vált, negatív dialektikát érlelő állítása, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Némelyeket, köztük téged is, kedves Gyurka, a 20. század parttalan sodrában, mintha pont az ellenkezőjéről győzött volna meg az élet. Va- gyis arról, s konokul, mintha hinnéd is, hogy mindarra az emberiség ellen elkövetett ke- gyetlenségre, botrányra, ami ott és akkor történt, talán a művészetek adhatnak gyógyírt legvégül. Mindebből szerintem az is következik, hogy Auschwitz után csak verset lehet írni. Megjegyzem, ha Adorno esztétikaelméletét komolyan vesszük, hogy mondjuk egy ilyen mondaton „a nem-azonosságban való gondolkodás” tétele sejlik át, amit az általa képviselt negatív dialektika is célba vesz, akkor ugyanarról beszélünk mindahányan. Így van-e ez? 64

Faludy György – Így van! De nem szabad azt mondanunk, hogy az baj, mert megállapításunk a „hisz” igével jár együtt. Valahogyan úgy vagyok vele, hogy én nem is tudok mást tenni. Szóval, hogy mondjam: nem hit kell hozzá, merthogy hit kellene ellene, ha szabad így mondanom. Hogy- ha hinném, hogy lehetne mást is tennem, mint verset írni, akkor számomra egyedül és kizárólag nemcsak a versírás létezne. Verset írni a 20. században talán könnyebb is, mint a múltban volt, ennek a kornak a témái sokkal tágabbak, széle- sebbek, hasonlítsd össze Petrarcával vagy Catul- lusszal. Mindenekelőtt azzal a pszichológiai tu- dással, amit a század elején kaptunk, és azon kívül, avval a ténnyel, hogy belülről magunkból is Fotó: Fekete István többet tudunk, mint a múltban. Ha meg akarnád kérdezni, hogy miként „csinálok” verset, akkor nagyon nehezen tudnék rá válaszolni, összevisz- sza válogatok a témák között. Feljegyzem őket, és amikor meg akarom írni, akkor nem megy. Ám egy belső hang felszólítására bármikor kikelek az ágyamból és megírom azt a verset, ötven perc vagy két óra vagy négy óra alatt. Szóval, amikor erre mód van. De a módot nem én adom, nem én szabom meg. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a megírás- nál a segítséget egy hang adja, ami belülről jön, de az nem én vagyok. S ha nézem a papírom, és rossz sorokat látok, azokat írtam én magam. Látom és érzem, hogy a ka- rommal hogyan írom a rosszabbnál rosszabb mondatokat. A jó sorok pedig egyszer csak hirtelen rám néznek a fehér papírról. Szóval, olyan érzésem van, hogy azokat nem én írom meg, hanem valahogy, ki tudja, hogyan, de odakerülnek. – Ha úgy gondolkozunk az emberi tudás titokzatosságáról és lényegéről, ahogy azt Goethe tette, vagyis hogy a tudás velünk születik, az a kezdetektől bennünk van, s már- pedig tanulni is csak azért kell, hogy a velünk született tudás egyszer csak formát találjon, hogy tudásunkat létre menthessük. Valójában a tudás tehát nem megszerezhető, nem megtanulható, mint ahogy a versírás sem az. Így azt hiszem, érthető, hogy miről is be- szélsz. – Más csinálja, vagy a belső hang teszi, vagy a belső hang ad nekem szabadságot, hogy írjak. Lehetőséget, ha szabad így mondanom, ez egy nagyon komplex és problema- tikus folyamat. – A vers születéséhez mindenesetre kell valamiféle misztikus intuitív ihletettség, az szinte egészen biztos. Mégis egyre inkább elvitatjuk a költészet emelkedettségének szük- ségességét, főleg a „Ratkó-korosztály”, jómagam „arctalan nemzedéke” teszi ezt, nap mint nap. A posztmodern vers akkor jó, állítja a korombeliek többsége, ha nincs benne klasszikus értelemben költészet, mert ihlet, mint olyan, amúgy sincsen. – Baj még az is, hogy a gyakorlat, a praxis nem számít. Szóval nem tudom, mert nem lehet megtanulni a versírást. Minden versnél azt érzem, hogy most írom az elsőt. 65

– Az az érzésem, hogy a leggyönyörűbb az egészben ez a meg-megújuló ártatlan gyermeki tudatlanság. Ugyanakkor annál félelmetesebb dolgot el nem képzelhet a teremtő lélek, mint mikor azzal kell szembesülnie, hogy meghalhat benne a költő, a költészet, és hogy soha többet nem lesz képes verset írni. Döbbenetes probléma ez. Pilinszky János- nál, választott mesteremnél olvastam először erről a megrázó eshetőségről. Ő, aki szüle- tett költő, nagyon jól érzékelhető drámaisággal megírta, hogy mikor és miként nézett far- kasszemet ezzel a problémával. – Az életben ezt én is éreztem már, Recsken, amikor azt gondoltam, hogy vége van, akkor több verset írtam. Nem sokkal többet, de azért kétszer annyit, mint korábban. Egy olyan helyzetben, ahol sokkal nehezebb volt írni, mint általában, mert egy barakkban, ahol kétszáz ember volt összezsúfolva, és halálfáradtan és éhesen és álmatlan, hogy úgy mondjam, állandóan verve, korbácsolva, szóval ott nem volt könnyű versközelbe kerülni, mégis több ezer sort írtam, mert attól féltem, hogy meghalok, és nem lesz többé módom verset írni. – Ha jól tudom, ezeket a verseket nem papírra, hanem fejben írtad. – Fejben írtam. – Sőt rabtársaidnak meg is tanítottál bizonyos sorokat, hogy nehogy a feledés homá- lyába merüljenek, elvesszenek azok a „halálűző ragyogásban” született versemlékek. – Egész sorokat, van, aki ezerkétszáz sort tanult meg, sokan, húszan, harmincan tud- ták majdnem az egész verskötetet, úgyhogy aztán, amikor 1962-ben Londonban megje- lent, akkor kaptam az olyan leveleket, sokaktól, mindenekelőtt régi barátomtól, Dálnoki Miklós Béla, a miniszterelnök fiától, hogy Gyurka, te nem tudod a saját verseidet. Az hogy lehet? S akkor egyes sorokat kijavítva közölt velem, amelyekre ő pontosabban, helyeseb- ben emlékezett, mint én. Szóval, ilyen szempontból roppant nagy segítségemre voltak később a rabtársaim memoriterei. De amiről az imént beszéltünk, a verstermésről, most az utóbbi két és fél hónap alatt megközelítőleg írhattam vagy száz verset. S az ember, ha sokat ír, akkor az úgy van, hogy először egy hétig ír egy vagy két vagy három verset, legfeljebb. És azután ír négy verset, és azután ír tízet egy héten, és ír tizennégyet egy héten. Szóval száz verset megírtam egy hónap alatt. – Ez maratoni teljesítmény. Pedig a versírás, talán másoknak hihetetlennek tűnik, de óriási energiákat vesz igénybe. – Óriási energiát igényel. Ezért fáradtnak is éreztem magamat. Mindjárt utána persze arról elmélkedtem, hogy túl szigorúan csináltam, mert csak ültem az íróasztalomnál délu- tán 3 órától hajnal 4–5 óráig, és írtam, „csak” írtam. Úgyszólván fel sem keltem, miközben valaki hozott nekem inni- és ennivalót is. – Végül miért is csinálja az emberfia, ha költő? A verseket nem lehet megfizetni, de legfőképp megvásárolni nem lehet, vallják a költők. „A költészet az igazi szépség: lemon- dás a teljesség kedvéért”, ez a költészet valódi dicsősége, pontosabban az, hogy senki, soha abból még meg nem gazdagodhatott, írja valahol Pilinszky János. És persze a költé- szet szépségétől semmi sem áll olyan távol, mint a luxus, a talmi tündöklése. – Ép elmével, érdekésszel átgondolva persze őrültség, hogy egyáltalán csinálom. És hogy mégis, miért? Talán az idő ellen, a kor ellen, az időért és a korért. Ellenemre, csak azért is verselek, azt hiszem. Azonkívül játékosan teszem a dolgom azért is, mert magya- 66

rul élvezet verset költeni, magyarul könnyű verset teremteni, magyarul lehet csak igazán verset írni, sok nyelven nem lehet jó verset formálni, és nehéz is. Sok nyelvből hiányzik az eszköz hozzá. Persze ez a megállapítás így túl individuálisan hangzik, mert hát nekünk a saját nyelvünk ugyan remeknek tűnik, de a franciáknak esetleg, ha magyarul hallják a verset, nekik egy szörnyű idegen nyelvnek tetszik a magyar. Nekik barbár nyelv a miénk. – Minden bizonnyal ezért is írtad az Óda a magyar nyelvhez című opusodat, amelyben magáról a magyar nyelvről, és a magyar nyelv lírai és nyelvtörténeti távlatairól, szépségé- ről, lehetőségeiről elmélkedsz. Villantsuk most fel a vers második, harmadik és két utolsó versszakát, hogy érzékelhetővé váljon, miről is beszélünk. (…) Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász. Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengős szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon:– nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem győz le ellenség, rangomra törvén, sem haditörvény. (…) Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! Fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva – s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani? Te vagy jelenünk és a hajdani arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő. 67

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, közös jövő és felzengő ítélet, nem hűs palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó. – Kéri Pál barátom ’39-ben azt mondta Párizsban: Gyurka, neked jó a nyelvezeted, ilyen nagyszerű nyelven, miért nem írsz verset magáról a magyar nyelvről? Egyáltalán nem írt erről a hálás témáról a maiak közül senki sem. Petőfi Sándornak viszont van erről egy rossz verse. Ez az egyetlen, amivel eddig a magyar költészet, a magyar nyelv dicsé- retéhez, hogy úgy mondjam, nyíltan hozzájárult valaki is. Szóval nem igazán dicsőítették elődjeink a saját nyelvüket. Arany János versei ugyan már önmagukban is a magyar nyelv dicséretét jelentik, csak éppúgy nem mondják ki a lényeget, hogy miről is van szó a nyelv egyedisége kapcsán, mint ahogy Petőfi Sándor se mondja ki. Szóval, írd meg ezt a témát, és nagy sikered lesz vele, majd meglátod. Így szólt az intelem. Nem sokkal később meg is írtam. S az úgy történt, hogy a szállodaszobából kikergettem a vendégeket, és úgy írtam, hogy közben a német ágyúk Párizs felől érkező dörgését hallgattam. Ilyen háborús körül- mények között született meg az Óda. El is küldtem a szociáldemokrata újságnak. Ha jól emlékszem, öt versszakot cenzúráztak ki belőle. Ez volt az első változata a versnek. – Márpedig úgy tudni, hogy te a szociáldemokratákkal nagyon jó viszonyban álltál ak- koriban, többek között személyesen ismerted Kéthly Annát, és volt egy korszak az életed- ben, amikor harcos szocdemesnek számítottál, annak vallottad magad. – Igen, amikor hazajöttem. Egyik pártba se szerettem volna belépni, ez az igazság, ha már erről beszélünk. De amikor lakást kerestünk, megtudtam, hogy lakást a hajléktalan csak akkor kaphat, ha belép az akkor létező négy párt valamelyikébe. Mindegy, hogy a parasztpártba, a kisgazdapártba, a szociáldemokratába avagy a kommunistába, de be kell lépni valamelyik pártba, ahhoz, hogy lakást kapjon az, aki fedelet keres a feje fölé. – A költői igazságérzetedet nem sértette ez a hozzáállás? – Először is, a derék emberek közül a szociáldemokrata pártból ismertem a legtöbbet. Kéthly Annát, de a többieket is, az öreg Reisinger Feri bácsit, a meggyilkolt Mónus Illést, szóval, sok embert ismertem, és tudtam, hogy jóravaló emberek. Tudtam, hogy vannak derék emberek más pártokban is, de talán a politikájuktól messzebb álltam, most persze a kommunistákról nem beszélek, ahol rögtön felajánlották nekem egy újjáépített villa lak- részét, hogy ha kommunista leszek titkon, akkor beköltözhetek, titkon. Szóval, ez világos volt már akkor is, hogy velük nem lehet alkudni. A kisgazdapártiak meg barátságos régi- módi urak voltak, a parasztpártban pedig sok jeles író akadt, akiknek nagy részével, akkor még nem értettem egyet. Például Illyés Gyulával, akivel csak a későbbiekben barátkoztam meg igazán. Illyés hosszú ideig nem kedvelt, mert József Attila barátjaként el- és megve- tett engem. 68

– Ha már ennyire a politika hadszíntereire tévedtünk, engedd meg, hogy rákérdezzek. Ugye, te ’89-ben érkeztél végleg haza? És van egy olyan szonetted, amelyben az 1989– 90 utáni évek és a török idők között, a középkor és a legújabb kor politikai eseményei között valamiféle elvi párhuzamot állítasz fel. – Igen. – Valóban komolyan gondolod, hihetők az ilyen analógiák? – A párhuzam ebben az, hogy ugyanolyan komoly nehézségek előtt áll az ország most, mint a középkorban, a török időkben. Egyébként meg hamarosan nagyon nagy erővel ismét hódít az iszlám, Európát akarja megint. És ahelyett, hogy a nehézségeket közös erővel megkísérelnénk a vállunkra venni, inkább pártoskodunk, harcolunk és ve- szekszünk egymással, miként Ferdinánd hívei és János király hívei harcoltak egymás ellen, anno, és így még romosabbá tették a török által amúgy is romhalmazzá lőtt orszá- got. És azután tovább folytatták az egymás elleni villongásokat, testvérháborúkat, mint tudjuk, egészen János Zsigmond haláláig, sőt Bocskai Istvánon, Bethlen Gáboron és Rákóczi Györgyön át, továbbra is. – Igen, ahogy a szonettben is írod, csak hogy röviden idézzek belőle: Szolimán győzött, Budát is bevetette, kardcsapás nélkül, szétküldte az oszmánt, a Dunántúlra, ölni. – Megégettette Mátyás állatkertjéből az oroszlánt. Nem kívánom tovább idézni most ezt a túlontúl beszédes verset, de meglepő ez a fajta kegyetlen analógia. Ennyire tragikusnak látod a jelenlegi helyzetet, vagy az akkori törté- nelmi folyamatok voltak annyira kilátástalanok, mint a mostaniak? Még pontosabban kér- dezem: 1995-ből nézve látsz valamiféle távoli derengést a horizonton? – Nem látok! A baj éppen az, hogy korábban azt érzékeltem, hogy távolabb egy kicsit derűsebb volt minden, mint az akkori jelenben, mert akkor az ország nagy része még abban reménykedett, hogy a Nyugat jelentős segítő kezet fog nyújtani. Ahogyan remény- kedett a magyarság 1526 után is. A Nyugat Mohács után semmiféle segítséget nem nyúj- tott, lényegében a német és a török, mint ahogyan III. Frigyes császár már száz évvel korábban megtette, megegyezett, hogy ő az országnak egyik felét, a török a másik felét foglalja el. S közben kicsit úgy tesznek, mintha… egy kicsit csetepatéznak. De arra ko- moly szándékot a német akkor sem mutatott, hogy Magyarországot visszahódítsa a török- től, egészen 1683-ig, amikor Bécs ostromára került sor, és akkor, amikor a bécsiek a töröktől közvetlen veszélyben érezték magukat. Szóval akkor, amikor 150 év után először vették Bécset ostrom alá. – A kései utódoknak minduntalan az a kérdésük, hogy vajon miféle történelmi össze- függések okozzák ezeket a kataklizmákat. Valami magyarázható oka csak van! Te, aki majdnem egyidős vagy a 20. századdal, sokat láttál, sokat tapasztaltál, sok mindent meg- éltél, találsz-e erre valamiféle magyarázatot, esetleg gyógymódot? A magyar áfium ellen volt-e, van-e orvosság? 69

– Én nehezen találok magyarázatot. Mindig is arra törekedtem, hogy megkíséreljem rábeszélni a békességességre, a barátságosságra, a megértésre az egymással szemben álló feleket, lelkeket, köztük a különböző szekértáborok, pártok képviselőit is. Persze meg kell vallanom, hogy nem sok sikerrel. Többnyire eredménytelenül. Mégis megpróbáltam szeretteim egóját, önző személyi voltát itt-ott megnyesegetni, hogy önteltségükben ne becsüljék többre magukat, mint akik. Hatvan vagy hetven év alatt, ez ügyben nem értem el úgyszólván semmiféle eredményt. Ami eredmény mégis kimutatható, az igen csekély, azt is külföldön, az odakinti világban értem el, a második emigrációban, ahol tudtam, bizo- nyos mértékig tudtunk valamit tenni az országért, már csak azért is, mert a kinti kapcsola- tink segítettek. Ismertük személy szerint Arnold Toybee-t, Sartre-ot, Camus-t, T. S. Eliotot, Audent, Howard Fastot, Salvador de Madariagát, Russelt, Koestlert, szóval a világiroda- lomnak Romain Rolland-nal és Thomas Mann-nal kezdődő nemzedékét, akik minden humanitárius ügyért morális frontot képeztek, kiálltak a magyarság szabadságszeretetéért is. Ők voltak azok, akik jóval többet tudtak tenni nálunk, és az itthoni szenvedéseken is képesek voltak némiképp enyhíteni, mert volt szavuk a világban. S képesek voltak ott is meggyőzni befolyásos európai köröket az 1956-os szabadságharc és forradalom igazáról, ahol az már számunkra kilátástalannak látszott. – Politika és költészet. Irodalom és politika. Érzésed szerint a világban, és benned mi- lyen kapcsolatban állnak egymással? Netán valamiféle elválaszthatatlan szimbiózisban élnek a tudatunk mélyén? Vagy pedig, éppen ellenkezőleg, ez esetben valami egészen másról van szó? – Éppen ellenkezőleg, én az életpályám első tizenöt vagy húsz évében, amióta verse- ket írok, sok minden és mindenki ellen fölszólaltam. Sztálin és Hitler ellen, mind a kettő ellen, minden helyzetben, ha tehettem. Most visszaolvasva munkáimat, azért örömmel konstatálom, hogy a verseimnek maximum 5 százaléka foglalkozik politikával. Úgy értem, az akkori, szó nélkül nem hagyható, korabeli politikával. Aktuálpolitikával is legfeljebb 5 százaléka. És azok az írásaim is lényegében a sztálinizmus, a nácizmus és a kommuniz- mus ellen szóltak. De tudom azt is, hogy ez az arány idővel megváltozik. Nézd, itt, ezt a két könyvet: Arthur Koestler könyvét, a Sötétség délbent, és George Orwell könyvét, az 1984-et. Ami annak idején Koestler könyvét illette, az egyik első magyarországi olvasója lehettem, mert írója elküldött nekem egy dedikált példányt. Egy jó barátnőm által Orwell könyvét is mindjárt az elsők között kézbe vehettem. Elolvastam tehát frissiben mindkettőt, és azt gondoltam akkor magamban, hogy nézd, Arthur, ez egy valódi történet, egy valódi helyzet. A kommunista agitátor összeütközését és bukását mutatja be, még mielőtt ered- ményeket érne el a sztálini rendszerben. S milyen nagyszerűen, milyen igazul írja meg ezt a történetet ez az író ember, anélkül hogy valaha szovjet börtönt látott volna. És ezek után elolvastam George Orwell könyvét. S azt gondoltam, hogy ez gyengébb, mert ez nem a valóságot írja le, hanem egy képzelt jelenséget vet fel, a három világrész harcát egymással, továbbá a kapitalizmusét és a kommunizmusét. Mind a kettő egyformán ismerősen ronda. – És mindkettőt láthatatlan központi agyak irányítják, hogy Orwellnél maradjunk. A leg- véresebb század központi agyát, a huszadik századét, úgy hívják, hogy Moxom 20. Lega- lábbis a Fiesta Színházban, 1989-ben, az általam rendezett, Tor Åge Bringsvaerd A Tor- tás Ember naplója és George Orwell 1984 című művéből írt, Ne hagyjátok cserben a 70

Tortás Embert című abszurd egyfelvonásos forgatókönyvében Bőzsöny Ferenc rádióbe- mondó hangján „Ő” az, aki mindent hall, mindent lát és mindent befolyásol. Ez a láthatat- lan irányító szerv „cselt vet eléd és beléd”. Így nemcsak befolyásolja, de irányítja is a lelki- ismeretedet, az életedet, időnként félelmetes szorongást okozva letérít a helyes útról. Így pechedre az idegrendszeredbe plántált főcenzor öncenzorrá válik, s így időnként hazug, hamis műveket, verseket is írattat veled. Hogy is van ez, Gyurka? – Erre akarok rátérni. Mióta Arthur Koestler meghalt, s most, hogy a szovjet kommu- nizmus összeomlott, romokban „áll”, hirtelen úgy tűnik, hogy Koestler munkája egy na- gyon korszerű, jól megírt riportkönyv lett mindösszesen. Orwell ellenben valami olyat írt meg, ami nincs, ami nem volt, nem is lesz. És mégis képes volt az egész társadalom belső struktúráját felemelve, átvilágítva megmutatni a leglényeget. S azt is, ami mögötte volt és van. Koestler is ezt szerette volna, de ő mindössze egy esetet írt meg történelmi perspektívába ágyazottan, mint ahogy valaki, mondjuk, a 13. században egy bányász életét dokumentálta volna. Ilyen könyv az Arthur Koestleré. Mihelyt az idő, a társadalmi közeg változik, az érdeklődés úgy kezd lassan kihűlni körülötte. Orwell könyve iránt azon- ban azóta sem szűnik az érdeklődés, az ma is felforrósítja a képzeletünket, mert a fantá- zia szüleménye, olyan, mint a Gulliver. – Arthur Koestlerről azért ejtsünk még néhány szót, mert ő az a kolléga, aki általatok, általad, az emigrációban élők által néhány forradalmár író életét mentette meg Magyaror- szágon, 1956 után, a kádári éra legkegyetlenebb időszakában, még jóval a konszolidációs évek előtt. De mégis hogyan történt mindez? Hiszen itt, 1956 októberét követően, az el- lenforradalommá hazudott forradalom után, a megtorlás éveiben életeket megmenteni szinte lehetetlen volt. Magyarországon ’59-ben, sőt még ’60 után is akasztottak, kivégez- tek forradalmárokat, ártatlan, kiskorú gyerekembereket is. – Az, hogy valakikért, ebben az összefüggésben Arthur Koestler mit tett, bizonyos ér- telemben számomra még ma is rejtély. Ő lényegében egy igen jeles újságíró volt, újság- írónak jobb volt, mint írónak. Ezt az is bizonyossá teszi, hogy jóval többet tudott elérni az újságírói munkájával, mint az írói munkásságával. Íróként is nagyon híres volt persze, és sokfelé ágazott az érdeklődése, a kapcsolatrendszere. Ugyanakkor, bizonyos dolgok mellett rögeszmeszerűen megragadt. Tudom azt például, hogy kedvelt ugyan engem, de igazán mégsem szeretett. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem? Tudod, mit mon- dott!? Hogy nem voltál soha kommunista, és ezért nem tudlak feltétel nélkül elfogadni. Mert szerinte minden rendes ember avval kezdi az életét, hogy először kommunista, és aztán természetesen csalódik legvégül, de ez így természetes. – Akkor ő, Arthur Koestler volt az, aki hithű kommunistaként leveleket írt magyarorszá- gi elvtársainak. Így írhatta azokat a bizonyos koestleri felmentő leveleket is, amelyek ha- tására halálos ítéleteket életfogytiglaniakra változtattak meg hatalmi ukázra a bíróságok? De név szerint, kiket mentett meg az akasztófától? És mégis, miről szólhattak azok az elvtársi levelek, amelyek mindenképp jó politikai érzékre vallanak? – Ezt nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy amikor engem a magyarok megtámadtak a korabeli angol lapokban, akkor ő nagyon határozottan odaállt mellém, s nagyon élesen kiállt mellettem. Nem kértem őt soha semmilyen kiállásra. De egyszer, amikor a társaság- ban valakinek azt mondtam, hogy Koestler az én lírámat nem igazán kedveli, mert tőlem 71

semmit sem fordított, erre a megjegyzésemre Arthur azonnal megküldte dedikálva – saj- nos most nincs nálam az angol nyelvű verskönyvem, akkor most megmutathatnám, fel is olvashatnék belőle – azt a fordításkötetét, amelyben két versemet is megjelentetette. Köszönöm neki, utólag is elnézést kérve tájékozatlanságomért. – S nem Arthur Koestler volt az a valaki, aki a nyugat-európai kommunista írók közül közvetlen kapcsolatban állt Hruscsovval? – Nem. Hruscsovval nem is lehetett kapcsolata, mert hiszen nagyon ellenséges volt vele. De ő tudta, hogy mit kell tennie, hogyan kell engedményeket kiszorítania az elvtársa- iból, mert nagyon okos volt, szóval az a tanács, amit egy nehéz helyzetben lévő embernek ő adhatott, az akkor nagyon, de nagyon sokat ért. Sokszor életmentő volt. – Tudomásom szerint Kádár Jánoshoz érkezett az a bizonyos, ’56-osakat felmentő le- vél is, vagy postai sürgöny. – Kádár Jánosnak Koestler Bertrand Russellel íratott egy életmentő táviratot, amivel, mint később kiderült, 1958-at írtunk akkor, megmentette két halálraítéltnek: Gáli József drámaírónak és Obersovszky Gyula újságírónak az életét. A táviratban az állt, hogy amennyiben nem teljesítik a közismert matematikus, logikatudós és filozófus kérését, úgy jelezni fogja Hruscsov elvtársnak, hogy Kádárra való tekintettel, a továbbiakban semmiféle közös konspirációban nem hajlandó részt venni, még a béketanácsban sem. Szóval, ő tudta, mit kell ellenük tenni, a kommunisták ellen. S ezzel egy időben az angol összekötte- tései is óriásiak voltak. Egyszer akkor voltam nála Cs. Szabó László, Ignotus, a két György, Mikes és Pálóczi Horváth társaságában, amikor épp Déry Tibor ügye volt poron- don. „Telefonálni kell neki…!” – mondta ezt reggel háromkor Arthur. Kérdezem: „Kinek”? Azt mondja: „A Munkáspárt vezérének. „Reggel háromkor nem lehet egy embert csak úgy felhívni.” Azt feleli erre Arthur: „Miért ne lehetne? Emberéletről van szó!” S máris ment a telefonhoz és tárcsázott. A telefonnál a titkár jelentkezett, s az mondja, hogy sajnálja, de a keresett személy alszik. Koestler erre ellentmondást nem tűrve: „Akkor keltse fel!” Felkel- tették a Munkáspárt vezérét, s az máris jött a telefonhoz. Koestler tovább beszélt határo- zottan: „Uram, azért ébresztettem fel, mert egy ember életéről van szó, Déry Tibor magyar íróéról.” Hát így! Így változott a világ akkor, hogy a Munkáspárt vezérét egy ismert újság- író felhívja hajnalok hajnalán, kiugrasztja az ágyból, és természetesen még bocsánatot sem kell kérnie, mert emberi életek megmentéséről van szó, Kelet-Közép-Európában. – Ebben a történetben a mára nézve is van valami örvendetesen ígéretes, már ami a politikát és a politikusok világhoz való viszonyát illeti. – Milyen derék magyar ember ez a Déry Tibor. Berlinből ismerem őt. És milyen rossz író, vélekedett Koestler, amikor először meghallotta, hogy milyen nehéz helyzetbe jutott politikai meggyőződése miatt az ismerőse, és hogy ráadásul közben életveszélyesen meg is betegedett. – Déry Tibor itt ült a váci fegyházban, ezt, gondolom, te is tudod. – Ezt mindenki tudta. Déryt ki kell mentenünk a leghírhedtebb európai börtönök egyi- kéből, a váciból, mert egy kitűnő író, segítenünk kell rajta, mondta Arthur Koestler nem sokkal később, némiképp megváltoztatva Déry írói kvalitásáról alkotott véleményét. S közben mentségképp azt találta ki, s telefonon máris elmondta a tervét a Munkáspárt vezérének, azt, hogy ha a vezér holnapután Moszkvába utazik, úgy föltétlen tegye szóvá 72

a Déry-ügyet Hruscsovnál. Amire, ha Hruscsov úgy reagálna: „Mi közöm nekem Magyar- ország belügyeihez?” – az csak jó lenne, mert így akként hatna a dolog, hogy egyiküknek sincsen közvetlen politikai köze a történtekhez. S akkor mint jó barátját rábeszélheti Nyiki- ta Szergejevicset arra, hogy járjon közben Kádáréknál, s engedjék szabadon Déry Tibort, még nem késő. „Jó, fogok neki szólni!” – ígérte meg a Munkáspárt vezére. – Egy hét múlva, Déry kint volt a börtönből. Ez, gondolom, csodának számított akkori- ban egy olyan ember esetében, akit kilenc évre ítéltek. S akit akkor, 1960-ban, hogy ho- gyan és miért, azt persze itthon senki sem tudhatta, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozata értelmében háromévi próbaidőre felfüggesztettek. Mindezt azért tu- dom csak ilyen pontosan, mert D. T. úr börtönévei címmel közöltük Katedrális című iro- dalmi, művészeti és bölcseleti folyóiratunk 1991-ben megjelent első számában Markovits Ferenc dokumentumjátékát, amelyben Déry Tibor és édesanyja, valamint Déryné és Luca, a házvezetőnő levelezése szerepelt. S amiből az a titok vált világossá, hogy a Mama egész életében mit sem tudott arról, hogy a fia börtönben csücsült. A menye írta a fia helyett a „börtönleveleket”, amikben ilyesmiket olvashattunk, idézem: „Drága Mamus! Mi itt a hegyen hamarosan készen leszünk a filmforgatással, és valószínűleg egy hétre Ge- novába utazunk, hogy megkezdjük a földközi-tengeri hajóutat, és megcsináljuk a szüksé- ges tengerparti felvételeket. Őrülten boldog vagyok! Képzeld csak el a Földközi-tengert nyáron! És mindezt a legnagyobb kényelemben, egy első osztályú óceánjárón! Az út vé- geztével valószínűleg Marseille-ben, Barcelonában szállunk partra, ahonnan Párizsba megyünk.” A fiú meg arról nem tudott, hogy közben meghalt az édesanyja, mert helyette a feleség írta meg a válaszleveleket. – Tudta! – Az nem lehet. Az, hogy az édesanyja meghalt, míg ő „filmet forgatott”, vagyis a bör- tönben ült, a felesége titkolta el Déry Tibor elől, hosszú ideig nem volt mersze közölni férjével anyósa halálhírét. Déry tudomásom szerint abban a hiszemben szabadult, hogy a Mamus él. Ahogy erről nyilatkozott, az is ezt a feltevést erősíti, idézem: „Abban a pillanat- ban, ahogy kiléptem a váci fegyház kapuján, és beültem egy taxiba a feleségem mellé, már megbocsátottam mindazoknak, akik véleményem szerint börtönbe juttattak és ott őriztek. Túláradó életöröm volt bennem, azt hittem, most már az enyém a világ.” De már megint elkalandoztunk, és ismét a politika hadszíntereire tévedtünk, pedig olyan jó lenne végre már vegytisztán és világosan a költészetről beszélgetnünk. – Én is azt szeretném. – Kétszáz szonett. Ismételten szonetteket írsz. Készül az újabb köteted. Én arra kér- nélek szeretettel, hogy olvass fel egyet-kettőt, hármat közülük. – Inkább kettőt. Ha nagyon tetszik neked, akkor olvasok többet is. Az egyik szonettnek a címe a 263. lapon: 73

45 éve A három jámbor hindu puha szófá-n csücsült ebédnél, míg a szolgálólány behozta a csáppátti-val a főételt, miközben ők nagy tervükről beszéltek. Ekkor légy szállt a gazda poharába és fuldoklott. „Jaj”, szólt amaz, „te drága!” Kanalával sietve kiemelte a rovarkát és kivitte a kertbe. A heves napfénybe tartotta és várt, míg a légy szárnya megszáradt, és felszállt. Boldog mosollyal még utánanézett, aztán visszaült bent két vendégéhez és terveztek, míg megoldást találtak, mint ölik meg Mahatma Gandhit másnap. Ez volt az egyik. (Továbblapoz.) A felvételt Fekete István készítette a váci Madách Stúdióban – Látom, már elkészült a kötet szerkezete is. – Igen. Ahol a jobbak vagy a tűrhetőbbek lesznek benne, az már elkészült. 74

Elmentél harminc éve Elmentél 30 éve és még mindig szeretlek. Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon? Nyolc gyereket akartunk, de végül csupán egy lett. Az emigránsok léte nyomor és siralom. Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad. Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt. Pedig a párzást durva marcangolásnak mondtad és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak. De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel oly vadul öleltél karod közé az éjjel, hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested. „Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted, és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra. Többször volt így – sírtam. Először s utoljára. – Kétségbeejtően gyönyörűek ezek a sorok. Most hallgatni, elmerengeni volna jó a hallottakon. Ám mégis folytatnunk kell a beszélgetésünket arról, hogy van neked egy köte- ted, amelynek a címe Erotikus versek. A szerelemről, életről, halálról szól ez a kötet. Em- lékszel még a részleteire? – Emlékszem rá, szinte minden megvan ebben a nagy kötetben. A kiadóm gyűjtötte nekem külön össze, s nyomatta ki őket, azt hiszem, születésnapomra. – Erotikus versek. A világlíra ötven gyöngyszeme. Faludy György műfordításai. Ma- gyar Világ Kiadó. S ha megtalálom az évszámot…? – Azt hiszem, ’90-et írtunk akkor. – Igen. Magyar Világ Kiadó, 1990. Ebben a kötetedben azt állítod, és verseidben más- hol is gyakran kifejezésre juttatod, hogy annak a kornak, amelynek mi a gyermekei va- gyunk, a leáldozóban lévő 20. századnak az ezredvég hajlékában, meglehetősen izzad- ságszaga van, s az egyik megbocsáthatatlan bűne, hogy nincs egészséges vetülete. Hogy kell ezt érteni? Mondjuk úgy, hogy ha képesek volnánk a halálról úgy gondolkozni, ahogyan magáról az életről tesszük, akkor megvolna az esélyünk arra, hogy örök életűvé legyünk. Komolyan gondolod ezt? – Igen. – Ilyen helyzetben, mégis mit javasolsz, pontosabban, mit üzensz a 21. század em- berarcú lényeinek? – Hogy is lehetne üzenni. Mindenki, aki a messzi jövőnek üzen, abba a tévedésbe esik, hogy olyasvalamit üzen, ami egészen biztos, hogy nem lesz időszerű, mondjuk húsz év múlva vagy harminc év múlva. Mindenesetre én azt hittem, amikor hazajöttem, nem hittem, de reméltem, hogy a szovjet összeomlásával egy nyugodtabb és békésebb, bol- 75

dogabb élet vár ránk. Nem így történt. Az, ami most jön, akik csinálják – mondta Ernst Renaud –, azoknak is idegen, hát még nekem, aki nem csinálom, én milyen messze va- gyok tőle. Nem tudni, hogy mi jön. Teljesen másra készülünk, mást várunk mindig. Én attól félek, hogy az erkölcsi züllés és összeomlás mellett, egy atomháború, egy roppant túlnépesedés, a bacilusok elgazdagodása és gyilkossága, a természet pusztulása miatt éhínség jön, és töröm a fejemet, hogy az emberiség ezt hogyan tudja kivédeni. Most még nem látom az utat. – Máskor is voltak már ilyen széteső korszakok. – Ennyire, mint ma, nem voltak. – Gondoljunk csak Romulus Augustulus vagy az utolsó római császár válságoktól ter- hes korára, vagy a virágzó, majd idővel összeomló görög városállamokra, a széteső At- hénre. – Ennyire azért nem voltak kilátástalanok azok az idők. – Én nem tudom, hogy mondjuk Szókratész kora mennyire volt morálisan jobb állapot- ban, mint ez a mostani. – Nézd, ő azt hitte, s Rómában Hadrianus császár kivételével bizonyos mértékig min- denki azt tartotta, hogy a birodalom örök. Ma már biztosan tudjuk, hogy a nagy birodalmak összeomlanak. – Igen, ezek a tények. De valóságosan erkölcseiben, morális alapállása tekintetében, hány olyan igaz ember maradt, aki elé, ha kiteszik a méregpoharat, mert mondjuk az em- beriség ellen bűnt követett el, akkor azt fenékig ki is issza? – Ebből a szempontból most még mindig jobban állunk, mint mondjuk az ötvenes években. – Ez gyenge vigasz, azt hiszem. – Mégis több derék, több tisztességes ember van ma, ha körülnézek, látom és tapasz- talom. Több jóravaló ember van most, mint régen, hidd el, hogy sokkal több. Csak az a baj, hogy átütő ereje nincs annak, amit tesznek. Na mindegy, ez már másfelé visz. Való- jában meg kell mondanunk, nem tudjuk, hogy holnap mi lesz, csak reménykedünk. Remé- lünk egy szebb és jobb jövőt. Én ezzel fejezném be a mai elmélkedést. – Én pedig Villon szellemét újra megidézve azzal, hogy Mindent tudok hát, drága herceg. Tudom, mi sápadt s mi ragyog, Tudom, hogy a férgek megesznek, Csak azt nem tudom, ki vagyok. – Köszönöm szépen nektek ezt a kellemes váci estét és délutánt. (A költővel 1995. március 30-án, a váci Madách Körben tett látogatása alakalmával a Madách Tele- vízió Új Uránia című irodalmi, művészeti, bölcseleti képes folyóirata harmadik évfolyamának első számában készült beszélgetés szerkesztett átiratát közöljük itt teljes terjedelemben, amelynek rövidí- tett változata megjelent 2006-ban a NAPÚT című folyóirat, eredeti nevén: Leimdörfer György Bernát Józsefet, George Faludyt búcsúztató számában.) 76

Családommal Faludy György temetésén Budapesten, a Fiumei úti sírkertben, háttérben ismert politiku- sok gyászolják a költőt, köztük áll Orbán Viktor is, akkor épp ellenzékben. Faludyban még láthatóan egyek voltunk, itt, ezen a földön, politikai hovatartozás nélkül is, de „menthetetlenül” Faludy György sírjánál – Fotó: Köpöczi Rózsa 77

„RENDHAGYÓ IGÉK ÉS IGÁK...” Költői terefere a Kanadából hazalátogató anti-vátesz Vitéz Györggyel, az Arkánum című avantgárd folyóirat egyik alapító szerkesztőjével Németh Péter Mikola – Vitéz György nemes hobbijának tekinti a versírást. Az ájtatos manó imája című gyűjteményes kötete fülszövegében, ami az Életünk Könyvek, A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei sorozatában jelent meg 1991-ben, ő maga így vall költé- szete lényegéről: „Avantgardistaként tartanak számon – s többször megdorgáltak, hogy nem veszem komolyan az irodalmat és a költészet szerepét. Ez igaz. Számomra a költé- szet nemes hobbi, szerepben nem feszengek, s a nemzetet úgy igyekszem szolgálni, hogy elmondom neki, lehet másról és másként írni, mint amit a Szokás és a Szabály el- vár, elfogad. Rendhagyó igék – zárójelben jegyzem meg, játékosan: igák –, rendhagyó főnevek, rendhagyó gondolatok. Velük akarom megélni, ami még hátravan.” Mindebből számomra az olvasható ki, hogy Vitéz György anti-vátesznek tartja magát, olyan poétalel- kű embernek, aki egészséges szkepszissel, humorral fűszerezett derűvel, és evvel együtt tárgy- és tényszerűen is, szemléli a világot. Mindenekelőtt, engedd meg, hogy rákérdez- zek, miért a névváltoztatás? Azután meg, költészetedre térve kérdezem, hogy ha valaki ironikusan, önironikusan gondolkozik, az manapság természetes, de a te költői szarkaz- musod meglátásom szerint nem a kor divatja szerinti, jóval drámaibb és derűsebb is an- nál. Vitéz György – Az első kérdésedre automatikusan így válaszolhatok, mert többször többen megkérdezték már tőlem, hogy miért változtattam vezetéknevet. Amikor 1957 elején Kanadába érkeztem, felvettem a kapcsolatot egy régi munkaszolgálatos barátom- mal, Tunyogi Csapó Gáborral, aki Kocsis Gábor néven működött a Nemzetőrnél, annak idején. Ő visszaírt nekem, s azt kérdezte: akarsz nálunk közölni? Én először semmit se tudtam semmiről. Persze valamikor küldtem neki valami kéziratot, ami addigra már feledésem homályá- ba merült. Ő azt mondta, tökéletes naivitással, ha közölni akarunk téged, akkor nekünk valamilyen fedőnév kell. „Találj ki valami fedőnevet”, mondtam. És ő, mint később meg- tudhattam, azt találta ki, hogy Vitéz. Így rajtam ragadt ez a Vitéz. Rövid név, mit mondhat- 78

nék róla. Azon kívül, hogy Csokonai Vitéz Mihály is Vitéz. Ezt követően minden írásomat, bárhová is küldtem kéziratot, az Új Látóhatárhoz, az Irodalmi Újsághoz, később a Magyar Műhelyhez, mindig Vitéz névvel szignáltam. És hát, ez azóta így is maradt. – Az irodalmi életben valóban csak így ismernek, a kis Vitéz. Persze, olykor te magad is használod még az eredeti családi vezetéknevedet, ahogy egyik kötetedet dedikáltad nekem, az is arról tanúskodik, még 1994-ben, Csobánkán, megismerkedésünk hajnalán, ahol szobatársak voltunk a Szivárvány szeptemberi találkozóján, ezt írtad, idézem: Né- meth Péter Mikolának szeretettel, egy másik Németh. Aláírás: Vitéz Gyuri. – Nem én, ők teszik hozzá, a szerkesztők, hogy Vitéz (Németh) György. – Tudod-e, hogy mire vezethető vissza a Németh vezetéknevünk eredete? Hallomás- ból, nagyapáinktól jómagam is csak annyit tudhatok mendemondaként, hogy ez a némát, vagyis nem magyarul beszélőt, talán a Nemecet, a Némecet jelenti. A felmenőink feltehe- tően nem „Verecke híres útján” érkeztek meg ide, erre a földre, a Kárpát-hazába, hanem másfelől. Talán nyugat felől, de az is lehet, hogy déli vagy északi irányból. – Én ezt nem tudom. Azt ellenben igen, hogy ezek a Némethek zalaiak voltak – ahon- nan én is származom –, zalaszentgrótiak. Épp a napokban jártunk ott Tunyogi Csapó Gabival, nem láttam őt 1982 óta, és most együtt utazhattunk le a déli határra, Zalába, megnézni Zalaszentgrótot. A település természetesen rendkívül sokat változott. A csalá- dunk ott élt valamikor, legalább négyszáz éven át. Valamelyik ősöm valamilyen végvári vitéz lehetett, illetve volt, akit annak idején a Habsburgok ilyen-olyan vitézi címekkel fizet- tek ki. Mert pénzük nemigen volt arra, hogy szolgálataikért megfizessék ezeket a jó és hűséges vitézeteket. Adományoztak hát nekik minden mást, nemesi címeket, meg ki tud- ja, hogy még mi egyebet, csak éppen pénzt nem adtak nekik a megélhetéshez. Ennek a családnak a vezetékneve az volt, hogy Noszlopy. Természetesen Noszlop sohasem volt a miénk, és tudtommal másféle birtokunk se volt, csak vitéz címünk. Ez a mi kis családunk- nak a történelmi háttere. – Életed történetének stációi meglehetősen „kontrasztosan” alakultak, azt olvastam va- lahol, hogy 1951-ben kitelepítettek, mégpedig családostul. Később kétkezi munkás lettél. Ezek után, 1956-ban meg Kanadába „disszidáltál”, s azóta Montrealban élsz. Ezekre a történésekre sorjáznak most a kérdéseim, ha megengeded. Az ötvenes évek első éveiben hová telepítettek ki benneteket? Milyen munkás voltál, mivel foglalkoztál? 1956-ban miért kellett elhagynod az országot? – 1951-ben Okányba telepítettek ki. Ez Békésben van, nagyközség, több ezer lakosú falu. Irodalmi vidék. Három kilométerre van Vésztőtől, Sinka István, a fekete bojtár falujá- tól; tíz kilométerre Kötegyántól, Erdélyi Józsefétől. És Biharugrán élt Szabó Pál. Ott ne- künk mezőgazdasági munkát kellett végeznünk. Sajnos ’53-ban, alighogy vége lett a kite- lepítésnek, amit a nagypapám miatt szenvedtünk el, aki nyugalmazott ezredes volt. Igaz, hogy akkorra már meghalt szegény, de mi, pechünkre, az özvegye lakásában éltünk, és emiatt telepítettek ki bennünket. Szóval ’53-ban, alighogy a kitelepítésnek vége lett, Nagy Imre miniszterelnöksége idején, behívtak a katonaság építő alakulatához. Ez volt az úgy- nevezett kommunista munkaszolgálat. És ez két évig tartott. Szóval, ez történt a háttér- ben. A honvédségnél mindenféléket építettünk, falaztunk, tiszti lakások átalakításán dol- goztunk. Tápiószecsőn és Császáron például légvédelmi laktanyák belső tereit, raktárait, 79

és már nem is emlékszem, hogy mi mindent építettünk fel és át. Egyik alkalommal még terepasztalt is építtettek velünk, ami rendkívül megdöbbentő és emlékezetes élmény ma- radt számomra. Már csak azért is, mert mi, akik politikailag teljesen megbízhatatlan sze- mélyeknek számítottunk az „elöljáróink” számára, mi építettük a homokozóban a magyar és szovjet vezérkari tiszteknek azt a terepasztalt, amely egy lehetséges atomháború moz- zanatait rekonstruálta. Egészen megdöbbentő volt ez az eset. Utána meg egy évig a pa- mutkikészítőknél dolgoztam mint textilmunkás. És akkor aztán, egyszer csak, jött a forra- dalom. Ez a menekülésemet jelentette. – Ennek az ötvenes évekbeli, úgymond „munkásságodnak”, ha jól emlékszem, egy- szer már meséltél nekem erről, vannak váci vonatkozásai is. – Vannak! Ez nagyon érdekes. Még a kitelepítés előtt, 1950 augusztusában itt, Vácott dolgoztam, azon a területen, ahol később valami hatalmas cementgyár épült. – A DCM, a híres és hírhedett Dunai Cementművek. – Én voltam az egyik kitűző! Úgy nézz rám! Akkoriban paradicsomföld piroslott azon a helyen. S a háttérben a Naszály hegyvonulata zöldellt még egészben és természetesen. Később megdöbbenve értesültem a történtekről, hogy a cementgyártás miatt a hegy jó részét lebontották, elhordták. Alatta egy hatalmas ipari létesítményt építettek nagy kémé- nyekkel, ami azután sokban hozzájárult a légszennyezéshez, az egykori gyönyörű Duna- parti barokk város tönkretételéhez. – Sajnos igen, így történt. A Csend-élet című versemben írok is minderről: Ébrenlétek zátonya: Gerince tört Naszály, Hegyes-torony; aszfaltba gyúrt betonhullák, Gombás patak, panel-kripták; macskák, kutyák a cementes autók normaáldozatai mind… S ugyanakkor mindent belepett a mindegy-szürke cementpor, még a lelkeket is, mint a guanó. Ez mára már némiképp a múlté, a három füstölgő kéményt lerobbantották, és szűrőket, filtereket építettek be a rendszerbe, a DCM mind a mai napig megállíthatatlanul működik, a hegyet lassan teljesen elhordják a fejünk fölül. – Vettem észre. Ez nem az első alkalom, hogy erre járok, már a hetvenes években szomorúan láttam a sebzett Naszályt, amikor az egyik Magyar Műhely-es találkozóról Bécsből, egy dunai szárnyashajón hazafelé száguldottam. És akkor eléggé jól érzékeltem, hogy a konkrét és a metaforikus jelenségek nagyon gyakran egybeolvadnak. – Petőfi is megverselte a Nagyszál zöldellő hegyoldalát. Mégpedig úgy, hogy ő még Budáról nézvést írt erről a csodálatos flórájú hegyvonulatról. – Elképzelhető, hogy a levegő akkor még tiszta lehetett. 80

– Igen. De visszatérve 1956-ra, mikor is úgy döntöttél, hogy máshol fogsz élni, felültél a repülőre és Kanadában landoltál. Ezt versben is megírtad. Montrealban telepedtél le, ott végezted el az iskoláidat is. – Az egyetemet. Én még itthon leérettségiztem, magánúton, s az volt a tervem, mielőtt kimentem volna, hogy az egyetem német–magyar szakára iratkozom majd be. Erre lett is volna lehetőségem, mert mikor meglátogattam Turóczi-Trostler professzort, s megmutat- tam neki Heine-fordításaimat, ő azzal biztatott, hogy „jöjjön vissza, fiam, majd meglátjuk, mit tehetünk magáért”. De közbejött ám a forradalom, s ahogy körülnéztem magam körül, úgy éreztem, hogy itt számomra zöld fű nemigen teremhet, ezért aztán, szégyen vagy sem, elhagytam szeretett hazámat. Természetesen fiatalon van az emberben kalandvágy is, és szeretne világot látni. S jól tudtam azt is, hogy azokra a csodás helyekre, ahová elvágyódtam, a saját magam költségén soha az életben nem leszek majd képes eljutni. Tudtam azt is, hogy az ’56-os menekülteket a Nyugat tárt karokkal várja és befogadja. Így is lett. Eljutottam Kanadába. Ott végeztem el az egyetemi tanulmányaimat. Végül pedig azon az egyetemen, ahol az első fokozatomat megszereztem, ott lettem aztán tanárse- géd. – Miért pont a pszichológia tudományát választottad? – Ha hányaveti módon akarok válaszolni, akkor csak annyit mondhatok, hogy azért, mert én orvos szerettem volna lenni, de arra se időm, se pénzem nem volt. De az embe- rek viselkedése mindig is érdekelt. És csak később jöttem rá, hogy ez egy szakma, amit meg lehet tanulni. És egy szerencsés véletlen is közrejátszott a választásomban, az, hogy 1961-ben a kanadai állam elhatározta, hogy felfuttatja a szellemi, a lelki egészségügyet, s ezért a kezdő fiataloknak, a hallgatóságnak egyre több ösztöndíjat teremtettek. Megpá- lyáztam, s kaptam egy ilyen ösztöndíjat, és így elvégeztem a pszichológiát. – Nem tudjuk megkerülni a kérdést. Végül is Kanadából, Montrealból nézve, hogy néz ki ma Európa, s az egyesülni látszó Európai Unióban Magyarország? Még pontosabban rákérdezek: hogyan néz ki ez a világ, a „mi világunk”? Mint lélektannal foglalkozó alkotó- nak, mi a megérzésed arról, hogy képesek leszünk-e egy véres történelmi század követ- kezményeivel együtt humanizálni a 21. századot, vagy a gazdaság mindenhatóságát hirdető globális világ áldozataivá leszünk mindannyian, szinte észrevétlenül? – Ez olyanféle kérdés, amit híres embereknek szoktak feltenni, komoly nagy gondol- kodóknak. Ezért én nem is mernék valamiféle általánosan drámai vagy igazán mély vá- laszt adni, mert nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán lehetséges ilyen válasz. Azt azonban definiálnunk kellene, hogy mit vélsz te humanizmusnak, mert ne felejtsük el, hogy a legvéresebb diktatúrák vezetői is állandóan humanitásról fecsegtek, arról, hogy ők a humanizmus képviselői. Tehát azt, hogy mit jelent egy emberibb, humánusabb világ, mind irodalmi és pszichológiai szempontból, mind filozofikusan és költőien megközelíthet- jük, értelmezhetjük, ez igaz, de valószínű, hogy különböző következtetésekre, összefüg- gésekre jutunk általuk. – Én mindenképpen a klasszikus reneszánsz értelmezést veszem alapul. – Rendben! A magam részéről azt mondom, hogy én szerencsésnek tarthatom ma- gamat, hogy egy olyan fantasztikus korban éltem, oly korban éltem én e földön, mondom Radnótival, miközben az ellenkezőjéről beszélek, hogy számomra, s egy csomó barátom 81

számára végül is jól sült el ez a mi 20. századunk. Nagyon sokak számára, ahogy pana- szolják is, sajnos nem így történt. Ennek egyik oka, hogy olyan változások mentek végbe a világban, a történelmi események úgy felgyorsultak, mintha exponenciális gyorsulás lenne. Ilyen körülmények között valóban nagyon nehéz bármit is mondani, jósolni. Mert a valószínűségi számítások egyenletei mind lineárisak, és nem lehet lineáris egyenletekkel, úgynevezett jósló egyenletekkel dolgozni. Ki gondolta volna, akár csak tíz évvel ezelőtt, hogy olyan önálló országok csapatainak nevét olvashatjuk az újságokban a kosárlabda- meg a kézilabda-eredmények kapcsán, mint Moldováé, Izlandé, vagy épp Észtországé, Lettországé. Egy ideig ezek az államok a térképen se léteztek! Ez azért valamit jelent! De visszatérve Európára. Amit eddig láttam, az inkább optimizmusra adna okot, mintsem pesszimizmusra. – Mégis, mintha napjainkra egészen másféle, meglehetősen ambivalens érzések ural- kodnának el rajtunk. Létezik egy pesszimista áramlat a kilátástalanság hevében, ami ed- dig meg nem tapasztalható létromlással jár. Ady „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban” életérzése hatalmasodik el rajtunk, de mára már a „Minden Egé- szet...” is porrá zúzatta velünk a 20. századi történelem. Ez a negáció jelenleg csak még inkább eluralkodik a kapitalizálódó magyar társadalmon. Gondoljuk csak át az európai történelmet, a 19. század vége telve volt reménységgel, prosperált a Monarchia gazdasá- ga, a millenniumi ünnepségeket 1896-ban bizakodón, látszólag optimista hangulatban ülte meg a nemzet, s mit ad Isten, 1914-ben meg kitör az első világháború. – Igen, sajnos. Akkor volt csak igazán: gyürkőzz, János, rohanj, János! – Most pedig a millecentenáriumra lélekben úgy készülünk, hogy szeretnénk már, vég- re-valahára megülni, ahogy Pilinszky János hagyta ránk: „A mélypont ünnepélyét”. – Ha az ember a történelmet figyelmesen olvassa, észreveheti, hogy mindennapi dol- gaink a világban a kezdetek kezdete óta rosszul mennek. Mindig is voltak emberek, akik- nek természetesen jól ment, de a történetírók: Hérodotosztól Tacituson, a reneszánsz és a tizennyolcadik századi gondolkodókon át, saját koruk legborzalmasabb történéseiről számoltak be. Akik mélyen, éberen benne éltek saját korukban, azok a valakik, nagyon gyakran igen pesszimistává váltak életük végére. Olvasd csak Erasmust! Állandóan, min- dig is voltak a történelemben lelkeket csavaró változások, drámai és tragikus helyzetek. Persze voltak 30-40-50 évek, itt-ott-amott a világ folyásában, amelyek viszonylag békében teltek el. Most, ahogy mondod is, ez az intervallum egyre inkább zsugorodik. Az első és a második világháború között csak 20 év telt el viszonylagos békességben – és ebben az esetben csak Magyarországról beszélek. Most a 2000. év küszöbén, mindenki nagyon fél. De ne felejtsd el, hogy 1000-ben az emberek azt hitték, hogy végérvényesen megsemmi- sül a földi létük. Szilveszter pápa bullájában is szó van arról, hogy mindenki készüljön a világvégére. Vannak emberek ma is Amerikában, akik azt hirdetik – szektások –, hogy hamarosan itt a világvége. Én nem is tudom, lehet, hogy misztikusan szemtelen a meg- jegyzésem, de azt hiszem, hogy a világnak állandóan vége van, és a világ állandóan újra kezdődik. – Az első köteted címe Amerikai történet, a könyv 1975-ben jelent meg a párizsi Ma- gyar Műhely gondozásában. Miért pont „ámerikai” ez a történet? Miért nem magyar törté- netet írtál? 82

– Ez egy magyar tanú amerikai története, ha jól olvasod a könyvet. Ez az én hangom, arról írok, hogy mik történtek meg velem Amerikában. Ez a valaki egy magyar ember, de ez a mű nem magyar táj magyar ecsettel, hanem amerikai táj, amerikai ecsettel. Az egész kötet erről beszél. És ebben a könyvben számos olyan fejezet van, amit te is láthattál már a kanadai tájakról filmeken, a televízióban, a New York és Montreal közötti utakról, vagy arról, amikor Syracusába igyekeztem. Ez így meg is jelent, valami honi antológiában, a nyolcvanas évek elején. Elsőként az Amerikai történetet írtam meg tehát. A magyar törté- netet, azt megírták mások, meg írják azóta is. – Egy magyar ember képzelete képes belakni azokat az óriási távlatokat, az indián kul- túra, a mamutfenyvesek világát, amiket egy olyan, számára ismeretlen óriás kontinens kínál, mint épp az észak-amerikai? – Nem beszélhetek más magyar emberek nevében, de ez a magyar ember, aki én „valék”, körülnézett, s belakta, belátta egész Kanadát, szerintem. Lehet, hogy ez nagyké- pű megjegyzés volt részemről, de én úgy érzékelem, és úgy is éreztük, mi mindannyian, s most többes számban, az amerikai iskola nevében beszélek: Bakucz Jóska, Baránszky Laci, András Sándor, Kemenes Géfin Laci és a magam nevében, hogy egységében láttuk és láttattuk a mi világunkat. Úgy gondoltuk, hogy mi eléggé hitelesen írtunk. Az persze más kérdés, hogy itthon milyen a befogadóképesség, milyen befogadó közönsége volt és van a mi írásainknak. – 1981-ben hallunk először rólad a Vándorének című antológiában. – Amelyhez egyébként szinte lehetetlen volt itthon hozzájutni. Ez egy propaganda- operáció volt Aczél Györgyék részéről, hogy megmutassák, közeledés van közöttünk, létezik hídépítés a hazai és nyugati magyar irodalom között. Ugyanakkor ennek a kiad- ványnak, amit Magyarországon jelentettek meg hivatalosan, a legtöbb példánya külföldre került, Nyugatra. Itthon, a legtöbb könyvtárban meg se találtad. Ráadásul, én csak nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki olvasta is ezt a verseskönyvet. – Ha jól emlékszem, akkor ebben az antológiában jelent meg Bartók New Yorkban cí- mű opusod. Ez a versed elhíresült műnek számított akkoriban Illyés Bartókja, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című opusa mellett. És sokkal inkább ismerik ma is, és valahogy sokkal inkább tovább él a köztudatban is, mint más poéziseid. – Ez azért eléggé megrendítő számomra. Hiszen ezt a versemet 1960-ban írtam, nem sokkal azután, hogy életemben először jártam New Yorkban. És akkor elmentem a nagy New York-i közkönyvtárba, és ott megnéztem a Bartók-szekciót. S a megírtak voltak az impulzusaim. Egyébként ez volt az a versem, amelyet 1981-ben, készült akkor egy Bar- tók-antológia, és az utolsó pillanatban valaki, „a hang” kiemelte a kötetből. – Igen, a versednek az a mottója: teli táskával kell elmennem! – valami ilyesmi. Ebből az áthallásból egy picit úgy érzékelni, mintha te is teli táskával mentél volna el innen, an- nak idején, 1956-ban. – Nem, én „csak” féltem. A mottó a félelmemről beszél, arról, hogy végül, meglehet, ugyanaz fog történni velem is. Én ott kint, Kanadában telíthettem meg a táskámat. Nem volt teli táskám, amikor elmentem, nem is lehetett, hiszen 23 éves voltam. Különös módon akkor Csoóri Sanyi biztatott. ’56 nyarán elmentem az Új Hanghoz, és ott bemutattam kézirataimat a szerkesztőségben. Jöjjön majd vissza – mondta valaki. A forradalom ideje 83

volt, még lövöldöztek, amikor Csoórival találkoztam. Ő akkor a Gülbaba utcában lakott. Felmentem hozzá, s megmutattam neki néhányat az írásaimból, s beszéltem neki a ter- veimről is. Azt mondta: „Tudja, mit, menjen el, persze írjon. Ha úgy érzi, ne tétovázzon, menjen csak el, mert az segíthet az írásban is. És az meg egészen biztos, hogy többet fog látni a világból, mint ami most egyáltalán elképzelhető. S ami még ennél is fontosabb: szabadabb lesz!” Ezt mondta a Sanyi, akkor. – A második köteted 1979-ben jelenik meg Missa Agnostica címmel, ez a Te szarkasz- tikus lírai önéletrajzod. A harmadik köteted 1982-ben Jel beszéd címmel lát nyomdafesté- ket. Mindhárom könyved a párizsi Magyar Műhely kiadásában került forgalomba. Beszélj légy szíves az óceán választóvizét is vitézül átívelő Magyar Műhely-es szellemi körhöz fűződő kapcsolatodról. Tudni lehet, hogy az utóbbi évtizedekben három szerkesztő – Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor – neve fémjelzi a Magyar Műhely folyóiratot és kia- dót. Korábban több is jelezte, hogy csak újabb három nevet említsünk: Parancs Jánosét, Pátkai Ervinét és Márton Lászlóét. Ugyanakkor fontos kiemelnünk, hogy a Magyar Műhely évtizedekig annak a magyar nyelvű nyugat-európai orgánumnak számított mindannyiunk számára, ahol mindazok az avantgárd szellemiségű szerzők megszólalhattak, publikálhat- tak, akik valamiért a három „T” összefüggésében se juthattak szóhoz Magyarországon. Weöres Sándorra, Szentkuthy és Erdély Miklósra, Szentjóby Tamásra gondolok például, akik egész egyszerűen politikai okok miatt voltak indexen hosszú ideig az átkosban, a kádári érában. – A Magyar Műhelynek az avantgárd irodalomban, az összművészetekben betöltött szerepét számosan megírták már, ha nem is úgy, ahogyan kellene, ám látszólag könnye- dén írták meg. Mert nem mindenki számára volt nyilvánvaló, hogy Papp Tibor, Nagy Pali és Bujdosó Alpár, akivel egy iskolába jártam egyébként, rendkívül nehéz manőverezések- kel, girbegurba diplomáciai utakon érték el azt például, hogy meg tudjanak hívni Párizsba olyan tehetséges magyar írókat, művészeket, akik akkor még ismeretleneknek számítot- tak a művészeti életben, vagy egész egyszerűen csak fiatalok és kezdők voltak, mint például Esterházy Péter, Oravecz Imre, Hegyi Lóránd és mások. De még jóval előtte, a hatvanas években, kiadták például Kassák Lajos, Füst Milán műveit a Magyar Műhely- esek, majd Weöres Sándor Tűzkút című, korszakosnak számító verseskötetét jelentették meg. Weöres Tűzkútjának kiadása körül például egészen fantasztikus, krimibe illő ese- mények kerekedtek. Olyan rítusokon, olyan cirkuszon kellett keresztülvergődnie Weöres Sándornak, hogy az ma már hihetetlennek és nevetségesnek tűnik. A költőnek meg kellett ugyanis tagadnia saját művét, legalábbis abban az értelemben, hogy ő bizony mit sem tud verseskönyve párizsi megjelenéséről; azt vallotta az illetékeseknek, hogy kalózkiadás történt. Persze Weöres hogyne tudott volna versei Magyar Műhely-es megjelenéséről, hiszen ő maga vitte ki a kéziratot Párizsba, s adta át a szerkesztőknek. De, akkor, csakis ezzel a hazugsággal kerülhette el a szilenciumot, a hazai politikai botrányt, s így kerülhe- tett aztán a Tűzkút, némi késéssel ugyan, ám megérdemelten, a magyar olvasóközönség elé. A későbbiekben a Magyar Műhely szerkesztői figyelme egyre inkább a francia avant- gárd irányába tolódott el, a „triumvirátust” a franciák kezdték el egyre mélyebben érdekel- ni, ami nem véletlen, hiszen francia közegben éltek. És megkísérelték ez alapján többé- kevésbé sikerrel magyarra is lefordítani a kortárs francia irodalom legjavát. Ezzel egy 84

időben ránk, akik a tengerentúlon éltünk, egyre inkább a „beatnemzedék” kezdett el hat- ni. Őket olvastuk előszeretettel. Amikor valaki annyira más kultúrközegbe kerül, mint mi is, akkor két dolgot tehet, vagy védekezik ellene, és megmarad magyarnak, olyannak, ami- lyen volt. (De ez azt jelenti, hogy az ember megáll 1956-nál, hiszen mi nem nagyon tud- tuk, hogy mi folyik Magyarországon. Most már tudjuk.) Vagy azt mondja magában az illető, mint ahogyan én is, hogy talán azzal segíthetnék magyarságomon, ha megírom azt, amiben élek, hogy otthon is megismerjék az új világot, amit valószínűleg másképp nem ismerhetnének meg a vasfüggöny mögött élő honfitársaim. Minthogyha az ember a nem- zetének a füle, a szeme, a tapintó ujja lenne. A mást, az újat felfedezni és bemutatni, hogy egyszer ez fordítva is működhessen, hogy egyszer valaha, hitelt érdemlő hírt tudjunk hozni a „szép új világba” magyarságunkból, magunkról is. – Gondolom, nem véletlenül fordítottál előszeretettel Allen Ginsberg és Sylvia Plath műveiből. Ginsbergnek az a mondata, hogy „Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit az őrülettől szétroncsoltan, éhezve, hisztérikus pucéran (...) angyalképű hipsztereket, akik ős-mennyei vággyal tapadnának az égi gépezet csillagos dinamójához”, úgy 1972 táján érkezett meg az én korosztályomhoz, akkor érettségiztünk, az Európa Könyvkiadó jóvol- tából. A „beatnemzedék” nagy hatással volt ránk, a Ratkó-korosztály nemzedékére. A Vallomások a beat-nemzedékről című kötetet bibliaként olvastuk. S ha jól emlékszem, akkor 1980-ban járt Budapesten először Allen a Magyar Pen Klub meghívására. – Azt az Üvöltést Orbán Ottó fordította. De én is lefordítottam, 1959-ben. – És hát a Nagyáruház Kaliforniában (válogatott versek) 1973-ban; s ugyancsak Bu- dapesten az Európa Kiadónál az 1984-ben megjelent A leples bitang (válogatott versek) számított még meghatározó olvasmányélményünknek. Tehát valahogy az 1950-es évek elején, a 20. század derekán születettek irodalmát erőteljesen befolyásolta a „beatnemze- dék” tengeren túlról viharként érkező üzenete, ez tagadhatatlan. Eörsi István fordításai, Földes László (Hobó) megzenésített versei ma is élénken élnek az emlékezetünkben. Tudnivaló az is, hogy Allen Ginsberg, Jack Kerouac opusai valóban továbbírták önmagu- kat az európai történelemben is, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert sokáig tiltot- ták, a cenzúra elzárta előlünk a „beatnemzedék” írásait, és azt a fajta emberi magatartást, szeretetelvet, szabadságszintet, amit Kerouac és Ginsberg képviseltek, a korszellem nem hagyta Magyarországon érvényesülni. Elgondolkoztál már azon, hogy vajon a te verseid miként fogják majd továbbírni önnönmagukat a történelemben, avagy a történelmietlen valóságban, nélküled? – A temetésemről már elgondolkoztam versben is. Van kedved meghallgatni? – Zárásként, miért ne!? Sinfonia da requiem III. Harmadosztályú temetés Az ember szépen elrendezgeti maga-magát a meggyfa koporsóban majd fölpattan a bakra s odacsördít: csótáros-pompás gyászhuszárezredes – 85

viszik-ragadják Házsongárd Farkasrét pegazusai az örök vadászmezők felé ahol a szorgos hős megássa sírját takarodót fúj sortüzet lő ministráns és rezesbanda nagyérdemű gyászoló közönség – elhantolja (elhantálja?) elkántálja porhüvelyét. A szertartás végeztével beáll saját fejfájának. (A váci Madách Rádió „Vigyázat, humanisták” című műsorában, 1996-ban elhangzott beszélgetés átirata. Megjelent a NAPÚT – Irodalom, művészet, környezet – című folyóirat Ekszpanzió (6) tematikájú számában, XV. évfolyam 6. szám. 121–128.) 86

„ELVÁGVA A VILÁGTÓL” – MÉGIS BENNE… Örvös Lajos költő, író, szerkesztővel, Albert Camus fordítójával, a 20. század retúrjegyével zsebünkben az élet abszurditásairól beszélgetünk Németh Péter Mikola – A mai, élő irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratunk ven- dége Örvös Lajos költő, író, műfordító, lap- és olvasószerkesztő. Nevét a szélesebb olva- sóközönség elsősorban mint a francia nyelv kiváló ismerőjét és fordítóját ismerheti. Az Új magyar irodalmi lexikonban közzétett életrajzából dióhéjban idézve, többek között meg- tudhatjuk róla, hogy Ungváron született 1923. július 28-án. 1941-től a Kelet Népe szer- kesztőségében Móricz Zsigmond munkatársaként dolgozott, majd 1943-tól a Híd című folyóirat, 1944-től a Dél-magyarország, 1946–49 között a Szabad Szó munkatársa volt. 1951-től a Nők Lapja olvasószerkesztője, 1955–56-ban az Irodalmi Újság elbeszélés rova- tának vezetője, szerkesztője. 1957-ben francia szakos tanári oklevelet szerez, 1959-től a Tankönyvkiadónál dolgozik, 1981-től a Revue de Hongrie francia nyelvű szerkesztője, 1964–66 között francia tanári pályára lép, s még jóval előtte, 1947–48-ban, majd 1961– 62-ben ösztöndíjasként Franciaországban él. Ez a tény életre szólóan meghatározta további életpályád alakulását, ha jól érzékelem, életed történetében visszafelé olvasva, kedves uram, Örvös Lajos… Szeretettel köszöntelek Vácott abból az alkalomból mindenekelőtt, hogy 1998-ban, nem is olyan régen, cirka fél éve jelent meg egy újabb francia nyelvű fordításod a FIKSZ Kiadó gondozásában, Albert Camus: Ostromállapot és Az Igazak című színműveinek magyar nyelvű változata. Albert Camus-t a Sziszüphosz mítosza, a Félreértés, a Caligula, A pestis, a Közöny és A bukás című művei alapján ismerhetjük, hogy miként és hogyan, erre a kérdéskörre majd beszélgetésünk során még kitérünk. Most kezdődjön beszélgetésünk irodalmi pályád első, ifjonti korszakának felidézésével, amikor is köztudomásúan született költőként indultál, verseket írtál, a dalszerű hangulati líra művelőjeként tartott számon a korabeli irodalomkritika. Mégis, nagyon keveset, szinte semmit sem tudni erről a kezdeti korszakodról. 87

Örvös Lajos – Először is hadd szóljak néhány szót születésemről. Édesanyám egy kárpátaljai kis faluból származik, Perecsényből, apám pedig debreceni, így születtem meg én Ungváron, az akkori Csehszlovákiában, Kárpátalján, ahol nem sokat időztünk, de azért később, szívem szerint is, visszajártam az anyai nagyszülőkhöz… – Azt tudod-e, hogy beszélgetésünk színhelyétől nem is olyan messze, a Börzsönyal- ján, a trianoni bárddal kettészelt Felföldön is létezik egy Perőcsény nevezetű falucska? Tisztán kálomisták lakják, ahogy a kisváciak tartják: hites népség. – Az én Perecsényem ma Ukrajnához tartozik. – Ez meg az Ipoly-táji hazához. (Elnézést a kitérőért, az egybetűs különbség első hal- lásra nem földrajzi, sokkal inkább nyelvi, alaktani eltérésnek hatott.) Akkor tehát, szülőföl- dedről nézvést, az elmondásod szerinti Ungvár–Debrecen–Perecsény művelődéstörténeti, családi háromszögből, hogyan kerülhettél testközelbe a francia irodalomhoz? – A francia irodalomhoz úgy kerültem közel, hogy Móricz Zsigmond Kelet Népe című folyóiratánál dolgoztam, oda kerültem fiatalon, így oda vittem verseket, bár akkor már az inkább népi ihletésű lapokban gyakran megjelentem. Olyanokban, mint például a Kis Új- ság. Az akkori Független Kisgazdapárt napilapjának volt egy hetenként visszatérő falusi melléklete, amelyben, így utólag látni, hogy a legtöbbet szereplő költő voltam. Ilyen és ehhez hasonló helyeken írtam, meg a katolikus sajtóban, a Szent István Társulat lapjá- ban, vagy az Élet című folyóiratban, amit Thurzó Gábor szerkesztett, és Pilinszky János volt az ő fiatal munkatársa. Meg aztán, a Vigiliába írtam, verset is. – Abban az időben, amikor a Vigiliát Sík Sándor főszerkesztette? – Igen. Sík szerkesztette 1943-ban… Pilinszky Jancsi jegyezte meg akkoriban, amikor egy verset mutattam neki: „Te Lajos, ezt már csak a Vigilia közölheti le.” Mert az a vers arról szólt, ahogy megy, vonul át a kakastollas csendőrség egy kietlen, elhagyatott vidé- ken, körülötte néma csend, egyvalami, illetve valaki azonban nem hallgat, a tücsök. A vers utolsó két sora így szól: Tücsök vagyok, a láb zenésze, cirip-cirip, csak én sikongatok. Valóban, ezt a versemet akkor már csak a katolikus Vigilia, Sík Sándor merte vállalni, a folyóirat megjelenésének utolsó hónapjában jelent meg ott egy prózai írásom, ami után a hatóságok végképp betiltották a folyóiratot mint olyan lapot, amelyik nem felelt meg az akkori cenzori elvárásoknak. – A te prózai írásod miatt tiltották be a Vigiliát, vagy...? – Pilinszky Jancsi úgy mondta, hogy az én írásaim is hozzájárultak, mások írásaival együtt a Vigilia betiltásához. – Milyen hangvételű írások voltak azok, emlékszel még? – Például olyanok, mint az imént említett, Tücsökről szóló vers. Az, hogy hogyan vo- nul, baktat át a csendőrség a falvakon, a tanyákon rettegésben tartva az ott élőket, és hogy a néma, félelmetes, torokszorító csöndben a tücsök egyszer csak megszólal, elkezd énekelni: cirip-cirip, csak én sikongatok… Miért sikongat? Erre a költői kérdésre választ adni akkor, főbenjáró bűnnek számíthatott. Ez a versem 1944 elején az utolsó számban 88

vagy az utolsó előttiben jelent meg. De hogy egy másik példát említsek. Én akkoriban mindössze egyetlen szót tudtam oroszul, most sem tudok négy-öt szónál többet, mert nem tanultam meg a nyelvet: „gyévocska”, amiről azt hallottam, hogy „kislányt” jelent. És Sík Sándor az utolsó számban még ezzel a címmel közölt tőlem írást, amiben persze semmi direkt politikai üzenet nem volt, de azért 1944-ben orosz szót, orosz címet adni egy írásnak: Gyévocska, akkor ahhoz már bátorság kellett. – Született költő vagy, a már idézett Új magyar irodalmi lexikonban legalábbis így sze- repel a neved. Elsőként költőnek, másodsorban írónak, műfordítónak, harmadsorban pedig szerkesztőnek titulálnak benne. Ugyanakkor, ha jól tudom, eddig még nem jelent meg verseskönyved. Vagy tévednék? – De, jelent meg! A korai időszakomban megjelent egy kis kötetem, valamikor 1946- ban? Azt hiszem, mégsem ’46-ban, inkább ’41-ben. – Mi volt a címe? Mert a lexikonban nem szerepel. – Csillagok alatt. – Ki adta ki, arra emlékszel? – Talán valamelyik vidéki nyomda nyomta. Azután meg, egy nagyon nehéz esztendő- ben, 1944-ben jelent meg tizenhárom verssel egy szép kiadású kis versfüzetem. Tücsök volt a címe, a kassai Szent Teréz Nyomdában nyomták. A kiadó igazgatónője, Esterházy grófnő, aki állandó kapcsolatban állt bizonyos nyugati körökkel, nemkívánatos személy volt akkoriban a hazában, ezért, amikor a német csapatok bevonultak Kassára, a Szent Teréz Nyomdát felgyújtották, és ott égett az én kis kötetem is, amelyiknek – habár 1944- ben jelent meg – minden darabja ma is vállalható, mert az én lírám nem volt direkt politikai ihletésű, ma sem az. – Akkor az ott mind elégett? Ez szörnyű lehetett. – Elégett sajnos. De azért a Széchényi Könyvtárban megtalálható a Tücsök. – A Tücsök néhány példánya, gondolom. – Igen, mert a kötelező példány oda még eljutott. A többit, mint említettem, Esterházy grófnő politikai meggyőződése miatt égették el a németek. Hadd tegyem hozzá, hogy ugyanakkor látott volna napvilágot Ambrózy Ágoston verskötete (Állatkert, versek, Kassa, 1944), s ugyanakkor Újváry Sándoré is (Pillanat, versek, Kassa, 1944), akivel a HíD című folyóiratnál ismerkedtünk össze. Csak azért említem, mert van valami, a korra nagyon is jellemző vonás abban, ahogy megismerkedtünk. Mert én a HíDhoz úgy kerültem… – Hogyan is, és mikor is? – Az 1943-ban történt. Úgy, hogy József Jolánt, József Attila testvérét operálni kellett, arra jól emlékszem, a Bakáts téri kórházban. Korábban őt látogattam meg ott, de nem tudtam, hogy az a rákkórház. Kiderült, hogy Újváryt is oda utalták be hosszabb időre, és ezért, az ő kérésére a HíDban, ami egy képes irodalmi, művészeti és társadalmi hetilap volt, én fogom majd a szerkesztői üzeneteket gondozni, s a verses kéziratokra válaszolni meg a képeket tördelni. Mondom, én nem tudok képeket tördelni, mert a Kelet Népénél ilyenre nem volt szükség. De erre ő ellentmondást nem tűrve, szelíden azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudsz tördelni, gyere be hozzám a kórházba egy rajztáblával és egy rajzlappal, és majd megmutatom, hogyan kell. Egyik nap rászántam magam s meglátogat- tam a betegágyánál, és ő készséggel, nagy türelemmel a rajzlapon megmutatta, berajzol- 89

ta, hogy milyen formában kell elvégezni a műveletet. Így tanultam meg, s tudom azóta is a képtördelés technikáját. – Vajon miért ragaszkodott annyira hozzád, friss ismeretségetek ellenére is, Újváry Sándor? – Azért gondolt rám oly határozottan, mint később megtudhattam, mert félt, nagyon fél- tette a folyóiratot attól, hogy egy helyettest kérnek a helyére, s egy nem éppen megbízha- tó személyt delegálnak majd helyettesnek, egy olyan valakit, aki nem volna kívánatos, ha hallaná a szerkesztőségi beszélgetéseket, ha tudna az ottani belső ügyekről. Engem vi- szont Móricz Zsigmond által ismert meg, s így nem volt velem szemben bizalmatlan, a Kelet Népe szellemiségét pedig elfogadta. – Később, gondolom, Újváry Sándor meggyógyult. – Igen, s együtt dolgoztunk, továbbra is, mígnem aztán Sándor emigrációba, Ausztriá- ba, majd Németországba kényszerült, ahol később, Münchenben Griff néven egy kis kia- dót, meg hozzá könyvüzletet alapított. Halász Péter és Márai Sándor műveit adta ki sorra. Vele történt meg az, amit, most elbeszélve már a történelmek humanizmusa megneve- zéssel illethetünk. Történelmünk humanizmusa!? Nagy szavak ezek, annak tűnhetnek így kimondva, amitől persze fél az ember. De az akkor történtekből, amit most, ha megen- gedsz, szeretnék felidézni, hogy megértsd, hogy megértsék mások is, szó sem lehet nagyzolásról. Soós László író barátom (a Fehér Pázsit című regény szerzője, 1983) élete történeté- ről van szó, aki a háború alatt vezérkari főhadnagy volt, nagybátyja pedig Horthy Miklós hadügyminisztere. Akinek a háború alatt a Franklin Társulatnál jelentek meg a könyvei. Lászlót ez idő alatt három ízben tartóztatták le emberi magatartása, helytállása miatt. Utoljára a nyilas számvevőszék fogatta le. Ezért ezt később mint „enyhítő körülményt” beszámítva, csak három évet kapott a népi demokráciában, 1949-ben. Pedig ez az em- ber, állíthatom, igazi hős volt, megmentette a pápai repülőteret a németektől, s megmen- tette Újváry Sándor életét is. Egyszer, amikor már a háborút így vagy úgy, de mindketten túléltük, megkérdeztem tőle: mégis, hogyan csináltad? S akkor ő úgy beszélte el a vele történteket, hogy fogta magát és elment a Városligeti fasorra, egy ott lévő katonai cellába volt bezárva Újváry Sándor. És ő ott katonásan bejelentkezett: Soós főhadnagy jelentke- zem – mondta határozottan –, a vezérkartól jöttem, el kell vinnem kihallgatásra Újváryt. A parancsot máris teljesítették az őrök, felhozták a fogdából a rabot: katonasapka volt rajta és egy fehér karszalag. Rákérdeztem eltűnődve, miért volt az a fehér karszalag rajta? Azért, válaszolta László, mert az édesanyja zsidó volt, a törvénytelen édesapja pedig, gróf Banga, római katolikus magyar gróf. Uramisten! Micsoda világ, mondom erre föl. Kétség- beejtő! Ám ebben az abszurd világban, szinte hihetetlen, de csodák is történtek: hiszen voltak, akik minden borzalom ellenére túlélték az életveszélyes helyzeteket, s voltak, akik legvégül megmenekültek. Soós Laci kihozta Újváryt a fogságból, egyenesen a vezérkar- hoz vitte, ahonnan aztán, nem kis segítséggel, hamarosan kikerült Németországba. Ott is telepedett le. Évekkel később, miután Soós kijött a börtönből, egy idő után útlevelet is kapott, elhatározta, hogy meglátogatja Újváry Sándort és feleségét, aki egy osztrák katoli- kus nő volt. S ez alkalommal, miközben Sándor, Laci tiszteletére a kávét főzte – tudniillik Újváry nem akárkinek szolgált fel ám kávét –, László az asszonnyal beszélgetett, s kér- 90

dezgette erről-arról, hogy miként élnek, egyáltalán, hogy tudnak megélni? Van ez a kis kiadó meg az üzlet, meg a Sándor nyugdíja, mondta tájékoztatásképp az Újváry-feleség. Milyen nyugdíjat kap, Sándor – kérdezett rá Laci –, Münchenben? Újváryné rámutatott egy falon függő, bekeretezett oklevélszerűségre vagy kitüntetésre, amelyen az volt olvas- ható, hogy Újváry Sándor az Egyesült Államok Nemzetközi Akadémiájának díszdoktora. Hát igen, ilyen nagy tisztesség érte és megbecsülés övezte Újváry Sándort a háború alatt tanúsított humánus magatartásáért, emberségéért még a számkivetettségben is. Ez azóta is jóérzéssel tölt el, hiszen ő is megbecsült annak idején engem is, a szerkesztősége munkatársait is. – Embernek maradni minden körülmények között, az embertelenségben is, csak na- gyon keveseknek adatik meg. Az igaz életűeknek, minden bizonnyal. Nagy adománya ez sorsuk szerint azoknak, akik a 20. század borzalmaiban megélhették ezt a kivételes isteni kegyelmet. És most, ha kérhetem, térjünk vissza a műveidhez, azok mélyrétegeiben esszenciáli- san ott kell hogy bolyongjon, a mai kor embere számára is kitapinthatóan, jól értelmezhe- tően a múlt. A háború után, 1947-ben jelenik meg A szegénység dicsérete című verseskö- teted. – Ez az utolsó népi kiadónál, a Misztótfalusinál jelent meg, Sinka István írt róla emlé- kezetes kritikát, tudniillik Móricz után ő vett engem pártfogásába. – Valójában mit jelentett ez? – Levest, főzeléket és egy pohár bort időnként ő fizetett nekem, amivel korábban Mó- ricz látott el. Így segítették ők az életemet, s azt hiszem, hogy jól ismertek engem: Móricz Zsigmond mindenképp, és Sinka István is. Sinka Illyés Gyula folyóiratában, a Válaszban írt egy emlékezetes kritikát a A szegénység dicséretéről. – Mégis mit írt róla? – Nem szeretném idézni a dicsérő szavakat, csak annyit, hogy jelentkeztek többen vi- dékről, egyvalaki közülük nagyon tehetségesnek mutatkozott. – Ez a valaki, Örvös Lajos volt? – Igen. Sinka első perctől kezdve biztatott. – A következő Örvös-mű: A forró föld küldötte című regényed 1952-ben, majd a Furu- lya című verseskönyved 1954-ben jelent meg, ugye? – Az egy nagyon vékony kis kötet volt. Utána harmincnégy év szünet következett. – Elvágva a világtól. Ez volt a következő elbeszélésköteted címe, 1988-ban, ha jól tu- dom. – Külvárosi lelkek volt a tervezett címe. – Ez jó és beszédes cím lett volna, nekem legalábbis tetszik: Külvárosi lelkek. Bár olyan áthallásosan József Attila-inak érezhető a Külvárosi éj után. – Igen, de végül is Elvágva a világtól maradt a megjelenő kötetcím. Pedig a másik sem volt rossznak mondható. – Te játszottál gondolatban a címadással? – Már milyen alapon? Talán javasolták. Tény az, hogy hallgattam a jó szóra. De a könyveim megjelenése közti időszakban írói pályámon sorsom fonalán is döntő esemé- nyek történtek. Így például 1944-től a Délmagyarország, majd ’46–49-ben a Szabad Szó 91

munkatársa, 1951-től a Nők Lapja olvasószerkesztője voltam. S 1955–56-ban pedig az Irodalmi Újsághoz, az Írószövetség hivatalos hetilapjához kerültem. Hogy hogyan kerül- tem ezekbe a szerkesztőségekbe? Ezeknek is külön történetük van, de mindent nem lehet elmesélni. Meg talán nem is érdemes, ma már. Még azt mondhatja valaki, régi dolgok. Régi dolog volt az is, hogy egyik alkalommal riportozni utaztunk kocsival vidékre, a Nők Lapja autójával. Útközben azt mondja nekem a főszerkesztőnő, hogy most bekopogtatsz az egyik parasztgazdához beszélgetni, és megírod, amit kell. El lehet képzelni, hogy az a parasztgazda egy 12–13 holdas kulák gazda volt, és mellékesen sváb ember. Bemégy, és kész – mondta a főszerkesztő parancsolón –, oszt megebédeltek jól, így fogod leleplezni azt a szipolyozó sváb kulákot. Megdöbbentem: mit fogok én csinálni!? Nem is ismerem azt a valakit. Megegyem az ebédjét, koccintsak vele egy jó pohár borral, vagy két pohár- ral, s utána pedig leplezzem le!? Én ilyet nem vagyok képes megtenni. Egyáltalán, kit és mit is kell nekem lelepleznem!? És akkor megszólalt az én mentőangyalom, a mai felesé- gem, aki egy talpraesett Somogy megyei lány volt: Ha annyira akarod, írd meg te magad, és leplezd le te magad azt az embert, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Hát akko- riban nem volt olyan könnyű ilyesmit csak úgy visszakézből kimondani. De a nők, tudjuk, hogy általában bátrabbak, mint a férfiak. És akkor azt válaszolta a főszerkesztőnő: Na jó, rendben van, három hetet adok, hogy találj magadnak más munkahelyet. Ha nem, akkor én mondok fel, ki leszel téve az állásodból. Ezt elmeséltem bánatomban Sarkadinak, akivel 1945–46-ban a Szabad Szónál dolgoztam együtt, hozzám ott is a falu témája tarto- zott, én akkor is a magyar vidéket jártam. – A legendás felhőjáró Sarkadi Imréről beszélsz, ugye? Ő volt az, aki szinte előszere- tettel kereste az életveszélyes helyzeteket, mert ha igaz a történet, akkor Kondor Béla budapesti emeleti lakásának erkélyén, a párkányon sétálva zuhant le a mélybe. Az Oszlo- pos Simeon és az Elveszett paradicsom, az Ödipusz megvakul, a Pokolraszállás, A prófé- ta szerzőjéről, a Paraszt Lear királyról van szó, ugye? – Igen, Sarkadiról, a drámaíróról. Ő volt az, aki beszélt az Irodalmi Újságnál Molnár Miklóssal, az egyik szerkesztővel, aki később évtizedeken át Genfben volt egyetemi tanár. Idős ember ma már. S mit ad isten, egy hét múlva már az Irodalmi Újság szépirodalmi rovatának vezetője voltam. Ők nem hagytak el a bajban, és így azonnal bejelenthettem, hogy igen, el fogom hagyni a Nők Lapja olvasószerkesztői státuszát. Nagy erkölcsi elégté- tel volt az akkor számomra. Hiszen hogyan leplezhettem volna le én lelkiismeretem sze- rint bárkit is? Meg különben, sokkal bátortalanabb ember voltam én, szerencsémre talán, semhogy egy ártatlan embert képes lettem volna a bajba vinni, tönkretenni. Ez nem volt összeegyeztethető az én írói alapállásommal. – Még szerencse. Ám úgy érzékelem, hogy mindaz, ami sorsod szerint nem történt meg veled, az nem bátorság avagy bátortalanság kérdése volt, hanem sokkal inkább emberséged, erkölcsi alapállásod kérdése. Most így eljutottunk írói pályádon a könyveid, a fordításaid születésének időszakába, miközben, ahogy mondod is, lélekben legbelül folyamatosan, egy egész életre szólóan naplót írtál. Egy olyan naplót, ami kinyomtatva csak most láthatna napvilágot, mert miként azt megvallottad, most van igazán merszed ahhoz, hogy kíméletlen őszinteséggel közzétedd mindazt, amit korábban a félelem meg- akadályozott. 92

– Igen, pedig a nagy igazság az, hogy lelkialkatom szerint se a szörnyűségekről, a borzalmakról írtam én ezt a Léleknaplót, ám mégis olyan dolgokról, amikben a kor látlelete nagyon is benne van. Ebben a Léleknaplóban beszélem el azokat az eseményeket, ame- lyek az életemben meglehetősen meghatározták a sorsomat. Az egyik naplóbeli elbeszé- lés az első feleségemről szól. Ő egy színes bőrű francia nő volt, aki Párizs közepén szüle- tett, a diáknegyed szívében. A novella címe: Marcelle karácsonya a Duna mellett. Ez jó néhány esztendővel ezelőtt a Vigilia karácsonyi számában jelent meg. Most pedig a Nem- zetközi PEN Club tavasszal megjelenő számának az első novellája lesz, francia nyelven. – És említsük meg azt is, hogy Léleknaplód egyik részlete épp az Új Ember mostani számában jelent meg. – A tegnapi napon, vagyis a szerdai napon jelent meg az Új Emberben Marcelle, egy sál a múlt című elbeszélésem. Megírom benne, hogy szinte röstellem, amikor annyi ször- nyűségről hallani és olvasni 20. századi múltunk elemzésekor, amit lélekben előbb vagy utóbb, de fel kell majd dolgoznunk, akkor én meg ilyen aprónak tűnő eseményekről írok ebben a visszaemlékezésemben. A mi életünkben is apró, jelentéktelen lett volna minden bizonnyal az a rideg, szomorú karácsonyi történet, amit papírra vetettem, ha nem lett volna olyan erőteljesen jellemző arra az időszakra, amiben épp akkor dideregtünk, az ötvenes évekre. Az első feleségem, Marcelle nem volt kettős állampolgár szerencséjére, megtartotta a francia állampolgárságát, így bármikor meglátogathatta idős édesanyját, Párizsban. Szenteste éjfél után két perccel indult a vonata, az Arbe Orient Expressz. Kikí- sértem őt a Keleti pályaudvarra. Félelmes csend uralta akkor az utcákat, a pályaudvar csarnokát. A szerelvény teljesen üresnek mutatkozott, csak a mozdonyvezető ült rajta, az is talán kényszerből. De hát a szellemek nem képesek vonatot vezetni, hát nem igaz? Az összes utas: a kalauz és a kis Marcelle voltak. Egyszer csak, olyan álnyugalommal, isme- rős puha kalapos férfiak érkeztek sétálva a peronra. Kettő közülük felszállt a vonatra s belépett a vagonba, talán tudták, hogy ki az az egyetlen személy, aki az országot elhagy- hatja, elhagyja. Rögtön felém fordultak: Maga utazik? Nem, válaszoltam zavarodottan. Akkor szálljon le, de rögtön! Nem tudok, mondom. Miért nem tud? Mert a feleségem kicsi és nem éri fel a poggyásztartót, fel kell tennem a csomagját. Tegye fel gyorsan, és száll- jon le! Marcelle francia nyelven kérdezi, hogy mit mesélnek ezek? Le kell szállnom rögtön. Rám csodálkozik. Azt mondja: hogyan!? És ki fogja feltenni a csomagomat? Ők…!? (Marcelle-ről tudni kell, hogy ez a kicsike kis asszony négy esztendőn át nem akármilyen tagja volt ám a francia ellenállásnak, függetlenül attól, hogy politikával nem foglalkozott, de félelmesen nyugodt szíve volt. Jellemzi életünket, hogy halála előtt tíz vagy tizenkét nappal a kórházban, Párizs X. kerületében, egy általam ott megismert, a franciákra nem éppen jellemző, mégis meglepő barátságossággal viselkedő sorstársáról, tizennégy évi házasságunk után megjegyezte: ő tudta, hogy a háború alatt sok honfitársamat segítet- tem, és hogy a francia hadiüzemeket jeleztem az angol, amerikai légierőnek, hogy bom- bázzák szét, mielőtt még a német csapatok, a megszálló német csapatok kezére kerül- nek. Ma is előttem vannak búcsúzásaink, a végső búcsú megvilágosító percei, órái a templomban, majd pedig a párizsi érsekséghez tartozó Maison Balanin kápolnájában tartott gyászmisék. A miséző barát, a gyászmise előtt meglepő módon kiprédikálta, hogy ezt a szentmisét Madame Örvös Lajosné, született Marcelle Savinien emlékére ajánlja fel, 93

az ő jó szívéért – ez a francia ellenállásra vonatkozott –, és az ő sírig tartó hűségéért, ami pedig arra a kitartó és hajthatatlan, törékeny kis francia nőre vonatkozott, aki mindvégig, Magyarországon is megtartotta egyedüli, francia állampolgárságát. Ez volt ő. Egy ilyen személy volt. De így aztán én sohasem juthattam ki vele együtt Párizsba, az idős édes- anyját meglátogatni. (Az akkori törvények értelmében ketten nem utazhattak. ) De visszatérve emlékezetes karácsonyunkhoz, akkor ott félelmemben leszálltam a vo- natról. És úgy, a vonatablakon át néztük egymást hosszasan, egy bizonyos mosollyal. Kitapinthatóan emlékszem rá, a zsebemben összesodorva négy szál cigaretta volt, kettőt elszívtam a vonatablak alatt, kettőt pedig már odahaza. Két füstbe ment abszurd volt ez is, „csikkéletünkre” sodort szorongás. Ez motoszkált a fejemben, ahogy hazafelé lépked- tem az üres pesti utcán, magam mögött lopakodó léptek kopogását hallgatva. Lehet, hogy csak egy ártatlan ember kísérte lépteim, de az is lehet, hogy valaki követett. Hogy melyik volt a kettő közül, azt ma sem tudom, csak arra emlékszem, hogy legbelül remegtem, mert rettenetesen féltem. – Az embernek ezekről a tudata mélyéről ismerősen világra vergődő félelmeiről az élet elidegenülésének tipikus példája jut az eszébe. Félsz akkor is, amikor nincs rá konkrét okod, mert az élet csupa életveszély. És ez az életérzés hatalmasodott el a 20. század emberén. Albert Camus volt az az író, filozofikus alkatú esszéista, aki képes volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy az elidegenülésnek nincsen ellenszere. A halál állandósult gondo- latával élő, az élet hiábavalóságát megfogalmazó ember életfilozófiája ez. Talán nem véletlenül választottad az ő műveit, most épp az Ostromállapot és Az igazak című szín- műveit fordításod tárgyául. És személy szerint is őt, mert itt legyünk kegyetlenül őszinték, s ne csúsztassunk, ahhoz, hogy valaki valakinek a művét lefordítsa, valóságosan is az idegrendszerébe kell bújnia, testileg, lelkileg eggyé kell válnia vele. Elmondtad már, hogy Móricz Zsigmondnak köszönheted, hogy végül is a francia nyelvet választottad, hogy beiratkoztál egy olyan iskolába, ahol megtanultad ezt a nagyon szépen hangzó nyelvet. Majd később, ahogy az elején már erről az önéletrajzodban is vallottál, párizsi ösztöndíjat kaptál, s lényegében ezzel indult el, valóságosan is, a te fordítói pályád. – Azt lehetne erre mondani, hogy nyilván közel hozott Albert Camus-höz az a tény, hogy az ő és az én 20. századbeli pályámnak is az egyik meghatározó jegye, „élménye” az a szorongás volt és maradt, amit már gyerekkorától kezdve éreznie kellett az ember- nek. – Márpedig mi végzetesen a 20. század gyermekei vagyunk. – Amikor tanítója, Louis Germain felfedezi a kisfiúban a tehetséget és benevezteti a gimnáziumok és kollégiumok ösztöndíjas pályázatára, Camus kádár nagybácsikája fenye- getően kijelenti, hogy golyót röpít a fejébe annak, aki elvonja unokaöccsét a tisztes mun- kától, s aki latint sulykol az agyába. Mert a tisztes élet azzal kezdődik, hogy a gyerek elő- ször is munkába áll. A kis Albert kerülő utakon jár reggelenként a gimnáziumba, ahol idővel rá kell döbbennie szegénységére, amiről mit sem tudott a belcourt-i szegény ne- gyed elemi iskolájában, ahol minden gyerek csóró volt. Ezt a szorongást már a gyermek- kora, meg később a házassága miatt is hatványán érezte. Ez a nagyfokú szorongás, nincs miért szépítenem a dolgokat, bennem is bennem volt. 94

– A kilátástalanság félelmetesen szorongató életérzése. – Akkor enyhült némiképp a kilátástalanság, a bezártságból adódó szorongásom, ami- kor már lehetett utazni, amikor már mehettem. Azok közé a szerencsés „kivételezettek” közé tartoztam Magyarországon, aki már a francia–magyar kulturális egyezmény megkö- tése előtt elsőként juthatott a francia kormány párizsi egyetemi ösztöndíjához. A követke- ző évben azonban, mondhatom, hogy szerencsétlenségemre, megkötötték a két ország közötti kulturális egyezményt, attól a pillanattól kezdve természetesen Magyarország joga lett volna meghosszabbítani az ösztöndíjamat. Persze egy olyan szerencsétlenül ábrán- dos léleknek, mint amilyen én voltam, s akit első alkalommal a franciák hívtak meg, s aki ráadásul még haza is jött, annak szó sem lehetett ösztöndíja meghosszabbításáról. És akkor történt meg a „csoda”, hogy a Paris Academy nagylelkűen visszahívott, hogy köte- lezően folytassam a tanulmányaimat. A franciák azt honorálták, hogy az iskolás éveim során a francia nyelvvel és irodalommal foglalkoztam mindenekelőtt, és nem a külföldiek- kel. Párizs akkor egy tekintélyes szellemi központnak számított Európában, a világban is, mint ahogyan már utaltál rá. Egy iskolában kerestem meg a kiegészítő keresetemet. Oda- haza sajnos nem dolgozhattam iskolában. – Tanítottál is Párizsban? – Az egyetlen tudományom a francia nyelv volt, máshoz nem értettem, és így az egye- temen dolgoztam évekig. Aztán ’56 után vártam itthon is, hogy kérvényemre, valamelyik nagyközségben vagy valahol Budapest külvárosában taníthatok és tanulhatok. De nem, minduntalan elutasítottak. Cseres Tibor mondta egyszer az Írószövetségben, akinek őszintén elmeséltem, hogy micsoda méltatlanság történik velem, nem hagynak tanítani, hát persze hogy nem engednek össze a magyar ifjúsággal, félnek, hogy megfertőzöd őket a humanista eszméiddel. Valóban, legfeljebb „csak” azzal tudtam volna megfertőzni őket, humanista gondolatokkal, mert politikával én akkor sem foglalkoztam. Legnagyobb sajná- latomra, azokkal a magyar ifjakkal nem hagytak érintkezni, akik nevében, 1942-ben, Mó- ricz Zsigmond temetésén, az én versem hangzott el, s ahol Németh László, Veres Péter mondták a gyászbeszédet. – Mi ennek a versnek a címe? – Móricz Zsigmondhoz. Egy hét múlva a Szabad Szó hetilapja közölte úgy, olyasféle kommenttel, hogy elhangzott Móricz Zsigmond temetésén, az egész magyar ifjúság nevé- ben. És ezzel a magyar ifjúsággal nem engedtek engem kapcsolatot teremteni, ki tudja, hogy igazából miért nem. – Megvoltak nyilván a vélt és valós politikai okai, még akkor is, ha úgy érzékelted, hogy te nem politizálsz. Meglátásom szerint, abban az időben a legkisebb lépés is politikai lépésnek számított. Épp ezért mindabból, amit eddig elmondtál, néhány tanulságos gon- dolatot ki kellene emelnünk. Először is szeretett feleséged hazaszeretetét. A franciák határozott, karakteres nemzeti érzését. A francia himnusz és a trikolór is azt sugallják, azt jelképezik, hogy itt Európában igenis merjünk és akarjunk nemzetben gondolkozni. Mi- közben bennünket, magyarokat, épp ők, a franciák a nacionalizmus vádjával illettek a 20. században. És sok esetben, bizonyos helyzetekben, ellenünkre voltak, többek között azt olvasták a fejünkre, hogy irredenták vagyunk. Egyáltalán van-e ilyen, lehet-e nemzetben 95

gondolkozva túlnemzetieskedni az életet? És tapasztalataid szerint: van-e ilyesformán azonosság a francia és a magyar lelkek között? – Az az érzésem, hogy feltétlenül van. Nem azokra gondolok, akik akár Franciaor- szágban, akár itt Magyarországon a nemzeti ünnepeinken kitűzik a kokárdát, vagy hang- zatos szólamokat mondanak, tehát inkább külsőségeiben élik meg a nemzeti ünnepeinket, hanem azokra, akik a szó legnemesebb értelmében képesek népben és nemzetben gon- dolkozni. S nem is azokra gondolok, akik meggyőződésüket minden harmadik mondatuk- ban hangoztatják, hanem azokra, akik mindennapi cselekedeteikben, a szívükben és a szellemükben tisztán nemzeti érzésűek. Eltekintve természetesen a magyar és francia hazafiaskodóktól. Franciaországban is vannak, akiket valóban, gyakran nacionalizmussal vádolnak, sok ilyen ember él ott is. Nincs mit szépíteni a dolgon. De azt azért nem szabad összetéveszteni a tiszta erkölcsű, őszintén, a lelkük mélyéig nemzeti érzelmű állampol- gárokkal. – Tisztánlátásunkhoz a magyar–francia kapcsolatok tekintetében hozzátartozik ez is, amit több évtizedes franciaországi benyomásaidból, tapasztalataidból most megosztottál velünk. De térjünk vissza ismét ahhoz az emberhez, aki 1913-ban Algériában született, aki spanyol–francia származású Nobel-díjas regényíró, esszéista volt, s aki, az akkori idők forgalma szerint nem éppen jellemző módon, 1960-ban autóbaleset áldozata lett. Ő volt az ötvenes évek európai szeizmográfja. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik elsők- ként üdvözölték az 1956-os magyarországi eseményeket, s kétséget kizáróan forrada- lomnak nevezték az akkor történteket. Ez a fegyvertény, a világgal, a Nyugattal feleselve, bizony bátor kiállásnak számított abban az időben. Albert Camus-ről beszélünk ismételten, akit a világ irodalmi közvéleménye, s így a magyar is, az egzisztencialisták között tart számon mint tipikusan egzisztencialista gon- dolkodót. Holott saját magáról vallja: ő nem egzisztencialista, legalábbis abban az érte- lemben semmiképpen sem az, ahogy azt Jaspersről, Kierkegaard-ról vagy épp Jean Paul Sartre-ról elmondhatjuk, vagy Simon de Beauvoirról és folytathatnánk még itt a sort, Bergyajevtől napjainkig, mert mindezek a filozofikus gondolkodású írók egy meghatározott filozófiai körhöz tartoztak a 20. században, amit úgy hívnak, hogy egzisztencializmus. Említetted már, hogy a francia nyelvet kiválóan megtanultad, szereted is, műveled is, de azt azért még nem igazán fejtetted ki, hogy miért éppen Albert Camus életművének bizo- nyos darabjait választottad fordításaid tárgyául. Beszélgetésünk korábbi szakaszában már volt egy párhuzamos csatolásod: a félelem és szorongás mindent átlényegítő belső érzé- séről. de azt hiszem, hogy van még másféle érintkezési pont is. Többek között az, hogy Albert Camus ízig-vérig humanista ember volt, mint ahogy te is annak vallod magad. Eb- ben a beszélgetésünkben ezt fontos kimondanunk. És azt is fontos kimondanunk, hogy Camus egy olyan író volt, aki alkatilag képes volt regényes formába önteni a kor lappangó világérzését, az élet egyre növekvő abszurditását. – Szóval, azt lehet mondani az abszurddal kapcsolatban, s ezt jegyezzük meg jól, hogy nem ugyanaz, mint az egzisztencialista filozófusok abszurdja, mert Camus-nél ez nem egy filozófia volt, hanem életérzés. Az abszurd ugyanakkor az egzisztencializmus irányzatának egyik vezérszava. S ezért gondolták nálunk meg a külföldi, nyugati irodalom- történészek is úgy, hogy Camus egzisztencialista. Nála az abszurd az alapéletérzést je- 96

lentette. Magát az emberi létet érezte képtelenségnek, abszurdnak. Nevezetesen azt, hogy megszületünk, felcseperedünk, tanulunk, dolgozunk, boldogok akarunk lenni, de minden áron, s mindeközben sorsunk szerint elfogyunk, megsemmisülünk, mert meg kell halnunk, nincs más választásunk ezen a glóbuszon. Ez maga a létező abszurditás. Ő az abszurd jelenségeket a világ egészében érzékeltette, és ez az, ami műveiben erősen tükröződik. – Ahogy a Sziszüphosz-mítoszban például. – Ez az egyik dolog. A másik, hogy morális alapon valóban kijelentette ő: nem filozó- fus, hanem gondolkodó. Vagyis, úgy ír és elmélkedik, mint az általában gondolkodók. – Miközben filozófiát végzett, tehát nagyon fontos, hogy egy filosz, egy filozófiai vég- zettségű, diplomája ugyan nem volt, mondja ki ezt önmagáról. – Valóban nem kapta meg a diplomáját. De filozófiai pályára készült. Filozófiatanár szeretett volna lenni, de aztán látta, érezte, közölte is, hogy ő nem filozófus alkat, hanem egész egyszerűen „csak” gondolkodó. Méghozzá olyan gondolkodó, aki többeknek nem tetszett. Mert ő, hogy is mondjam, a tiszta erkölcs alapján állt, és nem szegődött, nem csapódott be semmilyen zászló alá, ezért aztán egész életében jobbról is, balról is kritikák érték, támadták. Mert minden párt azt szerette volna, ha az ő kokárdáját tűzi a gomblyu- kába. De ő az elveihez tartotta magát, egyetlen párthoz sem tartozott igazából, hanem az emberi igazságért, a tényleges demokráciáért szállt harcba a szellem hullámhosszán. Az igazságtalanságot és méltatlanságot akarta megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni, ezért küzdött. A nagy ellentéte Jean Paul Sartre-ral és körével például az volt, hogy Sartre- ék elfogadták azt a marxista nézetet, hogy a szovjetunióbeli jogtalanságokat, rémségeket a történelmi helyzet indokolja. Camus szerint pedig ártatlan emberek millióinak megsem- misítését, vagy akár csak egyetlenegyét is, semmiféle történelmi helyzet nem igazolhatja. Tehát ő humánusan gondolkodott, nem ideológiai alapon, nem politikai alapon, hanem józan ésszel. – Vagyis, hogy naprakészek legyünk, semmi sem indokolhatja azt, hogy most éppen- séggel a NATO hadereje Szerbiát és Koszovót bombázza, amiből így vagy úgy, de mint NATO-tag Magyarország is kiveszi a részét. – Sajnos így van. Mindamellett egy olyan helyzet állt elő, amikor egy nemzet összetar- tása miatt százakat és ezreket tesznek földönfutóvá és ölnek meg. Ez is, mindkét fél olda- láról nézve embertelen – az, aki bombáz, s az, akit bombáznak, a világ abszurditását éli át. Azt a képtelenséget, ami előállhat bármikor a földön. – Tudom, hogy túlontúl naiv a kérdés, mégis megkérdezem: érzésed szerint a világnak ez az ellentmondásossága feloldható-e valamilyen formában? Egyáltalán a következő évszázadban van-e reményünk arra, hogy ez a világ olyan mértékben válhat humanizál- hatóvá, hogy az abszurditása halványulhat némiképp? – Sajnos erre nem sok esély van. Épp ezért nem veszítheti el soha Albert Camus életműve aktualitását, mert egy bizonyos abszurditás mindig jellemezni fogja az életünket, az életet: fizikailag is, szellemileg is, és jellemezni fogja az egész világot. De törekedni lehet és törekedni kell arra, hogy az abszurditás ne öltsön borzalmas, embertelenül elvi- selhetetlen méreteket. Ahogy Pilinszky Jancsi egy újságíró, irodalomtörténész nőnek nyilatkozta egyszer, aki naivul megkérdezte tőle, hogyan lehet az, hogy negyven évvel a 97

háború után még mindig a német koncentrációs táborokról ír verseket? És erre ő azt vála- szolta szelíden: azért, mert azóta is igen időszerűnek tartom ezt a problémát, hiszen na- gyon vigyáznunk kell arra, nehogy az egész világ egyetlen koncentrációs táborrá váljon. Ezért kell küzdenünk, és ezért kell – nincs más út – reménykedni, de nemcsak remény- kedni, hanem megharcolni a magunkét, hogy ne következhessen be a végzetes tragédia. És kíséreljük meg, ha lehet, megmaradni embernek. – A félelmetes az, hogy a globalizálódó világ esélyeiben a koncentrációs táborrá váló glóbusz rémképe is előrevetítődik mint lehetséges negatívum, mint a legújabb kori szo- rongást tápláló kényszerképzetek egyike, mert sajnos ez is benne van a pozitív jelensé- gekkel együttesen működő világ-egészben. – Ez is benne van. Ezért kell nagyon, ha lehet, egyénileg és nem egyénileg küzdeni az ellen, hogy az abszurditást ne hagyjuk végképp elhatalmasodni, eluralkodni a fejünk fölött, mert az az emberiség végét jelentené. Ebbe azonban nem lehet, s nem is szabad józan ésszel beletörődnünk. Mint ahogy ’56-ban sem törődtünk bele. Erről gondolkoztam Tél őrmester című versemben 1956 decemberében, valahogy így: Kocsmában a kesernyés borba mérget fúj a jeges lehelet, angyalok inge kigombolva: pirosan kandikáló mellek. Már elfordulnék, el, riadtan, az álom szürke rejtekébe, talán elbújtat, öntudatlan, a magas emeletek mélye. Behúzódnék titkos magamba, zöld szeme fényét is elfújnám, pihenni a világtól, bamba forgással a nemlét nagyujján. – Nem is törődhetünk bele mindaddig, amíg, mint égre emelt mutatóujj, vannak, akik figyelmeztessenek bennünket, vannak, akik olykor közép-kelet-európai depresszióinkban és melankóliánkban veszteglő lelkiismeretünket felrázzák. Az olyan emberek, mint ami- lyen az Örvös Lajos által magyar nyelven életre hívott Albert Camus lehetett, aki, s most magától a műfordítótól idézünk: „…bármilyen műfajban is szólal meg, nem tud nem aktuá- lis lenni, annyira betölti egy igazságosabb, morálisabb, humanista világ igénye gondolatait és életművét.” (A Madách Rádió „Vigyázat, humanisták” című irodalmi, művészeti és bölcseleti műsorában 1999. március 27-én elhangzott beszélgetés átirata.) 98

„BELSŐ CSENDÜNK ÉS HARMÓNIÁNK MEGVÁLTÁSA FELÉ…” Vallomásos beszélgetés Illyés Kinga színművésznővel Márai Sándor San Gennaro vére című egyfelvonásosa váci előadásának estéjén Németh Péter Mikola – Váci előadásod után mondod, hogy négy indokod van. Tehát, több okod is van arra, érzésem szerint a személyesnél is mélyebb indokod, hogy miért pont ezt a művet, Márai Sándor San Gennaro vére (A nő monológja) című monodrámáját választottad, és hogy miért éppen most, pont ebben az időben, a századvégen, az ezred- vég hajlékában, 1997-ben? Illyés Kinga – Van egyszer egy kevésbé jelentős része a választásnak, amiért ez az előadás megszületett. Egy ötlet volt, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem idei, április végi németországi találkozójára született, amelynek témája: Magyarság és Európa, az emigráció és a magyarság lett. Kézenfekvőnek számított, hogy a San Gennaro vérét jó lenne közönség elé állítani. Persze én nem is gondoltam arra, hogy egy ilyen alkalomra előadást készítsek, és nem is ez volt számomra a lényeges. Hanem az volt a meghatáro- zó, hogy olyan tapasztalatokon mentem át, életem egy olyan fordulatot vett az elmúlt évben, az elmúlt két évben, hogy a választott Márai-szövegnek szinte minden sora az elevenembe talált. És úgy éreztem, hogy sűríti és kikristályosítja azt, amiben én vergő- döm, vergődtem, sok éven keresztül. Meg talán azért is, mert mindenkinek végig kellene járnia a maga poklát, és mindenkinek meg kellene keresnie élete miértjeire a hiteles, őszinte válaszokat. Azt állítom, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, csak nem mindenki ismeri fel időben, hogy belső utakra induljon. Az egy nagyon fontos felismerés, hogy időről időre szükségünk van a csendre: belsőnk csöndjére, a külvilág csöndjére. Épp az imént beszéltünk arról, amikor még nem kapcsoltuk be a mikrofont, hogy az ember behunyja a szemét, és egy pillanatig megpróbálja elképzelni, hogy az éterben milyen iszonyatos hangzavar van. Elborzasztó! Túl sok a beszéd. Túl sok a gépzaj. Túl sok a kép. Túl sok minden értelmetlenül, kívülről áramlik felénk. Le kellene ülni, lehunyni a szemünket, és egy kicsit elmélyülten a belső csendünkre koncentrálni. A Márai-műnek az a kérdése a névtelen főszereplő által, akiről a nő vall másfél órán keresztül, s akinek rög- eszméjévé vált a megváltás gondolata, hogy mi a megváltás. Persze kétezer éve, több ezer éve mindenféle elképzelés született már erről. Márai mégis felteszi, megismétli ugyanazt a kérdést, hogy akkor tehát mi a megváltás? Ez a sok zaj és az a sok mellébe- szélés semmiképpen sem az, eltakarja a megváltás jeleit. S azt sem hiszem, hogy a mos- tani élethelyzetünkben sem remélhetjük megváltásunkat. Bár az is nevetséges, hogy én mondok ilyeneket, aki pontosan a szavakból él, de valahogy eljutottam oda az elmúlt év- ben, években, hogy talán a szavaknál is többet mond a csend. Ez nem valami elidegene- dés a részemről… 99