blogprooba_form

DE IDEGESEK... A Revizor Dekameronja – 1. nap 2020.03.12. A veszélyhelyzet az vészhelyzet? Ma van az első napja annak, hogy valami olyasmi történik az életünkben, amiről csak annyit tudunk, hogy felforgat mindent. Kivéve azt, hogy este színházban vagyunk. Mármint én. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Az én gyerekem nemigen nézett tévét kiskorában, de egy ottalvós vendégségben erre is módja nyílt, és euforikus hangon mondta a telefonban, hogy „nézem a vízhelyzetet”. Mert úgy gondolta, hogy a vész szónak semmi értelme. Őszintén szólva magamra vonatkoztatva én is így gondoltam; baj lehet, nagy is, de vész, mármint igazi vész vagy veszély nemigen. És akkor tessék: koronavírus. Ráadásul koromnál és állapotomnál fogva nem ajánlatos elkapnom. Aha. Most mindjárt este hét óra, itt ülök a gépnél – színházidő. A marosvásárhelyi színház Sirály című előadását nézem; több mint négy éve volt a bemutatója. És most élőben látom: itt könyökölök a gép előtt, ők meg ott játsszák az üres nézőtér előtt. Kinéztem magamnak az egyik széket: fekete, és a tizenegyes számot viseli, a második sor jobbszélén. Ott ülök képzeletben. 1

Szünetben fölállok, kimegyek a konyhába, iszom egy kávét, aztán vissza. A második részbe belecsörög a telefonom, halálra rémülök, nyomom is ki – ilyesmi még sosem fordult elő velem, halálfélelem, elsüllyedés... A végén: tapsolok. És hallom, távolról, hogy ott is tapsol valaki, tán az ügyelő, vagy valamelyik díszletmunkás. Nem idegen nekem ez a gépen való színháznézés, a tanításhoz sokszor művel ilyesmit az ember, meg különben is, ha nem jut el fizikailag oda, ahová kéne – de ez most más, most meg vagyok rendülve, föl vagyok kavarva, hiszen mégis csak egyidejű élmény volt, méghozzá nemcsak nekem, hanem körülbelül ötszáz nézőnek. Nem is tudom, befértünk volna-e a stúdióba ennyien – illetve tudom: nem. Szóval eléggé jó ház volt, na. Keresztes Attila rendezése attól fölkavaró, ami benne van, és attól, ami nincs. A Sirály ugyanis gazdag szabott értelmezési tartománnyal bír – a nemzedéki konfliktustól a művészi hitvalláson át a régi és az új harcáig sok minden kínálja magát benne –, és ez itt mind afféle távoli színezék volt, nem több. Nem kellett eltöprengenem azon, hogy Trepljov „drámája” vajon egy kapitális tohuvabohu, vagy az új idők előhírnöke, sem azon, hogy Nyina és Arkagyina közt feszül-e holmi nemzedéki ellentét; mégpedig azért nem, mert bármekkora tömeg volt is olykor a színpadon, ennyi magányos embert ritkán látni. Mintha mindenkire egy sajtharang borult volna, úgy be volt zárva a saját – amúgy a rendező és a színész által parádésan kidolgozott - világába. És ki-ki a saját magányának színeivel töltötte ki a szűkös levegőt: Arkagyina a pezsgéssel, csacsogással, repdeséssel, megjátszással, fisztulás sikkantgatásokkal, Mása a túláradó boldogtalansággal, Trigorin a puhánysággal, Nyina a zavarodottsággal, és a többiek is mind... És mégis, a sok másként boldogtalan, kudarcos figura valahogy „életszagot” áraszt, egy mindenek fölötti vagy alatti életösztön-győzelmet, mert hát csinálni kell, élni kell, muszáj. Na, ez volt sodró és boldogító. „De idegesek”, mondja Dorn doktor (Bíró József, de jó volt!), és már megy is, viszi a Valeriána-cseppeket. Vannak persze kritikák, szakavatott elemzésekkel – itt, itt, és itt –, ez itt most nem az, ez csak a mese. De ebből sem maradhat ki B. Fülöp Erzsébet (Arkagyina), Kádár Noémi (Nyina), Korpos András (Trigorin), Makra Lajos (Szorin) és persze Bartha 2

László Zsolt (Trepljov) neve. Meg hát annak nyugtázása sem, hogy milyen remek társulat ez a marosvásárhelyi, és milyen flottul, milyen odaadóan tolták ezt az üres nézőtér előtti előadást. Bár szerintem ők is érezték, hogy itt lógunk a világhálón sokan. Fotók: Gáspárik Attila. A képek forrása: nemzetiszinhaz.ro Ma délelőtt azzal foglalatoskodtam, hogy szép akkurátusan törölgettem a naptárból a programokat; a legközelebbi, amit egyelőre meghagytam, március 23-i, a Revizor OFFline estje, a Nemzeti Kulturális Alapról szóló beszélgetés, kincstári optimizmusból. Aztán rábukkantam a facebookon – szidjátok nyugodtan sokan és sokat, nekem nagyon hasznos – egy csoportra, Élő közvetítések koronavírus idején a neve, ahol szinte minden estére jut egy-egy program, egy-egy üres ház előtt teljesített előadás vagy koncert. Szóval alighanem tartani fogom a szokásos ritmusomat, ami a színházba járást illeti, csak itthon ülve, „játszóruhában”. A barátok, na, ők fognak hiányozni. Meséljetek. 3

KALIBER A Revizor Dekameronja – 2. nap 2020.03.13. Panaszkodsz vagy dicsekszel? Arvo Pärt-portrékoncert szól a hamburgi Elbphilharmonie-ból, miközben ezt írom, ha nincs járvány, esélyem nem volna ilyeneket hallgatni. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Jó, ez épp nem igaz, mert ez a koncert egy hónapja fent van a Youtube-on, látták-hallották is már húszezren azóta, lesz az a szám százezer is, ha ez így megy tovább, de a tanítás, írás, szerkesztés szentháromságából kiszakadva megállok és csodálkozom, milyen sokszínű a világ. Nem találom fel a spanyolviaszt, dehogy, de azt mondom, éljünk ezzel a lehetőséggel, amíg lehet, vagyis nézzünk körül jobban a neten: kezdjük el végre arra használni, amire igazából való. Időnk most temérdek, ahogy elnézem, hétfőtől még több lesz, rendezkedjünk be egy hosszú, tán őszig tartó tavaszra, amit csak úgy élhetünk túl, ha nem kattanunk meg teljesen. Ehhez meg kell, muszáj a kultúra, minden formában, minél nagyobb dózisban. Kivételezett helyzetben vagyok, nem olyan óriási váltás ez nekem, mert hát eddig is mit csináltam? Színházba jártam, olvastam, írtam, órára készültem, kerestem azt az évadonkénti néhány másodpercet, na jó, percet, amiért érdemes ennyi energiát ebbe az egészbe fektetni, hogy aztán végül nyitott, kíváncsi fiatal emberekkel beszélgethessek arról, amit én láttam, amit ők láttak. Most akkor majd Skype-on beszélgetünk, túléljük, éljük túl. Szóval ismerkedjünk, barátkozzunk ezzel az egyáltalán nem szép, de új világgal, ahol üres színháztermek előtt színészek adják tudásuk legjavát, hogy nekünk ott, a távolban, Szegedtől Miskolcig, Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig részünk legyünk valamiben, amiben amúgy nem lehet. Járványügyileg tiltott gyümölcs, mégis érzek valamiféle cinkosságot azzal a 744 emberrel, akivel egy időben nézem Az ügynök halála nem-bemutatóját Szatmárnémetiből. Amikor a legtöbben figyeljük a csak egyszer látható online közvetítést (le is mondtam egy élő találkozómat miatta, social distancing rulez), akkor majd’ kétszer annyian vagyunk, ahányan 4

kényelmesen beférnénk a szatmári nézőtérre. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek egy térben, egy időben amúgy sosem találkoznának egymással. Nagy Orbán és Czintos József az előadásban Nem nagyon szeretem Arthur Millert, túlbeszéli a dolgokat, sulykol és aláhúz, újra meg újra, mintha csak azok kedvéért tenné, akik a hátsó sorokban ülnek. Ehhez képest lesz meglepő a coming outom: Miller miatt kezdtem színházzal foglalkozni. Na jó, Zsótér Sándor hibája az egész, ő rendezte azt Az ügynök halálát 1997-ben Szegeden, amit ötször vagy hatszor tátott szájjal nézve azt mondtam, hogy ez igen, ez érdekel! Nehéz a képet kiradíroznom, emlékszem szinte mindenre abból az előadásból, és ma is visszajött Király Levente némely hangsúlya, mozdulata, arckifejezése, miközben az idén épp ötven éve a színpadon álló Czintos Józsefet néztem a laptopomon. Mert hát miatta és rá van ez kitalálva, Bérczes Lászlóval, az előadás rendezőjével hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot ápol ez a nagy színész, értik egymást, sejtem is, hogy miért. Jó két éve egy ország csodálkozott rá Czintosra a Terápiában, mi, színikritikusok meg csak somolyogtunk, mert régóta és jól tudtuk, hogy micsoda kaliber. És itt is mindent visz: az első felvonásban elviselhetetlen, üvölt és hőzöng, mindenkit megsért és megaláz, borzalmas egy fickó, nézni is nehezemre esik. Aztán a másodikban a szürke nadrág, fehér ing, nadrágtartó fölé 5

zakó kerül, a hivatalos személyt látom, aki így még sérülékenyebb. Az apró szemüveg mögül lapos, tétova pillantásokkal pásztázza beszélgetőtársát, de leginkább az asztal lapját fürkészi, mintha ott lenne a válasz az őt kínzó kérdésekre. Zavarban van a hatalmas gyerek, mert küzd a test, a habitus, a ’mindig nekem van igazam’ virtusa a valósággal, ami egyre inkább kicsúszik a lába alól. Nincs neki bőröndje sem, mint anno Tímár Józsefnek az emblematikus képen, ehelyett gurulós, piros széket maga előtt tolva érkezik az előadás elején a színpad mélyéről. Kétségbeesetten kapaszkodik a székbe, egyetlen tulajdonába, és amikor a talpig szürke házban a koszosfehér konyhaasztalhoz gurítja – tulajdonképpen három órán át nem mozdul el innen –, rádöbbenek, hogy egy királyt nézek, aki elveszítette a birodalmát. Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, de hirtelen hangulatváltásai így is olyanok, mint valami természeti katasztrófa. Megérint a családtagok és az egy barát kétely nélküli szeretete, az erőfeszítéseik, hogy az utolsó utáni pillanaton túl is eljátsszák az ügynök kedvéért, hogy minden rendben van, minden rendben lesz. Willy Loman egész, bérház alakú zárójelbe helyezett élete a szemünk előtt atomjaira hullik. A tehetetlenség most is, itt is feldühít: hát hogy lehet ezt a rohadt életet túlélni? 6

REPÜLŐS MANGÓ A Revizor Dekameronja - 3. nap 2020.03.14. A könyvrovat szerkesztője (ksz) home office-a börtönéből szabadult sasként a piacra indul, egyrészt a hétvégi családi ellátmány beszerzésére, másrészt tapasztalatok gyűjtésére: hogyan viszonyulnak az emberek (köztük ő maga) az új helyzethez, ha tetszik, virológiai rendkívüli állapothoz. De ne használjunk nagy szavakat. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. A következő körkép pillanatkép inkább, s a könyvrovat szerkesztője (ksz), bár rögzít egy felülről készített képet, nem helyezi fölébe magát embertársainak (hisz megpróbálkozik a lehetetlennek bizonyuló feladattal: a kézfertőtlenítő folyadék beszerzésével). A piac első látásra nyugodt pénteki délelőtt benyomását kelti, sehol a hiperekben hiperventilláló, kocsijukat ötvenes vécépapírhegyekkel, tízesével fóliázott lisztekkel, száraztészta-alakzatokkal tornyozók, akik persze életükben egyetlen piskótát nem sütöttek még, tömeg tehát nincs, de a hely néptelennek se mondható. Viszont hús sincs. A ksz megfigyelése szerint az apokalipszis közelsége amúgy is sajátos arányosságban (fordított talán?) áll a sertéshús kaphatóságával. Nos, ha így, akkor tényleg közel a vég, mert pár megfáradt füstölt csülkön és szárazkás húsos csonton kívül sertéshús sehol sem kapható. A rugalmas ksz így majd borjúcombból készíti el a vasárnapi székelykáposztát, de hát egyszer élünk, nem? Kedvenc hentesei díjazzák rugalmasságát, egyben gondterhelten odasúgják: holnap reggel tessék jönni, jó korán, talán akkor szállítanak, de tetszik tudni, nem tudnak annyit vágni, mint amennyit vinnének. A középső, zöldséges fertály a civilizációs túlhabzás és az ünnep előtti kifosztottság képét mutatja: minden van, fonnyadtnak még nem mondható, de kicsit már ráncos paprikák, paradicsomok, árnyalatnyit puhult retkek vannak az árusok előtt egyébként tökéletesen kielégítő mennyiségben. A konzumerizmus máskor fel sem tűnő jelei, a friss articsóka, papaya, a repülős mangó (ami előző nap érkezik repülővel, tehát tökéletesen éretten, nem kell, mint a 7

normál mangót hetekig a konyhában tutujgatni, amíg beérés helyett sunyin megrohad) most némileg átértelmeződnek. Több helyütt kapható friss málna – még és nem már! – ez nem import, de az abszurd netovábbja málnabokrokat fóliasátor alatt tartogatni. A málna rajongói, mint például a ksz, azzal érvelhetnek, hogy ehhez viszont nem kell repülő. Maszkban egyvalaki jár-kel csak, de egyrészt maszkot sem kapni, másrészt amúgy is teljesen fölösleges, harmadrészt ez mégsem egy Robin Cook-film forgatási helyszíne. Itt nem részletezendő dietetikai okokból a ksz beugrik a bioboltba (jól van, hát kukoricaliszt kellett). Ez a helyszín, ki tudja, miért, stabil és megbízható terepe a furcsa alakok és konteók felbukkanásának. Felhalmozók itt sincsenek, de a bejáratot egy szkájkalapos úr támasztja, és szaporán duruzsol valakinek: – Mondom én, hogy az amerikaiak küldték ránk! Úgy higgye el, ez még csak a kezdet, jön majd az ebola is, meg ki tudja, mi! – A ksz illetlenül felröhög, és az úr lesújtó pillantásától kísérve távozik. Ideje végre feltérképezni az emeletet is, várnak a feladatok. A posta morcosan várakozó tömegét a ksz kikerüli, szegények, hát levelet, csekket feladni járvány idején is kell, az élet nem állhat meg. Vagy de. A máskor zsúfolt kávézóban és a vietnámi levesezőben egy lélek sincs, és a galérián sorjázó szintén vietnámi ruhaboltok is néptelenek, hiába csábít az akciósan kihelyezett jégergatya, a műanyagklumpa és a megújult tavaszi művirágkészlet. Kong az ürességtől a valamilyen irányultságú, de nagyon egészséges táplálkozási szaküzlet, pultján a túltermelés karácsonyi maradékai: szaloncukorkupacok több színben. A túloldalon vannak a háztartási és illatszerboltok, a ksz kis híján célt téveszt, mert majdnem enged a Derecskei fenséges felirat csábításának, végül azonban lelkiismeretesen sorra veszi a háztartási boltokat. A harmadik sikertelen kísérlet után – belép a boltba, köszön, száját szóra nyitná, de a pulton könyöklő asszony megelőzi: ne is kérdezze, nincs. Nyilván hogy kézfertőtlenítő. A negyedik hely asszonya igazi buddhista tanításban részesíti a csüggedő ksz-t: – Nincs. Nem is lesz. Törődjön bele. – Világos beszéd. Még egy tétova pillantás az ötödik hely irányába, itt a vietnámi kereskedőasszony azzal biztatja vevőjét, hogy hétfőn érkezik a vágyott lötty, igaz, hatszoros áron. Eközben alkalmazottja az öblítős polcnak támaszkodva önfeledten piszkálja az orrát. A ksz ekkor szociálisan distancírozza (social distancing) magát, a hiánygazdálkodásból visszatér a földszintre és két csokor medvehagyma vásárlásával koronázza (hm) látogatását. 8

¡No pasarán! 9