theo_atya

Másnap hazaértünk, és minden úgy folytatódott, mint előtte. Egy hónap múlva azon- ban kimaradt a menzeszem. Tudtam, hogy terhes vagyok, de azért bementem Bishopba és vettem egy tesztet. Pozitív lett... Este elmondtam neki. Megvonta a vállát és azt mondta, hogy jó. Ennyi. Ennél azért többre számítottam. Megkérdeztem, hogy elvetessem? Azt mondta ne. Kell neki egy fiú, aki tovább viszi a nevét. Amikor megszületett Judith, akkor vetett rá egy röpke pillan- tást, elnevezte Amitolának, majd elment. Soha többé nem láttam... Egy év múlva levél jött tőle. Nem nekem, hanem Wooleteqa főnöknek. Azt írta ben- ne, hogy beállt az Algonkin törzsbe, mert ott már van felesége és egy fia. Akkor a főnök kihirdette Szürke Farkas halálát, majd „eltemették” és meggyászolták. Egy hét múlva eljöttem a lányommal a faluból. New Yerseybe mentünk, mert ott kaptam munkát. A többi talán már ismert előtted Theo, vagy nem? Judith elvégezte az egyetemet, or- vos lett, de ahelyett, hogy egy jó kis praxist épített volna New Yersey valamelyik gazdag részén, inkább visszament a faluba és ott élt tavasztól őszig. Csak télen volt velem, mert a drágám rosszul tűri a hideget... Tán két éve annak, vagy több is lehet... Az én kincsem nem tudta legyűrni a vágyát, hogy megismerje az apját. Felült hát egy gépre és elröppent Kanadába. Nem sokat me- sélt az egész találkozásról, de úgy láttam, hogy nem volt valami eget rengető élmény. Én három éve költöztem ide Bakersfieldbe. Itt mindig jó az idő, és a lányom sincs túl messze innen. Most talán egy boldogabb idő köszönt majd rám. Ebben nagy segítséget nyújthatsz te is – mutatott Theóra. – Ha lenne egy szuper jó fej vejem, meg néhány visí- tozó unokám, nem cserélnék senkivel a világon... Ezeket már könnyes szemmel mondta Judy mama. Theo fészkelődött, és azon gon- dolkodott, hogy miként biztosítsa arról, hogy neki is ez volna a leghőbb vágya. Amitola bólogatott, de neki valahol máshol jártak a gondolatai. – Nos, ha már őszinteség rohamaink vannak, akkor én is elmondanám, hogy mi tör- tént ott Kanadában. Annak idején nem azért nem meséltem el neked az egészet, mert nem akartam, hanem mert láttam, hogy rosszul vagy még a nevétől is. De az én leendő párom kedvéért most elmondom, hogy is volt ez az egész... Elmentem hozzá. Tudott róla, hogy jövök, mert levélben megbeszéltük. Fehér Medve adta meg a címét, mert bár az unokaöccse elvileg „halott” volt, de azért időnként írtak pár sort egymásnak. Apám Ontario tartományban, egy New Clementson nevű faluban él. Torontóból több mint hatórányi útra! A repülőtéren béreltem egy kis Toyotát és azzal mentem. Hajnalban értem oda. Épp, hogy pirkadt. Megálltam a ház előtt, ahol öt férfi állt és engem nézett. Egy idős és négy fiatal. Apám és a fiai... – Ezt sem mondtad – pillogott Judy. – Úgy mesélted nekem, hogy otthon találtad, amikor odaértél... – Igen. A lehető legkíméletesebben próbáltam előadni, mert tudtam, hogy gyűlölöd őt. Én sem vártam semmi jót a találkozástól, de tudni akartam ki ő, és egyszer az életben látni akartam. Egyszer... 151

Tehát kiszálltam a kisautóból. Álltunk és egymást néztük. Ő szólalt meg először. – Hello Amitola! Te valóban nagyon szép nő lettél! Gyere be a házamba. Ezek itt a fiaim. Mától a testvérükként tisztelnek téged. Odabent egy algonkin asszony fogadott. Waquini volt a neve. Alacsony, mosolytalan, fáradt tekintetű, elhasznált nő volt. Úgy láttam, hogy nem örült a jelenlétemnek, de nem volt jelentősége. Semmit sem számított a véleménye. Az első pillanatokban láttam, hogy itt csak az számít, amit apám mond! Ő volt ott a Törvény! Kaptam reggelit, majd körbevittek a birtokon. Lovon mentünk. Elöl ő és én, mögöt- tünk a fiúk. Egy szót sem szóltak még hozzám. Nagy és gondozott ranch volt mindenféle állatokkal. Az az igazság, hogy nem nagyon érdekelt az egész... – Azért én azt hittem, hogy ünnep lesz számára, hogy megismerheti az egyetlen lá- nyát – szorította ökölbe a kezét Judy. – Azt, akit még soha nem látott, mert elhagyta őt az első napok után! – Hát, bizony nem volt az – mondta halkan Amitola. – Éreztem, hogy feszültséget keltett az ottlétem a családban. Waquini ebédet tálalt, és körbeültük a nagy ebédlő asz- talt. Valamiért minden olyan nagy volt ott. A háza, a birtoka, a fiai... A legidősebbet Al- bertnak hívták... Elröhögtem magam, amikor bemutatkozott. A másik háromnak Louis, Robert és Edward volt a neve. Indián apának és anyának az indián gyerekei jenki nevek- kel próbáltak beolvadni a fehérek közé! Ráadásul Kanadában tisztelik az indiánokat, és jó soruk van ott. Nem is értettem az egészet... Ebéd után körülültek engem, és folyamatosan kérdezgettek. Mit dolgozom, hol élek, van-e férjem? Ilyeneket. Waquini, a felesége csak egyet kérdezett. Szép nő-e az anyám? Megmutattam hát neki... Egy csomó képet vittem magammal ugyanis. Hosszasan, szót- lanul nézte, majd felállt és elment mosogatni... – Miért, ő nem volt szép? És mit számított neki az, hogy én hogy nézek ki? – Ő nem volt egy Salma Hayek, de csúnya sem. Jellegzetes indián vonású arca volt. Sasorrú, megtört és fáradt asszony, aki hajnaltól késő estig arra a hím soviniszta bagázsra dolgozott – mondta Amitola. – Szóval, mindenfélékről faggattak, én pedig válaszoltam. Egy idő után apám azt mondta, hogy nem akarok-e én is kérdezni valamit. Akartam. Azt, hogy azért hagyott-e ott bennünket, mert én lánynak születtem? Azt mondta nem, hanem azért, mert már volt felesége és Albert is élt már akkor. Nem kellett volna még egy asszony és gyerek, akik ráadásul kényeskedő jenkik! Ezt mondta. – De hát ez... – hápogott Theo. – Ez felháborító! – Az. Mélyen megbántam már, hogy odamentem. Este kilenc óra volt már amikor felálltam és megköszöntem a vendéglátást. Sajnos mennem kell, mondtam, mert reggel korán indul a gépem. Egyetlen szóval sem marasztaltak... Hajnali egy órakor vettem ki szobát Torontó egyik csinos kis hoteljében. Holtfáradtan zuhantam az ágyba. Másnap reggel felhívtam anyut, hogy már eljöttem Szürke Farkas házából, és hamarosan jövök haza. Később azonban úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, megnézem ezt a szép várost. Úgy is tettem. Megnéztem a CN tornyot, a meseszép Casa Lomát és az Edwards Gardent. Szuper jókat ettem mindenféle vendéglőkben, majd három nap múlva otthon 152

voltam anyánál. Jókedvűen, kipihenten. Ő szegénykém, azt hitte, hogy apánál tett láto- gatásom dobott fel ennyire, de megnyugtattam, hogy nem. Megtudtam, amit akartam, és ezzel az „Amitola kontra Szürke Farkas” ügy ad acta lett téve. Örökre... Csendben ültek egy darabig. A távoli konyhában lévő falióra ketyegése is hallatszott. Judy mama pityergett, Amitola Theót, ő pedig a földet nézte. Ebbe a mély csöndbe rob- bant bele a kapucsengő irgalmatlan goromba hangja! Meghozták azt a jégkrém tortát, amit még Judy rendelt tegnap. A legjobbkor jött. Mindenkinek erre volt most a legna- gyobb szüksége... Egy hónapja voltak már Judy mama vendégei, ami Theo életének legszebb hónapja volt. A ház egyik meghitt szobájában aludtak, napközben beszélgettek, vagy a konyhá- ban segédkeztek a főzésben. Az estéket szerette a legjobban. A kandalló mellett borozgattak, süteményeket ettek, történeteket meséltek és időnként hatalmasakat nevettek. Egy ilyen alkalommal szegény Theo komoly kínokat állt ki, amikor a lányok mindenféle logikai és matematikai mód- szerekkel levezették, hogy neki bizony Manuela volt az első nő az életében! – Jaj, édesem – simogatta az arcát Amitola – nem kell pironkodnod emiatt! Ezek em- beri dolgok. Mindenki, illetve majdnem mindenki átéli egyszer. Ki előbb, ki később. És tudd meg, hogy neked szerencséd volt azzal a latin csajjal. Úgy ám! – Hagyd már békén szegény fiút – bökte oldalba a lányát Judy mama. – Papnak adták. Nem is gondolhatott arra, amire most célozgatsz... Járhatott volna úgy is, mint szegény Tommy kuzinom. – Miért, ő hogy járt? – kapott mohón a lehetőségen Theo, hogy gyorsan másra terelje a szót. – Tommy, anyukám húgának volt az egyetlen fia. Szinte együtt nőttünk fel. Én min- den nyáron náluk voltam az iskolakezdésig és csak ősszel vitt haza az anyám. El Paso közelében éltek egy hatalmas ranchon. Lovagoltunk, trágyát lapátoltunk, fára másztunk. Boldog nyarak voltak. Imádtam... Később kamaszkorunkban már ritkábban találkoztunk. Én akkor már nem akartam húsz órát buszozni odáig. Más dolgom volt. Akkoriban volt olyan, hogy öt fiúval is jár- tam egyszerre... Judy kortyolt egy kis bort és közben mosolygott, mert a gondolatai már történet vé- gén jártak. – Na, szóval. Húszéves voltam, amikor újra elmentem hozzájuk. Tommy örült ne- kem, de sokkal zárkózottabb volt, mint régen. Kérdeztem, hogy mi van? Azt mondta, semmi. Akkor mindenféléről beszélgettünk, amitől lassan fölengedett a merevsége. Már nevetett is. Pár nap múlva, este ültünk a teraszukon lévő hintaágyon. Rumos teát ittunk, amit Agnes néni főzött nekünk. Azt mondta, az jót tesz az észnek, mert úgy látja, hogy arra mindkettőnknek nagy szüksége van... Ültünk és a tücsköket hallgattuk. Egyszer csak azt kérdezte tőlem, hogy túl vagyok-e már „azon”! Mizon? Kérdeztem. Hát „azon” na... Amikor egy fiú meg egy lány... Tudod! 153

Akkor elröhögtem magam. Egy férfi hogy a fenébe lehet ilyen félénk? Én bizony nem voltam se gyáva, se szégyenlős! Meg is kérdeztem tőle úgy, ahogy azt kell! Te most azt kérdezed tőlem, hogy elvesztettem-e már a szüzességemet? Naná! El hát! Hiszen már húsz múltam! Vagy annyira rondának látszom, hogy esélytelen volnék arra, he? Na, ettől nagyon lement szegény. Rögtön láttam, hogy ő bizony még nem. Meg- sajnáltam... Mondtam is neki, hogy ha te még nem, az sem baj, itt faluhelyen biztosan nehezebb megfelelő nőt találni ehhez! Úgy gondoltam, segítek rajta. Keresek egy megfelelő „tanító nénit” erre a feladatra. Gyorsan átnéztem az El Paso Sun társkereső oldalait, és találtam is egy nőt. Igaz, hogy negyven éves volt, de a hirdetésében azt írta, hogy „társat keresek, a tapasztalat nem feltétel”. Hát ennél jobbat nem is küldhetett elém a sors... – Azt azért mondjuk el Theónak, – szólt közbe Amitola – hogy Tommy bácsinak már akkor is kefefrizurája volt, ráadásul a hat és fél láb magasságához alig volt százhúsz font a súlya. Ettől úgy nézett ki mint egy hosszú, vékony seprű... – Igen. Úgy bizony. Nahát, én írtam egy levelet Tommy nevében annak a nőnek. Már másnap válaszolt rá! Azt írta, gyere el az otthonomba, hogy alaposan megismerj. Várlak szombaton a Lucky ranch előtt! Megmutattam Tommynak. Ő elsápadt, majd sírni kez- dett. Azt mondta, engem az Isten küldött, mert ő ezt soha sem merte volna megtenni! Szombaton szépen felöltözött és ellovagolt a Lucky ranchhoz. Három napig nem láttuk. Agnes mama már ideges volt, és azt kiabálta nekem, hogy ha baja esik a fiamnak, akkor kinyírlak! De nem volt erre szükség... A negyedik nap megjött Tommy. Úgy nézett ki, mint aki egymás után lefutott három maratont. Bement a szobájába, és egy teljes napot aludt. Utána viszont elmesélte, mi is történt vele. A nő ott várta a ranch bejáratánál. Mindjárt bevitte a házba, ahol megetette, megitatta, majd behúzta a hálószobájába. Ott szegény még megpróbált tiltakozni, hogy ő nem, meg hogy előbb ismerjük meg egymást... Ezek nem hatották meg Gingert, mert ez volt a neve. Behúzta Tommyt az ágyába, és három napig „működtette” szegényt. Tom azt mondta nekem, hogy az első három után kezdett rájönni, hogy mit is vár el tőle az a némber. Amikor megtette úgy, ahogy az Gin- ger elvárásainak is megfelelt, akkor azt hitte, hogy hazamehet. De nem! Akkor jött bele a nő csak igazán! Persze Ginger nem volt ám egy dög! Hatalmas mennyiségű steak, tojás, sonka, sör és egyebek álltak Tommy rendelkezésére. Egy-egy hosszabb „etap” után ettek, ittak, aludtak. A negyedik nap reggelén viszont elköszöntek egymástól, mert megjöttek a fel- vásárlók. Több száz marhát kellett átadni, papírozni, elkönyvelni. Tommy eljött hát, de megígérte neki, hogy a hétvégét ismét ott tölti nála... Ez az egész esemény nyáron történt. Pár hónap múlva, karácsonykor beszéltem vele újra telefonon. Akkor már egy helyes kislány vőlegénye volt, akit tavasszal el is vett feleségül. Sok-sok évvel később, tavaly jártam náluk. Már nagyapó. Két unokája is van. Ebben azért megelőzött engem – nézett szemrehányóan Amitolára. 154

– Ugye nekem nem kell elmesélnem az élményeimet? – kérdezte óvatosan Theo. Nagy nevetés volt rá a válasz. Ráadásként egy csomó puszit is kapott. A többségét persze Amitolától... Március végén csomagoltak össze, hogy visszatérjenek a hegyre a kis házukba. Jól érezték magukat Judy mamánál, de már vágytak a csendre és a hegy elmondhatatlan tisztaságú levegőjére. Judy és Theo vitáját is el kellett dönteni végre, mert Theo ragaszkodott ahhoz, hogy kifizethesse a költségeket, amik az ott tartózkodásuk miatt keletkeztek. Judy persze hal- lani sem akart róla. Arról nem is beszélve, hogy a fiú kétezer dollárt tett le a konyha- szekrényre! Hogy mindenkinek igaza legyen, végül úgy döntöttek, hogy rendben. Judy elfogad ezer dolcsit, de akkor nyáron is lejönnek ide pár hétre. Ehhez ragaszkodott. A fiataloknak persze nem esett nehezére megígérni ezt... Reggel bepakoltak a Honda csomagtartójába, majd hosszasan ölelgették Judy ma- mát. Némi pityorgás, és egy kis hüppögés után végre elindulhattak haza, a Görbe Fenyő hegyre. Ott bizony még hó volt. Nem sok, talán két inch, de volt. Ráadásul úgy tűnt, hogy ők az elsők, akik az eltávozottak közül visszajöttek a faluba. Theo bepakolta a holmikat a házba, miközben Amitola jól megrakta a kályhát és be- kapcsolta a bojlert is. Kell majd a meleg víz... – Tudod kedvesem – ölelte át Theo nyakát – nagyon jó volt anyunál, de itt valahogy mégis más! Ez a mi otthonunk. De nem csak a házikóra gondolok. A falura, a hegyre, az egész Sierra vidékére. – Beszéltél! Az a béke, ami itt van, éltet engem. Nem azért maradtam, mert az ígé- retem kötelezett, hanem azért, amit a Hegytől és az itteniektől kapok. Azt, hogy ember- számba vesznek. A Hegy adott vadász zsákmányt, az emberek barátságot, és egy valaki pedig szerelmet. Ezért érzem a hazámnak ezt a kis falut! Amitola megcsókolta a fiút, majd elment telefonálni. Közölnie kellett Judyval, hogy megérkeztek. Mivel ez eltart majd legalább egy óra hosszát, Theo úgy döntött, hogy addig átmegy a főnökhöz és odaadja neki azt a különleges bort, amit útközben vettek Amitolával. Ki- fejezetten ilyet kerestek. Portugál bort. És találtak is. Egy igazi portóit! Calem Lagrima márkájú, aranyszínű bor volt. Remélte, hogy a főnök örülni fog neki... Maatoskawah a teraszán állt, és a havat söprő feleségét nézte. Látta a közeledő fiút is, akinek a kezében egy palack volt. Melegség öntötte el szívét! – Nahát, ez a gyerek... Alig értek haza, és ő máris bort hoz nekem... – Szép napot kívánok – lépett a teraszra Theo. – Hát megjöttünk, és hoztam egy kis ajándékot is. Igazi portugál bort! – Ejh... – érzékenyült el Fehér Medve, pedig az árt ám a tekintélyének. – Hát emlé- keztél rá... Na, gomboljuk is ki, mert épp most ebédeltem. Talán jól fog esni! 155

A főnök kinyitotta a bort és Theóval egyetemben azonnal megszakértették. – Nem rossz – pillogott Theo. – Ilyesmire számítottam. A boltos azt mondta, hogy híres márka a portói Lagrima. A neve azt jelenti, könnycsepp. – Na, akkor sírni fogunk, ha elfogy. Nagyon finom, édes bor. Ünnepi alkalomra való. Olyan, mint ez a mai. – Milyen ünnep van ma? – Ez első „visszatérők” napja. Ha jó és tiszta emberek térnek vissza a törzshöz az újjászületés évszakában, az jó zsákmányt, bő gyermekáldást és háborúmentes évet hoz a törzs számára! – Ó... Ezt is felírom rögtön... Muszáj, mert félek, hogy elfelejtem! – Jó. Írd föl. Sajnos kerül majd még más írnivaló is. Hamarosan temetés lesz. Sánta Bölény, az egyik nagy öregünk kórházba került több, mint egy hónapja. Fresnóba vitte le Rob seriff a nagy tiszteletű harcost. Most volt itt épp tegnap. Azt mondta, talán pár napja van még hátra szegénynek. Ha átmegy majd az Örök Vadászmezőre, te fogsz nekem segíteni a szertartás során. Akkor megtanulhatod az indián halotti kultusz egyik szép rítusát. – Szépet? A temetés és a halál szép? – meresztette a szemét Theo. – A halál itt nem olyan, mint nálatok. Az indiánok átsegítik az öröklétbe a társukat. Mivel neki már nem fáj semmi és boldog, nem sírhatunk, mert hogy nézne az ki, hogy szomorúak vagyunk attól, ha valaki örül? Ez logikusnak tűnt, így Theo ezt is feljegyezte. Maatoskawah elégedetten bólintott. – Aztán tudod-e, hogy ez mi? – mutatott a terasz gerendáján lógó „valamire”. Egy kör alakú fagyűrű volt, amibe valami hálót szőttek, és mindenféle színes tollak lógtak le róla. A szél mozgatta őket. – Valami totem? Rossz szellemet elűző talizmán? – Nem. Ez az Álomfogó! Az éjszakai levegő tele van jó és rossz álmokkal. Az Álom- fogó elkapja az álmokat, de csak a jó álmok tudják, hogyan kell átjutni a háló résein, és a puha tollak mentén leérni az alvóhoz. A kusza, rossz álmok nem kapnak utat, és a hajnal első fényeivel elpusztulnak... Theo sebesen jegyzetelt. Ez a tárgy nagyon tetszett neki. Úgy vélte, akár igaz is lehet a hatása. A sok írástól azonban megfájdult az ujja. Rájött, hogy muszáj lesz beszereznie egy olyan kicsi számítógépet, amit Judy mamánál látott. Állítólag már mindenki ilyet használ. Suttogó Szél szerint a helyi kölköknek már ez is ciki. Ők már tabletet használ- nak! Theo nem tudta ugyan, hogy mi az, de úgy gondolta, Amitola majd segít. Úgy, mint annyi minden másban is... Amitola gyakorlatias lány volt, ezért már másnap levitte Theót Bishop egyetlen mű- szaki boltjába, ahol megvettek egy közepes képességű, de nagyon olcsó laptopot. Hiába volt még sok pénze a fiúnak, Amitola nagyon takarékos volt. – Amire neked kell, ahhoz bőven elég. Leírni mindent, ami fontos. – Bocsi, hogy közbeszólok, – lelkesedett az eladó gyerek – de jár hozzá két giga in- gyenes adatforgalom is. Azért, mert most akciós a kütyü! – Az mit jelent? – pillogott Theo. 156

– Ingyen internet. Ennyi adatforgalom sok mindenre elég... Theo nem mutatta, hogy gőze sincs arról, mit beszél ez a srác. Komoly arccal bólo- gatott, majd Amitolára nézett. – A hegyen is működik majd? – Gondolom, igen... – Maguk a Görbe Fenyőn élnek? – vigyorgott az eladó. – Tőlem veszik a telefonjaikat az ottani srácok! Akkor pedig működni fog ez is. Ahol megy a mobil, ott ez is... Theo technikai antitalentum volt, de belátta, hogy még ha minimálisan is, de követnie kell az élet fejlődését. Ráadásul érezte, hogy ez az izé a segítségére lesz a munkájában. Ha már bent voltak a városban, vettek ezt azt, ami kellett odafent. Főleg női dolgokat. Theo nagy szerencséjére nem merte megkérdezni meg Amitolától, hogy sokat vérzik-e az orra, hogy annyi tampont vesz. Az bizony nagy égés lett volna... Bementek a rendőrségi irodába is, hogy meglátogassák Moore seriffet, aki az íróasz- tala mögött ült és éppen a pisztolyát tisztította. – Nézd má’, kiket látok itten? – emelte fel a tekintetét Rob. – Véget ért a tél odafönt, vagy mi van? – Látogatóba jöttünk, mert vásárolni voltunk itt. Nem megyünk úgy vissza, hogy ne tennénk tiszteletünket – mondta Theo. – Na, az nagyon helyes. Itt csak nagyon szar kávé van, ezért menjünk át inkább oda szembe. Lola mamánál jó a kávé és mandulás süti is jár mellé. Én fizetem! Átmentek hát az utca túloldalán lévő kávézóba, amin látszott, hogy itt főleg rendőrök, tűzoltók és egyéb hasonszőrű népek szoktak fogyasztani. A kávézó összes falfelülete tele volt ragasztgatva rendőrautók, égő házak és meztelen nők képeivel. – Na, mit szóltok? Kellemes kis odú – vigyorgott a seriff. – Eltévedt, nyomorult lel- kek pihenőhelye... A kávé és a mandulás sütemény viszont nagyszerű volt, úgy ahogy azt Rob ígérte. Kisimultak tőle teljesen. Különösen Rob, aki nagyon rozogának látszott. Amitola szóvá is tette. – Fáradtnak tűnsz. Minden rendben? – Ó, persze... Ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy nem sokat pihentem az utóbbi időben... – Ifjú házas vagy – mosolygott Theo – akik pocakot eresztenek és kisimulnak... – Na, ez a nagy tévedés édes komáim – nézett rájuk Rob. – Annyi minden nem úgy van, mint amit hittem... Az van ugyanis, hogy az asszonykám nem egy mai csirke. Ezt láttátok ti is. Hejj! Belül azonban egy vulkán, aki tele van energiával! Eleinte tetszett, de mára már egy öreg és reszketeg apóka vált belőlem! Clara jó feleség és szeret engem, de néha utálhatna legalább egy hétig. Olyan jó lenne... – Nem mehetsz még nyugdíjba? – kérdezte Amitola. – Még egy évet kell kihúznom. De megfordult már a fejemben, hogy talán nem is élek addig! Ilyen tempó mellett... Ezen röhögcséltek egy keveset, majd Theónak eszébe jutott az öreg Sánta Bölény. Megkérdezte róla Robot. 157

– Maatoskawah azt mondta, hogy bevitted az öreget Fresnóba. Azt is mondta, hogy meghal, és akkor együtt végzi velem a temetési ceremóniát. Érdekelne, de félek is tőle. Mit szól majd a falu? Egy idegen áll a főnök mellett és a törzs egyik nagy öregjét temeti! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – Na, akkor megmondom, mi hogy van. Ha a Vének Tanácsa, aminek egyébként Sánta Bölény nem tagja, úgy dönt, hogy ott lehetsz, akkor azt a falu szó nélkül elfogad- ja. Amúgy is az a szóbeszéd járja odafönt, hogy azért tanít ki téged Fehér Medve, mert senkit sem érdekel a lakók közül, hogy mi lesz a hagyományokkal! Biztosan látod te is, hogy már alig vannak lovak! Amikor anno téged „leckéztettek” akkor lovakkal vágtattak körül a totemoszlopnál, és azokkal mentek dolgozni. És mi van most, he? – Motoroznak. Az egyik gyerek pedig megvette a dzsipemet pár dollárért és azzal jár le a fűrésztelepre... – Hát, ez az baszki! De van más is. A fűrésztelep a végét járja. Amióta limitálta az állam a fakitermelést, egyre kevesebb a munka. Ha bezár a telep, a falu háromnegyede elköltözik más vidékre, és leszarja, hogy mit szólnak ehhez a szellemek! Lehet, hogy mire sámán leszel, már csak ti ketten maradtok a faluban... De lehet, hogy így van jól. Mit tudom én... Tíz nap múlva meghalt Sánta Bölény. Mivel Kalifornia állam nem engedi a nyilvános testégetést, a fiai úgy intézkedtek, hogy elhamvasztatják az öreget és majd a hamvakat adják át Fehér Medvének. Ez pár nappal később meg is történt. A temetés napján megtelt a falu. Mindenki hazajött, még olyanok is, akik már vég- legesen elköltöztek innen. Sánta Bölény nagy tiszteletet kapott mindig a törzs tagjaitól. Így lesz ez az utolsó útján is... A Vének természetesen nem akadályozták meg a főnököt abban, hogy Theo, vagyis Fehér Szikla legyen a segédje. Mindenki tudta, hogy ez is egy kétségbeesett erőlködése a hagyományok megőrzésére és ehhez ezt a jenki gyereket szánták neki a Szellemek. Két nap múlva, hajnalban megszólaltak a dobok! Csak kettő. Egyik a Szellemek Hívó Dobja, a másik a Vadász Lelkéé volt. A falu népe lassan összegyűlt a tér közepén, a to- temoszlop alatt álló urna körül. Mindenki viselt valamilyen hagyományos jelképet. Ki tollakat tűzött a hajába, ki teljes tolldíszben és szarvasbőr ruhában volt. Még a farmeros, Nike dzsekis fiatalok is viseltek valamilyen indián díszt. Sánta Bölény fiai elővezették apjuk öregecske lovát aki egy százéves hagyomány szerint készült wukwit húzott. A wukwi két szál fa volt egy ló hátához rögzítve aminek a végei csak úgy, a puszta földön csúsztak. A két farúd közé egy bőrdarabot kötöztek, amire annak idején a terheket pakolták. Ide tették most az urnát, majd a megindultak a Fekete Bölény Szikla felé... A falu népe követte az urnát vontató lovat. Mögötte lépdelt Fehér Medve és Theo, valamint az öreg harcos fiai. Oldalt vitték a nagy Lélekdobot. Nagyjából két másodper- cenként ütötték meg. A mély hangja az emberek lelkéig hatolt. Dumm... Dumm... Így vonult a tömeg a szent hely felé... Több, mint egy órán át tartott az út. Amikor megérkeztek, az urnát a szikla legmaga- sabb pontjára emelték. Mellette állt Maatoskawah és Theo. A főnök felemelte a kezét... 158

Ekkor elhallgatott a dob és síri csend lett hirtelen. Theo fellobbantotta a kezében tar- tott fáklyát és abban a pillanatban előbújt a nap is a felhők mögül! A tömeg felmorajlott! Ez bizony nem lehet véletlen... Maatoskawah a fáklya lángjáról gyújtotta meg Sánta Bölény díszes pipáját, majd az ég felé emelte. – Wakan Tanka felé nyújtom e pipát, amely az Örök Vadászmezőre induló testvérünk tulajdona volt. Kérlek, szippants belőle, hogy érezzük a jelenléted! Most kelet felé tartotta. – Föld Anya, most neked ajánlom... Ég Apa, most neked... – fordult minden égtáj felé. – Ó, Nagy Szellem, ha jó szívvel vagy felénk, kérlek jelezd! Theo ekkor nyúl és mosómedve szőröket szórt a levegőbe, melyeket az erős szél azonnal fölkapott és a völgy felé sodort. Ez igen jó jel volt... – Köszönöm, hogy itt vagy – emelte karjait az ég felé Maatoskawah. – Ismét elment egy harcos e maroknyi népből. Nagy harcos, és jó ember volt. Fiai itt állnak, hogy lásd, nem maradt nyom nélkül az élete. Kérlek, hallgasd meg az ő tetteit... Ekkor megszólalt a dob, de most gyorsabb ütemmel. Néhány férfi ülte körül és mo- noton, elnyújtott hangon énekelni kezdtek. Hosszasan sorolták az öreg érdemeit, majd a dob ismét elhallgatott. Theo lassan meggyújtotta azt a kis farakást, ami a halotti máglyát jelképezte, és a lángok közé fektette Sánta Bölény díszes pipáját, hogy annak hamvai által a pipája is ott legyen vele Wakan Tanka mezején... Ezután felemelte az urnát és Fehér Medve kezébe adta. Ő a feje fölé emelte. Először az ég felé, majd a sokaság felé nyújtotta. – Most elengedjük testvérünket, hogy mihamarabb odaérjen, ahol már Wakan Tanka várja őt! Oda, ahol soha nem fogy el a vad, ahol nincs fájdalom, se betegség. Oda, ahol valamennyi indián férfi és asszony, akik már sok száz éve ott élnek, várják őt. Indulj hát el az utadon testvérünk! Nem feledjük a nevedet soha! Kinyitotta az urna tetejét, majd kilépett a szikla szélére és lassan a föld felé fordítot- ta az edény száját. A kiömlő fehér színű hamvak összekeveredtek a széllel és selymes fényű felhőként szálltak tova a völgy mélységei felé. A falu lakói felkiáltottak! – Sosem feledünk Jó Harcos! Jó vadászatot! Hosszasan nézték a tovaszálló felhőt, miközben újra megszólalt a dob... A tavasz megváltoztatta a falut. Hangosabb lett. Sokan visszajöttek a házukba, de már megint kevesebben, úgy mit az előző években. Lassan, de biztosan fogyott a pocso- lya törzs utolsó, még egyben lévő csoportja. Theo megtanulta a laptop használatát, és nagyon sok hasznát vette. Lassan növekedett az anyag, amit Maatoskawah segítségével összegyűjtött. Feldolgozta Judy mama ajándékát is, a jegyzeteket, amelyeket itt készített sok évvel ezelőtt. Amitola segítségével elsajátította a fotózás „művészetét” is. Eleinte a mobiljával ké- szített képeket, de ezek gyengécske minősége egyiküknek sem tetszett, ezért vettek egy kicsi, de nagyon jól használható fényképezőgépet. Azon is gyűlt az anyag rendesen. 159

Nyár elején Theo levelet kapott egy könyvkiadótól! Azt írták benne, hogy hallottak a készülő gyűjteményes kötetéről, és érdekelné őket munka. Azt kérdezték Theótól, hogy volna-e ideje eljönni San Franciscóba a kiadóhoz, hogy tárgyaljanak a kötetek (!) kiadá- sának lehetőségeiről! – Hát ez meg mi? – nézte döbbenten a papírt a fiú. – Az lehet kedvesem, hogy valaki lépéseket tett az érdekedben. Illetve a munkád érdekében! – De ki? Illetve sejtem már! Csak két ember jöhet szóba. Az én kis kedvesem, vagy Rob seriff. Ennyi... – Na, akkor már szűkült is a kör, mert én nem tettem semmit. Maradt a seriff. De ő miért keresett volna meg egy könyvkiadót, he? – Ez igaz – pillogott Theo. – Akkor megkérdezem a főnököt, mi a véleménye erről az egészről. – Tedd azt édesem – nyomott egy cuppanós csókot a fiú arcára. – Addig én sütök pár száz fánkot... Maatoskawah az egykor szebb napokat látott tó partján ült, és a vízben álló kócsa- gokat nézegette. Theo leült mellé a fatörzsre és várta, hogy az öreg megszólaljon. Nem kellett soká várnia... – Nőtt egy kicsit a vízszint – mutatott a tóra. – Az a sok hó jót tett neki. Ha így megy tovább, az unokáid újra építhetnek kenut. – Félek, hogy ha lesznek is olyanjaim, azok valami kínai üvegszálas „csodát” vesz- nek majd. De nem is vesznek. Rendelnek az interneten. Az mekkora egy hülyeség... – Micsoda? – mordult fel a főnök. – Az egyik legjobb dolog, amivel találkoztam! Ott találtam például egy könyvkiadót. Írtam nekik egy olyan izét... Emailt. Az a félnótás Vörös Hód mutatta meg, hogyan kell. – Na, akkor végre helyben vagyunk – nézett rá Theo. – Mert azok írtak ám nekem egy levelet! Itt van ni... – Hííí... Ezek aztán nem lopják a napot odalent a parton – vigyorgott Maatoskawah. – Egy hete sincs, hogy írtam nekik... – Én pedig azért jöttem, hogy tanácsot kérjek, de úgy látom, már döntött is ebben az ügyben... – Nem fiam. Én csak meglöktem azt a kis követ a lejtőn. Hogy legurul-e és magával söpör-e egy fél hegyoldalt, az már rajtad múlik. Amitola szerint nagyon szép az a mun- ka, amit elvégeztél ez idáig. De a tanácsomat kérted, hát tessék! Én, a helyedben elmen- nék hozzájuk és meghallgatnám az ajánlatukat! Dönteni ráérek később is... – Jól van. Akkor így lesz. Elmegyek hozzájuk, Amitolával. De én nem vagyok ám író, és néprajzos se! Ha ezt kiszúrják, akkor úgy rúgnak ki onnan, hogy éhen halok a levegőben... – A munkád számít fiam. Csak az. Márpedig azt szívvel végezted. Láttam... Kérsz egy kortyot? Egy kis üveg ír viszkit tartott a kezében. Két kicsiny, fából faragott pohárka is került hozzá a zsebéből. Mintha tudta volna, hogy Theo idejön... 160

– Na, egészségünkre fiam! Addig igyunk, amíg még béke van... – Miért amíg még? – Mert hallottam a kisrádiómon, hogy megint háború lesz. Nem tudom kivel, tán valami arabokkal, de a háború az csak nekünk rossz. Hamarosan megint behívókat osz- tanak... A katonai behívó pedig azt jelenti, hogy a fehér ember elküldi a feketét harcolni azért a földért, amit a rézbőrűtől rabolt el... – Azt nemigen, mert nekünk reguláris seregünk van. Ott nincs behívás. És nem Ame- rikában harcolnak, hanem valahol külföldön... – Akkor se jó az. Mit is akartam még mondani... Ja, igen! A jövő vasárnap újhold lesz! A legjobb állás egy esküvőhöz! A szellemek szeretik és jókedvűek olyankor... Vedd el azt a lányt. Örömet szereznél vele neki és nekem is, ha jelent az neked valamit... Theo nyelt egy nagyot. Meglepődött, de örömmel fogadta az ötletet. – Természetesen jelent. Maatoskawah nélkül én már egy redneck faluban gyóntatnék félholt öregasszonyokat! Szívesen állok elébe a fejvesztésnek! Ezen aztán elnevették magukat, mert a viszkitől egyre virágosabb hangulatba kerül- tek. Fehér Medvét ritkán láthatta bárki ilyennek. Még viccelődött is... – Aztán azt tudod-e fiam, hogy mire használják az indiánok a lóbőrt? – Mire? – Abban tartják a lovat... A tóban halászó kócsagok fejvesztve menekültek a víz felett átszáguldó hangos rö- högés elől... Vasárnap Amitola és Theo a falu népe előtt vetette le a kék takarót, és kapaszkodott össze a fehér alatt, amit Rob seriff tekert köréjük. Este lobogott a tábortűz, és evett-ivott a vendégsereg. Judy mama sírdogált a szertartás alatt, de a vacsoránál már jókedve volt. Ebben lehetett némi szerepe annak a fenyőpálinkának is, amit Suttogó Széllel iszogattak titokban a teraszon... A házaspár előtt a szőnyegen ajándékok sokasága sorakozott. Bőrszíjból font karkö- tőktől kezdve az italokon át a gyermek talizmánig. Gyengéd célzásul persze, a tenniva- lóra, amit elvárnak tőlük. – Régi elcsépelt marhaság az a mondás, – veregette hátba Rob – hogy miért legyen neked jobb, mint másnak, de nagy igazság van benne! Na, egészségedre koma! Hanem figyu, súgok valamit. Clara mondta, hogy Manuela is férjhez ment Mexikóban. Egy hat- vanéves földbirtokoshoz! Nagyon nagy szerencséd van édes komám! Na, Isten-Isten... Egy hét múlva a kis piros Honda útban volt San Francisco felé. Előbb még beugrottak Rob irodájába az iratokért, mert az ő ajándéka az volt, hogy kinyomtatta papírra a Theo gépén lévő összes anyagot. Egy hatalmas kupac állt a seriff asztalán. – Hát ennyi lett koma... Ezért, bár én nem vagyok egy könyvmoly típus, azt monda- nám, hogy ez úgy két millió dollárt ér! Az indok: kurva sok munka volt... – Köszönöm a nyomtatást – mosolygott Theo. – Az összeget pedig megfontoljuk. A két szerelmes fiatal egyáltalán nem sietett. Úgy, mint akkor Oaklandból jövet, most visszafelé is megálltak itt-ott és eszegettek, nézelődtek, boldogok voltak. Velük volt 161

Judy mama áldása is, és az is, hogy mielőtt elindultak volna, elolvasta az egész anyagot az első betűtől az utolsóig! Amikor végzett, elsírta magát... – Gyere ide drága fiam – ölelte magához Theót. – Hát ez a munka kiváló! Nekem elhiheted, mert értek hozzá! Ha, akadékoskodnának a kiadónál a végzettséged miatt, akkor add ezt oda nekik... A papíron az állt, hogy az anyag Theofil Becket tiszteletes munkája, amit Judy Mackory néprajzkutató lektorált. Aláírás, dátum, stb... – Ezzel már tök hiteles az egész – nevetett Amitola. – Igen. Lehet, hogy nem kell, de jó ha ott van! Így aztán jól „felfegyverkezve” haladtak az úti céljuk felé. Előtte azonban még eldön- tötték, hogy mennyiért adják oda a kéziratot. – Te mit gondolsz erről? – kérdezte Amitolát. – Én úgy vélem, hogy húszezer dolcsi már nagyszerű volna. De tizenötért is jó... – Hát, ennyit biztosan nem adnak, – sóhajtott – de próbálkozzunk. Alkudjunk erősen! A kiadó a Divisandero streeten volt, közel a jachtkikötőhöz. Decens ház, amilyen illik egy komoly céghez. Álldogáltak előtte egy kicsit, majd megfogták egymás kezét és bementek. A titkárnő leültette őket, és kávét is hozott. Várni kellett egy kicsit, mert Dr. Braun, a főnök késett. – Telefonált, hogy valami balesete van, de fél órán belül itt lesz – mosolygott a titkár- nő. – Addig csak kávézgassak. De nem kellett fél órát várni. A főnök tíz perc múlva ott állt az ajtóban. Egy hatalmas, nagyon kövér ember, mosolygó szemekkel és széles jókedvvel. – Helló mindenki! – vágta be maga mögött az ajtót. – Otto Braun vagyok, és ha nem tévedek, akkor önök Becketék, ugye? – Jó napot Mr. Braun – nyújtotta a kezét Theo. – Elhoztuk a kéziratot, ahogy megbe- széltük... – Nagyon jó! Cristina kedves. Senkit ne engedjen be, és ne is kapcsoljon. Fontos tárgyalásom van! – Rendben doktor Braun. Kávé? – Jöhet. Kettő is... Előre engedte a fiatalokat a tárgyalóba. A nagy szoba illett egy nagy könyvkiadóhoz. A falak körbe könyvespolcokkal voltak borítva, középen egy hatalmas, L alakú bőrka- napé terpeszkedett, előtte pedig egy mázsás mahagóni dohányzóasztal állt. Szivar és könyvillat töltötte meg a teret. Kellemes volt... Braun doki lepakolta a hóna alatt lévő könyveket, majd lehámozta magáról a vastag felöltőjét is. Ettől némileg soványabbnak tűnt. Leült velük szembe és rájuk mosolygott. – Képzeljék el, egy fánk miatt késtem! Egy nagy büdös, ragadós lekváros fánk mi- att! Egy „vidám” fickó, pusztán jókedvében szétkente a kocsim szélvédőjén! Való igaz, hogy az ő kapubejárójában álltam meg, de hát csak két percre! Azért el kell maszatolni egy fánkot az üvegen? – háborgott. – Na, mindegy. Ilyennek is kellett lenni egyszer az életemben... Nagyot kortyolt a kávéjából és a vendégeire nézett. 162

– Szóval, úgy döntöttek, hogy a Braun & Braun kiadónak adják el a jogokat. Jól gon- dolom? Mr. Becket dönt ebben, vagy közösen teszik? – A férjemmel úgy beszéltük meg, hogy közösen. Én Dr. Judith Becket vagyok. A munkát lektoráló néprajzkutató lánya. Az érdekeinknek ezt a részét képviselem – mond- ta komoly arccal Amitola. – Ami még autentikussá teszi a szerepemet az, hogy én félvér vagyok. Apám algonkin-lakota indián. Braun úr szivart vett elő és feléjük nyújtotta. Theo megdöbbenésére Amitola kivett egyet a dobozból, megszagolgatta, megsodorgatta, majd az orra alá dugott lánggal meg�- gyújtotta! – Parancsol ön is Mr. Becket? – kérdezte a főnök. – Ó, én nem... Köszönöm... Én nem dohányzom... – nyökögött Theo, és döbbenten nézett Amitolára. – Én igen – nevetett Braun úr. – Ettől jobban forognak a kerekek a fejemben. Na. Akkor térjünk a tárgyra! Látom, elhozta a kéziratot. Terjedelmesnek látszik... Mi a szán- déka vele? – A szándékom? – hökkent meg Theo. – Úgy gondoltam, hogy elolvassák és eldöntik, hogy kell-e vagy sem. Nem adtunk még ki könyvet soha... – Akkor elmondom önöknek, hogy is van ez. Én egyetlen sort sem olvasok el belőle! Azért nem, mert egy fikarcnyit sem értek az indián folklórhoz. Semmit! De van erre szakosodott kollégánk. Ő nekilát még ma, ha itt hagyják nekünk a munkát. – Persze... Itt hagyjuk... – Na, nem megy az olyan könnyen – nézett Theo szemébe Mr. Braun. – Látom, nem túl járatosak ebben a világban, ezért én segítek maguknak. Az úgy van, hogy maga, kedves Theofil elkészítette ezt a hatalmas munkát. A kedves kisasszonynak az édesanyja lektorálta, ami alig valamivel kisebb munka! Ez komoly értéket képvisel. Ergo, először azt kell tudniuk, hogy ami itt áll az asztalon, az mennyit ér! Dollárban! Theo tanácstalanul nézett Amitolára, aki megvonta a vállát... Neki csak Rob seriff kétmillió dollárja jutott az eszébe... – Látom, tanácstalanok. Akkor segítek ebben is. A Braun & Braun cég arról (is) híres, hogy a szakmai tudása mellett a tisztessége is példás. Minden szerénytelenség nélkül mondhatom. Ezért megmondom, hogy ez a munka, ha a szakértőnk szerint is jó, akkor mennyit ér. Onnantól fogva az önök kezében van a döntés. Braun úr kiitta mindkét kávéját, és nagyokat szívott a finom illatú szivarjából, miköz- ben a kéziratot lapozgatta. – Tehát. Ha úgy döntünk, hogy kiadjuk ezt a munkát, akkor kötetenként százötvene- zer dollárt tudok fizetni értük. Többet semmiképpen sem, mert ez szakmai munka. Nem népszerű regény, vagy scifi. Ha a Star Wars első példánya volna, akkor tízmilliót is ad- nék, de hát ez nem az ugyebár... Így szemre három kötetnek látszik. Sem Theo sem Amitola nem kapott levegőt, de „indiánok” lévén, egy arcizmuk se rendült. Egy perc néma csönd után most Amitola szívott egy nagyot a szivarból és Mr. Braunra emelte a rezzenéstelen tekintetét. 163

– Száznyolcvan. – Százhatvan. És csak akkor, ha jó. – Százhetven. A könyv jó. Ön is tudja... – Százhatvanöt, és ez a vége. Itt a kezem rá! Amitola határozottan megszorította Mr. Braun kezét. Valahol olvasta, hogy bizonyos szakmákban ez többet ér, mint egy aláírt szerződés... – Uram! – nyújtotta a kezét Theo felé is – Az üzlet megköttetett! A kéziratot ezen- nel átveszem. A titkárnőm már előkészítette a szerződést. Három kötetre, kötetenként százhatvanötezer dollárt fizetek. A teljes összeget a harmadik kötet megjelenése után egyenlítem ki. Az előleg háromszor tízezer dollár. Megfelel? Theo egy bágyadt igennel nyugtázta a nem várt pénzzuhatagot, ami annyira fejbe vágta, hogy nem is tudott igazán örülni neki. Annyit fogott fel az egészből, hogy az a sok minden, amire Maatoskawah megtanította, most majdnem félmillió dollárt hoz neki. Szerinte ennyi pénz nincs is... Mr. Braun elment, a titkárnő pedig átadta nekik a főnök által már aláírt szerződést. Aláírták, és indultak volna a kijárat felé, de a titkárnő megállította őket. – Hó, nem vagyunk még készen kedveseim! A szerkesztőnek biztosan lesznek majd kérdései. Melyik számon érheti el önöket? Na, és itt van még ez is. Ezt is kérem szépen aláírni. Itt alul! Egy csekk volt, harmincezer dollárról... Theo nem is tudta, hogy miként került be a Honda jobb ülésébe. A kormányhoz most Amitola ült, mert a fiú alkalmatlan volt a vezetésre. Ültek és egymást nézték. Lassan nyílt mosolyra a szájuk, majd hirtelen, mit egy vulkán, visítva tört ki belőlük az öröm! Ölelték, csókolták egymást és ömlött belőlük a szó! Elmondhatatlan boldogság töl- tötte meg a szívüket. A Nagy Szellem mosolyogva simogatta meg őket ezért... Öt év múlva Sok idő telt el azóta, hogy Amitola és Theo lent jártak Friscóban, hogy eladják a könyvüket a Braun & Braun kiadónak. A cég a hírnevéhez méltón, tartotta a szavát és rendben megjelentek a kötetek. A Sierra Nevada indián világa volt a sorozat címe. Ahogy azt annak idején Mr. Braun megmondta, a mű nem rengette meg a világot, de eljutott Amerika összes könyvtárába és néhány ezer példányt el is adtak belőle. Braun úr két év múlva egy köszönő levelet írt Theónak, amiben méltatta a közös munkát és a vártnál is jobb eredményt. A kiadó összesen hárommillió dollárt keresett a könyveken, ami közepesen jónak mondható volt. Jó egészséget kívánt, és gratulált az újabb gyermek születéséhez... Mert Amitola már a második bébinek adott életet! Úgy ám! Az első kislányt Marynek nevezték el, de Maatoskawah a Fehér Hó névvel is megajándékozta. Alig egy évvel később újabb kislány érkezett hozzájuk. Ő Judy lett, és a főnök neki is adott egy szép nevet. Csobogó Forrás. Azzal magyarázta, hogy a csöppség már most folyamatosan csacsog. Ez ihlette őt a név kitalálására. Nem aratott osztatlan sikert, de elfogadták. Ha nagyobb lesz, majd eldönti, használja-e... 164

Az élet persze a maga medrében folyt tovább. Tavasztól őszig fent laktak a hegyen, de télen leköltöztek Judy mamához. Imádtak ott lenni. Igazi családot alkottak úgy hár- man, majd később négyen és még később öten! Többször eljött hozzájuk Rob seriff is. Mindig egyedül, mert nem akarta, hogy Clara jelenléte feszélyezze Theót. Amíg ott volt, nagyokat beszélgettek, hatalmasakat röhög- tek, és persze rendesen iszogattak is... Amitola elhatározta, hogy szemész rendelőt nyit Judy mama házában, de a picik ér- kezése későbbre tolta ezt a tervet. Mivel takarékosan éltek, egy rakás pénzük volt a bankban. Nem kellett aggódniuk emiatt. Pedig Theo a könyvekért kapott pénzt legszívesebben szétosztotta volna! Úgy gon- dolta, hogy Fehér Medve, Judy mama, Suttogó Szél, és még sok-sok ember nélkül soha- sem lett volna kész ez a munka. A főnök szelíden elküldte a búsba, amikor megkereste az ötletével. Ötvenezer dollárt kívánt adni neki... – Miért adnád nekem a pénzedet, he? Az a tiéd, te dolgoztál meg érte. – De soha nem lett volna az a könyv, ha nem tanít, nevel engem, és nem mutatja meg az indián hagyományokat, a tárgyakat, a fegyvereket... – Azt azért tettem, hogy ne vesszenek el soha. Ezt a célt teljesítettük. Mi ketten. Az én feladatom itt véget is ért. Különben is. Hetvenkilenc éves vagyok, és egy rakás bajom van. Kívülről nem látszik, de hidd el, hamarosan én is követem Sánta Bölényt... Theo tiltakozni akart, de az öreg leintette. Azt még nem sikerült elfogadtatnia a fiú- val, hogy az indián csak olyat mond, aminek van valóság tartalma. Nem illik azt csupán merő udvariasságból megcáfolni. – Ha elmennék, a te feladatod lesz átsegíteni engem Wakan Tanka rétjeire. Úgy, ahogy én tettem a legutóbb Sánta Bölénnyel. Itt megállt egy pillanatra és a kopár hegyre nézett. – Remélem, nem én leszek az utolsó indián, aki itt élt a faluban. Nézd csak meg. Már majdnem mindenki elment innen. Eladták a lovakat is... Való igaz, a főnökön és a feleségén kívül már csak Theo és Amitola, valamint három idős házaspár lakta a Görbe Fenyő hegy házait. Tíz ember! Maatoskawah saját fiai is elköltöztek innen. Ennek a fő oka az volt, hogy bezárt a Bolton Fűrésztelep. Itt dolgozott a falu férfiainak háromnegyede. Nem volt mit tenni, az ebből élő családok olyan telepü- lésekre költöztek, ahol még folyt fakitermelés, volt még erdőgazdaság. Néhány család a turizmus adta lehetőségeket használta ki. Vezetők, felügyelők lettek a közeli nemzeti parkokban, első sorban a Josemite Parkban. Fehér Medve biztos volt benne, hogy ez a falu is hamarosan felkerül az elhagyott és pusztulásra ítélt egykori indián települések listájára. De Maatoskawah nem tudta, hogy Theónak van egy terve... Nyár vége volt. Itt-ott már sárgultak a fák levelei. Két hét múlva csodálatos lesz a környező erdők színpompája. Theo lement Fresnóba, és megkereste azt a riporternőt, aki annak idején azt a nevezetes interjút készítette vele. Meg is találta. Mrs. Angela Newhart, aki akkor még egy vékonyka és apró nő volt, mára tekintélye- sen megnövekedett. Leginkább széltében. Szabadkozott is Theónak. 165

– Hát nem pont olyan vagyok, mint akkor ott fent a hegyen – nevetett. – Gyerekeim születtek és ettől megváltozott ez-az a szervezetemben. Ráadásul már főszerkesztő va- gyok, így nem kell a képernyőn feszengenem. De miért is keresett meg ennyi év után? – Nem kis dolog az, amiért idejöttem. Megkérdezném, hogy volna-e kedve segíteni nekem abban, hogy megmentsem a Görbe Fenyő hegy utolsó indián faluját, mert talán két-három éve van már csak hátra. Majdnem mindenki meghalt, elköltözött, elmenekült onnan. Már csak tízen élünk ott fent... – Hát, ez nagyon szép amit kér, de hogyan tudnék én ebben bármit segíteni? – Megmondom. Például felküld oda egy kis stábot. Most olyan gyönyörű az erdő, hogy beleremeg az ember, ha látja. A kisfilmet leadja egyik este a tévében. Egy csomó embernek ott marad a fejében a kép. Néhány hét múlva egy újabb riport a gyönyörű táj kihasználatlanságáról, az indián romantika átéléséről... „Jöjjenek fel oda emberek! Hamisítatlan indián környezetben pihenhetnek lélegzet elállító szépségű, de még érintetlen tájon”! Valami ilyesmi... Ha sikerül turistákkal meg- tölteni az üres házakat, akkor megmenekülhet a falu... Mrs. Newhart pillogott, a fejét vakargatta, majd rámosolygott Theóra. – Tetszik a dolog. Megvettem az ötletét. Az, hogy mekkora bukta lesz ebből nem tudom, de belevágok! – Miért lenne bukta? – Mert hatalmas a konkurencia. Gondolja csak el. Száz mérföldes körzetben nyolc óriási nemzeti park van, tele hasonló falvakkal... – Akkor vegye bele a riportba, hogy egy kirúgott katolikus pap próbálja rendbe hozni a falut. Ez már elég bizarr önmagában is. A filmnek nem lesz túl nagy a nézettsége, de talán ennyi karitatív tevékenységet elbír ez a kis televízió... A nő felállt és a kezét nyújtotta. – Rendben van. Nem ígérek semmit, de az legalább biztos. Ha a főnökeim ezért nem tekerik ki egyből a nyakamat, akkor elindítjuk a projectet... Egy hét múlva két férfi jött fel a faluba. Egy operatőr és egy olyan rendező féle. Két napig filmezték az erdőt, a falut, a környéket. Amikor harmadnap reggel haza indultak volna, Theo elkísérte őket Maatoskawah házába. Az öreg egy valódi ír viszkit bontott a tiszteletükre. A stáb még két napig ottmaradt... Egy hét múlva leadták a filmet. Mrs. Newhart szerint közepes nézettséget hozott, ami több volt a vártnál. – Akkor most várjuk a reakciókat ugye? – kérdezte a nő. – De amíg várunk, addig is tettem magáért valamit. Egy barátom elkészített magának egy honlapot, ami bemutatja a falut és az ott elérhető dolgokat. Házat, vizet, tájat... A maga telefonszámát is rátette. Holnap reggel élesíti, úgyhogy jöhet a roham! – Drága Angela! Nagyon köszönöm! Valahogy meghálálom amit értünk tett. Azt még nem tudom hogyan, de biztosan meghálálom... – Rendben. Egyszer majd vendégül láthat odafönt a gyerekeimmel! – Úgy lesz! 166

December hatodikán megjött az első hó. Amitola csomagolt, mert úgy tervezték, hogy pár napon belül ismét leköltöznek Judyhoz. Úgy, mint eddig minden télen. De még nem mehettek... Reggel kopogtak az ajtón. Theo álmosan nyitotta ki. Keanauki állt ott, Maatoskawah felesége. A fiúnak azonnal összerándult a gyomra... – Maatoskawah hajnalban elment – nézett a fiúra az asszony. – Már biztosan a szel- lemeinél jár azóta... – Jézusom! – ölelte át a törékeny asszonyt. – Mit kell ilyenkor tenni? Mit is kell... – Tegnap este azt mondta nekem. Tudod a dolgodat asszony. Ha mennék, így mondta, akkor szólj Fehér Sziklának. Ő elrendez mindent... – Persze... Elrendezek... – suttogta, miközben végig folytak a könnyei az arcán, Kea- nauki kezén, le egészen a házikó kövezetéig. Theo először is kisírta magát Amitolával együtt. Ez fontos volt, mert valahol távoz- nia kellett a feszültségnek, amit a főnök halála okozott. Még mindig remegett a hangja, amikor felhívta Rob Moore seriffet. – Hej, koma! Mizu? Jó régen hívtál már! – Baj van. Meghalt a főnök... – A kurva életbe! – döbbent meg Rob. – Mikor? – Ma hajnalban. Nem tudom, kell-e ilyenkor valami hivatalos intézendőkkel foglal- kozni? – Kell hát. A szövetségi törvények előírják. Ne tégy semmit pajtás. Odamegyek. Vi- szem a halottkémet is, mert ő adja ki a hivatalos papírokat. Két óra múlva ott vagyok... Theo felöltözött, megcsókolta Amitolát és az ágyon ugráló eleven kis lurkókat. – Most átmegyek hozzá. Elköszönök tőle a nevedben is. Hamarosan megjön Rob is egy halottkémmel. Akkor már nem beszélhetek hozzá... – Jó drágám. Veled vagyok és együtt sírunk, mert egyek vagyunk! Beszéltem! Theo halkan benyitott Maatoskawah házába. A főnök az ágyában feküdt, olyan sima arccal, mintha csak aludna. A felesége teát főzött éppen, majd egy nagy bögrével adott Theónak is. – Tettem bele egy kis ír viszkit – súgta a fiú fülébe, mintha nem akarná, hogy az ura meghallja. – Köszönöm szépen. Nem baj, hogy itt vagyok? – Dehogy is. Én most átmegyek a szomszédhoz. Talán beszélgettek addig egy kicsit... Keanauki fogta a bögréjét és kiment a házból. Theo úgy vélte, hogy az asszony nincs annyira megrendülve, mint amennyire kellene, de belül azért érezte, hogy ez nem így van. Inkább az lehet, hogy ő nem tud semmit az indián asszonyok érzelmeiről... Ott állt hát Fehér Medve mellett. Nézte a ráncos, nap égette arcát. Büszke indián arc. A halálában sem változott semmit... – Most mi lesz velem? – suttogta Theo. – Elment az, akiben a legjobban bíztam ezen a világon. Szégyellnem is kéne magam, mert bőgök, mint egy gyerek, pedig egy indián nem sírhat soha... De nem tudom megállni. Talán azért, mert nem vagyok indián... 167

– De az vagy fiam – hallotta belül a fejében! – Ö.. izé... Amit kért tőlem, azt természetesen megteszem. A temetés, meg minden... Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a főnök ott van a szobában! Nem az ágyon fekvő testben, hanem valahol itt a levegőben. Ettől más hanyatt-homlok elrohant volna, Theo azonban megnyugodott. Máris tisztábbak lettek a gondolatai. – Jön Rob. Valami hivatalos dolgokat kell intéznie, de talán nem baj. Valami törvény írja elő... – Nem baj. A lényeg, hogy te itt vagy... – hallotta ismét a fejében. Ez nem lehet más, gondolta, mint amiről már annyit olvasott. A lélek nem rohan el. Marad egy darabig, és az arra fogékony lelkek érzik őt. Akár beszélni is tudnak, persze nem szavakkal, hanem csak úgy gondolatban... – Szegény Keanauki egyedül maradt. Ővele mi lesz? Mit tegyek, mit intézzek? – Semmit, fiam. Ő tudja, mi a dolga. Theo megkönnyebbült. Gőze sem volt, hogy mit lehet kezdeni egy megözvegyült indián feleséggel. Úgy gondolta, biztosan elmegy a fiaihoz Ohióba. – Úgy van – hallotta ismét. – Vele nincs gondod. Hagytam nála egy papírt. Majd odaadja neked. Arra leírtam, hogy mit kérnék tőled. Ha megteszed, jó, ha nem, az is. De tudom, hogy nem csalódom benned, mint ahogy soha nem csalódtam eddig. A Fekete Bölény sziklánál újra találkozunk... Beszéltem! Ettől kezdve Theo nem hallotta többé a főnök szavait. Állt még egy kicsit az ágyánál, majd kiment a teraszra, ahol már újra ott ült Keanauki. – Itt van ez a papír. Tán két napja adta ide. Azt mondta, ha ő elmegy, adjam oda neked fiam. Theo széthajtotta a kockás papírlapot. Kissé szálkás betűkkel írt levél volt. Amolyan végrendelet féle... Hát ez is elkövetkezett! Olvasod ezt a levelet, tehát én már Wakan Tanka mellett szí- vom a pipámat. Neked írtam, mert már nincs senki, aki megértené, amit most ide leírok. A Nagy Szellem nem véletlenül hozott téged a falumba. Nagyon örültem, még ha nem is látszott mindig, hogy ott vagy. Láttam benned azt a harcost, aki a szívével és nem az eszével akarja megérteni a pocsolya nép érzéseit, bajait, örömeit. Nagyszerű volt látni, ahogy abból a félénk kölökből csupa szív harcossá váltál. Nem olyan harcosra gondolok, aki meghal a törzsért, mert olyanra nem nagyon volt szükség mostanában, hanem olyanra, aki megmenti egy elpusztuló indián népcsoport lelkét! Az- zal, hogy megmenti az emlékét! Mi elpusztulunk, de a nevünk, hála a nagyszerű könyved- nek, megmarad örök időkre. Mindezt megköszönöm neked fiam. Most pedig szeretném, ha utoljára még megtennél nekem néhány dolgot. A hamvaimat ugyanúgy engedd a széllel szárnyalni, mint ahogy láttad tőlem. Mondj értem imát. Egy csomót leírtál a könyvben, de azt sem bánom, ha a te vallásod imáiból választasz egyet. Keanaukit küld el a fiaimhoz. Nekik is hagytam ilyen levelet, abban megparancsol- tam, hogy vigyázzanak az én kisöregemre... És legvégül: A pipámat ne égesd el a máglyán. Vedd magadhoz, mert ott lesz a leg- 168

jobb helyen. A sátramba tedd be azokat a szőnyegeket, amiken oly’ sok órát üldögéltünk, majd gyújtsd fel az egészet. Sok rossz gondolat válik semmivé általa... Vigyázz Amitolára, a falura, a Pocsolyák emlékére. A tó is kezd magához térni. Talán egyszer még halat is fognak benne az unokáink... Nagy Manitou legyen veled, én legked- vesebb barátom... Beszéltem! Theo a levél végét már alig látta a könnyeitől. Ekkor egy puha kéz érintette meg óva- tosan a hátát. Keanauki volt. – A harcos is engedhet ám az érzéseinek. Sok férfi szégyellné, pedig ez így van rend- jén! Na, gyere fiam, adok neked egy nagy bögre kávét... Délután megjött Rob és a halottkém, aki megvizsgálta, majd a furgonjával elvitte Ma- atoskawa testét. Azt mondta, a hamvakat három nap múlva veheti át a felesége az irodá- jában. Nem volt valami sok együttérzés abban az emberben, de talán érthető is. Aki húsz éve ezzel foglalkozik az nem marad egy virágszagolgató, verseket írogató széplélek. – Az élet mindig akkor vág pofán, amikor a legkevésbé számítasz rá – nézett Theóra a seriff. – Azt hittem vele ez nem történhet meg. Most mi lesz? – Hagyott rám egy olyan végakarat félét. Semmi különös, csak a hamvak, meg a sátor... Ilyesmi. – És ki lesz a törzsfőnök? – Gondolom Kis Pocsolya, vagyis izé... Fekete Karom. Erről nem mondott nekem semmit, de a fiainak írt levélben biztosan rendelkezik erről. – Meglátjuk. És mi lesz a faluval? Kihal... – Talán nem. Van egy tervem a megmentésére. Majd elmondom. Hosszú... – Jól van kölyök. Azt tudod, hogy apád elmegy innen? Thaiföldre költözik. – Igen. Már ijesztgetett vele párszor, de soha nem ment. A múlt héten viszont felhí- vott, és kért tőlem ezer dollárt. Azt mondta, repülőjegyre kell. Talán mégis odamegy... – Mindenkinek jár még egy esély – pillogott Rob. – Miért is? – Elkúrta az életedet, most majd elkúrja a sajátját. Azért, az ott nem Amerika! Pára, hőség, csóróság... – Ő tudja. Ha nem jó, visszajön. Nem csinált soha semmiből nagy ügyet. Az én éle- temből se. A Nagy Szellem elrendezi majd... – Megmondtam, jót tett neked, hogy a Dagadt Dinnye kirúgott – bólogatott Rob. – Már nem is emlékszel arra az életedre. Na, szia. Vasárnap én is ott leszek a Sziklánál... Tíz napja ment el Maatoskawah. Theo mindenkit értesített, akit csak tudott, de hama- rosan az összes létező törzstag értesült a főnök haláláról. Most pedig itt áll a főnök sátra előtt vagy kétszáz ember! Mindenki indián díszben, totemekkel, tollakkal, bőrszíjból készült ékszerekkel feldíszítve! Fehér Medve urnája egy fatönkön állt, beterítve a hatalmas főnöki tolldíszével. Min- denki csendben nézte, miközben a Hívó Dob mélyeket dobbant. 169

A tömeggel szemben, az urna mögött állnak Fehér Medve fiai, menyei, unokái. Előt- tük pedig Theo! Hatalmas tolldíszben, szarvasbőr indiánruhában. Kezében a szertartás- hoz szükséges pipával és a főnök talizmánjaival. Izgult, hogy a falu népe, a harcosok elfogadják-e őt, de ez nem volt kérdés. Mindenki tudta, hogy ez a fiú mit tett a törzsért, a faluért. Nem véletlenül jelölte ki őt Fehér Medve a ceremónia levezetésére. A törzs tag- jai közt elterjedt nézet szerint a fiú már amúgy is majdnem sámán, hisz’ felszentelt pap, aki kapcsolatban áll az égiekkel! Hogy Wakan Tanka, vagy Isten a neve, az majdnem mindegy. Ugyanarról van szó... Theo előre lépet hát, és felemelte a kezét. A dob elhallgatott és mély csend lett. Most minden szem rá szegeződött... – Maatoskawah, aki nagy harcos, és nagy főnök voltál! Téged szólítunk most! A Hívó Dob szavára idejöttél közénk! Már érzem is a jelenlétedet... Halk moraj futott át a tömegen. Többen gyorsan megmarkolták a nyakukban lógó talizmánjukat! – Mint látod – folytatta Theo – eljött mindenki hozzád, hogy az utolsó, de nem a végső utadra elkísérjen. Követtek mindig, követnek most is. Itt van idősebb fiad, Fekete Karom, akit az utódodnak jelöltél és aki ettől a pillanattól fogva Törzsfőnök! A megilletődött férfi előre lépett és az ég felé emelte a kezét. A Lélek Dob négy ha- talmas dörrenéssel kísérte, ahogy meghajolt a négy égtáj felé, majd gyorsan visszalépett az urna mögé. – Mint magad is láttad, a fiad elfogadta az akaratodat. A törzs már nincs vezető nél- kül. Akkor, ha te is jónak látod, útnak indulunk. Most már nyugodtan mehetünk. Nem maradt már több dolgod itt... Mivel ló már egy sem volt a faluban, egy nagy bölénybőrre helyezték az urnát és a fiai emelték fel a széleinél fogva. A tömeg lassan elindult a szent Fekete Bölény Szikla felé... Ott a szikla tetejére egy fehér gyapjútakarót terítettek, és erre helyezték rá az urnát. Mellette már csak Theo és Fekete Karom állt, aki segített a ceremónia lebonyolításában és éppen szertartásos mozdulatokkal gyújtotta meg a fáklyát. – Itt vagyunk hát az utad végső állomásán – mondta hangosan Theo, hogy a gyászo- lók minden tagja jól hallja a szavait. – Eljött mindenki, aki ismert téged, hogy búcsút intsen, amikor elindulsz. Itt van az egész törzs. A családod, a barátaid és a falu népe. Maatoskawah, Örök Vezető. Most sem vagy egyedül... Theo a fáklya lángjáról meggyújtotta Fehér Medve második és kevésbé díszes pi- páját, az ég felé emelte és azokat a mondatokat ismételte el, amiket még Sánta Bölény temetésén hallott a főnöktől. – Wakan Tanka felé nyújtom e pipát, amely az Örök Vadászmezőre induló testvérünk tulajdona volt. Kérlek, szippants belőle, hogy érezzük a jelenléted! Kelet felé fordulva tartotta. – Föld Anya, most neked ajánlom a füstöt, Ég Apa, most neked ajánlom... – fordult minden égtáj felé. – Nagy Szellem! Ha jó szívvel vagy felénk, kérlek jelezd nekünk! 170

Theo nyúl és mosómedve szőröket készült szórni a levegőbe, de szélcsend volt. Ag- gódott, hogy miként fognak a szőrszálak a völgy felé szállni. Ebben a pillanatban azon- ban hirtelen erős szél támadt, fölkapta a szálakat és nagy erővel sodorta őket a völgy felé. Ez jó jel volt. Nagyon jó jel... – Köszönöm, hogy itt vagy Nagy Szellem – emelte karjait az ég felé Theo. – Most elindul hozzád e maroknyi népnek a vezetője. Nagy harcos és jó főnök volt. Itt állnak a fiai, hogy lásd, nem maradt nyom nélkül az élete. Kérlek, hallgasd meg az ő tetteit... Újra megszólalt a dob. Hat férfi ülte körül és monoton, elnyújtott hangon énekelni kezdtek. Hosszasan sorolták Maatoskawah érdemeit, majd a dob ismét elhallgatott. Fe- kete Karom lassan meggyújtotta a jelképes halotti máglyát, és a lángok közé fektette a főnök kisebbik pipáját, hogy annak hamvai által a pipája is ott legyen vele Wakan Tanka vadász mezején... Ezután felemelte az urnát és Theo kezébe adta. Ő a magasba emelte. Először az ég felé, majd a sokaság felé nyújtotta. Úgy, ahogy nemrég még Maatoskawah tette itt ugyanezt... – Most elengedjük hát Fehér Medve testét, hogy mihamarabb odaérjen, ahol már Wakan Tanka várja őt! Oda, ahol soha nem fogy el a vad, ahol nincs fájdalom, és nincs betegség. Oda, ahol valamennyi indián férfi és asszony, akik már ezer évek óta ott élnek, szeretettel várják őt. Indulj hát el az utadon testvérünk, vezetőnk, barátunk! Nem feled- jük el a nevedet soha! Theo kilépett a szikla peremére. Ránézett a tömegre, ahol megrendült és síró arcokat látott. Lassan kinyitotta az urna tetejét és a mélység szélén állva lassan lefelé fordította az edény száját. A fehér színű hamvak kiperegtek az edényből és azonnal összekevered- tek a széllel, majd lassan tovaszálltak a völgy mélységei felé. A falu lakói felkiáltottak! – Légy boldog Maatoskawah! Jó vadászatot! Csillogó szemmel nézték a tovaszálló fehér hamut, miközben újra megszólalt a dob. Az emberek azonban nem mozdultak. Nem hitték tán, hogy ez, ami most történt, igaz. Talán azt remélték, hogy a főnök megjelenik ott a szikla tetején, leül és rágyújt a kedves pipájára... Azért lassan mindenki visszatért a faluba. Ott még énekelgettek egy kicsit Maatos- kawah háza előtt, majd végignézték, hogy Theo és Fekete Karom felgyújtja a főnöki sát- rat. Mindenki tudta, hogy ez igen üdvös cselekedet. Egy rakás rossz szellem takarodik el innen a sátor füstjével együtt... Reggelre már újra üres volt a Görbe Fenyő hegy. Mindenki hazament, csak Suttogó Szél és Mary, valamint Fekete Karom maradtak még. De ők sem sokáig... – Szépen beszéltél barátom, köszönöm – ölelte meg Theót. – Én lettem hát a főnök, de úgy gondolom, feleslegesen. Nem maradok én itt egy percet sem. Saját üzemet nyi- tottam Colorádóban. Ott a helyem. De nem tagadom meg apám emlékét. Ha bármi olyan történik a néppel, amihez kellek, jövök. – Jó. Várunk vissza. Amúgy tudsz a tervemről? – Tudok. Megmented a falut. Szép terv, de kételyeim vannak felőle. Ha sikerül a ter- ved, akkor ez üdülőhely és vidámpark lesz, és az pedig nem az én falum. Ha nem sikerül, 171

akkor ez is eltűnik a föld színéről, mint ahogy eltűnt több száz indián törzs, vagy ötszáz falu és egyéb település. Nyom nélkül! Talán ez Nagy Manitou akarata. Nem tudom... Theo pillogott, a fejét vakargatta. Nem tudott erre mit válaszolni. Úgy érezte, a főnök fia igazat beszél... – Ahogy gondolod. De tudod, hogy amíg élsz te maradsz e csöppnyi nép feje. Akkor is, ha soha többé nem jössz ide vissza. – Tudom. Büszke is vagyok rá, de nem jövök vissza soha többé. Beszéltem! Amitola, Theo és a csöppségek leköltöztek ismét Judy mama házába, a hegyet pedig beborította a hó. Három házban maradtak lakók. Három család, hat öregember. Theo minden második héten felment hozzájuk. Vitt tejet, húst, gyógyszereket. Időnként Rob seriff is körülnézett ott. Nem szerette volna, ha valami narkós tetvek befészkelik magu- kat valamelyik üres házba. Így teltek a napok a következő tavaszig... De Fekete Karomnak nem lett ám igaza! Theo rengeteg munkájának köszönhetően újraéledt a falu! Nem pontosan úgy, ahogy a riporternő és Theo elképzelte, de megint él a Görbe Fenyő Hegy! A kisfilmnek köszönhetően többen is érdeklődtek a falu lehetőségeiről. Amikor meg- tudták, hogy mi vár rájuk, (vagy inkább mi nem), akkor sokan visszakoztak. De nem mindenki! Akadt pár olyan család, akiknek megtetszett az, hogy csodálatos a táj, kris- tálytiszta a levegő és csend van. Amerikában már alig van ilyen hely. Eljöttek, körülnéztek, és megvettek néhány házat. Mostanra már tizenegy háznak van tulajdonosa, és hatban laknak is! Egy férfi a feleségével boltot is nyitott! Azt mondta, itt szeretnék leélni az öreg napjaikat, de nem tudnak meglenni munka nélkül, hát megnyi- tották a Billy’s Food and Drink nevű boltocskájukat! Theo, anélkül, hogy bárki felhatalmazta volna erre, úgy működött, mint egy polgár- mester. Intézte a falu ügyeit. Mindenki szerette és tisztelte ezért. A befolyt pénzekből megcsináltatta az utat, hogy normális autókkal is lehessen közlekedni, mert sok minde- nért be kellett járni Bishopba. Csak 15 mérföld. Az semmi... Amitola pedig megnyitotta végre a szemészrendelőjét. Izgult, mert sok éve kimaradt a gyakorlatból, (ami nem is volt neki igazán), így hát először csak szemüvegeket írt föl öregasszonyoknak, de fél év múlva már magabiztosan végezte a munkáját! A „Görbe Fenyő” turisztikai iroda, ami akaratán kívül is Theo cége lett, lassan ismert- té vált Kaliforniában, majd távolabb is. A legutóbbi nyáron már New Yorkból is voltak itt vendégek, akiknek nagyon tetszett az, amit kaptak a pénzükért. Ez arrafelé keleten nagyon fontos szempont... A „Maatoskawah emlékhely” is nevezetessé lett. Ezt Theo és Rob alakították ki a Fe- kete Bölény sziklánál. Itt áll a főnök mellszobra, egy emlékoszlop, és egy márványtábla, ami megemlékezik az utolsó pocsolya, egyben az utolsó Sierra Nevadai törzsfőnökről. Több százan látogatták már meg a helyet, de a turisták inkább szelfiznek a szakadék 172

szélén, mintsem tisztelegnének a szent hely előtt. Nekik nem azt jelenti ez a hely, mint az egykor itt élő indiánoknak... Theo most itt áll Amitolával, a gyerekekkel és Judy mamával. Állnak és Maatos- kawah arcát nézik. Az arc olyan, mintha halványan mosolyogna, és az kérdezné: – Na, mi van kölykök? Hát eljöttetek hozzám? Van ám egy korty ír viszkim. Amíg meggyújtom a pipát, addig töltsetek magatoknak... Beszéltem! Vége 173

174

175