theo_atya

sük sem, mert végül is majdnem kinyírtad azt a két genyót ott a tárolónál. Sokan vannak itt olyanok, akik még semmiféle hősies tettet sem hajtottak végre. Ezek se komálnak téged, de nem is utálnak. Ez jó. Az már kevésbé, hogy az avatásod híre lejutott Biggin Hillbe. Ott bizony nem nagyon örülnek Fehér Sziklának. Egyenlőre még nincs semmi, de a püspöködhöz orvost kellett hívni... – Ajjaj... Akkor nekem már annyi... – sopánkodott Theo. – Visszahív majd és kiátkoz az egyházból... – Szerintem azzal csak nyernél koma – vigyorgott Jack. – Már másnap meg is gyö- miszkölhetnéd ezt a szép lányt itten! Manuela dühösen nézett Jackre. Megállt előtte, csípőre rakta a kezét és rázúdította a latin temperamentumának minden energiáját. – Miket hordasz te itt össze, he? Azt hiszed, hogy ez a fiú és én attól tesszük függővé, mit tegyünk és mit ne, hogy egy egyházi atyaisten mit parancsol? Nem édesem! Nem! Ez itt a huszonegyedik század! Hallottál már erről, he? Attól függ minden, hogy Theo és én mit érzünk egymás iránt. Úgy ám! És momentán, egy szó sem esett még köztünk semmiről. Az viszont igaz, hogy már több mint két napja ismerjük egymást, tehát akár meg is történhetne... Suttogó Szél már emelte volna a hangját, hogy válaszoljon, de nem lehetett. Egy gye- rek futva érkezett a házhoz az üzenettel. – Fehér Medve főnök hívatja, Mr. Theo – nézett rá. – Azt is üzente, hogy Manuela kisasszonyt is hozza magával! – Húú... Akkor itt most nagy dolgok vannak készülőben – vigyorgott Jack. – De leg- alább történik valami ebben a porfészekben... Theo és Manuela letették hát a kávéscsészéjüket, és elindultak Maatoskawah sátra felé. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a főnök nincs ám egyedül. Rob Moore seriffel iszogattak a szőnyegen. – Szép estét kívánunk – hajolt meg Theo. – Itt vagyunk. Jó estét magának is, seriff. A főnök a szőnyegre mutatott, Theo és a lány pedig engedelmesen lekuporodtak a kínai hamisítványra. Azt mindketten látták, hogy a főnök és a seriff nem tejet ittak ezi- dáig. Mindketten virágos hangulatban voltak már. Talán Fehér Medve volt egy kissé összes­ zedettebb, de bármennyire is akarta, nem sikerült a szigorú törzsfőnöki tartását bemutatnia. Minduntalan elröhögte magát... – Nahát itt vannak ezek a fiatalok, barátom – verte hátba a seriffet. – Az egyik hős lett, a másik meg csak simán szép. De ezt nem csak úgy mondom ám! Láttad már a lányain- kat, nem? Na... Egyre csak erősödik a pocsolyák törzse, nem gondolod? – Úgy van – nézett rájuk a seriff. – Nagy szerencse ez valamennyiünknek. Hanem fiam, van ám némi feszkó odalent. Híre ment a beavatásodnak. A város lakóinak egy ré- sze fetreng a röhögéstől, az álszentek sápítoznak, a rasszisták pedig meg akarnak verni. És akit ők megakarnak, azt meg is verik. Ha lehet, ne mászkáljál arrafelé mostanában... – Az apám is tudja? – pillogott Theo. – Persze. Ő a röhögők közé tartozik. 51

– Ön személyesen győződött meg erről? – aggodalmaskodott tovább Theo. – Nem. Biggin Hill nem az én körzetem. Az öreg Tomy Mayer seriff mondta. De semmi gáz fiam. Van még időd bőven itt fent, addigra pedig elsimul odalent minden... – A püspök úr kétségbe lehet esve – aggódott tovább Theo. – Nagyon bízott bennem, és most cserben hagytam... – Egy nagy büdös lóf... izé... fenét hagytad cserben – emelte fel a hangját Fehér Medve. – Téged azért küldött ide, hogy bennünket térítgessél megfele! Te pedig pró- bálkozol is ezzel erősen, de hát ami nem megy, az nem megy, ugye... Nem tehetsz róla. Hogy közben megismersz, és talán megszeretsz bennünket, az pedig a te magánügyed! De megoldjuk ezt a gondodat is fiam. Van erre egy kiváló tervem ugyanis. Meglátod, hasznodra lesz, amit kitaláltam! Theo aggódva hallgatta a főnök szavait. Azok a tervek általában csak kellemetlensé- geket okoztak neki. Nem is akart gondolni rá, hogy mit agyalhatott ki az öreg. Moore seriff viszont félbeszakította az aggódó gondolatmenetét. – Hanem fiam, ha a bokros teendőid megengedik, holnap délkörül gyere már be az irodámba ezzel a szép lánnyal együtt. Nem halogathatom tovább a szaros papírmunkát az ügyedben. – De nem tudom hol van az irodája... – Ja, igen. Bishop városban. West Line és a Warren sarkán. Invo megyei seriff iroda. Így van kiírva. Alig tizenöt mérföld. Négyig érjetek oda, ha lehet... Másnap délben Theo és Manuela, a lány öreg Mustangjával végiggördült Bishop főutcáján és megállt a McDonald’s előtt. Úgy gondolták, hogy nagyon kell most egy Big Mac. Azért is, mert már túl régen ettek olyat, másrészt pedig nem tudhatták, hogy meddig tökörészik majd Moore seriff azzal a papírmunkával. Leültek és jóízűen falatoztak. A vendégek közül többen is furcsán néztek rájuk, mert Theo bizony reverendában volt. Egy fiatal pap ritkán szokott errefelé hamburgert falni egy szép és felettébb dús keblekkel rendelkező nő társaságában. Ennek ellenére többen is tétován köszöntek neki, ami igen jól esett a fiúnak... – Tudom ám, hogy szándékosan vetted föl ezt – bökött a reverenda felé Manuela. – Azért, hogy ne kelljen belém karolnod, vagy netán megcsókolnod! – Nem gondoltam erre. Azért vettem fel, mert nem akarom, hogy a törzset belekever- jék a lövöldözésbe. Egy fehér pap az más. Nem úgy bírálják el a tettét, mint egy indiánét. – Jó, lehet, hogy igazad van – enyhült meg a lány. – De erről még beszélnünk kell. Nyíltan, kertelés nélkül! Én latin csaj vagyok, még ha itt születtem is az államokban. Nekem ide mondhatsz bármit a képembe! És csak az igazat. Én is azt teszem mindig, ne aggódj. Theo sóhajtott, majd összeszedte a burger roncsait és elindult a kijárat felé... A seriff iroda egy szép fehér épület volt, a tetején egy hatalmas parabolaantennával. A járdán négy járőrautó állt. Úgy tűnt, ma nincs sok tennivaló a városban. Moore seriff az irodájában ült, és éppen telefonon ordítozott valakivel. Amikor meg- látta őket, intett, hogy üljenek le oda kihallgató székekre. Nem tehetett róla, de Theo ideges lett ettől... 52

– Mi az, hogy meglógott? – ordította Moore. – Már ott volt abban a szaros kezedben! Megbilincselted? Neeem? Hát mit akartál Bill? Megkérni, hogy szíveskedjék befáradni a sittre? A kurva életbe! Moore seriff lecsapta a telefont. Dühösen fújtatott, majd felkapott egy hatalmas bögre kávét és egy hajtásra kiitta. – Baj és gond! Csak az van mostanság – nézett rájuk. – Na, örülök, hogy itt vannak. Majd mindjárt megnyugszom... A seriff egy csomó papírt vett maga elé, és sebesen lapozott köztük. Végül megtalál- ta, amit keresett. Kiemelte a kupacból, és Theo elé tette. – Ezt olvasd... izé... olvassa át atyám! Ááá, nem megy ez nekem! Talán nem harag- szol meg fiam, ha nem atyámozlak! Ráadásul én baptista volnék, bár nem voltam a gyü- lekezetemben már vagy tíz éve... – Természetesen – pirult el Theo. – Semmi gond. Én magam sem szoktam meg még. Otthon is csak pár öregasszony szólított így... – Akkor jó. Ezt olvasd el. Pár sor arról, ami a tározónál történt. Ha megfelel, akkor írd alá. A kisasszonynak másikat adok. Amíg Theo olvasott, addig Moore seriff ismételten elmerült a papírhalomban, majd egy újabb lelettel emelkedett ki onnan. Azt a lapot Manuela elé tolta. – Ez a magáé. Olvassa át drágám, és ha tetszik, írja alá. Ha megvannak vele, akkor végeztünk is! Theo és a lány is összenéztek, amikor a végére értek a szövegeknek. Nagyjából az volt bennük a történet, ami a tónál megesett, de nem teljesen. Valahogy így állt a papí- rokon: Két szökevény, G. R. és Mc. J. elítéltek a Tinemaha víztárolónál fegyveres támadást intéztek a békésen pihenő és horgászó adófizető polgárok ellen, de Theofil Becket, a katolikus egyház papja önfeláldozóan megakadályozta, hogy a nevezettek meggyilkolják Miss Manuela Ortizt és másokat azért, hogy megszerezzék azok javait, első sorban Miss Ortiz autóját. Mr. Becket a vadászfegyverével célzott lövéseket adott le, miközben figye- lemmel volt arra is, hogy sem az állampolgárok, sem a szökevények ne sérüljenek meg. Amikor odaértem, (szolgálaton kívül, magánemberként), megállapítottam, hogy az intézkedés során sem anyagi, sem egyéb kár nem esett. Értesítettem az ügyeletest, hogy küldjön járőrkocsit, ami nagyon gyorsan megérkezett, hála az általam kiválóan felkészí- tett kollégáimnak! Ők aztán elvégezték az ilyenkor szokásos rutinmunkát. Ezen jegyző- könyvet Mr. Becket és Ms. Ortiz elolvasta, és mint a valósággal megegyezőt, aláírta. Dátum, stb... Rob Moore, Invo megyei seriff. Theo zavartan nézett a seriffre, aki ártatlan kék szemekkel várta a fiú kérdéseit. – Mi a gond fiam? – Hát nem pontosan így volt... Én majd betojtam ott, és eszembe sem jutott, hogy azok bárkit megölhettek volna... Engem akartak agyonverni! – Ugyan már! Az igazság az amit a jegyzőkönyvbe írtam. Az bizony szóról-szóra úgy volt. Hidd el fiam, hogy pár apró momentum, mint például az, hogy én is rájuk fogtam 53

a Coltomat, nem vetne jó fényt az ügyre. Például arra, hogy vannak még hős állampol- gárok a hazában, akik megvédik mások életét, arról nem beszélve, hogy az egyháznak is jót tesz, ha egy pap az a bizonyos hős állampolgár! Nem kell oda egy izgága rendőr! Csak később, de akkor nagyon... Ebben, ha nem vettétek volna észre, politika van. Úgy ám! Egy hős pap, aki ráadásul az indiánok életét tanulmányozza, és egy latin származású amerikai nő, akit megment az a jenki hős! Nagy szükség van most az ilyesmire. Na... Aláírni, de sebesen! Egy-kettő! Theo zavartan, Manuela vigyorogva írta alá a „jegyzőkönyvet”. Moore seriff egy csomó pecsétet nyomkodott még rá, majd felállt és a kezét nyújtotta. – Kösz’, hogy bejöttetek. Egy szaros üggyel kevesebb. Ha bármiben tudok segíteni, csak keressetek meg. Soha se tudni... Ja, a telefonszámaitokat is írjátok ide. Hátha lesz még valami gebasz ezzel az üggyel... – Nekem nincs telefonom... – nyökögött Theo, de Manuela a megragadta a karjánál, és gyorsan kivonszolta őt az irodából. Odakint az utcán már jobb lett a kedvük. Végül is Moore jót akart nekik. Igaz, magá- nak is, de hát ez már csak így működik. Nyilván politikai ambíciói vannak a seriffnek. Mindenkinek van valami fejlövése... A kapuban álló rendőr, aki rendületlenül és gusztustalanul túrta az orrát, azt javasolta nekik, hogy ha szeretnének valami jó emléket Bishop városkáról, akkor menjenek to- vább pár házzal. Ott van Lizzy mama édességboltja. Nem bánják meg. Megfogadták az őrmester tanácsát, és elindultak a West Line-on nyugat felé. Valóban csak néhány háznyira volt a cukrászda. A szép, földszintes ház egyik feléből alakították ki és látszott rajta, hogy nagy szeretettel készült. Semmi művi, vagy giccses hülyeség nem csúfította el, ami igen csak ritkaság itt Kaliforniában, ahol a csiricsáré ocsmánysá- goknak igen nagy keletje és kínálata van. – Jöjjenek csak beljebb – invitálta őket egy fiatal nő. – Nagyon sok finomság vár ám itt magukra! Egy kedves sarokasztalhoz ültek le. A jó illatú helyiségben nem is volt más vendég, így hát a pincérnő figyelme csak rájuk irányulhatott. Theo akaratlanul is megnézte. Indi- án volt, akár a környék lakóinak többsége, de ez a nő viszont szép volt, ami nem jellem- ző annyira az indián nőkre. Panaszkodik is emiatt eleget Fehér Medve... – Nekem is vannak ám olyanjaim – rúgta meg dühösen Theo lábát az asztal alatt Manuela. – Mi van? – ijedt meg a fiú. – Milyenjeid vannak? – Hát olyan melleim! Majd kiesett a szemed, úgy megbámultad! Mutassam meg? Theo kétségbe esve nézett a lányra. Egyáltalán nem értette, hogy mitől lett ilyen dühös hirtelen. Legszívesebben felállt volna, hogy elmenjen, de nem tehette, mert a pin- cérnő megállt mellettük, és két nagy pohár ásványvizet tett le az asztalra. – Akkor elmondanám, hogy mink van, és mit ajánlanék. Az nem feltétlenül ugyanaz... – Hogyhogy nem – nézett rá Manuela ártatlan szemekkel. Már nyoma sem volt rajta az iménti dühöngésnek. 54

– Mert maguk nem turisták. Azok mindig juharszirupos palacsintát kérnek, mert csak azt ismerik. Van az is, de Lizzy mama szerint olyat csak a jenkik esznek. Itt fent a Sierra Nevadán mályvacukros sajttortát, esetleg vörös bársony, vagy dupla csokis browniet, netán egy hatalmas fahéjas bunt érdemes enni. Melyiket hozhatom? – Mindet. Így, ebben a sorrendben – mosolygott Manuela. – Majd csak leküzdjük őket valahogy... A pincérnő elment, Manuela pedig megfogta Theo remegő kezét. Megsimogatta, majd az asztalon áthajolva egy nagy puszit nyomott a homlokára. – Jól van, na. Bocsi. Már látom, mit néztél rajta. Indián ő is, ugye? És szép is, ami meglepett, igaz? – Igen, de én nem szoktam nőket nézegetni csak a látványért. Nem szabadna, tudod? Kizárólag az embert kellene látnom bennük... – De az nem megy, mi? Nagyon szeretnéd, de sehogy sem sikerül! Akkor most meg- mondom neked, mi hogy van! Ez a normális, tudod? Férfi vagy, és ha nem így élsz, akkor hamarosan becsavarodsz, tudod? Mert a bohóc feláll, és annak nem tudsz paran- csolni, tudod? – Jól van, ne tudomozzál nekem itt! Én is érzem, hogy valamit rosszul csinálok. Ha- marosan meg is fogalmazom magamban, hogy mi az ami nem jó, és mi az, amit nagyon nem akarok. De kell hozzá némi idő. Nagyon kell – kesergett, miközben, anélkül, hogy észrevette volna, kimeredt szemmel bámulta Manuela imént emlegetett testrészeit. A lány persze örült ennek, és folyamatosan tett-vett az asztalon, hogy az ominózus dolgok állandó mozgásban maradjanak. Meg is volt a remélt hatása. Theo már megbánta, hogy felvette a reverendáját. Ha nem teszi, most megcsókolhatná Manuelát! A lány per- sze sokkal tapasztaltabb volt nála, hiszen ő az élet sűrűbbik részét kapta eddig a sorstól. Pontosan látta, hogy mi feszíti a fiút, és rögtön megtalálta rá a megfelelő gyógymódot. – Azt nem tudom, hogy miért akartál ma pap lenni, de rossz döntés volt. Látom, hogy zavar. De én egy karitatív lány vagyok, aki mindig segít a rászorulókon! Gyere csak velem kedvesem! Fizettek és siettek vissza a kopott Mustanghoz. A lány betuszkolta Theót és ő ült a kormányhoz. – Láttam egy boltot idefelé jövet – mondta, és egy csikorgó fordulóval elindult vis�- szafelé a főutcán. Egy ruhákat is áruló ócskás bolt előtt állt meg. Intett a fiúnak, hogy kövesse. A kis boltban csak ketten voltak. A tulajdonos és a káosz. Egy öreg néni csoszogott elő a jöt- tükre, és kedvesen rájuk mosolygott. Ráncokkal barázdált arcában huncut szempár ült, és ahogy az már ebben a korban természetes, a néninek is több füle volt, mint foga. – Szép napunk van, nemdebár? – nézett a lányra. – Nagyon szép – mosolygott Manuela. – Keresnénk pár rendes holmit az atyának, ha nem bánja... – Keressenek csak kedves. Sok fiatalember vesz föl mostanában valami jelmezt, az- tán nem győzi lecserélni valami rendes ruhára – pillogott a mama. 55

– Nem... én valóban... – próbálta magyarázni a helyzetet Theo, de a lány egy határo- zott mozdulattal belódította a ruhák tengerébe. A kis boltban négy sorban lógtak a legválogatottabb ocsmányságok, amelyet Theo valaha is látott. Férfi és női holmik, a többségük még a hippi korszak és Woodstock idejéből. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy bármit is felveszek ezek közül? – De igen kedvesem! A reverendádnál mindegyik jobb lesz. Nézd például ezt... Különféle ruhadarabokat aggatott le és Theo kezébe nyomta, aki ugyanazzal a len- dülettel dobta le őket a földre. Végül Manuela szelíd erőszakossága következtében egy szakadozott farmer és valami texasi kockás ing került fel rá. Egy dzsekit is felvett, amelynek a hátán egy chicagói motoros banda jelvénye díszlett, egy ököl által éppen szétzúzott 25-ös szám. Ezekre cserélte hát Theo a papi öltözéket. Amikor kijöttek a boltból, kevésbé érezte magát feltűnőnek. Most már teljesen belesimult az utcaképbe. Ezt szerette. Ez volt az ő világa. Nem látszani, ha lehet... – Köszönöm – mondta zavartan Theo. – Momentán nincs egy centem se, de hamaro- san megadom amit rám költöttél. Mennyi is volt? – Hagyd el kedvesem. Nem számít. Van elég pénzem, mert arra azért vigyáztam, hogy a megtakarított vagyonkámat is elhozzam otthonról. És mert nem végzek soha félmunkát, elhoztam az apámét is! A konyhaszekrényben rejtegette egy nagy óvszeres dobozban, de én tudtam, hogy ott van. Amúgy nem sok, tán hatszáz dolcsi volt, de az mégsem lehet, hogy azok a büdös kurvák kaparintsák meg! Így aztán most van két lepe- dőm. Egy darabig elég lesz... – De mégis, mennyit fizettél? – A nyanya ötven dollárra tartotta, de én csak huszonötöt voltam hajlandó fizetni. Végül harmincért adta oda. Megérte, mert most egy félénk pap helyett, egy magas és nagyon csinos fiú áll itt mellettem. Sokkal jobb így a kép. Bemásztak a rozoga Mustangba. Manuela ült ismét a kormány mögé, mert úgy gon- dolta, hogy ha már eljöttek a pocsolya faluból, akkor nézzenek körül egy kicsit a világ- ban is. Úgy gondolta, hogy Los Angeles, azon belül Van Nuys pont megfelelő lesz erre. – Akkor most elugrunk Clara nagynénémhez. Rég láttam, beteg is szegény. Lehet, hogy az utolsó kenetet is fel kell adnod rá... – Nem mondod! – sápadozott Theo. – Nincs ott más pap? – Lehet, hogy van, de a nénikémtől félnek. Csúnya szája van neki. Szent emberek fülének nem való... – És hol lakik ő? – Van Nuys déli csücskén. Egy köpésre innen... – Nem mondod komolyan! Hisz’ az már Los Angeles! Borzasztó messze van... Fehér Medve azt hiszi majd, hogy megszöktem. – Alig 300 mérföld. A GPS szerint mindössze öt óra az út. És most megkérem a se- riffet, hogy mentsen ki bennünket. Tartozik ennyivel azért a jegyzőkönyvért... Manuela benyomkodta Moore seriff számát a mobiljába. Arról a végzésről olvasta le, amit ott kapott az irodában. 56

– Bocsánat seriff, hogy zavarom, de szeretnék kérni egy kis szívességet. – Mondja kedvesem. Mit felejtettünk ki? – kérdezte Moore. – Semmit. Az van, hogy ezzel a mű-indiánnal elmennék a nénikémhez Van Nuysba, de ez a derék fiú attól fél, hogy Fehér Medve mérges lesz. Lehet, hogy nem jöhetne el csak úgy onnan... – Akkor, ha jól értem, azt kéri tőlem, hogy találjak ki egy alibit az „atya” számára? És mégis mit? – Ezt magára bíznám seriff. Én egy kedves és aranyos embernek ismertem meg, aki pártolja a fiatalokat. Segítsen rajtunk, kérem... – Na, menjenek csak. Vegye elintézettnek a dolgot. Valamit majd csak kitalálok az öreg számára... Jó utat! Manuela boldogan, Theo beletörődően ült a kocsiban. A fiú úgy érezte, hogy becsapja Fehér Medvét, ugyanakkor örült, hogy a szívének oly’ kedves, de sajnos érinthetetlen lány mellett ül és Los Angeles felé tart éppen. A kettős érzelem azonban lassan átfolyt a boldogság irányába. Nem tudta, de érezte, hogy ebben a pillanatban bólintott rá az útjára a Nagy Szellem. Biztosan azért, mert a seriff már beszélt a főnökkel, és ő áldást kért rájuk. Wakan Tanka védelmét... – Jártál már arrafelé? – nézett rá Manuela. – Los Angelesben? Nem. Az igazság az, hogy még sehol sem voltam a városomon kívül. – Gyönyörű hely, meglátod. A nénikém Van Nuys szélén él és a közelben olyan híres helyek vannak, mint Pasadena, Glendale, vagy Burbank. Nincs messze az Universal Studio sem, ahol rengeteg látnivaló van. Elviszlek oda is. – Aranyos vagy, de mint említettem, nincs egyetlen dollárom se. Egy fagyit sem tu- dok venni neked... – Nem számít, de ismerlek már annyira, hogy tudom, ez nagyon szúrja a bögyödet, ezért már azt is tudom, hogy miként kereshetsz majd egy kis pénzt. Bízd csak rám! Talp- raesett lány vagyok. Csak engedd el magad! Már majdnem sötét volt, amikor megálltak Clara néni háza előtt, ami a Valley Spring lane egyik kevésbé színes, de jó nagy háza volt. Sötétszürke tetőcserepei, és a szürke falai miatt komor hangulatot árasztott. Ezt a komorságot azonban enyhítette az ablakke- retek fehér színe és a tetőn lévő kerek reptető ajtók, melyeken most is ki-be repkedtek a galambok. Manuela megállt a kocsifelhajtón és intett a fiúnak, hogy kövesse. A szintén fehérre festett bejárati ajtó már nyitva volt, és egy kissé dundi, mosolygós arcú nő állt előtte. Összecsókolgatta és megszorongatta a lányt, majd kíváncsi szemekkel nézett Theóra. – Dicsértess... Izé... Kezét csókolom asszonyom. Theofil Becket a nevem. Indián katolikus pap vagyok. – Isten hozott fiam – nevetett az asszony. – Szólítson Clarának. Jaj de jó humora van! Az nekem nagyon tetszik. Nem szívlelem a búval basz... izé… a búsongókat na... – Már jobban tetszik lenni? Manuela mondta, hogy nagyon beteg volt. 57

– Jobban, persze. Elrontottam a gyomrom a múlt héten. Nem lett volna szabad annyi jelapeno paprikát tenni a marhahúshoz... De mindegy. Nagyon finom volt úgy is! – De hát papot kellett hívnia... – Igen, mert eladtam a kocsimat és nem tudtam elmenni a templomba, taxival meg nem megyek, mert félek egyedül. Különben is, annyi pénzt tettem már abba a perselybe, hogy annyiért nyugodtan kijöhet ide az atya! Theo kérdőn nézett a lányra, de az csak legyintett. Belekarolt a fiúba és odahúzta Clara néni elé. – Na, akkor tisztázzunk egyet, s’ mást. Ez a helyes fiú itten valóban pap, de pár napja ő Fehér Szikla is, az indián harcos, és csak úgy mellesleg megmentette az életemet. Ez túl hosszú, majd elmesélem. De van még más is. Bár csak pár napja ismerem, de én ezt a fiút szeretem, és ő is engem! Ezzel se volna semmi baj, de neki esküje van. Nem érinthet nőt! Már az is gáz neki, hogy belé karolok. Erre a kuszaságra kell majd valami megoldást találnunk. Most egy pár napig, ha nem bánod, itt maradnánk nálad, és ez idő alatt majd csak kitalálunk valamit... Clara asszony hatalmasat nevetett, és intett, hogy jöjjenek utána. Az ebédlőbe vezet- te, és leültette őket egy jó nagy asztalhoz. – Semmi sincs olyan, amit ne lehetne egyenesbe hozni, csak akarni kell. Most eszünk, mert az étel táplálék a testnek, és ambrózia a léleknek. Utána iszunk egy kis bort, mert az meg mindenre jó! A gondokkal majd holnap foglalkozunk. Ebben maradtak... Különlegesen finom vacsorát tálalt nekik Clara asszony. Enyhén csípős csirkét sok zöldséggel, spenótos quesadillát, a végén pedig az elmaradhatatlan guacamolét, vagyis avokádó krémet. A kávéjukat már a kertben itták meg, ahol Clara mama általában a nap nagy részét töltötte. Jóllakottan ültek és szokatlanul csendben voltak. Mindenki a saját gondolatai útvesztőiben bolyongott éppen... Theo azon rágódott, hogy vajon miért teszi őt ilyen kemény próbára az Úr. Nem is akart pap lenni soha, mégis az lett. Nem akart indiánok közt élni, most pedig már Fehér Szikla a neve! Nem akart soha céltudatos, harsány és magabiztos lánnyal járni, de az is megtörtént! Vajon miért? Mindig is a csendes szelídséget, és a békés nyugalmat szerette. Olyat, mint amit Ami- tola sugároz maga körül! Ebben érezte jól, és főleg biztonságban magát. Ezekből most semmi sincs, de különös módon, kezdi megszokni! Ráadásul, időnként azt veszi észre, hogy izgalmasnak találja a mostani életét. Ettől persze azonnal ideges lesz, mert az izgalmas élet fárasztó, és a végén mindig történik valami baj. Legalább is ő úgy gondolta... De most a mindig oly’ magabiztos Manuela sem volt túlzottan kiegyensúlyozott. Nem értette, mi vezette őt oda, hogy egy fiatal csuhásba szeressen bele. Nem bízott a papokban, de ezt a fiút nem tudta annak látni. Az ő fejében a pap egy öreg férfi, aki re- megő orrcimpával kotorászik a kislányok szoknyája alatt. Másmilyennel ugyanis nem találkozott még... 58

Arra gondolt, hogy mi lesz vele most, hogy végleg elhagyta a családi fészket. Sze- rette az apját, de utálta és nem bírta a folyton cserélődő nőket, akik az anyja ágyában aludtak, a szekrényében turkáltak és az edényeiben főztek. (Már amelyik főzött...). Nem bánta meg, hogy eljött onnan, de hogyan tovább? Szereti ezt a mamlasz fiút, de miféle jövője lehet ennek a kapcsolatnak? Többször is volt már szerelmes, de valahogy mindig nagyon hamar el is múlt a vonzalom! Attól tartott, hogy most is így lesz... Ekkor azonban a belső hangja azt súgta neki, hogy nyugalom! Hamarosan minden megoldódik, és ne aggódjon. Igyon inkább egy kis jóféle vörösbort... Clara mama viszont sokkal könnyebb gondolatokkal ringatta magát békés nyuga- lomba. Boldog volt, hogy itt van Manuela és ez a fiú. Látta, hogy a lány szereti, de nem tudja, hogy mihez kezdjen vele. A fiú szemében pedig ott a megtévesztett emberek fájdalma. Az olyanoké, akiket valakik, általában a szülők belekényszerítenek valamibe, amiről azt hitték, hogy az jó lesz majd annak a szerencsétlen gyereknek. Ezt a szegény fiút is papnak adták, pedig bármi más jobb lett volna neki, mint ez. Ráadásul egy olyan céghez küldték, mint a katolikusok, ahol a cölibátus nyomorítja meg szegényeket. Clara mama úgy gondolta, hogy nem marad tétlen. Tesz egy-két lépést e két gyerek érdekében! Meg is volt már hozzá az ördögi terve... – Kedveseim! Meg kellene oldjuk az éjszakai elhelyezéseteket. Két lehetőség közül választhattok. Van a hátsó szoba a nagy francia ággyal kettőtöknek, vagy a hálószoba, ahol én alszom. Mivel én nem vagyok hajlandó nővel aludni, ezért ha nem a hátsó szobát választjátok, akkor bizony Theo atya alszik velem! Melyik legyen? – vigyorgott Clara mama. – Nincs ezen mit gondolkodni – vágta csípőre a kezét Manuela. – Megyünk a hátsó- ba, ugye kedvesem? Theo bólintott, miközben verte a víz. Úgy gondolta, hogy az Úr éppen egy újabb pró- batételt sóz a nyakába. Na, de mi van, ha nem? Mi van, ha az Úr inkább megsajnálta, és ezzel hívja föl a figyelmét arra, hogy a világon számtalan vallás létezik, de csak kevés kényszeríti arra a papjait, hogy ne éljenek normális életet. Talán azt üzeni ezzel, hogy teljesen félreértik Őt, és most is csak azon dolgozik, hogy ez a két kedves fiatal gyerek boldog legyen egy csöppet ebben a szar és őrült világban! Ettől a gondolatsortól kissé megnyugodva itta ki a maradék borát. Úgy gondolta, hogy talán igaz, amit a papi szemináriumon belesulykoltak. Azt, hogy minden elrendel- tetett... Éjfél is elmúlt már, amikor Clara mama betuszkolta őket a hátsó szobába, ahol már meg is ágyazott nekik. Theo megállapította, hogy nem olyan ez a szoba, mint amilyen egy magányos öregasszony házában elvárható lenne. Modern bútorok álltak benne, a falak lilára és halvány bordóra voltak festve, rajtuk pedig kicsavart színes kockákat áb- rázoló festmények voltak. – Ezeket mind ő festette – mondta Manuela. – Tehetséges festő, de örökre abbahagy- ta, mert egy vadbarom kritikus azt írta róla, hogy a képei gyerekes és primitív munkák. 59

Hetekig sírt emiatt, és alig tudtuk megakadályozni az apámmal, hogy el ne égesse őket. Van belőlük még máshol is a házban. Majd holnap megmutatom. Na, bújjunk ágyba, mert késő van... Theo hátrébb lépet, mert a lány gyanús tekintettel közeledett feléje. Különös, vörös fény csillogott a szemében, amiről Theo azt tanulta a papi iskolában, hogy az ördögé ilyen, amikor az közeledik az áldozatához! Reszketni kezdett ettől. Manuelát persze nem érdekelte Theo nyomora. Lassan, de biztosan tolta őt a fürdő- szoba felé. – Fürödj meg kedvesem, mert büdös vagy, mint egy bivaly. Márpedig én csakis tiszta és jó illatú fiú mellett alszom! Mindjárt jövök én is... Theo attól a szótól, hogy „mellett”, megnyugodott. Örült, hogy a lány mégis csak respektálja azt, hogy ő egy esküt tett pap, aki nem szeretné a még el sem kezdődött lel- kipásztori tevékenységét „súlyos bűnök” meggyónásával kezdeni. Állt a forró zuhany alatt és lassan kiengedett benne a feszültség. Úgy érezte, hogy ebben a pillanatban kap egy kis jót is az élettől. Nem kell félnie Fehér Medve haragjától, mert szó nélkül otthagyta őt, hiszen Moore seriff megígérte, szól neki, hogy nincs semmi baj. Most itt van egy kedves asszonynál Manuelával, aki gyönyörű lány és ő talán szerel- mes is belé. Nem tudta igazán, hogy milyen is az, mert még soha nem érzett effélét, de az, hogy egy percig sem akar Manuela nélkül élni, mutat valamit. Pedig nem is ismeri még őt... A papi szerelem viszont halálos bűn! Legalább is ezt „tanították” neki, de legbelül érezte, hogy ez valami nagy marhaság! Hogy lehetne bűn a szeretet, hisz’ az egyház is ezt favorizálja! Szeresd a felebarátodat, mint tenmagadat... meg ilyenek. Neki eddig nem volt még felebarátja se, most meg több igazi is lett hirtelen. Először Suttogó Szél, vagyis Jack a magasépítő, aztán a kedves doktornő, Amitola vagyis Szivárvány, az első nő, aki mellé állt ebben az életben. Különös módon elég sokat gondol rá... És itt van Manuela. A nem várt szerelem! Ami igaz, az igaz. Nem ilyennek képzelte azt, akibe beleszeret majd. Persze, amikor ezeket képzelte, még nem volt pap, csak egy kamasz, aki naponta ötször is kipolírozta a bohócot a padláson, miközben egy hatvanas évekből itt ragadt színes pornóújságot lapozgatott sebesen. Még az apjáé volt és való- színűleg ő is arra használta, amire Theo... Amikor erre gondolt, jóérzés öntötte el a lelkét. Ezt a jót még tovább fokozta a finom forróvíz. Ekkor azonban valami végig siklott a testén. Olyan, amit még soha nem érzett! A lány keze volt... Theo nem tudta mit tegyen most! Tiltakoznia kellett volna, de moccanni sem tudott. Mondani akart volna valamit, de a lány csókja betapasztotta a száját! Álltak összefonód- va a zuhogó víz alatt és megszűnt körülöttük a világ! Clara mama elégedetten egyenese- dett fel a kulcslyuk mellől. – Nahát, ezt is elintéztem – ropogtatta meg a derekát. – Hahh... Még hogy cölibá- 60

tus! Na hiszen. Most, az űrkorszakban? Marhaság... Majd megtanulja ez a fiú is. Na, megyek, megnézem küldött e valami emailt a nőegylet. Hátha ott is elkél a segítségem valamelyik nyanyánál... Theo arra ébredt, hogy rettenetesen éhes. Kinyitotta a szemét és körülnézett. A lila szobába ömlött be a napfény az elhúzott függönyök miatt. Manuela nem volt sehol, de két nagy csésze kávé gőzölgött az asztalon. Az illata megremegtette a fiú igen csak igénybe vett érzékeit. Feltápászkodott a puha ágyban. Enyhén szédült a feje, de nem csodálkozott ezen, mert amit Manuela tett vele az éjjel, abba más lehet, hogy sietve elpatkolt volna. Most persze vad lelkifurdalásnak kellene gyötörnie őt, de ennek nyoma sincs. Sőt. Meglepődve tapasztalta, hogy büszke elégedettség uralja a gondolatait. Lekászálódott az ágyról és sietősen igyekezett a mosdó felé... Ott túlesett mindenen, ami ilyenkor szokás, majd lezuhanyozott. A mosdóra valaki odakészített egy eldobható borotvát is, így hát frissen borotválva lépett ki a fürdőből. – Jó reggelt kedvesem – csilingelt Manuela, aki egy tálcát egyensúlyozott éppen az asztal felé. – Szia – pillogott Theo. – Csak nem reggeli az ott a tálcán, ami rögvest leborul, ha jól látom. Manuela letette az asztalra a tálcát, megmenekítve ezzel a reggelit, majd átölelte a fiút. – Ha azt mondom neked, hogy elégedett vagyok veled, az megnyugtat? Mert az va- gyok! – Azt hittem, kinevetsz majd, mert még én sohasem voltam senkiv... Manuela rányomta a mutatóujját a fiú szájára. – Nem azon múlik édesem, hanem azon, hogy a lelked hogyan irányítja a testedet. Éreztem, hogy szeretsz. Éreztem, hogy egy vagy velem és én egy vagyok veled. Nem számított, hogy első volt, vagy az ezredik. Jut eszembe, az ezrediket azért illően megün- nepeljük! Pár perc alatt eltüntették azt a sok finomságot, amit Clara mama készített nekik. Ami- kor jóllaktak, kézen fogva kimentek a kertbe, ahol Clara éppen újságot olvasott a fa alatt. A szemüvege fölött huncut tekintettel nézte őket. – Na, mizu? Hogy vannak az én kedveskéim? – Mit akarsz hallani édesem? – nevetett Manuela. – Már semmit. Minden leolvasható ugyanis az arcotokról, de ez így van rendjén! Na, és mik a további terveitek? – Most pihenünk egy csöppet, aztán együtt kitaláljuk a jövőt – nézett Theóra. – Van- nak elgondolásaink, de az élet nem szokta figyelembe venni azokat. Először is telefoná- lunk néhányat... 61

*** Moore seriff úgy érezte, hogy sok ez egy napra. Az egyik embere engedte megszökni a letartóztatott drogkereskedőjét, a polgármester sokallja a rendőrség költségeit és csök- kenteni akarja a pénzüket, de a legnagyobb szemétség ma az volt, hogy elfolyt az olaj az öreg Chevijéből és a motor ettől kilehelte a lelkét! Mindenki piszkálta őt már jó ideje, hogy miért nem vesz egy normális autót, de senki nem akarta megérteni, hogy ő nagyon szereti ezt a rozsdaboglyát. Az apja, aki szintén rendőr volt, vette neki a huszadik születésnapjára. Emlék... Amikor az öreget meglőtték Renóban egy bank előtt, a társa beszáguldott vele a kór- házba. Megműtötték, de nem élte túl a sérülést. Az utolsó erejével még odasúgta a társá- nak. – Mond meg Robnak, hogy vigyázzon a Chevire... Hát ezért van meg ma is. De most lerohadt, és ezzel felidegesítette a seriffet, aki úgy gondolta, elég volt ez mára. Kellene valami kikapcsolódás... Eszébe jutott, hogy a szép latin lány és az a mamlasz kispap lementek délre és azt kér- ték tőle, hogy szóljon erről Fehér Medvének. Előbb a telefonért nyúlt, de aztán másképp döntött. Beült az egyik járőrkocsiba... – Hé Jack! Kimegyek a pocsolyákhoz, mert van egy kis gebasz megint. Elintézem. Ha keresnek, pláne ha a polgármester, akkor drogkereskedőt üldözök... Vagy mindegy... Valamit mondjál neki! – Úgy lesz főnök – vigyorgott a helyettese. – Valami „tüzes vizet” azért vigyél, ne- hogy hirtelen felindulásból megskalpoljon az öreg. – Bekaphatod Jack! Amúgy estére itt vagyok. Ha netán valami marha nagy baj történ- ne a városomban, csak akkor hívj. De csakis akkor! Na, hello. A seriff felnyomta a szirénákat, és irgalmatlan tempóban elszáguldott a Görbe Fenyő hegy felé... A faluban semmiféle feltűnést nem keltett a vijjogó szirénákkal érkező rendőrautó. Tudták, hogy Moore seriff jött megint Fehér Medvéhez, hogy legurítsanak pár kortyocs- kát valami lőréből. A főnök felállt a szőnyegről és meglapogatta a seriffet. Éles szeme azonnal kiszúrta, hogy a barátja nincs a legjobb kedvében. Rögtön kihúzta a dugót a már előkészített bo- rosüvegből. – Ülj le barátom. A Nagy Szellem idevezetett ismét. Mi okból vagy itt? – Hagyjál ezekkel jó? Azért jöttem, mert kurva szar napom volt, és nagy szükségem van egy nyugodt hangra. Persze azért az a pár kortyocska sem fog megártani. Ja, és el kell mondjam, hogy a védencedet és azt a bögyös lányt elzavartam Van Nuysba. Vannak némi hiányosságok mindkettőjük papírjaiban. A lánynak nincs érvényes jogosítványa, annak a mamlasz pap gyereknek meg egy- házkerületi engedélye nincs! Utánanéztem ugyanis. Most nem büntetem meg őket, de kaptak tőlem öt napot arra, hogy mindent beszerezzenek! Úgyhogy ne aggódjál, vigyá- zok én mindenre... Ja, szóltam az ottani kollégáknak is, hogy feltűnés nélkül, de néha nézzenek rájuk. Nem lesz baj remélem... Na, töltesz már végre? 62

A főnök nagy szakértelemmel öntötte a vizespoharakba a bort. Ittak belőle pár kor- tyot, majd párás szemmel élvezték a finom ízeket. Csettegtek, cuppogtak, élvezkedtek. – Na, és mi az a sok szarság, ami miatt így ki vagy borulva, he? – Ne, is kérdezd. Az apámtól kapott Chevroletem készre ment! Az összes rendőröm röhög rajtam, mert mindegyiknek különb kocsija van, mint nekem, de nem értik meg a seggfejek, hogy ez nekem emlék! Sokkal több annál, mint egy szaros Chevi! – Megértelek. Az apád szelleme van benne. A pillanat, amikor örömet szerzett vele... – Így van. Töltenél még? Porzik a torkom ugyanis. Késő éjszakáig iszogattak a hamis perzsán ülve. Moore seriff elfelejtette, hogy estére vissza akart menni az irodájába. Előkapta hát a mobilját. – Hé, Jack! Elhúzódik a munka itt, úgyhogy csak délelőtt jövök. Addig vigyázz a boltra... – Na. Ez meg volna – nézett a főnökre. – És te min agyalsz ilyen súlyosan, he? – Ezen a Theo gyereken jár a fejem. Talán öregszem, vagy már a Nagy Szellem vezet az utamon, nem tudom, de régóta úgy érzem, hogy Wakan Tanka küld valakit, aki álta- lam megismeri és megszereti ezt a maroknyi népet. És ha megszereti, akkor a világgal is megismerteti majd. De nem úgy, mint az eddigi néprajzosok, meg egyéb senkiháziak, akiket csak a saját doktorijuk érdekelt, hanem úgy érdek nélkül, csak a szeretet által vezérelve! Maatoskawah a seriff szemét nézte. Tudni akarta, hogy érdekli-e őt mindez, vagy hagyja a fenébe, amit mondani akar, de úgy látta, hogy Rob érdeklődéssel hallgatja. – Ezt a tisztalelkű gyereket választottam ki erre a feladatra – folytatta. – Nyolc hónap, ami még hátra van neki, az elég lesz erre. Titkon azonban remélem, hogy itt marad még azután is. Sok múlik azon, hogy ez a lány mire jut vele... – Mire jut? – hördült fel Moore. – Ez a csaj egy vulkán! Legalább is ehhez a fiúhoz képest. Amit én tudok róla az nem rossz, de a fiú szempontjából nézve ez a csaj nagy te- her lehet. Gondold csak el. Korán lett felnőtt. Huszonegy évesen eljön otthonról és máris össze szerelmesedik egy pappal, aki még indián is! Ráadásul ez a papgyerek még szűz! Ez biztos, mert jól ismerem az embereket. A lány meg már túl van a sokadik sóhajtáson is. Tapasztalt, ügyes, nyíltszívű, nagypofájú. Ezek alapvetően szükségesek az élethez, ezért ő megél a jég hátán is, ez a Theo gyerek meg nem nagyon. Tűz és víz barátom! Tűz és víz. Max egy év... – Lehet. De én úgy érzem, hogy biztosan visszatér ide Fehér Szikla. A lánnyal, vagy nélküle, de visszatér... Tudom, hogy a lány most megmutatja neki azt az életet, amit ez a gyerek még soha nem látott, élt, tapasztalt. Annyira ismerem már őt, hogy megrémül tőle, zavarja majd. Ez a fiú a biztonságot szereti, a kiszámíthatót. Úgy szeret élni, hogy ne látszódjon senki számára, de ő megfigyelhesse az embereket. Odaküldted őt, amitől a legjobban fél. Nagy lecke lesz ez neki... – A kutya faszát – mondta dühösen Rob. – Semmi sem lesz ott, meglátod. Én tudom, mi fog történni. Az a lány kicsavarja majd mint egy citromot, és elhajítja. Ha pedig nem, akkor életük végéig együtt maradnak. Ez a két lehetőség van. Hidd el barátom, láttam én már ezt-azt ebben a büdös életben... 63

– Én is. De én a lelket is látom, bármennyire is tartanak engem tanulatlan indiánnak, álmokat kergető hülye vénembernek! Tudom ki jó, és ki nem. – Miféle vénembernek – nézett rá értetlenül Rob. – Alig vagy ötven éves... – Hetvenegy vagyok. Én is alig hiszem... – Nem gondoltam volna. Jobb bőrben vagy mint én. Negyvennyolc évesen egy roncs vagyok. A bohóc sem a régi már, pedig tíz éve még olyan volt, mint a fagyott kutyaláb... Nagy szerencse, hogy nincs feleségem. Alig várom már a nyugdíjat... – Mi lett a nejeddel? – Lelépett egy New York-i zsaruval. Mindig is ott szeretett volna élni, de nem tudott elszakadni a szakmától sem. Amúgy én is egy mamlasz zsaruról nyúltam le sajnos annak idején – vigyorgott a seriff. – És azon kívül, hogy néha kijössz ide iszogatni, mivel kötöd le magad? Nem hiány- zik valaki? – Dehogynem! Egy aranyhal. Az nagyon kéne, mert kell ám valaki, akihez szólhatok, ha hazamegyek. Kell egy hűséges társ az életben... Fehér Medve legyintett. Ma már nem lehet komolyan beszélgetni ezzel az emberrel. Becsapni sem lehetett őt. Látta, hogy a seriff fáradt, szomorú, magányos és kiégett. A főnök nem értett ahhoz, hogy miképpen lehet meggyógyítani az ilyet, de azt tudta, hogy a léleknek mi segít! Úgy gondolta, megpróbál tanácsot adni a barátjának. Persze azt nem fogadná meg soha, de ha úgy adja, mintha az nem is tanács volna, akkor talán célt érhet vele... – Hát én aztán tényleg nem tudom milyen egy seriff élete – révedt a távolba a főnök, miközben nagyot szívott a pipájából – de ha én volnék te, akkor telefonálnék a helyette- semnek, hogy elmegyek pár napra, mert ha nem, akkor mindenkit kinyírok hirtelen, és az nem mutatna jól a személyi lapomon... – Ne má’ – nézett ré értetlenül Rob. – Olyan szarul nézek ki? – Olyan szarul. Jól rejtegeted, de a szememet nem tudod megtéveszteni. Tudod, só- lyomszem meg ilyenek... – Na, és ha azt mondanám, hogy jó. Nem megyek be pár napig, akkor te mit tennél a helyemben, he? – Én? Megkérném Fehér Medvét, hogy had’ aludjak egyet a sátrában, majd másnap utánamennék a Theo gyereknek. Két okból is. Az egyik, hogy az alvás és henyélés nem a te vérednek való, a másik, hogy ott hátha belebotlasz valami süket és vak nőbe, aki beléd szerethet. – Jó. Megfontolom. Van még egy kis borod? Maatoskawah bólintott és kinyitott egy újabb palackot a vésztartalékából... *** Theo a kerti asztalnál ült és a kávéját szagolgatta. Zavarta a gondolat, hogy az ilyen- kor elvárható vad lelkifurdalás helyett cinkos jókedv bujkál benne. Most éppen hamut kéne hinteni a fejére, és ezer Miatyánkot, valamint rengeteg Üdvözlégyet kellene mor- zsolnia. Ehelyett itt ül egy árnyas fa alatt és egy szál gatyában kávézgat. 64

Manuela és Clara mama már egy órája elmentek vásárolni. Hívták őt is, de ezután a földrengető éjszaka után nem volt kedve, (de főképp ereje) velük menni. Elkezdett egy idevaló imát is, de nem volt őszinte a szíve, ezért inkább abbahagyta. Úgy gondolta, hogy még ma elmegy a legközelebbi templomba, és megg­ yónja a bűnét. Remélte, hogy az ottani plébános méltányolni fogja, hogy egy fiatal emberről van szó, és feloldozza őt a „súlyos” vétke alól. Ez amúgy egy nagyszerű és működő trükkje a katolikus vallásnak. Bármilyen sze- métséget elkövethetünk, a pap a bűnbánat után feloldoz, és máris nekigyürkőzhetünk a következőnek. Theo a szemináriumon fel is tette a kérdést az oktatónak. – Mondja tisztelendő atyám! Egy sorozatgyilkos, aki megöl tíz gyereket, ugyan miért kaphat bűnbocsánatot, amikor inkább a pokol tüzén kéne megrohadnia? Az atya ránézett és ezt találta mondani. „– Jézus szavait hallgasd fiam: „Azt mondom azért néktek. Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az emberek- nek. Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik. Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt, mert gyümölcséről ismerik meg a fát.” – Ha ebből nem értetted meg, akkor elmondom egyszerűbben. A bűn által a lélek és Isten között fennálló kapocs megszakad, de a bűnbocsánat által helyreáll. A bűnbe esett ember csakis a bűnbocsánat által juthat ismét isten kegyelmébe, s ezt a gyónásban nyeri vissza.” Hát ez bizony nem volt túl meggyőző Theo számára, ezért úgy gondolta, hogy nem is kell ezen sokat nyökögni. Ez van, és kész. A kálvinistáknál, a baptistáknál, a protestán- soknál vagy a metodistáknál nincs se gyónás, se cölibátus. Ha Isten nem haragszik rájuk ezért, akkor a katolikusoknál valami nincs rendjén. Ettől aztán megnyugodott kissé... Még mindig a fa alatt ült, amikor megjöttek a nők. Nagyokat nevetve, és egymást taszigálva rontottak be az ajtón. Rögtön látta, hogy ezek a fagylalt mellé valami mást is fogyasztottak. – Sajnálhatod, hogy nem jöttél velünk – ölelte át a nyakát Manuela. – Olyan finoma- kat ettünk, ittunk... – Azt látom. Fel vagytok dobva rendesen. Clara néni is iszik? – Naná! Ő is egy vérbő nő, nem holmi vénasszony! Úgy él, ahogy kell. Vidáman, szabadon. Isteni kaját hoztunk. Mindjárt eszünk... Két hatalmas pizzát tettek az asztalra, Clara mama evőeszközöket hozott, Theo pedig ügyesen kinyitotta a vörösbort, amit az orra elé tettek. Ettek, iszogattak és nagyon jól érezték magukat. Ettől megint bűntudatot kellett volna éreznie Theónak, de az ismét elmaradt. Lassan kezdte már megszokni... Délután Manuela felöltöztette Theót. Vett neki új inget, egy rendes farmert és egy sportcipőt. Ettől persze teljesen kikészült a fiú, mert megint pénzt költött rá Manuela, 65

miközben neki nincs egy centje sem! Miből fogja megadni neki mindezt? Elkeseredve nézett rá. – Tudod, hogy nincs pénzem. Most megint vettél mindenfélét, és rághatom magam, hogy miből fogom vissza adni neked... – Nyugi, szívem – tette az ujját a fiú szájára. – Majd lesz olyan is, hogy neked van, és nekem nem. Az élet forgandó. Egyszer fent, ...Tudod? – Ha visszamentünk a faluba, akkor lövök pár mosómedvét, és az árukból megadom. Jó így? – Jó hát – legyintett. – Nem mindegy? Nem érdekel a pénz. De kitaláltam valamit. Holnap elmegye... De nem fejezhette be a mondatot, mert megcsörrent a zsebében a telefonja. – Tessék... Óh, üdvözlöm seriff. Mi történt? Ó, ez nagyszerű! Köszönjük szépen!... Dehogy zavar. Jöjjön csak nyugodtan! Viszlát seriff... És köszi! Manuela mosolyogva vágta zsebre a mobilt. Theo kérdően nézett rá. – Mit akart a seriff? – Jó híreket mondott. Az öreg főnöknél elintézte, hogy te eljöhess onnan bármennyi időre, mert az a Medve, vagy ki azt mondta, hogy neked mindenek előtt az életet kell megismerned! Értsd, ahogy akarod. Ezt mondta a seriff. Ja, és ma este idejön! – Ide? Minek? Figyelni akar bennünket? Nem tettünk mi semmi rosszat azt hiszem... – Majd elmondja. Most felkészítem Clara mamit a vendég hírére! Clara mama nem hogy megharagudott, hanem kifejezetten boldog lett attól, hogy egy igazi seriff lesz a háza vendége! Imádta a férfias hivatású embereket. A katonákat, ren- dőröket, tűzoltókat. Volt is dolga valamennyiükkel a férje halála után. Talán azért, mert a megboldogult egy botanikus volt, és álló nap a mikroszkópja alá dugdosott virágbibéket tanulmányozta. Amikor Clara néha felhívta a figyelmét arra, hogy nem óhajtaná-e esetleg az ő bibéjét is megvizsgálni, akkor az élete párja, egy lesújtó pillantást követően, újra a mikroszkóp fölé hajolt. Így aztán érthető volt Clara érdeklődése az erősebbik nem valóban erős pél- dányai iránt... – Na, és hány éves ez az édes ember? – nézett izgatottan a lányra. – Mit tudom én... Úgy ötven lehet. Nagy darab, magas és hangos. Csak úgy zeng a ház, amikor beszél. – Édes jó istenem – érzékenyült el Clara. – Egy igazi férfi jön ide... De hol fog aludni? – A kis szobában. Ott, ahol gyerekként aludtam. Meg van még egyáltalán? – Meg hát, de lomtárnak használom. De nem baj! Ha segítetek, estére rendbe lesz! Még hét óra sem volt, amikor Clara elégedetten megs­ zemlélhette a csapatmunkát. A kis szoba olyan volt, mintha új lenne. Pont idejében. Nyolc órakor megállt a ház előtt Moore seriff. És mivel jött? Theo rozzant dzsipjével! – Jó estét asszonyom – hajolt meg Clara előtt. – Megtiszteltetés, hogy fogad engem az otthonában. – Nekem öröm, hogy vendégül láthatom – repesett az örömtől Clara. – Amikor Ma- 66

nuela mondta, hogy idejön, megrémültem, mert nem volt kész a szoba, ahol elalhat, de aztán ezek a gyerekek segítettek, így nagyszerű pihenőhelye lesz kedves izé... – Jaj, még be sem mutatkoztam. Robert Moore vagyok, de mindenki csak Robnak hív. Bishop város seriffje vagyok, ha ez nem kizáró ok itt a házában. – Ugyan már! Öröm számomra, hogy itt van kedves Rob. Fáradjon beljebb! – Szevasztok srácok – vigyorgott rájuk. – Ne haragudj pajtás, de kölcsön vettem a tragacsodat, mert az enyém elhalálozott, de ne aggódj, vigyáztam rá. Száznál többel sehol se mentem vele... Theo kényszeredett mosollyal bólintott, és nem említette meg a seriffnek, hogy az öreg dzsip leginkább csak ötvennel mehetne... Annak viszont örült, hogy nincs egyedül. Titkon abban reménykedett, hogy Rob meg- segíti majd azokban a helyzetekben, ahol ő kényelmetlenül és egyedül érezné magát. – Köszönöm, hogy kimentett engem Fehér Medvénél – nézett hálásan Theo. – Ag- gódtam, hogy azt hiszi, megszöktem. – Semmi gáz, kölyök. Azt mondtam neki, hogy én zavartalak ide benneteket, mert pár szaros engedély, meg papír nem volt rendben. Most ezeket intézitek. Beletelik pár napba, amíg meglesznek – kacsintott rájuk. – Köszönjük szépen – motyogta Theo. – És maga hogy került ide? – Az is egy különös sztori. Fehér Medve szerint úgy nézek ki, mint a mosott szar. Azt tanácsolta, hogy jöjjek ide, és vigyázzak rátok ebben a „bűnös” városban. És ha már itt vagyok, kapcsoljam ki az agyamat én is. Megfogadtam a tanácsát. Aludtam egyet a bü- dös sátrában, majd odahívtam az embereimet, hogy vigyék el a járőrkocsit, mert nekem még sok dolgom van a környéken. Nem kérdeztek semmit, de a helyettesem folyamatosan vigyorgott, és egy nagy cso- mag kotont dobott elém a szőnyegre. Azt mondta, csak a biztonság kedvéért. Ki tudja, kik mászkálnak itt a hegyen. Hejj... Mindent tud rólam az a piszok... Talán a kotonok említése miatt, de Clara mama többször is feltűnően megigazította a haját, hogy felhívja magára a seriff figyelmét. Végül sikerült neki. – Na, de a kedves vendéglátómnak is hoztam valamit! Íme, egy csoki torta. Gondo- lom, szereti. – Óh, hát persze – vette át a nagy dobozt párás szemekkel Clara. – Nagyon köszö- nöm, de igazán nem kellett volna... – Dehogynem kedves. Ez a minimum. Először Tequilát akartam hozni, de úgy gon- doltam, az mégsem szépasszonynak való ajándék. – Pedig Clara nénikémnél azzal is nagy sikert ért volna el – vigyorgott Manuela. – Mi, Ortizok ugyanis iszunk ám, mint a kefekötő! – Ami késik, nem múlik – emelte égnek a kezeit a seriff. – Eljön annak is az ideje... Clara néni hamar megunta a szócséplést, odalépett Robhoz, belekarolt és húzni kezd- te maga után. – Jöjjön kedves Rob. Megmutatom a szobáját. Nem egy Hilton, de otthonos. Jól fogja érezni benne magát. 67

Amíg Moore seriff elfoglalta a kis szobát, addig a lányok megterítettek a kertben. Clara sopánkodott, hogy nem volt ideje főzni, de azért nem maradnak éhen. A közeli olasz vendéglőből hozatott vacsorát. Valami csirkelevest tárkonnyal, és három óriási pizzát. Tűzforró volt minden, amikor a futár átadta a hatalmas csomagot Theónak. – Itt írd alá haver – nézett rá a pizzafutár. – Minden sebességkorlátozást felrúgva jöt- tem ám, hogy még melegen kajálhassátok. Theónak viszont semmiféle érzéke nem volt a való élethez. Nem érette meg ezt a mondatot! Nem tűnt fel neki, hogy a srác a jattra vár. Azért fényezi magát, hogy megfe- lelő összeget kapjon, de hát Theónál ez nem működött. Azon felül, hogy nem volt egy vasa se, nem is értette, hogy a kölök mit akar. – Köszönöm fiam. Az Úr áldása legyen veled – mondta, majd megfordult, és bement a házba. A futár gyerek döbbenten állt ott. Ilyet még életében nem pipált! Pillogott, majd hát- ralökte a baseball sapkáját, és a földre köpött. – Hát baszki! Lefiamozott ez a kis köcsög! Ilyen persze volt már, de hogy egy rühes dolcsit se adjon, ahhoz már pofa kell! Áhh! Mégis csak tanulnom kellett volna, ahogy a fater akarta. Akkor nem volnék egy ilyen kis geci millás gyerek lábtörlője... Theo persze semmit sem vett észre mindebből. Nem tudhatta, hogy itt Los Angeles- ben, még ha annak a szélén is, másképp mennek a dolgok, mint otthon Biggin Hillben. Lerakta a konyhában a holmit, ahol Manuela rögtön kibontotta a dobozokat. Mély tá- nyérokba merte a levest és hatalmas fakorongokra csúsztatta a pizzákat. A borokat Clara már előbb kivitte a kertbe. Semmi sem gátolta hát a vacsora elfogyasztását. Nagyszerű hangulatban telt az este. A finom ételek után előbb a kávéé, majd a boré volt a főszerep. Iszogattak, beszélgettek, időnként hatalmasakat nevettek. Kiderült, hogy a marcona seriffnek igen jó humora van, és még az olyan savanyú alakokat is megröhög- tette, mint Theo. Éjfél is elmúlt, amikor Manuela hirtelen felugrott, belecsókolt Theo nyakába, majd sebesen húzni kezdte befelé a házba. – Gyere kedvesem, mert nagy szükségem lett hirtelen a „pihenésre”! Sürgős... Clara és Rob bólogattak, majd cinkosan összenéztek és összekoccintották a pohara- ikat... Korán reggel Theo arra ébredt, hogy nem érzi a bal karját. Nem csoda, hisz’ a lány rajta feküdt. Óvatosan húzta ki a feje alól, de Manuela olyan mélyen aludt, hogy akár üvöltözhetett volna mellette, akkor sem ébredt volna fel. Lassan kimasszírozta a zsibbadást, miközben arra gondolt, hogy ez így nem mehet tovább! Már másodszor követett el halálos bűnt, és nem hogy szégyellné, hanem büszke rá! Ennek alapját képezte a lány többszöri szóbeli dicsérete is az éjszaka folyamán! De tenni kell valamit! Ez így nem jó! Ő egy felszentelt pap, aki most egy istenká- romló esküszegő éppen, legalább is az egyház dogmái szerint. Arra gondolt, hogy ha már felébredt, elmegy és keres egy templomot valahol, ahol részesülhet a gyónás és a feloldozás szentségében. 68

Csendben megmosdott majd halkan kilépett a házból. A nap még alig jött fel az égre, és az utcán is csak a szemétszállítókat látta. Beült a dzsipjébe, de nem tudta merre indul- jon. És akkor arra jött egy taxi... A fekete bőrű taxistól megtudta, hogy nem messze innen van a Szent Patrick temp- lom. Alig két mérföld ide a Cartwight avenue-n. Theo megköszönte és visszaült a dzsip- be. Előkotorta a szőnyeg alól a tartalékkulcsot, és elindult a templom felé. Egy alacsony épület volt, amit vörös téglából építettek. Nem volt se szép, se látvá- nyos, se monumentális. Theo nagyot sóhajtott és bement. Az üvegajtón át egy tágas előtérbe jutott, ahol egy asszony éppen a követ mosta fel. Ő igazította útba a fiút. – Vittorio atya odabent van és meditál, de úgy vélem, nem kellene zavarnia őt. – Nem zavarom. Kollégák vagyunk ugyanis. Én Theofil vikárius vagyok. Megbeszél- ni valónk van... Az asszonyt nem hatotta meg Theo kissé nagyképű megnyilatkozása, de az oltár felé bökött. – Ott van a tisztelendő úr az első sorban. De szerintem nem kéne zavarnia! Dühös lesz! Theo bement a világos és modern templomba, ami egy csöppet sem hasonlított az eu- rópai, aranytól csillogó, veretes díszítésű katedrálisokra. Előrement az egyszerű oltárig, ahol a padok első sorában „meditált” e szent hely gazdája. Theo megállt mellette, és azon gondolkodott, hogy felébressze-e. Végül úgy döntött, hogy igen. Magasra emelte a dzsip kulcsát és a padló kövére ejtette. Az atya összerán- dult, majd kinyitotta a szemét. – Mi az isten van? – nézett dühösen Theóra. – Mit akarsz most fiam? Meditáltam éppen, ha nem láttad volna! – De láttam. Bocsánat a kulcsért. A nevem Theofil Becket. Vikárius vagyok Biggin Hillben. – Ó, igen? Az más... Tehetek valamit éretted? – Igen. Arra kérném, hogy sürgősen gyóntasson meg engem, mert halálos bűnt kö- vettem el! – Nem mondod? Ilyeneket naponta tízet is hallok. Mi lehetne akkora bűn, hogy halá- losnak nevezed fiam? Az élet tapasztalod még nem lehet nagyon bő, így arra gondolok, hogy valami nő miatt vagy most itt. A valódi halálos bűnök elkövetéséhez te még na- gyon fiatal vagy, és kevés hozzá az amit éltél, valamint nem vagy politikus se, mert az megmagyarázná... – Meggyónhatnám, atyám? Meg? – sürgette türelmetlenül az öreget Theo. Az atya nagyot sóhajtott és elindult a fülke felé, ami szintén nem hasonlított a klas�- szikus sötét és rácsos fülkékre. Itt ez egy kis asztal volt, a közepén valami sűrű futónö- vénnyel elválasztva. Ide ültette le a fiút. – Na, mondjad fiam, ha már annyira sürgős... Theo megfogta a nyakában lógó keresztet, és máris nekiesett a szabvány szövegnek! – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta újabb bűnöket követtem el... 69

– Jól van már! Halljam ami nyomaszt téged. – Atyám, én pap vagyok. Igaz, most a pocsolya indiánoknál élek, mert a püspököm odaküldött téríteni... Theo látta a növény levelei között, hogy Vittorio atya elnyomott egy ásítást, de ő lelkesen folytatta. – Találkoztam egy lánnyal, és bűnös kapcsolatba kerültem vele. Idehozott a néniké- jéhez és két éjszaka is vétkeztem vele... Az atyának le-le billent a feje, pedig nagyon iparkodott ébren maradni, de hát több ezer ilyet hallott már a hosszú szolgálata alatt. Mivel Theo rendületlenül ostorozta ma- gát, és állandóan a „halálos bűn” körül forgott a mondanivalója, Vittorio atya megelégel- te az egészet. Megállította Theo szómenését... – Na, elég is lesz ennyi fiam! Már tudom és értem is, hogy mi a nyűgöd, amitől nem tudsz nyugodtan aludni így hajnalok hajnalán! Akkor most elmondom neked, hogy mi van! Az van, hogy téged valaki papnak adott, miközben benned egy fikarcnyi elhiva- tottság sincs e feladat iránt, ellenben egy nagy adag tisztesség és kötelességtudat szorult beléd, ami ebben az olvasatban elég nagy baj. Miért? Mert megölöd vele a lelkedet. Na, izé... Mit is akartam... Ja, igen. Feloldozlak a bűnöd alól az Atya, a Fiú, meg stb... De úgy is tudod a többit. Na, húzzunk el innen... Az atya felugrott a kisasztal mellől, és intett a fiúnak, hogy kövesse. Az irodájába mentek. Más templomokban ezt sekrestyének nevezik, itt az is csak egy iroda volt. Oda- bent leültette egy fotelba, és némi is viszkit töltött maguknak. – Még korán van ehhez, de viszont nagyon jólesik. Na, Isten-Isten... – emelte Theo felé a poharat. Vittorio atya leült a fiúval szemben és beszélni kezdett. Különösen csillogott a szeme. Szárnyalt a lelke. Úgy érezte, most megint megmenthet egy tévelygőt az ördög mohó karmaiból... – Amiért idejöttél hozzám, az ezer papból kilencszázkilencvennel megtörténik. Ebből kilencszáz az élete végéig elköveti azt, amit hetente meg kell gyónnia, a másik nyolcvan pedig vagy meghal, vagy meghülyül, vagy agyonveri valami szülő, mert a kisgyerekét molesztálta a hittanon! A maradék tíz pedig szent ember. Na, én még egy olyat sem lát- tam életemben... Mindannyian tudjuk, hogy ez a vallásunk egyik nagy hibája. Amíg egy jó pápa, vagy egy jó zsinat el nem törli, addig marad a gyónás. – Azt tetszik mondani, hogy minden pap? – Azt. És miért? Mert a pap is ember. Isten nem arra teremtette a férfit, hogy pap le- gyen, hanem arra, hogy ha esetleg pap lesz, akkor segítse, támogassa azokat a lelkeket, akik segítségre szorulnak, mert arra nem a papnak kell rászorulnia. Én nem tudom, hogy a te nevelő atyád beszélt-e erről, de ha hazamész, nézz körül egy kicsit. Ne kérdezd meg őt, mert ezt soha nem fogja megmondani neked, hanem kérj meg rá egy barátot, hogy nézzen utána, merre jár az atya a szabad idejében. Hamar kiderül majd, hogy ő is csak egy gyarló ember... – Úgy értsem, hogy nem bűn az, amit tettem? De hát nekem ezt tanították! – Dehogynem bűn! De nem Isten előtt. Emberi törvény ez... Ember alkotta valami önös érdekből. Mondok neked valamit. A katolikus teológia szerint a cölibátus eredete 70

Jézus és az apostolok példája, akik nőtlenül vállalták a szent feladatukat. A célja az, hogy a pap minél tökéletesebben tudjon ragaszkodni az Úr szolgálatához! Fiatal papok megpróbálják a vágyukat magukban elintézni... – Csak nem arra céloz... – habogott Theo. – Jaj fiam! Persze, hogy arra. Nem beszélek világosan? Kiverik, ahogy azt kell! De közben hirtelen rájuk tör, hogy jaj! Ez is bűn! De vajon nem volt-e ennek is bibliai megfelelője? De bizony volt! A jó öreg Ónán főpap esete. Te is olvashattad. Mózes első könyvében találhatod: És mondá Júda Ónánnak: Eredj be a te bátyád feleségéhez, és vedd feleségül mint sógor, és támassz magot a bátyádnak. Ónán pedig tudja vala, hogy a magzat nem lesz az övé, azért valamikor az ő bátyja feleségéhez beméne vala, és ott a földre vesztegeté el a magját, hogy bátyjának magot ne támasszon... Theo döbbenten meredt Vittorio atyára. Arra gondolt, hogy biztosan meghibbant az öreg. Az atya azonban észre sem vette a fiú aggodalmát. – A biblia is tartalmazott házas és gyerekeket nemző papokra vonatkozó utalásokat, amíg az 553-as második konstantinápolyi zsinaton minden erre vonatkozó nyomot ki nem töröltek belőle, a reinkarnációra vonatkozókkal együtt! De az igazság kérdéseiben soha nem születhet egységes válasz, az emberek világnézeti és hitbéli különbözősége miatt. Sajnos Konstantin akkor tönkretette a vallásunkat... Theo magába roskadva ült. Lelki támaszért jött, és egy csomó kétséggel lett „gaz- dagabb”. Nem erre számított, ugyanakkor ez a modern gondolkodású öreg pap némi megnyugvást is adott neki. Azt a tudatot, hogy az egyház hibás tilalmát nem kell túl komolyan venni. Úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, megkérdezi! – Atyám. Fiatal korában Ön is tett olyasmit, ami nem volt helyes? – Természetesen. Iszogattam, káromkodtam, néha csaltam a kártyán... – Nem erre gondoltam... – Tudom, fiam, hogy nem erre. Akkor elmondom. Nekem is volt olyan, mint most neked. Kis híján itt hagytam érte a hivatásomat. De vége lett, és jött a következő, aztán még több, végtelen sorban. Ettől még nagyszerűen végeztem a munkámat, és segítettem mindig a nyájat, ami hozzám tartozott. Bizony, néha még szemtelenkedtem is néme- lyikükkel. Egyszer egy nem kimondottan szép hölgy ült be a gyóntatószékembe és azt mondta: – Tisztelendő atyám, én vétkeztem. Hiú vagyok. – És mond el nekem drága gyermekem, mire vagy hiú? – kérdeztem. – A szépségemre atyám. Ugye ez bűn? – Ez nem bűn, gyermekem, inkább csak túlzás... Tehát azt mondom neked fiam, hogy nézz magadba egy nyugalmas órában. Vizsgáld meg, hogy neked való-e ez a pálya, és ha a legkisebb kétséged is van felőle, akkor lépj ki innen! Az egész életedet teszed tönkre azzal, ha rossz döntést hozol! Az egész életedet! Áldjon meg az ég fiam! 71

Theo kitámolygott a kocsijához. Forgott körülötte a világ. Csak ült a dzsipben és vár- ta, hogy a gondolatai rendeződjenek. Nem sokáig kellett várnia... – Rosszul van, uram – kopogott a rendőr a dzsip ablakán. – Megtenné, hogy lehúzza az ablakot? Theo letekerte az üveget és zavartan nézett az őt fixírozó nagydarab, kopasz rendőrre. – Nem... Nincs semmi bajom, csak nem azt kaptam itt a templomban, amire számí- tottam... – Miért? Nem sikerült kirabolnia Vittorio atyát? – nyúlt a pisztolytáskájához. – Szí- vott valamit? Odaadná a papírjait? – Természetesen – sápadozott. – Kiraboltam? Soha életemben nem vettem el mástól egy szöget sem... És nem használok semmiféle szert! – Mindenki ezt mondja errefelé... Ne vegye le a kezét a kormányról ha jót akar. Fo- lyamatosan látni akarom a kezét! Mindjárt jövök... A rendőr Theo papírjaival visszament a kocsijához, és rádiózni kezdett. Egy darabig hallgatott, majd vigyorogva bólogatni kezdett. – Hát miért nem mondta rögtön, hogy maga az a pap, akit égre-földre keres Moore se- riff? – lépett vissza a dzsiphez. – Azt hitte, hogy baja esett, mert még soha nem járt ilyen nagyvárosban! Tessék. Itt vannak a papírok. Egy jó tanácsot is adok melléjük magának. Itt, Los Angelesben ne üldögéljen a kocsijában úgy, hogy mereven és mozdulatlanul néz ki a fejéből. Ilyet csak a belőtt kokszosok tesznek, akik mindenre képesek. Na, menjen mert a seriff már ideges... Theo visszagurult Clara mama házához. A kapuban ott állt Rob seriff és dühösen nézett rá. – Nem szóltál, hogy elmész. Úgy gondolom, valami templom félébe mentél, mert bizsergett a lelked. – Úgy van. Templomban voltam. Muszáj volt. – Na, és megérte? Kisimultál tőle, mint egy vasalt gatya? Mert elég szarul nézel ám ki édes komám! – Nem is tudom... Sok furcsaságot hallottam ott. Ráadásul egy rendőr is elkapott! – Tudom, már hívtak a srácok. Csak azért kértem meg őket, hogy nézzenek körül a templomok környékén, mert ez itt nem a Görbe Fenyő hegy. Itt hamar bajod eshet, ha nem úgy viselkedsz, mint amit megszoktak errefelé. Majd elmesélem, de most gyere be, mert addig nem adtak reggelit, amíg elő nem kerítelek... Theo „elveszésén” hamar túltették magukat mindannyian. Vidám hangulatban telt a reggeli, ahol közös döntés született arról is, hogy ebéd után elmennek és megnézik a közeli és híres látványosságot. Innen alig tíz mérföldnyire vannak az Universal filmstúdió műtermei, ahol egy csomó nagy produkció díszletei közt lehet sétálni, miközben indiánok és cowboyok lövöldöz- nek, a Jurassic park dínói kapkodnak a látogatók felé. Mivel Clara mamán kívül még senki sem járt ott, a döntés osztatlan örömet okozott. Az is természetes volt, hogy Rob vezet majd, mert ő ismerte jól a környéket. Mielőtt 72

Bishop városka seriffje lett, itt Los Angelesben, azon belül Pasadenában volt rendőr. Ő tudta igazán, hogy itt mit, miért... Természetesen Manuela öreg Mustangjával mentek. Elől a seriff és Clara ült, aki egy pillanatig sem titkolta, nagyon boldog attól, hogy Moore seriff az ő vendége lehet. Hátul Theo és Manuela igazi szerelmespárként, egymást átölelve várta az indulást. A fiú nyugodt volt. Vittorio atya szavai még most is ott csengtek a fülében: a pap is ember. „Isten nem arra teremtette a férfit, hogy pap legyen, hanem arra, hogy ha esetleg pap lesz, akkor segítse, támogassa azokat a lelkeket, akik segítségre szorulnak, mert arra nem a papnak kell rászorulnia...” E szavak békét hoztak számára, ezért boldogan fúrta be magát Manuela karjai és egyéb kívánatos testrészei közé... Az Universal Studio egy nagy vidámparkot épített a területén. A cég híres filmjei vonzották ide a látogatók százezreit, akik nyitott oldalú kis jármű-szerelvénnyel végig- járhatják a vezérlőtermeket, díszletraktárakat és a filmes helyszínek stúdióit. Maguk a díszletek is vérbeli hollywoodi élménnyel szolgálnak. Van itt régi Mexikó, vadnyugat, egy New York-i utca, Bates Motel a Psycho című Hitchcock-filmből. A Szü- letett feleségek díszletei közé is bemehetnek. A látogatók túlélhetnek egy 8,3-as földrengést, közelről láthatnak vízözönt, találkoz- hatnak a Cápa című Spielberg-film rémségével, de mászkálhatnak a két kőkorszaki szaki otthonában is. Nagyszerű szórakozásnak ígérkezett. Theo viszont megint feszült lett, amikor meglátta, hogy a belépő 80 dollár fejenként. Őrült soknak tartotta, de Manuela két puszival leszerelte őt. – Ne aggódj ezért kérlek. Mondtam már. Ma nekem van, holnap neked. Ez semmi, csak szaros pénz. Szót se érdemel. Legfeljebb akkor, ha nincs... Késő este lett, mire végignézték a temérdek látnivalót. Adódott egy kissé kínos jele- net is. A Psycho című filmből ismert Bates motel előtt álltak, amikor a recepció ajtajá- ban megjelent Norman Bates egy hatalmas késsel és őrült tekintettel feléjük közeledett. Moore seriff viszont azonnal a helyzet magaslatára állt! Egy nagyszerű parasztlengővel kiütötte a szegény színészt (aki amúgy nagyon hasonlított Anthony Perkinsre), pedig a túravezető üvöltve próbálta megállítani őt! Ebből egy kisebb botrány keletkezett és a túravezető a biztonságiakat is odahívta a rádióján! Moore szerencséjére a biztonsági emberek vezetője egykor Rob rendőrtársa volt. A leütött színész is magához tért, és nem haragudott a seriffre, mert mint mondta, havonta előfordul ez. – Tudják uraim, a látogatók nagyon hitelesnek érzik az alakításomat. Valódinak gon- dolják a támadást. Egyszer talán a stúdiók közül is észreveszi majd valaki, és kapok a tehetségemhez méltó szerepet... – sóhajtozott szegény. Így aztán békés véget ért ez a kellemetlen helyzet. Ezt feledtetendő, Rob azt javasol- ta, hogy menjenek le az óceán partjára, mert ismer ott egy isteni spanyol éttermet. Éhes volt ugyanis, és tacót óhajtott fogyasztani. A társaságnak nem volt ellenvetése, így hát elindultak le a partra. Rob Santa Monica északi részén keresgélte a csehót, de nem találta ott, ahol lennie kellett volna. 73

– Ááá... Öregszem már, és hülyülök – morgott félhangosan. – Pedig itt volt valahol... – Igazán nem számít drága Rob – nézett rá áhítattal Clara. – Keressen egy hasonlót. Arra már biztosan emlékszik majd legközelebb! – Igaza van kedves – vigyorgott a seriff. – Keresek is, mert nagyon éhes vagyok... A part mellett haladó East Pacific highway, és a Channel road sarkán állt meg. Itt volt a Sam’s by the Beach mediterrán étterem. Kellemes, tiszta és csendes hely volt, nagy- szerű illatokkal megáldva. Az ablakai az óceánra néztek, de nem sok értelme volt most annak, mert így este a hatalmas vízfelület helyén csak egy nagy feketeség sötétlett. Igaz, néhány gyönyörűen kivilágított sétahajó megtörte ezt a félelmetes feketeséget. A vacsora nagyszerű volt és nagyon jó hangulatban telt. Egyedül Theo vágott sava- nyú képet, mert megint Manuela fizetett helyette, de a harmadik pohár sörtől végre ő is felderült kissé. – Kedveseim! Köszönöm, hogy eljöttetek hozzám, és vidámságot hoztatok az éle- tembe – nézett a társaságra Clara mama. – Ha most nem volna itt Rob, Theo és Manu- ela, akkor a nőegyletben hallgatnám a szingli öreglányok sirámait, vagy a Mit főzzünk maradékokból című agyament főzőshowt nézném otthon. Ehelyett kardhalat eszem egy csinos férfi mellett ülve úgy, hogy velem szemben egy igen csak összeillő szerelmes párt látok. Na, ezt nem véletlenül kaptam a jóistentől! A társaság megtapsolta Clara tósztját és vigyorogtak Rob seriff zavarán, amikor Clara közelebb nyomakodott a székéhez. – Hát... Izé... Nagy nap ez a mai – fészkelődött Rob. – Azért is, mert nem volt beter- vezve se nekem, se ezeknek a taknyosoknak itten. De nem lehet úgy élni, hogy csak a kötelességünket tesszük megállás nélkül. Én már vagy öt éve nem voltam szabadságon. Most sem akartam, de így alakult. Amikor a nejem otthagyott egy görény New York-i zsaru miatt, akkor még inkább a munkába menekültem. Nem is emlékeztem már arra, hogy milyen is az óceán partján vacsorázni. – Hány napra jött el otthonról? – érdeklődött élénken Clara. – Csak azért kérdem, hogy készülhetek-e még néhány ilyen alkalomra? – Hát nem is tudom – pillogott Rob. – Igazából úgy tudják a kollégáim, hogy valami rossz fiúk után szaglászom itt. Nem mondtam, hogy nyaralni jövök... Holnap muszáj lesz egyenesbe tenni a dolgokat... – És Fehér Medve mit tud rólam? – érdeklődött óvatosan Theo. – Azt, hogy eljött számodra is az ideje az élet megismerésének. Azt mondta, hogy „az a tüzes lány”, vagyis Manuela most megmutatja neked az életet. Azt, amit eddig csak a tévében láttál. A lelkedben összecsap amit eddig ismertél azzal, amit most tapasztalsz meg ebben az őrült nagyvárosban. Amikor visszamész a hegyre, az ottani csendben a lelked már tudni fogja, hogy melyiket válaszd. Van idő. Egy hét még biztosan... Manuela fészkelődött a székében. Unta már a sok beszédet. Theót szerette volna csó- kolgatni a parton. A gondolatot máris tett követte. – Megkérdezném, hogy nagy baj volna-e ha mi most lemennénk a vízhez? Muszáj egy kicsit mászkálni a kaja után. 74

– Mér’ volna baj? – kérdezte Rob. – Az a normális ebben a korban. Reggelenként a takarítók ezerszámra gereblyézik össze a használt kotonokat a homokból... Egy idő múlva mi is utánuk megyünk, ugye kedves? – Óh, igen! Nagyon romantikus éjjel az óceán... Az East Pacific highway választotta el az éttermet a parti homoksávtól. A kétszer háromsávos úton soha nem kelhettek volna át, ha nem lett volna ott egy aluljáró. Ezen jutottak ki a hatalmas homoksávra. Sajnos, amire Manuela számított, az nem pontosan úgy és olyan volt... Ő azt hitte, hogy a sötétségben lefekszenek a meleg homokra, és ott mindenféléket fognak művelni. De hát nem úgy lett. A parton ugyanis nem volt sötét! Santa Monica fényárban úszott ugyanis, és ettől a partot is halvány, derengő fény borította be. Látták, hogy nagyon sokan sétálnak, üldögélnek a selymes homokon. Intimitásra nem volt sem- mi esély. Lementek egészen a vízhez. Az óceán szinte teljesen sima volt, mert a szél sem rez- dült, ami elég ritka errefelé. Déli irányban ragyogó villogó fények színezték be a vizet, és dübörgő zene hangjai szűrődtek át a félhomályon. Egy nagy móló állt ott, a Santa Monica pier, amelyen egy vidámpark működött. Különös, nem evilági látványt nyújtott Theónak. Megbabonázva bámulta. – Tetszik, ugye? – bújt hozzá a lány. – Meg lehetne szokni ezt az életet, nem? – Nem is tudom. Egyenlőre még felfognom is nehéz. Kell még idő, hogy megértsem. Levették a cipőjüket és a partra kifutó apró hullámok langyos vízében sétáltak. Egy- más derekát fogva, lassan és boldogan. De hamar szertefoszlott az idill... Manuela előre mutatott. – Na, ez hamar ment! – Micsoda? – érdeklődött Theo. – Nem látod? Ott mennek a homokban! Ekkor már a fiú is látta, hogy Clara és Rob szorosan összefonódva ballagnak az óceán felé. Ott aztán ledobálták a ruháikat, és kézen fogva befutottak a vízbe! Egy idő múlva már csak a fejük látszott ki a habokból... – Hát ez szép – nézett dühösen Manuela. – Alig egy napja ismeri a férfit, és máris meztelenkedik előtte! Ráadásul legalább öt évvel idősebb is nála. De lehet, hogy nyolc- cal... Egy öregasszony! – Lehetnek itt cápák? – aggodalmaskodott Theo. – Úgy tudom, hogy nem biztonsá- gos éjszaka az óceán... – Igen, vannak. Amúgy az nappal sem biztonságos. Például ellophatják a ruháikat. Menjünk oda, hogy nehogy megtörténjen. Leültek Clara és Rob ruhái mellé a homokba. A fénycsíkok által megvilágított vízben jól látszott a két úszó. Eddig még nem ették meg őket, úgy tűnt. Nagyjából fél óra múlva indultak kifelé. Amikor meglátták a fiatalokat, vidáman in- tegettek nekik. 75

– Hej, ez nagyon jó volt – lelkesedett Rob. – Nem akarjátok kipróbálni? – Nem – duzzogott Manuela. – Cápák vannak odabent! Kész csoda, hogy megvan még a micsodája... Ezt onnan tudta, hogy Rob és Clara minden szégyenkezés nélkül álltak előttük, és komótosan öltözni kezdtek. – Megint húsz évesnek érzem magam – nevetett Clara. – Akkor úszkáltam itt először fiúval így, pucéran. Az a srác azonban rettentően ideges volt. Azt hittem, attól fél, ami majd történni fog a vízben, de kiderült, hogy nem! Végig azokra a hülye cápákra gon- dolt. Soha többé nem találkoztam vele! A társaság lassan visszaballagott Manuela rozzant kocsijához, és hazamentek Clara otthonába. Már majdnem hajnalodott. Máshol ilyenkor mindenki aludni tér. Máshol. De nem itt... Manuela és Theo lezuhanyozott és ágyba bújt. Ekkor azonban a lánynak eszébe ju- tott, hogy a teásbögréje ott maradt a konyhában. Kiugrott hát a takaró alól és kiment. Nem gyújtott villanyt, mert nem volt messze a konyha. Ekkor meglátta Clara mamát, aki a kezében kedves kispárnájával osont be éppen a seriff szobájába! Manuela döbbent állt, majd tovább csoszogott a konyhába. Visszafelé, teával a kezében megállt a kisszoba előtt, és szemérmetlenül hallgatózni kezdett. Oda- bentről dörmögés, vihorászás és egyéb, nem alvásra utaló hangok hallatszottak... Manuela ekkor már nem haragudott. Elröhögte magát, majd becsusszant a fiú mellé, hogy elvegye végre magának, azt, amire vágyott. Többször is... Másnap a reggeli ismét kiváló hangulatban zajlott. Úgy látszik, ez már csak így lesz, amíg együtt ez a csapat. Manuela vigyorogva nézte Clara mamát, aki büszkén feszített Rob mellett. A seriff is ki volt simulva, mint a vasalt gatya és tele volt életerővel. Éppen helyre rakta Theo egyik nyűgét. Munkát talált számára! – Megoldottam a pillanatnyi pénzügyi gondodat fiam! Találtam neked munkát. Csak egy hét, de kemény ezer dolcsit fizetnek érte! – Az remek – kapta fel a fejét a müzlis tálból. – Autómosó? Mert ott már dolgoztam diákként. Igaz, azért csak heti ötven dollárt fizettek... – Nem fiam! Príma és minőségi papi munka. Esketés, napi nyolcszor, tízszer! – Tízszer? Miféle templom az, és hol van? – Az egyik wedding chapel Vegasban. Már várnak. Holnap kezdesz... – De hát... Izé... Hogy jutok oda? És... És mi lesz Manuelával? – nyökögött Theo. – Vagy most indultok, és akkor estére ott lesztek, mert 280 mérföld az út, vagy vesz- tek repülőjegyet kétszáz dolcsiért, és akkor negyven perc alatt ott vagytok. Ráértek át- gondolni... Theo örült is, nem is. Munka, de milyen? Valami futószalagos esketés félrészeg pá- roknak. Manuela ellenben nagyon örült. Régi vágya volt már elmenni egyszer Las Veg- asba, és most itt a lehetőség. – Nincs ezen mit gondolkodni! Mivel nincs kedvem átautózni egy forró sivatagon, menjünk repülővel. Már pakolok is... 76

Theo lassan kezdte megszokni, hogy az ő feje fölött születnek olyan döntések, ame- lyek befolyásolják az életét és persze mindezek a megkérdezése nélkül, de azt is el kellett ismernie, hogy ezek a döntések jó élményeket, tanulságos élethelyzeteket hoztak számára, amiket hasznosíthat majd a későbbiekben. Egy ilyen döntés következtében most itt ül egy repülőgépen, és az ablakon át az odalent elterülő sivatagot bámulja. Egyetlen megnyugtató momentum volt számára eb- ben az egészben. Az, hogy pénzt kereshet, és végre vissza tudja adni Manuelának, amit ráköltött. Amúgy a repülés, amit még soha nem élt át, kifejezetten tetszett neki. Annyira azért nem volt bigott, hogy elhiggye a felhőkön utazó angyalkák meséjét, de azért akaratlanul is kereste őket a szemével... A repülőtéren egy kedves hölgy várta őket a kezében egy táblával, amire ezt írta: T. Becket atya és titkára. Theo döbbenten nézte a táblát. – Én vagyok Theofil Becket asszonyom. Ő pedig Manuela Ortiz kisasszony... – Jaj de örülök atyám, hogy megjött! Hogy van? Rose a nevem. Én vagyok a kápol- nánk menedzsere. Hol van a poggyásza? – csicsergett a hölgy. – Őöö... Nincsen csomagunk. Úgy tudom csak hét napról van szó... – Valóban. Majd itt vesznek, amire szükségük van! Ha még nem jártak itt Vegasban, akkor előbb engem kérdezzenek meg, hogy mit hol lehet kapni, mert itt van ám olyan, hogy egy zokni 2 dollár, de a csillogó helyeken ugyanaz 50! Én viszont ismerem a jó lehetőségeket. Na, jöjjenek csak utánam... Rose asszony egy hófehér limuzin felé tartott, amiből egy fiatal sofőr pattant ki és kinyitotta nekik az ajtót. Theo vöröslő képpel mászott be a hatalmas batárba, de azért azt is meglátta, hogy az a kölök szemtelenül belebámult Manuela dekoltázsába. Ettől olyan érzése lett, amilyen még soha életében. Szívesen pofán vágta volna az ipsét... A kölök a Flamingo road egyik jellegtelen épületénél állt meg. Egy hatalmas parkoló oldalában sorakozott mindenféle létesítmény. Volt itt étterem, ruhás és kacatos bolt, cuk- rászda, McDonald’s és Starbucks Coffee. Köztük állt az Örök Szerelem kápolna is, egy jellegzetes vegasi villámesküvő helyszíne. „Itt megtalálod az igazi boldogságot” hirdette egy rózsaszínű tábla, melynek két ol- dalán papírvirág girlandok lógtak. Manuela elröhögte magát tőlük... – Fáradjanak be, atyám – lelkesedett Rose. – Nézzék meg belülről is a mi kis büsz- keségünket. Úgy is lett. Bementek a hőségből a kápolnába hűvösébe. Teljesen más látvány fo- gadta őket mint kívül. Itt bent mintha egy másik építész dolgozott volna. Egy normális. Ízlés és visszafogottság jellemezte a termet. Halványkék és fehér színek uralták, a fa- lak és a bútorok is harmonizáltak ezzel. Mindössze tíz szék volt a teremben, de ez bőven elég volt eddig. Az ilyen esküvőkön általában négy-öt vendég van jelen... – Nagyon szép – mondta Manuela. – Mondja kedves Rose, van „Elvis” is? – Hát hogyne volna! Kettő is! Hamarosan jön is valamelyik, mert ötkor van az első esküvő... 77

– Ötkor? – döbbent meg Theo. – Három óra, és még fel sem készültem... A reveren- dám sincs itt. – Ó, az nem is kell atyám. Itt másmilyent használunk, mint a templomokban. Az öné már ott van az öltözőben. Van valami kérdése a szertartással kapcsolatban? Látott már ilyen esküvőt? – Nem, csak hallottam róla ezt-azt... – Akkor röviden elmondom. A szokásos liturgiát itt nem kell végigvinnie. Néhány kedves megszólítás, egy ima, áldás. Kérdés, hogy akarod-e, stb... Akarom, igen... Akkor mától férj és feleség vagytok. Ennyi. Ha aranyos a pár, ami gyakran előfordul, akkor néhány kedves szó is mehet a végére. Nincs ám sok ideje atyám! Húsz perc max. Féló- ránként jönnek a párok... – És a papírok, engedélyek, anyakönyv? – Mindent én intézek. Az tévhit ám, hogy ide csak úgy be lehet esni és összeházasod- ni. Az anyakönyvi hivatalban először is házassági engedélyt kell igényelni 80 dollárért, amely egy évig érvényes. A szertartás végén aláírják az anyakönyvet, és azzal jogilag is házasok. Kevesebb a cécó, de ugyanolyan érvényű a házasság, mint egy kétórás cere- mónia után lenne! – És pénzzel kell foglalkoznom? – aggodalmaskodott tovább Theo. – Nem atyám. Mindent én intézek. Néha előfordul, hogy tesznek az ön zsebébe némi borravalót, de az nem túl jellemző. Pár dollár azonban összejöhet. – Mennyi lehet az „pár” dolcsi? – jött izgalomba Manuela. – Á, nem sok. Talán két-háromszáz egy nap... Theo és Manuela alig tudták visszafojtani, hogy ne visítsanak fel örömükben. Ennyi pénzt még alig láttak egyben... – És mondja kedves Rose, mi van akkor, ha valamelyik pár nem keresztény, vagy nem vallásos? Akkor ki adja össze őket? – Természetesen ön, atyám. Minden igényt kiszolgálunk itt, de a kápolnánk felszen- telt hely, ezért ide nagyrészt olyanok jönnek, akik a papi esketést igénylik. Ha nem, akkor ön nem papként, hanem anyakönyvvezetőként végzi el a feladatát. Oké? – Persze – sóhajtott Theo. – Remélem nem rontok el semmit... – Akkor jöjjön atyám, megmutatom az öltözőjét. Készüljön, mert ötkor kezdünk. A nap végén pedig Bobby elviszi magukat a szállásukra. Ja, a bérét mindig este fizetem ki. Annyi, amennyi Johann atyáé. Ezerkétszáz dollár. – Őöö... A hét napra, nem? – Dehogy is! Naponta. Jaj, de jó humora van atyám. Papoknál ritkaság az – nevetett az asszony, aki nem látta, hogy a fiúnak enyhén remegni kezdett a keze... – Még egy utolsó kérdésem volna – pillogott Theo az asszonyra. – Ez a Johann atya most hol van? Őt helyettesítem ezen a héten, ha jól sejtem. – Igen. Az atya New Yorkba ment. Úgy tűnik, előléptetik őt! Mindig is püspök akart lenni, hát most talán sikerül neki. De itt hagy bennünket, ha így lesz. A jövő héten kide- rül... Na, kövessen atyám! 78

Az oldalajtón át egy kis irodába jutottak. Íróasztal, fotel, szekrény, telefon. Ennyi volt az egész. Egy kisebb ajtó a mosdóba vezetett. Volt ott tusoló és minden egyéb, ami egy ilyen helyen kell. Szava nem lehetett senkinek... – Itt vannak a kellékek – nyitotta ki a szekrényt Rose. – Öltönyök ha nem papként, és egy palást ha papként kell funkcionálnia. Itt, ebben a kis hűtőben talál Colát, ásványvi- zet, kávét. Ha bármi kell, csak szóljon nekem. – Maga is itt lesz velem? – Nem. Én hátul vagyok a bejáratnál. Vigyáznom kell, nehogy összekeveredjenek a dolgok... Rose asszony nem fejtette ki bővebben, hogy ez mit jelent, de Theo úgy gondolta, majd menet közben úgyis minden kiderül. Felvette hát a szép szürke öltönyt. Majdnem jó volt rá. Talán egy csöppet bő volt. Meglepődve látta, hogy az öltöny va- donatúj! Azt hitte, hogy Johann atyáét kell felvennie, de nem. Újat kapott. Azt elképzelni sem tudta, hogy honnan tudhatták a testméretét... – Na, kedvesem! Most aztán megcsípted az álom melót! Ha csak egy kis szerencsénk van, tíz évig el sem megyünk innen – lelkesedett Manuela. – Csak egy hét. Ennyit mondtak. Lehet, hogy nem is fogok megfelelni. Soha nem csináltam még ilyet... – Most fogsz drágám. Az első kettőnél itt szurkolok neked az irodában! Ekkor megszólalt a telefon. Rose asszony közölte, hogy megérkezett az első pár. Val- lásosak, úgy hogy kell a palást is. A nevük John és Adele... Odakint megszólalt a zene, amitől Theónak megremegett a gyomra. Lámpaláza volt, mint egy színésznek. Vett egy mély levegőt, és belépett a kápolnába. Ott aztán egy pillanat alatt megnyugodott. Az elképzelt sokadalom helyett csak négy ember álldogált odabent. Egy idősecske hölgy és egy öregember. Mögöttük két nő állt unott arccal. A bérelhető tanúk. Húsz dollárt kaptak egy ilyen alkalom után. Általában diákok vagy unatkozó háziasszonyok vállalták ezt a „munkát” egy kis zsebpénz kiegé- szítésre. Theo megállt előttük. Látta, hogy a személye semmiféle érzelmet sem váltott ki az „ifjú” párból, így hát elkezdte a ceremóniát. Hamar eljutott a kérdésig. Először a nőhöz fordult, akinek legalább húsz dioptriás szemüvege volt. Theo nem volt meggyőződve arról, hogy a nő egyáltalán látja őt... – Kedves Adele. Akarod-e férjedül az itt megjelent Johnt? Igennel, vagy nemmel válaszolj. – Óh, igen... – rebegte az ara. – És te John? Akarod-e hites feleségedül az itt álló Adelét, amíg a halál el nem vá- laszt? Az öreg csak állt és Theót nézte. Kedvesen mosolygott és bólogatott. Válasz azonban nem jött. – Őöö... Kedves John – kérdezte volna még egyszer, amikor a menyasszony szisze- gett felé. – Süket mint az ágyú! Hangosan mondja atyám! 79

– És te John? – ordította Theo. – Akarod-e hites feleségedül az itt álló Adelét, amíg a halál el nem választ tőle? – Mi van? Ja, persze! Vagyis izé... Igen! Akkor hol írjam alá, he? Nagyon kéne már pisálnom ugyanis... A pár gyorsan aláfirkantotta az anyakönyvet, majd kezet fogott Theóval és a két bér- tanúval. – Adele! – ordított a kisöreg. – Add oda a papnak a borítékot! Legalább neki legyen egy jó napja! Na, Isten velük. Merre van itt a pisálda?... A menyasszony, illetve most már a feleség háromszori próbálkozásra sem tudta el- találni Theo zsebét, pedig olyan közel hajolt hozzá, hogy távolabbról akár erkölcste- lenségnek is tűnhetett volna, amit tett. Végül a fiú elvette tőle, hogy mihamarabb véget vessen ennek a cirkusznak! Remegve ült le az irodában. Manuela azonban boldog volt. Gyorsan kinyitotta a bo- rítékot. 50 dollár volt benne. – Nagyszerű voltál kedvesem! Büszke vagyok rád. Láttam, hogy megdöbbentél raj- tuk, de készülj fel az ilyesmire. Ez itt Vegas. Itt aztán mindenféle népek vannak ám. Fogadd el. Ők is Isten teremtményei, még ha némelyiket nem is gondolnánk annak... Theo ivott egy narancslét és szuszogott egy kicsit. Tíz perc múlva ismét csörgött a telefon. Most nem kellett a stóla. Valami ateisták jönnek, legalább is Rose azt mondta. A nevük Bob és Lizzy. Theo már szinte rutinosan lépett ki az irodából, de megint nem azt kapta, amire fel- készült! Nem bizony. Egy csomó ember szorongott a csöppnyi kápolnában. A pár sehol, ellenben egy Elvis imitátor, akiből rengeteg van itt Vegasban, hangosan énekelve szóra- koztatta a nagyérdeműt. Theo megállt a kis asztalka mögött és várt. Úgy vélte, neki semmi dolga ezzel a cir- kusszal, majd Rose asszony elintézi a protokollt. Úgy is lett. A „mű Elvis” oldalt lépett és énekelni kezdte Presley híres dalát, a Can’t Help Falling In Love-t. Az ajtóban megjelent a pár. Theo mereven nézte őket. Azt hitte, valami tréfa áldozata lesz. Pedig nem... Lassan bevonultak és megálltak Theo előtt. A férfi akkora volt, mint egy ruhásszek- rény és olyan hatalmas izmai voltak, amilyet Theo még soha nem látott. Az is csoda volt, hogy egyáltalán mozgatni tudta a karjait. Mindez tele volt tetoválva szörnyekkel, koponyákkal, és több hatalmas, szőrös patkánnyal. Az öltözéke is az alkalomhoz illet. Fehér rövid nadrág, és egy sárga póló, rajta a „Na, ki jön apucihoz?” felirat. Kopaszra borotvált fején a Stateville börtön neve és egy rabokat azonosító sorszám volt látható. Theo tudta, hogy most egy igazi finom úr áll előtte... De a nő sem volt ám különb. Egy fehér menyasszonyi ruha volt rajta, de filctollal mindenféle ábrákat rajzoltak rá. Papagájt, majmot, füstölgő füves cigarettát... Az ő karja is szabadon volt, látni engedve a násznépnek azt a hatalmas tetovált pi- tont, ami a vállától a csuklójáig tekeredett. A piros és kék hajtincsei már szinte üdítőleg hatottak Theóra. 80

A násznép is hasonszőrű emberekből állt. Rob seriff a felét biztosan letartóztatta vol- na, mert nagy valószínűséggel körözték őket. A csepűrágó végre abbahagyta az éneklést, így hát Theo elkezdhette a munkáját. Előbb köszöntötte a párt és a jelenlévőket, majd a kopasz hegyhez fordult. – Kedves Bob! Akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Lizzyt, amíg a halál el nem választ? – Naná! Ezér’ gyüttünk ide! Nem igaz gyöngyöm virága? – lökte oldalba a könyöké- vel az asszonykát, aki ettől majdnem felborult. – Akkor vehetjük ezt igennek? – kérdezte Theo. – Ja. Vehessük... – Kedves Lizzy! Akarod-e hites férjedül az itt megjelent Bobot, amíg a halál el nem választ tőle? – Igen – rebegte a lány. – Akkor Kalifornia állam törvényei alapján, és annak rám ruházott joga által titeket házastársaknak nyilvánítalak! Megcsókolhatjátok egymást... A sokadalom visítva örült, amikor a hatalmas Bob lehajolt a derekáig is alig érő fe- leségéhez és hosszasan megcsókolta. „Elvis” újra énekelni kezdett, és a násznép lassan elhagyta a kápolnát. Theo lerogyott az egyik székre. Remegett a lába ugyanis. Sok volt ez neki mára, pedig még nem is volt vége a napnak... Ahogy ott ült magába roskadva, egy hatalmas kéz markolta meg a vállát. Felnézett és nem látta a kápolna tetejét, mert a tetovált hegy eltakarta. Nem ijedt meg, mert a rémisz- tő Bob vigyorogva nézett rá. – Na, izé... Atya, vagy mi. Jó vót a rizsa, amit tolt nekünk. Az asszony még bőgött is. Tuggya, ő mán a harmadik asszony, akit elveszek itten Vegasba. A másik kettő elszökött tüllem, pedig én egy áldott jó manus vagyok ám! Maga szerint az a pár pofon, ami időn- kint leesett nekik, azé’ el kő’ hagyni engem, he? – Nem. Azért még nem – előzte meg a bajt Theo. – Ugyi! Na, ez a jány nem olyan. Ez engem vert meg a mútkó’ mer szeret, aszonta. Hát el is vettem most hirtelen... De mér is gyüttem most ide? Ja, igen. Ehun van-e. Egy kis lé, hogy igyon valamit az egésségemre. Na, jó van... Köszi, meg minden... A hegy Theo kezébe nyomott egy retkes borítékot, és kiballagott a kápolnából. Manu- ela persze azonnal kitekerte onnan, kinyitotta, és ugrándozni kezdett az irodában. – Ötszáz! Bizony, annyi kedvesem! Most már tuti, hogy eltesszük láb alól ezt a Jo- hann atyát! Éjfélig Theo még hat pár esketését végezte el. Ezek már normálisabb emberek vol- tak. Ami közös volt bennük, hogy valamennyiüket csak néhány ember kísérte el a jeles eseményre. Az utolsó pár éjfél után pár perccel ment el. Rose asszony bezárta a kaput és bejött hozzájuk az irodába. Először is letette Theo elé az ezerkétszáz dollárt. – Itt a bére atyám. Látom, jól elfáradt a végére. Ha megenged egy észrevételt. Nem kellene ám ennyire szívből beszélnie. A többségük alig figyel, ön pedig kikészül a végé- re. Vegye lazábbra az egészet... 81

– Jó, majd megpróbálom. Holnap hánykor kezdek? – Úgy mint most. Ötkor. Ez így lesz minden nap, de vannak olyan napok, amikor csak alig négy-öt pár van. Nagy a konkurencia ugyanis... Rose intett, hogy jöjjenek utána. Elhagyták hát a kápolnát, amit az asszony egy chip- kártyával zárt be. Ilyet se látott még egyikük sem. A járda mellett ott állt már a szemtelen Bobby gyerek is a limóval, és ismét kitárta nekik az ajtót. – Ha megint benézel a melleimhez kisköcsög, akkor kitolom a szemed, világos? – mondta jéghideg hangon Manuela, majd lazán becsusszant Theo mellé. Alig pár utcányira volt az American Inn Motel. Itt állt meg a fehér limuzin. A Boulder highway zajos forgalma, és az épület ronda spenótzöld mázolása nem sok jót sejtetett, de ez van. Egy hétig bármi jó... – Meg is jöttünk kedveseim – pattant ki a kocsiból Rose asszony. – Lefoglaltam itt két szobát az emeleten. A díját persze maguknak kell fizetni, de csak nyolcvan dollár az ára. Nem drága. – Kettőt? De hát minek... – nyitotta ki a száját Manuela, de Theo oldalba könyökölte. – Egyet az atyának, egyet a titkárának, természetesen. Ha bármi gondjuk akad, hívja- nak! Na, viszlát’ holnap ötkor... Visszaültek Bobbyval a limóba és elhajtottak Rose asszony otthona felé. – Miért lökdöstél, he? Azt akartam mondani neki, hogy mi szabad felfogásúak va- gyunk, és szarunk a jó ízlésre... Mi együtt akarunk aludni! – De nem lehet! Ők jóhiszeműen hívtak ide egy papot, aki vélhetően tiszta erkölcsű és becsületes. Nem olyan, mint én... Ha együtt aludnánk lehet, hogy már másnap repül- nénk innen! Ennyi pénzért öt perc alatt találna mást helyettem! Ezen Manuela mélyen elgondolkodott, majd elmosolyodott. Majdnem átölelte és megcsókolta a fiút. – Na, húzzunk gyorsan a szobáinkba, mert nem akarlak kompromittálni itt az utcán! Elfoglalták hát az első emeleti szobákat. Mivel csak ez az egy emelet volt, így nem volt túl nehéz. A szobák szépek és tiszták voltak, bennük fürdő és TV, nagy ágyak és minibár. Pár napra jó lesz... Manuela öt perc múlva már Theo ágyán ült. – Az rendben van, hogy két szobát fizetünk, de az tuti, hogy csak egyet használunk! Majd reggel visszaosonok az enyémbe, ne aggódj! Úgy is lett. A közeli pizzériában megvacsoráztak, és iszkoltak vissza a motelbe. A holtfáradt Theo azonban nem úszta meg a lány olthatatlan kíváncsiságát amit a fiú be- cses személye iránt érzett. Manuela ismét elvette, ami járt neki. Igaz, mindez a fiúnak sem volt túlságosan ellenére... 82

A fordulat A hét nap úgy repült el, hogy észre sem vették. A vége felé már komoly rutinnal bo- nyolították az esküvőket. Sajnos a jó hír, miszerint Johannes atya New York-i püspök lesz, elmaradt. Az atyát sajnos nem nevezték ki, így hát visszatért a munkájához a ká- polnába. Theo nem is találkozott vele, mert Rose asszony már a motelban közölte velük a rossz hírt. – Tudja kedves Theofil atya, sajnálom, hogy így alakult. Tisztelem Johannes atyát, ezért örültem volna, ha kinevezik, de megkedveltem önt is. Új színt hozott a kissé avítos életünkbe. Remélem még lesz szerencsém magához! Isten megáldja magukat... Rose asszony elment, a bizonytalanság maradt. Szerencsére Manuela nem volt ám az a tesze-tosza fajta! Hamar előállt a megoldással. – Na, figyelj ide kedvesem. Két... Nem. Három dolgot tehetünk most. Az első: kere- sünk egy másik kápolnát, és folytatjuk a munkát. Második: Elmegyünk és megnézzük a híres kaszinókat. Ha felteszünk egy kis pénzt, talán meg is duplázhatjuk azt! Végül: Felhívjuk Rob seriffet, hogy ő mit tanácsol. Amit eddig tett, az mind nagyon jó volt nekünk... – A harmadik. Az a jó. Hallgassuk meg, mit tanácsol egy olyan ember, aki már két-há- rom életet is leélt, annyi minden történt vele. Felhívták hát Moore seriffet. Pont jókor, mert éppen ő akart telefonálni nekik. – Na, mi van ott Vegasban, he? Jól ment a sok félnótás összeboronálása? – Köszönöm, igen. És köszönöm a lehetőséget is. Nem tudom kivel intézte el, hogy itt lehettem, de neki is köszönöm. Majdnem tizenkétezer dollárt kerestünk! Még soha a büdös életben nem volt ennyi pénz a kezemben... – Na, akkor jól van fiam. Jó, hogy hívtatok, mert vissza kell menjetek a Görbe Fenyő hegyre. A minap volt ott némi feszkó... Pár rasszista genyó felment oda és meg akarták verni Fehér Medvét! Miattad. Azért, mert indiánt csinál belőled... – Jézusom! Máris pakolunk és megyünk! – Nem kell rohannod fiam. A pofák rendesen megkapták, ami járt nekik, ne aggódjál. A főnök azt üzeni neked, hogy tanulj, járj nyitott szemmel, hogy majd összehasonlíthasd azt a világot, amit ott Vegasban látsz azzal, amit ő fog mutatni neked. Na, csak elmond- tam, pedig azt hittem, hogy a felét elfelejtem... – És maga jól van? Clara mama is? Ezt Manuela kérdezi itt mellettem. – Persze. Minden OK. Jól elvoltunk itten magunkban, ahogy azt kell. Clara virít mint az ibolya. Amúgy, ha megjöttök, akkor én is hazamegyek veletek, mert már nagyon hi- ányzom a fiúknak. Na, szevasztok srácok – mondta Rob és kinyomta a telefont. – Na, mi van? – izgult Manuela. – Miért is kell hazamennünk? Csak nem beteg Clara mami? – Nem kedvesem. Pár bunkó a városomból felment a faluba és megtámadta Fehér Medvét, mert indiánt akar faragni belőlem. – Jó ég! Baja esett? – Igen. A bandának. A főnök viszont azt üzente nekem, hogy tanuljak... Vajon mit jelenthet ez? 83

– Na, és Clara? Úgy kell kihúzgálni belőled minden szót! – Ők jól vannak. Rob azt mondta, a nagynénéd virít, mint az ibolya. Nem tudom mire értette... – Na, szép! – nézett dühösen a lány. – Megdugta! Tuti, hogy így volt! Clara soha nem bírt a vérével. Biztosan addig riszálta magát a seriffnek, amíg az el nem kapta! Nagy természetű nő volt világ éltében... – Na, és akkor mi van? Ötven körüli nőknek kijár ez, mondta mindig az apám. Baja nem lesz tőle... – De kiröhögik majd a szomszédjai, meg az ismerősei, bár az is lehet, hogy inkább el- kérik a seriff telefonszámát – vigyorgott Manuela. – Na, pakoljunk drágám, és húzzunk vissza Van Nuysba, mert itt már úgy sem terem nekünk semmi, ahogy látom... Estére Clara házában voltak. Ott bizony már nagy élet zajlott. Vagy húsz vendég tolongott a kertben, ahol Rob a barbecue rácson hatalmas hússzeleteket forgatott, Clara pedig italokat töltögetett mindenkinek! Búcsú party. Ezt az indokot találták ki egy kis ivászat megrendezésére. Egy régi mag- nóból recsegve szólt a salsa, és erre ropták néhányan a teraszon. – De jó, hogy végre itt vagytok édeseim – lelkesedett Clara. – Muszáj elbúcsúznom tőletek, és azt nem lehet csak úgy! Annak meg kell adni a módját! Clara mama beszéde már nem volt valami folyamatos, mert vodka-narancsot vedelt a lelkem, és nem is keveset. Manuela megfogta a karját és félrehúzta őt a zajongóktól. – Mondd csak, mi volt itt? Lefektetted a seriffet, mi? Ne tagadd, mert ismerlek jól! – Természetesen, lányom – mondta önérzetesen Clara. – Csak nem képzeled, hogy amikor öt éve itt porosodik a micsodám, és a legdurvább szórakozásom az, hogy bin- gózni megyek a nőegyletbe, akkor nem használom ki az Isten ajándékaként ide küldött férfit? De bizony kihasználom! Ki én! És tudd meg, hogy neki sem volt ellenére! Szük- ségem volt már arra, hogy valaki kipókhálózza a... – Most azért vagy ilyen közönséges, mert ittál, vagy azért, hogy ne faggassalak to- vább, he? – vicsorgott Manuela. – Ez is, az is. Kívánom, hogy neked ne jusson abból az életből, amit rám mértek odafentről. Most végre boldog vagyok! Rob rendes ember és jó férfi is, ha érted amit mondok. Most sajnos vissza kell mennie, mert égető szükség lett a főnökre az irodában, de megbeszéltük, hogy valamikor, tavasszal odaköltözöm hozzá, vagy ő jön ide hozzám. Nagy öröm ez nekem tudod? Manuela megértette a nénikéje érveit, és ha nem is jó szívvel, de igazat adott neki. Rövid az élet, legyen hát annyi jó benne, amennyi csak jut... – Jól van na. Örülök, hogy örülsz. Azért remélem, hogy nem ma indulunk. Volna még némi dolgom az én kis papommal az éjszaka... Így aztán csak másnap délben indultak vissza a Görbe Fenyő hegyre. Rob jól meg- szorongatta Clarát, miközben folyamatosan ígérgette, hogy hamarosan újra találkoznak, Manuela pedig az elemózsiával megpakolt kosarakat rámolta be a Mustang csomagtar- tójába. Clara mama nem akarta, hogy a védencei éhen haljanak ott fent azon a kopár hegyen... 84

Még világos volt, amikor behajtottak a faluba. Elől a seriff a dzsippel, mögötte a fiatalok Manuela viseltes Mustangjával. A falu üresnek tűnt. A férfinép még dolgozott a fűrésztelepen vagy másutt, az asszonyok főztek, a gyerekek kosárlabdáztak. Mint más- kor. Rob seriff is segített behordani a holmikat a házba, majd intett Theónak. – Gyere koma. Menjünk gyorsan a főnökhöz. Úgy illik, hogy köszönjünk neki a ha- zatérésünkkor. Úgy lett. Odaballagtak a sátorhoz, ahol Fehér Medve a szokott helyén a szőnyegen pipázgatott. – Jó estét – hajtott fejet az öreg előtt Theo. – Megjöttünk. Hallottam a hírt, ami mé- lyen lesújtott. A támadók... Miattam... Fehér Medve ránézett Theóra. A szemében szeretet és öröm csillogott. Rob meglepő- dött ezen. Ritkán látta ilyennek az öreget. – Köszöntelek benneteket – mutatott a szőnyegre a főnök. – Üljetek ide és szívjatok egyet-kettőt a pipából. Idehívja közénk a jó szellemeket. A seriff és a fiú leültek a hamis perzsára, majd Rob átvette a főnöktől a díszes fapipát. Két hatalmasat szívott belőle, majd egy kéményt is megszégyenítő füstfelleget fújt az ég felé. – Hát az lehet, hogy a szellemek idejönnek ettől a füsttől, de hogy a szúnyogok elta- karodnak, az hétszentség – mondta, miközben átadta a pipát Theónak. – Most először szívod velem a barátság pipáját. Becsüld meg, mert nagy kiváltság ez. Most már indián vagy, ezért jogod is van ehhez. Beszéltem... Theo óvatosan szippantott a pipából. Felkészült rá, hogy valami rettenetes erős és büdös förtelem lesz a dohány, hisz’ ugyan mit szívhatnának itt fent, távol mindentől, a világtól, de komolyan meglepődött. A füst íze ugyanolyan volt, mint ami Theo nagyap- jának pipájából jött, amikor gyerekként beleszippantott a nagyapó ottfelejtett füstölgő csibukjába. Ekkor meglátta a főnök mellett, a félig nyitott dohányos paklit. Ott virított rajta a felirat. Borkum Riff, Sweden... Az utolsó indián főnökök egyike bizony svéd prémium- dohányt szívott a békepipájában! – Na. Add csak vissza fiam, mert még kialszik nekem, és kínlódhatok megint a meg�- gyújtásával... Ami az idelátogató csürhét illeti, arról te nem tehetsz semmit. Az, amit ti rasszizmusnak hívtok, az él és virul. De nem csak létezik, hanem meg is marad az idők végezetéig. Mi csak annyit tettünk, ami ilyenkor szokás. Megvédtük a falu és a törzs be- csületét. Az már nem a mi hibánk, hogy néhány kisebb karcolás is esett azokon a derék gyerekeken... – Semmi gáz – vigyorgott Rob. – Már senki sincs kórházban. Az öreg Tomy Mayer seriff viszont vádat emelt ellenük. Már beszéltem vele. Theónak nem kell mennie seho- va ebben az ügyben... – Na, és sikerült mindent elintézni odalent, amiért Rob barátom odaküldött? A papí- rok, meg ilyenek – nézett a fiú szemébe Maatoskawah. – Elszegődtem villám esketőnek. Szomorú és lélekölő munka volt. Odalent már nin- csenek ünnepeik az embereknek – nézett zavartan maga elé. – Az viszont jó volt, hogy a seriff boldog lehetett pár napig... 85

– Boldog? Ez a megkérgesedett tölgyfa? – nézett csodálkozva a főnök. – Neked, és miss Ortiznak akart segíteni, és végül ő szórakozott jól? – Az úgy volt – emelte fel a kezét Rob, – hogy pár egyszerűbb hivatalos ügy elinté- zése miatt küldtem oda a srácokat, de azok végül is nem intéződtek el. Ezért majd még letépem a tökét a helyettesemnek, mert nem készítette elő időben a papírokat. Viszont, ha már ott voltunk, mert én is utánuk mentem, szereztem némi munkát a fiúnak, had lás- sa közelről is azt a sivár szart, amiben odalent élnek azok a népek. Azok persze remekül érzik ám magukat abban a szellemi trutymóban! – Mindig a tapasztalat a legjobb tanulás fiam. Amit odalent megéltél, annak most ülepednie kell, mint a zavaros tó vizének. Amikor majd tisztán látod az emlékét annak, ami odalent történt, gyere ide újra, és akkor egy másik irányból is megmutatom neked azt, amit a fejedben látsz. A szellemek világa felől. Kell pár nap ahhoz, hogy lehiggadj. Addig figyeld a pocsolyákat. Alig tudsz valamit az életünkről... Ennek jegyében Theo és Manuela heveny semmittevésbe kezdett. Kipihenték a ke- mény vegasi egy hetet. Néha bejött hozzájuk Suttogó Szél, vagy Vörös Hód, és ők is átmentek valamelyikükhöz, de igazából nem csináltak semmit. Egy idő múlva Manuelának hiányozni kezdett a külvilág zaja. A körmei is letörtek már és fodrászhoz is akart menni. Nyűgös lett ezektől. – Menjünk be valamelyik városba! Nekem tök mindegy, hogy Bishopba, vagy hozzá- tok Biggin Hillbe, de menjünk, mert már viszketésem van ettől az unalmas csendtől itt! Theo nem tehetett mást, mint meghajolt az erőszak előtt. Úgy gondolta, hogy ha már mennie kell, akkor inkább haza, mert hiányzott a kis szobája illata, és az apja gúnyos morgolódása is. – Jó. Akkor holnap lemegyünk hozzánk. Legalább megismered az apámat. Manuela a nyakába ugrott örömében, és máris vetkőztetni kezdte a fiút, de az megál- lította a rohamot. – Várj egy kicsit. Mindjárt jövök... Theo elindult Fehér Medve sátra felé. Úgy gondolta, megbeszéli vele ezt a hazaláto- gatós ügyet. Tudni akarta, mi a véleménye erről a főnöknek. Maatoskawah viszont nem volt a szokott helyén, de a szőnyegen ott hevert a pipája egy üres dohányzacskó társaságában. Akkor pedig nem lehetett túl messze, mert ezek nélkül nem ment soha sehová. – A Szent Tónál van – mondta egy asszony, aki éppen a völgyből jött felfelé. – Ott megtalálja, ha lemegy. Theo tehát elindult le a tóhoz. Hamarosan meglátta a főnököt, aki a pocsolya partján állt, és valami leveleket hintett a zavaros vízbe. Látszott, hogy a szellemeivel társalog éppen, ezért Theo megállt, és nem mozdult. A világért sem zavarta meg volna ebben... Az öreg félhangosan mormolt valami imafélét, időnként levelet, szőröket és valami állatbőr darabkákat dobált a vízbe. Theo döbbenten látta, hogy Fehér Medvének remeg a keze! A kőszikla keménységű törzsfőnök betegnek látszott! 86

Egy kis idő múlva azonban abbamaradt a remegés és az ima is. Lassan megnyugodott és kisimult akárcsak a tó vize. Természetes is, hisz’ egyek volt ők ketten... – Na, gyere csak ide fiam! Már befejeztem a beszédemet a Nagy Szellemmel. Hasz- nos társalgás volt, annyi szent! Theo odament az öreg mellé, akinek a tekintete már újra a régi volt. Tiszta és für- késző. A fiú megint úgy érezte, hogy Maatoskawah belelát a fejébe... – Üljünk le oda – mutatott arra a fatörzsre, amin Amitolával ült az első napon, amikor oly’ szemérmetlenül belepisált a szent tóba. Leültek és a fiú várta, hogy az öreg megszólaljon. Így kívánta az illem... – Tudtam, hogy jönni fogsz. Már reggel tudtam. Hazakészülsz, és nem tudod, jól teszed-e... – Igen. Manuelának mehetnékje van, és én nem akarok, de nem is merek szembeszáll- ni vele. Úgy gondoltam, lemehetnénk apámhoz. Talán nem lesz bajom belőle odalent... – Nem fiam. Nem lesz. Apád bizonyára bölcs ember és nem tesz olyat, ami nem jó neked. A sok hőbörgő pedig lehiggadt már. Semmilyen hír izgalma nem tart túl sokáig. Nem hiszem, hogy bárki bántani akarna téged. Legalább is remélem... – Hát, én is. Addig nem akartam lemenni Biggin Hillbe, amíg a küldetésem le nem jár, de csak nem érti félre az öregem, ha megjelenünk otthon. Látogatóba jövök, és csak egy napra. Feltéve persze, hogy Manuela nem támaszt újabb igényeket... Azt sem tudom, hogy Bradley atya mit szól majd a Fehér Szikla nevemhez, meg ahhoz, hogy súlyosan megsértettem a papi fogadalmamat... – Azt ő is megsérti. Amiatt ne aggódj. Ha mégis baszoga... izé, előhozakodna vele, akkor csak annyit mondj neki, hogy Sierra Street 6. Csak ennyit. Meglátod, azonnal áttér más témára. – Az mi? Egy templom? – pillogott értetlenül Theo. – Frászt. Egy kupleráj, ahová jól szituált urak járnak. Rob seriff hívta fel rá a figyel- memet, mert tudja, hogy ez a „Bradley tiszteletes úr” törzsvendég ott... Theo elképedve hallgatta Fehér Medve szavait. Nézte az öreg szemeit, de nem látott benne olyat, ami elárulta volna, hogy most csak ugratja-e őt, vagy komolyan beszél. – Sierra Street 6. Megjegyeztem. Remélem, nem lesz rá szükség, hogy használjam... – Akkor menjetek. De, ha már a tanácsomat kérted, akkor azt mondom neked. Csak magadra figyelj. Akkor is, ha a nagy zaj és tolakodó érdeklődés vesz körül. Hallgasd a Nagy Szellem szavát. Amikor a legnagyobb szükséged van rá, akkor fogod meghallani őt. Na menj. Ja, és ha feltétlenül ajándékot akarnál hozni nekem, akkor egy csomag Bor- kum Riffet szívesen elfogadok... Manuela olyan izgalommal készülődött, mintha Európába indultak volna, hiába mondta Theo, hogy csak ötven mérföld az egész út. Úgy döntöttek, hogy a dzsippel mennek, mert azon a rettenetes földúton, ami innen a város felé vezet, a lány öregecske, rozzant Mustangja egész biztosan széthullana. Bepakoltak, és elindultak hazafelé. 87

Fehér Medve a sátra előtt ülve nézte a készülődést. Amikor Theo dzsipje fekete füst- felhőket eregetve elindult, magához intett egy ott kószáló gyereket. – Na, eredjél csak fiam, és hozd ide nekem Suttogót és Vörös Hódot. Mondd meg nekik, hogy igyekezzenek... Otthon Már sötét volt, amikor a sáros és füstölgő dzsip megállt Joe Becket háza előtt, aki a tornácon ülve iszogatott éppen. Meredten nézte, ahogy a fia egy fekete hajú és igen csak szép lányt segít ki a tragacsból! Felpattant, és sebesen kacsázott a kapu felé! – Nézd má’ – lelkesedett. – Megjött a Theo gyerek! Hát ez meg má’ hogy? Csak nem futamodtál meg, he? Megölelgette a fiát, majd érdeklődése Manuela felé fordult. Mi tagadás, tetszett neki amit látott, pedig a hatodik sör után volt már, és ilyenkor a látása már nem volt százszá- zalékos. Talán még harminc se... – Csókdosom a kacsóit kedvesem – nyúlkált a lány keze után, aki méltatlankodva rántotta el azt. – Tökre be van nyomva az öreged – nézett tanácstalanul Theóra. – Vagy csak örül nekem? – Nem. Még minden OK. Később megnyugszik... – Nahát, gyertek beljebb, ne itt az utcán éljünk családi életet – taszigálta befelé a fiatalokat. – Maga pedig kedves kisasszony, ne nagyon nézzen körül. Ma éppen szabad- napos a házvezetőnő... Kétségtelen, hogy a házban förtelmes rendetlenség és kosz takarta el az egykor jobb napokat látott konyha bútorait és egyéb kellékeit. A mosogatóban hatalmas kupacban állt a szennyes edény, némelyikben vastag penészréteg jelezte, hogy nem tegnap hajítot- ták oda. Theo és Manuela döbbenten nézték ezt a retket. – Mond csak apa. Mi ez a dzsuva itten, he? Amikor elmentem, még tisztaság és rend volt itt! – Az úgy van fiam, hogy a magányos férfi nem tud ilyesmivel foglalkozni. Számtalan fontos dolgom volt. Nem értem rá... – Miféle fontos dolgod volt? Énekelgetsz egy órányit a templomban és annyi. Az egész napod üres! – Nem mondod? – háborodott föl Joe. – Átjönnek a barátok, beszélgetünk, politizá- lunk, iszogatunk... Ezek nagyon fontos és előrevivő dolgok! Nem marad már idő a lakást suviszkolni! Theo dühösen legyintett és benyitott a saját szobájába. Ott aztán elérzékenyült, ami- kor meglátta, hogy minden úgy van ott, ahogyan ő azt hagyta. A hatalmas ágya, a fából faragott feszület a falon, és persze az édesanyja képe is. Akiről soha nem beszéltek... Theo ötéves volt, amikor az anyja elment innen. Egészen egyszerű oka volt a távozá- sának. Nem bírta elviselni a férjét. Való igaz, Joe egy valódi redneck volt Alabamából, de hát ez nem újság. Ott majdnem mindenki az. Itt Kaliforniában is csak simán tahóknak nevezik őket. 88

Joe nem volt túlságosan tanult ember, aki ezt ellensúlyozandó, lusta és rendetlen is volt. Úgy gondolta, hogy a kevésbé okos emberektől nem várják el a kreativitást és az igyekezetet. Igaz, Joe Becket nem is ismerte ezeket a szavakat... A felesége Aimee Docherty, Skóciából származott, Inverurie városból, ami alig 15 mérföldnyire volt Aberdeentől. Inverurie egy mezőváros, farmer piaccal, sok kis bolttal, üzletekkel. Fő iparág a kereskedelem, a mezőgazdaság, olaj és a papírgyártás. A város lakóinak fele a papírgyárban dolgozott. Ebből a fél falusias környezetből menekült Theo édesanyja Amerikába, és egy év múlva már Joe Becket felesége volt. A fia megszületését inkább csapásként, mint felhőtlen boldogságként élte meg. Azt mondta, nem lehet, hogy még nem is élt és máris anya, annak minden terhével és nyo- morúságával. Aimee nem volt boldog. A kis Theóval is csak annyit törődött, amennyit feltétlenül kellett. Nem játszott vele, nem olvasott neki meséket sem. Megetette, tisztán tartotta és kész. A kisfiú magányosan töltötte a mindennapjait. Aimee öt évig bírta. Akkor jelent meg ugyanis a városban egy férfi, akiben meglátta azt, akire egész életében vágyott! Ő volt Tom, aki tengerészgyalogosként szolgált vala- milyen különleges alakulatnál. Hatalmas volt és állandóan mosolygott. Akkor is, amikor Joe rájuk rontott a Négycsöcsűnek becézett motel egyik szobájában! – Most kinyírlak benneteket! – ordította. – Máma kúrtatok utoljára ebben az életben! Egy nagy konyhakéssel hadonászott az ágyban fekvő pár előtt, de hiába. Tom vigyor- gott, Aimee pedig dühöngött. Joe zavarba jött ettől... – Most tönkretettél mindent! – üvöltött a hites asszonykája. – Már éppen majdnem jó volt! Nem tudtál volna öt perccel később jönni? – Na, és mit óhajtasz itt koma? – kérdezte barátságosan Tom őrmester. – Mert csak akarsz valamit, ha már azzal a nyamvadt bökővel hadonászol itten? – Micsoda? – lihegett Joe. – Hát itten gyömiszkölöd a nejemet! Nem tűnt föl neked, hogy férje van nekije? – Dehogynem – vigyorgott Tom. – Szomorú volt és hiányt szenvedett. Az én gyakor- lott szemem rögtön kibökte ám! De most már jó kezekben van. Ma még elkefélgetünk itt egy kicsit, aztán megyünk a Bermudákra! Vettem ott ugyanis egy házat... – De hát ez az én nejem! – ordított Joe. – És skót! Kecskehúst főz baszki, meg babot! És iszik is! Viszkit, tisztán! Egy korty vizet se rak bele... – Ne fáraszd magad koma. Inkább ballagjál haza és aludjál egyet. Adok rá neked két percet. Ha nem mennél, akkor viszont én segítelek ki innen, és hidd el, az nem fog tetszeni. Na, tűnés! – Te rohadt geci! – üvöltött Joe, és a konyhakésével rárontott az őrmesterre. Ez bizony nagy hiba volt. A tengerészgyalogosok nem ijednek ám meg az effélétől. Tom elkapta a felé szúró kezet és megszorította. Joe azonnal elengedte a kést és a törött ujjaira meredt. Nézte egy darabig, majd kitámolygott a motelból, majd lassan elindult a városi kórház felé... 89

Aimee tehát elment a katonával és soha többé nem jött vissza. A válást is egy zugügy- véden keresztül intézte. Lemondott mindenről, köztük Theóról is. A fiú sokat gondolt az anyjára, de igen hosszú ideig nem szánta rá magát, hogy levelet írjon neki. Amikor pappá szentelték, úgy érezte, hogy ezentúl a keresztényi megbocsátás szellemében kell élnie. Levelet küldött hát az anyjának Bermudára, amiben megírta az elmúlt tizennyolc év történéseit. Mindent, ami vele történt. Két hét múlva kapott rá vá- laszt. Nem volt benne sok köszönet, az biztos. Ennyi volt a levél: Tisztelt Theofil Becket! Megkaptam a leveledet, és nem örültem neki, mert eszembe juttatta azt a borzalmas öt évet, amit a féleszű apáddal töltöttem abban a szaros porfészekben! Az, hogy pap lettél, annyira jellemző! Egy olyan foglalkozás, ahol nem kell dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy az a barom apád vett rá erre is! Kérdezted, hogy vagyok. Hát elmondom. Nagyon jól! Egy igazi férfi oldalán nem is lehetnék másképp. Szültem neki három fiút, így hát megbecsült és szeretett családanya vagyok. Mindenki tisztel itt. A városi nőegylet elnökének is megválasztottak... Egy jó tanácsot azért adok neked. Ha van egy csöpp eszed, akkor kihasználod azt, hogy vénasszonyokat pesztrálhatsz a templomban. Mindig tartsd az orruk alá a perselyt. Legalább neked legyen pénzed, ha már annak a vadbarom apádnak nem volt soha... Aimee Ennyi volt a válasz, és így írta alá! Szégyellte volna azt írni, hogy édesanyád? Theo nem sírt. Nem is okozott nagy fájdalmat az anyja levele. Helyette egy mély és sötét űr ölelte körül... – Na, és mi járatban itthon? – kérdezte Joe. – Eddig bírtad az indiánok közt? Pedig valami isten lettél ott! Kőszikla, vagy mi... – Nem mondtam még semmit apa. Holnap majd elmesélem, hogy mi az ábra. Addig legyen elég annyi, hogy egy-két napot leszünk csak itt, és megyünk vissza a hegyre. Manuela Ortiz a párom. Azt még nem tudom, hogy ez miként fog alakulni, de megoldom ezt is, mint annyi mindent eddig az életemben! És most aludni megyünk... Jó éjt apa! Theo megfogta Manuela kezét és belódította a szobájába. Joe meredten nézett. Soha nem látta még ilyen határozottnak a fiát... – Mi volt ez? És miért rángattál, he? – nézett dühösen a lány. – Megmondom. Elég volt, hogy egész életemben azt tegyem, amit mások várnak el tőlem. Elég volt, hogy nem úgy élek, ahogy szeretnék. Fehér Medve tanácsai szerint akarok élni. Szabadon... – Akkor én is a terhedre vagyok? Addig szólj, amíg nem zúgok beléd állati mélyen, mert akkor már nem szabadulsz tőlem! Vágod? Theo magához szorította a lányt. – Te vagy az egyetlen jó az életemben. Az édes, halálos bűn. De ezt is helyre teszem előbb-utóbb, annyi szent. Na, menjünk aludni... De azt nem lehetett ám! Manuelát még sok minden érdekelte. Először persze elvette magának ami járt, majd a félholt fiúnak még el kellett mesélnie az édesanyja történetét is az elejétől a végéig. Hajnal felé aludhatott csak el végre... 90

Tíz óra is elmúlt, amikor felébredtek. Kintről finom kávéillat kúszott be a szobába. – Apám friss kávét főzött – motyogta még mindig csukott szemmel Theo. – Ki kéne mászni a konyhába, de olyan nagyon jó itt... Manuela nem válaszolt. Theo kinyitotta hát a szemét és látta, hogy a lány bizony nincs mellette az ágyban. Kintről viszont röhögcsélés és csésze csörömpölés hallatszott. Nagy nehezen kikászálódott a konyhába. Ott aztán mit látott? Az öregje és Manuela főztek! Igaz, csak omlettet, de abban volt minden. Sonka, hagyma és rengeteg tojás. Odacsoszogott az asztalhoz, és lerogyott az egyetlen üres székre. – Szép napot mindenkinek – suttogta. – Mi ez a nagy sürgölődés itt? – Hát itt az van, hogy Manuela kisasszonnyal úgy döntöttünk, hogy meglepünk egy kis reggelivel, mert úgy hallottam tőle, hogy megérdemled! – Hehe... Nagyon vicces – morgott Theo. – Müzli is van? Manuela viszont lágyan átölelte a fiú nyakát és homlokon csókolta. – Müzli nincs, de majd szerzünk. Most egyél, mert sok dolgunk van. El kell vigyél engem, hogy megmutasd a városodat. Az emberek is kíváncsiak rád. Már híre ment an- nak, hogy itthon vagy... – Az jó! Akkor a Klán is tudja már ugye? Ki fognak nyírni, az biztos. – Ugyan már, dehogy! – vigasztalta Joe. – Legfeljebb egy kis verés, de annyi meg belefér. Vedd bűnbánatnak az esküszegésért... – Na, megint a témánál vagyunk végre! Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy az orrom alá ne dörgöld! Igenis, nem könnyű a helyzetem. De még ma bemegyek Bradley atyá- hoz, és meggyónom neki a bűnömet! – Persze drágám – mosolygott rá Manuela. – Bemész majd, de előbb elviszel pár helyre, mert már régóta nem voltam civilizált környezetben! Megint úgy lett minden, ahogy Theo nem akarta! Reggeli után elindultak, hogy meg- mutassa Manuelának az ő kis városát, pedig ott aztán igazán nem sok látnivaló akadt. Egy csomó ház, két benzinkút, egy iskola, egy kórház, néhány étterem, két templom és egy kisebb bevásárló központ, Walmart áruházzal a közepén. Ennyi. Ezt kellett bemu- tatnia a lánynak... Elindultak hát a retkes dzsippel. Először a benzinkúthoz mentek, ahol mindjárt le is mosták róla a Görbe Fenyő hegy agyagos sarát. Mindeközben a lány hamar felmérte az itteni „szórakozási” lehetőségeket, és úgy látta, hogy a Walmart lesz a fő célpont. Venni akart pár dolgot magának, és persze Theónak is. Az újra „csillogó” dzsip megállt az áruház előtt lévő irdatlan méretű parkolóban. Egy optimista elképzelés alapján építették meg azt az áruházzal együtt. Úgy remélték, hogy a város folyamatosan bővülni fog, de a várt emelkedés elmaradt. Az itt lévő két üzem tönkrement, és ezzel a munkalehetőség is megszűnt. Biggin Hill régóta vegetált már. A lakók jó része elköltözött, a többiek pedig mindenféle kétes forrásokból éltek, amit jótékony homály fedett. Különös módon a bűnözés nem volt nagyobb, mint máshol Amerikában. Biggin Hill majdnem biztonságosnak volt mondható. 91

Egyetlen szégyenfoltja a városnak az a tíz-tizenöt főből álló Ku-Klux-Klan banda volt, aki jobb híján, a helyi (kevés számú) feketét, mexikóit és indiánt buzerálta. Per- sze nem mindig jöttek ki jól ebből. Időnként jó nagy veréseket kaptak a buzeráltaktól, de csak nem nyugodtak. Most Theo indiánná avatása volt náluk a téma. Ettől voltak kiborulva valamennyien, és nem is akarták lenyelni ezt szó nélkül. Azt tervezték, hogy elkapják Theót, és addig ütik, amíg meg nem tagadja az indián mivoltát! Már reggel tudták, hogy a „tisztelendő úr” haza jött. Egy pofa a bandából figyelte a Becket-házat. Amikor Theo és Manuela elmentek otthonról, máris riasztotta a falkát... – Azt nem tudom, miket akarsz venni, de én fizetem, mert tartozom neked – mondta Theo odabent az áruházban. – Ahogy gondolod – vonta meg a vállát a lány. – De tudod, hogy nem érdekel a pénz. Ma van, holnap nincs. Így éltem le az eddigi kis életemet. Nem számít. Theo nem erre számított. A vásárlás hamar véget ért. Semmi felesleges dolgot nem vettek, pedig úgy hallotta, hogy a nők mindenféle kacatokat képesek megvásárolni, de előtte órákig próbálgatják őket. Nem ez történt. Manuela negyedóra alatt letudta az egészet. Vett pár bugyit, meg ha- sonló női holmit, Theónak pedig egy rendes farmert inggel és zoknikkal. – Mehetünk drágám – adta a fiú kezébe a csomagokat. – Tedd be a kocsiba és utána gyere be oda abba a kávézóba. Addig én megrendelem a sütiket... Úgy is lett. Manuela bement a Walmart melletti kávézóba, Theo pedig kinyitotta a dzsip csomagtartóját és bepakolta a dobozokat. Arra gondolt közben, hogy talán előbb mégis csak Bradley atyához kellett volna menni. Jobban érezte volna magát ettől. Becsukta a hátsó ajtót és indult volna a kávézó felé, de nem tudott. A dzsipet körül- állták a KKK emberei. Theóban megállt az ütő... – Na, mi van szaros kis réznigger? Mert az lettél odafönt, nem? – vicsorgott rá a falka vezére, a rücskös pofájú Steve Burke. – Mit akartok tőlem – kérdezte halkan Theo. – Semmit sem tehetek értetek itt. Ha gyónni szeretnétek, akkor Bradley atyánál... Hatalmas röhögés fogadta a szavait, miközben egyre szorosabbra zárták a kört. – Halljátok cimboráim! Gyóntatni akarna minket ez a kis köcsög! Nem komám. Nem! Mi most itten laposra óhajtunk verni, mert elárultad Amerikát, ezért, mint hazaá- rulót kell móresre tanítanunk. Sajnos máglyára már nem vethetünk, mert a washingtoni hazaellenes törvények tiltják, de van olyan módszer, amitől erősen vágyol majd arra, hogy bár inkább meghalnál... Theo remegni kezdett. Soha nem volt egy bátor gyerek, igaz, különösebben gyáva sem, de itt most nagyon rosszul állt a szénája. Érezte, hogy ennek minimum kórház lesz a vége. – Na, akkor kezdjünk is neki – mondta a ragyás pofájú, és ledobta a földre a kabátját, a többiek pedig úgy három lábnyi hosszúságú vascsöveket vettek elő a dzsekijük alól... Theo még mindig reménykedett abban, hogy Isten kimenti majd az ő szolgáját ebből a helyzetből, de mindhiába. A ragyás keze máris lesújtott! Theo szeme előtt elhomályo- sodott a világ... 92

Nem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Amikor lassan kinyitotta a szemét azt látta, hogy körülötte testek hevernek. A Klán tagjai. Némelyiken rendőrök térdeltek, néhányat éppen mentőautóba tuszkoltak. Az ő feje Manuela ölében volt, aki egy nagy jéggel töltött zsákot nyomott a lüktető homlokára. Lassan homályos arcokat is felismert, akik rámosolyogtak éppen. Az apjáét, Rob Mo- ore és Tomy Mayer seriffét. A legjobban Suttogó Szél és Vörös Hód jelenlétének örült. Lassan világosodott meg a tudata, de rájuk nézve egyből megértette a szanaszét heverő testek okozatát is! – Jól vagy, koma? – kérdezte Rob seriff. – Megvagyok – motyogta Theo. – Tudod fiam, ha Suttogó és a Hód nincsenek itt, már alulról szagolnád az ibolyát! – Mi történt? Arra még emlékszem, hogy körbefogtak ezek itten... – Csak annyi, hogy ezek a ganék számon kérték volna rajtad az indiánná válásodat. Nagy szerencse, hogy ezek a srácok épp erre jártak – mutatott Rob a két indiánra. – És éppen most? – csodálkozott Theo. – Egész biztos, hogy Isten küldte őket... Vörös Hód lelkesen bólogatott. Tudta, hogy Fehér Medve a Nagy Szellem sugallatára küldte őket Theo után, mert érezte, hogy szüksége lesz rájuk. Úgy is lett. – De mi történt? – erősködött tovább. – Miért nem vertek agyon engem? – Elmondom fiam. Ez a két srác véletlenül erre járt, amikor meglátták, hogy körbe- vesznek téged a ganajok. Úgy gondolták, hogy azok ott biztosan gratulálni akarnak ne- ked a hegyen eltöltött időhöz. Nem akartak megzavarni ebben. Hogy a Ragyás azonnal ütött, elbizonytalanította Hódot és Suttogót. Úgy vélték, talán nem jól gondolták azt a gratulációt. Ezért aztán idejöttek és udvariasan kérdőre vonták őket. Sajnos a válaszaikat már nem értették, mert vérző és bedagadt pofával elég nehéz beszélni. Közben Manuela hívta a seriffet. Az öreg Tomy idejött, de nem avatkozott bele a testgyakorlásba. Hagyta, hogy a dolgok maguktól egyenesbe jöjjenek. Úgy is lett. Most már tényleg egyenesben vannak a pofák. Ki kórházban, ki sitten. Így megy ez errefelé... – Köszönöm fiúk... – nyöszörgött Theo. – Nem is tudom hogyan hálálom meg ezt. – Rá se rántsál édes komám – vigyorgott Suttogó Szél. – Már régóta áhítoztunk a Hód komával egy kis bunyóra. Hidd el, szinte jól esett! – És most mi lesz velem? Vajon nekem is kórházba kell mennem? Ezt már az öreg Tomy Mayer serifftől kérdezte, aki időközben odajött hozzájuk. – Nem kell, fiam. A mentős doki azt mondta, hogy a Ragyás mancsa lecsúszott az ütéskor, így nem törte szét a fejedet. Szép lila monoklid azért lesz pár hétig, de az elmú- lik majd magától is... Hanem ebből bírósági ügy lesz. Mindegy, hogy teszel-e feljelen- tést, vagy nem. Csoportos garázdaság, súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet... Tanús- kodnod kell majd és a kisasszonynak is. Ja, és persze a barátaidnak is. Theo ijedten nézett Suttogóra, de az csak vigyorgott, és intett, hogy nyugi... – Ne aggódj koma. Nem először megyünk oda, elhiheted! De azért, ha már így ala- kult, ihatnánk valamit, nem? Erre a testedzésre jól esne pár sör... 93

Így aztán Tomy Mayer seriff és a mentősök kivételével testületileg bevonultak a tér túloldalán lévő pubba, ami egy ideszármazott angol hölgyé volt, és helyet foglaltak a hosszú tölgyfából faragott asztalnál. Theo erőtlenül motyogta a pincérnek: – Kérek mindent, amit a barátaim rendelnek... Hosszú sorokban kerültek az asztalra a korsók, és később némi pizzával is enyhítették a testi szükségleteiket. Estére már tetőfokán volt a hangulat. Az ingyen pia hírére elő- került a város néhány prostija is, de nem jöttek közelebb, amikor meglátták, hogy egy seriff és egy pap is van a piások közt. Inkább szétnéztek a többi vendég közt, hátha akad ma is valami betevő... Theo két napig feküdt otthon a tivornya után. Alig egy órával azután, hogy a Ragyás Burke leütötte őt, már innia kellett a megmentőinek egészségére. Egy tószt, egy sör. És sajnos mindenki mondott tósztot... Egyedül ő volt az aki nem érezte jól magát. A többiek felhőtlen jókedve sem ragadt rá, pedig ráfért volna. Nem lehet örökké savanyúan élni. Manuela éjfél körül rúdtáncolni akart, természetesen meztelenül. Rob seriff szelíd „rábeszélésére” letett a szándékáról. Az a kis kék folt a karján meg hamar elmúlik majd... – Na, kedvesem, – állt meg előtte reggel Manuela – hogyan tovább? Azt mondtad, hogy pár napig leszünk csak itt. Mi a terv? – Nem tudom – nyöszörgött. – Még elmegyek Bradley atyához, mert látnia kell en- gem. Már csak azért is, hogy tudja, mit tett velem! – Helyes. Rob seriff is mondta, hogy mutatni akar nekünk valamit. Holnap idejön. Azt mondta, addig ne menj el az öreghez, amíg ő nincs itt. Fontos valamiért. – Jó. Akkor megvárjuk őt. Mi lehet az a fontos? – Majd megtudjuk. Addig is menjünk úszni! Manuela megtudta Joetól, hogy innen egy ugrásra vagy egy hőforrás, ami egy nagy, zöld színű tóvá terül szét. Meleg vizű és nagyon szép helyen van. A lány erre vágyott most nagyon. A finom meleg víz selymes simogatására... A várostól alig húsz mérföldre volt ez az erdővel körül ölelt Bear Hot Springs nevű, kevéssé ismert termálforrás. Fél óra alatt odaértek a dzsippel. Hát, ott nem volt valami nagy élet. Egy fából ácsolt épület állt a parton, amiből vala- mi burgert árult egy dagadt figura, de a ház napernyő-kölcsönző és öltöző is volt egyben. Theo odaballagott a figurához. – Jó napot kívánok. Mondja uram, miként lehet itt fürödni? Van valami szabály, tila- lom, vagy ilyesmi? – Van – vakkantott a pofa. – Tüllem köll jegyet venni. Húsz dolcsi. Ennyijé’ adok kabint az őtözéshöz, egy napernőt és egy-egy burgert. A pijájér külön köll fizetni. Sör egy dolcsi, kóla hatvan cent, viszki kettőhúsz. A tó ingyé van... – És mondja csak. Nem védett terület ez? Rezervátum, vagy ilyesmi. Szabad fürödni a forrásban? – Naná, hogy nem rezervátum! Nincs erre má’ egy szál indiány se! – Én nem pont erre gondoltam... Na, mindegy. Adjon két jegyet... 94

A „gazda” Theo kezébe nyomta a jegyeket és a kabinkulcsot. Azt is mondta, hogy hamburgerek is elkészülnek addigra, mire levetkőznek. Manuela kért még két sört is. Szükség lesz arra a burger után... Bementek a faházba, és megkeresték a kabinjukat. Theo a legrosszabbra számított, de megint csalódott. A faék egyszerűségű tulajdonos szép rendet tartott a kissé öregecske és viseltes házban. A kabin is tiszta volt. Két pad, és sok ruhafogas volt benne, de szappan és törülköző is! További meglepetés is érte a párt. Már lent ültek a tó partján egy tölgyfaasztalnál, amikor megjött az ember, kezében egy nagy tálcával, melyen a burgerek mellett két dobozos sör és egy nagy tányér saláta volt. – Ez a salááta a cég ajándíka. Én csináátam eztet is. Egyíík meg jószívvee... – mo- solygott rájuk. Megható volt az igyekezete. A hosszan kitartott magánhangzói is kedvesek voltak. A mosolygást azonban nem kéne erőltetnie. Azt a három fogát, ami volt neki kár kitenni a napra. Elég barnák azok anélkül is... Megették a burgert, megitták a sört, így hát nem volt más hátra, mint bemenni a vízbe. Egymást támogatva óvakodtak az iszamos, csúszós lépcsőn. A tóban aztán már felszabadultan örültek. A majdnem forró vízben ugráltak, úsztak, bolondoztak és Manu- elának köszönhetően szerelmeskedtek is. Végre kaptak egy kis jót is az élettől... Másnap délben Rob Moore seriff kopogott az ajtajukon. Jókedvűnek tűnt, ami egyre gyakrabban fordult vele elő mostanában. Manuela szerint ennek elég sok köze lehet a Van Nuysban tett látogatásának! – Na, kifelé az ágyból, mert mennünk kell – hangoskodott a seriff. – Húsz perc múlva indulunk! – És hova, ha nem titok? – kérdezte álmosan Theo. – De titok. Majd ott meglátod, miért mentünk oda, ahova mentünk... Vagyis izé... Amiért... Mit tudom én, na! Majd ott meglátod! Ettek valamit, és Rob autójával, amit kölcsön kapott valakitől, elindultak valahová... Fresnóba mentek. Ott is a Union avenue-ra. A decens környék (egész Fresno az) meg- nyugtatóan hatott rájuk. Szép házak, takaros előkertek, tiszta utcák. Itt állt meg a seriff a kocsijával. – Várunk valakit? – érdeklődött Theo. – Igen. Abból a házból fog kijönni – mutatott Rob egy csinos, sötétkékre színezett házra. – És ki jön onnan ki? – Majd meglátod koma. Bizony, tanulságos és nagyon hasznos lesz, azt garantálom. – És ki lakik itt? – fészkelődött Manuela. – Valami bűnöző? Azt fogjuk most elkapni? – Nem. Itt egy lelkes hölgy lakik, aki segít néha kisimulni pár rászorulónak. Azért, mert áldott jó szíve van nekije... De csönd legyen. Hamarosan minden kiderül... Így aztán csendben várakoztak. Alig egy óra múlva kinyílt a ház ajtaja, és egy cow- boy kalapos, kockás inges farmeros férfi lépett ki rajta, egy csinoska szőke asszony kí- 95

séretében. A férfi még egyszer megölelte a nőt, majd megfordult és elindult a járdán álló chopper felé. Theo meredten nézett, majd felnyögött! – Jó ég! Bradley tiszteletes! És motorja van... Ez a nő a rokona talán? Nem mondta, hogy van neki. Úgy tudtam, hogy nincs senkije... – Úgy van fiam – nézett rá Rob. – Az ott valóban az atya a városodból. A hölgy nem más, mit Lizzy, aki pénzért nyújt bizonyos szolgálatokat idősödő és mély diszkrécióra igényt tartó férfiaknak. Bradley atya bizony törzsvendég itt... – Akkor most odamegyek hozzá, és közlöm vele a felháborodásomat – nyitotta volna ki az ajtót Theo, de Rob megállította. – Dehogy mész oda! Most követjük őt, mert nincs még vége a látogatásnak. Van még egy elintézendője ugyanis. Az atya berúgta az idétlen küllemű choppert, ami mindenre hasonlított csak egy nor- mális motorkerékpárra nem, és elindult. Rob seriff diszkréten követte. De nem mentek ám túl messzire, talán két mérföldre mindössze. Bradley atya megállt egy modern, de kellemes külsejű templomnál. Letámasztotta a motort, és bement. – Na, fiam. Itt most azt láthatod éppen, hogy miként szabadul meg a cölibátus nyűgje- itől egy dörzsölt pap. Ez a ház itt DiTomaso atya temploma a Mi Asszonyunk. Ők ketten megtalálták a módját annak, hogy a cölibátus hülye kötelmét megkerüljék. Egyszerűen teszik ezt. Minden kefélés után meggyónják egymásnak a „bűneiket”! Bradley ugyanis ennek a DiTomasonak a haverja... – Ez nem lehet igaz... – nyöszörgött Theo. – Nem erre tanított engem. Azt mondta, elkárhozom, ha paráználkodom! A pokol tüzén égek majd el... – A huszonegyedik században élünk, ha nem tudnád! – dühödött be a seriff. – Nézd meg! Itt láthatod a saját szemeddel! Itt van a tanítód! A nyáj pásztora! Mert latinul is úgy van nem? Pastor... Hazugság ez az egész, fiam! Nem véletlenül nem vagyok vallásos... Én, aki hiszek Isten létezésében, nem fogadom el soha a büdös életben egy ilyen farizeus jó tanácsait, intelmeit! – De szükség van a lelki támaszra... – próbálta megvédeni a mundért Theo. – Egész gyerekkoromban ezt hallgattam – dühöngött tovább a seriff. – Hogy ha ezt, vagy azt rosszul csinálod, akkor Isten leküld a pokolba, ahol tüzes vassakkal égetnek, forró olajban főznek meg! És a végén még hozzátették, hogy: De Ő szeret téged! Rob fújtatott és a szívtájékát masszírozta. Rettenetesen felhúzta magát a látottakon. Nem bírta az álszentséget. Mindennél jobban gyűlölte... – Jól van, na – fújt egy nagyot. – Nem akartalak basztatni, mert te egy nagyon rendes kölök vagy. De nem idevaló... – És most mit tegyek... – nézett szomorúan maga elé Theo. – Az egész életem össze- dől most? – Nem fiam. Nem dől. Kitaláltam valamit! Gyere velem... A seriff kituszkolta Theót a kocsiból, és elindult vele a templom felé. – Manuela – szólt vissza a lánynak. – Figyeld, hogy nem megy-e ki valamerre az öreg. Nem szeretném, ha elkerülnénk egymást. Ha látod, hívj rögtön... 96

Rob és Theo becsörtettek a templomba. A nagy és sötét teremben nem volt senki. Egy oldalra nyíló ajtó felől azonban hangokat hallottak. – Aha. Ott vannak bent. Éppen most dicsekednek el egymásnak a hőstetteikkel. A seriff udvariasan bekopogott a félig nyitott ajtón, mert világ életében udvarias em- ber volt. Még hangosan köszönt is! – Szép napot uraim! Magának is mister Bradley. Robert Moore seriff vagyok. Bejö- hetek? DiTomaso atya ijedten pattant fel. Nem szoktak ide bejönni se rendőrök, se hivatalos emberek. Ebbe a templomba csak „jóféle” emberek jártak... – Történt valami baj? – kérdezte ijedten. – Mert amúgy éppen zárva vagyunk... – Nem baj. Az ügy, amiért jöttem, nem tűr halasztást. Mister Bradley miatt vagyok itt főképpen, de önnek sincs ám rendben a szénája! A két pap elsápadt. El nem tudták képzelni, hogy miféle bűn miatt lehet itt egy seriff. – Mit tehetünk önért? – pillogott DiTomaso. – Megmondom. A probléma neve, csalás! Megvádolhatnám vele magukat, de talán tisztázhatjuk a dolgot itt és most, mert nem hiszem, hogy a jó hírüknek használna egy bírósági ügy. – Természetesen... Nem... Ööö, megtudhatnánk, hogy miről van szó? – Hogyne. Önök sűrűn és rendszeresen látogatják az alábbi hölgyeket. Ms. Laurent, Mrs. Taylor, Ms. Bensson... soroljam még? Ez persze nem bűn, de az igen, hogy néhány, általam még fel nem sorolt hölgy bizony kiskorú! És velük kefélni már bűn ám! Úgy öt és tíz év között lehet kapni érte, ha jószívű a bíró... – De ez nem igaz! Ez... izé... – hápogott DiTomaso. – Ne akarja, hogy bebizonyítsam, mert akkor ülni méltóztatik majd a tiszteletes úr- nak! Akarnak megoldást, vagy nem! – Ööö... Természetesen. Beszéljük meg... Mit vár tőlünk? – Megmondom én. Azt a sok hazugságot és álságos tézist, amivel fiatal életeket pró- bálnak tönkretenni, vonják vissza! Például azt, hogy egy pap nem dughat meg bárkit, aki tetszik neki! – De hát azt nem lehet... – nyökögött a pap. – Alapvető kötelessége... De várjunk csak! Kiről van szó? Csak nem arról a ... Ekkor Theo is belépett a szobába. Vörös volt a képe a dühtől, de a szégyentől is. A belé nevelt rangtisztelet nehezen viselte el, hogy két nagy tekintélyű papot kellemetlen helyzetbe hozott. – Na, ez az! – bátorodott fel DiTomaso. – Emiatt a kis senki miatt tört ránk, és fenye- getőzik mindenféle képtelenségekkel? Rob seriff egy dossziét tett le a pap elé, és kinyitotta neki. Fotók voltak benne, amint ő és a másik cinkostársa különböző fiatal lányokkal láthatók egészen félreérthetetlen helyzetben. – Na, kérem – nézett rájuk Rob. – Ezek itt csak képek. Nem jelentenek sokat. Az viszont már igen, hogy ezek a csitrik valamennyien hajlandók feljelentést tenni maguk ellen, ha nem teszik most azt, amit mondok! 97

A két pap egymásra nézett, majd a föld alá süllyedni készülő Theóra. Gőzük sem volt arról, hogy mit akarhatnak ezek ketten tőlük. A seriff azonban felvilágosította őket. – Na, akkor térjünk a lényegre. Maga, Mr. Bradley felküldte ezt a szegény gyereket a Pocsolyákhoz, hogy a szenilis és beszámíthatatlan püspök parancsára indiánokat té- rítgessen! Oda küldte, ahová maga soha nem mert volna felmenni! De mindegy is... A gyerek felment, és ott helyt állt! Mindenből! Emberségből, bátorságból is, csak egy va- lamitől nem tudott szabadulni. A maga által beleplántált baromságoktól, téveszméktől és az ezekből álló bibliai parancsolatok elviselhetetlen terhétől. Ez a gyerek szembeszállt két rablógyilkossal, megmentette egy lány életét, és ez a lány meghálálta neki mindezt úgy, ahogy azt a lányok a legjobban tudják ezen a világon. De ez a szegény gyerek lelki válságba került emiatt! Attól a baromságtól, hogy papként nem szabad úgy élnie mint bárki másnak ezen a szaros a világon, beleértve más vallások papjait is! A seriff kihúzott egy széket és leült a megszeppent atyák elé. Nézte őket egy darabig, aztán kissé nyugodtabb hangon folytatta. – Most Bradley úr (szándékosan nem nevezte atyának), elővesz egy egyházi fejléces papírt, és leírja a következőket: Én, X.Y atya tanúsítom, hogy Theofil Becket vikárius a rábízott feladatot nagyszerű- en és hibátlanul elvégezte, ezért mától újra a gyülekezet szolgálatára áll. Kiváló térítő munkája elismeréséül a tiszteletre méltó Maatoskawah törzsfőnök a fent nevezettet tisz- teletbeli indiánná fogadta, és neki a Fehér Szikla nevet adományozta, ezért jutalmul fél év szabadságot engedélyezek Becket vikárius úr számára. Mivel a nevezett pap még nem érez teljes elhivatottságot a szolgálat iránt, ezért – ha ő azt kéri – felmentem a papi esküje alól. Mindehhez a szükséges engedélyeket is meg- szerzem a felsőbb egyházi szervezetektől. Aláírás, stb... stb... – Rendben lesz így? – nézett szúrós tekintettel Bradley atyára a seriff. – Hát nem egészen... Nem lehet azt csak úgy... – Ó, dehogyis nem lehet. Itt van ez a dosszié ugyanis! – De hát ez zsarolás – próbált keménykedni Bradley atya. – Egyetlen seriff sem tehet ilyet! – Én ezt másképp látom – vigyorgott Rob. – Énszerintem maga zsarol engem, hogy ne jelentsem föl a piszkos ügyeikért! Rendőrtiszt megzsarolása általában még tíz évvel szokta megtolni az ítéletet! Na, írja alá marha gyorsan atyám, hogy had menjünk már el innen, mert viszketést kapok ettől a helytől... Rob és Theo visszamentek a kocsihoz. Theónak könnyben úszott a szeme, de vala- mi erős megkönnyebbülést is érzett. Nagy teher volt számára a papi munka. Most Rob lehetőséget nyitott a számára, hogy ha fél év múlva is úgy érzi, akkor visszaadhatja a kinevezését. Nem élhet úgy egész életében, hogy szenved attól, amit tesz, ahogy él... – Akkor most meghívom hirtelen ebédelni ezt a társaságot, mielőtt még megüli a gyomrunkat ez a klerikális pokol – mondta Rob és sikító gumikkal száguldott ki a temp- lom utcájából a nyugati autópálya felé. 98

A Blackstone avenue egyik étterméig tartott a száguldás. Alig öt percig. Itt állt ugyan- is a BJ’s étterem. Ez az errefelé igen népszerű kountri kitchen, vagyis falusi konyha. Remélték, hogy itt kifut majd belőlük azt a feszültség, amit begyűjtöttek a templomban. Az étterem szinte üres volt, így valószínűnek tűnt, hogy itt hamar kapnak enni. Ma- nuela és Rob farkaséhes volt ugyanis. Theo még elmorzsolt pár könnycseppet a szeme sarkában, de aztán ő is elmerült az étlap tanulmányozásában. Úgy döntöttek, hogy mindenki egy Dodo Bird nevű ételt kér, ami a nagy darab gril- lezett pulykamellből és paradicsomból állt, amelyre bacon csíkokat terítettek, és az egé- szet olvasztott sajttal öntötték le. Nagy tál salátát is kaptak mellé. A társaság úgy evett, hogy öröm volt nézni. A személyzet is mosolyogva, de diszk- réten pillantgatott feléjük. Jól esett nekik, hogy ennyire ízlik a főztjük a vendégeknek. A végén kávét kértek, és kissé elernyedve iszogatták. Rob szerint az ilyen pillanato- kért érdemes élni. – Hát mit szólsz a főnöködhöz fiam? – bökte oldalba Theót. – Így azért mindjárt más a leányzó fekvése, mi? Fiatal, és persze éltesebb lánykákat is gyömiszkölnek, miközben téged a pokol tüzével rémisztgetnek! A kurva életbe! Ezért nem bíztam soha a papokban! – Most az van, hogy nem tudom, mi van – nézett maga elé Theo. – Elvesztettem a lábam alól a talajt. Ott fent a hegyen most tudnám, hogy mi a teendő... Itt hirtelen elharapta a mondatot. Megijedt attól, ami kicsúszott a száján! Úgy tett, mintha nem is mondott volna semmit, de a seriff gyakorlott szeme elől nem tudta már elrejteni. Ez a fiú a Görbe Fenyő hegyen biztonságban érezte magát... – Az van édes komám, hogy ha visszamész a házadba a hegyre, akkor a legjobb he- lyen leszel ahhoz, hogy megvizsgáld magadban a történteket. Van rá fél éved. Meglásd, rá fogsz jönni, hogy mi a jó neked... – Na, és nekem? – csattant föl Manuela. – Az nem érdekli az urakat, hogy nekem mi a jó, he? – Hidd el kedves, hogy Robnak igaza van – nézett rá Theo. – Kell egy kis idő, hogy gondolkodjunk, mert ma gyökerestől megváltozott az életről alkotott minden elképze- lésem. – Akkor most mi lesz? Visszamegyünk arra a kurva hegyre? Jó. És meddig mara- dunk? Csak azért kérdem, mert ott nincs se fodrász, se hamburger, se műkörmös! Az van, hogy én ezek hiányától, egy idő után, nagyon ideges leszek... – Ne aggódjál – vigyorgott Rob. – Theo komának van eszköze arra, hogy csökkentse az idegességedet. Ráadásul ezt az eszközt most már lelkifurdalás nélkül használhatja! – Istenem, de hülyék a férfiak – sóhajtott Manuela és tüntetően elvonult a mosdóba, hogy még utoljára egy normális vécébe kakilhasson, mielőtt visszamennek arra a kopár hegyre indiánnak... 99

Fehér Medve pipája Még négy napot töltöttek el a Biggin Hill-i házban. Manuelának szava nem lehetett. Theo mindent megtett annak érdekében, hogy a lány jól érezze magát. Még műkörmös- nél is jártak. Az éjszakai intenzív pankráció után délig aludtak, majd a várost járták késő estig, majd megvacsoráztak a város egyetlen jó éttermében, a Black Horse-ban. A vacsora után különféle koktélokat is kipróbáltak, mert Theo még soha sem kóstolt ilyesmit. Ennek folyományaként éjfélre már be voltak nyomva, mint a rajzszög. Így ment ez minden nap, de hát istenkém! Ettől voltak boldogok... Hétfőn reggel aztán bemálháztak a dzsipbe. Manuela bevásárolt mindent, amire nagy szüksége lesz majd odafönt, pedig Theo mondogatta neki, hogy minek ez, amikor Bis- hop csak tizenöt mérföld a tábortól. Akár mindennap odamehetnek... Theo viszont egy karton finom bort, egy üveg ír viszkit és két csomag Borkum Riff pipadohányt vett. Ezeket adja majd ajándékba Fehér Medvének. De vett másnak is vá- sárfiát. Suttogónak és Vörös Hódnak söröket, Mariának és Szivárványnak pedig valódi svájci csokoládét. Manuela rögtön meg is jegyezte... – A doki csajnak meg minek? Biztosan nem eszik az ilyesmit. Olyan vékony, mint egy cérna! Te is észrevetted, nem? Különös hangszínnel mondta ezt, de Theónak semmiféle tapasztalata nem volt a nők beszédstílusáról, így a féltékeny élt sem vette észre a szavaiban... A Görbe Fenyő hegyen nem keltett túl nagy feltűnést a pár megérkezése. A falu szinte üres volt. Mindenki dolgozott valahol, a kölkök iskolában voltak, csak pár öreg, meg néhány asszony volt otthon. Amíg Manuela kirámolta a dzsipet, Theo fogott egy üveg bort, zsebre vágta a pipado- hányt és elindult vele Maatoskawah sátra felé, aki bizony most is ott üldögélt egyedül. Olvasott. Valami színes autós magazint, ami nem nagyon illett egy méltóságteljes indián főnökhöz. – Hát megjöttél – nyugtázta a rögvalót Fehér Medve. – Hallom, némi pofozkodásban is részt vettél odalent. Helyes. Az ügy ezzel el van intézve. – Hoztam ajándékot – nyújtotta át suta mozdulattal a bort. – Ja, és ezt a dohányt is. Láttam, hogy ezt tetszik szívni... – Köszönöm fiam. Jól esik, hogy gondoltál rám a városodban is. Rob seriff mondta, hogy elvitt egy kis városnézésre Fresnóba. Találkoztál a nevelőddel is. Azt mondta, ta- nulságos volt számodra... – Megrendítő volt inkább. Összetört egy kép arról, amiben sokáig feltétel nélkül hit- tem. A becsületről... – Na, akkor most álljunk csak meg egy pillanatra! A világ, és a Szellemek birodalmá- ban több dolgok vannak ám, mint csillagok odafent! Te most csalódtál egy, vagy talán két dologban. De ha felnézel az égre, ott milliárdnyi csillagot látsz. Abból kettő eltűnése fel sem tűnik... 100