Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

páratartalmat talán soha az életben nem fogom megszokni. A sörnek csípős, őszi íze van, bár még a nyár derekán sem járunk. Néhány hajó szeli a tó vizét a fakuló narancssárga alkonyatban: egy négyszemélyes kajak, egy puccos motoros hajó és két evezős csónak. Mind a part felé tartanak. – Maga leellenőrzött engem? – szólal meg váratlanul Sam. A meglepetéstől a sörösüveg félúton megáll a szám felé. – Miért kérdezi? – Mert olyan nőnek tűnik, aki szereti lenyomozni az embereket. Felnevetek, mert ez igaz. – Igen. – És hogy áll a hitelminősítésem? – Sziklaszilárd. – Akkor jó. Gyakrabban kellene ellenőriznem. – Nem is haragszik? Meghúzza a sörét. Egyáltalán nem néz rám. Úgy tűnik, a figyelmét teljes egészében lekötik a csónakok a vízen. – Nem – feleli végül. – Talán csak egy kicsit csalódott vagyok. Én ugyanis nagyon megbízható fickónak gondolom magam. – Előfordult már, hogy a rossz emberben bíztam meg. Önkéntelenül is összehasonlítom azt, ahogyan Sam Cade reagált az imént azzal, ahogy Melvin reagált volna, ha itt ülne, és épp most ismerkedtünk volna össze. Mel dühös lenne. Meg lenne sértve. Felróná, hogy nem bízom meg benne automatikusan. Nyíltan nem mutatná ki, de éreztetné. Mindennek nyoma sincs Samben. Ő egyszerűen csak azt mondja, amit gondol. – Logikus – vélekedik. – Most az alkalmazottja vagyok. Joga van leinformálni, különösen, hogy beenged a házába és a gyerekei közelébe. Őszintén szólva, alighanem ez volt a legokosabb, amit tehetett. – És maga leinformált engem? Ez meglepi. Hátradől a székén, rám pillant, és megvonja a vállát. – Körbekérdeztem – válaszolja. – De csak amolyan rendben-vannak-e-a- számlái szinten. Ha úgy érti, rákerestem-e magára a neten, akkor a válaszom nem. Feltételezem, a nők elővigyázatosságból teszik. De ha egy pasi csinálja ezt, az… – Fura – fejezem be helyette. – Igen. És mi a helyiek ítélete rólam? – Amit már mondtam. Hogy magának való – mondja nevetve. – Akárcsak én, ami azt illeti. Felemelem a sörösüveget, és koccintunk. Egy ideig csak az italunkat kortyoljuk. A kajakosok lassan elérik a túlparti kikötőt. A csónakok már kikötöttek. A csicsás motoros hajó az utolsó a vízen, és a mozdulatlan 101

levegőben nevetés hangja sodródik felénk az irányából. Felkapcsolják a villanyt, és látom, hogy négy ember van a hajón. Halk zeneszó szűrődik felénk. Hárman táncolnak, miközben a kormányos a tó túlpartján lévő magánkikötőbe kormányozza a hajót. Unatkozó gazdagok. – Maga szerint pezsgőt isznak? – kérdezi faarccal Sam. – Dom Pérignont, és kaviárt esznek hozzá. – Barbárok. Én mindig füstölt lazacos pirítóst eszem hozzá. De csak hét nap egy héten. – Nem szabad túlzásokba esni – jegyzem meg a legflancosabb New- England-i akcentusommal, ami anyámról maradt rám. – Sokan kerülnek illuminált állapotba a jó pezsgőtől. – Hát erről én nem sokat tudok, mert nekem sosem jutott a jó anyagból. Azt hiszem, egyszer ittam valami olcsó löttyöt egy esküvőn. – Feltartja a sörét. – Ez az én verzióm. – Úgy, úgy! – Klassz srác a fia, tudja? – Tudom – válaszolom, és Sam felé fordulva belemosolygok a sűrűsödő sötétségbe. – Tudom. Megisszuk a sört, majd összeszedem az üres üvegeket. Kifizetem Samet, aztán nézem, ahogy megteszi a rövid sétát felfelé a dombon a házáig. A lámpák felgyulladnak a szemközti ablakban, és vörösen világítanak a függönyön keresztül. Visszamegyek a házba, hogy beletegyem az üvegeket a szelektív gyűjtőbe. A konyhában csendet és tisztaságot találok. A gyerekek már visszavonultak a saját vackukba, mint általában. Kellemes, csendes este van, és miközben bezárom az ajtót és bekapcsolom a riasztót, az jár a fejemben, hogy ez biztosan nem fog kitartani. De kitart. Legnagyobb meglepetésemre a következő nap – egy szombat – is nyugodtan zajlik. Kevesebb riasztó fejlemény az Elmebeteg Őrjáraton. A rendőrség nem jön látogatóba. Még több munkát szerzek. Hétfőn a gyerekek elmennek az iskolába, és pontban délután négy órakor Sam és Connor már a tetőn kopácsol. Lanny eleinte nyavalyog, hogy agyára megy a kopogás, de miután följebb veszi a hangerőt a fülhallgatójában, ez az apró probléma is megoldódik. Az első jó napot egy újabb követi, aztán egy egész hét. A gyerekek nagy örömére véget ér a tanév, és Sam állandó tartozékká válik a házban. Együtt reggelizünk, aztán Connorral ketten fölmennek tetőt javítani. Amikor az készen van, elkezdik kicserélni a korhadt fa szegőléceket az ablakok és az 102

ajtók körül. Én bezárkózom a dolgozószobámba a munkámmal meg az Elmebeteg Hordával. Majdnem… kellemes dolog, hogy van itt valaki, akiben legalább egy kicsit megbízhatok. Vasárnapra a házon új festékréteg díszlik, és nekem jó sok takarítanivalóm van, de nem bánom. Egy cseppet sem. Ki vagyok fulladva, festékfoltok borítanak, de jó ideje először érzem magam boldognak, mert Lanny, Connor és Cade ugyanolyan fáradt és piszkos, mint én, és mert együtt létrehoztunk valamit, valami valóságosat. És ez jó érzés. Aznap azon kapom magam, hogy mindenféle fenntartás nélkül rámosolygok Samre, és amikor ő ugyanolyan nyíltan és szabadon visszamosolyog rám, hirtelen bevillan az, amikor Mel először mosolygott rám. Egyszerre ráébredek, hogy Mel mosolya sosem volt nyílt és önfeledt. Akármilyen jól adta is elő a jó férjet és a tökéletes apát, az nem volt több színjátéknál. Sose ess ki a szerepedből! Látom a különbséget, ahogy Sam beszél a gyerekekkel, ahogy hibázik és kijavítja magát, bölcsességeket és lököttségeket beszél, mint egy igazi, természetes emberi lény. Mel sosem volt ilyen. De egyszerűen nem volt tükröm, amivel összehasonlítva megláthattam volna a különbségeket. Apám többnyire nem volt jelen gyerekkoromban, és egyébként sem volt egy meleg természet. Úgy gondolta, hogy a gyerekeket látni kell, de hallani nem. Rájöttem, hogy amikor Mel rám talált, megérezte bennem ezt a szomjúságot… és a vágyat, hogy valaki betöltse bennem ezt az űrt. Bizonyára még gyakorolt is a szerepre. A maszkja néha félrecsúszott, és én jól emlékszem minden ilyen alkalomra… Először akkor történt, amikor lekéste Brady harmadik születésnapi buliját, és emiatt megharagudtam rá. Olyan hirtelen és vadul fordult ellenem, hogy nekiestem a hűtőszekrénynek. Nem ütött meg, de a két karját a fejem mellett tartva odaszögezett egy darabig, és olyan üres tekintettel meredt rám, ami rémülettel töltött el akkor és még most is. Még amikor tökéletes volt az álcája, Mel akkor is felszínes volt. A nyugalma túlfeszítettnek és természetellenesnek hatott, akárcsak az érzelmei. Azt hiszem, az igazi Mel akkor bújhatott elő, amikor bement a műhelyébe. Biztosan alig várta, hogy magára csukhassa és belakatolhassa azt az ajtót. Ezért élt. Akárhogy nézem is, Samben nyomát sem látom ilyesminek. Csak egy embert látok. Egy valódi embert. Elszomorodom és rosszul leszek, amikor belegondolok, milyen keveset értettem meg abból, ami ott volt az orrom előtt – amivel egy ágyban aludtam –, vagyis a házasságom teljes kilenc évéből. Az az én házasságom volt. Nem a miénk. Mert a Melvin Royallal kötött házasságom sosem volt valódi. Csak egy eszköz volt, mint a fűrészek, a kalapácsok és a kések a 103

műhelyében. Az álcája része. Egyszerre rémisztő és vigasztaló most ennyi idő után szembesülni ezzel. Eddig nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy sokat gondolkozzam ezen, de ahogy elnézem Samet és azt, ahogyan a gyerekekkel bánik, rájövök, hogy mennyi minden volt rossz és mesterséges a házasságomban. Persze ezeket nem mondom el Samnek. Az egy átkozottul furcsa beszélgetés lenne, főleg hogy eszem ágában sincs elárulni neki, ki is vagyok valójában. Isten ments! De az jelent valamit, hogy a gyerekek kedvelik. Mindketten annyira okosak, és tudom, hogy fontos felépíteni számukra egy biztonságot nyújtó helyet, ahol gyógyulhatnak és felnőhetnek. Kockázatos, de létfontosságú. Még mindig készen állok arra, hogy szedjem a sátorfánkat, ha kell, de csak akkor, ha muszáj. Egyelőre minden nyugodt. Nyugodtabb, mint valaha. Június közepére Sam és Connor munkájának köszönhetően a ház fantasztikusan néz ki, és Sam már az építkezés alapjait tanítja a fiamnak. Azt tervezik, hogy hátul kiegyenlítik a talajt. Lebetonozzák, és cölöpöket tesznek le. Lanny egy ideig csak kívülről osztogatja a tanácsokat, aztán egyszer csak már ő is nyakig benne van a dologban, és feszülten figyeli, ahogy Sam felvázolja az építési terveket. Ez egy hosszú távú projekt. Senkinek nem sürgős, nekem a legkevésbé. Egyre érkeznek a munkák a szabadúszó vállalkozásaimba, és már ott tartok, hogy némelyiket vissza kell utasítanom. Megengedhetem magamnak, hogy válogatós legyek, és ennek megfelelően szabjam az árakat, a hírnevem pedig nő. A dolgok egyértelműen jó irányba haladnak. Persze nem az online munkáimtól függök, legalábbis nem kizárólag. Nem vagyok rászorulva, mert Mel egy dolgot jól csinált, ugyanis abban a borzalmas csomagmegőrzőben, ahol a trófeáit és a naplóját tárolta, el volt rejtve a menekülési terve is. Egy sporttáska, tele készpénzzel. Majdnem kétszázezer dollár, amit a szülei birtokából örökölt, és amiről nekem azt mondta, egy befektetési alapba tette. Évekig pihent a tárolóban arra várva, hogy eljöjjön az idő, amikor úgy érzi, le kell lépnie. De sosem volt lehetősége felhasználni. A munkahelyén tartóztatták le, és többé egy napot sem töltött szabadlábon. Természetesen beszolgáltattam annak a tárolónak a tartalmát a rendőrségnek, de előtte fogtam azt a táskát, és betettem az autóm csomagtartójába. Jó messzire kihajtottam a városból az egyik bevásárlóközpontba, ahol van postafiókbérlés, és egy ott helyben kiagyalt álnéven nyitottam egy fiókot. Aztán a táskával elhajtottam egy távoli UPS- 104

telephelyre, és feladtam az új postafiókom címére. Rémületes volt. Azt hittem, elkapnak, vagy ami még rosszabb, valaki felnyitja a dobozt, a pénznek nyoma vész, és én még csak nem is reklamálhatok. De megérkezett. Online követtem az útját, és felárat fizettem a postának, hogy őrizzék meg, amíg fel tudom venni. Mint kiderült, jól tettem, mert annak ellenére, hogy együttműködtem a rendőrséggel, mindössze két nappal később letartóztattak, börtönbe vetettek, és bíróság elé állítottak. A sporttáskát tartalmazó doboz még mindig ott volt, amikor egy év múlva felmentettek. Ott porosodott az egyik hátsó sarokban az üzletben, ami szerencsére közben nem húzta le a rolót. Kisebbfajta csoda. A pénz felét elköltöttem a biztonságunkra, a lakhatásunkra és az új személyazonosságainkra, még mielőtt idejöttünk. A házat aukción vettem nagyon olcsón, de így is húszezret költöttem a megvásárlására, és még tízezret a rendbehozatalára. De a mostani jövedelmeim mellett azért maradt még annyi, hogy egy kicsit kiköltekezhessek. Mel, gondolom, tajtékozni fog, ha megtudja, hogy a nagy gonddal összehordott vagyona odalett, és ez rendkívül boldoggá tesz. Vigasztaló a tudat, hogy azt a pénzt az új életünk megteremtésére költöm. Amikor Cade felajánlja, hogy segít rendbe hozni a kertet, amit hagytam elvadulni, a szaván fogom, de azzal a feltétellel, hogy fizetek neki érte. Beleegyezik. Órákat töltünk a tervek megbeszélésével, a növényfajták kiválasztásával, amiket együtt ültetünk el. Kőkerítéseket és kanyargós ösvényeket építünk, valamint egy kis tavat, amibe a napfényben csillogó, apró, cikázó aranyhalakat telepítünk. Lassan-lassan ráébredek, hogy megbízom Cade-ben. Nem tudom ezt egy meghatározott pillanathoz kötni, vagy olyasmihez, amit mondott vagy tett. Igazából mindaz, amit tesz, mond, mindaz, ami ő. Ő a legnyugodtabb, leglazább férfi, akivel valaha is dolgom volt, és valahányszor mosolyogni, a gyerekeimmel beszélgetni látom, vagy ha hozzám szól, rádöbbenek, hogy mennyire rosszul választottam azelőtt. Hogy mennyire sivár volt az életem Melvin Royallal. Pedig milyen teljesnek látszott! Mégis olyan élettelen volt, mint a hold. Észre sem veszem, megint elmúlik két hét. A kertem felkerülhetne egy lakás- és kertkultúra-magazin címlapjára, és még Lanny is viszonylag boldognak tűnik. Kicsit visszább vesz a gót stílusból, de csak annyira, hogy még így is laza maradjon, és kitűnjön a többiek közül. És csodák csodájára, egyik nap azzal állít haza, hogy szerzett egy barátot. Eleinte csak online barátság, de aztán egyszer csak a szokásos enyhén agresszív kelletlenségével megkérdezi, hogy elvinném-e a moziig, ahol Dahlia Brownnal van találkozója. Dahlia az a lány, akit képen törölt az iskolában. Kicsit szkeptikus vagyok a dolgok ilyetén fordulatával kapcsolatban, de 105

amikor találkozom Dahliával, kedves lánynak látszik, aki egy kicsit szégyelli a nyurgaságát és a fogszabályozóját. Mint kiderül, a fiúja a fogszabályozó miatt dobta. Alighanem ez a legjobb, ami a lánnyal történhetett. Connor és én hátul ülünk le a moziban, Lanny és Dahlia pedig egymás mellé ülnek. Mire mozi után hazaérünk, Dahlia, akit meghívtunk vacsorára, teljesen feloldódik. Akárcsak Lanny. Ahogy telik a nyár, a moziba járásból rendszer lesz: Lanny és Dahlia sülve- főve együtt, mint legjobb barátnők. Dahlia átveszi Lannytől a fekete körömlakkozást és a többrétegű szemfestést, Lanny pedig utánozni kezdi Dahlia hullámzó, virágos sáljait. Július közepére a lányok elválaszthatatlanok, sőt két új barátot is magukhoz vonzanak. Résen vagyok, mert az egyik fiúnak piercing van az orrában, és tetőtől talpig gót, a barátja viszont az az ügyefogyott jófiú fajta. Nagyon aranyosak együtt, és nagyon viccesek is, ami külön jót tesz a lányomnak. Úgy tűnik, Connor is megváltozott. A Dungeons and Dragonsből ismert haverjai igazi barátokká váltak, és életében először azt mondja, hogy már tudja, mi szeretne lenni, ha felnő. Építész akar lenni. Dolgokat akar építeni. Amikor ezt kijelenti, a szemem megtelik könnyel. Mindeddig kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy majd lesznek álmai, lesz élete a menekülésen és a bujkáláson túl, és íme… ez most valóra vált. Sam álmokat adott neki, amire én nem voltam képes, és ezért megindultan, fantasztikusan hálás vagyok. Másnap este beszélek Samnek Connor új szenvedélyéről, miközben a verandán ülünk az italunkkal. Némán hallgatja, jó ideig nem szól egy szót sem, végül felém fordul. Felhős este van, a levegő közelgő vihartól terhes. Tennesseenek ezen a részén tornádóriadó van érvényben, de riasztás még nem volt. – Nem sokat beszélsz Connor apjáról – jegyzi meg. Igazából semmit nem mondtam még róla. Nem tudok. Képtelen vagyok rá. – Nem sokat lehet róla mondani. Connornak kellett valaki, akire felnézhet. Ezt megadtad neki, Sam. Nem látom az arcát a félhomályban, így nem tudom, megijesztettem vagy örömet szereztem-e neki, esetleg mindkettő. Már hetek óta van köztünk valami tartózkodó vibrálás, de azon kívül, hogy néha-néha véletlenül összekoccant az ujjunk, miközben a szerszámokat vagy a sörösüveget adogattuk, jóformán hozzá sem értünk egymáshoz. Azt sem tudom, képes vagyok-e még egyáltalán romantikus érzelmekre egy férfi iránt, és az a benyomásom, hogy őt is visszatartja valami. Talán egy rosszul végződött kapcsolat. Egy elveszett szerelem. Nem tudom. Nem kérdezem. – Örülök, hogy segíthettem – mondja. A hangja valahogy furcsának tűnik, 106

de nem tudom, pontosan miért. – Connor jó gyerek, Gwen. És Lanny is. Te… – pár pillanatra elhallgat, mialatt görcsösen kortyol egyet a söréből – átkozottul jó anyjuk vagy. A távolban mennydörgés morog, bár a villámlást nem látjuk. Valószínűleg a dombok mögött lehet a vihar. De érzem a közelgő eső súlyát. Van valami természetellenes, forró ragacsosság a levegőben, amitől egyszerre borzongok és szeretném legyezgetni magam. – Igyekeztem – válaszolom. – És igazad van. Nem szoktunk az apjukról beszélni. Ő… ő aljas volt. Elcsuklik a hangom, mielőtt folytathatnám, mert aznap reggel újabb levél érkezett Meltől. Visszalendült a megszokott kerékvágásba, mert ez a levél csupa csevegés, visszaemlékezés és érdeklődés a gyerekekről. Mégis kiborított, mert most, hogy láttam, Sam hogyan bánik velük, tisztán látom a különbséget is. Mel jó apa volt kirakati értelemben véve: mindig ott volt, mosolygott, beállt a képekhez, de ez csak a felszín volt. Tudom, hogy bármit érzett vagy érez most, az csak halvány árnyéka az igazi érzelmeknek. Ahogy ott ülünk egymás mellett, és a volt férjemre gondolok, szeretnék odanyúlni Samhez, hogy érezzem az ujjai melegét az enyémen, nem is annyira vonzalomból, inkább mintha egy talizmánért nyúlnék. El kell űznöm Mel szellemét, ki kell vetnem őt a gondolataimból. Döbbenten ébredek rá, hogy mindjárt elárulom ennek a férfinak az igazat a volt férjemről, az igazat magamról. Ha tényleg megteszem, ő lesz az első. Ez a gondolat annyira megdöbbent, hogy azon kapom magam, Sam profilját bámulom, ahogy a tavat nézve a sörét iszogatja. Egy távoli villám fénye megvilágítja az arcát, és egy különös pillanatig ismerősnek tűnik. De nem úgy, mintha Sam lenne. Hanem valaki más. Valaki, akit nem tudok hová tenni. – Mi az? – Felém fordítja a fejét, és elkapja a pillantásomat, ahogy nézem. Érzem, hogy az arcomat elönti a melegség. Annyira furcsa érzés, hogy teljesen elbizonytalanodom. De nem pirulok el. Nem tudom elképzelni, miért érzem magam egyszerre ilyen kínosan és felkészületlenül a verandán ücsörögve egy férfival, akit már ismerek. – Gwen? Megrázom a fejemet, és elfordulok, de továbbra is magamon érzem a tekintetét. Olyan érzés, mintha reflektorral világítanának az arcomba: egyszerre meleg és ijesztően direkt. Örülök, hogy a felhők mesterséges sötétségbe borítják az estét. Érzem a sörösüveg hidegét a kezemben, és ahogy a hideg páracseppek legurulnak a kezem fején. Meg akarom csókolni ezt az embert. És azt szeretném, ha visszacsókolna. Ez sokként ér, valódi sokként, mert ilyen késztetést nem éreztem már 107

hosszú-hosszú idő óta. Azt hittem, elmúlt, elégett Melvin rémtetteinek szörnyűséges poklában, kinyírta az egész lelkemet átható bizalomvesztés. Mégis itt vagyok, remegve és azt kívánva, bárcsak Sam Cade ajkát érezném az ajkamon. És azt hiszem, tudom, hogy ő is ezt érzi. Olyan, mint egy láthatatlan sodrony, ami egymáshoz húz bennünket. Biztosan őt is épp annyira megijesztette, mint engem, mert sietős kortyokkal felhajtja a sörét. – Jobb, ha megyek, mielőtt ez a vihar ideér – jelenti ki megváltozott hangon, ami most mélyebb, sötétebb. Nem mondok semmit, mert nem tudok. Nem tudom elképzelni, mit tudnék mondani. Csak bólintok, ő pedig feláll, és elmegy mellettem a lépcsőig. Már lement két lépcsőfokot, mire végre visszanyerem az uralmat a hangom felett, és megszólalok: – Sam. Megáll. Ismét hallom a mennydörgés mormogását, és egy újabb villám hasítja ketté az eget, mint egy kés. – Jössz holnap? – kérdezem a sörösüveget forgatva a kezemben. Majdnem visszafordul. – Még mindig akarod, hogy jöjjek? – Persze – felelem. – Igen. Bólint, aztán már ott sincs. Ahogy gyors léptekkel távolodik, a mozgásérzékelős biztonsági lámpák, amiket együtt szereltünk be, egymás után felgyulladnak. Nézem, ahogy elmegy a kapuig, aztán ki az útra. Már félúton jár hazafelé, amikor a lámpák kialszanak. Öt perccel később elered az eső. Eleinte csak bizonytalan kopogás, aztán finom, egyenletes dobolás a tetőn, végül vastag függöny, amiről a veranda szélén reszketve verődik vissza a fény. Remélem, Sam hazaért az eső előtt. Remélem, a felhőszakadás nem mossa el a kertet. Ülök egy kicsit az eső zúgását hallgatva, mialatt megiszom a sörömet. Benne vagyok a pácban, gondolom magamban. Mert még soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Azóta nem, hogy Gina Royal voltam. Beletelik egy kis időbe. Ahogy múlik a forró, fülledt nyár, Sam és én lassan, szinte észrevétlenül lazítunk a tartózkodásunkon, és félretesszük a védőpajzsunkat. Már nem rezzenünk össze, ha véletlenül összeér a kezünk, és végre fenntartások nélkül tudunk egymásra mosolyogni. Az egész valóságosnak érződik. És szilárdnak. Kezdem magam újra kívül-belül emberi lénynek érezni. 108

Nem áltatom magam azzal, hogy Sam majd rendbe hozza azt, ami eltört bennem. És szerintem ő sem hitegeti magát ilyesmivel. Mindkettőnket megsebeztek, erre már a kezdet kezdetén rájöttem. Lehet, hogy csak azok tudják egymást így elfogadni, akiket igazán összetörtek. Egyre kevesebbet gondolok Melre. Örülök, amikor belecsúszunk a szeptemberbe, és a hőség csökkenni kezd. Az iskola újra megnyitja a kapuit, de Lanny és Connor egyaránt boldognak tűnik. Bárkik voltak is Connor zaklatói (ezt továbbra sem árulta el nekem), amit tettek, azt a barátainak egyre bővülő köre bőven ellensúlyozza. Minden csütörtök este eljönnek Dungeons and Dragonst játszani egészen a késő esti órákig. Lelkesedésükben, szenvedélyükben és képzelőtehetségükben én is örömömet lelem. Lanny úgy tesz, mintha undorodna az egésztől, de tudom, hogy nem így van. Mostanában elkezdett fantasykönyveket kölcsönözni a könyvtárból, és amikor kiolvasta őket, továbbadja a testvérének. Amióta megtudta, hogy Connor barátai menőnek tartják, hogy Squirtle-nek hívja az öccsét, már nem nevezi így. Egy szeptember végi késő estén a nappaliban ülünk Sammel, és egy régi filmet nézünk. A gyerekek már rég ágyban vannak, és Sam meleg testének dőlve egy pohár bort tartok a kezemben. Édes élvezet ez a csendes béke. Abban a pillanatban nem gondolok Melre, meg úgy általában semmire. A bor segít oldani a bennem lévő állandó, éber szorongást, és a félelmemet is elhomályosítja. – Hé – mondja halkan, egész közel a fülemhez. A lehelete csiklandozza a bőrömet. – Ébren vagy még? – Nagyon is – felelem, és iszom egy kortyot. Kiveszi a poharat a kezemből, és egy hajtásra kiissza. – Hé! – Bocsánat – szabadkozik. – Csak most bátorságra van szükségem. Mert kérdezni akarok tőled valamit. Megdermedek. Elakad a lélegzetem. Nem bírok nyelni. Nem bírok elszaladni. Csak ülök, és várom, hogy a maszk lehulljon. Sam megszólal: – Nem bánod, ha megcsókollak, Gwen? Az agyam teljesen kiürül. Olyan, mint egy hómező vagy egy gleccser felszíne: hideg, sima és üres. Megdöbbent ez a csönd odabent, a félelem ilyen vad és hirtelen visszahúzódása. Aztán elönt a meleg. Egy pillanat alatt történik, mintha a melegség már régóta ott várt volna lesben állva. – Bánni fogom, ha nem – válaszolom. Eleinte puhatolózva érünk egymáshoz, amíg mindkettőnknek meg nem jön a bátorságunk, és meg nem találjuk a helyünket. Az ajka egyszerre puha és 109

erős, és nekem önkéntelenül is eszembe jutnak Mel csókjai, amik mindig valahogy műanyagnak tűntek. Samben nyomát sem találom azoknak a kiszámított mozdulatoknak. Ő úgy csókol, mint aki komolyan gondolja. Az íze a bordeaux-i gazdag, sötét, cseresznyés zamata. Ez a csók ráébreszt, hogy milyen keveset tudok az életről, és milyen sokat veszítettem azzal, hogy hozzámentem Melvin Royalhoz. Hogy mennyi időt elpocsékoltam rá. Sam az, aki végül megtöri a varázst, zihálva elhúzódik, szó nélkül. Nekidőlök. Átölel, de ez nem olyan érzés, mintha bezárnának, inkább olyan, mintha hazatérnék. Mintha megvédenének. – Sam… – Cssss… – súgja a fülembe, mire elhallgatok. Arra gondolok, hogy talán éppen annyira fél ettől az egésztől, mint én. A film után kikísérem. Amikor a lépcső alján újból megcsókol, olyan érzésem van, mintha ígéretet kaptam volna arra, hogy minden jóra fordul. Másnap levél érkezik a postaszolgáltatótól. A pulzusom megugrik, de nem vagyok annyira ideges, mint a múltkor. Ennek ellenére megteszem a szokásos óvintézkedéseket: védőkesztyűt húzok, óvatosan nyitom ki a borítékot, és a levelet nem kézzel hajtogatom szét. Ez Mel másik fajta levele, ahogy előre számítottam is rá. A szavai semmitmondóan normálisak, mint egy emberi maszk. A könyvekről beszél, amiket épp olvas (mindig is sokat olvasott, többnyire homályos filozófiai és tudományos munkákat). Panaszkodik a vacak, íztelen menzakosztra, és azt írja, még szerencse, hogy vannak barátai, akik küldenek neki költőpénzt, így vásárolhat dolgokat, amik megkönnyítik a börtön elviselését. És beszél az ügyvédjéről is. De aztán… mint egy halk, nyugtalanító fordulat, észreveszem, hogy ebben a levélben van valami más. Valami új. Amikor leérek az aljára, meglátom. Olyan, mint egy fullánk, és amikor eltalál, a tüskéje mélyre hatol. Tudod édesem, a leginkább az bánt, hogy sosem lett meg az a tóparti ház, amiről olyan gyakran beszéltünk. Paradicsomian hangzott, nem? Szinte látom magam előtt, ahogy ülsz a verandán a holdfényben, és nézed a tavat. 110

Megnyugvást találok ebben a képben. Remélem, nem valaki mással osztod meg az álmunkat. Azokra az estékre gondolok, amikor a verandán ültem az esti sörömmel, és a tó fodrozódását néztem a naplementében. Megnyugvást találok ebben a képben. Remélem, nem valaki mással osztod meg az álmunkat. Látott minket… alighanem egy fotón. Látott engem és Samet együtt a verandán. Tudja, hol vagyunk. – Anya? Összerándulok, és elejtem a két kanalat, amivel széthajtogatva tartottam a levelet. Amikor felnézek, látom, hogy Connor a konyhapult túloldaláról bámul rám. Mögötte ott áll Billy, Trent, Jason és Daryl, a csütörtök esti barátai, Megfeledkeztem arról, hogy milyen nap van. Mályvacukros rizskockákat akartam nekik csinálni, de erről is elfeledkeztem. Gyorsan összehajtogatom a levelet, visszacsúsztatom a borítékba, leveszem a kesztyűt, és beledobom a sarokban lévő kukába. Zsebre vágom a levelet, és megkérdezem a fiúktól: – Srácok, mit szólnátok egy kis nassolnivalóhoz? Éljenezni kezdenek. Kivéve Connort, aki némán és mozdulatlanul mered rám. Tudja, hogy valami nincs rendben. Próbálok megnyugtatón rámosolyogni, de látom, hogy nem tudom becsapni. Kétségbeesetten igyekszem rendezni a gondolataimat, miközben egy tálban összekeverem a ragadós mályvacukrot és a rizsszeleteket a fiatalemberek nagy gyönyörűségére. Az agyam nem azon jár, amit csinálok, nem is a gyerekeken vagy bármi máson. Igazából másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy most mit tegyek. Minden ösztönöm azt sikítja: Menekülj! Csak fogd a furgont, tedd be a gyerekeket, és menekülj! Kezdj új életet! Aztán hadd üsse bottal a nyomodat! De a rideg valóság az, hogy már eddig is ezt csináltuk. Egyfolytában menekültünk. Természetellenes, pusztító életformát kényszerítettem a gyerekeimre, ami elszakította őket a barátaiktól, a családjuktól, még saját maguktól is. Igaz, azért tettem, hogy megmentsem őket, de milyen áron? Ahogy most rájuk nézek: csak egy év megállapodott élet kellett hozzá, és valósággal kivirágzottak. Kivirultak. Ha most elmenekülünk, akkor megint elvágjuk a gyökereiket, és ettől előbb- utóbb minden, ami jó bennük, elkorcsosul és bemocskolódik. 111

Nem akarok menekülni többé. Talán a ház miatt van, ami – minden igyekezetem ellenére – az otthonunkká vált. Talán a tó miatt, vagy a béke miatt, amit itt érzek. Talán a törékeny, sérülékeny, puhatolózó vonzalom miatt, amit végre egy jó ember iránt érzek. Nem. Nem fogunk elmenekülni. Dögölj meg, Mel! Még egyszer nem. Itt az ideje mozgásba lendíteni azt a tervet, amit hosszú idővel ezelőtt kifundáltam, de reméltem, hogy soha nem kell használnom. Mialatt a fiúk a ragacsos nassukat eszik és dobókockáznak, kilépek a verandára, és felhívom azt a számot, amit Absalom évekkel ezelőtt adott. Fogalmam sincs, kihez tartozik, és azt sem tudom, működni fog-e egyáltalán. Ez a bombabiztos, végszükség idejére való opcióm. Csak egyszer lehet megjátszani, és drágán fizettem érte. Kicsöng, kicsöng, aztán egyből hangpostára megy. Nincs üdvözlőszöveg, csak a sípszó. – Itt Gina Royal – mutatkozom be. – Absalom azt mondja, maga tudni fogja, hogy mit kell megtennie nekem. Tegye meg! Bontom a vonalat. Émelygek és szédülök, mintha egy nagyon mély szakadék szélén állnék. A Gina Royal név kimondásától úgy érzem, mintha visszafelé zuhannék, vissza a sötétségbe, egy olyan korszakba, amiről azt kívánom, bárcsak meg se történt volna. Úgy érzem, mintha mindaz, amit elértem, puszta illúzió lenne, és Melvin bármikor elvehetné tőlem. Reggel felhívom a börtönt, ahol Melvint fogva tartják, és időpontot kérek a következő látogatási napra. 112

5 TALÁLNOM KELL VALAKIT, aki vigyáz a gyerekekre. Ezen töröm a fejemet. Órákon át tépelődöm a semmibe bámulva, és közben véresre rágom a szám belsejét. Megkérhetnék pár embert, de annyira kevesen vannak… Eszembe jut, hogy felrakhatnám a gyerekeket a repülőre, és elküldhetném őket a nagyanyjukhoz, de amikor felhívom anyámat, kiderül, hogy nincs a városban, elment kirándulni. Döntenem kell. Nem hagyhatom Lannyt és Connort egyedül, de oda sem vihetem őket magammal, ahová megyek. Ez hatalmas, sőt gigantikus lépés olyasvalaki számára, mint én, aki nem bízik senkiben. Samet akarom megkérni. De már magát a gondolatot is megkérdőjelezem, mert Mel megtanított arra, hogy nem bízhatok meg a saját ítéletemben. És a legutolsó dolog, amit akarok, a legeslegutolsó, az az, hogy kockára tegyem a gyerekeim életét. Bárcsak több nőismerősöm lenne, de azok, akiket Nortonból vagy innen a tó környékéről ismerek, egytől egyig fagyosak, barátságtalanok, vagy egyenesen ellenségesek az idegenekkel. Fogalmam sincs, mit tegyek, és ettől hosszú időre lebénulok. Végül Lanny bejön a dolgozószobába, leveti magát a székre, és olyan sokáig bámul rám, hogy nincs más választásom, foglalkoznom kell vele. – Mi az, édesem? – Ezt én akartam kérdezni, anya. Mi a fene van? – Nem értem. – Dehogynem érted – mondja, még szúrósabban nézve. Úgy húzza össze a szemét, ahogy tőlem látta. – Itt ülsz, és lerágod a körmödet. Alig aludtál. Mi a baj? És ne gyere azzal, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem. Hagyjuk a hantát! A hagyjuk a hantát a legújabb szavajárása. Megnevettet vele. Gondolom, mire tizenhat lesz, valami sokkal erősebbet fog használni, de addig is ez egy hasznos, aranyos kifejezés. – El kell mennem egy napra – közlöm vele. – Ti ketten a nap nagy részében 113

suliban lesztek, de… de borzasztó korán kell indulnom, és nagyon későn fogok hazaérni. Kell valaki, aki itthon van veletek. – Nagy levegőt veszek. – Te kit javasolnál? Pislog egyet, mert valószínűleg próbál visszaemlékezni, mikor kérdeztem ilyet utoljára. De nem fog rájönni, mert én ilyet nem szoktam kérdezni. – Hová mész? – Lényegtelen. Maradjunk a témánál, légy szíves! – Oké, apuhoz mész? Nem szeretem, amikor apunak nevezi – mintha még mindig az lenne – ilyen reménykedőn emelkedő hangsúllyal. Kiráz tőle a hideg, és tudom, hogy ezt ő is észreveszi. – Nem – hazudom a tőlem telhető legszíntelenebb, legkifejezéstelenebb hangon. – Üzleti ügyben megyek. – Ah-ha. – Nem tudom megállapítani, hogy a saját lányom hisz-e nekem. – Oké. Hát… szerintem Sam megfelelne. Úgyis itt fog bütykölni. Tudod, hogy Connorral még mindig a teraszon dolgoznak. Nagyon megkönnyebbülök, amikor kimondja Sam nevét. Ráadásul igaza is van: Sam egyébként is itt lesz. A teraszprojekt ráérősen halad, hol ezt, hol azt eszkábálnak rajta. – Én csak… Én nem leszek itt, hogy vigyázzak rátok, szívem. Ha bármi miatt nem vagy biztos benne… – Anya, kérlek! – Ezúttal a teljes szemforgatásos repertoárt megkapom. – Ha azt gondolnám, hogy egy perverz, szerinted nem mondtam volna már meg érthetően a szemébe? És neked is? Jó hangosan? Biztosan megmondta volna. Lily félénk volt. Lanny nem az. Valami átszakad bennem, bár tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy megbízzak egy tizennégy éves ítéletében, még ha helytálló is szerintem. Ebben egyedül magamra hagyatkozhatom. Kockáztatnom kell, de már a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom. Ha csak rólam van szó, nem zavar a kockázat. De ha róluk van szó… A gyerekeimről… – Anya – folytatja Lanny előrehajolva, komoly, határozott arccal. Egyszerre megpillantom a felnőtt nőt, akivé majd válni fog. – Anya, Sammel nincs baj. Rendes pasas. Rendben leszünk. Menj csak! Menj csak! Lassan, mélyen beszívom a levegőt, és hátradőlve bólintok. Lanny ráérősen elmosolyodik, és összefonja a karját. Imád nyerni. – Árgus szemekkel fogom figyelni – jelenti ki. – Javier és Graham száma pedig gyorshívásra van állítva a telómban. NNÜ, anya. NNÜ azt jelenti, nem nagy ügy, ezt már tudom. És tényleg nem az. De számomra ez egy olyan ugrás, amihez vakhit kell, ezúttal mégis úgy döntök, hogy megteszem. Fogom a telefont, és miközben Lannyvel farkasszemet 114

nézünk, feltárcsázom Samet. A második csöngésre fölveszi. – Szia, Gwen! A lelkes üdvözlés megnyugtat, és sikerül majdnem normális hangon megszólalnom: – Kérni szeretnék valamit. Vízcsobogást hallok a háttérben. Hallom, hogy elzárja, és leteszi, ami a kezében van, hogy a teljes figyelmét nekem szentelhesse. – Ki vele! – mondja. – Megteszem. Ilyen egyszerű az egész. – Csak körülbelül tizenkét órát leszek távol – közlöm Sammel az indulás előtti nap, vasárnap este –, de hálás vagyok, amiért átjössz. Lanny megbízható, de… – …de még csak tizennégy éves – fejezi be a mondatot, aztán kortyol egyet a sörből, amit adtam neki, egy pekándiós porterből, ami, úgy tűnik, ízlik neki. A kézműves sörök isten ajándékai. Én egy krémesen selymes Samuel Adams-féle organikus csokis stoutot szopogatok. Lecsillapítja a zizegést a gyomromban. – Gondolom, nem szeretnél arra hazajönni, hogy a ház fel van forgatva, és hegyekben állnak az üres sörösdobozok. – Ja – mondom, bár kétlem, hogy Lannynek eszébe jutna bulit rendezni. Az, hogy elmegyek, neki nem a szabadságot jelenti, mint a többi korabeli lánynak. Ő inkább sebezhetőnek fogja magát érezni nélkülem, minthogy az is lesz. Ha az apja tudja, hol vagyunk, ha tényleg rávett valakit, hogy megfigyeljen bennünket… De ebbe bele sem akarok gondolni. Tisztában vagyok azzal, hogy akár ebben a pillanatban is figyelhet bennünket valaki. A tavon most is van néhány vízi jármű, ami épp a part felé tart az alkonyatban. Lehet, hogy valamelyikről pont a mi verandánkat figyeli egy kamera. Ettől viszketni kezd a bőröm. Mel tönkre fogja tenni, amit felépítettünk. Ő mindent tönkretesz. Pontosan emiatt akarom meglátogatni. Hogy tudja, mostantól milyen tétekkel játszunk. Samnek nem mondtam meg, hová megyek. Azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. És azt sem árulom el neki, hogy vezeték nélküli kamerákat raktam fel. Az egyik a bejárati ajtót figyeli, a másik a hátsó ajtót, egy nagyobb látószögű harmadik pedig egy fán van egy kissé odébb a háztól, és a nappali- konyha részben is van egy a légkondi védőrácsába rejtve. A tableten, amit a kamerákkal kaptam, könnyedén váltogathatom a látószögeket. Vészhelyzet esetén pedig el tudom küldeni e-mailben a linket a nortoni rendőrségnek. 115

Nem mintha nem bíznék Samben. De azért szükségem volt valamiféle óvintézkedésre. – Sam? Van fegyvered? – bököm ki. Épp nyelés közben éri a kérdés, és elég furcsán néz rám, miközben köhög. Felhúzom a szemöldökömet, és erre ő bűntudatosan nevetni kezd. – Bocs – mondja. – Váratlanul ért. Igen, van, persze. Miért? – Megtennéd, hogy magaddal hozod, amikor átjössz? Én csak… – Ennyire félsz itt hagyni a gyerekeidet? Jó. Rendben. Nem probléma. – De azért továbbra sem veszi le rólam a szemét, és valamivel halkabban megkérdi: – Van valami konkrét fenyegetés, amiről tudnom kéne, Gwen? – Konkrét? Nincs. De… – Habozok, mert nem tudom, hogyan fogalmazzak. – Úgy érzem, figyelnek bennünket. Ez, gondolom, őrültségnek hangzik. – Itt, Killhouse Lake mellett? Nem mondanám. – Killhouse Lake? – Ne nézz így rám! A lányodtól származik. Szerintem valamelyik gót haverja találta ki. Ütős, nem? Utálom. Nekem már Stillhouse Lake is épp elég hátborzongató volt. – Szóval csak… vigyázz rájuk, ez minden, amit kérek. Még huszonnégy órára sem leszek oda. Bólint. – Lehet, hogy azért majd dolgozom egy kicsit a teraszon, ha nem gond. – Dehogy. Köszi. Hirtelen ötlettől vezérelve felé nyújtom a kezem. Megfogja, és nem ereszti el egy ideig. Ez minden. Nem csók. Még csak nem is ölelés. De ettől még intenzív, és egy pillanatig mindketten csak ülünk, és élvezzük a pillanatot. Végül feláll, és megissza a sör maradékát. – Kora reggel visszajövök, mielőtt elmész, rendben? – Oké – helyeselek. – Hajnali négykor indulok Knoxville-be. A gyerekek nyolcra mennek az iskolába, de maguktól is fel tudnak kelni és fel tudnak szállni a buszra. Háromig csak a tiéd a ház, amíg vissza nem érnek. Én valamikor sötétedés után jövök haza. – Jól hangzik. Rajta leszek, hogy megegyem az összes kaját itthon, és csakis a legdrágább fizetős csatornákat nézzem a tévében. Nem gond, ha a TV Shopból is rendelek pár dolgot a számládra? – Te aztán tudod, milyen egy jó buli, Sam. – Átkozott legyek, ha nem. Nagy, édes mosolyt villant rám, aztán elindul a dombon felfelé a kis háza irányába. Utánanézek, és szinte nem is vagyok tudatában, hogy én is mosolygok. Sammel minden olyan normális. De a normális – jut eszembe, és a mosolyom lehervad – most nagyon 116

veszélyes lehet. Eddig azzal áltattam magam, hogy élhetek az ő világukban. Ám én a normálisok világa alatti világhoz tartozom, az árnyakéhoz, ahol semmi sem biztonságos, egészséges vagy állandó. Sam majdnem elfeledtette ezt velem. Ha itt maradok, az jó a gyerekeimnek, de ugyanakkor mindent kockára teszek vele. Nincsenek jó válaszok, de ezúttal nemcsak bízom abban, hogy kibírom, hanem ellentámadásba lendülök. Másnap a könnyfakasztóan korai járattal elrepülök Knoxville-ből Wichitába, ahol egykor laktunk. Onnan pedig bérelt autóval elhajtok El Doradóba. A településnek furcsán indusztriális jellege van, mint egy több mérföldnyi semmivel körülvett gyártelepnek, de amint az ember megpillantja a csillogó kerítés tetején a szögesdrót csipkefodrát, már nem tévesztheti össze mással. Még sosem jártam itt. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. A levegőnek más szaga van, és a régi életemre, a régi házunkra emlékeztet, ami már rég nincs meg. A bank lefoglalta, mialatt én börtönben voltam. Egy hónappal később valaki felgyújtotta, és porig égett. Most emlékpark van a helyén. Amikor kínozni akarom magam, megkeresem a Google-térképen azt a helyet, ahol akkor laktunk. Emlékezetből megpróbálom ráképzelni a házat a parkra. Nekem úgy tűnik, hogy a nagy kő emlékmű pont Mel egykori garázsának és gyilkolóterepének a közepén helyezkedik el, ami teljesen helyénvaló. Útban El Dorado felé nem kanyarodok el arra, hogy megnézzem. Nem tudok. Egyetlen dologra összpontosítok. Amikor megérkezem, az őr tájékoztat, hogy hol parkolhatok, és mit vihetek be magammal. A Glockomat a dzsip fegyverszéfében hagytam Knoxville-ben, és mindössze az a ruha van nálam, amit viselek, ezenkívül egy ötszáz dollárral feltöltött hitelkártya és a régi, Gina Royal névre szóló személyi igazolványom. Végigszenvedem a bejelentkezési procedúrát, ahol a börtönszemélyzet és a családtagjukat látogató többi nő kíváncsi pillantásai és megjegyzései közepette tüzetesen megvizsgálják az igazolványomat, és ujjlenyomatot vesznek tőlem. Igyekszem kerülni mindenki tekintetét. Profi vagyok távolságtartásban. Az biztos, hogy az őrök érdeklődését felkeltettem. Még sosem látogattam meg Melvint. Az egész börtönben én leszek a legforróbb beszédtéma. Ez után a ruháimat leszámítva mindenemet elszedik, és elrakják az őrök állomásán, majd meztelenre kell vetkőznöm, hogy megmotozzanak. Megalázó és durva eljárás, de fogamat összeszorítva, zokszó nélkül végigcsinálom. Arra gondolok, hogy fontos dolgot teszek. Mel szeret sakkozni. Ez a lépés, ez a látogatás az én sakk-mattom. Nem kényeskedhetek azért, mert meg kell fizetnem az árát. 117

Miután felöltöztem, beterelnek egy másik váróterembe, ahol egy szamárfüles pletykamagazin olvasgatásával ütöm el az időt, amit valami másik nő hagyhatott ott előttem. Egy óra múlva végre megjelenik egy őr, és a nevemet mondja. Ez az őr fiatal, kemény arcvonású, szúrós tekintetű. Afroamerikai. Szerintem testépítő. Nem szeretnék ujjat húzni vele. Betessékel egy nyomasztóan apró fülkébe, amiben van egy kopott, foltos pult, egy szék és egy falra szerelt telefon. A szemközti falát vastag, összekaristolt plexiüveg alkotja. Egy egész sor ilyen fülke van, és mindegyikben kétségbeesett emberek gubbasztanak, akik valami békét és némi emberséget keresnek egy olyan helyen, ahol egyik sincs. Halk beszélgetések foszlányait hallom, ahogy elhaladok mellettük. Anya nem jól érzi magát… Öcsit megint lecsukták ittas vezetésért… Most nincs pénzünk ügyvédre… Bárcsak hazajöhetnél, Bobby, annyira hiányzol. Amikor leereszkedek a székre, semmit sem érzek, és semmire sem gondolok, mert a homályos plexin keresztül megpillantom Melvin Royalt. A volt férjemet. A gyermekeim apját. A férfit, aki levett a lábamról a sármjával és a bájával, aki a helyi vidámpark óriáskerekének himbálózó kosarában kérte meg a kezemet. Most már tudom, szántszándékkal várt vele addig, amíg elszigetelt és sebezhető helyzetbe nem kerülök. Akkoriban őrülten romantikus húzásnak tartottam. Ma már azt gondolom, mulattatta az elképzelés, hogy lezuhanhatok, vagy izgatta a tudat, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva neki. Minden, amit valaha tett, bemocskolódott a számomra. Minden mosolya mechanikus volt. Minden nevetése mesterkélt. Hódolatának minden nyilvános jele pedig pusztán a nyilvánosságnak szánt előadás. És a szörnyeteg mindvégig ott lapult a felszín alatt. Mel nem nagy termetű férfi. Senki nem nézné ki belőle, hogy milyen erős. Ennek ellenére – mint a tárgyaláson kiderült – mindenféle trükköket és fortélyokat vetett be, hogy közel csalogassa magához a nőket, akiket aztán sokkolóval meg kábelkötözővel tett harcképtelenné. Meghízott. Szálkás izmai fölé puha, remegős hájréteget növesztett, ami elrejti az állkapcsa egykor markáns vonalát. Mindig is hiú volt a kinézetére. És az enyémre. Azt akarta, hogy folyton csinos és jól ápolt legyek, hogy jó fényt vessek rá. Jelenleg nem sok minden mást ismerek föl rajta, mert szó szerint péppé verték. Ráérősen felmérem a pusztítást: az érlelődő zúzódásokat, a vágásokat. A jobb szemét nem bírja kinyitni, a balt is csak résnyire. A torkán csúnya vörös zúzódások vannak, tisztán kivehető ujjnyomokkal. A bal fülén vastag kötés díszük. Amikor a telefonért nyúl, látom, hogy több ujja el van törve, és a gyógyulás elősegítése céljából egymáshoz van ragasztva. Mindez elmondhatatlanul boldoggá tesz. 118

Felveszem a telefont, és a fülemhez tartom. Mel hangja reszelős, de fegyelmezett, mint mindig. – Szia, Gina! Jó sokáig tartott, amíg ideértél. – Remekül nézel ki – jegyzem meg, és magam is meglepődöm, hogy mennyire normálisan cseng a hangom. Belül reszketek, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az örömtől, amiért ellátták a baját. Nem válaszol. – Nem, tényleg. Ez a stílus jól áll neked, Mel. – Kösz, hogy eljöttél – mondja, mintha meghívott volna. Mintha ez valami kibaszott díszvacsora lenne. – Látom, megkaptad a levelemet. – Látom, megkaptad a válaszomat – felelem, és előrehajolok, hogy egyenesen a szemembe tudjon nézni, és láthassa a tekintetemben a szárazjégként parázsló hidegséget. Félek tőle, folyamatosan félek, de eszem ágában sincs ezt a tudomására hozni. – Ez figyelmeztetés volt, Mel. Ha legközelebb játszadozol velem, meghalsz. Ez elég világos? Vagy kell még egy újabb kör süket fenyegetőzés? Nem látszik ijedtnek. Ugyanolyan közönyös, mint a letartóztatásakor, a tárgyaláson vagy az ítélethirdetéskor volt, bár azért van róla egy kép, amikor a válla fölött visszanéz a bíróságon, amikor kivillant a szörnyeteg a szeméből. Pont attól olyan vérfagyasztó, hogy igaz. Úgy tűnik, alig figyel rám. A háttérzaj a fejében, a fantáziakép most nagyon erős lehet. Vajon most épp azt képzeli maga elé, hogy széttép, miközben sikoltozom? És a gyerekeinket is? Alighanem igen, mert az az egy pupillája, amelyik látszik, apró, mohó kis ponttá zsugorodott össze. Mel olyan, mint egy fekete lyuk, még a fény sem tud kiszökni belőle. – Bizonyára vettél magadnak néhány barátot idebent – szólal meg. – Ez jó dolog. Mindenkinek szüksége van barátokra, nem igaz? De megleptél, Gina. Sose voltál az a barátkozós típus. – Nem viccelek, te seggfej. Azért jöttem, hogy lássam, megértetted az üzenetet. Felejts el engem, és hagyjál békén bennünket! Semmi közünk egymáshoz. Semmi. Mondd ki! Izzad a tenyerem. Az egyik kezemmel a telefont szorongatom, a másikkal a maszatos pultot markolom. Nem látom valami jól a szemét. Ha látnám, tudnám, mi lakozik benne. – Tudom, hogy te nem akartad, hogy bántsanak, Gina. Te nem vagy kegyetlen nő. Sosem voltál az. Istenem, a hangja! Még mindig teljesen olyan, mint amilyennek a fejemben hallom. Tökéletesen nyugodt, racionális hang, némi együttérzéssel fűszerezve. Sokat gyakorolta. Ebben biztos vagyok. Visszahallgatta magát, és csiszolgatta, hogy pont a megfelelő hangokat üsse meg. Egy ragadozó álcája. Eszembe 119

jutnak azok az esték, amikor egymás mellett ültünk, a karja a vállamon, és együtt néztünk valami filmet, vagy csak beszélgettünk. És azok az esték, amikor odabújtam a meleg testéhez, és ő ugyanezen a megnyugtató hangon beszélt hozzám. Te hazug disznó! – De, akartam – vágok vissza. – Minden egyes ütést, minden egyes vágást. Próbáld végre felfogni, Mel, hogy velem ez már nem működik. – Mi nem működik? – Ez a… komédiázás. Kis ideig hallgat. Már-már azt hihetném, megbántottam az érzelmeit, ha azt gondolnám, hogy vannak neki. De nincsenek, legalábbis nem olyanok, amiket én is fölismernék. És még ha lennének is, és sikerült volna annyira összetörni őket, mint a testét, az sem érdekelne. Amikor végül megszólal, egész más a hangja. Úgy értem, ez ugyanaz a hang, de a tónusa, a hangszíne… gyökeresen más. Ledobta a maszkot, ahogy ledobja minden harmadik levelében, amit küld nekem. – Jobb, ha nem dühítesz fel, Gina! Gyűlölöm hallani a régi nevemet a szájából. Gyűlölöm, hogy szinte dorombol, miközben kimondja. Nem válaszolok, mert tudom, hogy az kiborítja. Csak némán ülök a széken, és nézem őt. Hirtelen előrehajlik. Az oldalán strázsáló őr figyelme lézersugárként összpontosul rá, a keze a kábítópisztoly fölött lebeg. Gondolom, nem szeretnék a fogvatartottakat a családtagjaik szeme láttára lelőni. Mel láthatóan nem veszi észe, hogy az őr mögötte áll, vagy ha igen, nem törődik vele. Még jobban lehalkítja a hangját, és úgy mondja: – Tudod, az online rajongóid még mindig keresnek téged. Nagy kár lenne, ha rád találnának. El sem tudom képzelni, mit művelnének. Te igen? Egy ideig hagyom, hogy a csend úgy sziszegjen közöttünk, mint egy nagyfeszültségű vezeték, aztán lassan előrehajolok, amíg az arcom már csak pár centire van a plexitől. – Az első leghalványabb jelre, hogy tudják, hol vagyok, végzek veled. – Áruld el, ezt mégis hogy tervezed, Gina! Itt én irányítok. Mindig is én irányítottam. Csak rámeredek némán. A jobb kezében tartja a telefont, de a balja eltűnik valahol az asztal alatt. A teste eltakarja az őr elől, aki majdnem közvetlenül mögötte áll, és most énrám néz, nem őrá. Hirtelen rádöbbenek, hogy Mel a saját ágyékát masszírozza. A gondolattól, hogy megölet, merevedése támadt. Rosszullét környékez, de nem vagyok 120

elszörnyedve. Azon már túl vagyok. A szemét nem látom, de tudom, hogy a szörnyeteg kukucskál kifelé. Undorodom. És dühös vagyok. Anélkül, hogy felemelném a hangom, rászólok: – Vedd el a kezedet a farkadról, Melvin! Ha még egyszer felbosszantasz, elbúcsúzhatsz tőle. Megértetted? Gondtalan mosolyt vet rám. – Ha meghalok idebent, minden, amit tudok, felkerül a netre. Megtettem az óvintézkedéseket. Akárcsak te. Hiszek neki. Rá vallana, hogy még utoljára visszaköpjön a sírból. Az sem érdekelné, hogy ezzel tönkreteszi a gyerekeit is. Többé már nem. Valamikor szerette őket – ebben biztos vagyok –, de az önző szeretet volt. Büszke volt rájuk, mert büszke volt magára. Azért szerette őket, mert kérdés és fenntartás nélkül szerették őt. De végeredményben számára csak Mel létezik. Meg sétáló húsdarabok Mel használatára. Kemény lecke volt, amikor erre rájöttem. Az erőszak az egyetlen nyelv, amit megért, ezért kértem Absalomtól ezt a szívességet. Azt szeretném, hogy a saját bőrén érezze, mit kockáztat azzal, ha nem száll le rólunk. A halálfélelem az egyetlen, ami meggyőzheti arról, hogy hagyjon békén minket. Nem tudom, fél-e a fájdalomtól. Azt tudom, hogy érez fájdalmat, de ami a félelmet illeti, az komplikált ügy nála. Az biztos, hogy nem akar meghalni, sem egy életre megrokkanni. Legalábbis nem úgy, hogy más diktálja a feltételeket. Betegesen perverz szintre fejlesztette az irányítás iránti vágyat. – Üzletet ajánlok – mondom neki. – Te békén hagysz minket, és nem kutatsz többet utánunk, én pedig nem intézem el, hogy egy vascsővel megdugjanak, aztán meg halálra verjenek a tusolóban. Mit szólsz? Az ajka fel van dagadva, és van rajta egy vágás, de elmosolyodik, és ettől a lilás bőr megfeszül, a vágás kinyílik, és friss vér csorog le az állán. Rácsöpög a törött ujjaira, és egyre növekvő vörös foltot alkotva beszivárog a tiszta kötésbe. A szörnyeteg teljes egészében előbújt belőle. Már esze ágában sincs elrejtőzni. Úgy tűnik, észre sem veszi, vagy nem érdekli. – Édesem – búgja –, nem tudtam, hogy ennyi erőszakosság van benned. Őszintén szólva, ez szexi. – Baszódj meg! – Elárulom, mi fog történni, Gina. – Szereti kimondani a régi nevemet. Szereti forgatni a szájában. Ízlelgetni. Nem baj, hadd legyen meg az öröme. Gina már úgysem én vagyok. – Ismerlek. Nem vagy titokzatosabb egy felhúzható játéknál. Vissza fogsz szaladni a kis parasztházikódba, és azon fogsz imádkozni, nehogy valóra váltsam a fenyegetésemet. Egy-két napig 121

tipródni fogsz. Aztán rájössz, hogy nemigen számíthatsz a jóindulatomra, ezért megint felpakolod a gyerekeimet, és megfutamodsz. Tönkreteszed őket ezzel az örökös meneküléssel és rejtőzködéssel, ugye tudod? Szerinted nem fognak megtörni? Brady máris kezd becsavarodni, és te még csak nem is látod. De én látom. Az alma nem esik messze a fájától. És te most megint el fogsz szaladni, szétrombolod az életüket, és megint lejtőre küldöd őket. Mielőtt még a végére érne nyugodt, hátborzongatóan egyenletes szónoklatának, leteszem a telefont, felállok, és a koszos műanyagon keresztül rámeredek. Sokan támaszkodtak már ennek a válaszfalnak. Látom rajta az izzadt tenyérnyomokat, és egy halvány rúzsnyomot is. Leköpöm. A nyál szétfröccsen az üvegen, és lecsorog rajta. Olyan, mintha Mel sírna, ha eltekintünk az arcán terpeszkedő állandó, förtelmes mosolytól. Egy pillanatig úgy érzem, túl sok az egész. A hely izzadságszaggal kevert fertőtlenítőszaga, az álláról csöpögő friss vér. Az, ahogyan a hangja undorítón, ravaszul tekereg bennem, és félelemmel, reszketéssel meg a józan eszemben való kételkedéssel tölt el, hiszen valaha megbíztam ebben az izében. Még mindig beszél a telefonba. Nem veszem fel újra a kagylót, de mindkét kezemmel a pultra támaszkodva farkasszemet nézek a szörnnyel. A férfival, akihez hozzámentem. A gyermekeim apjával. Több mint tizenkét fiatal nő gyilkosával, akiknek a teste a víz alatt ringatózott, amíg lassan el nem rohadt. Egyiküket sohasem azonosították. Még az sem adatott meg neki, hogy valaki emlékezzen rá. Annyira gyűlölöm, hogy bele tudnék halni. És magamat is gyűlölöm. – Meg foglak ölni – jelentem ki gondosan artikulálva, hogy a hangfogón keresztül is biztosan megértse. – Te mocskos szörnyeteg! Jól tudom, hogy a fejünk fölött lévő, védőburokkal ellátott kamera rólam is felvételt készít. Nem érdekel. Ha egyszer ennek a válaszfalnak a másik oldalán találom magamat, az azért lesz, mert ezt az árat kell fizetnem a gyerekeim biztonságáért. Ezzel gond nélkül együtt tudnék élni. Felnevet. Az ajkai szétválnak, és én megpillantom a szája nyers, sötét üregét. Eszembe jut, hogy ezek ugyanazok a fogak, amikkel beleharapott az áldozataiba, amikkel darabokat rágott ki belőlük. Biztos vagyok benne, hogy akkor is ez a kifejezés ült az arcán, mint most, amikor erőlködve próbálja kinyitni duzzadt szemhéjait. Semmi emberszerű nincs már benne. – Fuss! – mondja artikulálva, hogy leolvashassam a szájáról. – Menekülj! Kisétálok. Lassan. Nyugodtan. Mert baszódjon meg. 122

Visszaúton a repülőtér felé olyan erősen reszketek a késleltetett stresszreakciótól, hogy meg kell állnom venni egy cukros italt, hogy az idegeim megnyugodjanak. A parkolóban megiszom, aztán úgy döntök, csinálok egy kis kitérőt. Felteszek egy méretes napszemüveget, egy szőke parókát, egy lecsüngő karimájú kalapot, és kevéssel napnyugta előtt leparkolok négy háztömbnyire attól a helytől, ahol valaha a családi otthonunk állt, aztán elsétálok odáig. Most szép kis park áll a helyén. A fű zöld és erős, látszik, hogy gondozzák. Élénk színű virágokkal van körülültetve, a közepén pedig egy csupasz márványtömb áll, aminek a tetejéből szökőkút bugyog. Elolvasom a feliratot, ami egy szót sem ejt arról, hogy ez a hely gyilkosság helyszíne. Csak az áldozatok nevét sorolja fel, alatta egy dátum, és végül: BÉKE LEGYEN EZEN A HELYEN. Mellette egy pad, hívogatóan közel. Három méterrel odébb egy betonteraszon – körülbelül ott, ahol egykor a nappalink lehetett – kovácsoltvas asztal, körülötte székekkel. Nem ülök le. Nincs jogom, hogy kényelembe helyezzem magam ezen a helyen. Csak megnézem, egy pillanatra fejet hajtok, aztán továbbsétálok. Ha bárki figyel is, nem szeretném, ha felismerne vagy odajönne. Azt szeretném, ha azt hinnék, csak egy nő vagyok, akinek sétálni támadt kedve a szép időben. Az az érzésem, hogy figyelnek, de szerintem csak a bűntudat súlyát érzem a vállaimon. Egész biztos, hogy még mindig éhes és dühös szellemek időznek ezen a helyen. Nem hibáztathatom őket ezért. Csakis magamat. Mire visszaérek a kocsimhoz, már szinte futok, és elhajtani is kissé túl gyorsan hajtok el, mint akit üldöznek. Mérföldeket vezetek, mire kezdem újra biztonságban érezni magam, és meg merek szabadulni az izzasztóan meleg parókától és a kalaptól. A napszemüveget még nem veszem le. A naplemente túlságosan vakít nélküle. Félrehúzódom, és előveszem a tabletemet. A vétel nem túl jó, és várnom kell, amíg a feedek betöltődnek, de végül ott van: a házunk a bejárati ajtó felől, a hátsó ajtó felől, távolról, valamint belülről nézve. Látom, hogy Sam kint van hátul, és deszkákat kalapál a befejezetlen teraszon. Felhívom, és közli, hogy ott minden rendben van. Úgy hangzik, mint egy normális, békés nap. A normalitás a mennyország számomra, a tiltott, elérhetetlen gyümölcs. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Melvinnek még mindig mekkora hatalma van felettünk. Fogalmam sincs, hogyan találhatott ránk, és valószínűleg már nem is fogom megtudni. Van egy forrása, ez nyilvánvaló. Bárki látja is el információval, talán nem is tudja, mekkora kárt okoz. Mel profin hazudik, és mindig is mesterien tudta manipulálni az embereket. Olyan, 123

mint egy elszabadult, fertőző vírus, és én jobban tettem volna, ha azt az egy dobásomat arra használom, hogy megölessem a rohadékot. Ha felhívnám Absalomot azzal, hogy végleges megoldást szeretnék, az többe kerülne, mint amennyit biztonságosan fizetni tudnék. Ezt tudom. És a gondolattól, hogy gyilkosságra béreljek fel valakit – még akkor is, ha egy halálsoron lévő elítélt megöléséről van szó –, még mindig megfutamodom. Talán csak attól félek, hogy elkapnak, és a gyerekeim egyedül maradnak a világon. Tehetetlenül és védtelenül. Az út hátralévő részén extraóvatos vagyok. Éberen figyelem, hogy nem követnek-e, de már kétségbeesetten szeretnék hazaérni. Minden egyes távol töltött perc azt jelenti, nem vagyok ott, hogy megvédjem őket, hogy pajzsot vonjak köréjük. A bérelt autó leadását expressz intézem. A repülőtéri biztonsági ellenőrzés viszont végtelenül hosszú ideig tart, és kísértést érzek, hogy üvöltözni kezdjek azokkal az idiótákkal, akik nem tudják, hogyan kell levetni a cipőjüket, elővenni a laptopjukat, vagy előszedni a mobiljukat a zsebükből. De mindez amúgy sem számít, mert amikor végre túljutok az ellenőrzésen, kiderül, hogy a knoxville-i járatot törölték. Két órát kell várnom a következőre, és azon kapom magam, hogy a távolságot méricskélem. Eszeveszett vágyat érzek, hogy inkább levezessem az utat, hogy legalább csináljak valamit, de úgy persze csak még tovább tartana. Nincs más választásom, várnom kell. Leülök egy konnektor mellé, és töltőre teszem a tabletemet. Miközben bealkonyodik, nézem a videofelvételeket a házunkról, és a kép mákosabb szürke árnyalatosra módosul. Átváltok a benti kamerára, és látom, hogy Sam a kanapén ül, kezében pohárral, és tévét néz. Lanny a konyhában pepecsel. Connort nem látom, valószínűleg a szobájában van. Tovább bámulom a házunkat kívülről, ha netán… történne valami. Ébren tartom a kijelzőt, amíg csak meg nem kezdhetjük végre a beszállást. Csak akkor kapcsolom ki vonakodva, amikor a stewardess felszólít, hogy kapcsolódjunk le az internetről. Igyekszem nem gondolni arra, mi minden történhet, mialatt én a levegőben vagyok. A repülőút nem túl hosszú, de azért épp eléggé az. Amint a jelzés engedélyt ad rá, előveszem a tabletet, csatlakozom a repülőgép méregdrága wifijéhez, és megint ránézek a házra. Minden békés. Hátborzongatóan nyugodt. Mel véres mosolyára gondolok, és azon kapom magam, hogy ráz a hideg, mintha fáznék. Lehet, hogy így is van. Elzárom a fejem fölött lévő légbefúvót, kérek egy takarót, és amíg el nem érjük a repteret, a tablet lassú, akadozó képét bámulom. Egy örökkévalóságig tart, mire odaérünk a kapuhoz, és elkezdhetünk kiszállni. Nem veszem le a szememet a kamerákról egészen addig, amíg el 124

nem csoszogunk az ajtóig. Abban a pillanatban, hogy kilépek rajta, elrakom a tabletet, és a többi utas között átfurakodva végigrohanok az utashídon, aztán átsprintelek a terminálon a kijárathoz. A tarkómon megint érzem a forró leheletet. És mintha csattogó fogak karistolnák a bőrömet. Végre odakint találom magamat a fülledt sötétségben. Lázasan nézek körül, hogy hová parkoltam a dzsipet. Amikor megtalálom, újra megnézem a kamerákat. A tabletet bekapcsolva és felnyitva az utasülésen hagyom, mialatt kiszáguldok a repülőtérről, és Stillhouse Lake felé hajtok. Felhívom Samet, és megmondom neki, hogy úton vagyok hazafelé. Vezetés közben, amikor csak tehetem, lopva rápillantok a kamerákra, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a gyerekek jól vannak, senki sem rontott rájuk… Egész idő alatt látom magam előtt azt a kísérteties, hátborzongató mosolyt Mel összevert arcán. A mosolya azt mondja, hogy még nem végzett velem. Hogy még nem végeztünk. 125

6 A SÖTÉTSÉG MÁR VÉGÉRVÉNYESEN LESZÁLLT, mire ráfordulok a Stillhouse Lake-be vezető útra. Túl gyorsan hajtok, nagy sebességgel veszem be a tintafekete kanyarokat. Remélem, hogy senki sem sétál az úton ilyenkor éjszaka, vagy senki sem jön erre kivilágítatlanul. Szerencsére senki. Csend van, és amikor ráhajtok a felhajtónkra, megkönnyebbülést érzek, ami ostobaság, hiszen ez az otthon, ez a szentély már nem biztonságos többé. A biztonság puszta illúzió. Mindig is az volt. Miután beállok az autóval, és leoltom a fényszórókat, látom, Sam a verandán ücsörög, és sört iszogat. A tabletért nyúlok, hogy kikapcsoljam, és észreveszem, hogy az akkumulátora teljesen lemerült. Elteszem, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Valahogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy hazaérve mindent rendben találok. Bár ez volt a leghőbb vágyam. Kiszállok, és csatlakozom Samhez a verandán. Némán odanyújt egy Samuel Adamset. Letekerem a sörösüveg kupakját, és hálásan meghúzom. Csodás íze van, olyan, mint a hazatérésnek. – Ez pokoli gyors kirándulás volt – állapítja meg Sam. – Minden rendben? Azon tűnődöm, vajon mit sugározhatok kifelé, hogy ezt kérdi. – Igen, azt hiszem. Csak a végére kellett járnom egy ügynek. De már elintéztem. Dehogy intézted. Semmi sincs elintézve. Azt hitted, vette az üzenetet, de még csak nem is aggódott. Nem fél tőled. Ami azt jelenti, hogy te viszont elkezdhetsz félni tőle. Megint. – Szóval. A terasz keretét megépítettük. Még pár nap kell, hogy lerakjuk és impregnáljuk a léceket. Aztán készen áll a használatra. – Elhallgat, majd hozzáteszi: – Gwen, úgy egy órával ezelőtt itt járt a rendőrség. Azt mondták, szeretnének újra kihallgatni a… tudod, a tóban talált lánnyal kapcsolatban. Azt mondtam nekik, hogy majd felhívod őket. A gyomrom görcsbe rándul, de bólintok, és remélem, az látszik rajtam, hogy egyáltalán nem izgat a dolog. 126

– Úgy látszik, szalmaszálak után kapkodnak, ami azt a halott nőt illeti. Azt reméltem, hogy mostanra már lezárták az ügyet – nyögöm ki. Vagy ez valami új? Mel kis meglepetése? – Hát aligha tudták volna lezárni, ha egyszer még nem kapták el a gyilkost – vélekedik Sam, és iszik még egy kortyot. – Ugye nem titkolsz el semmit? – Nem, persze hogy nem. – Csak azért kérdezem, mert nem tetszett, ahogy rólad kérdezősködtek. Csak légy óvatos, amikor beszélsz velük, rendben? Lehet, hogy egy ügyvéd sem ártana. Ügyvéd?! Az első reakcióm a döbbenet és az elutasítás, de aztán átgondolom a dolgot. Talán nem is olyan rossz ötlet. Egy ügyvédnek végre bevallhatnék mindent a múltamról, és neki kötelessége lenne titokban tartani, amit megtudott. Lehet, hogy megkönnyebbülnék, ha valakinek mindent elmondhatnék. De az is lehet, hogy nem. Ha még Samben sem bízhatok meg teljesen, rábízni a titkomat valami Nortonból szalajtott kis vidéki ügyvédre a lehetetlennel határos. Ez egy kisváros. Az emberek beszélnek. Témát váltok. – Hogy vannak a gyerekek? – Mindketten jól. Pizza volt vacsorára, és van egy kis házi feladatuk. Nem nagyon lelkesednek érte. Mármint a házi feladatért. A kajáért odavoltak. – Hát ez nem lep meg. – Hirtelen rájövök, hogy majdnem éhen halok. Egész nap semmi szilárdat nem ettem, csak kávét és üdítőt ittam. – Maradt egy kis pizza? – Két gyerek után? Tévedsz, ha azt gondolod, hogy nem bírtak megenni ketten egy nagyot. – Elmosolyodik. – De pont ezért rendeltem kettőt. Csak egy kicsit fel kell melegíteni. – Mennyeien hangzik. Jössz? Kis idő múlva a konyhaasztalnál ülünk barátságos csendben, miközben betolok két pizzaszeletet. Épp egy harmadikon gondolkozom, amikor Lanny belibben egy energiaitalért, és hogy elcsenjen ő is egy szeletet. Felhúzza a szemöldökét, és kijelenti: – Visszajöttél. – Nehogy már a nyakamba ugorj! Erre elkerekíti a szemét, verdesni kezd a kezével, és idegesítő fejhangon nyafogja: – Hát hazajöttél! Jaj, anyuci, annyira hiányoztál! Majdnem félrenyelem a pizzát. Önelégült vigyort villant ránk, aztán visszavonul a szobájába, s bár semmi szükség rá, jól bevágja maga mögött az ajtót. Erre Connor is kidugja a fejét. Amikor meglát, szelíden rám mosolyog. – Szia, anya! 127

– Szia, édesem! Kell segítség a házi feladathoz? – Áh, megoldom. Könnyű. Örülök, hogy visszajöttél. Tőle őszintén hangzik, és én szívből jövőn visszamosolygok rá. Amikor visszahúzódik a szobájába, a mosoly lehervad az arcomról, mert eszembe jut a kemény valóság: Mel tudja, hol vagyunk. Tudja. Bradyről beszélt. Kifejezetten róla. A megoldás nyilvánvaló. A furgon ott vár Javiernél. Csak annyit kell tennem, hogy odahajtok a dzsippel, elhozom, felpakolom a holminkat, és viszlát. Keresünk egy másik helyet, ahol új életet kezdhetünk. Használhatjuk a vészhelyzetre tartogatott személyazonosító okmányainkat, amiket innen ötven mérföldre elástam. A pénz egy részét is elrejtettem oda, de azt egyelőre ott hagyhatom. Még mindig van harmincezrem. Absalomnak bitcoinban kell majd fizetnem az új, tiszta iratainkért, miután ezeket elégettük, és azért, hogy új múltat kreáljon nekünk. Ez minimum további tízezer dollárunkba fog kerülni. Abból, amilyen könnyedséggel csinálja, azt kell gondolnom, valami kétes ügynökségnek dolgozik, ahol úgy dobálóznak a hamis identitásokkal, mint a konfettivel. Melvin arra számít, hogy elmenekülök. Meg is mondta. De hát a szörny elől mindenki menekül. Kivéve a szörnyvadászt, mondja egy hang a fejemben. Ezúttal nem Mel hangja az, hanem a sajátom. Nyugodtnak, higgadtnak és okosnak hangzik. Ne csináld ezt! Boldog vagy itt. Ne hagyd, hogy ő nyerjen! Nálad van az aduász, és ő tudja ezt. Nem akar meghalni. Bármikor, bármikor meghúzhatod a ravaszt. Ez jár a fejemben, mialatt eszem a pizzát és iszom a sört. Sam közben némán figyel, nem kérdez semmit, és ez tetszik. – Sam… – szólalok meg végül – van valami, amit el kell mondanom neked. Ha elmész, megértem. Egyáltalán nem foglak hibáztatni érte. De kell valaki, akiben megbízom, és úgy döntöttem, te leszel az. Ettől egy kicsit megdöbben. – Gwen… – kezdi, és érzem, hogy mondani akar valamit. Várok, de végül nem mond semmit. Megrázza a fejét. – Oké, ne kímélj! – Menjünk ki! – javaslom. – Nem akarom, hogy a gyerekek hallják. Kimegyünk a hűvös estébe, és leülünk a verandán. A tó fölött párafoszlányok lebegnek, hátborzongató és titokzatos hangulatot kölcsönözve neki. Félhold van, az ég tiszta, és tele van hintve csillagokkal, mint egy puskával átlyuggatott útjelző tábla. Elegendő fény van ahhoz, hogy lássuk egymást. Mégsem nézek rá, amikor megszólalok. Nem akarom látni a pillanatot, amikor mindenre rájön. – A valódi nevem nem Gwen Proctor – kezdek bele –, hanem Gina Royal. 128

Várok. A szemem sarkából látom, hogy a testbeszéde nem változik. – Oké – feleli, és rájövök, hogy a név valószínűleg nem mond neki semmit. – Egykor Melvin Royal felesége voltam. Talán tudod, ki az. A kansasi rém. Élesen beszívja a levegőt, aztán visszasüpped a székbe. Az ajkához emeli a sörösüveget, kiissza, majd csak ül csendben, az üveget forgatva a kezében. Csobbanást hallok a tó felől. Úgy tűnik, van valaki odakint a ködben. Nem hallok motorzajt, úgyhogy evezős hajó lehet. Túl sötét van a csónakázáshoz, de vannak emberek, akik a sötétséget szeretik. – Bíróság elé állítottak bűnsegédlet vádjával – folytatom. – Melvin jobbkezének hívtak. De nem voltam az. Semmit sem tudtam arról, amit művelt, ám ez nem számított. Az emberek hinni akartak benne. Hozzámentem egy szörnyeteghez, együtt aludtam vele. Már hogyne tudtam volna róla? – Jó kérdés – szólal meg Sam. – Hogy lehet? A hangjában van valami keménység, és ez fáj. Nagyot nyelek. Fémes ízt érzek a szám belsejében. – Fogalmam sincs… Csak annyit tudok, hogy nagyon jól adta elő az emberi lényt. A jó apát. Istenre esküszöm, hogy teljesen váratlanul ért, amikor kiderült. Én csak azt hittem, hogy… különc. Hogy egyszerűen eltávolodtunk egymástól, mint annyi más házaspár. Csak akkor tudtam meg, amikor egy SUV áttörte a garázsfalat, és megtalálták az utolsó áldozatot… Láttam őt, Sam. Láttam őt, és soha többé nem fogom elfelejteni, milyen volt. Elhallgatok, és Samre nézek. Ő nem fordul felém. A tó fodrozódásait nézi, és az emelkedő ködöt. Az arckifejezése teljesen üres, így nem is sejtem, mit érezhet. – Felmentettek, de ez nem számít. Azok, akik azt hiszik, bűnös vagyok, nem szállnak le rólam. Meg akarnak büntetni, és már el is érték, amit akartak. Már nemegyszer kellett menekülnünk, költöznünk és nevet változtatnunk. – Lehet, hogy van némi igazuk – jegyzi meg. A hangja most más, közömbös és kemény. – Talán még mindig azt hiszik, bűnös vagy. – Nem vagyok az! – Belül sajogni kezd az a hely, ahol azt hittem, egyszer majd kivirágzik a remény. Most valós időben érzem, ahogy meghal. – És mi van a gyerekeimmel? Ők biztosan nem érdemlik meg ezt az egészet. Semmi esetre sem. Nagyon sokáig hallgat, de aztán feláll, és elindul kifelé. Úgy látom, gondolkozik, de fogalmam sincs, min. Vagy egy tucatszor azt hiszem, mondani fog valamit, de aztán meggondolja magát, és a pillanat elmúlik. Amikor végül megszólal, olyasmit mond, amire nem számítottam: – Biztos félsz, hogy rátok találnak. Az áldozatok családtagjai. – Igen. Állandóan. Nagyon nehéz megbíznom bárkiben is. Most már érted, 129

miért? Itt végre otthonra leltünk, Sam. Nem akarok elmenekülni innen. De most… – Te ölted meg? – kérdezi hirtelen. – Azt a lányt a tóban? Ezért mondod most el nekem mindezt? Elnémulok. Nézem a profilját, de nem jönnek szavak az ajkamra. Zsibbadtnak érzem magam, mint ahogy súlyos sérülés után érzi magát az ember. Szörnyű hibát követtem el, gondolom magamban. Ostoba, ostoba liba vagyok! Mert soha nem gondoltam volna, hogy Sam ilyen gyorsan ekkora pálfordulásra képes. – Nem! – felelem végül, mert mi mást is mondhatnék. – Soha nem öltem meg senkit. Soha nem bántottam senkit. – Ez azért nem teljesen igaz, jut eszembe. Mel zúzódásaira és vágásaira gondolok, és arra a keserű elégtételre, amit ma a láttukon éreztem. De ezt az egy különleges esetet leszámítva igaz. – Nem tudom, hogy tudnálak meggyőzni erről. Nem válaszol. Egy ideig a csend kútjában ülünk. Nem kellemes, de nem én akarok az lenni, aki megtöri. Végül megszólal. – Gwen. Ne haragudj! Szólíthatlak így…? – Igen. Kérlek, mindig. Gina Royal már rég halott, ami engem illet. – És… a férjed? – A volt férjem. Még él, az El Doradóban ül. Oda mentem ma. – Még mindig látogatod? – Nehéz lenne nem észrevenni az undort a hangjában. A csalódást, amiért összetörtem azt a képet, amit rólam őrzött magában. – Istenem, Gwen… – Nem! – tiltakozom. – Most voltam nála először, amióta letartóztatták. Inkább vágnám fel az ereimet, mint hogy rá kelljen néznem, hidd el! De megfenyegetett. Megfenyegette a gyerekeimet. Azt próbálom elmondani neked, hogy rájött, hol vagyunk, csak a jó ég tudja, hogyan. Nem kell mást tennie, csak szólnia valamelyik emberének, akit ránk uszíthat. Muszáj volt beszélnem vele, hogy megértse, nem fogom ezt a játékot tovább játszani. – És hogy ment? – Kábé úgy, ahogy vártam – mondom. – Szóval fontos döntést kell meghoznom. Menekülni vagy maradni. Sam, én maradni szeretnék, de… – De sokkal okosabb lenne elmenni – fejezi be helyettem. – Nézd, fogalmam sincs, min mész keresztül, de én nem annyira a börtönben ülő exed miatt aggódnék, hanem inkább… az áldozatok családtagjai miatt. Ők elvesztették egy szerettüket. Talán azt gondolják, hogy ha Melvin is elveszít egyet, akkor helyreáll az igazság. Aggódom is emiatt. Félek a valódi, jogos gyásztól és dühtől. Félek az Elmebeteg Horda steril, nemtörődöm rosszindulatától, aki számára ez az egész 130

csak ujjgyakorlat szociopátiából. Félek mindenkitől. – Istenem! Még azt sem mondhatom, hogy nem értem meg őket, mert nagyon is megértem – ismerem be. Elhallgatok, és meghúzom a sörömet, csak hogy megszabaduljak a rossz íztől a számban. – Mel halálsoron van, de még jó sok idő, mire odaszíjazzák az asztalhoz, és szerintem előbb öli meg magát, mint ez bekövetkezik. Mindvégig ragaszkodni fog ahhoz, hogy ő irányítson. – Akkor lehet, hogy nem kéne elmenekülnöd – vélekedik Sam. – Pont azt akarja, hogy félj, és mindig mozgásban légy. – Szünetet tart, és végre leteszi a sörösüveget a verandára. – És el is érte, nem? Félsz? – Rettegek – vallom be. Ha Melvinnel lennék, azt mondtam volna, kibaszottul rettegek. Furcsa. Mel jelenlétében úgy káromkodtam, mint egy kocsis, mert ő kihozta belőlem az elfojtott dühöt, de semmilyen vágyat nem érzek arra, hogy Sam társaságában így beszéljek. Vele nem érzem azt, hogy folyton védekeznem kell. Vele nincs szükségem pajzsra. – Nem fogom azt mondani, hogy nem érdekel, velem mi történik, mert ez nem igaz. De a gyerekeim… Nekik épp elég az, hogy olyasvalakinek a gyerekei, mint… ő. Tudom, nekik jobb lenne, ha maradnánk, de hogyan vállalhatnék ekkora kockázatot? – Tudják? Hogy mit csinált az apjuk? – Igen. Nagyrészt. A legszörnyűbb részletektől próbáltam megkímélni őket, de… – Tehetetlenül megvonom a vállam. – Az internet korában élünk. Lanny mostanra már valószínűleg mindent tud. Ami Connort illeti… Atyám, remélem, hogy ő nem. Egy felnőttnek is nehéz feldolgozni a legrosszabbat. Nem tudom elképzelni, hogyan hatna az igazság egy akkora gyerekre, mint ő. – A gyerekek erősebbek, mint hinnéd. És morbidok is – mondja Sam. – Én az voltam. Döglött dolgokkal játszottam. Véres sztorikat meséltem. De más a fantázia, és más a valóság. Csak ne hagyd, hogy meglássák a képeket! Eszembe jut, hogy Afganisztánban szolgált. Eltűnődöm, mi mindent láthatott ott, amitől a személyisége ezt a sötét tónust kapta. Valószínű, hogy rosszabb dolgokat, mint én, bár a bíróságon szembesülnöm kellett az összes borzalmas képpel, az áldozatok családtagjainak dühével és iszonyatával. Legalábbis azokéval, akiknek elég erős volt a gyomruk ahhoz, hogy eljöjjenek. Ők akkorra már nem voltak olyan sokan. Mire felmentettek, már csak négyen maradtak, akik megvárták az ítélethirdetést. Hárman közülük megfenyegettek, hogy megölnek. A családok többsége részt vett Mel tárgyalásán – legalábbis úgy hallottam –, és belerokkantak. Ő viszont unalmasnak találta az egészet. Ásítozott, sőt egyszer el is aludt. Még nevetett is, amikor az egyik anya elájult a lánya víz alatt oszladozó arcáról készült fénykép láttán. Olvastam a beszámolókat. 131

Ő úgy vélte, hogy annak a nőnek – anyának – a fájdalma a gáz. – Sam… Nem tudom, hogy mit szeretnék mondani neki. De azt tudom, hogy mit szeretnék hallani tőle. Azt, hogy minden rendben lesz. Hogy megbocsát nekem. Hogy a szavaimmal nem gyilkoltam meg a békét, sem azt a törékeny, nevenincs kapcsolatot, ami köztünk van. Még mindig a tó felé fordulva feláll, és zsebre dugja a kezét. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjam, ez bezárkózást jelent. – Tudom, milyen nehéz volt beszélned erről. És nem állítom, hogy nem értékelem a bizalmadat, de… ezt át kell gondolnom – mondja. – Ne aggódj, nem árulom el senkinek. Ezt megígérem. – Sosem mondtam volna el, ha azt gondolom, hogy továbbadod – válaszolom. Rájövök, hogy a legnehezebb rész nem az volt, hogy felfedjem neki az igazat. Hanem ez a hasító félelem legbelül, hogy most el fog menni, és ezzel véget ér a barátságunk, és közömbös lesz irántam. Az az érzés, hogy a sérülékeny, kezdetleges kis gyökereimet feltépik. Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy így a legjobb, de csak gyászt érzek. – Jó éjt, Gwen! – köszön el, ahogy elindul lefelé a lépcsőn. Félúton megáll, habozik. Végül visszafordul és rám néz. Nem tudom tisztán kivenni az arckifejezését, de legalább nem dühös. – Meglesztek? Az agyam ezt búcsúzásként értelmezi. Bólintok, de nem szólalok meg, mert bármit mondanék is, az úgysem segítene. A paranoiám előrobban a kagylóhéjából, és körém fonja az indáit. Mi lesz, ha nem tartja be a szavát? Ha elkotyogja? Ha felmegy a netre, és elmeséli valakinek? Ha kiposztolja, kik vagyunk? Rádöbbenek, hogy már meg is hoztam a döntésemet anélkül, hogy valójában döntöttem volna. Ezzel a beszélgetéssel elzártam a lehetőségeimet. Mel tudja, hol vagyunk. Most már Sam Cade is tud mindent. Akár barát, akár ellenség, nem bízhatok meg benne. Senkiben sem bízhatok. És ez mindig is így volt. Hónapok óta áltattam magam vele, de az álom kipukkant. Lehet, hogy a gyerekekre nézve káros lesz, de mindenekelőtt a fizikai épségükről kell gondoskodnom, csak utána foglalkozhatok a szellemi épségükkel. Nézem, ahogy Sam eltűnik a sötétben, aztán előveszem a telefonom, hogy üzenjek Absalomnak. Egy ideig ez lesz az utolsó üzenetem, írom neki. Elmegyünk. Elégetjük az iratainkat és a telefonokat. Majd újak kellenek a meneküléshez. Egyelőre használhatjuk, amit elrejtettünk. 132

Néhány másodperc múlva megérkezik a válasz. Nem tudom, Absalom mikor szokott aludni, ha szokott egyáltalán. A szokott ár Bitcoinban. Lehet, hogy időbe telik. Tudod a dörgést. Sose kérdezi, miért kell menekülnünk. Nem hinném, hogy érdekelné. Bemegyek, és megnézem a gyerekeket. Minden rendben velük, elvannak a külön kis világukban. Azt kívánom, bárcsak nekem is jutna ebből a békéből, de ez számomra luxus. A Mel tekintetéből áradó vad, sötét öröm megfosztott mindettől, és most, hogy Sam is elment, úgy érzem, olyan kiszolgáltatottan állok a világban, mint még soha korábban. Előveszek még egy sört, és leülök a számítógép elé. Végigmegyek az Absalomtól tanult lépéseken, és elküldöm neki a fizetséget bitcoinban. Eszembe jut, hogy ezt a számítógépet is meg kell majd semmisítenem. Túl sok infó van benne eltemetve. Magammal kell vinnem, megsütnöm a merevlemezt, aztán szét kell vernem és elsüllyesztenem egy folyó mélyére. Szereznem kell majd egy új gépet, és a háttértárolóból újra felépítenem. Új élet, mondogatom magamnak, és próbálom elhinni, hogy ez nem csak egy újabb visszavonulás, egy újabb réteg, amit lenyúzok az énemről. Lassan már csak egy csontváz marad belőlem. Gondolatban elkezdem összeszedni a megsemmisítendő, a bepakolandó és a hátrahagyandó dolgokat, de nem jutok vele messzire, mert kemény, határozott kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Olyan hangos és erőszakos, hogy szinte kirepülök a székemből. Felkapom a fegyveremet, mielőtt odamegyek a biztonsági kamera kijelzőjéhez, hogy megnézzem, ki az. A rendőrség. Lancel Graham áll ott magasan, szélesen és élére vasaltan, mint mindig. Nem örülök, de visszateszem a fegyvert a széfbe, elzárom, és kinyitom az ajtót. Párszor járt már nálunk látogatóban, még evett is az asztalunknál, de most még csak nem is mosolyog. – Asszonyom – szólal meg –, velem kell jönnie! Egy csomó dolog fut át az agyamon. Először is, hogy bizonyára megfigyelt, ha tudta, hogy már hazaérkeztem. Vagy ez, vagy Sam szólt neki, ami éppúgy lehetséges. Másodszor, hogy ez a késői látogatás arra szolgál, hogy rám ijesszen és kizökkentsen a kerékvágásból. Taktikai húzás. Éppoly jól ismerem a játékot, mint ő. Ebben majdnem biztos vagyok. Pár másodpercig várok, mielőtt válaszolnék vagy megmozdulnék. Leküzdöm az emlékek és a félelem ellenállhatatlanul feltörő hullámát, aztán azt mondom: – Nagyon késő van. Ha be akar jönni, és kérdéseket akar feltenni, szívesen látom, de nem hagyom a gyerekeimet magukra. Ezt felejtse el! – Szólok egy kollégámnak, hogy maradjon velük – ajánlja fel. – De 133

magának velem kell jönnie az őrsre, Ms. Proctor! Keményen a szeme közé nézek. Gina Royal, az a szegény, ostoba, szerencsétlen teremtés berezelt és tiltakozott volna, de végül megadón vele megy. Ő csak a megadást ismerte. Graham pechjére nem vagyok Gina Royal. – Letartóztatási parancs? – kérdezem nyugodt, hivatalos hangon. – Van? Ettől hátrébb lép. Alaposabban szemügyre vesz, miközben átértékeli az eddigi stratégiáját, ami az volt, hogy megpróbál lehengerelni. Látom, hogy új taktikákon gondolkozik, elveti őket, végül sokkal barátságosabb hangon folytatja: – Gwen, mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha önként velem jön. Nem hiányzik magának az a tortúra, ami a letartóztatási parancshoz vezet. És mi lesz a gyerekeivel, ha elfajulnak a dolgok, és magának priusza lesz? Gondolja, hogy megtarthatja őket? Szemem sem rebben, de el kell ismernem, hogy ez jó támadási irány. Ravasz. – Ahhoz, hogy bevigyen az őrsre, letartóztatási parancsra van szüksége. Amíg nincs, nem vagyok köteles válaszolni semmilyen kérdésre, és nem is áll szándékomban. Ehhez jogom van. Jó éjt, Graham! Elkezdem becsukni az ajtót. A pulzusom megugrik, és megfeszülnek az izmaim, amikor a tenyere az ajtón csattan, és nem engedi becsukódni. Ha teljes testsúlyával nekifeszülne, ki tudna billenteni az egyensúlyomból, és be tudna jönni a házba. Már számba vettem a lehetőségeimet. A fegyverszéf most használhatatlan. Az ujjlenyomat-olvasós zár kinyitása is túl sokáig tartana, addigra rám tudná vetni magát. A legjobb, amit tehetek, hogy visszavonulok a konyhába, ahol a kacatos fiók mélyén elrejtettem egy kis .32-est, valamint ott van az éles késekkel megrakott késtartó is. Ez az önkéntelen számvetés az éveken át tartó paranoiám következménye. Valójában nem gondolom, hogy erőszakot fog alkalmazni. Csak szeretnék felkészülni arra az esetre, ha mégis. Graham csak áll a félig nyitott ajtóban, és némileg bocsánatkérően néz rám. – Asszonyom, kaptunk egy bejelentést egy környékbeli lakótól, hogy látták önt egy csónakban a tavon aznap éjjel, amikor annak a nőnek a holttestét a vízbe dobták. Az a helyzet, hogy a csónak leírása megegyezik az ön lánya által leírttal. Most vagy velem jön, vagy a nyomozók fognak kiszállni ide fél órán belül, és ők nem fognak lacafacázni. Ha csak letartóztatási paranccsal tudják együttműködésre bírni, akkor majd hoznak egyet. Sokkal könnyebb lenne magának is, és a jó szándékát is bizonyítaná, ha most egyszerűen velem jönne. – Nos, ha jól értem, mindössze egy névtelen bejelentés van a kezükben ellenem – mondom, miközben az agyam egyfolytában azt üvölti: Sam, Sam tette ezt veled! De valószínűbb az a hátborzongató lehetőség, hogy 134

valamiképpen Mel műve az egész. – Sok szerencsét a letartóztatási parancshoz. Nincs semmi a rovásomon. Törvénytisztelő, kétgyermekes anya vagyok, és nem megyek magával sehová. Végre feladja, és elengedi az ajtót. Halkan becsukom, bár a legszívesebben inkább bevágnám. A kezem remeg egy kicsit, mialatt bezárom a különféle zárakat, aztán visszakapcsolom a riasztót. Amikor megfordulok, Lanny és Connor a folyosón állnak, és rám merednek. A lányom az öccse előtt állva egy konyhakést szorongat a kezében. Abban a pillanatban rádöbbenek, hogy mindkettőjüket megfertőztem a paranoiámmal. Különösen Lannyt, aki szemmel láthatóan kész ölni, hogy megvédje a testvérét, még ha nincs is közvetlen veszélyben. Nagyon örülök, hogy nem engedtem lőfegyver közelébe. Grahamnek igaza van. Ki kell vinnem a lőtérre, és meg kell tanítanom a fegyverekkel bánni, mert ismerem a gyerekemet, és a tiltás hamarosan már nem lesz elegendő. Engem utánoz, bár nem szeretné, ha ezt tudnám. Nézem, ahogy ott áll késsel a kezében, sápadtan, ijedten, mégis bátran, és annyira elönt az iránta való szeretet, hogy szinte fáj. De félek attól, hogy mivé tettem. – Minden rendben – mondom nagyon gyengéden, bár ez persze nem igaz. – Lanny, tedd le azt a kést, kérlek! – Gondolom, nem jó ötlet agyonszúrni egy zsarut – jegyzi meg. – De anya, ha… – Ha visszajönnek, és hoznak valami hivatalos papírt, akkor szó nélkül velük megyek – válaszolom. – És te fogsz vigyázni Connorra. Connor, te pedig azt teszed, amit Lanny mond. Rendben? – Én vagyok a férfi a házban, ha nem tudnád – zúgolódik Connor, amitől megborzongok, mert az apját hallom a hangjában. De az apjával ellentétben abban, amit mond, nincs agresszió, csak méltatlankodás. Lanny a szemét forgatja, miközben visszacsúsztatja a kést a tartóba, de nem szól semmit. Ehelyett finoman a szobája felé lökdösi Connort. Ő azonban megmakacsolja magát, és nem megy. Engem néz aggodalmasan összevont szemöldökkel, a szemében vad nyugtalansággal. – Anya – jelenti ki –, el kéne húznunk innen. Most. Egyszerűen elhúzni. – Micsoda? – szakad ki Lannyből, mielőtt megállíthatná magát, de látom rajta, hogy neki is megfordult már a fejében ez a gondolat. Egyszerre várta és rettegett attól, hogy bekövetkezik. Túl régóta táncoltatom már késélen a gyerekeimet. – Nem. Nem, nem lehet. Elmegyünk? Muszáj? Ma este? – kérdezi. Félreérthetetlen a könyörgés a hangjában. Épp hogy barátokra lelt itt, barátokra azok helyett, akiket elvesztett az elképzelhetetlen wichitai horrorban. 135

Bár csak rövid időre, de végre boldog volt itt. Ennek ellenére nem könyörög, csak reménykedik. Válaszolnom sem kell, mert megteszi azt ő maga. – Igen. Persze hogy elmegyünk – mondja lesütött szemmel. – Muszáj, nem igaz? Ha a zsaruk kicsit mélyebbre ásnak, minden kiderül… – Elég, ha ujjlenyomatot vesznek tőlem. Rá fognak jönni, hogy kik vagyunk. Próbálom húzni az időt, hogy egérutat nyerjünk. – Olyan mélyet lélegzem, hogy szinte fáj. – Szedjétek össze a holmitokat. Egy bőrönd, rendben? – Azt fogják gondolni, bűnös vagy, ha most elmenekülünk – vélekedik Lanny. Természetesen igaza van. De ezt a vonatot már nem tudom megállítani, rég kikerült az irányításom alól. Ha maradunk, a két irányból érkező vihar elsöpör bennünket. Ha elmenekülünk, lehet, hogy bűnösnek fogok látszani, de legalább elvihetem őket innen, biztonságba helyezhetem őket, aztán visszajöhetek, hogy tisztázzam magam. Connor úgy eltűnik, mintha puskából lőtték volna ki. Lanny néma gyásszal az arcán rám néz, aztán ő is megy az öccse után. – Annyira sajnálom! – mondom a hátának. Nem válaszol. 136

7 BORZASZTÓ KÉSŐ VAN, de felhívom Javiert, hogy hozza el a furgont, amilyen gyorsan csak tudja. Megmondom neki, hogy a dzsip készen áll az átvételre, és felárat fizetek neki a fáradságáért. Nem kérdez semmit, hanem megígéri, hogy fél órán belül nálunk lesz. Nem marad sok időnk. A szobámba megyek, kihúzom a laptopot, és beleteszem az útitáskámba. Majd később szétszedem, és megszabadulok tőle. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy ebben némileg közös nevezőn vagyok a volt férjemmel. Ez most más, nem igaz? – suttogja Mel kísérteties hangja a fejemben, miközben plusz holmikat gyömöszölök a táskába, olyasmiket, amiket szeretnék megtartani. Most nem a zaklatók elől vagy előlem menekülsz. Ezúttal a rendőrség elől futsz. Mit gondolsz, milyen messzire jutsz, ha úgy igazán üldözőbe vesznek? Amikor már mindenki téged keres? Megállok a fényképalbummal a kezemben, amit soha nem hagyok hátra. Melről nincsenek benne fotók, csak rólam, a gyerekekről és a barátainkról. Mintha a volt férjem nem is létezne… Ugyanakkor igaza van. Legalábbis a mentális Melnek. Ha elmenekülök, és úgy döntenek, megéri üldözőbe venni, az egy egészen más dimenzióba fogja helyezni a történetet. Kétlem, hogy Absalom segédkezne abban, hogy meglépjek a törvény elől. Alighanem ő lenne az első, aki beköp. Kopogtatnak. Az albumot belelököm a táskába, becipzárazom, és az ágyon hagyom. Az összes többi tulajdonom olcsó darab, könnyen pótolható vagy eldobható. Amikor ajtót nyitok, Javier áll a küszöbön. – Köszönöm – mondom. – Mindjárt hozom a kocsikulcsaidat… – Nos, ami azt illeti – szakít félbe bocsánatkérőn –, sosem volt alkalmam említeni, de jobb, ha tudod, hogy tartalékos rendőr vagyok. A rádión hallottam, hogy ki akarnak hallgatni nagyjából akkor, amikor a furgon miatt hívtál. Nem mész sehova, Gwen! Muszáj volt jelentenem. A háta mögött Prester nyomozó áll. Ma sötét öltönyt visel, és egy olyan ügyetlenül megkötött kék nyakkendőt, hogy azt gyanítom, csak tessék-lássék 137

kötött rá egy matrózcsomót, aztán nem törődött vele többet. Fáradtnak és bosszúsnak tűnik. A kezében egy háromszorosan meghajtott, ropogós papírt tart, aminek az elején hivatalos pecsét látszik. – Csalódott vagyok, Ms. Proctor – kezdi. – Azt hittem, van valamiféle civilizált egyezség köztünk. De maga meg akart lépni előlem, és meg kell mondanom, ez nem jól veszi ki magát. Egyáltalán nem jól. Érzem, hogy a csapda rám zárul. Nem medvecsapda, hanem selyemszálak, amik eltéphetetlen hálóvá fonódnak körülöttem. Kiabálhatok és őrjönghetek, de nem menekülhetek előle. Akármi legyen is. Bár egyáltalán nincs kedvem hozzá, rámosolygok Javierre: – Semmi gond. Nem mosolyog vissza. Gondterhelten néz rám. Szerintem már mindannyian tudják, hogy van fegyverviselési engedélyem. Hogy veszélyes vagyok. Vajon mesterlövészek is állnak készenlétben a sötétben? Eszembe jutnak a gyerekeim, és feltartom a karomat. – Nincs fegyver nálam. Kérem, motozzanak meg! Presterre esik a megtiszteltetés. Gyors, személytelen mozdulatokkal végigsimít rajtam, és közben eszembe villan az első alkalom, amikor ez a családi egyterű forró motorháztetejére dőlő Gina Royallal történt. Szegény, buta Gina akkor azt hitte, mekkora sérelem esett rajta. Fogalma sem volt semmiről. – Tiszta – jelenti ki Prester. – Oké. Folytassuk ezt további butáskodás nélkül, jó? – Nyugodtan bevihet, nem fogok tiltakozni, ha előtte megengedi, hogy beszélhessek a gyerekeimmel. – Rendben. Javier, menj be vele! Javier bólint, belenyúl a zsebébe, elővesz egy fekete tokot, és az övére csatolja. Aranyszínű rendőrjelvény villanását látom. Most már hivatalosan is szolgálatban van. Bemegyek, és látom, hogy Lanny és Connor feszülten ücsörögve az ajtót bámulja. Megkönnyebbülés önti el az arcukat, de aztán meglátják Javiert, aki bejön és lecövekel az ajtóban. – Anya? – kérdezi Lanny elcsukló hangon. – Minden rendben? Lerogyok a kanapéra, mindkettőjüket átölelem, magamhoz húzom és megpuszilom. – Most el kell mennem Prester nyomozóval – mondom olyan gyengéden, amennyire csak tudom. – De minden rendben lesz. Javier itt marad veletek, amíg vissza nem jövök. Fölnézek Javierre, aki bólint, aztán elfordítja a tekintetét. Lanny nem sír, de 138

Connor nagyon csendesen igen. Mindkét kezével megtörli a szemét, és látom rajta, hogy dühös magára. Egyikőjük sem szól egy szót sem. – Mindkettőtöket nagyon szeretlek – teszem hozzá, és felállok. – Kérlek, vigyázzatok egymásra, amíg vissza nem jövök! – Ha visszajössz – javít ki Lanny majdnem suttogva. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, mert attól félek, ha ránézek, összeomlok, és úgy kell majd elvonszolniuk tőlük. Sikerül a saját lábamon elhagynom a házat. Lemegyek a lépcsőn, és odamegyek Prester autójához. Amikor visszanézek, látom, hogy Javier belép a házba, és bezárja maga mögött az ajtót. – Rendben lesznek – biztosít Prester. Betessékel a hátsó ülésre, aztán ő is mellém ül. Olyan, mintha taxin osztoznánk, leszámítva, hogy ennek az autónak nem nyílik belülről az ajtaja. De legalább a fuvar ingyen van. Graham előre száll be, ő a sofőr. Prester hallgat. Semmilyen kisugárzást nem érzékelek felőle. Olyan, mintha egy napon felmelegedett gránittömb mellett ülnék, aminek enyhe vegytisztítószaga és Old Spice-illata van. Fogalmam sincs, nekem milyen illatom lehet. Alighanem félelem. Egy bűnös asszony izzadságszagú aromája. Tudom, hogyan gondolkoznak a zsaruk. Nem jöttek volna értem, ha nem lennék – ahogy ők mondják – az érdeklődésükre számot tartó személy. Egyszerűbben szólva gyanúsított, aki ellen még nem gyűjtöttek elegendő bizonyítékot ahhoz, hogy megvádolják. Aggódok Lanny miatt, hogy ekkora felelősség szakad rá pont a legnehezebb életszakaszban. Aztán rádöbbenek, hogy úgy gondolkozom, mintha valóban bűnös lennék. Pedig nem vagyok az. Nem vagyok bűnös a tóban talált nő halálában. És semmi másban. Azt leszámítva, hogy a rossz emberhez mentem hozzá, és nem vettem észre, hogy maga az emberbőrbe bújt ördög. Mély lélegzetet veszek, lassan kifújom, és megszólalok: – Nem tudom, mit gondol, mit követtem el, de téved. – Nem mondtam, hogy bármit is elkövetett – feleli Prester. – Az angolok érzékletes kifejezésével élve, maga csak segít nekünk a vizsgálódásainkban – teszi hozzá. A brit akcentusa majdnem olyan csapnivaló, mint a nyakkendőkötési képessége. – Gyanúsított vagyok, különben nem letartóztatási paranccsal jöttek volna – jegyzem meg tárgyilagosan. Prester válaszképp széthajtogatja a papírt. Hivatalos, fejléces papír a város címerével a tetején, és nagybetűkkel az is szépen rá van nyomtatva, hogy LETARTÓZTATÁSI PARANCS, de ahol a szövegnek kellene lennie, ott csak értelmetlen szavak vannak, amilyenekkel a grafikusok szokták kitölteni a 139

helyet. Lorem ipsum.8 Olyan sokszor használtam már én is ezt a szöveget, hogy önkéntelenül is halkan felnevetek. – Azzal az információval, ami jelenleg a kezünkben van, semmiképpen nem kaptuk volna meg a letartóztatási parancsot, Ms. Proctor. Ezt ingyen megmondhatom magának. – Jó kis hamisítvány. Gyakran beválik? – Kivétel nélkül mindig. Az emberek errefelé csak ránéznek, és azt hiszik, hivatalos államigazgatási latin vagy más efféle badarság. Ezúttal tényleg nevetek, mert megjelenik előttem egy részeg, dühös pasas, amint megpróbálja kisilabizálni a szavakat. Hivatalos államigazgatási latin. – És mi olyan rettentő sürgős, hogy éjnek évadján bevitet? Prester majdnem képzeletbeli mosolya eltűnik, az arckifejezése kifürkészhetetlen. – A neve. Maga egy rakás hazugsággal etetett minket eddig, és meg kell mondanom, nekem ez nem igazán jön be. Ma kaptunk egy névtelen hívást a valódi személyazonosságáról, és hallottuk, hogy le akar lépni a városból, ezért gyorsan kellett intézkednünk. Kicsit ledermedek, de nem igazán vagyok meglepve. Ez logikus húzás volt a volt férjem részéről. Így próbálja még nehezebbé, még nyomorultabbá tenni az életemet. Bármilyen apró, rosszindulatú trükk jó, csak fájjon. Azt is elérte, hogy bezárt ide, Nortonba, és ezzel megakadályozta, hogy új életet kezdjünk. Válasz helyett elfordítom a fejem. – Gondolom, tisztában van azzal – folytatja Prester –, hogy milyen furcsán veszi ki magát ez az egész, ugye? Nem felelek. Bármit mondanék, attól nem lenne jobb. Csak megvárom, amíg a járőrautó egy zökkenéssel ráfordul a Nortonba vezető főútra, és elszáguldunk a város felé. Szemem sem rebben, amikor Prester kiteríti elém a fényképeket. Miért rebbenne? Már vagy százszor szembesültem Melvin Royal irtózatos keze munkájával. Teljesen hozzászoktam a borzalomhoz. Csak két fotó van, amitől még mindig elszorul a szívem. Az egyik a régi garázsunkban a drótról ernyedten lógó meztelen, foltokban megnyúzott nő képe. A másik a Mel „kertjéről” készült víz alatti fotó, amely a sötét vízben kísértetiesen lebegő, súlyokhoz kötözött áldozatait ábrázolja, amik közül némelyik már alig több egy csontváznál. Tudományos alapossággal tanulmányozta, hogyan szabaduljon meg a holttestektől. Pontosan kiszámította, hogy mekkora súlyt használjon. Állati 140

tetemekkel kísérletezett, amíg rá nem jött, mekkora súlyra van szükség a holttestek elsüllyesztéséhez. Minderre a bíróságon derült fény. Mel nem egyszerűen szörnyeteg. Rosszabb annál. Ő egy okos szörnyeteg. Tisztában vagyok azzal, hogy korántsem vet rám jó fényt az, hogy nyugodtan, rezzenéstelenül nézem ezeket a szörnyűségeket, de tudom, Prester átlátna a színlelésen. Felemelem a tekintetem, és a fotók fölött a szemébe nézek. – Ha sokkolni akar, ahhoz ennél több kell. Gondoljon bele, hányszor nézették már meg ezeket velem korábban. Nem válaszol. Ehelyett egy újabb fotót csúsztat a halom tetejére. Észreveszem, hogy ez Stillhouse Lake egyik kikötőjében készült, valószínűleg nem messze a házunktól. Látom, hogy Prester elnyűtt Brogue cipője – ami most is rajta van –, valamint egy pár fekete, kifényesített, kincstári cipő belelóg a kép szélébe. Utóbbi bizonyára valamelyik egyenruhás rendőré, talán Grahamé lehet. Azért foglalkozom a cipőkkel, hogy ne kelljen tanulmányoznom azt, ami a kép közepén van. Amikor végül kénytelen vagyok ráfókuszálni, a fiatal nőt alig lehet felismerni. Valóságos anatómiai tanulmány rózsaszín izmokkal, fakósárga inakkal és itt-ott kivillanó fehér csontokkal. A szemei besüppedtek és homályosak, megnyúzott arcát félig eltakarja a vizes, sötét, bozontos haja. Az ajka ép, ami az egész obszcenitást még borzasztóbbá teszi. Nem akarok belegondolni, miért van, hogy az ajka még mindig telt és tökéletes. – Súlyokat kötöztek rá – magyarázza Prester. – De a hajócsavar elvágta a kötelet, és a bélbaktériumok által termelt gázok miatt feljött a felszínre. Tudja, könnyen előfordulhatott volna, hogy lent marad, mivelhogy a bőrét lenyúzták. A gázok millió helyen távozhattak volna belőle. De azt hiszem, maga mindezzel tisztában van. A maga férje is így csinálta, nem? Mel áldozatai sosem jöttek volna fel a felszínre. Ha AZ ESEMÉNY nem történik meg, még egy tucatot begyűjtött volna a néma, lebegő kertjéhez. Egy dolgot biztosan nem lehetett a szemére vetni, azt, hogy rossz lett volna abban, amit csinál. – Melvin Royal szeretett ilyesmit művelni a nőkkel – válaszolom –, ha erre gondol. – És a vízben szabadult meg tőlük, nem igaz? Bólintok. Most, hogy ránéztem a halott lányra, képtelen vagyok elfordítani róla a tekintetemet. Úgy fáj a látványa, mintha a napba néznék. Tudom, hogy a képe életem végéig ott marad majd beleégve az agyamba. Nyelek egyet, és a torkomban kattanást érzek. Köhögni kezdek, váratlanul erős hányinger tör rám. Valahogy visszatartom, de a bőröm hirtelen hideg lesz, és elönt a veríték. Prester észreveszi. Van egy üveg vize, azt odatolja az asztalon át. 141

Kibontom, és hálásan meghúzom, miközben érzem, hogy a hűvös súly leülepszik a gyomromban. Félig kiürítem az üveget, visszateszem rá a kupakot, aztán félrerakom. Persze, ezzel a húzással DNS-mintát akart tőlem gyűjteni. Nem érdekel. Ha tudna várni, akkor bekérhetné a kansasi rendőrségtől. Ott teljes körűen dokumentálva vagyok. Lefényképeztek, kinyomtattak és iktattak, s bár a jó öreg Gina Royal számomra már halott, a vérünk, a csontjaink és a testünk még mindig ugyanaz. – Érti a problémámat? – kérdezi tőlem Prester azon a meleg, vontatott, búgó hangon. Lelki szemeim előtt régi, akasztásrajongó bírók, csuklyák, kötelek és hurkok jelennek meg. És a dróton himbálózó lány. – Maga egy hasonló ügyben érintett volt odaát Kansasben. Bűnrészességért perbe fogták. Arra akarok kilyukadni, hogy egyes embereknek nehezére eshet puszta véletlennek tekinteni azt, hogy megint ilyesmi történik a közelében. – Én semmit sem tudtam arról, amit Mel művelt. Semmit, egészen a baleset napjáig. – Furcsa, hogy a szomszédja mást állított. Erre felegyenesedem, bár megfogadtam, hogy nem jövök ki a sodromból. – Mrs. Millson? Ő egy rosszindulatú pletykafészek, aki azt remélte, ettől majd valamiféle valóságshow-sztár lesz. Hazudott, hogy bekerüljön a hírekbe. Az ügyvédem darabokra cincálta a vallomását a bíróságon. Mindenki tudta, hogy hazudik, és nekem semmi közöm sem volt az egészhez. Felmentettek! Presternek a szeme sem rebben. Az arckifejezése nem változik. – Akár felmentették, akár nem, ez az egész nem fest túl jól magára nézve. Ugyanaz a bűntény, ugyanaz az elkövetési mód. Úgyhogy menjünk csak végig ezen lépésről lépésre! Elővesz egy újabb fotót, és ráteszi az előzőre. A maga módján ez majdnem olyan felkavaró, mint az első, mert ezen egy egészséges, fiatal, barna hajú nőt látok pimasz mosollyal az ajkán, aki a fejét egy másik nőéhez támasztja. A másik nő vele egykorúnak látszik, de szőke, az arcán édes sóvárgás. Barátok lehetnek. Nem hasonlítanak eléggé ahhoz, hogy rokonok legyenek. – Így nézett ki egykor ez a lány, Rain Harrington, akit a tóban találtunk. Csinos, tizenkilenc éves lány volt. Sokan szerették errefelé. Állatorvos akart lenni. Újabb fotót húz elő, ami a lányt ábrázolja egy sérült, bekötözött kutyával a karjában. Ez otromba, szentimentális manipuláció, de azért megráz, mint egy kisebb földrengés. Elfordítom a tekintetemet. – Kedves, aranyos lány volt, akinek egyetlen ellensége sem volt a világon. Ne merjen félrenézni! 142

Az utolsó mondatot sokkoló hangerővel üvölti, de ha azt várja, hogy összerándulok, fenemód csalódni fog. Ha a lőtéren nem mutatok gyengeséget, amikor a fegyver visszarúg a kezemben, akkor kurvára mérget vehet arra, hogy itt sem fogok. De a taktikája jó. A kansasi rendőrök tanulhatnának tőle. Olyan gyorsan és könnyedén váltott, hogy biztosra veszem, valami kemény helyen képezték ki… Az akcentusa alapján talán Baltimore-ban. Valódi bűnözőkön edződhetett. Csak az a pechje, hogy én nem vagyok az. Rendületlenül nézem a fotókat, és a szívem sajog ezért a szegény lányért. Nem azért, mintha bántottam volna, hanem azért, mert ember vagyok. – Még élt, amikor maga elkezdte megnyúzni – mondja a nyomozó halkan, majdnem úgy, mint azoknak a hangoknak az egyike, amiket a fejemben hallok. Mint Mel hangja például. – Még sikoltani sem tudott, mert elvágták a hangszálait. Pokoli húzás. Azt gondoljuk, minden lehetséges ízületénél fogva le volt kötözve, a fejét pedig valamiféle bőrszíjjal rögzítették. A lábfején kezdte, onnan haladt fölfelé. Pontosan lehet tudni, mikor halt bele a kínzásba. Az élő szövet reagál. A halott nem. Nem mondok semmit, meg sem moccanok. Próbálom nem elképzelni a rettegést, a kínt, a tökéletesen értelmetlen borzalmát annak, amin ez a lány keresztülment. – A férjének csinálta? Melvinnek? Ő vette rá, hogy tegye meg neki? – Gondolom, maga szerint ebben lenne valami beteg logika – válaszolom, és igyekszem ugyanazt a hangerőt és hanglejtést használni, mint ő. Talán Prester is hall hangokat a fejében. Remélem, hogy igen. – A volt férjem egy szörnyeteg. Miért ne lennék én is az? Melyik normális nő menne hozzá egy ilyen emberhez, és ha már hozzáment, melyik maradna vele? Amikor felnézek, látom, hogy mereven bámul rám. Érzem, ahogy a tekintete éget, de nem fordulok el. Hadd nézzen! Hadd lásson! – Azért mentem hozzá Melvin Royalhoz, mert megkérte a kezem. Nem voltam sem különösebben csinos, sem különösebben okos. Arra tanítottak, hogy a legtöbb, amit tehetek a világért, az az, ha boldoggá teszek valami fickót azzal, hogy hozzámegyek és gyerekeket szülök neki. Hogy ebben áll minden értékem. Az ő számára tökéletes voltam. Egy ártatlan, a való világtól óvott szűz, akivel elhitették a mesét, hogy majd jön egy lovag fényes páncélban, aki majd szeretni és védelmezni fogja élete végéig. Prester nem felel. A tollával megütögeti a jegyzetfüzetét, de nem veszi le rólam a szemét. – Az az igazság, hogy tényleg bolond voltam. Azt választottam, hogy leszek az ő kis tökéletes, háztartásbeli felesége. Mel jól keresett, két csodálatos gyereket adtam neki, és az otthonunk boldog volt. Normálisan éltünk. Tudom, 143

hogy maga ezt nem hiszi el. Az istenit, hiszen én is alig tudom elhinni! De egymást követték a karácsonyok, a szülinapok, a szülői értekezletek, a tánc- és színpadi próbák, a fociedzések annyi éven át, és senki nem sejtett semmit. Melnek ez a tehetsége, nyomozó. Annyira jól tudja eljátszani az emberi lényt, hogy még engem is megtévesztett. Prester fölvonja a szemöldökét. – És én még azt hittem, a bántalmazott nőt fogja nekem itt előadni. Nem az lenne a Jolly Joker, ami mindent megmagyaráz? – Talán – válaszolom. – És talán azoknak a nőknek a többsége valóban áldozat. De Mel nem volt… – Bevillan az emlék, amikor az ágyban a torkomat szorongatta a kötéllel, és én megláttam a hideg, állatias fenyegetést a szemében, és ösztönösen tudtam, hogy valami nincs rendben vele. – Mel egy szörnyeteg. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudott volna átkozottul jól helytállni a többi szerepében. Mit gondol, milyen érzés a tudat, hogy együtt aludtam vele? Hogy rábíztam a gyerekeimet? Csend. Prester ezúttal nem töri meg. – Amikor benéztem abba az átkozott garázsba, és megláttam az igazat, valami megváltozott. Végre látni kezdtem. Végre megértettem mindent. Visszanézve ma már látom a jeleket, az oda nem illő, értelmetlen furcsaságokat, de azt is tudom, hogy az akkori állapotomban képtelen lettem volna észrevenni őket. Iszom egy kortyot a vízből. A műanyag palack akkorát reccsen, mint egy pisztolylövés. – Miután felmentettek, új életet kezdtem, hogy megvédjem a gyerekeimet. Maga szerint hajlandó lennék még bármit is megtenni Melvin Royal kedvéért? Gyűlölöm őt. Megvetem. Ha megjelenne, egy egész kibaszott tárat eresztenék a fejébe, amíg már nem maradna belőle semmi felismerhető. Komolyan gondolok minden szót, és tudom, hogy a nyomozó ösztönösen érzi, igazat mondok. Valószínűleg nem tetszik neki, de teszek rá, az életemért küzdök. Azért a törékeny biztonságért, amit összekapartam magunknak. Prester nem szól semmit. Csak fürkészőn figyel. – Nincs bizonyítéka – mondom neki végül. – És nem azért, mert olyan agyafúrt vagyok, mint Hannibal Lecter, hanem mert nem csináltam semmit azzal a szegény lánnyal. Sosem láttam ezelőtt. Sajnálom, ami vele történt, és nem, nem tudom megmagyarázni, miért épp ott történt, ahol lakom. Bárcsak meg tudnám! Melnek követői vannak, akik lesik minden szavát, de fogalmam sincs, hogyan képes meggyőzni bárkit, hogy ilyesmit tegyen. Ő nem egy Raszputyin vagy Manson. Nem tudom, mitől művel valaki ilyen beteg dolgokat. Maga tudja? – Születés kérdése – feleli kerek perec. – És neveltetés. Agysérülés. A 144

picsába is, a legrosszabbjának semmilyen mentsége sincsen. Azt mondta, nekik, és nem magának. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán. – Miért nem mondja meg nekem maga, mi tette Melvint ilyenné, ha már olyan közelről ismerte? – Fogalmam sincs – jelentem ki, és így is van. – A szülei nagyon rendes emberek voltak. Nem sokszor találkoztam velük. Mindig olyan törékenynek tűntek. Visszanézve, szerintem féltek a fiuktól. Erre csak azután jöttem rá, hogy meghaltak. – És magát mi veszi rá arra, hogy fiatal lányokat trancsírozzon fel? Felsóhajtok. – Nyomozó úr! Hozzámentem egy szörnyeteghez, és nem voltam elég okos ahhoz, hogy időben rájöjjek. Ez minden, amit tettem. Ezt nem én követtem el. Még körülbelül négy órán át nyűglődünk ugyanezen újra és újra. Nem kérek ügyvédet, bár megfordul a fejemben. De a Nortonban elérhető jogi segítség minősége nem igazán csábító. Nem, jobban járok, ha egyszerűen ragaszkodom az igazsághoz. Prester, akármilyen ügyes is, nem tud rávenni arra, hogy hazudjak. A régi, befolyásolható Gina Royalt talán rá tudta volna venni, de én nem elsőbálozó vagyok, és ezt ő is tudja. Semmije sincs ellenem. Mindössze egy engem bemártó névtelen hívás van a kezében, ami jöhetett valamelyik trolltól, aki rájött, ki vagyok, de olyasvalakitől is, akit az exem lefizetett, hogy megkavarja az állóvizet. De Prester ösztöne nem csal… Nem lehet véletlen, hogy ezt a szegény fiatal nőt ennyire hasonló módon mészárolták le, és pont az otthonunk melletti tóba dobták bele. Valaki üzenni akar. És csak Mel lehet az. Kínos, különös módon egyenesen remélem, hogy ő az, mert őt legalább ismerem. Tudom, hol van. De van segítsége, gondolom. Segítsége, aki kész arra, hogy pontosan azt tegye, amit mond neki. És elismerem, hogy ez komolyan megrémít. Nem szeretném, ha Lanny lenne a következő halott. Vagy Connor felkoncolva az ágyában. És én sem szeretném egy drótkötélen végezni élve felboncolva, kimondhatatlan kínok között. Prester a hajnali órákban ereszt haza. Norton valóságos szellemváros, az üres utcákon egyetlen másik jármű sincs, és a fekete éjszaka egyre sötétebbé válik, amikor a járőrkocsi a tó irányába fordul. Lancel Graham vezet, gondolom, azért, mert utána egyenesen hazamegy. Nem szól hozzám. Én sem erőltetem a beszélgetést. A hűvös üvegnek döntöm a fejemet, és azt kívánom, bárcsak tudnék aludni. Ma éjjel biztosan nem alszom, és valószínűleg holnap sem. Ha lehunyom a szemem, a meggyilkolt fiatal nőről készült fotókat fogom látni iszonyatos színekben villogni a szemhéjam mögött, és a pislogás nem fog segíteni. 145

Melt nem kísértik az áldozatai. Világéletében jól aludt, és kipihenten ébredt. Csak nekem vannak rémálmaim. – Megérkeztünk – szólal meg Graham, én pedig arra eszmélek, hogy a szedán megállt, mert valahogy mégis lehunytam a szemem, és nyugtalan szendergésbe merültem. Graham megkerüli az autót, és kinyitja nekem az ajtót. Megköszönöm. Odanyújtja a kezét is, amit udvariasságból elfogadok, de aztán zavarba jövök, mert nem ereszti el azonnal. Látom – nem is, érzem –, hogy engem néz. – Én hiszek magának – mondja, és ezzel meglep. – Prester rossz nyomon jár. Tudom, hogy magának semmi köze ehhez. Sajnálom, hogy feldúlják az életét. Azon morfondírozok, mennyit mondhatott el neki Prester, és vajon a hír a régi nevemről, Gina Royalról máris elkezdett-e kiszivárogni. De nem hiszem. Graham nem úgy néz ki, mint aki tud a volt férjemről. Csak sajnál, és egy kicsit aggódik. Újra megköszönöm neki, ezúttal melegebben, és végre elereszt. Ahogy közeledem a házhoz, Javier lép ki a verandára a kocsikulcsát csörgetve a kezében. Alighanem alig várja, hogy mehessen. – A gyerekek…? – kezdem. – Rendben vannak – szakít félbe. – Alszanak, vagy legalábbis úgy tesznek. – Szigorú, kíméletlen pillantást vet rám. – Prester jó sokáig bent tartotta. – Nem én voltam, Javier. Esküszöm. Motyog valamit, ami úgy hangzik, persze, de nem hallom tisztán, mert Graham épp akkor indítja be a járőrautó motorját. A farlámpák fénye vérvörösre festi Javier arcát. Fáradtnak látszik. Megdörzsöli az arcát, mint aki próbálja levakarni magáról az elmúlt néhány órát. Azon gondolkodom, vajon ezek után ő is megvonja-e tőlem a barátságát, ahogy Cade. Vagy ahogy Graham fogja, amint rájön a múltamra. Nem mintha ő valódi barát lenne. Csak barátságos. Senki sem tart ki mellettem, ezt megtanulhattam volna már mostanra. Csak a gyerekek, akiknek nincs más választásuk, mert éppúgy nyakig ülnek ebben a mocsárban, mint én. – Mi a fenébe keveredett maga, hölgyem? – kérdezi Javier, de nem hinném, hogy tudni akarja. Nem igazán. – Nézze, megmondtam magának, tartalékos vagyok. Kedvelem magát, de ha arról van szó… – A kötelességét fogja tenni, mint ma este. – Bólintok. – Felfogtam. Csak azon csodálkozom, hogy hajlandó lett volna segíteni, hogy elhagyjam a várost. – Azt hittem, az erőszakos exe elől menekül. Rengetegszer láttam már ilyet. Nem tudtam, hogy… – Mit nem tudott? – szegezem neki a kérdést, egyenesen a szemébe nézve. 146

Nem tudok olvasni a gondolataiban, de szerintem ő sem az enyémekben. Legalábbis nem teljesen. – Azt, hogy ilyesmibe keveredett – válaszolja. – Nem keveredtem bele! – Nem úgy néz ki. – Javi… – Beszéljünk nyíltan, Ms. Proctor. Ha tisztázzák, remek. De addig is tartsuk meg a három lépés távolságot, rendben? És ha elfogad egy tanácsot, eltávolítja a fegyvereket a házból, és átadja őket a lőtérnek tárolásra. Mi megőrizzük magának, amíg ez az egész le nem cseng. Majd én kiállítok egy nyilatkozatot a rendőrségnek. Nem szívesen gondolok bele, mi lesz, ha… – …ha a zsaruk kijönnek, és egy kisebbfajta fegyverraktárat találnak itt – fejezem be halkan. – A járulékos kárra, amit ez okozhat. Lassan bólint. A testtartásában nincs semmi agresszív, de erőt sugároz, egyfajta nyugodt, férfias erőt, amitől szeretnék hinni neki. Megbízni benne. De nem teszem. – Amíg nem hoznak bírósági végzést arról, hogy szolgáltassam be őket, megtartom a fegyvereimet – közlöm vele egyenesen a szemébe nézve. Ha agresszívnak tart, ám legyen. Jelen pillanatban, és semelyik jövőbeni pillanatban, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének mutatkozzam. Magam miatt. És van két gyerekem a házban, akiknek az életéért felelős vagyok. Az életükért, ami sosincs biztonságban. Bármit megteszek, hogy megvédjem őket. Eszem ágában sincs átadni a fegyvereimet. Javier vállat von, mint akinek mindegy. De a sajnálkozó lassúsága azt mutatja, hogy mégiscsak érdekli. Nem búcsúzik el, csak sarkon fordul, és odasétál a fehér furgonhoz, amivel jött, és amivel majdnem megszöktünk. Mielőtt bármit mondhatnék, leereszti az ablakot, és kinyújtja rajta a dzsip átruházási lapját. Nem mondja, hogy ugrott az üzlet, de nincs is rá szükség. A papírral a kezemben nézem, ahogy elhajt a teherfurgonnal, aztán megfordulok, és bemegyek a házba. Sötétség és csend uralkodik odabent. Halkan újra ellenőrzök mindent, aztán bekapcsolom a riasztót. A gyerekek már hozzászoktak a csipogáshoz, így nem hiszem, hogy felébreszti őket… de ahogy végigmegyek a folyosón, hogy megnézzem Connort, Lanny kinyitja a szobája ajtaját. Egy pillanatig csak némán nézünk egymásra, aztán int, hogy menjek be, és becsukja mögöttem az ajtót. Az ágya tetejére kuporodik, a térdét felhúzza, és átöleli a karjaival. Felismerem ezt a testtartást, bár ő lehet, hogy nincs is tudatában. A tárgyalás utáni hónapokban, amikor kiengedtek a börtönből, sokszor találtam őt így 147

otthon, bár úgy tesz, mintha ez egy természetes póz lenne. – Szóval – mondja – nem csuktak le újra. – Nem követtem el semmit, Lanny. – A múltkor sem – mutat rá, amiben tökéletesen igaza van. – Gyűlölöm ezt az egészet. Connor halálra van rémülve. – Tudom. – Leereszkedem az ágyra, és ő gyorsan behúzza a lábujjait, hogy ne érjen hozzám. Ez fáj, de amikor ráteszem a kezem a térdére, és nem rezzen össze, kicsit megnyugszom. – Édesem, nem fogok hazudni neked. Apád tudja, hol vagyunk. Azt terveztem, elmegyünk innen, de… – De most itt van ez a halott lány, a rendőrség tudja, kik vagyunk, és így nem mehetünk. Okos gyerek. Nem pislog, de látom, hogy a szeme csillog, mintha könnyezne. – Nem kellett volna mondanom semmit. Ha én nem… – Szívem, ne! Te azt tetted, ami helyes, rendben? Ne is gondolj erre! – Ha befogom a szám – folytatja makacsul, ügyet sem vetve rám –, már nem lennénk itt. Megint nem lenne hol laknunk, de legalább biztonságban lennénk, és ő nem tudná, hol vagyunk. Anya, ha ő tudja… Nem folytatja. A könnyek a szemében egyre jobban csillognak, egyre kövérebbek, amíg végül elszabadulva legördülnek az arcán. Nem törli le. Még abban sem vagyok biztos, hogy tudja, sír. – Bántani fog téged – suttogja alig hallhatóan, és előrehajtja a fejét, hogy megtámassza a térdén. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem őt, a gyerekemet. Olyan, mint egy izomból, csontokból és bánatból gyúrt kemény csomó. Nem engedi el magát a karomban. Azt ígérem neki, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy nem hiszi el. Végül ott hagyom némán, védekezésképpen labdává gömbölyödve, hogy megnézzem az öccsét. Úgy tűnik, mintha aludna, de azt hiszem, csak tetteti. Sápadtnak látszik, és sötét, enyhén lilás foltok vannak a szeme alatt, mintha zúzódások maradványai lennének. Nagyon fáradt. Akárcsak én. Csendben becsukom az ajtót, bemegyek a saját szobámba, és parttalan, álomtalan álomba merülök, Stillhouse Lake fojtogatóan mély csendjétől körülvéve. Reggel egy újabb lány holtteste lebeg a tóban. 148

8 SIKOLTÁSRA ÉBREDEK. Azonnal felülök az ágyban, és még jóformán azt sem tudom, ébren vagyok-e, már mászom is kifelé. Útban az ajtó felé tűzoltókat megszégyenítő gyorsasággal magamra rántok egy pólót meg egy farmert, és belebújok a cipőmbe. Amikor kilépek a hálószobámból, rájövök, hogy nem a gyerekeim sikoltottak. Mindkettőjük ajtaja kivágódik, ott áll Lanny a flanelköntösében, álmos szemekkel, Connor pizsamanadrágban, meztelen felsőtesttel, egyik oldalon felálló hajjal. – Maradjatok itt! – kiáltok rájuk, miközben az előszoba felé rohanok. Visszahajtom a függönyöket, és kinézek a tóra. A sikoltozás a kikötőtől körülbelül hat méterre lebegő kis evezős csónak felől jön. Két ember van a csónakban, egy idősebb férfi horgászsapkában és katonai mellényben, és egy nálam öregebb, hamvasszőke nő, aki a férfinak támaszkodik. A férfi átölelve tartja a nőt, a csónak pedig hevesen himbálózik, mintha a nő olyan hirtelen vetette volna magát hátra, hogy majdnem felborította. Kikapcsolom a riasztót, és kirohanok, a talpam csattog a kavicson, a kikötő deszkáin, aztán megállok, mert meglátom a testet. Feljött a sötétségből. Meztelenül lebeg a hasán, hosszú haja hínárként úszik a víz felszínén. Közszemlére tett izmainak nyerscsirkeszíne hányingerkeltő a bágyadt reggeli fényben, de összetéveszthetetlen. A fenekének és a derekának a nagy részéről valaki lenyúzta a bőrt, valamint a hátáról is egy széles csíkban, ahol kilátszik a fehér, földönkívülire emlékeztető gerince. De nem az egész bőrét nyúzta le. Ezúttal nem. A nő hirtelen abbahagyja a sikoltozást, és kihajol a csónakból, hogy hányjon. A férfi eddig egy hangot sem hallatott. Egy olyan ember automatikus mozdulataival próbálja megállítani a csónak imbolygását, aki egész életét a vízen töltötte, de valójában nincs is jelen. Üres tekintettel bámul maga elé, mint aki próbálja feldolgozni, amit lát. Előveszem a mobilomat, és hívom a 911-et. Nincs más választásom. Ez most a küszöbömön történik. 149

Miközben hallgatom, ahogy kicsöng, eszembe jut, hogy a holttest egy ideje már ott volt a felszín alatt, várakozott, lassan emelkedve a felszín felé, mint valami lusta, kísérteties buborék, amíg végül át nem törte a víz sima szorítását. Már tegnap is ott volt, mialatt Javierrel beszélgettem. Ott volt, mialatt én aludtam. Lehet, hogy mélyebben a felszín alatt ott volt már azon az éjszakán is, amikor Sam Cade-del a verandán sört ittunk, és én Melvin Royalról beszéltem neki. A nő a csónakban ismét hány, és közben zokog. Végre felveszik a telefont a segélyhívó vonalon. Nem gondolkozom azon, hogy mit mondjak, csak leírom a helyszínt, megadom a címet és a nevemet. Tudom, hogy túlságosan nyugodt a hangom, és ezt később fel fogják róni nekem, amikor majd visszahallgatják a felvételt. Azt kérik, hogy tartsam a vonalat, de nem teszem. Ehelyett megszakítom a hívást, a zsebembe dugom a mobilom, és megpróbálok gondolkozni. Egy halott, borzalmasan megcsonkított nő felbukkanása még akár szörnyű, véletlen egybeesés is lehetne. Kettőé már terv. A rendőrség mindjárt megérkezik, és engem be fognak vinni. Ezúttal alaposan ki fognak kérdezni. Le fognak tartóztatni. El fogom veszíteni a gyerekeimet. A telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett. Előveszem, és látom, hogy Absalom anonim számáról jött. Végighúzom az ujjamat a kijelzőn, hogy elolvassam. Csak egy linket küldött. Rákattintok, és a kijelzőn egy üzenőfal szögletes dizájnja jelenik meg. Nem is nézem, melyik az, csak felnagyítom a szöveget, hogy elolvashassam az első bejegyzést. Rólam szól. MEGVAN A GYILKOS KURVA!!! BIZONY, EMBEREK, LENYOMOZTAM MELVIN KIS SEGÍTŐTÁRSÁT!!! BIZTOS FORRÁSBÓL TUDOM. A PORONTYAI IS VELE VANNAK, SZÓVAL MÉG NEM FOJTOTTA VÍZBE A KIS GÖRÉNYEKET. SŐT, VAN EGY GYILKOSSÁG IS. RÉSZLETEK KÉSŐBB… Rengeteg válasz érkezett, több száz, de az eredeti posztoló szórakozik velük, kitérő válaszokat ad, célozgat, szóbeszédeket cáfol. De aztán, amikor már nagyjából ötször lapoztam lejjebb, meglátom, hogy elejtett egy halálos, konkrét információt is. A RIBANC AZ ÖNKÉNTESEK ÁLLAMÁBAN BUJKÁL! Erre az olvasóknak legalább a fele nekieshetett a Google-nak, de én azonnal tudom, miről van szó. Tudja, hogy Tennessee-ben vagyunk. És szinte biztos, hogy azt is tudja, hogy Stillhouse Lake-ben. Valószínűleg megvannak neki azok a fényképek, amiket Melvin látott, vagy egyenesen ő volt a forrásuk. 150