Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

a normális élet részei. Muszáj lelazítanom, nem szabad folyton úgy tennem, mintha minden kis figyelmetlenség a végünket jelenthetné. Ez megvisel engem és mindannyiunkat. Graham a pult melletti egyik bárszéken ücsörög, és a teáját szürcsöli. Úgy tűnik, elég jól érzi magát, és miközben elismerően felhúzza a szemöldökét, rám villant egy barátságos mosolyt. – Finom a tea, asszonyom – jegyzi meg. – Nagyon meleg volt ma a járőrkocsiban. Mondhatom, ez most nagyon jólesik. – Máskor is, és kérem, szólítson Gwennek. Szomszédok vagyunk, nem? A fiai Connor barátai? Miközben ezt mondom, Connorra pillantok, de az arckifejezése nem árul el semmit. Egyfolytában a telefonját forgatja a kezében. Valószínűleg azon aggódik, gondolom bűntudatosan, hogy jól le fogom tolni, amint a vendégünk elmegy. Hirtelen kegyetlenül tisztán látom, miféle ostromállapotot kényszerítettem a gyerekeimre. Végre letelepedtünk egy szép helyen, nem kell többé üldözött vad módjára viselkednünk. A troll által a neten felfedezett cím és közöttünk nyolc félrevezető ösvény van. Nyolc. Itt az ideje megszüntetnem a harci készültséget, mielőtt helyrehozhatatlan károkat okozok a gyerekeimben. Lancel Graham kíváncsian nézelődik. – Jól rendbe hozták a házat, az biztos – állapítja meg. – Azt hallottam, teljesen tönkretették, miután a bank lefoglalta. – Totál káosz volt az egész – szól közbe Lanny, amivel alaposan meglep. Általában nem jellemző rá, hogy csak úgy csatlakozzon egy idegennel folytatott beszélgetéshez. Pláne akkor nem, ha egyenruhás az illető. – Mindent szétkaptak, amit csak tudtak. Látnia kellett volna a fürdőszobákat. Okádék. Csak műanyag védőöltözetben és maszkban mertünk bemenni. Napokig hánytam utána. – Akkor inkább errefelé bulizó kölykök lehettek – vélekedik Graham. – Lakásfoglalók jobban vigyáztak volna a helyre, hacsak nincsenek állandóan belőve. Ha már itt tartunk, nekünk itt a világ végén is megvannak a magunk drogproblémái. Még mindig van, aki kristályt kotyvaszt a dombok között, de az igazi nagy üzlet mostanában a heroin. És az oxy.5 Szóval vigyázzanak. Sose lehet tudni, ki a drogos, vagy ki az, aki árulja. – Az ajkához emeli a poharat, de a mozdulat közben megáll. – Itt nem találtak drogot takarítás közben, ugye? – Mindent kidobtunk, amit csak találtunk – felelem az igazságnak megfelelően. – Nem nyitottuk ki a dobozokat vagy a táskákat. Kihajítottunk mindent, ami nem volt lerögzítve, és annak is a nagy részét felszedtük és kicseréltük. Kétlem, hogy lenne még itt valami elrejtve. – Remek – mondja. – Remek. Nos, az én munkám javarészt ebből áll itt 51

Nortonban. Drogügyek, drogügyekkel összefüggő rablások, ittas vezetés. Nem sok erőszakos bűntény történik errefelé, hál’ istennek. Jó helyre jöttek, Ms. Proct… Gwen. Leszámítva a heroinjárványt, teszem hozzá gondolatban, de hangosan nem mondom ki. – Mindig jó, ha az ember ismeri a szomszédait. Az erős kapcsolatok építik a közösséget, nem igaz? – Így van. – Kiissza a teáját, feláll, előhalász a zsebéből egy névjegykártyát, leteszi a pultra, és két ujjal megkopogtatja, mintha oda akarná szögezni. – Ezen rajta van a telefonszámom. A munkahelyi és a mobil is. Ha bármelyiküknek gondja támad, hívjanak fel, rendben? – Úgy lesz – ígéri Lanny, mielőtt én megszólalhatnék, és látom, hogy csillogó szemekkel nézi Grahamet. Elfojtok egy sóhajtást. Lanny tizennégy éves. Elkerülhetetlen, hogy belezúgjon valakibe, és ez a rendőr úgy néz ki, mintha egy edzőterem poszteréről lépett volna le. – Köszönjük, biztos úr! – Ez természetes, Miss… – Atlanta – egészíti ki a lányom, és feláll, hogy kezet nyújtson. Graham komoly képpel megrázza. Sosem nevezi magát Atlantának, jut eszembe, és majdnem félrenyelem a teámat. – Örülök, hogy megismerhettem magukat. – Graham megfordul, hogy Connorral is kezet rázzon. – És nyilván te vagy Connor. Megmondom a fiúknak, hogy üdvözlöd őket. – Oké. – A nővérével ellentétben Connor csendesen viselkedik. Éberen. Visszafogottan. Még mindig a telefonját szorongatja. Graham felteszi a sapkáját, velem is kezet fog, aztán kikísérem az ajtóig. Mialatt én kikapcsolom a riasztót, hogy kiengedjem, visszafordul, mintha elfelejtett volna valamit. – Hallom, kijár a lőtérre, Gwen. A házban tartja a fegyvereit? – Többnyire – válaszolom. – De ne aggódjon, el vannak zárva a fegyverszéfben. – És higgye el, mindent tudunk a biztonságos fegyvertartásról – teszi hozzá Lanny a szemét forgatva. – Fogadom, mindketten jól lőtök – mondja Graham. Nem tetszik a gyors, lopott pillantás, amit Lanny és Connor váltanak egymással amolyan nővér-báty módra. Nem engedem nekik, hogy a fegyvereimhez nyúljanak, se azt, hogy megtanuljanak lőni, és ez állandó vita tárgya közöttünk. Épp elég, hogy pánikdrilleket tartok az éjszaka közepén. Nem szeretném ezt még töltött fegyverekkel is megfejelni. – Én minden csütörtök és szombat este ott vagyok. A fiúkat tanítom lőni. Ez nem igazi meghívás, de bólintok, és köszönetet mondok neki. Pár 52

másodperc múlva már kifelé tart, amikor megint megáll a nyitott ajtóban, és rám néz. – Kérdezhetek valamit, Ms. Proctor? – Persze – bólintok, és kilépek, mert érzem, hogy négyszemközt szeretné. – Azt rebesgetik, hogy volt ebben a házban egy pánikszoba. Ez igaz? – Igen. – Maguk… hm… jártak odabenn? – Lakatossal nyittattuk ki. De nem volt odabent semmi, csak néhány vizespalack. – Aha. Én mindig azt gondoltam, hogy ha létezik egyáltalán, akkor valaki rejteget benne valamit. Nos… – Hátramutat a pultra, ahol a névjegykártyáját hagyta. – Ha bármire szükségük van, hívjon. Aztán további kérdések nélkül elmegy. Valami forró, állati feszültség enged fel bennem, amikor bezárom mögötte az ajtót. Beütöm a kódot, aztán visszamegyek a kanapéhoz. A tudattól, hogy egy idegen férfi volt a házamban, az egész testem viszketni kezd. Azokra az estékre emlékeztet, amiket a kanapén töltöttünk a gyerekekkel. És Mellel. Vagyis azzal a dologgal, ami Melt használta álcaként. Sosem láttam át rajta. Ó, persze tudott hideg, közönyös és mogorva lenni, de melyik ember nem? Ami Mel a valóságban volt… az más volt. Vagy nem? Felismerném egyáltalán a különbséget? – Anya – szólal meg Lanny. – Elég jó pasi. Le kéne csekkolnod. – Visszajött a kaja számba – veti közbe Connor. – Meg akarod nézni? – Csönd! – figyelmeztetem őket, és leülök közéjük a kanapéra. A távirányítóért nyúlok, aztán a fiamhoz fordulok: – Connor, ami a telefont illeti… Fölkészül az összecsapásra, és máris nyitja a száját, hogy mentegetőzzön. Megfogom a kezét, és vele együtt a telefont, amit még mindig úgy szorongat, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. – Semmi baj. Mindannyian követünk el hibákat. – A szemébe nézek, hogy érezze, őszinte vagyok. – Sajnálom, hogy olyan rémes anyád voltam mostanában. Anyátok. Sajnálom, hogy kiborultam a riasztó miatt. Nem kellene tojáshéjon járkálnotok a saját otthonotokban, attól félve, hogy bármikor felrobbanhatok. Annyira sajnálom, kicsim! Nem tudja, mit válaszoljon. Gyámoltalanul Lannyre néz, aki előrehajol, sötét haját félresöpri az arcából, és a füle mögé dugja. – Tudjuk, miért vagy annyira feszült állandóan. – Connor megkönnyebbültnek látszik, hogy Lanny kimondta ezt helyette. – Anya, láttam a levelet. Minden okod megvan a paranoiára. Nyilván mesélt az öccsének a levélről, mert Connor nem kérdez és nem 53

kíváncsiskodik. Hirtelen ötlettől vezérelve odanyúlok, és megfogom a lányom kezét. Szeretem ezeket a kölyköket. Annyira szeretem őket, hogy eláll tőle a lélegzetem, és szinte megfulladok, de ugyanakkor súlytalannak érzem magam, mintha méterekkel a föld fölött járnék. – Szeretlek titeket – mondom. Connor kényelmesen elhelyezkedik, és a távirányítóért nyúl. – Tudjuk – válaszolja. – De azért ne gyere nekünk szivárványt pukizó unikornisokkal. Erre nevetnem kell. Megnyomja a Playt, és meghitten, kényelmesen összebújva újra belemerülünk a filmbe. Eszembe jut, amikor még olyan kicsik voltak, hogy Connort a karomban tudtam ringatni, Lanny pedig ott izgett- mozgott, játszott mellettem. Hiányoznak azok az édes pillanatok, de örökre el is lettek csúfítva. Odaát Wichitában történtek, abban az otthonban, amit biztonságosnak hittem. Mialatt én családi idillt játszottam, Mel gyakran nem volt ott. A garázsában volt. A projektjein dolgozott. És néha-néha tényleg csinált egy-egy asztalt, széket, könyvespolcot. Vagy játékot a gyerekeknek. De a köztes időben, abban a zárt műhelyben szabadjára engedte a benne lakó szörnyeteget, miközben mi alig három méterre tőle belefeledkeztünk egy filmbe vagy egy társasjátékba. Aztán rendbe szedte magát, mosolyogva előjött, és én az égvilágon semmit sem vettem észre. Még csak el sem töprengtem a dolgokon. Az egész annyira ártalmatlannak tűnt, puszta hobbinak. Mindig is igényelte az egyedüllétet, hát megadtam neki. Azt mondta, az értékes szerszámai miatt tartja lakat alatt a külső ajtót. És bevettem minden egyes szavát. Az életünk vele nem volt egyéb hazugságnál, egyetlen hatalmas hazugságnál, bármilyen meghittnek és kényelmesnek tűnt is. Nem, ami most van, az jobb. Jobb, mint valaha volt. A bölcs, okos gyerekeim így, ahogy vannak. Az otthonunk, amit a saját kezünkkel hoztunk rendbe. Az újjászületésünk utáni új életünk. A nosztalgia a normálisoknak való. És bármennyire próbálunk is úgy tenni, akármennyire akarjuk is, mi már soha többé az életben nem leszünk normálisok. Töltök egy pohár whiskyt, és kimegyek. Connor ott talál rám fél óra múlva. Szeretem a csendbe burkolózó tavat, a holdat a vízen, a csillagok éles, 54

metsző fényét a fejem felett. Könnyű fuvallatoktól rezdülnek suttogva a fenyőfák ágai. A whisky füstöt és napfényt idéző íze kellemesen ellenpontozza ezt. Ha tehetem, szeretem így befejezni a napot. Connor, még mindig a napközben viselt nadrágjában és pólójában belecsusszan a teraszon álló másik székbe, egy pillanatig hallgat, aztán megszólal: – Anya, én nem veszítettem el a telefonomat. Meglepetten felé fordulok. A whisky egy kicsit kilöttyen a pohárból, ezért leteszem. – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy nem veszítettem el, hanem valaki elvette. – Tudod, ki volt? – Ja – feleli. – Szerintem Kyle volt az. – Kyle… – Graham – teszi hozzá –, a rendőr Graham fia. A magasabb, tudod? Tizenhárom éves. – Édesem, nem baj, ha kiesett a zsebedből vagy a hátizsákodból. Véletlen volt. Ígérem, nem foglak cseszegetni miatta, oké? Nem kell megvádolnod valaki mást csak azért, hogy… – Nem is figyelsz rám, anya! – vág közbe vadul. – Nem veszítettem el! – Ha Kyle ellopta, miért adná vissza? Connor megvonja a vállát. Sápadtnak és feszültnek látszik, idősebbnek a koránál. – Talán nem tudta feloldani. Talán az apja észrevette nála. Nem tudom – tétovázik. – Vagy… talán megszerezte belőle, amit akart. Például Lanny számát. Kérdezősködött róla tőlem. Ez persze természetes. Egy fiú egy lányról kérdezősködik. Talán félreértettem Lanny Graham iránti barátságosságát. Talán nem vettem észre, hogy hirtelen belehabarodott valakibe. Talán csak a fiát akarta megismerni. Rosszabbat is választhatott volna, gondolom. De mi van, ha tényleg ellopta Connor telefonját? Ez nincs rendjén. – Lehet, hogy tévedsz, szívem – nyugtatom. – Nem minden jelent szükségszerűen fenyegetést vagy összeesküvést. Most minden rendben van velünk. Minden rendben lesz. Még mondani akar valamit, látom a testbeszédén. De ugyanakkor fél, hogy megharagszom rá. Elértem, hogy fél megosztani velem dolgokat, és ezt utálom. – Connor? Szívem? Mi bánt? – Én… – Az ajkába harap. – Semmi, anya. Semmi. A fiam szorong. Olyan világot teremtettem a számára, amiben 55

természetesnek veszi, hogy rögtön összeesküvést gyanítson a háttérben. – Azért nem baj, ha… elkerülöm őket? Kyle-t és az öccsét? – Ha ezt szeretnéd, persze hogy nem. Csak maradj udvarias, oké? Bólint, és én újra kezembe veszem a whiskymet. Connor kibámul a tóra. – Amúgy sincs szükségem barátokra. Túl fiatal ahhoz, hogy ezt mondja. Még ahhoz is túl fiatal, hogy ezt gondolja. Szeretném azt mondani neki, hogy szerezzen csak minél több barátot, és a világ biztonságos, soha senki nem fogja többé bántani, az élete tele lesz örömmel és csodákkal. De nem mondhatom ezt neki, mert nem igaz. Mások számára talán igaz lehet. De a számunkra nem. Ehelyett inkább megiszom a whiskymet. Bemegyünk a házba. Bekapcsolom a riasztót, és amikor Connor már ágyban van, kiviszem az összes fegyveremet a konyhaasztalra, kiterítem a fegyvertisztító készletet is, és gondoskodom arról, hogy készen álljak bármire. A célzás gyakorlásához hasonlóan a fegyverek tisztogatása is megnyugtat. Mintha rendbe tenném a dolgokat. Felkészültnek kell lennem. Biztos, ami biztos. Lanny a felfüggesztése hátralévő részét harsogó fejhallgatóval a fején, leckeírással és olvasással tölti, de kétszer azért eljön velem futni. Önként teszi, bár a futás végén mindig megesküszik, hogy soha többé nem jön. Szombaton felhívjuk anyámat. Ez afféle családi szertartás. Mindhárman az én eldobható telefonom köré gyűlünk. Van egy beépített appom, ami anonim VOIP számot generál, úgyhogy ha bárki megnézi anyám híváslistáját, a szám nem vezeti el hozzánk. Én rettegek a szombattól, de tudom, hogy a gyerekeknek fontos ez a rituálé. – Halló? Anyám nyugodt, kicsit reszketős hangja eszembe juttatja, hogy eljárt már fölötte az idő. Mindig úgy látom őt magam előtt, amilyen fiatalabb koromban volt: egészséges, erős és karcsú a sok úszástól és evezéstől. Azóta már maga mögött hagyta Maine-t, most Rhode Islanden él, Newportban. A tárgyalás előtt egyszer, utána kétszer kellett költöznie, de az emberek kezdik végre békén hagyni. Ebben közrejátszik, hogy a newportiakra is jellemző a New England- iek távolságtartása. – Szia, anya! – köszönök, s közben kellemetlen nyomást érzek a mellkasomban. – Hogy vagy? – Jól vagyok, édesem – válaszolja. Sosem szólít a nevemen. Hatvanöt éves fejjel meg kellett tanulnia, hogy óvatosan beszélgessen a saját gyerekével. – Annyira örülök, hogy hallom a hangodat, szívem! Minden rendben arrafelé? – 56

Sosem kérdezi, hogy hol vagyunk, és mi sosem közöljük vele. – Igen, jól vagyunk – felelem. – Szeretlek, anyu. – Én is szeretlek, édesem. Az ottani életéről kérdezem, és ő hamis lelkesedéssel áradozik éttermekről, festői kilátásról, boltokról. Meg arról, hogy elkezdett kedvtelésből scrapbookozni, bár el sem tudom képzelni, hogy rólam mit tud belerakni az albumjába. A kötegnyi újságcikket a szörnyeteg exemről? A tárgyalásról? A felmentésemről? De majdnem ugyanilyen rossz lenne, ha ezeket mind kihagyná, és csak az esküvőmig bezárólag készült fotókat tenné bele, meg a gyerekek képeit mindenféle kontextus nélkül. Kíváncsi vagyok, hogy a kreatív szaküzlet milyen díszeket árul a sorozatgyilkosoknak szentelt oldalak csinosításához. Lanny közelebb hajol, és vidám hangon beleszól a telefonba: – Szia, nagyi! És amikor anyám válaszol, hallom, ahogy átlényegül a hangja. Valódi melegséget érzek benne. Valódi szeretetet. Valódi kapcsolatot. Átugrik egy generációt, vagy legalábbis engem. Lanny imádja a nagyanyját, és Connor is. Még emlékeznek azokra a szörnyű, sötét napokra, amikor engem börtönbe hurcoltak, és az egyetlen fényt, ami megmaradt nekik, anyám jelentette, aki úgy lépett színre, mint egy angyal. Elmenekítette őket, legalábbis egy időre, egy normálisra hasonlító világba. Anyatigrisként védelmezte őket a riporterektől, a kíváncsiskodóktól és a bosszúra éhezőktől, akiket kemény szavakkal és becsapott ajtókkal tartott távol. Ezt neki köszönhetem. Majdnem elkerüli a figyelmemet, amikor megkérdezi: – És gyerekek, mit tanultok mostanában az iskolában? Veszélytelen kérdésnek látszik, és annak is kellene lennie, de amikor Connor szóra nyitja a száját, hogy válaszoljon, rájövök, hogy az egyik tantárgya Tennessee történelme, ezért gyorsan közbeszólok: – Az iskolában minden rendben. Felsóhajt, és hallom az elkeseredést a hangjában. Gyűlöli ezt. Gyűlöli, hogy ilyen… ködösen kell fogalmaznunk. – És veled mi újság, drágám? Valami új hobbi? – Igazából nincs… És itt meg is feneklik a társalgásunk. Sosem álltunk igazán közel egymáshoz, ő meg én, még gyerekkoromban sem. Tudom, hogy szeret, és én is szeretem őt, de ez nem az a fajta kötődés, amit másoknál, más családokban látok. Udvarias távolságot tartunk egymástól, mintha két idegen lennénk, akiket csak a véletlen sodort egymás mellé. Furcsa helyzet. Ennek ellenére mindent neki köszönhetek. Ő sem gondolta volna, hogy egy 57

éven át kell majd gondoskodnia a gyerekeimről, miközben az ügyészség megpróbálja felépíteni ellenem a vádat. Melvin kis segédjének neveztek, és a feltételezett bűnrészességem teljes egészében egy pletykás, bosszúszomjas és figyelemre éhes szomszéd vallomásán alapult. Azt állította, hogy egyik este látta, amint segítettem Melvinnek becipelni az egyik áldozatát a kocsiból a garázsba. Nem tettem ilyet. És soha nem is tennék. Semmiről sem tudtam, semmiről, de őrjítő és iszonyatos volt rádöbbenni, hogy ezt senki, egyáltalán senki nem hiszi el. Még a saját anyám sem. Talán a nyitott seb kettőnk között részben abból a pillanatból ered, amikor mérhetetlen elszörnyedéssel és irtózattal az arcán megkérdezte tőlem: „Édesem, megtetted? Kényszerített rá, hogy megtedd?”. Sosem bizonygatta, hogy az egész hazugság, sosem cáfolta, hogy képes lennék rá. Csak az okot szerette volna megtudni, amiért tettem, és ezt akkor hihetetlen nehéz volt megértenem, és még ma is az. Talán azért, mert amikor gyerek voltam, nem tudott kötődni hozzám, sem én őhozzá. Talán azért hitte el olyan készségesen a legrosszabbat rólam, mert úgy érezte, sosem ismert igazán. Én soha, de soha nem fogom ezt tenni a gyerekeimmel. Teljes odaadással fogom őket védelmezni. Ebből az egészből semmi nem az ő hibájuk. Anyám mindig hibáztatott engem. Egyszer azt mondta: „Nézd, te akartál hozzámenni ahhoz az emberhez.” A trollok azért üldöznek olyan kitartóan, mert tényleg azt hiszik, hogy bűnös vagyok. Számukra egy kegyetlen, zsákmányra leső gyilkos vagyok, akinek sikerült kijátszania az igazságszolgáltatást, és most csak rajtuk áll, hogy elnyerjem méltó büntetésemet. Bizonyos fokig megértem őket. Mel levett a lábamról a romantikus gesztusaival. Csodás helyekre vitt vacsorázni. Rózsákat vett nekem. Mindig kinyitotta előttem az ajtót. Szerelmes leveleket és képeslapokat küldözgetett. Tényleg szerettem őt, vagy legalábbis azt hittem. Amikor megkérte a kezemet, odáig voltam. Az esküvőnk tündérmesébe illően tökéletes volt. Néhány hónap múlva már várandós voltam Lilyvel. Azt hittem, én vagyok a legszerencsésebb nő a világon, akinek a férje eleget keres ahhoz, hogy ő otthon maradhasson, és elhalmozhassa a gyerekeit a gondoskodásával és a szeretetével. De aztán fokozatosan bejött a képbe a hobbija. Mel műhelye eleinte kicsiben indult: egy munkapad a garázsban. De aztán egyre több szerszám, egyre több hely kellett, amíg már egy autó sem fért be, nemhogy kettő. Akkor megépítette a fészert, és az egész garázst birtokba vette. Nem rajongtam érte, különösen télen nem, de Mel akkorra már kiszedte és befalazta a garázsajtót, és egy új ajtót épített, amit kulcsra zárva és lelakatolva 58

tartott. Az értékes szerszámai miatt. Sosem tűnt fel semmi gyanús, egy alkalmat kivéve. Az utolsó előtti áldozata idején történhetett. Azt mondta nekem, hogy egy mosómedve bement a garázsba a padláson keresztül, elpusztult a sarokban, és eltart egy ideig, mire a szag kiszellőzik. Jó sok hipót és tisztítószert elhasznált. Minden szavát elhittem. Miért ne hittem volna? De attól még úgy érzem, tudnom kellett volna, és ebből a szempontból megértem a trollok dühét. Anyám mond valamit, ami a hangjából ítélve nekem szól. Kinyitom a szemem. – Ne haragudj, mit mondtál? – Azt kérdeztem, hogy járatod-e a gyerekeket úszásórákra. Attól félek, nem, tekintve… a gondjaidat. Anyám imád mindenféle vizet, tavakat, medencét, tengert. Ő félig sellő. Ezért különösen felzaklatta, hogy Melvin vízbe rejtette az áldozatait. Ez engem is elborzasztott. Összerándul a gyomrom már annak a gondolatára is, hogy a lábujjamat belenyújtsam abba a tóba, amit messziről annyira csodálok. Még csónakázni sem tudok azon a nyugodt felszínen anélkül, hogy ne jutnának eszembe a volt férjem nehezékekkel a vízbe süllyesztett, a meder aljához rögzített áldozatai. Egy néma, rothadó kert, ami lágyan ringatózik a lassú áramlatokban. Még a csapvíztől is öklendezni kezdek. – A gyerekeket nem igazán érdekli az úszás – válaszolom anyámnak anélkül, hogy a hangom a legcsekélyebb mértékben elárulná a megütközésemet, hogy felhozta ezt a témát. – Viszont elég gyakran járunk futni. – Igen, a körül a… – kezdi Lanny, mire villámgyorsan odakapok, és megnyomom a némítás gombot. A lányom azonnal rájön, hogy majdnem hibát követett el. Azt akarta mondani, hogy a tó körül… S bár több ezer tó van a vidéken, azért ez egy árulkodó jel lett volna. És mi még ennyit sem engedhetünk meg magunknak. – Bocsánat – szabadkozik. Megszüntetem a némítást. – Úgy értem, sokat futunk a szabadban – javítja ki magát Lanny. – Klassz. Nehezére esik, hogy nem mehet bele a részletekbe, nem beszélhet az időjárásról, a fákról, a tóról, de ennyiben hagyja a dolgot. Anyám pedig eleget tud ahhoz, hogy ne erőltesse. Szomorú dolog. Eltöprengtem már azon, milyen lehetett az életük nélkülem. Számomra pokol volt az élet a rács mögött. Egyfolytában a gyerekeimért aggódtam. Abból, amilyen örömmel várják mindig ezeket a telefonhívásokat, azt gondolom, hogy a nagyi valami békés időszakot jelképez a számukra, 59

kiszakadást abból a rettenetes valóságból, amiben találták magukat. Legalábbis remélem, hogy erről van szó. Bízom abban, hogy a gyerekeim nem mesterei a hazudozásnak, mert az is Melvin Royal védjegye. Anyám Newportról mesél, meg a közeledő nyárról, és mi nem viszonozhatjuk ezt azzal, hogy beszámolunk arról, milyen az időjárás nálunk. Ő tudja ezt, így a beszélgetés nagyrészt egyoldalú marad. Azon tűnődöm, számára van-e egyáltalán hozadéka ezeknek a telefonhívásoknak, vagy csak kötelességből csinálja. Ha csak rólam volna szó, lehetséges, hogy nem vesződne velük, de a gyerekeket igazán szereti, és azok is őt. A gyerekek arca egy kicsit elfelhősödik, amikor befejezem a hívást, és elrakom a telefont a következő alkalomig. – Bárcsak skype-olhatnánk, vagy ilyesmi, hogy láthassuk… – sóhajt Lanny. Connor rögtön letorkolja: – Tudod, hogy nem lehet. Egy csomó dologra rájöhetnének a Skype-ból. Láttam a krimisorozatokban. – A krimisorozatoknak semmi közük a valósághoz, te hülye – vág vissza Lanny. – Szerinted a CSI6 dokumentumfilm? – Nyugodjatok le, ti ketten! – szólok rájuk. – Én is azt kívánom, bárcsak láthatnánk. De azért ez is jó, nem? Ennek is örülünk, igaz? – Ja – ért egyet Connor. Lanny nem szól semmit. Másnap az Elmebeteg Őrjárat semmi újat nem hoz, bár már annyira hozzászoktam az egész borzalomhoz, hogy abban sem vagyok biztos, észrevenném-e, ami új, ha egyenesen az arcomba ugrana. Van egy kis szabadúszó szerkesztői meg webdizájnmunkám, és éppen nyakig ülök egy különösen nehéz kódolásban, amikor gyors kopogás hallatszik a bejárati ajtón. Összerándulok, de a hang emlékeztet arra, ahogy Graham kopogott a múltkor, így vidáman megyek ajtót nyitni. És amikor megnézem, ki az, tényleg Lancel Graham arcát látom. A megkönnyebbülés hulláma után rögtön arra gondolok, remélhetőleg a múltkor este nem értette félre a meleg fogadtatást, és nem vette biztatásnak. Az életembe nem fér bele a romantika. Abból épp elég volt Mel tankönyvbe illően tökéletes udvarlása és mintaférj színjátéka. Nem bízom már magamban ilyen szempontból, és arra sem lennék képes, hogy lejjebb eresszem a védőbástyáimat, ami pedig még a leglazább kapcsolatnak is szükséges velejárója. Ezen gondolkodom, miközben kikapcsolom a riasztót és kinyitom az ajtót, 60

de a fenti gondolatsorom még a küszöböt sem hagyja el. Ezúttal ugyanis másnak tűnik. Nem mosolyog. És nincs is egyedül. – Asszonyom. – A mögötte álló férfi szólal meg először. Egy középmagas afroamerikai férfi, olyan termettel, mint egy volt focistáé, aki már kezd pocakot ereszteni. Mértani pontosságúra vágott frizurája és súlyos szemhéja van, és viseltes konfekcióöltönyt hord, ami jobb napokat is látott. Nyakkendő is van rajta, egy kifakult, piros vacak, ami pont üti a zakó szürkéjét. – Prester nyomozó vagyok. Beszélnem kell önnel. Nem kérésnek hangzik. Földbe gyökerezik a lábam, és önkéntelenül is hátrapillantok a vállam fölött. Connor és Lanny a szobájukban vannak, még nem jöttek elő kíváncsiskodni. Kilépek, és becsukom magam mögött az ajtót. – Természetesen, nyomozó úr. Miről van szó? Istennek hála, a gyerekeim biztonságáért éppen nem kell aggódnom. Hiszen tudom, hol vannak. Biztonságban. Úgyhogy valami másról lehet szó. Azon morfondírozok, vajon nem kutakodott-e, és nem kötötte-e össze a Gwen Proctor és Gina Royal közötti szálakat. Pokolian remélem, hogy nem. – Leülhetünk egy percre? Ahelyett, hogy betessékelném, a teraszon lévő székekre mutatok, és ő meg én leülünk. Graham valamivel odébb ácsorog, a tavat nézi. Követem a tekintetét, és hirtelen felgyorsul a pulzusom. A szokásos hobbimotorcsónak-flotta ma hiányzik. Helyette két, hivatalos kék-fehér színűre festett csónak lebeg a nyugodt felszínen majdnem a tó közepén, a tetejükön lassan villogó piros jelzőfény. Egy beöltözött búvár épp akkor veti magát hátra a vízbe az egyiknek a széléről. – Egy holttestet találtak a tóban korán reggel – közli velem Prester nyomozó. – Reméltük, hogy talán látott vagy hallott valamit odakint a múlt éjjel. Bármi szokatlant. Megpróbálom összekaparni a gondolataimat. Baleset, gondolom. Hajóbaleset. Valaki kiment éjjel részegen, és beborult a vízbe. – Sajnálom – mondom. – Nem vettem észre semmi szokatlant. – Hallott valamit napszállta után? Motorcsónakokat esetleg? – Az valószínű, de azt nem nevezném szokatlannak. – Próbálok emlékezni. – Igen, azt hiszem, hallottam valamit kilenc körül. – Jóval sötétedés után, ami itt, a fenyők mögött hamar leszáll. – De hát itt sokan kimennek csillagokat nézni vagy éjszaka horgászni. – Kinézett esetleg valamikor? Látott valakit a tó körül vagy a tavon? – Fáradtnak látszik, de a fáradtság maszkja mögött olyan összpontosítást sejtek, amivel nem szeretnék játszadozni azzal, hogy megpróbálok kibújni a válasz 61

alól. Olyan őszintén válaszolok, amennyire csak tudok: – Nem, nem láttam. Sajnálom. Tegnap éjjel sokáig dolgoztam, és a dolgozószobám ablaka felfelé néz a dombra, nem lefelé. És nem jártam kint. Bólint, és valamit feljegyez egy noteszbe. Egyfajta nyugodt magabiztosságot áraszt, ami arra indítja az embert, hogy ellazuljon a társaságában. De tudom, hogy ez veszélyes. Előfordult már, hogy cserben hagyott az éberségem, alábecsültem a rendőrséget, és mindig megfizettem az árát. – Volt még valaki önnel a házban tegnap este, asszonyom? – A gyerekeim – felelem. Fölpillant, a szeme sötét borostyánszínűt villan a napfényben. Kifürkészhetetlen tekintet. A fáradt, kopottas, agyonhajszolt zsaru álarca mögött vág az esze, mint a borotva. – Beszélhetnék velük is, kérem? – Biztos vagyok benne, hogy semmit sem tudnak. – Kérem. Gyanakodni kezdenének, ha nem egyeznék bele, de pokolian feszült és ideges vagyok. Fogalmam sincs, Lanny és Connor hogyan fog reagálni arra, hogy megint kikérdezik őket. Sok-sok kihallgatásnak vetették őket alá a Mel és az én ügyemben lefolytatott bírósági vizsgálatok során, s bár a wichitai rendőrség óvatosan járt el, azért hagytak bennük nyomokat. Nem tudom, ez milyen sebeket fog felszakítani. Igyekszem nyugodt hangon beszélni. – Nem szeretném, ha kikérdezné őket, nyomozó. Hacsak nem gondolja, hogy feltétlenül szükséges. – Úgy gondolom, asszonyom. – Egy fulladásos baleset miatt? Borostyánszínű szeme rám szegeződik, és úgy tűnik, izzik a fényben. Úgy érzem, átvilágít rajtam, mint valami reflektor. – Nem, asszonyom – válaszolja. – Én nem mondtam, hogy baleset volt. Sem azt, hogy fulladás. Nem tudom, ez mit jelent, de úgy érzem, megnyílik a lábam alatt a föld, érzem, hogy zuhanok. Épp most kezdődött el valami nagyon rossz. – Idehívom őket – mondom félig suttogva. 62

3 CONNOR JÖN ELŐSZÖR. A nyomozó kedves hozzá, látszik, hogy ért a gyerekekhez. Karikagyűrű csillanását látom a kezén, és örülök, hogy ő nem olyan, mint a kansasi rendőrök voltak. A gyerekeim félnek a rendőröktől, és jó okuk van rá: látták azoknak a zsaruknak a dühét, akik Melt letartóztatták, és ez a düh csak nőttön-nőtt, ahogy feltárult a rémtetteinek az igazi mélysége. Nem arról van szó, hogy ezt a dühöt a gyerekeken vezették volna le, de egy része lecsapódott rajtuk. Elkerülhetetlenül. Connor feszültnek és idegesnek látszik, de rövid és világos válaszokat ad. Semmit sem hallott, leszámítva – velem egybehangzóan – egy motorcsónak zúgását kilenc óra körül. Nem nézett ki, mert nem volt benne semmi szokatlan. Egyáltalán nem emlékszik semmi rendkívülire. Lanny nem akar beszélni. Némán ül, lehajtott fejjel, és bólint vagy a fejét rázza, de a száját nem hajlandó kinyitni. A nyomozó végül tehetetlenségében felém fordul. A lányom vállára teszem a kezem. – Szívem, minden rendben – nyugtatom. – A nyomozó nem azért jött, hogy bántson. Csak mondj el neki mindent, amire emlékszel, rendben? Ezt természetesen abban a hitben mondom neki, hogy nem tud semmit, semmivel sem többet, mint én vagy Connor. Lanny sötét hajfüggönye alól kétkedő pillantást vet rám, aztán megszólal: – Láttam egy csónakot tegnap éjjel. A megdöbbenéstől földbe gyökerezik a lábam. Megborzongok, bár madárcsicsergős, meleg nap van. Nem, gondolom. Nem, ez nem történhet meg. A lányom nem lehet tanú egy bűnügyben. Úgy érzem, szakadék nyílik meg a lábam alatt, ahogy elképzelem őt a tanúk emelvényén. Kamerák villognak. Képek az újságokban, aztán a szalagcímek: A SOROZATGYILKOS LÁNYA GYILKOSSÁGI ÜGYBEN TANÚSKODIK 63

Soha az életben nem tudnánk többé eltűnni. – Miféle csónakot? – kérdezi Prester nyomozó. – Milyen nagy volt? És milyen színű? – Nem volt nagy. Egy kis halászcsónak, mint… – gondolkozik, aztán rámutat egyre, ami a kikötőben ringatózik nem messze. – Mint az ott. Fehér volt, láttam az ablakomból. – Felismernéd, ha újra látnád? Még be sem fejezi a mondatot, Lanny máris a fejét rázza. – Nem, nem, csak egy csónak volt. Olyan, mint több száz másik. És nem is láttam túl jól. – Megvonja a vállát. – Olyan volt, mint az összes többi errefelé, hogy őszinte legyek. Ha Prester csalódott is, nem mutatja. De izgatottnak sem látszik. – Szóval láttál egy csónakot. Jó. Menjünk egy kicsit visszább az időben! Mi vett rá, hogy kinézz az ablakon? Lanny egy percig gondolkozik, aztán válaszol: – Azt hiszem, a csobbanás hangja. Ez mindkettőnk figyelmét felkelti. Kiszárad a szám. Prester egy kicsit előrehajol. – Tudnál erről mesélni? – Hát, nagy csobbanás volt. Elég nagy ahhoz, hogy meghalljam. De a szobám a tóra néz, tudja, és a ház sarkán van. És nyitva volt az ablak. Szóval hallottam egy csobbanást, amikor a motor elhallgatott. Arra gondoltam, valaki beleesett vagy beleugrott a vízbe. Néha vannak, akik meztelenül fürödnek éjszaka. – És akkor kinéztél? – Igen, de csak a csónakot láttam. Csak lebegett ott. Gondolom, ülhetett valaki benne, mert néhány perc múlva hallottam, hogy a motor megint beindul. De nem láttam valami jól. – Mélyen beszívja a levegőt. – Azt hallottam, hogy valaki holttestet dob a vízbe? Prester nem válaszol. Elmélyülten jegyzetel a füzetébe, a toll sebesen serceg a papíron. – Láttad, merre ment a csónak, miután a motor beindult? – kérdezi. – Nem. Kezdett nagyon fújni a szél odakint, úgyhogy becsuktam az ablakot. Elhúztam a függönyt, és visszamentem olvasni. – Oké. Mit gondolsz, mennyi ideig járt a motor, mielőtt újra leállították? – Nem tudom. Beraktam a fülhallgatómat, aztán azzal együtt elaludtam. Reggel fájt is tőle a fülem. Egész éjjel ment a zeném. Istenem! Nem bírok nyelni. Mereven nézek Presterre, próbálom hipnotizálni, hogy mondjon valami megnyugtatót, valami olyasmit, hogy jól van, kölyök, nem történt semmi, az egész csak tévedés, de nem mond semmit. 64

Sem megerősítő, sem tagadó értelemben. Csak visszapattintja a tollát, a jegyzetfüzettel együtt elrakja a zsebébe, és feláll. – Köszönöm, Atlanta. Sokat segítettél. Ms. Proctor. Egy szót sem bírok kinyögni. Csak bólintok, akárcsak Lanny, aztán együtt nézzük, ahogy Prester és Graham találkozik a felhajtónkon parkoló porlepte szedánnál. Váltanak néhány szót, de nem hallom, mit, és úgy állnak, hogy az arcukat sem látni. Leülök, és átölelem a lányomat, aki ezúttal kivételesen nem ráz le, és nem húzódik el. A tenyeremmel gyengéden dörzsölgetem a hátát, mire felsóhajt. – Ez nem jó, anya. Nem jó. Azt kellett volna mondanom, hogy nem láttam semmit. Megfordult a fejemben, hogy hazudjak. Tényleg. Ez valószínűleg igaz. Egyáltalán nem tudom, hogyan vihetné előrébb a nyomozást az, amit látott. Nem tudta beazonosítani a csónakot, nem látott senkit, akit felismerne. Az, hogy elmondta Presternek, csak azt eredményezi, hogy a nyomozó alaposabban utána fog nézni a hátterünknek. Imádkozom, hogy az új személyazonosságunk, amin Absalom annyit dolgozott, kiállja a próbát. De nem lehetek teljesen biztos benne, és bármilyen vizsgálódás, bármi kis rés a pajzsunkon végzetes következményekkel járhat. El kéne húznunk innen, mielőtt történik valami. Erre gondolok. Élénken látom magam előtt, ahogy lázasan pakolunk. Most már meglehetősen sok holmink van, és nem várhatom el a gyerekektől, hogy folyton maguk mögött hagyják a dolgokat, amiket szeretnek. Magunkkal kell vinnünk őket, és ez azt jelenti, hogy több helyre van szükségünk, mint amennyit a dzsip biztosítani tud. Valami nagyobbra lenne szükségünk. Valószínűleg egy furgonra. Becserélhetném a dzsipet, de a készpénzkészletem nem végtelen, a hitellel pedig csínján kell bánnom az új személyazonosságom mellett. Csak egy hitelkártyám van, az is inkább csak a látszat kedvéért. Nem tudunk csak úgy meglépni egyik pillanatról a másikra, elpárologni nyom nélkül. Legalább egy nap szervezést igényelne. Rádöbbenek, hogy minden paranoiám ellenére a legrosszabb eshetőséget nem gondoltam át, azt, hogyan tudunk gyorsan és biztonságosan elmenekülni ebből az otthonból, erről a helyről. Egy nap késedelem a legtöbb ember számára talán semmit sem jelent, de nekünk élet-halál kérdése lehet. A gyors meneküléshez túl kicsi dzsip annak a jele, hogy kezdtem meggyökerezni, megnyugodni itt, és ennek nem most jött el az ideje. A rohadt életbe! Most veszem észre, hogy Lanny egész idő alatt engem nézett, amíg ezt átgondoltam. Csendben marad, amíg Prester és Graham be nem ül a szedánba, és porfelhő kíséretében ki nem tolatnak a felhajtóról. Akkor fakó hangon megszólal: 65

– Akkor most, gondolom, pakolunk, ugye? Megmondod, mit vihetünk magunkkal? Színtelen hangja arról tanúskodik, mekkora sérülést okoztam mindkettőjükben. Zsenge tizennégy éves korára ő már belenyugodott abba az irtózatos, embertelen gondolatba, hogy sohasem lehetnek barátai, családja, sem kedvenc dolgai. De én nem tudok belenyugodni. Nem vagyok képes ezt újra megtenni vele. Ezúttal nem menekülünk el. Ezúttal megbízom az Absalom teremtette hamis személyazonosságunkban. Most az egyszer a normális élet mellett teszem le a voksom, és nem tépem darabokra a gyerekeim lelkét azért, hogy megmentsem a fizikai testüket. Nem szívesen teszem. De most így kell döntenem. – Nem, édesem – válaszolom. – Maradunk. Akármi jöjjön is, teszem hozzá magamban, nem futamodunk meg előle. A következő néhány napban kerülöm a találkozást az emberekkel, egész eredményesen. A tempó, amit a tó körüli futásaink során diktálunk, senkit sem ösztönöz csevegésre, és egyetlen szomszédot sem látogatok meg. Még ideális körülmények között sem vagyok az a sütitukmáló szomszéd anyuka – vagyis többé már nem. Az Gina volt, isten nyugosztalja. Lanny visszatér az iskolába, s bár eleinte feszülten várom a telefoncsörgést, nem kerül bajba az első napokban. Sem a következőkben. A rendőrség sem jön vissza újabb elbeszélgetésre, és a szorongásom lassan- lassan alábbhagy. A következő szerdán üzenetet kapok Absalomtól a szokásos Å aláírással. Csak egy webcím. Bepötyögöm a számítógépem böngészőjébe. Egy újságcikk Knoxville-ből, ami messze van ugyan tőlünk, de Stillhouse Lake-ről szól. MEGDÖBBENTŐ GYILKOSSÁG AZ ELZÁRT TÓMELLÉKI KÖZÖSSÉGBEN A szám kiszárad, és egy pillanatra behunyom a szemem. A betűk a szemhéjam belsején villódznak véletlenszerűen, és úgy tűnik, nem tudom őket elűzni, úgyhogy kinyitom a szemem, és újra a monitorra nézek. A szalagcím még mindig ott van. Alatta – a szerző neve nélkül – ott lapul a sztori, amit valószínűleg egy központi hírügynökségtől vettek át. Lassan átgörgetem a 66

villózó felhívásokat, hogy iratkozzak fel, olvassam el az időjárás-jelentést, vegyek melegítőpárnát és egy pár magas sarkút. Végre elérek a sztori szövegéhez. Nem valami sok. Amikor a tennesseebeli kisváros, Norton lakói arra a hírre ébredtek, hogy a helyi tóban holttestet találtak, még senki sem gondolt arra, hogy gyilkosság történt. – Azt hittük, csónakbaleset volt – mondta Matt Ryder, a helyi McDonald’s étterem vezetője. – Azt hittük, talán egy úszó, aki görcsöt kapott, és megfulladt. Ilyesmi megesik. De ez? Egyszerűen nem tudom elhinni. Ez egy rendes kisváros. A „rendes kisváros” kifejezés illik Nortonra. Tipikus álmos kis község, mint annyi másik a környéken, ami próbálja magát újra megtalálni a modern időkben, ahol az Old Tyme üdítőbár békésen megfér a SpaceTime internetkávézó és bár mellett. Az egyik a múlt iránti nosztalgiát hivatott kielégíteni, a másik a sokkal nagyobb városok minden kényelmét igyekszik ide elhozni. Norton a felszínen sikeresnek látszik, de ha kicsit mélyebbre ásunk, egy olyan problémával találjuk magunkat szembe, ami sok vidéki települést érint: az ópiátfüggőséggel. A helyi bűnüldöző szervek becslései szerint Nortonban komoly problémát jelent a függőség, és elterjedt a drogkereskedelem. – Mindent megteszünk, hogy visszaszorítsuk a terjedését – mondja Orville Stamps rendőrfőnök. – Régebben a legrosszabb a metamfetamin- kotyvasztás volt, de az oxy- és a heroinprobléma, ez valami más. Nehezebb rábukkanni, és nehezebb megállítani is. Stamps úgy véli, a drogoknak közük lehetett az egyelőre azonosítatlan nő halálához, akinek a holttestét múlt vasárnap találták meg a tóban. A személyleírás szerint fehér bőrű, rövid vörös hajú, tizennyolc és huszonkét év közötti nőről van szó. A testén egy kis forradás található, ami korábbi epehólyag-eltávolításra enged következtetni, valamint egy nagy, színes pillangó alakú tetoválás a bal lapockáján. Lapzártakor még nem volt hivatalos azonosítás, bár a nortoni rendőrségi forrásaink szerint nagy a valószínűsége annak, hogy az áldozat helybeli. 67

A hivatalos szervek egyelőre titokban tartják a nő halálának okát, bár az ügyet emberölésnek minősítették, és kikérdezik a tómelléki közösség – egy korábban zárt, jómódú település, amelyre az állam nagy részéhez hasonlóan később nehezebb idők köszöntöttek – lakosait, hogy megtudják, van-e valakinek olyan információja, amely elvezethet az áldozat vagy a gyilkos azonosításához. Úgy gondolják, hogy a testet a halál bekövetkezte után tették a vízbe, és azt mondják, hogy a gyilkos megpróbálta lesúlyozni. – A puszta szerencsének köszönhető, hogy nem sikerült neki – mondta Stamps rendőrfőnök. – Egy betontömböt kötözött rá, de amikor beindította a motort, a hajó propellere elvághatta az egyik kötelet, és így a test végül feljött a felszínre. Stillhouse Lake környéke vidékies búvóhelyként szolgált a helyiek számára a kétezres évek közepéig, amikor egy ingatlanfejlesztő társaság úgy döntött, hogy átalakítja a tavat luxuskategóriás lakóparkká felső középosztálybeli és felsőbb osztálybeli családok számára, akik tóra néző második otthont kerestek. A terv csak részben volt sikeres, és a település kapui most bárki előtt nyitva állnak. A jómódúak közül sokan elszöktek exkluzívabb környékekre, nyugdíjasokat, őslakosokat és üres otthonokat hagyva maguk után, amelyek jelzálog-aukciókon keltek el. Bár a helybeliek békés helyként ismerik, az új lakók – bérlők és ingatlanvásárlók – beáramlása egyeseket rossz érzéssel tölt el. – Hiszek abban, hogy valaki látott valamit odafent – jelenti ki Stamps. – És abban, hogy jelentkezni fog, elmondja nekünk, amit tud, és akkor megoldjuk ezt az ügyet. Addig is a békés Stillhouse Lake-ben az éjszakák maradnak olyanok, amilyenek mindig is voltak – sötétek. Hátrébb gurulok a székemmel, mintha el akarnék távolodni az újságcikktől. Rólunk szól. Stillhouse Lake-ről. De ettől eltekintve, ami feltűnik, az ugyanaz, ami valószínűleg Absalom figyelmét is felkeltette… a mód, ahogy a gyilkos lesúlyozta a testet. Az áldozat kora és személyleírása is halványan eszembe juttat valamit, de a konkrét emléket nem bírom felidézni. Az áldozat leírása kísértetiesen emlékeztet azokra a fiatal nőkre, akiket Mel elrabolt, megerőszakolt, megkínzott, megcsonkított, aztán eltemetett a saját víz 68

alatti kertjében. Ő is betontömböket kötött rájuk. Próbálok uralkodni magamon, de a gondolataim száguldoznak. Nyilvánvalóan csak véletlen egybeesés. Korántsem szokatlan, hogy egy gyilkos vízbe dobja az áldozatát, és ha van esze, súlyt is köt rá, hogy minél később fedezzék föl. A betontömb sem egyedi, erre emlékszem Mel tárgyalásáról. De az a leírás… Nem. A védtelen fiatal nők a sorozatgyilkosok kedvenc prédái. Ez semmiképpen sem perdöntő. És semmi sem utal arra, hogy sorozatgyilkosról van szó. Lehetett egy gyanús haláleset, ahol az elkövető pánikba esett, és megpróbálta elrejteni a testet. Egy tapasztalatlan, felkészületlen gyilkos, aki egyáltalán nem is akart ölni. A cikk végül is drogokat emleget, és Nortonban jelen van a drogprobléma. Graham mondta. A gyilkosság valószínűleg ezzel van kapcsolatban, ahogy az újságcikk is sugallja. Semmi köze hozzánk vagy Melvin Royal bűneihez. De egy gyilkosság gyakorlatilag az orrunk előtt? Megint? Rémisztő kilátás több okból is. Először is, természetesen féltem a gyerekeim testi épségét. Másodszor, félek attól, aminek ki leszünk téve akkor, ha ismét ránk sütik a bélyeget, hogy Royalok vagyunk. Úgy döntöttem, kitartunk és maradunk, de ennek a cikknek a fényében ez most nehezebbnek látszik. Az Elmebetegek észre fogják venni, ízekre fogják szedni. Fényképek után fognak kutatni. Azt nem tudom befolyásolni, hogy mások fényképeket készítenek rólam. Egész biztos, hogy látszódom a háttérben valakinek a fényképén, amit a parkban, a parkolóban vagy az iskolában készített. Vagy ha én nem, akkor Lanny vagy Connor. Az itt maradás ettől egy csapásra sokkal kockázatosabbá vált. Visszaírok Absalomnak. Miért küldted? Hasonlóságok. Láttad, nem? Nem mondtam meg neki, hogy hol telepedtünk le, de gyanítom, hogy tudja. Amikor megvettem ezt a házat, a hivatalos dokumentumokon azt az identitást használtam, amit ő kreált nekem. Gyerekjáték lenne neki, hogy megtudja a pontos címünket. Legutóbb, amikor menekülnünk kellett, ő küldte nekem a lehetséges úti célok listáját. Ennek ellenére jobb szeretem azt gondolni, hogy nem tudja, vagy nem érdekli, hol vagyunk pontosan. Eddig még sohasem árult el bennünket. Csak a segítségünkre volt. 69

De ez nem jelenti azt, hogy teljesen megbízom benne. Nem hinném, hogy fontos – írom neki. – Szemmel tartod? Vili. Miután Absalom befejezi a beszélgetést, sokáig ülök a számítógép monitorán lévő szavakat bámulva. Szeretnék valami szánalmat érezni a tóban talált szerencsétlen, ismeretlen, halott nő iránt, de ő csak elvont képzet a számomra. Egy probléma. Csak arra tudok gondolni, hogy a halála milyen bajt fog hozni a gyerekeimre. Rossz ötlet volt zsigerből úgy dönteni, hogy itt maradunk. Sose zárd el a menekülés útját! Évek óta ezt mantrázom puszta túlélési ösztönből. Nem vonom vissza a döntésemet, legalábbis nem egészen, de ez az újságcikk, a volt férjem tetteivel való hasonlóság… felébresztett bennem egyfajta nyugtalanságot, amire már megtanultam hallgatni. Nem fogom merő szeszélyből fogni a gyerekeket, és elrohanni, de az holtbiztos, hogy szükségem van egy tervre arra az esetre, ha a dolgok rosszra fordulnak, és sürgősen olajra kell lépnünk. Igen, tartozom a gyerekeimnek azzal, hogy állandóságot biztosítok nekik. De még inkább azzal, hogy minden körülmények között megteremtem számukra a biztonságot. Az újságcikk után már nem érzem azt a biztonságot, amit korábban. De ez még nem jelenti azt, hogy elmenekülök. Ám azt igen, hogy fel kell készülnöm. Gyorsan rákeresek az eladó furgonokra a környéken, és rögtön kincsre bukkanok: van egy nagy, eladó vagy elcserélhető teherfurgon mindössze pár mérföldre Nortonban. Ezenfelül szükségünk van még egy-két dologra a pakoláshoz. Van néhány összecsukható műanyag ládánk, de párat még be kell szereznem a helyi Walmartból. Igyekszem kerülni a nagy bevásárlóközpontokat a biztonsági kamerák miatt, de Nortonban az ember nem lehet túl válogatós, hacsak nem akar átautózni Knoxville-be, hogy beszerezze, ami kell. Ránézek az órára, és belátom, hogy most nincs idő a legmagasabb készültségi szintű paranoiára. Fogok egy nagy ellenzős kamionos sapkát, amin nincs logó, meg egy nagy napszemüveget. Felveszem a legsemmitmondóbb ruháimat, amik csak vannak. Álcázás terén ennyit tudok tenni. 70

Miközben kiveszem a pénzt a széfből, hallom, hogy a postásautó dudál a felhajtón, és kinézek. Miután elment, kimegyek, hogy kiürítsem a postaládát, s közben még mindig azon jár az eszem, hogy mi mindent kell tennem egy vészhelyzet esetén. A ház eladása nem jön számításba, arra mindenképp a költözés után kell sort keríteni. A gyerekeket megint előzetes figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül kellene kivennem az iskolából. De ezeken felül valójában nem olyan sok minden köt minket ide. Olyan hosszú ideig voltunk mobilak, hogy a kevés ingóság mindannyiunk számára természetessé vált. Azt hittem, ez lesz az a hely, ahol végre megtörhetjük az ördögi kört. Még mindig elképzelhető, hogy így is lesz, de gyakorlatiasnak kell maradnom. A menekülés útjának nyitva kell állnia. Mindig. Az első lépés a furgon beszerzése. A levélszemét és a szórólapok összevisszaságában van egy hivatalosnak tűnő levél is. Tennessee államtól jött. Felszakítom, és kiveszem belőle a fegyverviselési engedélyemet. Hála az égnek! Rögtön bele is rakom a tárcámba, a levélszemetet a kukába dobom, és kiveszem a fegyveremet, illetve a pisztolytáskámat a széfből. Jó érzés felvenni és érezni a súlyát, valamint tudni, hogy az eddigiektől eltérően most már papírom van arról, hogy jogosan viselem. Sokat gyakoroltam, hogyan húzzam elő a fegyvert ebből a pisztolytáskából, úgyhogy már semmi furcsa nincs benne. Olyan érzés, mint egy régi barát. Felveszek egy könnyű dzsekit, hogy elrejtsem a fegyvert, és elindulok a dzsippel, hogy megvegyem a furgont. Hosszú utat kell megtenni a Norton környéki erdőségben, és bár kinyomtattam az oda-vissza utat – az okostelefon- forradalomból való tudatos kimaradásomnak az a hátránya, hogy térképre és papírra kell hagyatkoznom –, a megadott helyre való eljutás még így is zavarba ejtően bonyolultnak tűnik. Arra gondolok, hogy a horrorfilmek nem véletlenül játszódnak olyan gyakran erdőben. Van itt valami komor, ősi erő, amitől az ember nagyon kicsinek és sebezhetőnek érzi magát. Azok, akik képesek itt élni, kivételes emberek. Meglepetésemre, amikor megérkezek az eladó furgon címére, az apró, robusztus és kifejezetten egyszerű, 1950-es évekbeli faház postaládáján az ESPARZA nevet pillantom meg. Sem Norton, sem Stillhouse Lake nem dicsekedhet nagy spanyol ajkú populációval, így arra a következtetésre jutok, hogy ez Javier Esparza otthona. A lőtéri felügyelőé. Az egykori tengerészgyalogosé. Ez azonnal megnyugtat, de ugyanakkor furcsa bűntudatot is érzek. Természetesen nem akarom átverni, de utálok arra a csalódottságra és haragra gondolni, amit akkor fog érezni, amikor később rájön, hogy ki is vagyok valójában. Ha bekövetkezik az, amitől tartok, akkor meg fogok lépni 71

innen a tőle vásárolt furgonnal, és ő azon fog gondolkozni, hogy a menekülésre milyen, még annál is szörnyűbb indokaim vannak, mint hogy egy sorozatgyilkos felesége voltam. Nem szeretném, hogy Javi rólam alkotott jó véleménye megváltozzon. De ha a gyerekeim jövője és biztonsága a tét, akkor elviselem. Zokszó nélkül. Kiszállok, és a kapuhoz sétálok, ahol egy izmos barna-fekete szőrcsomó fogad. A kutya megsoroz az ugatásával, aminek a hangereje a lőtérével vetekszik. Egy rottweiler. A derekamig ér, de amikor felteszi a mellső mancsait a kerítés tetejére, ugyanolyan magas, mint én. Úgy néz ki, mint aki szűk tíz másodperc alatt kutyakaját tudna belőlem csinálni, ezért elővigyázatosságból megállok ott, ahol vagyok, és nem teszek fenyegető mozdulatokat. És kerülöm a szemkontaktust, mert azt a kutyák agressziónak vehetik. Az ugatásra Javier jelenik meg az ajtóban. Egyszerű szürke pólót visel, ami az évek alatt megpuhult a sok mosástól, valamint egy szintén agyonhordott farmert és egy pár nehéz csizmát. Észszerű viselet itt kinn, vidéken, ahol a csörgőkígyók és a széthagyott régi fémdarabok egyaránt veszélyt jelentenek a védtelen lábra. Egy piros konyharuhával törölgeti a kezét. Amikor meglát, elvigyorodik és füttyent. A füttyszóra a kutya visszahátrál, és erősen lihegve lefekszik a verandára. – Helló, Ms. Proctor! – üdvözöl Javi, miközben kinyitja a kaput. – Hogy tetszik a riasztóberendezésem? – Hatékony – válaszolom, nem véve le a szememet a kutyáról, aki most teljesen barátságosnak látszik. – Sajnálom, hogy idehaza zavarom, de úgy tudom, van egy eladó furgonja. – Ó… Ó, hát persze! Hogy őszinte legyek, már majdnem megfeledkeztem róla. A húgomé volt, de lepasszolta nekem, amikor tavaly bevonult és kihajózott. Hátul van a garázsban. Erre jöjjön! Körbevezet a ház oldala mentén, el egy favágórönk mellett, amibe még mindig bele van állítva a fejsze, majd elhaladunk egy régi, düledező budi előtt. Vetek rá egy pillantást, mire ő nevetni kezd. – Már évtizedek óta nem használják. Betonnal feltöltöttem a lyukat, padozatot raktam rá, és most szerszámos kamraként használom. Tudja, szeretem megőrizni a múltat. Ez bizonyára így van, mert a garázs elnevezés is nagyon jóindulatúnak tűnik. Amit én látok, az inkább egy pajta, ami legalább annyira ósdi, mint a budi, szerintem mindkettő már eleve a telken állhatott. A lóállásokat kivették, hogy beférjen egy hosszú, szögletes furgon. Régebbi modell, a festék már inkább homályos és matt, semmint fényes, de a gumiabroncsok jó állapotban vannak, ami fontos. A pókok leheletfinom hálójukkal már az egészet 72

hozzászőtték a talajhoz. – A fenébe! – mérgelődik Javi, és felkap egy seprűt, hogy lesöpörje a selymes szövedéket. – Elnézést, már egy ideje nem néztem rá. Viszont be nem juthattak. Ez inkább kincstári optimizmusnak tűnik, semmint ténymegállapításnak, de nem hagyom zavartatni magam. A falon lévő szögről leakaszt egy kulcsot, kinyitja az ajtót, és beindítja a furgont. Majdnem egy pöccintésre indul, a motor jól beállítottnak tűnik, és egyenletes a hangja. Megengedi, hogy beüljek, és tetszik, amit látok. Közepes állású kilométeróra, az összes jelzés normális értékeken. Felnyitja a motorháztetőt, hogy belenézhessek, én pedig megtapogatom a csöveket, hogy nincsenek-e megrepedezve, vagy nem mállanak-e. – Remekül néz ki – állapítom meg, és már nyúlok is a zsebembe. – Elcseréli velem a dzsipért plusz ezer dollár készpénzért? Pislog egyet, mert tudja, mennyit áldoztam arra a dzsipre. Hogy mást ne mondjak, a hátuljába beszereltem egy fegyverszéfet, amit ő segített beszerezni. – Nem. Komolyan? – Komolyan. – Ne haragudjon, de… miért? Ez túl jó üzlet. És a tó körüli terepen jobban jár a dzsippel. Javi nem hülye, és ez az én szempontomból most nem túlzottan szerencsés. Tudja, hogy ő járna jobban, és józan ésszel végiggondolva nem sok okom lehet elcserélni egy terephez illő dzsipet egy nehézkes és ormótlan furgonra. – Őszintén? Szinte sosem megyek terepre. Tényleg – erősködöm. – És azon gondolkozom, hogy egyszer majd elköltözünk. Akkor pedig a cuccaink nem fognak beférni a dzsipbe. A furgon praktikusabb. – Elköltöznek – ismétli meg. – Wow! Nem is tudtam, hogy ilyesmire készül. Továbbra is a furgont nézve megvonom a vállam, és igyekszem olyan semleges hangot megütni, amilyet csak tudok. – Igen. Van, hogy másképp alakulnak a dolgok. Az ember nem mindig tudja megjósolni, mi következik. Szóval, mit gondol? Megnézi a dzsipet? Elhessegeti a kérdést. – Ismerem a dzsipet. Nézze, Ms. Proctor, én megbízom magában. Odaadom az ezer dollárt a húgomnak, és a dzsipet megtartom magamnak. A húgomnak nem lesz kifogása ellene. Előhúzom a tárcámat, és leszámolom a pénzt. Megkönnyebbülés, hogy kevesebbet kell fizetnem, mint amire számítottam. Így több marad nekünk arra az eshetőségre, ha újra ki kell találnunk magunkat új nevekkel és előélettel. Javi elveszi, és átírjuk a tulajdoni lapokat. Később majd hivatalosan is át 73

kell íratnom az autót, de egyelőre ez is megteszi. Ír nekem egy elismervényt, és én is kiállítok neki egyet az aprócska konyhaasztalnál ülve. A konyharuha még mindig ott van átvetve a vállán, és észreveszem, hogy illik egy piros-fehér kockás másikhoz, ami a mosogató fölötti akasztón lóg. A helyiség tisztának és rendezettnek tűnik, a barna és bézs alapszínt csak itt-ott szakítja meg egy-egy díszítés vagy más szín. A dupla tálcás mosogató egyik felében még ott a habos víz. Úgy látszik, mosogatás közben zavartam meg. Kellemes háznak látszik. Nyugodtnak. Kiegyensúlyozottnak, mint Javi. – Köszönök mindent – mondom neki, és komolyan is gondolom. Kezdettől fogva jól bánt velem. Ez fontos egy olyan embernek, mint én, akit sohasem értékeltek csak úgy önmagáért… Én mindig apám lánya voltam, aztán Melvin felesége, aztán Lily és Brady anyja, végül pedig, sokak szemében, egy szörnyeteg, aki elkerülte az igazságszolgáltatást. Sosem voltam egyszerűen csak én. Soha. Sok munkámba került, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, hogy végre azonos vagyok önmagammal, és nagyra értékelem ezt az érzést. Szeretek Gwen Proctor lenni, mert akár valós személy, akár nem, ő egy teljes és erős személyiség, akire támaszkodhatok. – Köszi, Gwen. Nagyon örülök a dzsipnek – mondja Javi, és észreveszem, hogy először szólított a keresztnevemen. Most már úgy gondolja, egyenlők vagyunk. Ez tetszik nekem. Kinyújtom a kezem, és ő megrázza, aztán egy icipicivel tovább tartja a kezében, mint szükséges. – De most komolyan – mondja. – Bajban vagy? Nekem elmondhatod, ha igen. – Nem vagyok. És nincs szükségem egy hős lovagra, aki kivont karddal a segítségemre siet, Javi. – Tudom. Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz, ha segítségre van szükséged. – Megköszörüli a torkát. – Egyesek például nem szeretik, ha mások tudják, hova mennek, amikor kihajtanak a városból. Vagy hogy milyen autót vezetnek. Ez részemről rendben van. Furcsán nézek rá. – Még akkor is, ha köröznek? – Miért, elkövettél valamit? Vagy menekülsz valami elől? A hangja egy kicsit élesebbé válik, és látom rajta, hogy ez zavarja. Igen és igen. Bár a bűnösségem bizonytalan, nem tényeken alapul, és nem a törvény elől menekülök. Hanem a törvényen kívüliek elől. – Maradjunk annyiban, hogy esetleg valaki meg akar majd találni engem, miután elmegyek innen – válaszolom. – Nézd, tedd, amit tenned kell! Nem fogom azt kérni tőled, hogy hazudtold meg az elveidet, Javi. Ígérem. És esküszöm, hogy nem tettem semmi rosszat. 74

Lassan bólogat, miközben átgondolja ezt. Végre észreveszi, hogy még mindig a vállán van a konyharuha, és önironikus mosollyal a mosogató felé dobja, ahol egy kupacban landol. Azt kívánom, bárcsak ne tette volna, mert hirtelen úgy látom, hogy a rongy feltűnően hasonlít egy darab véres, testetlen húsra, ami egyáltalán nem illik ebbe a tiszta konyhába. A tenyeremet az asztalra téve lassan kifújom a levegőt. – Az összes átvilágításon átmentél, hogy megkapd a fegyverviselésit – jegyzi meg. – Úgyhogy, ami engem illet, tetőtől talpig törvényes vagy. Ezért nincs gondom azzal, hogy ha egyszer elmentek innen, azt mondjam, nem tudom, hová mentetek, és a furgont sem kell nagydobra vernem. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Érted? – Értem. – Van egy-két haverom, aki a rendszeren kívül él. Tudod, milyen az? Bólogatok, de nem mondom el neki, mióta vagyunk folyamatosan úton, mióta menekülünk, mióta járunk kerülő utakon. Nem mondok el neki semmit, ami valószínűleg nem fair. Javi teljes mértékben megbízható, mégsem bírom rávenni magamat, hogy feltárjam neki az igazságot Melvinről, önmagamról. Nem szeretném, ha csalódna. – Megleszünk – felelem, és kipréselek magamból egy mosolyt. – Túl vagyunk már egy-két dolgon. – Ah – mondja Javi, és hátradől. – Bántalmazás? Nem kérdezi, ki volt az, hogy én voltam-e az áldozat, vagy a gyerekek, vagy mindannyian. Csak hagyja, hogy lógjon a kérdés a levegőben, és én lassan bólintok, mert tulajdonképpen igaz. A szó hagyományos értelmében Mel soha nem bántalmazott. Az biztos, hogy sohasem ütött meg. Szóban sem bántott. Az viszont tagadhatatlan, hogy sokféleképpen a hatalmában tartott, de ezt akkoriban a házasélet normális részének gondoltam. Például a családi kasszát mindig is ő kezelte. Volt pénzem és hitelkártyám, de aprólékos nyilvántartást vezetett, sok időt töltött a blokkok átnézésével, és állandóan megkérdőjelezte a kiadásokat. Akkor úgy véltem, csak alapos, de ma már látom, hogy ez is egy körmönfont módja volt a manipulációnak, amivel függésben tartott, és elérte, hogy kétszer is meggondoljam, teszek-e bármit a megkérdezése nélkül. De ez még mindig megmaradt az átlagos házasélet keretei között, vagy legalábbis akkoriban azt hittem. Volt egy bizonyos része az életünknek, ami minden volt, csak normális nem, de az az én személyre szóló, privát poklom volt, amit a rendőrségi kihallgatás során kénytelen voltam újraélni. Hogy bántalmazás volt-e? Igen, de a házastársak közötti szexuális bántalmazás legjobb esetben is ingoványos terep. A határok elmosódottak. 75

Mel szerette a fojtogatós játékot, ahogy ő nevezte. Szeretett kötelet kötözni a nyakamra, és fojtogatni. Elővigyázatosságból puha, kipárnázott kötelet használt, ami nem hagyott nyomokat, és amit nagy hozzáértéssel kezelt. Gyűlöltem az egészet, és gyakran sikerült is lebeszélnem róla, de egyszer, amikor kerek perec visszautasítottam, villanásnyi időre megpillantottam valami… sötétet. Soha többé nem mondtam nemet. Sosem fojtogatott olyan erősen, hogy elájuljak, bár sokszor nagyon közel voltam hozzá. Én pedig tűrtem ezt, újra és újra, nem tudván, hogy mialatt megvonta tőlem az oxigént szex közben, azokat a nőket képzelte maga elé a garázsban, ahogy a nyakukon lévő hurokkal küzdenek, miközben ő föl-le emelgeti őket. Lehet, hogy az, amit velem művelt, nem volt bántalmazás, de szemernyi kétségem sincs afelől, hogy rossz volt. Visszanézve, az a gondolat, hogy arra használt engem, hogy újra és újra felidézze a gyilkosságait… dermesztő és émelyítő. – Nem szeretnénk, hogy valaki ránk találjon – válaszolom. – Maradjunk ennyiben, rendben? Javi bólint. Látom rajta, hogy ő is túl van már egy-két dolgon. Lőtéri oktatóként valószínűleg egy csomó rémült nőt látott már, akik az önvédelemben kerestek vigasztalást. Valószínűleg azt is tudja, hogy a fegyver nem tud megvédeni, hacsak nem vértezi föl magát az ember mentálisan, érzelmileg és logikailag is. A fegyver csak a hab, nem a torta. – Csak azt akarom mondani, hogy ha papírok kellenek, ismerek pár embert – mondja. – Akikben meg lehet bízni. Olyan áldozatoknak segítenek, akik új életet akarnak kezdeni. Megköszönöm, de nincs szükségem a megbízható ismerősei segítségére. Én nem bízhatok meg bennük. Én csak a furgont akarom, meg az átvételi elismervényeket, és már itt sem vagyok. Ez egy nagy lépés a távozás felé, ami elszomorít, de azt is tudom, hogy készen kell állnunk. Amint megvan a furgon, ura vagyok a helyzetnek. Ha szükséges, jóval azelőtt kereket oldhatunk, hogy a szervezetten ránk vadászók eljutnának az ajtónkig. Lesz egérutunk és jó járművünk. Aztán Knoxville-ben eladom a furgont készpénzért, és egy másik személyazonossággal veszek valami mást. Legalábbis ez a tervem. Már állok föl az asztaltól, amikor megszólal a telefonom. Pontosabban vibrálni kezd, mivel többnyire le van némítva – túl sok filmet láttam már, amiben az áldozat véletlenül felhangosítva felejti, és a csörgés elárulja a hollétét a gyilkosnak. Érte nyúlok, és látom, hogy Lanny neve jelenik meg a kijelzőn. Nocsak. Nem mondhatnám, hogy váratlanul ér. Lanny viselkedési problémái csak egyre rosszabbak lesznek, gondolom magamban. Talán jobb is, 76

ha mielőbb továbbállunk. Bárhol kötünk is ki, még mindig lehet magántanuló. Amikor felveszem, Lanny szól bele feszült és természetellenesen monoton hangon: – Anya, nem találom Connort. Egypár másodpercig föl sem fogom. Az agyam nem hajlandó figyelembe venni a lehetőségeket, a helyzet szörnyű valóságosságát. Aztán a lélegzetem ólomsúlyúvá válik a mellkasomban, és úgy érzem, soha többé nem tudok levegőt venni. – Hogy érted azt, hogy nem találod? – kérdezem, amikor végre összeszedem magam. – Hiszen órán van! – Nem ment be – feleli. – Anya, ő nem szokott lógni! Hova mehetett? – Te hol vagy most? – Elmentem megkeresni, hogy odaadjam neki a hülye ebédjét, mert már megint a buszon felejtette. De az osztályfőnöke azt mondta, nincs ott, és egyáltalán be sem ment ma. Mit csináljunk, anya? Lehet, hogy… – Kezd pánikba esni, egyre gyorsabban szedi a levegőt, a hangja remeg. – Itthon vagyok, hazajöttem, mert az gondoltam, talán idejött, de nem találom… – Édesem! Édesem! Ülj le! A riasztó be van kapcsolva? – Mi? Én… hogy jön ez ide? Brady nincs itt! Kétségbeesésében a születéskori nevén hívja az öccsét, amit nem tett már évek óta. Az, hogy ezt a nevet hallom a szájából, engem is megráz, de próbálok nyugodt maradni. – Lanny! Azt szeretném, ha odamennél, és megnéznéd, hogy be van-e a kapcsolva a riasztó. Ha nincs, kapcsold be most rögtön, aztán ülj le! Lélegezz mélyeket! Az orrodon be, a szádon ki! Azonnal ott vagyok. – Siess! – suttogja. – Kérlek, anya! Szükségem van rád! Ezt még soha nem mondta korábban, és most olyan érzés, mintha egy kést mélyen belém döfnének, és kivágnának belőlem valami lágyat, érzékenyet és létfontosságút. Leteszem a telefont. Javi már talpon van, és engem néz. – Segítségre van szüksége? – kérdezi, én pedig bólintok. – A dzsippel megyünk, az gyorsabb – jelenti ki. Javi úgy vezet, mintha háborús övezeten száguldanánk keresztül: gyorsan, agresszíven, kíméletlenül. Nem bánom, hogy ő ül a volán mögött, nem hinném, hogy én megfelelő állapotban vagyok hozzá. Keményen kapaszkodok a bukkanóknál, amiknél esze ágában sincs lelassítani. A testemet rázó zötykölődés azonban semmi a folyamatos, feszült félelemhez képest. Másra sem tudok gondolni, csak Connor arcára. Újra és újra látom magam előtt, 77

ahogy vérbe fagyva, holtan fekszik az ágyában, bár tudom, hogy nincs ott. Lanny körbenézett a házban, és Connor nincs ott. De akkor hol van? A kérdés elhallgat a fejemben, amikor Javi csikorogva lefékezi a dzsipet a házunk felhajtóján. Most nyugodt vagyok. Készen állok ugyanúgy, mint amikor a lőtéren ráfogom a fegyvert a távoli célpontra. Kimászom a dzsipből, az ajtóhoz rohanok, kinyitom, gyorsan kikapcsolom a riasztót, és Lanny rögtön a karomba omlik. Megölelem, beszívom az epres sampon és a szappan tiszta illatát, és arra gondolok, milyen messzire mennék el, hogy megvédjem őt bármitől és bárkitől, aki bántani akarja. Javi is belép utánam, mire a lányom hirtelen felkiáltva ellök magától, és védekezőn hátrébb lép. Nem hibáztatom. Nem ismeri Javit. Számára ő csak egy idegen, aki behatolt a házunkba. – Lanny, ő itt Javier Esparza – mondom neki. – Javi azon a lőtéren oktat, ahová járok. A barátom. Erre egy picit felhúzza a fekete szemöldökét, mert tudja, hogy nem egykönnyen szavazok bizalmat senkinek, de erre most nem vesztegeti az időt. – Körbenéztem – hadarja. – Anya, nincs itt. Szerintem vissza sem jött! – Oké, vegyünk egy mély lélegzetet – válaszolom, bár sikítani szeretnék. Bemegyek a konyhába, ahol van egy telefonszámos lista a falra erősítve: a fiam tanárainak, valamint a barátai szüleinek otthoni és mobilszáma. Elkezdem felhívni őket, a barátaival kezdve. A szorongásom minden egyes kicsöngéssel és nemleges válasszal nőttön-nő. Amikor az utolsó hívás után leteszem a telefont, üresnek érzem magam. Elveszettnek. Felnézek Lannyre, aki sötét, tágra nyílt szemekkel mered rám. – Anya – kérdezi. – Apa az? Ő…? – Nem – vágom rá azonnal, gondolkodás nélkül. A szemem sarkából látom, hogy Javi felfigyel. Már eddig is azt hitte, hogy menekülök valaki elől. Ez most csak megerősítette benne. De Mel börtönben van. Ő onnan már legfeljebb egy fenyőfa ládában fog kijutni. Más emberektől félek. Haragos emberektől. Internettrolloktól, nem is beszélve a Mel által megkínzott és meggyilkolt nők hozzátartozóinak jogos dühéről… De hogyan bukkantak ránk? Az agyam ismét elém vetíti azokat az épp csak néhány nappal ezelőtti képeket, amiken a gyerekeim arcát véres, széttrancsírozott, meggyötört testekre photoshoppolták. Ha Connor náluk lenne, mondom magamnak, már megzsaroltak volna. Ebbe a gondolatba kapaszkodom, hogy ne veszítsem el az eszem. – Oda kellett volna kísérned őt az osztályához, miután leszálltatok a buszról – emlékeztetem a lányomat. Összerezzen, és elfordítja a tekintetét. – Lanny? – Én… dolgom volt – mondja védekezően. – Ő meg előrement. Nem nagy 78

ügy. – Elakad, mert tudja, hogy igenis nagy ügy. – Sajnálom. El kellett volna kísérnem. Együtt szálltunk le a buszról. De seggfejként viselkedett, és ráordítottam, hogy húzzon el az osztályába, én meg átmentem a túloldalra a kisboltba. Tudom, hogy nem lett volna szabad. A busztól Connornak át kellett sétálnia az iskolák által közrefogott, háromszög alakú füves térségen, hogy eljusson a középső épülethez. Nagyobb valószínűséggel futhatott bele iskolai zaklatókba, mint emberrablókba, bár abban az időben a biztonsági őr bódéja melletti bejáratnál rengeteg szülő tartózkodhatott, aki a gyerekét vitte az iskolába. Fogalmam sincs, mit csinált, mi történt vele az után, hogy Lanny otthagyta. – Anya? Talán… – Megnyalja az ajkát. – Talán csak elment valahová egyedül. Hosszan nézek rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – Én… – Feszengve félrenéz, én meg a legszívesebben kiráznám belőle a mondanivalóját. Alig sikerül uralkodnom magamon. – Néha csak úgy elvonul egyedül. Tudod, hogy szeret egyedül lenni. Lehet… lehet, hogy csak erről van szó. – Gwen – szólal meg Javi. – Ez komoly dolog. Hívnod kellene a rendőrséget. Igaza van, persze hogy igaza van, de egyszer már magunkra vontuk a rendőrség figyelmét. Ha a fiam, pont ő mind közül, eljárkál, hogy egyedül lehessen… az olyan rettegést kelt bennem, amit jószerével meg sem tudok magyarázni. Az apja is szeretett egyedül lenni. – Lanny, azt szeretném, hogy most gondolkozz – kérem. – Egy bizonyos helyre szokott menni, amikor egyedül akar lenni? Van ilyen hely? Nortonban? Vagy itt, a környéken? Ijedten rázza a fejét, szemmel láthatóan bűntudata van, amiért otthagyta az öccsét ma reggel. Amiért nagyobb testvérként kudarcot vallott. – Nem tudom, anya. Fel szokott menni az erdőbe. De ez minden, amit tudok. Ez nem elég. – Ha akarod, körülnézek egy kicsit autóval – ajánlja fel csendesen Javi. – Hátha meglátok valamit. – Igen – válaszolom. – Kérlek! Kérlek, tedd azt! – Nagyot nyelek. – Én meg fölhívom a rendőrséget. Valójában ez az utolsó dolog, amit tenni szeretnék. Ez veszélyes lépés, éppannyira veszélyes, mint az, hogy Lanny potenciális tanú legyen egy gyilkossági ügyben. Árnyékban kell maradnunk, nem kerülhetünk reflektorfénybe. De minden elvesztegetett másodperc azt jelenti, hogy Connor, 79

aki esetleg megsérült, vagy – ne adj’ isten – elrabolták, még nagyobb veszélybe kerül. Javi az ajtó felé indul. Én megfogom a telefont. Mindketten mozdulatlanná dermedünk, amikor kopognak az ajtón. Javi visszanéz rám a válla fölött, és amikor bólintok, lendületből felrántja az ajtót. A riasztó pittyen egyet, de nem szólal meg. A pánik közepette elfelejtettem visszakapcsolni. A küszöbön a fiam áll úgy-ahogy megtörölt véres orral, és egy férfi, akit alig ismerek fel. – Connor! – odarohanok, hogy megöleljem. Bugyborékoló hangot hallatva tiltakozik, és a vére összemaszatolja a blúzomat, de nem érdekel. Aztán elengedem, és fél térdre ereszkedve szemügyre veszem a pusztítást az arcán. – Mi történt? – Gondolom, verekedésbe keveredett – feleli a férfi, aki visszahozta a fiamat. Középmagas, közepes testalkatú, sötét homokszőke hajjal, ami rövidre van vágva, de nem annyira rövidre, mint Javié. Nyílt, érdekes arca van, és figyelmesen néz kettőnket. – Helló! Sam Cade vagyok. A dombon lakom, emlékszik? Végre eszembe jut, hogy már kétszer láttam korábban: először a lőtéren, amikor leszerelte Carl Gettset, és másodszor, amikor elsétált a házunk előtt fülhallgatóval a fülében, és integetett nekünk. Kinyújtja a kezét. Nem rázom meg. Beterelem az ajtón a fiamat, akire Lanny rögtön lecsap, hogy ellássa az orrát, amiből még mindig csöpög a sötét vér. Javi összefont karokkal, némán áll, csendes jelenléte most nagyon-nagyon megnyugtató. – Mit művelt a fiammal? – bukik ki belőlem élesen, sürgetőn. Látom, hogy Cade nyel egyet, az ádámcsutkája föl-le liftezik, de nem lép hátrébb. – Ott ücsörgött a kikötőben, és hazakísértem. Ennyi az egész. Rámeredek, mert nem tudom, higgyek-e neki. Ami igaz, az igaz, visszahozta Connort, aki láthatóan nem fél tőle. Egyáltalán nem. – Emlékszem magára a lőtérről. Így van? – kérdezem tőle még mindig csípősen. – Így – feleli. Kicsit belevörösödött abba, hogy ennyire letámadtam, de uralkodik magán. – A dombon lévő házat bérlem, azt ott, kelet felé. Csak hat hónapig vagyok itt. – És honnan ismeri a fiamat? – Most mondtam. Nem ismerem. A kikötőben ücsörgött. Ott találtam rá. 80

Vérzett, ezért letörölgettem, és hazahoztam. Ennyi a történet. Remélem, nincs baja. A tényeket közli, de a hangja kezd határozottabbá válni. Nyilván szeretne már véget vetni a beszélgetésnek. – És pontosan hogy sérült meg? Cade sóhajtva felnéz az égre, mintha onnan várná, hogy valaki türelmet küldjön. – Nézze, hölgyem, én csak megpróbáltam kedves lenni. Amennyit én tudok, akár maga is megverhette a fiút. Maga volt? Elképedten nézek rá. – Nem! Természetesen nem. De ami azt illeti, igaza van. Ha én találnék egy vérző orrú gyereket, bennem is felmerülne, hogy otthonról szökött meg, mert bántották. Rosszul fogtam hozzá, és túl agresszíven. – Sajnálom. Köszönetet kéne mondanom magának, Mr. Cade, ahelyett, hogy keresztkérdéseknek vetném alá. Kérem, jöjjön be, csinálok magának egy kis jeges teát. – Délen a jeges tea a vendégszeretet jelképe. Annak a rövidítése, hogy szívesen látunk valakit, és univerzális bocsánatkérés is egyben. – Mondott magának Connor valamit arról, hogy mi történt? Bármit? – Csak annyit, hogy a suliban szerezte – válaszolja Cade, de nem jön be, odakint áll, és onnan néz befelé. Talán Javi csendes jelenléte riasztja el, nem tudom. Megcsinálom a teát, és odaviszem az ajtóhoz. Elfogadja, bár úgy tartja a kezében, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mire való. Óvatosan belekortyol. Azonnal látom, hogy nincs hozzászokva a déli hagyományokhoz, mert meglepődik, hogy mennyire édes. Sikerül elfojtania egy fintort. – Elnézést, még a nevét sem kérdeztem meg… – Gwen Proctor vagyok – mutatkozom be. – Connor természetesen a fiam. A lányommal, Atlantával már találkozott. Javi megköszörüli a torkát. – Gwen, nekem mennem kell. Gyalog elmegyek a lőtérre. Van ott egy biciklim, azzal haza tudok tekerni. Majd visszahozod a dzsipet, és elviszed a furgont, amikor akarod. – A kávézóasztalra teszi a kulcsokat, és odabólint Sam Cade-nek. – Mr. Cade… – Mr. Esparza… – viszonozza Cade. Nyilván nem hagyhatok itt egy idegent a teámmal a kezében ácsorogni, és Connort meg Lannyt sem szeretném egyedül hagyni itthon, úgyhogy elengedem Javiert. Egy pillanatra azért megállítom. – Javi – mondom a szemébe nézve –, köszönöm. Nagyon köszönöm. – Örülök, hogy jól végződött – feleli. 81

Megkerüli Cade-et, leballag a kocsifelhajtón, aztán könnyű kocogásra váltva elindul a dombon felfelé a lőtér irányába. Tengerészgyalogos, emlékeztetem magam. Számára ez csak egy gyors séta. Semmi erőfeszítést nem igényel. Visszamegyek Cade-hez, aki kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán bámul Javi után. – Leülünk itt kint? – kérdezem tőle. Úgy tűnik, fontolóra veszi a dolgot, de aztán leereszkedik az egyik székre a teraszon. A legszélén ül, készen arra, hogy bármikor felpattanjon és kereket oldjon. Udvariasan kortyolgatja a teát. – Oké – szólalok meg. – Bocsánatot kérek. Kezdjük elölről! Ne haragudjon, hogy megvádoltam azzal, hogy… nos, nem is tudom, mivel. Ez nem volt fair tőlem. Köszönöm, hogy segített a fiamnak. Nagyra értékelem. Pánikba voltam esve. – El sem tudom képzelni – mondja. – De hát nem is volnának gyerekek, ha nem hoznák rá a szívbajt a szüleikre, nem igaz? – De. – Ám csak fél szívvel értek egyet. Ez az átlagos gyerekekre talán igaz lehet. De az enyémek mások. Azoknak kellett lenniük. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy Connor nem hívott fel, ennyi az egész. Föl kellett volna hívnia. – Szerintem… – kezdi Cade, de hezitál, mintha azon tépelődne, átlépjen-e egy határt, vagy sem. – Szerintem csak szégyellte magát. Nem akarta, hogy az anyukája megtudja, hogy alulmaradt egy verekedésben. Kipréselek magamból egy kongóan üres, reszketeg nevetést. – Ez normális a fiúknál? Vállat von, amit igennek veszek. – Javier a tengerészetnél szolgált. Talán megkérhetné, hogy mutasson pár fogást a fiának. Megköszönöm neki, de magamban azt gondolom, hogy Cade-et sem kell félteni. Sűrű testalkatú, de nem kicsi, és valami ruganyos feszültség járja át, ami arra enged következtetni, hogy őt is zaklathatták valaha, és megtanult visszaütni. Amíg Javiról még a vak is látja, hogy a katonaságban szolgált, addig Cade átlagos fickónak tűnik, akiben van valami rosszfiús. – Hadsereg? – kérdezem váratlanul. Meglepetten néz rám. – A fenét. Légierő – vágja rá. – De már régen volt. Afganisztánban. Miből jött rá? – Kicsit túlságosan is megnyomta azt a szót, hogy tengerészet – válaszolom. – Igen, bűnös vagyok a haderők közötti rivalizálásban. – A mosolya ezúttal őszinte, és ettől egyből szimpatikusabbá válik. – A tanácsom attól még áll. Egy 82

ideális világban nem kellene tudnia verekedni. De az életben három dolog biztos: a halál, az adó és a zaklatók. – Meggondolom – hagyom rá. Lassan ellazul, szinte izomról izomra, és most már nagyobbat kortyol a teájából is. – Szóval azt mondja, hat hónapra bérelte ki a házat? Az elég rövid idő. – Könyvet írok – közli. – Ne aggódjon, nem fogom azzal untatni, hogy miről szól, meg ilyesmi. De épp két munka között vagyok, és úgy gondoltam, ez jó hely, hogy egy kicsit elvonuljak, mielőtt belekezdek valami újba. – És mi lesz az az új? Vállat von. – Nem tudom. Valami érdekes. És távoli. Nem szeretnék megállapodni. Szeretek… élményeket gyűjteni. Én bármit megadnék, hogy végre megállapodhassak, és elkerüljem a további élményeket, de ezt nem mondom meg neki. Ehelyett kínos csöndben ücsörgünk egy pillanatig, aztán, amint kiürül a pohara, feláll, hogy induljon, mintha valamiféle csapdából szabadulna. Kezet rázunk. Kérges a tenyere, mint aki jó sok kemény munkát végzett már életében. – Még egyszer köszönöm, hogy hazahozta Connort – mondom. Bólint, de észreveszem, hogy nem engem néz. Hátrább lépve szemügyre veszi kívülről a házat. – Mi az? – Ó, semmi. Csak gondolkoztam… Jól tenné, ha megjavíttatná azokat a zsindelyeket a tetőn, mielőtt jön az eső. Így nagyon be fognak ázni. Eddig nem vettem észre, de igaza van. A számos tavaszi vihar egyike lefújt egy méretes darabot a tetőzetből, és most kilátszik az alatta lévő kátránypapír, ami csapkod a szélben. – A fenébe. Tud egy jó tetőfedőt? Eszem ágában sincs komolyan gondolni a kérdést. Fél lábbal ugyanis már az ajtón kívül vagyok, gondolatban a menekülésünket tervezgetem arra az esetre, ha vészhelyzet állna elő. De ő persze komolyan veszi. – Errefelé egyet sem ismerek. De annak idején csináltam tetőmunkákat. Ha csak meg kell javítani, olcsón megcsinálom. – Majd gondolkozom rajta – egyezem bele. – Ne haragudjon, de most meg kell néznem a fiamat. Köszönöm a… kedvességét. Ezzel, úgy látszik, zavarba hoztam. – Hogyne – válaszolja – Oké. Bocs. Előre-hátra hintázik a sarkán, mintha mondani akarna még valamit, aztán 83

gyors pillantást vet rám. – Csak szóljon! Aztán elmegy anélkül, hogy visszanézne. A feje lehajtva, a válla lazán leengedve, a keze zsebre dugva. Nem néz vissza. Összeszedem a poharakat, bemegyek a házba, és épp be akarom csukni az ajtót, amikor látom, hogy megáll az emelkedőn, és hátrafordul, hogy visszanézzen. Némán odaintek neki. Visszaint. Aztán becsukom az ajtót. Elmosom a poharakat, majd bekopogok Connor ajtaján. – Gyere be! – szól ki egy idő után. Amikor belépek, az ágyán elterülve találom, a kontroller a mellkasán, és a tekintete a szoba szemközti végében lévő monitorra tapad. Nem szakítom félbe a játékot. Vigyázva leereszkedem az ágya szélére, hogy ne takarjam el a monitort, és megvárom, amíg a játékbeli autója karambolozik. Megállítja a játékot, én pedig odanyúlok, és hátrasimítom a haját a homlokából. Látványos zúzódása lesz, gondolom magamban. Monoklija valószínűleg nem, mert akkor már bekékült volna a megrepedt hajszálerek miatt. Az arca bal oldalán is van egy plezúr, pont ott, ahová egy jobbkezes ütne, és mindkét tenyere le van horzsolva, ami esés közben keletkezhetett. A farmerja térde kiszakadt, és vérfoltos. – Fáj? – kérdezem tőle. Némán megrázza a fejét. – Oké, ezért most előre is bocs. Odahajolok hozzá, megfogom az orrát, megnyomogatom és megmozgatom, hogy nem érzek-e valami furcsát. Nincs eltörve, ebben biztos vagyok. De azért a napokban a biztonság kedvéért majd megmutatjuk egy orvosnak is. – Anya, elég! Ellöki a kezemet, és a kontrollerért nyúl, de nem indítja el a játékot, csak a vezérlőt babrálja. – Ki csinálta? – szegezem neki a kérdést. Megvonja a vállát. Nem mintha nem tudná, ki volt, természetesen tudja, csak nem akarja elmondani. Ezért nem válaszol, de nem is indítja el a játékot. Arra gondolok, hogy ha nem akarna beszélgetni, akkor teljes hangerővel bömböltetné. Mostanában ez az egyik bevett elkerülő stratégiája. – Ha bajban lennél, elmondanád nekem, ugye? – kérdezem tőle. Rám pillant. – Nem, nem mondanám el – jelenti ki –, mert ha elmondanám, akkor megint szedhetnénk a sátorfánkat, nem igaz? Ez fáj. Fáj, mert igaz. Javi nálam hagyta a dzsipet, de majd el kell vinnem kicserélni a furgonra, és 84

abban a pillanatban, hogy behajtok azzal a hatalmas, fehér szörnyeteggel a felhajtónkra, a fiam tudni fogja, hogy igaza volt. Sőt, ami még rosszabb, azt fogja hinni, hogy ő az oka. Mintha az, hogy megverték, elég indok lenne nekem arra, hogy elköltözzünk. Remélem, Lanny nem dönt úgy, hogy ő is Connort fogja hibáztatni. Semmi sem kegyetlenebb egy kamasz lánynál, akit meg akarnak fosztani attól, amit akar. És Lanny itt akar maradni. Tudom, még ha ő nem is. – Ha úgy döntök, hogy megint elköltözünk, az nem amiatt lesz, amit te vagy Lanny csináltatok – magyarázom neki. – Hanem azért, mert úgy gondolom, az lesz a legjobb és a legbiztonságosabb megoldás mindannyiunk számára. Oké, kölyök? Stimmt? – Stimmt – feleli. – Anya? Légyszi, ne hívj kölyöknek! Nem vagyok kölyök. – Elnézést, fiatalember. – Nem először vágtak orrba, tudod. Nem is utoljára. Ettől még nem dől össze a világ. Még némi babrálás után félreteszi a kontrollert, odagurul hozzám, és a fejét a karjára támasztva megkérdezi: – Szokott rólunk beszélni apa a leveleiben? Lanny biztosan mondott neki valamit, de valószínűleg nem árult el mindent, amit abban a mocskos levélben olvasott. – Igen – válaszolom, óvatosan megválogatva a szavaimat. – Néha. – Akkor miért nem olvasod fel nekünk legalább azokat a részeket? – Mert az nem lenne fair. Nem olvashatom fel nektek csak azokat a részeket, ahol jó apának tetteti magát. – De ő jó apa volt. Az nem volt tettetés. Teljesen nyugodtan mondja ezt, és ez fáj, fáj, mintha egy vasdarabot forgatnának meg azon a helyen, ahol a szívemnek kellene lennie. És persze a maga szempontjából igaza van. Az apja szerette őt. Ő csak ennyit tudott, látott. Az apja nagyszerű ember volt, aztán egyszer csak szörnyeteg lett belőle. A kettő között nem volt átmenet, se idő arra, hogy hozzászokjon. AZ ESEMÉNY napjának reggelén látta utoljára az apját, amikor búcsúzóul megölelte, és aznap estére az apjából gyilkos lett, neki pedig nem engedték meg, hogy meggyászolja, hogy hiányozzon neki, vagy hogy szeresse, soha, soha többé. Sírni szeretnék, de nem teszem. – Még mindig szereted a hozzá fűződő emlékeidet, és ez rendben van – mondom. – De ő nem csak az apukád volt, volt egy másik oldala is. És abban… a másik oldalában nincs, és nem is volt soha semmi szeretette méltó. – Ja – feleli hüvelykujjával újraindítva a játékot, és közben nem néz rám. – Bárcsak halott lenne! 85

Ez is fáj, mert nem tudom, nem csak azért mondja-e, mert tudja, hogy én is ezt kívánom. Várok egy kicsit, de nem állítja meg újra a játékot. – Biztos nem akarod elmondani, hogy ki ütött meg, és miért? – faggatom, igyekezve túlkiabálni a hangeffekteket. – Néhány seggfej, és nem volt oka. Jézusom, anya, hagyj már! Jól vagyok. – Nem akarsz megtanulni néhány önvédelmi fogást Javitól? Vagy… – Majdnem megemlítem Mr. Cade-et is, de még időben megállítom magam. Még csak most találkoztam a pasassal. Azt sem tudom, mit gondol róla Connor. Azt sem tudom, én mit gondolok róla. – Anya, nem valami tinifilmben vagyunk – közli velem. – Ez nem így működik a valóságban. Leérettségizem, mire elég jó leszek benne. – Igen, de gondolj arra, mekkora szám lennél, ha laposra vernéd őket az érettségin – erősködök. – Az iskola nagytermében a tömeg éljenzése közepette móresre tanítanád azokat, akik zaklattak. Erre már megállítja a játékot. – Szerintem ez inkább úgy történne, hogy véresre verve kórházba szállítanának, és az egész családot beperelnék tettlegességért. Erről nem szólnak a filmek. Nem nagyon tudom, hogyan tegyem fel a kérdést, de azért belekezdek: – Connor… Hogy találkoztál ma Mr. Cade-del? – Hát az úgy volt, anyu, hogy egy kiskutyával becsalogatott a furgonjába, amiben meg szokta erőszakolni a kisfiúkat. – Connor! – Nem vagyok hülye! Ezt úgy vágja hozzám, mint egy kést, és be kell ismernem, váratlanul ér. Kinyitom a számat, de belém fojtja a szót, miközben le nem veszi a szemét a képernyőről, ahol az autó sávot vált, gyorsít, ugrat és kanyarodik. – Megvertek, hazaindultam, leültem a kikötőben, ő meg odajött, és megkérdezte, jól vagyok-e. Ne csinálj ebből valami juj-apu-sorozatgyilkos- ezért-mindenkiben-perverz-szatírt-látok dolgot, jó? Csak kedves akart lenni. Nem minden fickó seggfej a világon. – Én soha nem… – Megdöbbent, nemcsak az, amit mond, hanem az a düh is, amivel mondja. Nem tudtam, hogy a fiamban ennyi düh van, és hogy ennek a nagy része ellenem irányul. Persze érthető. Én testesítem meg a számára azt a fos életet, amit mindennap élnie kell. De ennél többről is szó van. Való igaz, hogy minden embert gyanakvással kezelek, és a férfiakat még inkább, mint a nőket. Ezt puszta önvédelemből teszem. De most rádöbbenek, hogy ezzel mennyire észszerűtlennek tűnhetek a fiam szemében. Hiszen ha a többi emberben – különösen a férfiakban – nem 86

bízom, vajon egy idő után nem fogok-e majd rá is ugyanilyen szemmel nézni? Biztosan megfordult már a fejében. Végül is az apja fia. Ez a gondolat apró darabokra töri a szívem, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Szaporán pislogok, hogy megszabaduljak tőlük. – Hozok jeget az orrodra – mondom, és egyedül hagyom. A konyhában Lannybe botlom. Vacsorát főz, valami csirkés tésztát, amire bőségesen szórja a fűszereket. Úgy látom, elég lesz mindannyiunknak. Jól főz, bár az ízek terén elég liberális. Amikor kinyitom a fagyasztót, odanyújtja a jeget, amit már előkészített. – Tessék! Csak nem akartam megzavarni az anya-fia édes kettest – jegyzi meg a szemét forgatva. – Köszi, édesem – mondom, és komolyan is gondolom. – Ínycsiklandóan néz ki. – Garantáltan csiklandozni fogja az ínyedet – vágja rá, vidáman tovább kavargatva az ételt, mialatt én beviszem Connornak a jeget. A fiam fel sem néz a játékból, úgyhogy leteszem mellé, remélve, hogy eszébe jut majd használni, mielőtt elolvad. – Lanny – javaslom terítés közben –, vissza kéne menned a suliba délután. Majd betelefonálok, és kimentelek délelőttre. – Dehogyis. Nem megyek sehová. – Nem írtok dolgozatot nyelvtanból? – Mit gondolsz, miért nem akarok visszamenni? – Lanny! – Rendben van, anya, meggyőztél, persze, amit csak akarsz. – Egy túl határozott csuklómozdulattal elzárja az égőt a gáztűzhelyen, és a serpenyőt levágja az ebédlőasztalra kikészített edényalátétre. – Egyél! Nincs értelme vitatkozni. – Hívd az öcsédet is! – kérem. Legalább most szó nélkül engedelmeskedik, és az ebéd is finom. Laktató. Még Connornak is ízlik, mert megpróbál mosolyogni, bár utána grimaszol, és az orrát tapogatja. Lebonyolítok néhány telefont, aztán elvisszük Lannyt az iskolába, én pedig közben ismét vágyakozva gondolok a Javinál várakozó furgonra. Viszont az is eszembe jut, hogy a távozásunk biztosan felkeltené a figyelmet, és esetleg olyan tényeket vethetne a felszínre, amik elvezethetnek a valódi személyazonosságunkhoz. Talán mégsem kellene ilyen hirtelen elvágni itt a kezdetleges gyökereinket. Talán megint túlreagálom, pont úgy, mint amikor nem is olyan régen fegyvert fogtam a saját fiamra. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a paranoiám annak a mindent elsöprő vágyamnak a kifejeződése, hogy soha többé nem akarom kiengedni az 87

irányítást a kezemből. És azzal is, hogy ugyanezzel a vágyammal árthatok a gyerekeimnek. Itt van mindjárt Connor, aki hirtelen a feltétlen gyermeki szeretet és a felnőtt gyűlölet között találta magát, de sehol sem tudja megvetni a lábát. Vagy a dacos és dühös Lanny, aki készen áll arra, hogy az egész világnak nekimenjen, ha kell, csakhogy túl fiatal még hozzá. Rájuk kell gondolnom. Arra, hogy nekik mire van szükségük. És miközben a folyosón állva a könnyeimet törölgetem, rájövök, hogy amire most szükségük van, az alighanem az, hogy kitartsak, és bízzak abban, hogy ezen is túl fogunk jutni. És ne tegyem ki őket egy újabb, reménytelen, késő éjjeli repülőútnak egy újabb városba, se annak, hogy újabb neveket kelljen megtanulniuk, amíg már azt sem tudják, melyik az igazi. A gyerekkorukat fölperzselték, elpusztították. A távozásunk csak olaj lenne a tűzre. Ironikus, hogy bűntények tanúi számára léteznek tanúvédelmi programok, számunkra viszont semmi. Egyáltalán semmi. De a holttest a tóban… Aggaszt, hogy ismét a reflektorfény közelébe kerültünk. Ráadásul vannak hasonlóságok a volt férjem bűncselekményeivel, bár azt mondogatom magamnak, hogy ez nem szokatlan módja a holttesttől való megszabadulásnak. Eleget kutakodtam ebben a témában, megszállottan próbálva megérteni Melvin Royalt és azt, hogy az a gyilkos hogyan lehet azonos azzal az emberrel, akiről azt hittem, ismerem és szeretem. Hallom Mel suttogását a fejemben: A legokosabbakat sosem kapják el. Engem sem találtak volna meg, ha nincs az az idióta részeg sofőr. Az életünk ugyanúgy ment volna tovább. Ez majdnem biztosan igaz. De a te hibád, hogy ott vagyok, ahol most vagyok. Ez viszont kétségtelenül igaz. Melt egy gyilkosságért persze biztosan elítélték volna. De az, hogy végül a gonosztetteinek a teljes mélysége feltárult, rajtam múlott. A rendőrség természetesen A-tól Z-ig átkutatta a házunkat. Semmit sem hagytak ki. De volt valami, amiről egyikünk sem tudott. Mel a rég halott bátyám nevében kibérelt egy csomagmegőrzőt. Én is csak úgy tudtam meg, hogy Mel letartóztatása után a számlához társított, előre feltöltött bankkártya lemerült, és kaptam egy telefonhívást a fenntartótól. Úgy látszik – furcsa módon –, az otthoni telefonszámunkat adta meg. A hangposta elvezetett a csomagmegőrzőhöz. Kinyitottam, és döbbenetes mennyiségű összehajtogatott női ruhát, tárcát, cipőt találtam benne. Ezenkívül az áldozatok nevével gondosan felcímkézett kis műanyag tartókat, amik a tárcáikban, zsebeikben, hátizsákjaikban talált holmikat tartalmazták. És egy naplót. 88

Egy bőrkötéses, gyűrűs mappa volt, tele vonalas füzetlapokkal, sűrűn teleírva Mel takaros, kissé szögletes kézírásával. És fényképekkel. Minden áldozatnak szentelt egy fejezetet. Egyetlen pillantást vetettem abba a jegyzetfüzetbe, aztán kiesett a kezemből a földre, és azonnal hívtam a rendőrséget. Amit abból az egy pillantásból megtudtam, elviselhetetlen volt. A Mel elleni vád ezzel egy rendbeli emberrablásról, kínzásról és emberölésről többrendbelire súlyosbodott. Az újságok azt írták, a törvényszéki írnok berekedt, mire felolvasta a vádakat. Addigra én már börtönben voltam, és a saját tárgyalásomra vártam. Mel rosszindulatának egyik ritka jeleként visszautasította, hogy tisztázzon engem a bűnrészesség vádja alól. Egy túlbuzgó, feltűnésre vágyó szomszéd pedig azt állította, hogy látott engem cipelni valamit, amiről úgy gondolta, lehetett egy holttest is. Az ügyvédem később darabokra szedte a szomszéd vallomását, és végül felmentettek. Végül. Ez az ember újra ölni fog, mondja Mel hangja a fejemben, és végigfut rajtam a hideg, ahogy megpróbálom kivetni magamból a hangot, kivetni magamból őt. És ha ez megtörténik, szerinted téged nem fognak elővenni? Nem fognak vizsgálatot indítani? Lefényképezni? Már nem úgy van, mint régen, Gina. A képalapú keresés egyenesen az ajtódhoz vezetheti a farkasokat. Tudom, hogy a hang valójában nem Melviné, de azt is tudom, hogy igaza van. Minél tovább maradunk itt, annál nagyobb a veszély, hogy belerángatnak Prester nyomozásába, és ez lassan, de biztosan szétrobbantaná alig meggyökeresedett életünket. Ám ha most elvennénk ezt az otthont Connortól, attól a keserűsége, az alig kordában tartott dühe, amivel magát védi, sokkal rosszabb lenne. Épphogy csak elkezdett megnyugodni, otthon érezni itt magát. Ettől megfosztani őt pusztán azért, mert esetleg kitudódhat, kik vagyunk, kegyetlenség lenne. De a furgon azért még nem rossz ötlet. Nagy levegőt veszek, és felhívom Javiert. Megmondom neki, hogy hamarosan találok időt arra, hogy megejtsük a dzsip-furgon cserét, de igazából nem sürgős. Nincs ellene kifogása. Ez már majdnem olyan, mint egy terv. De az agyam egy része azt súgja, hogy ez nem lesz elég. 89

4 MEGTANULTAM, hogy ne bízzak meg senkiben. Soha. Az estét azzal töltöm, hogy minden fellelhető információt felkutatok a neten Sam Cade-ről, aki – mint kiderül – valóban a légierő veteránja, és tényleg Afganisztánban szolgált. Nincs fönn egyik szexuálisbűnöző-nyilvántartásban sem, nincs priusza, és a hitelképességével sincs gond. Felkeresem a népszerű családfakutató oldalakat. Egy-egy név gyakran felbukkan valamelyik családfán, és ez jó módszer arra, hogy az ember utánanézzen az illető hátterének. De a családja nem szerepel egyik helyen sem. Cade fönn van néhány közösségi oldalon, és az egyik társkeresőn van egy unalmas profilja is, amit évek óta nem frissített. Kétlem, hogy jó ideje egyáltalán ránézett. A posztjai az okos emberek szokásos száraz meglátásai, némi hadseregbarát beütéssel, de többnyire politikamentesek, ami önmagában egy kisebbfajta csoda. Úgy tűnik, semmi nem érdekli fanatikusan. Sarat keresek, de semmit nem találok. Megkérhetném Absalomot, hogy ásson mélyebbre, de az a helyzet, hogy őrá nagyon speciális – szigorúan a Melvinnel és a trollkülönítménnyel kapcsolatos – feladatokban számítok. Ha visszaélnék arctalan és törékeny kapcsolatunkkal, elveszíthetném egy létfontosságú forrásomat. A szomszédaim lenyomoztatása valószínűleg nem jó módja Absalom ideje kihasználásának. Valószínűleg. Amíg a szokásos paranoiámon kívül nem lesz nyomósabb okom Cade-re gyanakodni, addig akár hagyhatom is. Ha ő elkerül engem, én is elkerülöm őt. De azért egy kicsit nyugtalanító, hogy a házunk ajtajából rálátok a verandájára. Ezt persze már korábban is észrevettem, de amikor beköltöztünk, az a ház még üresen állt, és sosem találkoztam arrafelé senkivel a tó körüli futásaim közben. Bár a háza szerény, és el van dugva az út menti fák közé, egyenesen odalátok. Látom, hogy a piros függönyök mögött égnek a lámpák a szemközti ablakokban. Cade – hozzám hasonlóan – éjjeli bagoly. Még elüldögélek egy darabig, hallgatom a baglyokat és a fák susogását. A tó csendesen fodrozódik, és széttört holdfényt tükröz vissza. Gyönyörű 90

látvány. Viszont már nagyon későre jár, így megiszom az italomat, és lefekszem. Elviszem Connort megröntgeneztetni. Csak zúzódásai vannak, törése nincs, amiért mérhetetlenül hálás vagyok. Lanny is velünk jön, bár egész idő alatt meg sem szólal, és dühös elégedetlenséggel mered rám és mindenki másra, aki egynél többször merészel ránézni. Ismét megkérdezem Connort, hogy nem akarja-e elmondani, ki ütötte meg, de hallgatásba burkolózik. Nem forszírozom. Ha majd készen áll rá, elmondja. Úgy döntök, mindkettőjüknek felajánlom, hogy vegyenek még önvédelmi órákat. Javier tart egy ilyen tanfolyamot az edzőteremben. Megemlítem nekik, amikor elhajtunk mellette. Egyikük sem szól egy szót sem. Hát ez már egy ilyen nap. Eszünk valamit a helyi étkezdében, ami mindig igazi jutalom nekem a frissen, helyben sütött habos pitéjük miatt. Miközben eszünk, látom, hogy Javier Esparza bejön, leül egy tőlünk nem messze lévő asztal mellé, és ebédet rendel. Amikor meglát, odabólint, és én visszabólintok. – Figyeljetek, srácok! Gyorsan váltok pár szót Mr. Esparzával. Lanny bosszúsan mered rám. Connor összeráncolja a homlokát, és figyelmeztet: – Ne írass be semmire! Megígérem, hogy nem fogom, és kicsusszanok a bokszból. Amikor Javier látja, hogy közeledem, a vele szemben lévő székre mutat, hogy üljek le, miközben a pincérnő leteszi az asztalra a kávéját. Leülök. – Szia – köszön, és kortyol egyet a kávéjából. – Mi a helyzet? A fiú jól van? – Connornak kutya baja – válaszolom. – Még egyszer köszi, hogy a segítségünkre siettél. – De nada.7 Örülök, hogy végül nem volt rá szükség. – Kérdezhetek tőled valamit? Fölpillant, és megvonja a vállát. – Ne kímélj! Pillanat, várj egy kicsit… A pincérnő visszajön, és egy tál levest, valamint egy szelet kókuszos habos pitét tesz az asztalra. – Oké – bólint Javi, miután a pincérnő hallótávolságon kívül került, és láthatóan a maga dolgával foglalkozik, s bár nincs szükségem rá, azért hálás vagyok az óvatosságáért. – Ismered Cade-et? Sam Cade-et? – Samet? Ja, persze. Nem rossz lövész ahhoz képest, hogy „székierős” volt. – Székierős? 91

– Szerintem jobb, mint a „szárnyasfiú”. Végül is a munkájuk nagy részét ülve végzik. – Elvigyorodik, jelezve, hogy nincs benne semmi rosszindulat. – Cade jó srác. Miért? Zargat téged? – Nem, semmi ilyesmi. Én csak… Csak furának találtam, ahogy hazaállított Connorral. Meg akartam győződni arról, hogy… Javier komolyan veszi az aggodalmamat. Gondolkozik egy kicsit, közben a levesével játszik, hagyja, hogy a kanaláról belecsorogjon a tálba. Végül, mint aki döntésre jutott, a szájába vesz egy falatot. – Mindenki kedveli, aki csak ismeri – jelenti ki. – Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet rossz ember, de az ösztönöm azt súgja, rendes fickó. Miért, szeretnéd, hogy utánanézzek? – Ha tudsz. – Rendben. Annak, hogy én vagyok a lőtérfelügyelő, megvan az az előnye, hogy nagyjából mindenkit ismerek ebben a városban. Csakhogy Sam új a városban, vagy nem ezt mondta? Nem olyan régóta van itt, és azt tervezi, hogy a hat hónapos bérleti idő lejártával elmegy. Jobban belegondolva, ez nem valami megnyugtató. Olyasvalaki benyomását kelti, aki egy lépéssel mindig a baj előtt akar járni. Vagy az is lehet, hogy én vagyok megint végletesen, reménytelenül paranoid. Mit érdekel engem Cade? Könnyen el tudom kerülni. Eddig is sikerült nem belefutnom, ezután is ki tudok térni előle. – Felajánlotta, hogy elvégez egy javítást a házamon – teszem hozzá mintegy magyarázatképpen. – Igen, abban jó – helyesel Javi. – Miután ideköltözött, megcsinálta a tetőmet. Azt hiszem, korábban építkezéseken dolgozott az apjával. Jó árat mondott. Jobbat, mint a városban kaptam volna, és a helyiek közül senki sem képes egyenesen fölszögelni a zsindelyt. Nem csoda, hogy szarul is lőnek. Nem ajánlólevélre utaztam, de íme, mégis megkaptam. Agyam józan része viszont azt mondja: Nézd, a tetőt így is, úgy is meg kell csináltatni. – Köszi – mondom Javiernek. A kanalát lengeti, mintha azzal akarná elhessegetni a hálálkodásomat. – Mi, outsiderek, vigyázzunk egymásra – közli, és azt hiszem, ezt el is hiszi. Hogy ő meg én afféle kívülállók vagyunk. Persze nem vagyunk azok, de vigasztaló elképzelni. Magára hagyom a pitéjével, és visszamegyek az enyémhez, ami csokis. Épp időben érek oda, mert Lanny és Connor már el is kezdte dézsmálni a szeletemet, vékony rétegeket borotválva le a villájukkal a széléről. Abban reménykedtek, hogy nem veszem észre. A magukét már megették. – El a kezekkel a pitémtől! – szólok rájuk szigorúan, mire a szemüket forgatják. Lanny a villáját nyalogatja. – Ez bűn! 92

Régebben azt mondtam volna, főbenjáró bűn. Fogalmam sincs, észrevették- e, hogy már nem mondom. Megeszem a pitét, és elindulunk haza. Délután teszek egy rövid sétát fel a dombra Sam Cade takaros, rusztikus kis kockaházához, és bekopogok. Három óra van, ami itt a tónál észszerű időpontnak tűnik a szomszédlátogatásra, és nem is csalódom, mert otthon találom. Meglepettnek tűnik, amiért ott lát, de azért megőrzi az udvariasságát. Még nem borotválkozott, az állán aranyszínű borosta csillog. Könnyű denim pólót, egy régi farmert és bakancsot visel. Int, hogy kerüljek beljebb, miközben visszaindul a konyhába, ahová egyenesen belátok a tálalóablakon keresztül. – Elnézést – szabadkozik. – Megtenné, hogy becsukja az ajtót? Meg kell fordítanom a palacsintát. – Palacsinta? – visszhangozom. – Komolyan? Ilyenkor? – A palacsintához sosincs túl korán vagy túl későn. Ha ezzel nem ért egyet, akkor már mehet is, mert sosem leszünk barátok. Vicces és picit fura, hogy ezt mondja, de azon kapom magam, hogy nevetek, miközben becsukom magam után az ajtót. A vidámságom azonban abban a pillanatban elszáll, amikor rájövök, hogy egyedül vagyok egy házban egy férfival, akit alig ismerek, az ajtó csukva van, és bármi megtörténhet. Bármi. Gyorsan körbepillantok. A ház kicsi, és Cade-nek nincs sok holmija: egy kanapé, egy karosszék, egy laptop a sarokba állított kicsi fa íróasztalon. A laptop fel van nyitva, a monitoron északi fényt ábrázoló képernyővédő hullámzik. Tévékészüléket nem látok, de van egy szép sztereó hanglemezjátszója és egy imponáló lemezgyűjteménye, amivel nem lehet egyszerű költözni. Az egyik falat zsúfolásig teli könyvespolcok uralják. Hát ez nem az az életstílus, amit én kialakítottam, amiben semmi sem létfontosságú, és semmihez sem szabad ragaszkodni túlságosan. Az a határozott benyomásom, hogy Samnek van saját… élete. Kicsi, zárt, de élénk és valóságos. A palacsintának mennyei illata van. Követem őt az apró, hosszúkás konyhába, és figyelem, ahogy fellazítja a palacsintát a serpenyőről, aztán látványos, láthatóan gyakorlott mozdulattal megfordítja a levegőben. Lenyűgöző. A serpenyőt visszateszi a tűzre, és nyíltan rám mosolyog. – És szereti az áfonyás palacsintát? – Persze – felelem, mert így van, és nem azért, mert levett a lábamról a mosolya. Immunis vagyok a mosolyára. – Áll még az az ajánlata, hogy segít megjavítani a tetőt? – Persze. Szeretem a kétkezi munkát, és arra a tetőre ráfér a javítás. Az árban pedig megegyezünk. 93

– Ha az áfonyás palacsintával le akar kenyerezni, akkor lehet, hogy rossz lóra tett. Pitét ettem ma. – Vállalom a kockázatot. Nézi, ahogy megsül a következő palacsinta, és amikor már tökéletes aranybarna, leveszi a tűzről, és hozzáadja a három másikhoz, amik korábban készültek, aztán elém tolja a tányért. – Nem, nem – tiltakozom. – Ezeket magának csinálta. – Hát akkor majd csinálok még. Rajta, egyen csak! Úgyis kihűlnének, amíg elkészül a következő adag. Veszek a vajból és a szirupból, ami az asztalra van készítve, és töltök magamnak a melegítőn álló kávéskannából. A kávé jó erős. Keverek bele egy kis cukrot. Már végeztem a palacsinták felével, amik isteni forróak, könnyűek és ínycsiklandóan finomak, némi édes-savanyú beütéssel a friss áfonyától, amikor odahúz egy széket, és kávéval a kezében letelepszik velem szembe. – Ehető? – érdeklődik. – Hol a csudában tanult meg így főzni? – kérdezem, miután lenyeltem a számban lévő falatot. – Ez mennyei! – Anyám tanított meg – vonja meg a vállát. – Én voltam a legidősebb, és elkélt neki a segítség. Mialatt ezt mondja, valami átsuhan az arcán, de mivel lefelé néz, nem tudom megállapítani, mi az: sóvárgás, vagy annak a kifejezése, hogy hiányzik neki az édesanyja, esetleg valami egészen más. Aztán a pillanat elmúlik, és jó étvággyal ráveti magát az ételre. Szereti a kétkezi munkát, jól főz, és nem is rosszképű… Azon morfondírozok, mit keres itt egyedül a tó mellett. De hát nem mindenkinek felel meg a szerelem-házasság-gyerekek életpálya. Én nem bántam meg, hogy gyerekeim vannak. Csak azt a házasságot bánom, amiből születtek. Ennek ellenére a többségnél jobban átérzem a magányos, egyedülálló lét előnyeit. És azt is tudom, hogy az emberek milyen könnyen ítélkeznek mások felett. Az idő nagy részében barátságos csendben eszünk, bár azért megkérdezi, mennyit szánok a tetőre, és arról beszél, hogy lehetne a ház mögé építeni egy szép teraszt, amiről már én is ábrándozom egy idő óta élénk fantáziavilágomban. Ez nagy lépés lenne: nemcsak megjavíttatni a házat, hanem hozzá is építtetni. Ez már gyanúsan olyan lenne, mintha tényleg gyökeret akarnánk ereszteni itt. A tetőjavítás árában könnyedén megalkuszunk, de a terasznál megmakacsolom magam. Az elköteleződés nem igazán az erősségem, és gyanítom, az övé sem, mert amikor megkérdezem, meddig tervez itt maradni, így válaszol: – Nem tudom. A bérleti szerződésem novemberben lejár. Szóval lehet, hogy 94

továbbállok. Attól függ, hogy érzem majd magam. De tetszik ez a hely, úgyhogy majd meglátjuk. Azon gondolkodom, vajon én is beleszámítok-e ebbe a helybe. Fürkészőn ránézek, hogy flörtölésnek szánja-e, de nem látok erre utaló jelet. Úgy viselkedik, mint egy ember, aki egy másik emberrel beszélget, nem pedig úgy, mint egy megszerezhető nő után szaglászó férfi. Remek. Én sem kapcsolatot keresek, és ki nem állhatom azokat, akik minden nőt megpróbálnak felszedni. Megeszem a palacsintát, mielőtt ő végezne, aztán szó nélkül fogom a ragacsos tányéromat, a villámat és a bögrémet, odaviszem a mosogatóhoz, olyan tisztára mosom, hogy csak úgy csillog, aztán beleteszem a szárítóba. Nincs mosogatógépe. Amikor a serpenyőért és a tálért nyúlok, amiben a tésztát kikeverte, rám szól: – Ne fáradjon! Majd én megcsinálom, de azért köszönöm. Nem erőltetem. A kezemet megtörlöm egy citromsárga konyharuhában, aztán felé fordulok. Teljesen nyugodtnak látszik, és úgy tűnik, csak a palacsintájára koncentrál, ami már majdnem elfogyott. – Mit keres itt valójában, Sam? – szögezem neki a kérdést. A villája a sziruptól csöpögő falattal megáll a levegőben néhány másodpercre, aztán határozottan folytatja az útját a szája felé. Megrágja, lenyeli a falatot, jó nagyot kortyol a kávéjából, majd leteszi a villát, és hátratolja a székét, hogy rám nézzen. Őszintének látszik. És egy kicsit dühösnek. – Könyvet írok. Azt hiszem, az igazi kérdés az az, hogy maga kicsoda – mondja. – Mert átkozott legyek, ha nincs egy rakás titka, Ms. Proctor. És lehet, hogy okosabb lenne nem beleártanom magamat, még ha csak arról van is szó, hogy pénzért felmászom a háza tetejére. Tudja, a szomszédainak sincs sok elképzelésük magáról. Az öreg Claremont a tó túloldaláról azt állítja, hogy maga ijedős. És egy kicsit tartózkodó. Nem mondhatnám, hogy nincs igaza, bár rendes vendég módjára leült, megette a palacsintámat, és szépen elbeszélgetett velem. A válasza a terelés iskolapéldája. Azon kapom magam, hogy védekezőállásba szorultam, holott egy perccel ezelőtt még támadásban voltam, remélve, hogy valami beszédes reakciója leleplezi Cade-et, és elárulja, hogy nem is az, mint akinek mondja magát. Ehelyett visszafordította a tükröt felém, sarokba szorított, és ez… imponál. Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy bízom benne, de furamód kivívta vele az elismerésemet. – Tartózkodó vagyok, ez stimmel – válaszolom, szinte mulatva magamban. – És ami azt illeti, hogy miért vagyok itt, hát azt hiszem, ahhoz semmi köze, Mr. Cade. – Hát akkor tartsuk meg magunknak a titkainkat, Ms. Proctor. 95

Lekaparja a maradék szirupot a tányérjáról, leszopogatja a villájáról, aztán az evőeszközeit odahozza a mosogatóhoz. – Bocsánat. Arrébb lépek. Hatékony mozdulatokkal elmosogatja az edényeket, a tésztás tálat, a palacsintasütőt és a spatulát. Hagyom, hogy a folyó víz hangja kitöltse a csendet, összefont karokkal megvárom, amíg elzárja a csapot, az elmosott edényeket beleteszi a szárítóba, aztán a konyharuhába törli a kezét. – Rendben – szólalok meg. – Akkor holnap megnézi a tetőt. Reggel kilenc megfelel? Az arckifejezése – nyugodt, figyelmes, de kifürkészhetetlen – nem nagyon változik, amikor elmosolyodik. – Persze – feleli. – Akkor kilenckor. A nap végén fizet, amíg csak nem végzek, oké? – Hogyne. Bólintok. Nem nyújt kezet, úgyhogy én sem erőltetem, és kimegyek egyedül. Lesétálok a lépcsőn, a lefelé kanyargó ösvényen megállok, hogy lassan beszívjam a sűrű, tavi levegőt, ami fülledt és nehéz ebben a lusta tennesseei hőségben. Amikor kifújom, még mindig érzem a palacsintaillatot. Az biztos, hogy káprázatos szakács. Már csak egy hét van hátra a tanévből, ami magával hozza az utolsó pillanatban megíratott témazárók stresszét. Mármint Connor számára. Lanny nem stresszel. Nyolckor felrakom őket a buszra, kilencre már lefőzöm a kávét, és kikészítek egy kis bolti aprósüteményt, mert biztos vagyok abban, hogy nem tudnám felvenni a versenyt Sam palacsintájával. Pontban kilenckor megérkezik, megkínálom kávéval és aprósüteménnyel, aztán összeszedjük, mire lesz szüksége a javításhoz. Adok neki előleget az anyagok beszerzésére, aztán hazamegy. Negyedóra múlva látom, hogy elhajt egy öreg, de masszív kisteherautóval, ami leginkább glettszürke, fakózöld foltokkal. Amíg odavan, ellenőrzöm az Elmebeteg Hordát. Semmi új nem bukkant föl. Megszámolom a posztokat, és látom, hogy megint csökkent a számuk. Egy Excel-táblázatban vezetek egy grafikont a posztok gyakoriságáról, ami megmutatja, hogy éppen mekkora online érdeklődést generál a nevünk. Örömmel látom, hogy ahogy Melvin rémtetteit elhomályosítják a mások – szexuális ragadozók, lövöldözők, fanatikusok, dzsihadisták – által elkövetett borzalmak, a zaklatóink egy része kezdi elveszíteni a lelkesedését. Nem szeretem azt a kifejezést használni, hogy valaki „végre a saját életével foglalkozik”, de lehetséges, hogy erről van szó. Hogy végre továbblépnek. Talán egy nap majd mi is továbbléphetünk. Halvány remény, de én már 96

bármilyen reménynek örülök. Cade pont akkor tér vissza, amikor az Elmebeteg Horda új fejleményeinek kurta listáját nyomtatom és iktatom. Muszáj otthagynom néhány nyomtatást sorban állni a nyomtató feladatai között, ami mindig aggaszt egy kicsit, de nincs más választásom. Bezárom a programokat és az irodám ajtaját, aztán kimegyek hozzá. Azon ügyködik, hogy létrát támasszon a tetőhöz, ügyelve, hogy a létra lába biztosan álljon a füvön. Hozott magával egy rakás kátránypapírt, zsindelyeket, és épp egy szerszámövet erősít a derekára, amiről kalapácsok és szögekkel teli zacskók lógnak. Még egy viharvert kamionos sapka is van rajta a nap ellen, ami alól egy fejkendő kandikál ki hátul, hogy a nyakát védje. – Tessék! – Átnyújtok neki egy alumínium vizesflaskát, amihez egy karabiner van erősítve. – Jeges víz. Kell segítség? – Nem – feleli, és elnéz a domb irányába. – Szerintem sötétedés előtt végzek ezzel az oldallal. Egy óra körül tartok majd szünetet. – Meghívom ebédre – mondom. – Nos… akkor hagyom is dolgozni, rendben? – Jól hangzik. Az övére akasztja a flaskát, és felemeli az első rakományt, amire heveder gyanánt kötelet kötözött. Az egészet átveti a vállán, mint valami méretes, alaktalan hátizsákot. Tartom a létrát, amíg felmasírozik rajta, mintha az egész nem lenne nehezebb egy zsák madártollnál, aztán hátralépek, hogy megnézzem, sikerült-e biztosan megvetnie a lábát odafönn. Sikerült. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy zavarná a magasság. Int, én visszaintek, és amikor megfordulok, hogy bemenjek a házba, meglátok egy rendőrautót, amint a kavicson csikorgó gumikkal lassan elhajt előttünk. Graham vezeti. Felemelem a kezem, hogy intsek neki, mire üdvözlésképpen odabólint, aztán felgyorsít, és elhajt Johansenék utcájának irányába, amin túl a házuk áll. Eszembe jut, hogy egyszer félig-meddig meghívott, hogy valamelyik este csatlakozzam hozzá lőgyakorlaton, de aztán az is az eszembe jut, hogy ott lesznek vele a gyerekei… Márpedig én nem szeretném magammal vinni az enyémeket. Ezért gondolatban feljegyzem magamnak, hogy egyszer ugorjak át hozzá egy doboz sütivel vagy valamivel, amitől… normálisabbnak látszom, de semmi esetre sem olyannak, mint aki nyitott valamire. Ebédidőre két megbízással is elkészülök, és elküldök pár levelet még több munka reményében. Mire elkészítem a spagettit, a húsgolyókat és a salátát, és Sam Cade lejön velem ebédelni a kis ebédlőasztalhoz, az egyik ügyfél már ki is fizeti a megbízást. A másik a nap végén fizet, ami kellemes meglepetés. Sokszor kell futnom a pénzem után. Miután már hozzászoktam, a hang, ahogy 97

Sam szöszmötöl odafenn a tetőn, furcsán megnyugtató. Kicsit meg is lepődöm, amikor meghallom a riasztó éles, figyelmeztető sípolását, aztán azt, ahogy valaki beüti a kikapcsoló kódot. – Megjöttünk! – kiabálja Lanny a folyosóról. – Légyszi, ne lőj! – Ez gonosz volt – mondja neki Connor, majd egy uffot hallok, mintha a nővére keményen oldalba bökte volna. – Tényleg az volt! – Pofa be, Squirtle! Nincs valami stréberség, amivel elfoglalhatnád magad? Kimegyek a dolgozószobából, aztán le, hogy üdvözöljem őket. Connor szó nélkül, elborult arccal elhúz mellettem, és jól bevágja maga mögött a szobája ajtaját. A folyosón félúton Lannybe botlom. Megvonja a vállát. – Olyan kis érzékeny… – jegyzi meg. – Mi van? Csak nem azt gondolod, hogy az én hibám? – Squirtle? – Az egy Pokémon. Olyan imádni való… – Tudom, hogy Pokémon. De miért hívod így? – Mert emlékeztet rá. Neki is kemény páncélja, de pihe-puha hasinkója van. Ez igazából válasz is, meg nem is. A lányom megvonja a vállát. – Valójában csak kiakadt, mert elrontotta a dolgozatát – teszi hozzá a szemét forgatva. – Négyest kaptam! – üvölti Connor a zárt ajtón keresztül. Lanny hegyes ívet formáz az egyik szemöldökével. Azon gondolkozom, vajon gyakorolta-e ezt a mozdulatot a tükör előtt. – Hallod? Négyest kapott. Nyilvánvaló, hogy kezd butulni. – Elég! – szólok rá élesen, és mintha csak meg akarná ezt erősíteni, három gyors kopogás hallatszik a fejünk fölül. Lanny ijedten felkiált, és én rájövök, hogy Sam már a tető hátulján dolgozik, így a gyerekek nem láthatták, amikor elölről bejöttek. Connor ajtaja kivágódik, és kiront rajta rémülettől kitágult, üres szemekkel. – Semmi baj – nyugtatom meg őket. – Csak Mr. Cade az. Épp a tetőt javítja. Lanny mélyen beszívja a levegőt, és megrázza a fejét. Elfurakszik mellettem, és bevonul a szobájába. Connor viszont pislog egyet, és valami egészen szokatlan dolog jelenik meg az arcán: érdeklődés. – Király! Segíthetek neki? Mérlegelem a dolgot. Mérlegelem annak a kockázatát, hogy a fiam lebucskázik a tetőről vagy a létráról. Aztán ezt összevetem azzal a sóvárgással, amit látok rajta. Végül azzal, hogy szüksége van egy felnőtt férfi társaságára, aki olyan dolgokat tud neki tanítani, amiket én nem. Aki valami mást is megtestesít azon a félelmen, fájdalmon és rettegésen kívül, amit az apja. Nem 98

tudom, okos dolog-e, ha megengedem neki. Valószínűleg nem. De azt is tudom, hogy ez a helyes. Visszanyelem az aggodalmaimat, és kierőszakolok magamból egy mosolyt. – Persze – egyezek bele. Nem fogok hazudni, a következő pár órát odakint töltöm azzal, hogy összeszedegetem mindazt a szemetet, amit Sam és Connor önfeledten lehajigál a tetőről. Eközben árgus szemmel figyelem a fiamat, hogy nem bízza-e el magát túlságosan, nem veszíti-e el az egyensúlyát, és nem töri-e össze magát. Vagy nem történik-e vele valami még rosszabb. De jól boldogul. Fürge, és biztosan áll a lábán, és láthatóan életében nem szórakozott még jobban, mialatt Cade beavatja a szilárd, egymást fedő tetőzsindelyek létrehozásának tudományába. Lelkes, őszinte mosolya és a nyilvánvaló élvezet, amivel beleveti magát a munkába, gyógyír a lelkemnek. Erre a szép napra, gondolom magamban, mindig emlékezni fog. Ez egy olyan emlék lesz neki, ami kikövezi az utat a gyógyulás felé. Egy kicsit irigykedem, hogy nem velem osztja meg. Rám nem néz ilyen hősnek kijáró odaadással, és azt hiszem, már nem is fog. A fiam és köztem igazi szeretet van, de az igazi szeretet mindig bonyolult és zűrös, hát még a mi előtörténetünkkel. Sam Cade-del egyszerű a kapcsolata, és ezért hálás vagyok. Így befogom a szám, és takarítok, s bár a hőséget egy kicsit soknak érzem, a munka nekem is jót tesz. Együtt vacsorázunk az asztalnál, igaz, Cade ragaszkodott ahhoz, hogy abban az állapotában nem való társaságba, így Lanny, aki átvette az irányítást a konyha felett, szigorúan ráparancsol, hogy menjen haza, s miután rendbe szedte magát, jöjjön vissza. Látom, hogy Sam jót mulat azon, hogy ez a szilaj gót gyerek a virágos kötényében parancsokat osztogat neki. Amikor frissen lezuhanyozva visszatér, a haja még nedves és a nyakához tapad, de tiszta póló és farmer, valamint mokaszin van rajta. Lanny lasagnét készített, és mindannyian jó étvággyal vetjük rá magunkat. Fenséges, valóságos ízbomba. Csupa friss alapanyagból készítette, a tésztát leszámítva, amit megengedett, hogy a boltban vegyünk meg hozzá. Connornak be sem áll a szája arról, hogy mi mindent tanult ma. No, nem az iskolában, hanem arról, hogyan kell egyenesen beverni a szöget egyetlen ütéssel, miként kell a zsindelyeket elrendezni, és megőrizni az egyensúlyunkat a lejtőn. Lanny persze a szemét forgatja, de látom, hogy azért ő is örül az öccse jó hangulatának. – Tehát Connor helytállt – állapítom meg, amikor a fiam végre levegőt vesz. 99

Sam lasagnéval teli szájjal bólogat. – Veleszületett tehetség – jelenti ki, miután megrágta és lenyelte a falatot. – Remek munkát végeztél ma, cimbora. – Kinyújtja a kezét, és Connor belecsap. – Legközelebb nekifogunk a másik oldalnak. Pár nap alatt végzünk is, ha eső vagy szél nem jön közbe. Connor erre egy kicsit lehervad. – De… mi lesz a fával, anya? A ház oldalánál a fa egy helyen el van rohadva. – Igaza van – mondom. – Van egy kis rohadás. Valószínűleg a szegő is tönkrement, és ki kell cserélni. – Oké, az plusz három nap – közli Sam, és olvadt sajtszálakat húzva újabb tisztességes adag lasagnét vesz a villájára. – Vagy egy teljes hét, ha úgy dönt, hogy a hátsó terasz is kell. – Igen! Anya, légyszi! Megcsinálhatjuk a teraszt is? Connor lelkesedése szökőárként mossa el az utolsó kételyeimet. A furgont azért majd elhozom Javitól, de ha okot kerestem a maradásra, akkor most megkaptam. Itt van a fiam tekintetében. Aggasztott a befelé fordulása, a magánya, a néma dühe. Most először látom őt megnyílni. Kegyetlenség lenne megfosztani ettől pusztán azon az alapon, hogy valami esetleg történhet. – Jó lenne egy terasz – egyezem bele, és Connor a győzelem jeleként mindkét karját a levegőbe veti. – Sam, tudja később kezdeni a munkát, amikor Connor hazaér az iskolából? – Részemről rendben – vonja meg a vállát. – De akkor lassabban fogunk haladni. Ha csak fél napokat dolgozunk, akkor egy hónapig is eltarthat. – Az nem baj – vágja rá gyorsan Connor. – Már csak egy hét van hátra a suliból. Aztán egész nap dolgozhatunk. Cade felvonja a szemöldökét, és olyan pillantást vet rám, amiből látom, hogy jól mulat a dolgon. Felvont szemöldökkel viszonzom a pillantását, és bekapok egy falatot. – Persze – mondja Sam. – Ha anyukád beleegyezik. De csak akkor, amikor ő is itt van. Sam nem ostoba. Tudja, milyen érzékeny és óvatos vagyok. És jól tudja, hogy egy idegen családba beférkőző egyedülálló férfit mennyi kellemetlen dologgal lehet meggyanúsítani. Az arcán látom, hogy mindezzel nagyon is tisztában van, de nem esik nehezére az én szabályaim szerint játszani, akármik legyenek is azok. El kell ismernem, ez megint a javára szól. A vacsora elsöprő sikert arat, és mialatt a gyerekek jókedvűen a romokat takarítják, Sammel kimegyünk a sörünkkel a verandára. A hőség végre lassan átadja a helyét a tó felől érkező hűsítő szellőnek, viszont ezt a magas 100