Rachel Caine - Stillhouse Lake 1. - Nincs menekvés

friss seb, ami még mindig vérzik. Azonnal kiugrom a kocsiból. A bejárati ajtóhoz rohanok. Be van zárva, és ahogy kinyitom és kitárom, a riasztó rázendít az eszeveszett vészvijjogására. Beütöm a kódot, és mélyet lélegzem. Hála istennek! A riasztó még mindig be van kapcsolva. A gyerekek nem mentek sehová. Minden rendben, biztonságban vannak. A hátizsákot ledobom a kanapéra, és elindulok a folyosón. – Lanny! Connor! Merre vagytok? Semmi válasz. Egy hang se. Nem lassítok, de az idő szinte megállni látszik. A folyosó elsötétül. Az ajtók kétoldalt mintha megnőnének. Szeretnék visszafordulni, megvárni a többieket, de nem teszem. Nem tehetem. Belököm Lanny ajtaját, és látom, hogy a takarók az ágyról lehúzva, egy kupacban hevernek a földön. A lepedő egyik sarka kiszabadult, a másik lazán lóg. A laptopja fejjel lefelé kinyitva, furcsa szögben fekszik a padlón. Felveszem és megnézem. A képernyővédőn egy színes koponya vidáman szökdécsel saroktól sarokig. Lanny képernyővédője csak rövid ideig aktív, mielőtt a számítógépe elalszik. Ez azt jelenti, több mint öt perc telt el, de kevesebb, mint tizenöt. Ez nem vall rá. Ő sosem bánna így a laptopjával. A laptopot leteszem a matracra, és körülnézek. Kinyitom a ruhásszekrényt, bár rettegek attól, mit találhatok benne. Benézek az ágy alá is. – Gwen – szólal meg Sam a hátam mögött. Hátranézek a vállam fölött. Befelé bámul a fiam szobájába. A hangja lágy és csendes, és amikor rám néz, látom, hogy a pupillái tűhegynyiek, mintha fényes fehér fénybe nézett volna. Odamegyek hozzá, de a kinyújtott szabad karjával megállít, mint valami testőr, aki halálos zuhanástól akar megóvni, de ahhoz, hogy megállítson, be kéne vetnie a másik kezében tartott fegyvert is. Elslisszanok mellette, és belekapaszkodom az ajtókeretbe, hogy ne tudjon erővel visszahúzni. Aztán meglátom a vért. Mintha egyenesen a rémálmomból került volna oda. Connor gyűrött, világoskék lepedője össze van vele kenve. A padlót is sötét vércsíkok borítják. Az egyik párnán hosszú, egyenes hasadás, amiből csomókban hullanak a vérfoltos tollak. A fiam nincs a szobában. A gyerekeim eltűntek. Úgy érzem, összecsuklik a térdem, és mindkét kezemmel belekapaszkodom az ajtókeretbe. Sam kezét a vállamra téve beszél hozzám, de nem hallom, amit mond. Magam alá húzom a lábam, és már előrevetném magamat, de ekkor 201

Kezia Claremont erős karja fogja át a derekamat, megfordít, és a hátammal nekilök a falnak. A fegyverét már visszatette a tokjába, és barna szeme parancsoló intenzitással fúródik a tekintetembe. – Gondolkoznod kell, Gwen! – szól rám. – Oda nem mehetsz be! Előveszi a telefonját, gyorshívással tárcsáz, és majdnem azonnali választ kap. – Nyomozó? Haladéktalanul ide kell jönnie Gwen Proctor házához. Lehetséges, hogy emberrablás történt. Több áldozat. Most mindenkire szükség van. Leteszi a telefont, de engem továbbra is a falhoz szögezve tart. – Jól vagy? Gwen? Gwen! Sikerül bólintanom. Nem vagyok jól. Nem is lehetek, de nincs értelme vitába szállni, és egyébként sem ezt kérdezi valójában. Hanem azt, hogy képes vagyok-e uralkodni magamon. És igen, képes vagyok. Legalábbis megpróbálom. Sam is ott áll a háttérben, és amikor ránézek, és látom a beteges összpontosítást, a kétséget az arcán, akkor jövök rá, hogy a helyzetet kétféleképpen lehet értelmezni. Egy: a gyerekeimet elrabolták, ami az igazság. Kettő: csináltam valamit a gyerekeimmel, aztán elmentem otthonról. Ez nem igaz, de nagyon is lehetséges. És lesz olyan, aki így gondolja. Kezia nem, mert ő odakint állt, és figyelte a házat, valamint beszélt Lannyvel az ajtón keresztül. De én leszek a legelső gyanúsítottjuk. Talán az egyetlen, annak ellenére, amit Kezia mondani fog. – Nem – tiltakozom. – Kezia, te tudod, hogy ezt nem én csináltam! – Tudom. De ne hurcoljunk be oda bizonyítékokat, amik összezavarhatják az ügyet, jó? Szakszerűen beterel a nappaliba, és leültet a kanapéra, amin játékkonzolok hevernek. Bénult gondossággal felszedegetem, és arrébb rakom őket. Connor rossz szokása, hogy széthagyja. Eszembe jut, hogy az ő keze érintette utoljára ezeket a konzolokat, és gyengéden a kezembe szorítom az egyiket, mintha attól félnék, hogy eltörhet vagy köddé válhat. Mintha a képzeletemen kívül a fiam soha nem is létezett volna. – Gwen – Sam leguggol mellém, és rám néz –, ha igazad van abban, amit mondasz, akkor valakinek tudnia kellett arról, hogy nem leszel a házban. Kinek mondtad el? – Senkinek – felelem zsibbadtan. – Neked. És a gyerekeknek. Megmondtam nekik, hogy hamarosan visszajövök. Semmi gond nem volt velük. Ez az egész az én hibám. Nem kellett volna elmennem. – Megegyeztünk, hogy vigyázni fogsz rájuk! – vágom Kezia fejéhez. 202

Nem válaszol, csak összehúzza magát, és az a benyomásom, hogy fáj neki. Tudja, hogy hibázott, és az ár, amit ezért fizetni kell… az ár nagyobb lehet, mint amit bármelyikünk kész megfizetni. – Kit engednének be a házba? – Senkit! – Ezt már szinte kiabálom, de amint kimondom, rögtön rá is jövök, hogy nem igaz. Valószínűleg Samet beengedték volna, de ő… Lett volna Samnek elég ideje elkövetni ezt? Igen. Láthatott engem felfelé menni a dombra. Legalább egy órája volt, hogy idejöjjön, és… és mit csináljon? Bedumálja magát az ajtón, és valahogy kirángassa a gyerekeket anélkül, hogy a ruháján egyetlen folt is essen? És hová vitte volna őket? Nem. Nem, nem tudom elhinni, hogy ő volt. Annak semmi értelme nem lenne érzelmi szempontból. De logisztikai szempontból sem. A gyerekeim foggal-körömmel harcoltak volna ellene. De rajta egyetlen vércsepp sem volt, amikor megálltam nála. És Kezia is látta volna. Hacsak nem együtt csinálták. Eközben érzem, hogy ő ugyanezen gondolkozik velem kapcsolatban. Próbálja összerakni, hogyan csinálhattam ezt a saját gyerekeimmel. Megint bizalmatlanul méregetjük egymást, és lehet, hogy pont ez volt a cél. Ki más? Ki más lehetett Samen kívül? Nem hiszem, hogy a gyerekeim beengedték volna Kezia Claremontot, bár megkedvelték, és hivatalos jelvénye is van. Akkor Prester nyomozó? Talán. Aztán hirtelen rám tör egy hideg, szörnyű, borzongató felismerés. Van valaki, akiről megfeledkeztem. Valaki, akiben megbíznak. Valaki, akit gondolkodás nélkül beengednének, mert én megbíztam benne korábban. Rábíztam őket, hogy vigyázzon rájuk. Javier Esparza. Javier, akinek nyoma veszett azután, hogy odahozta nekem a lőszeremet. Az autója már nem volt ott a lőtér parkolójában, amikor eljöttem. Még az is lehet, hogy tudja a riasztó kódját. Láthatott engem vagy a gyerekeket, amikor ki-be kapcsoltuk. Ráadásul Javier képzett katona. Valószínűleg tudja, hogyan kell embert rabolni úgy, hogy ne csapjon zajt. Próbálom ezt elmondani, de nem tudom. Nem jön hang a számra. A tüdőm sajog. Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugtassam. A műanyag játékkonzol melegnek érződik a kezemben, mintha bőr lenne, és arra gondolok, lehet, hogy Connor bőre kihűlt már. Lehet, hogy már… De az agyam védi magát, és nem engedi, hogy befejezzem. Javier könnyen fegyverhez juthatott a lőtérről vagy a saját pickupjából. És a gyerekek is eléggé megbíztak benne ahhoz, hogy a kedvéért kikapcsolják a riasztót, és beengedjék. Könnyedén megszerezhette tőlük a kódot, és kifelé menet újra élesíthette a riasztót. Megfeledkezel valamiről, suttogja Mel hangja. Összerándulok, mert nem 203

akarom, nem akarom a hangját hallani a fejemben, de igaza van. Megfeledkezem valamiről. – Felhívom a biztonsági céget – mondja Kez. – Majd engedélyezned kell nekik, hogy beszélhessenek velem, rendben? Nekik kell nyilvántartásuknak lennie arról, mikor kapcsolták ki és be a riasztót. – A kamerák! – kiáltok fel. Odarohanok, ahol a tabletet a töltőn hagytam. A kamerák egyenesen a tabletre streamelnek. Megnézhetem, mi történt pontosan. De a tabletnek hűlt helye. A töltőzsinór ott van, petyhüdten lóg. A kezembe fogom a végét, mintha nem tudnám elhinni, hogy tényleg eltűnt róla a tablet, és némán Keziára nézek, mintha ő valahogyan meg tudná magyarázni ezt. Összeráncolja a homlokát. – Vannak kamerák? Be is vannak kötve a biztonsági rendszerbe? – Nem – válaszolom. – Nem, külön rendszer. Volt egy tablet… Nem tudom, miért ugrándozik az agyam egyik ötletről a másikra. Olyan gyorsan történik, hogy a gondolataim összemosódnak. Először valami olyasmi, hogy vigyázni kell a gyerekekre, aztán, hogy biztonságba kell őket helyezni… biztonság… széf… És akkor rájövök, mi az, amiről megfeledkeztem. A pánikszoba. Felegyenesedem, mint akibe villám csapott, megkerülöm a tálalót, és odaszáguldok a falhoz, miközben Sam és Kez értetlenül bámul rám. A ház előző, tehetős tulajdonosai által építtetett pánikszoba a konyha területén, a reggelizőasztal közelében van a házban. Erősen odébb taszítom az asztalt, majdnem nekilököm a közeledő Keziának, majd eszeveszetten nyomni kezdem a díszburkolatot. Ki kéne pattannia, de nem mozdul. Különös, testen kívüli érzés lesz úrrá rajtam, mintha a szoba csak a képzeletemben létezne, mintha a körülöttem lévő valóság átalakult volna az életem valamiféle őrült, vidámparki verziójává, és a pánikszoba eltűnt volna a gyerekeimmel együtt. Nekiveselkedem újra és újra és újra, s végre a burkolat túlsó sarka kattanás kíséretében felpattan. Megragadom és felrántom. Mögötte egy nehéz acélajtó van, amellett pedig egy beépített billentyűzet. A számlap vérfoltos. Elakad a lélegzetem, amikor ezt meglátom, de ez legalább azt jelenti, hogy odabent vannak. Rendben vannak. Nem is lehet másképp. Begépelem a jelszót, de annyira remegnek az ujjaim, hogy elrontom. Mély lélegzetet veszek, és kényszerítem magam, hogy lassítsak. Hat számjegy. Ezúttal jól írom be, felcsendül a jelzőhang, és kigyullad a zöld lámpa. Elfordítom a kart, és már azelőtt kiabálni kezdem a gyerekek nevét, hogy az ajtó kinyílik. Odabent a pánikszoba romokban van. A földön a polcról levert ásványvizes 204

üvegek hevernek szanaszét. Egy proteines étrend-kiegészítőkkel teli doboz kiborult, a padlót zacskók borítják. Némelyiket dulakodás közben széttaposták. Vérnyomok is vannak. Cseppek. Mozgástól elkent hosszú csíkok. Kisebb tócsa a sarok közelében, a sárga FIGYELEM! ZOMBIVESZÉLY! tábla alatt. Connor csinálta ezt a táblát. A padlón törött számszeríj. Ez is Connoré, aki imádja azt a fickót abban a zombis műsorban, akinek ilyenje van. A vezetékes telefont kitépték a falból, összetörték, és keresztülhajították a szobán. Képtelen vagyok levenni a szememet a vérről. Friss vér. Friss és vörös. A gyerekek nincsenek itt. Annyira biztos vagyok benne, hogy egy pillanatig csak állok, és értetlenül nézek magam elé. Itt kell lenniük. Ez az egyetlen észszerű lehetőség. Ez az ő szentélyük, a biztonságos kuckójuk. A menedékük. Itt senki sem férkőzhetett a közelükbe. De valaki mégis megtette. Itt voltak bent. Itt küzdöttek. Véreztek. És most nincsenek sehol. A szobában az egyetlen lehetséges rejtekhelyhez, a kis vécéfülkéhez rohanok. Az ajtaja tejüveg, úgyhogy máris látom, hogy nincs odabent senki, de azért feltépem az ajtót, és a rémülettől öklendezni kezdek, amikor meglátom a tiszta, üres fülkét. Csak állok ott teljesen mozdulatlanul, és a szoba csöndje úgy szivárog bele a csontjaimba, mint a jeges hideg. A gyerekeim hiánya olyan, mint egy nyílt seb, és a vér olyan vörös, friss, és úgy csillog, hogy belevakulok. Kezia megérinti a vállamat. A keze melege szinte sokkol, és égeti az arcomat. Csak most döbbenek rá, mennyire áthűltem. Sokkos állapot. Reszketek, de alig vagyok tudatában. – Gyere! – mondja. – Nincsenek itt. Gyere ki innen! Nem akarok. Úgy érzem, ha elhagyom ezt a furcsa, jeges szentélyt, azzal beismerek valami nagy jelentőségű dolgot. Valamit, ami elől szeretnék elbújni, mint egy kisgyerek, aki a fejére húzza a takarót. Irracionális, eszeveszett sóvárgás tör rám, hirtelen úgy érzem, Melvint akarom. Elszörnyedek, de szükségem lenne valakire, akihez fordulhatok, aki talán osztozik abban az ürességben, amit érzek. Lehet, hogy nem is Melt akarom. Hanem azt a képet, amit őrzök róla. Valakit, aki osztozik a gyászomban, a félelmemben, a gyerekeinkben. Azt akarom, hogy átöleljen. Azt akarom, hogy azt mondja, minden rendben lesz, még akkor is, ha tudom, hogy az a Mel egy hazugság, és mindig is az volt. Még akkor is. Kezia kivonszol a szobából. A titkos szobát nyitva hagyjuk, és lerogyok az egyik konyhaszékre, arra, amelyiken Lanny a reggelinél ült. Minden tárgyhoz emlékek tapadnak: az ujjlenyomatok az asztalon, a nagyrészt üres sótartó, amit 205

Connort kértem meg, hogy töltsön újra, de elfelejtette. Lanny egyik koponyás hajcsatja szétszórva hever a szék alatt a padlón. Egy selymes szál még mindig bele van akadva. Felveszem, lazán a kezembe fogom, és amikor az orromhoz emelem, érzem a haja illatát. A szemem megtelik könnyel. Sam most ott ül mellettem, a keze az enyém közelében hever az asztalon. Fogalmam sincs, mikor ült oda. Olyan, mintha egy időugrás következtében egyszer csak megjelent volna. A valóság megint készül összeomlani. Minden olyan távoli, de Sam bőrének melege még két centi távolságból is úgy sugárzik felém, mint a napsütés. – Gwen – szólal meg. Beletelik egy másodpercbe, mire feldolgozom, hogy igen, ez az én nevem, legalábbis arra tanítottam magamat, hogy elhiggyem, ez a nevem. Felemelem a fejem, és ránézek. Van valami a pillantásában, ami megnyugtat. Kicsit kirángat a sötétségből egy némileg reménytelibb helyre. – Gwen, meg fogjuk találni őket, rendben? Meg fogjuk találni a gyerekeket. Van valami ötleted… Félbeszakítja a mobilom csörgése. Kapkodva nyúlok érte, lecsapom az asztalra, kihangosítom, és megnyomom a hívásfogadást anélkül, hogy megnézném, ki az. – Lanny? Connor? Egy ismeretlen hang válaszol. Egy férfi hangja. Valószínűleg mesterségesen el van torzítva, hogy ne lehessen felismerni. – Azt hiszed, megúsztad, amit műveltél, te beteg ribanc? Elmenekülhetsz, de nem bújhatsz el. És ha megtalálunk, azt fogod kívánni, bárcsak az elbaszott férjed téged lógatott volna fel és nyúzott volna meg élve! Készületlenül ér, elakad a lélegzetem, egy másodpercig nem bírok megmoccanni, gondolkodni. Sam hátradől a székén, mintha gyomorszájon vágták volna. Kezia, aki eddig előrehajolt, elhúzódik. A szavakból áradó gyilkos jókedv még így, a torzító által eljellegtelenítve is sokkoló. Úgy érzem, fél órába telik, mire meg bírok szólalni, bár valójában nem lehet több egy szívdobbanásnyi időnél. – Add vissza a gyerekeimet, te szemét! – üvöltöm. A vonal másik végén csönd támad. Mintha rajtakaptam volna. Mintha olyasmit mondtam volna, ami nincs benne a forgatókönyvben. Aztán a torzított hang, amiből az algoritmus a meglepetés legkisebb jelét is kivonta, azt mondja: – Mi a fasz? – Jól vannak? Ha bántottad a gyerekeimet, te geci, megtalállak, és darabokra téplek… – Ezt már állva mondom, miközben elgémberedett 206

karjaimra támaszkodva a telefon fölé hajolok. A hangom olyan éles, hogy szinte vág, és olyan hangos, hogy bármit darabokra tudna zúzni. – Én nem… áh… bassza meg! A picsába! – A vonal egy reccsenéssel megszakad, és a telefon megnyugtató dallama tudatja velem, hogy elvesztette a jelet. Lerogyok a székre, megfogom a telefont, és végighúzom rajta az ujjam, hogy megnézzem a hívásazonosítót. Rejtett szám volt természetesen. – Nem tudott róla – szólalok meg. – Még azt sem tudta, hogy eltűntek. Számítanom kellett volna erre. A címünk nyílt titok volt. Valaki, aki elég közel került hozzánk, kiszivárogtatta, fotókat készített. Bizonyára Mel is terjesztette a számomat. Hasonló hívások valóságos áradatára számíthatok: halálos fenyegetésekre, nemi erőszakkal való fenyegetésre, ijesztgetésekre, hogy megölik a gyerekeimet, felgyújtják a házunkat, megkínozzák a szüleimet. Mindezen már túl vagyok. Már alig van valami, ami még meg tudna döbbenteni, ha az Elmebeteg Hordáról van szó. Azzal is tisztában vagyok, amit a rendőrség minden egyes alkalommal elmond, valahányszor bejelentést teszek a fenyegetésekről, hogy ezeknek a szomorú, beteg emberkéknek a többsége soha nem fogja valóra váltani a gonosz ígéreteit. Számukra az élvezet a pszichológiai károkozásban rejlik. Ez a troll nem azért tette le, mert hirtelen lelkifurdalása támadt amiatt, amit velem művelt. Hanem azért, mert meglepődött, és nem akart belekeveredni egy emberrablási ügybe. Az a jó ebben, hogy legalább biztosan nem fog hívni többet. De majd megteszi helyette száz másik. Kezia kiveszi a telefont a kezemből, és ezzel kiszakít a gondolataim közül. – Majd én felveszem helyetted, amíg ki nem találjuk, hogyan kezeljük a helyzetet, jó? – mondja. Bólintok, bár tudom, hogy ez csak egy csel, hogy megszerezhesse a telefonomat bizonyítékként. Sam elfordítja a tekintetét, mintha szégyenkezne. Azon tűnődöm, vajon annak idején ő is hagyott-e egy-két dühös üzenetet az üzenetrögzítőmön. Esetleg küldött-e pár őrjöngő e-mailt valami névtelen postafiókról. Valószínűleg nem ő írta az igazán szociopata dolgokat. Az ő levelei inkább fájdalomról, valódi veszteségről és jogos haragról árulkodhattak. Most azt kívánom, bárcsak aláírta volna őket, bárcsak őszinték lettünk volna egymáshoz, bárcsak megértettük, láttuk volna egymást a kezdetektől. A rendőrség nem késlekedik sokáig. A ház megtelik nyüzsgéssel. Minket kitessékelnek, mialatt a rendőrség tüzetesen átvizsgálja a helyszínt, és megkezdik a nyomozást. Prester is megérkezik egy másik, fiatalabb nyomozóval – rajta kívül mind túlságosan fiatalnak néznek ki ahhoz, hogy 207

bármiféle tapasztalatuk legyen –, és amikor meglátja, hogy ott állok Keziával és Sammel, megcsóválja a fejét. Arra a tényre, hogy Sam is velünk van, felhúzza a szemöldökét, és látom rajta, hogy átértékeli a korábbi véleményét és feltételezéseit. Kíváncsi vagyok, most újra elkönyvel-e bennünket Sammel bűntársaknak. Ha igen, akkor az bizonyos szempontból kínosan valószerűen hangzik. Nekünk Sammel van közös múltunk, még ha én eddig nem is tudtam róla. Valóban ismerjük, és valamilyen szinten most már kedveljük is egymást. Belefájdul a fejem abba, hogy megpróbálok úgy gondolkodni, mint Prester, de van egy olyan érzésem, hogy most már egész más színben lát minket. – Mondjon el mindent! – utasít. Ha egyszer elkezdtem, nem tudom abbahagyni. 208

12 NEM AKAROM ELHAGYNI A HÁZAT, de itt maradni sem szeretnék… Ez már nem az a biztonságos menedék, ami volt. Elrontották, feltörték, mint azt a házat odaát Wichitában, és kiderült, hogy valami ocsmányság van odabenn. Bár ezúttal nem Melvin gonosz műve. Ez a ház már nem otthon többé, mert hiányzik belőle valami… valami, ami számomra otthonná tesz egy házat. A verandán ülünk Presterrel, aki részletesen kikérdez engem és Samet. Kezia is ott van a közelben, és amikor szükséges, megerősíti, amit mondunk. Elképzelem az időrendi sorrendet, amit Prester felvázol a notebookjában. Azon gondolkozom, vajon hová teszi benne a piros csillagot, ami azt az időpontot jelöli, amikor valaki behatolt az otthonomba, és kitépte a szívemet. Bizonyára még mindig azt hiszi, hogy akár én is tehettem, de már nem érdekel. Meg kell találni őket. Muszáj hinnem abban, hogy jól vannak – meg vannak ijedve, de jól vannak. Hinnem kell abban, hogy a vér művér vagy állati vér, amit csak azért hagytak ott, hogy rám ijesszenek. Hogy hamarosan be fog futni egy váltságdíjat követelő telefonhívás. Hogy az igazság bármi, bármi más, mint az a borzalom, amire ösztönösen gondolok. Megadom Presternek a gyerekek mobiltelefonszámát, aki odaadja őket Keziának. – A telefonjaik ki vannak kapcsolva, és GPS-szel sem tudom pingelni őket – közli a lány, amikor fél óra múlva visszatér. – Hát ez nem lep meg – jelenti ki Prester. – Manapság már minden hülye, aki szokott tévét nézni, tudja, hogy meg kell szabadulnia a mobiloktól – mondja fejcsóválva, és becsukja a notebookját. – A megye összes rendőre a maga gyerekeit keresi, Ms. Proctor, de addig is el kell nekem mondania, mi történt ma reggel azután, hogy Claremont kolléga magánál reggelizett. – Már elmondtam. – Mondja el még egyszer. – A tekintete hűvös és könyörtelen, és abban a pillanatban vegytiszta, célzott gyűlöletet érzek vele szemben, mintha ő lenne az, aki fogva tartja és rejtegeti előlem a gyerekeimet. – Pontosan kell tudnom, 209

hogy történt. Mit csinált, miután kikísérte a kollégámat? – Bezártam az ajtót. Bekapcsoltam a riasztót. Elmosogattam. Felhívott telefonon a volt férjem. Fogtam a fegyvertokot, a pisztolyomat és a fegyvertáskát. Felvettem egy kapucnis kardigánt. – És bekopogott a gyerekek ajtaján? Szólt nekik, hogy elmegy? – Szóltam Lannynek. Megmondtam neki, hogy egy órát leszek távol. Aztán megkértem Keziát, hogy figyelje a házat. Bólint, és én arra gondolok, biztosan elítél, amiért magukra hagytam őket, de egy lezárt, megerősített, pánikszobával ellátott házban voltak, és világos utasításokat hagytam arra az esetre, ha bármi, bármi rossz történne. És egy rendőrautó strázsált a bejárat előtt. Egy óra volt az egész. Igaz, húsz perccel több lett, mert megálltam Samnél, ami alatt valaki megpróbálta megölni őt. Egy óra húsz perc. Ennyi idő is elég volt, hogy darabokra hulljon az életem. – Szóval azt mondja, nagyjából fél óra telhetett el aközött, hogy Kezia reggeli után elhagyta a házat, és maga elindult felfelé a dombra? – Láttam, amikor elhaladt a házam előtt – szól közbe Sam anélkül, hogy kérdezték volna. – Annyi lehetett. Majdnem pontosan egy óra telt el, hogy felment a lőtérre, aztán lejött, és én behívtam. Prester éles pillantást vet rá, mire Sam feltartja a kezét, és hátradől a székén. De igaza van. – Legfeljebb fél óra telhetett el, mire elhagytam a házat – válaszolom Presternek. – És Sam látott elhaladni az úton. Nézze, ez az egész nem számít. Kérdezze meg Keziát! Ő beszélt a lányommal. – Most nem foglalkozom azzal, ő mit mond. Tehát. Fél óra múlt el aközött, hogy Claremont utoljára látta a gyerekeit, és aközött, hogy látták magát felfelé menni a lőtérhez egyedül. Így volt? – Azt hiszi, fél óra alatt lemészároltam a gyerekeimet, és valahogy eltüntettem őket, aztán elmentem futni, és mindezt anélkül, hogy egyetlen vércsepp is került volna rám? – Én nem mondtam ilyet. – Nem kellett mondania! – A térdemre támaszkodva előrébb ülök a széken, és olyan intenzitással meredek rá, ami csak kitelik tőlem. Nem lehet kicsi, de Prestert nem hatja meg. – Soha… nem… bántanám… a gyerekeimet – mondom tagolva. Az utolsó szónál elcsuklik a hangom, a látásom elhomályosodik, de nem engedem, hogy ez megállítson. – Nem vagyok Melvin Royal. Sőt, Gina Royal sem vagyok. Az az ember vagyok, akinek lennem kellett ahhoz, hogy megvédjem a gyerekeimet azoktól, akik bántani akarták és akarják őket. Ha gyanúsítottakra van szüksége, odaadhatom az aktáimat. Talán végre egyszer valami hasznosat művelhetne velük. Nagyon szeretném a képébe dörgölni az aktákat, az aljas képeket, a 210

sokívnyi, gyilkos, erőszakos szavakkal teli papírt, amiknek az a céljuk, hogy megöljék bennem a békét és a reményt. – Ott van minden a dolgozószobámban. És beszéljen Melvinnel! Ő tud valamit erről az egészről. Tudnia kell. – Azt hiszi, a volt férje valahogyan megszökött a börtönből, és eljött egészen idáig anélkül, hogy egy lélek is látta volna? – Nem. Azt gondolom, hogy vannak emberei. Amennyire én tudom, akár bűntársa is lehetett. Megpróbálták rám varrni ezt, de nem én voltam. Az is lehet, hogy az igazi bűntársa… – Elhallgatok, mert rájövök, hogy őrültségnek hangzik, amit összehordok, még a saját magam számára is. Melvin Royalnak nem volt bűntársa. Nem volt rá szüksége. Ő volt a király a maga kis sajátos, szörnyűséges királyságában, és nem tudom elképzelni, hogy bárkivel megosztotta volna. De hogy lettek volna követői? Persze. Azt imádná. Mindig is úgy gondolt magára, mint afféle karizmatikus, befolyásos szektavezérre. Ha már ő maga nem tud kínozni engem, biztos nagyon tetszene neki az ötlet, hogy másvalaki tegye meg helyette, az ő parancsára. De Prester máris a fejét rázza. – Ellenőriztem az exét – mondja. – A fickót nagyon rövid pórázon tartják. Egyáltalán nincs számítógépes hozzáférése. Kap pár könyvet havonta, beszélhet az ügyvédjével, és kaphat néhány levelet, de a börtön tisztviselői mindet előre ellenőrzik. Szokott kapni… nos, mondhatjuk úgy, rajongói leveleket nőktől, akik szerint nem rossz ember, csak félreértik. Egyikük szeretne hozzámenni. Melvin azt mondja, gondolkozik rajta, mivel, ahogy ő fogalmaz, a felesége elhagyta. – Ellenőrizné, hogy… – Már megtettem – feleli, megelőzve a kérdésemet. – A reménybeli következő Mrs. Royal nem hagyta el az otthonát, ami ráadásul Alaszka kieső részén van. Majdnem ugyanolyan feltűnő lenne, ha onnan elindulna, mint Melvin. A helyi zsaruk azt mondják, zakkant a nő, de ártalmatlan. A kansasi állami erők már nyomoznak Melvin minden levelezőpartnere után, de nincsenek sokan. – Nem kapják el az összes levelezését. Nem tudom, hogyan juttatja ki a nekem szánt leveleit, de valahogy sikerül neki. – Már vizsgáljuk ezt is. Ahogy a Mr. Cade házánál történt lövöldözést is. És a hamis rendőri riasztást. Valamint a telefonhívást, amit maga kapott. Jelenleg elég sok kérdésre keressük a választ, de olyan gyorsan dolgozunk, ahogy csak tudunk. – A könyökére támaszkodva előrehajol. – A gyerekei barátait is vizsgáljuk. A közösségi médián nem sok mindent találtunk… 211

– Szerintem tudja, hogy miért. – Nos, igen. De ha van bárki, akivel úgy gondolja, beszélnünk kellene, akkor mondja meg. Minden lehetséges szálnak a végére kell járnunk most rögtön. Amiről nem beszél, döbbenek rá, azok az esélyek. A kőkemény valóság az, hogy ha a gyerekeim egyáltalán még életben vannak, akkor az valószínűleg már nem sokáig lesz így, különösen akkor, ha olyasvalaki rabolta el őket, akinek elszámolnivalója van velem vagy Melvinnel. És még kevesebb idejük van hátra, ha a tóban talált lányok gyilkosa vitte el őket. Eszembe jut a vér, és megint úgy érzem, fojtogat a kudarc lehetősége. Még mindig megfeledkezem valamiről. Képtelen vagyok megragadni, mi az. Valami, amit láttam, valami, aminek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, és most képtelen vagyok eléggé lelassítani az agyamat ahhoz, hogy nyakon csípjem ezt az egy gyötrő, suttogó, megfoghatatlan dolgot. Connorról van szó. Valamiről, ami Connorral kapcsolatos. Behunyom a szemem, és megjelenik előttem, ahogy ma reggel láttam: az én komoly fiam, csendes, magának való, bájosan kocka. Kocka. Próbálom megragadni ezt a gondolatot, de nem tudom, mert darabokra hullik, amikor Prester megszólal. – Velem kell majd jönnie az őrsre. Itt nagyon sok tennivaló van, és nem szeretném, ha útban lenne. Mr. Cade, szeretném, ha ön is csatlakozna hozzánk. Több információra van szükségünk ezzel a lövöldözéssel kapcsolatban. Mondok valami semmitmondót, valami beleegyezés-félét, de nem gondolom komolyan. Az agyam gyorsan, túl gyorsan pörög, a gondolataim ezerfelé száguldanak, és semminek sincs értelme. De egyvalamit megtehetek, jövök rá. Egyetlen dolgot. Visszakérem a telefonomat, és írok egy üzenetet Absalomnak. Valaki elvitte a gyerekeimet. Nem tudom, ki. Segíts. Megnyomom a „Küldés” gombot, nem tudván, hogy egy imát küldök a sötétségbe, vagy egy kétségbeesett kiáltást. Nem haragudhatok rá, ha nem akar belekeveredni ebbe az egészbe. Absalom az internet végtelen, sötét óceánjába hajított palack, és az internet – mint azt jól megtanultam – nem egy barátságos hely. Nem érkezik válasz. Megkérem Prestert, hogy várjon. Ő türelmetlenül, de megteszi teljes öt percen keresztül. Aztán elveszi tőlem a telefont, és elzárja egy bizonyítékos tasakba. Ha meg is szólal, már nem hallom, mert beleteszi egy barna kartondobozba, amiben majd elviszik a bizonyítékokat a házból Nortonba. Ez már nem az otthonom, többé már nem. Csak téglák, fa és acél halmaza egy félkész 212

terasszal. Sajnálom, hogy nem lett befejezve, és nem ülhettünk ki legalább egyszer Sam, én és a gyerekek. Legalább egy boldog emlékem lenne erről a helyről. Sam a kezét nyújtja felém, mire értetlenül meredek rá, amíg rá nem jövök, hogy Prester ott vár ránk a szedánnál. Ideje indulni. Nem jövök vissza ide többet, nyilall belém. Így vagy úgy, de ez már nem otthon többé. A kihallgatószoba a rendőrőrsön már fárasztóan ismerősnek tűnik egészen az asztal levert sarkáig. Várakozás közben nyugtalanul tovább feszegetem a körmömmel. Samet természetesen egy külön szobába vitték kihallgatni, Kezia pedig egyenruhába bújt, és csatlakozott a járőrözőkhöz, akik a gyerekeim után kutatnak. Nem nagyon bízom a rendőrségben, bár Prester nyugodt és logikus beszédet tartott nekem útlezárásokról, helyismeretről és arról, hogy a környék legjobb nyomkereső kutyái próbálják megtalálni a Connor hálószobájából származó szagnyomot. Gyanítom, a legtöbb, amit el fognak érni, hogy a kutyák majd elvezetik őket egy helyig, ahol korábban egy autó, egy teherkocsi vagy egy furgon állt. Azt latolgatom, hogy a furgon, amit Javier el akart nekem adni, a megfelelő szögben parkolva tökéletes lenne a célra… az utasülés mögött tolóajtó van, és ha az ember ferdén a bejárat elé áll… Tökéletes fedezék, hogy öntudatlan fiatal testeket kivigyen a házból, berakja és bezárja őket a kocsiba. A kutyák nem fognak elvezetni hozzájuk. Csak addig a helyig, ahol legutoljára voltak. Talán az útig. Amíg be nem szálltunk az autóba, nem vettem észre, de a nehéz, nedves levegő sötétre váltott a fejünk felett, az égre összetapadt felhőgomolyagok rétegződtek, és miközben a kihallgatóhelyiségben várakozom, meghallom a kezdődő eső halk dobolását. Az esőét, ami elmossa a szagnyomokat. Az esőét, ami elmossa a nyomokat, a bizonyítékokat, és mindent tisztára töröl, mígnem a gyerekeim holtteste lassan fel nem emelkedik, és sápadt húsbuborékként át nem töri a felszínt. Az arcomat a tenyerembe temetem, hogy elfojtsam a sikoltásomat. Sikerül tompítanom, de azért valaki meghallja odakint, kinyitja az ajtót, és homlokát ráncolva benéz, aztán becsukja, amikor látja, hogy nem vérzem, és nem ájultam el. Nem tudom, más eltűnt gyerekek szüleivel hogyan bánnának, de ami Gina Royalt illeti, ő mindig is gyanúsított marad. Prester nem sieti el, hogy visszatérjen. Mire végre megérkezik, az eső sistergő viharrá erősödött a tetőn, s bár nincsenek ablakok, hallom a távoli mennydörgést, ahogy végiggördül a 213

dombok között. Észrevehetően hidegebb és nedvesebb lett idebent. A nyomozó egy valószínűleg a büféből elvett törülközővel törölgeti a vizet az arcáról és a hajáról, és próbálja leitatni a nagyját az öltönyzakójáról. A csepegő víz sötét csillagokat alkot a padlón, és nekem eszembe jutnak a foltok Connor szobájában. Mostanra már biztosan bebarnultak, és többé már nem úgy néznek ki, mint ahogy az emberek a vért elképzelik. Connor vére már többórás, és én itt üldögélek ebben a szobában fázva, reszketve, kétségbeesetten, és Prester épp azt magyarázza nekem, hogy még mindig nem találta meg őket. – Javier Esparzát sem találjuk – közli. – Sophie a lőtérről azt mondja, horgászkirándulásra ment. – Hát ez nagyon kézenfekvő. – De nem bűncselekmény. Errefelé nem. Norton lakosságának tíz százaléka bármely tetszőleges időpontban éppen odavan kempingezni, horgászni vagy vadászni. De keressük. Ellenőrizzük a kempingeket, és kértünk egy helikoptert Knoxville-ből. Kell egy kicsit várnunk, amíg szabad lesz, de küldik. Végigvezet a Stillhouse Lake környéki terület térképén, keresőcsapatokról, útlezárásokról beszél, és arról, hogy minden helybeli lakost ellenőriznek. Én mesélek neki Johansenékről, akik a fényes SUV-jükben ülve félrenéztek, és hagyták volna, hogy megverjenek minket, vagy valami még rosszabbat műveljenek velünk. A kezem ökölbe szorítva rányomom az asztalra. Észreveszem, hogy ott, ahol a fa le van verve, a keményebb felső réteg egy kicsit felgörbült, és éles. Némi ügyeskedéssel az ember elvághatná vele a csuklóját. – Elmehetek? – kérdezem halkan. Prester rám néz az olvasószemüvege fölött, amit a térképnézéshez tett föl. Most úgy fest, mint egy unalmas főiskolai tanár. Mintha a gyermekeim szörnyűséges elrablása csak valami elvont feladvány lenne. – Szeretném megkeresni a gyerekeimet. Kérem! – Elég kemények odakint a viszonyok – válaszolja. – Sár. Az esőt mintha dézsából öntenék, alig lehet látni a fák között. Az ember könnyen eltévedhet, eleshet és összetörheti magát, vagy amit csak el tud képzelni. Most a legokosabb, ha a szakértőkre bízzuk. Holnap talán jobb lesz. Jobbak lesznek a terepviszonyok, és már helikopterünk is lesz. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy most azt gondolja, jót tesz velem, vagy csak megpróbál itt tartani, ameddig csak lehet, hátha felbukkan valamilyen bizonyíték. Már más ruhákban ülök. Kezia hozott nekem egy farmert és egy blúzt a ruhásszekrényemből, de tévedhetetlen érzékkel pont azokat választotta ki, amiket a legkevésbé szeretek hordani. A többi ruhámat, a kapucnis kardigánt, a pólót, a melegítőnadrágot, a futócipőt és a zoknimat mind 214

elküldték a laboratóriumba, feltehetően azért, hogy megvizsgálják, rajtuk van- e a gyerekeim vére. Megint sikítani szeretnék, de nem hiszem, hogy Prester megértené. És semmi jó nem származna belőle. Legfeljebb annyit érnék el vele, hogy még tovább tartana itt. Úgyhogy pislogás nélkül csak visszabámulok rá. Végül felsóhajt, és hátradől a székén. Leveszi a szemüvegét, ráejti a térképre, és megdörzsöli a szemét. A tekintete fáradt. Lestrapáltnak látszik, a bőre petyhüdten lóg, mintha az elmúlt néhány napban éveket öregedett és több kilót fogyott volna. Még akár meg is sajnálnám, ha nem érezném magamat nála is rosszabbul. – Elmehet – közli. – Nem tarthatom itt. Semmilyen bizonyítékunk nincsen, kivéve, hogy maga egy nap alatt nem egy, hanem két bűncselekménynek is az áldozatává vált. Sajnálom, Ms. Proctor. Ez, tudom, nem sok, de komolyan gondolom. Fogalmam sincs, mit tennék, ha az én lányaim tűnnének el így. Már fel is álltam a székemről. – Várjon egy pillanatot! Várjon! Nem akarok várni. Ott állok vibrálva, menetre készen, de Prester feltápászkodik, és kimegy a szobából. Hallom, ahogy bezárja maga mögött az ajtót. A rohadék! Már nekiesnék, hogy betörjem, de nem marad el sokáig. Amikor visszajön, magával hozza… a hátizsákomat. És a telefonomat tartalmazó bizonyítékos tasakot. – Tessék! – Odanyújt mindent. – A fegyverét már ellenőriztük és leteszteltük. Sophie megerősítette azt, amit mondott, és Claremont kolléga vallomása is tisztázza magát. A telefonját klónoztuk. Arra gondolok, hogy nem kellett volna visszaadnia nekem a holmimat. A rendőrségnek nem szokása ilyen könnyen kiadni a kezéből a bizonyítékokat. De a fáradt tekintetéből látom, hogy aggódik a gyerekeimért és miattam. Mindkettőre jó oka is van. Fogom a hátizsákot, a vállamra kanyarítom, aztán kicsúsztatom a mobilomat a tasakból, és bekapcsolom. Még van elég szufla az aksijában, ami szerencse, mert nem ugorhatok haza a töltőmért. A telefont belecsúsztatom a hátizsákom oldalzsebébe. – Köszönöm – mondom Presternek, és elfordítom az ajtógombot. Ellenállás nélkül kinyílik, s bár egy rendőr épp akkor halad el előtte a folyosón, csak rám néz, és megy tovább. Senki sem lép oda, hogy utamat állja. Visszafordulok, és Presterre nézek. Legyőzöttnek és frusztráltnak látszik. – Szóljon, hogy smirglizzék le annak az asztalnak a sarkát – mutatom neki. – Valaki még felvágja vele az ereit. A tekintetével követi, ahová mutatok, aztán odanyúl, és végighúzza rajta az ujját. 215

Nem tudom, akar-e mondani valamit, de még mielőtt megszólalhatna, én már kifelé megyek az egyterű irodahelyiségen keresztül. Elkapom az első nyomozót, akit látok – az a fiatal az, aki reggel kávét hozott Presternek –, és megkérdezem tőle, hol van Sam Cade. Azt mondja, kint van valamelyik keresőcsapattal, mire közlöm vele, hogy valakinek oda kell vinnie. Az arcáról lerí, hogy úgy gondolja, nem azért van ott, hogy engem fuvarozzon. – Majd én odaviszem – szólal meg egy hang mögöttem. Megfordulok, és Lancel Grahamet pillantom meg. Nincs egyenruhában. Könnyű flanelinget, kopott, régi farmert, túrabakancsot és legalább egynapos szőke borostát visel. Úgy fest, mintha valami skandináv utazási hirdetésből lépett volna elő. – Épp oda tartok én is. Sajnálom, Gwen. Kempingezni voltunk a fiúkkal a hegyekben. De rögtön jöttünk is vissza, amint meghallottuk, mi történt a gyerekekkel. Te jól vagy? Nyelek egyet, és bólintok. Az együttérzése, az igyekezet, amivel rám néz, hirtelen letaglóz. A kedvesség kemény dolog. A nyomozó, aki egyáltalán nem néz rám, nehogy véletlenül megfertőzzem sorozatgyilkos-hozzátartozó- betegséggel, megkönnyebbültnek látszik. – Oké – veti oda Grahamnek. – Tedd azt! Az a benyomásom, hogy nem barátok, de még csak nem is túl barátságosak egymással. Graham mindenesetre egy pillantást sem veszteget a fickóra. Előremegy, ki a napellenző alatti ajtókon. A levegő hidege váratlanul ér. A lélegzetem halvány, fehér felhő. Az esőtől, ami ezüstösen csillogó függönyként zuhog, csak a fejünk feletti, tompa négyszög alakú tető véd meg. A távolban piros és zöld közlekedési lámpákat, valamint a parkoló fölött utcai lámpák derengését látom, de a részletek elmosódottak. – Várj meg itt! – mondja Graham. Kocogva beleveti magát az esőbe. Körülbelül egy perc múlva visszajön egy masszív SUV-t vezetve, ami megjárhatott már egy-két durva utat, mert olyan sáros, hogy a mostani monszun sem képes teljesen lemosni. Sötétszürke vagy fekete lehet. Az utcai lámpák narancsszínű fényénél nehéz megmondani. Kinyitja az elülső utasajtót, mire gyorsan bemászom, de így is kapok egy adag hideg vizet, ami a fejemre lapítja a hajamat, és jeges ujjak módjára végigfut a nyakamon meg a hátamon. A hátizsákom lecsúszik a padlóra, és beleolvad a lábtér sötétségébe. Megy a fűtés, így a figyelmességért hálásan melegíteni kezdem a kezemet. – Hová megyünk? – kérdezem. Sebességbe rakja a kocsit, mire az automatikus ajtózár hangos kattanással 216

lezárja az ajtókat. Becsatolom a biztonsági övemet. Ez az autó sokkal magasabb, mint a dzsipem. Olyan érzésem van, mintha egy emeletes buszon ülnék. De azt el kell ismernem, hogy simán megy. Graham a parkolóból kijőve ráhajt Norton eső áztatta, majdnem kihalt utcáira. – Meg akartad találni Sam Cade-et, nem? – kérdezi. – Kivittem a terepre fel, a házam mögötti dombra. De elég durva a helyzet odakint. Az egyik felfelé tartó keresőcsapathoz csatlakozott. Nem biztos, hogy könnyű lesz megtalálni. Biztos ezt akarod csinálni? Nincs máshova mennem. Az biztos, hogy nem mehetek vissza abba az elcsúfított, tönkretett házba, amiből hiányoznak a szeretteim. Egyáltalán nem vagyok az időjárásnak, különösen a hidegnek és az esőnek megfelelően öltözve, de nem megyek haza. Azon gondolkozom, hogy felhívom Samet, de kint van a keresőcsapattal, korántsem biztos, hogy meghallja a telefoncsörgést ebben a káoszban. A hátizsákom vibrálni kezd a lábam mellett, és egy másodpercig nem értem, miért. Aztán eszembe jut, hogy beletettem a mobilomat, nehogy megázzon. Előrehajolok, és kiveszem. A szám privát, de nem kockáztathatok, ezért felveszem. Egy újabb troll az. Ez maszturbál, miközben közli velem, hogy le fogja nyúzni a bőrömet. Kinyomom a hívást. Eközben meglátom, hogy két üzenetem is jött. Mindkettő privát számról. – Bármi fontos? – kérdezi Graham. – Nem. Csak egy troll, aki attól indul be, hogy engem kínoz – válaszolom. – Ezzel jár, ha valaki Melvin Royal felesége volt. Én nem ember vagyok számukra. Csak egy célpont. – Az kemény – jegyzi meg. – El kell ismernem, nagyon tökös vagy, hogy így egyben tudtad tartani a családodat, és megpróbáltál továbblépni. Nem lehetett könnyű. – Nem volt az – erősítem meg. A családom nincs egyben, és ez úgy fáj, hogy nehezen veszem a levegőt. – Nem az. – Kicsit meglep, hogy Prester visszaadta a telefonodat. Általában ott tartják, és figyelik a bejövő hívásokat a rendőrségen. Gondolom, biztos van rajta valami nyom. – Azt mondta, klónozták. Talán elkapják ezeket a seggfejeket, akik hívogatnak. Miközben beszélek, megnézem az első üzenetet. Absalomtól jött, mert a végén ott van az a különleges jel, amit aláírásként használ. Azt írja: Lakik közel hozzád egy zsaru. Csekkoltam. Megbízható arc. Ez megdöbbent, mert Absalom mottója az, hogy sose bízz meg zsaruban. Kitörlöm. Kétségbeesetten reménykedtem, hogy van valami megbízható infója a gyerekekről, de semmi olyasmit nem írt, amit ne tudnék már amúgy is. 217

Az az érzésem, hogy kezd kihátrálni a problémáinkból. – Túl rossz az idő ahhoz, hogy most kimenj – véli Graham. – Visszafordulok, és elviszlek hozzám. Ma éjjel a kanapén alhatsz, és majd hajnalban csatlakozol a keresőkhöz. Mit szólsz? – Nem. Muszáj… Muszáj keresnem, ha a keresőcsapat még odakint van. Megoldom. Graham enyhe homlokráncolással néz rám. – Ebben a ruhában aligha. A bakancs okés, de egy óra alatt ki fogsz hűlni az esőben abban, ami rajtad van. Az ülésed mögött van egy kabát. Azt felveheted. Leteszem a telefont. Benyúlok az ülésem mögé, és a padlón egy szőrmével szegett kapucnis dzseki selymes anyagát tapintom ki. Magam felé húzom, és közben a kézfejem súrolja a mögöttem lévő ülés alsó részét, amire rá van kenődve valami. Valami nedves és ragacsos. Kiszabadítom a kabátot, és ahogy az ölembe húzom, észreveszem, hogy a kezem bütykeit valami gépolajszerű anyag borítja. Elveszek egy papír zsebkendőt az ülések közötti tartóból, és letörlöm, de közben arra gondolok, ez nem olyan, mint a gépolaj. Ahogy felemelem a kezem, megcsap az összetéveszthetetlen rezes szag. Az a folt a kézfejemen egyáltalán nem gépolaj. Már elhagytuk Nortont, és Graham erősen tapossa a gázpedált. Gyorsabban száguldunk a kelleténél ezeken a nedves utakon. A tó felé vezető emelkedő nem egyéb fekete falnál, amin a fényszórók fénye felgyújtja az esőcseppeket, előttünk pedig szürke, jellegtelen út hullámzik. A kézfejemen vér van. A felismerés kisöpör belőlem mindent, hirtelen tisztának, könnyűnek és üresnek érzem magam, és egy pillanatig úgy érzem, lehet, hogy elájulok az egésznek a súlyától. Lancel Graham SUV-jében vér van. És egyszerre minden, minden elkezd értelmet nyerni. De ezt nem merem kimutatni. Tisztára törlöm a kezemet, gombóccá gyűröm a zsebkendőt, zsebre dugom, aztán megkérdezem: – Biztos, hogy Kyle nem bánja, ha kölcsönveszem ezt egy időre? – Valószínűleg tényleg a fia dzsekije. Olyan jellegzetes kamaszfiúszaga van. – Egyébként valamit kiönthetett ott hátul. – Ja, igen, azt föl akartam takarítani. Elütöttünk egy őzet, és beraktam a kocsiba a tetemet. A rendőrségre menet kidobtam a házunknál. Bocsánat – magyarázza Graham. – Figyelj, Kyle-t nem zavarja, ha felveszed a kabátját. Hordd csak nyugodtan, ameddig kell. Van neki elég kabátja. Olyan kellemes hangja van. Összetett, árnyalt, barátságos. Kész magyarázattal állt elő a vérre, de én már nem igazán érzek se ezt, se azt. Zsibbadtnak érzem magam. Mintha igazából nem is lennék itt. Csak egy agy vagyok, ami puzzle-darabokat rakosgat egymás mellé. Az összes érzelmem 218

elapadt, mint amikor egy véna összeszűkül, hogy csökkentse a vérveszteséget. Ez a sokk, jövök rá. Sokkos állapotban vagyok. Nem baj. Ez még a hasznomra lehet. Eszembe jut, amikor – úgy tűnik, egy örökkévalósággal ezelőtt – eljött hozzánk, hogy visszaadja a fiam telefonját… vagyis egy telefont, ami pontosan úgy nézett ki, mint a fiam telefonja. Egy másik eldobható készülékre könnyedén rá lehetett másolni a telefonja tartalmát, azt a pár telefonszámot és szöveges üzenetet. Lehet, hogy klónozta, ahogy Prester az enyémet. Lemásolhatták. Még a számot is megduplázhatták. És ami visszajött a házunkba, az egy másik telefon lehetett. Egy olyan telefon, ami lehallgathatott minket, sőt, a kamerája még figyelhetett is bennünket, ha elöl hagytuk. Látom magam előtt, ahogy Connor ágya mellett hever, és megfigyeli a szokásainkat, a beidegződéseinket. Megfigyeli, hogy a fiam mikor kel és mikor fekszik. Még az is lehet, hogy a riasztó csipogását is fel tudta venni, amiből kitalálhatták a jelszavainkat. Bár talán az lehetett a legkönnyebb. Valószínűleg Graham egyszerűen megnézte, mit ütök be, amikor aznap este átjött. Valami megreped bennem egy picit. Ahogy a sokk kezd elmúlni, és megindul a vérzés, rám tör az első vad pánikroham. Behunyom a szemem, és megpróbálom folytatni a gondolkozást. Mert ez életem sorsdöntő pillanata. Az autót nehéz csönd üli meg. A kiváló zajcsillapítás az eső zuhogását tompa, egyhangú sistergéssé mérsékeli, mintha távoli csillagok sikolya lenne. Mögöttünk nincsenek autók az úton, nem közelednek felénk ragyogó, barátságos fényszórók. Ennyi erővel akár egyedül is lehetnénk a világon. A telefonom megint megrezdül. Úgy tartom a kabátot, hogy eltakarja, és elolvasom a második üzenetet. A nortoni rend.ségen vunk. Hol vagy? Sam Cade-től jött. Nem a hegyen van a keresőcsapatokkal. Ez az egész út egy hazugság volt. A telefonom le van némítva, így nem csapok zajt, miközben lassan, óvatosan begépelem a válaszomat: Grahammel vok. Épp megnyomom a küldést, amikor az autó vadul oldalra lódul, és a következő pillanatban jó erősen nekicsapódok az utasülési ajtónak. A telefon kirepül a kezemből, és az utolsó pillantásból, amit rá vetek, nem tudom megállapítani, hogy az üzenet el lett-e küldve vagy sem. Utánakapok. Ezzel egy időben Graham is érte nyúl, és közben – gondolom, szándékosan – hozzácsapja az ülés aljánál lévő fémsínhez. Az üvegen csillag alakú repedés szalad szét, és eltakarja a kijelzőt. A telefon áramellátása szikrákat vetve 219

kikapcsol. – A francba! – mondja feltartva a készüléket. Megrázza, mintha ezzel varázsütésre helyre tudná állítani. Kiváló színielőadás. Aggodalmasnak tűnik, és ha nem lennék ennyire rémült és dühös, még el is hinném. Próbálom lelassítani az ereimbe áramló adrenalint, mert most nem veszem hasznát. Most gondolkoznom kell. Tervet kell kovácsolnom, mielőtt cselekednék. Hadd higgye, hogy a markában vagyok. Meg kell ölnöm ezt az embert. De előbb meg kell tudnom, hová vitte a gyerekeimet. Ezért lassan, nagyon lassan felemelem a hátizsákomat a padlóról. Az eső zúgása és a menetzaj talán elnyomja a cipzár hangját. A kezem erősen remeg a rémülettől és a szívem géppuskaszerű kalapálásától. Benyúlok a hátizsák száján, körbetapogatok, és kitapintom a fegyvertáska rücskös műanyag fedelét. A rossz irányba néz. Meg kell fordítanom, hogy hozzáférjek a zárhoz. Lancel gyászos arccal nézi a törött telefont. – Az isten verje meg, sajnálom! Figyelj, valószínűleg az őrsön megvannak a hívásaid másolatai. Megkérdezzem őket? Választ sem várva előveszi a saját telefonját, és látszólag hívást kezdeményez. A kijelzője legalábbis felvillan. Valóságosnak látszik, de ettől még egy magnófelvétellel is beszélgethet. – Hé, Kez… Épp most kúrtam szét Ms. Proctor mobiltelefonját. Igen, tudom. Én hülye, elejtettem, és tropára ment. Figyelj, fogjátok a hívásait? Fel is veszitek őket? – Rám pillant, és valódinak látszó megkönnyebbüléssel elmosolyodik. – Jól van. Az jó. Kösz, Kez. – Kinyomja a hívást. – Semmi gond. Figyelik a hívásokat. Kez fel fog hívni, ha van valami hír a gyerekeidről, oké? Az egész egy színjáték. Tuti, hogy nem hívta fel a rendőrséget. A fegyvertáska súlyosan hever a hátizsákban. Ha túl feltűnő mozdulatot teszek, akkor meg fog ütni, és egy jól irányzott ütés egy ekkora pasastól, ilyen közelről, akár padlóra is küldhet. Meg kell próbálnom uralkodni a félelmemen. Muszáj. Centiméterről centiméterre felemelem a táskát, és az oldalára fordítom. Egy örökkévalóságba telik. Imádkozom, hogy Graham ne tudja megállapítani, mit csinálok. Az autóban mély homály van, és egy nagyon sötét úton haladunk, de látom, hogy oldalra pillant. Sikerül megfordítanom a fegyvertáskát, de ez a csuklópántos oldala. Még kétszer meg kell fordítanom, hogy a zárhoz férjek. Szeretnék sírni, üvölteni, hozzávágni a hátizsákot a fejéhez, de abból egyelőre semmi előnyöm nem származna. Itt semmiképpen nem, ezen a kihalt úton, ezen az esős éjszakán. Biztos, hogy van nála fegyver. 220

És az is, hogy sokkal könnyebben hozzá tud férni az övéhez, mint én az enyémhez. Ha nem sikerül uralkodnom magamon, ha az érzelmeimre hallgatok, akkor veszíteni fogok. Okosabbnak kell lennem egy pszichopatánál. Ráfordulunk a Stillhouse Lake-hez vezető útra. Ma este nincsenek hajók kint a tavon. Minden ház, ami mellett elhaladunk, fényesen ki van világítva, hogy távol tartsák a sötétséget és a szörnyeket. A lehajtónál, ami Johansenék házához vezet, ő balra fordul, fel a dombra. Elhaladunk a felhajtójuk mellett. Látom, hogy a párocska ott áll a konyhában, vörösboros pohárral a kezükben. Épp megterítik az asztalt, és közben beszélgetnek. Vadidegenek meghitt kis élete. A következő pillanatban a normalitásnak ez a hátborzongató szelete eltűnik a szemem elől. Továbbmegyünk. Jobbra megpillantom Graham házát. Hamisítatlan falusi tanya, terpeszkedő farmerház, ami fütyül az eleganciára, nem úgy, mint Johansenék modern, négyszögletes üvegmonstruma lejjebb az úton. A téglák elütő színéből látszik, hogy több generáció is épített rá. A ház előtt egy másik SUV áll, valamint egy pár trail kerékpár és egy quad. Egy vontatón egy középméretű hajó várakozik arra, hogy vízre bocsássák. Az összes szükséges kellék a tóparti álomélethez. Elhaladunk a háza mellett. Az út egyenetlenné válik. A kerekek pattognak, elsüllyednek a sárban, mert egyre kevesebb a kavics az úton. Elszalasztottam a lehetőséget. Valamiért komolyan azt hittem, hogy meg fog állni a házánál. Az volt a tervem, hogy meglógok, eltűnök a sötétben, és leadok egy-két lövést Johansenék táblás ablakaira. Be nem engednének, de erre biztosan kihívnák a rendőrséget. De esze ágában sincs megállni. Újra megfordítom a fegyvertáskát, ezúttal gyorsabban. De az ujjaim megint csak egy sima oldalt tapintanak. – Ezen a hegygerincen tettem ki Samet – mondja. Hazudik. – Az út elmegy addig, de az után már csak vadcsapások vannak. Utol akartad érni őket, ugye? Ez az egyetlen módja. Bocs a rázós útért. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az ember játékot űz velem. A hangja halk és meleg, és cseppnyit önelégült. A műszerfal kísérteties fényében nem látom, de szerintem egy kicsit ki is pirult a sikerétől. Élvezi a helyzetet, de igyekszik nem mutatni. Ez az a rész, amit a legjobban szeret, amikor a kezében van az irányítás, és az áldozatának még fogalma sincs, mennyire elfajultak a dolgok. De én tudom. Épp fordítok egy utolsót a fegyvertáskán, amikor hirtelen ráhajtunk egy hatalmas bukkanóra, a hátizsák ugrik egyet, és teljesen kicsúszik a kezemből. Istenem! Istenem, ne! Ez rosszul alakul. Nagyon rosszul. Graham lenyúl a hátizsákért, ami beékelődött kettőnk közé. Felemeli, és 221

egyetlen szó nélkül a hátsó ülésre dobja. Érzem, hogy kezdi elunni a játékot. Kifutottam az időből. Kifutottam az időből, és nincs fegyverem. Istenem, meg fog ölni engem és a gyerekeimet, és meg fogja úszni. Cselekednem kell. Most. – Van a keresőcsapatnál rádió? – kérdezem tőle, és a rádióért nyúlok, ami a kettőnk közötti üres részbe van bedugva. – Szerintem meg kéne tudnunk, pontosan hol… Elkapja a kezemet, és egy másodpercig arra gondolok, ennyi volt, és elkezdem sorra venni a lehetőségeimet. A másodperc törtrésze alatt kalkulálok: az egyik keze a kormányon, a másikkal a bal kezemet szorítja. A lábai lazán kitárva. Ha odahajolok, teljes erőből tökön vághatom. Ezzel nyerhetek egy-két percet. De aztán? Nagydarab, és gyanítom, hogy gyors is. Nem ismerem a fájdalomküszöbét, de az enyémet igen. Ha meg akar állítani, élete bunyójában lesz része. Elég hosszú időre cselekvőképtelenné kell tennem ahhoz, hogy kivegyem a pisztolyomat a hátizsákomból, összerakjam és lőjek, amíg el nem árulja, hol vannak a gyerekeim. Aztán újra lőjek, amíg el nem tűnik a föld felszínéről. A mögöttem lévő tartóban van egy puska. Látom a szemem sarkából. Olyan, mint valami hosszú fém felkiáltójel. Látom a lakat himbálózását is, ahogy a kocsi zötykölődik az úton. Az a puska biztosan el van zárva. Ez nem segít rajtam. Már ugrásra készen állok, hogy mindenemet beleadva rávessem magam, amikor elengedi a kezemet, és azt mondja: – Ne haragudj, Gwen. Csak arról van szó, hogy a kütyü a rendőrség tulajdona. Nem hagyhatom, hogy csak úgy hozzányúlj. Ez elég ahhoz, hogy megállítson. A hüvelykujjával beüt valami kódot, és bekapcsolja a rádiót. A kijelző földöntúli kék fénnyel felragyog, és Graham egy olyan csatornára vált, amit én nem látok. – Kettes számú nortoni keresőcsapat, hallanak engem? Kettes számú nortoni keresőcsapat, mi a pozíciójuk? Adják meg a koordinátáikat. Meglep, hogy tovább játssza a szerepét. A félelmem nem múlik el, de kételyekkel lökdösődik. Nem tudom, mi a fenét művel. Pislogni kezdek, és visszahúzódom. Az ereimben adrenalin bugyog teljesen haszontalanul, és rázza az izmaimat. Elengedi a gombot, és hallgatózik. Statikus zaj, akár az esőzúgás. Aztán a kocsi mély kátyúba fut, és ő bocsánatkérő mosolyt villant rám, amiért el kell engednie a rádiót, hogy visszakormányozza az autót az útra. – Az időjárás néha megbolondítja ezeket a vackokat. Ráadásul a hegyek sem kedveznek a vételnek. Meg akarod próbálni? Rajta, csak nyugodtan. Rajta tartom a szemem, miközben elveszem a rádiót, megnyomom a 222

kapcsolót, és megismétlem: – Kettes számú nortoni keresőalakulat, hallanak engem? Kérem, adják meg a helyzetüket. Tudom, mit csinál. Játszik velem, ahogy Melvin játszott az áldozataival. Tesztel. Kis vágásokat ejt, hogy lássa, ahogy vérzem. Ez felizgatja. Természetesen nem érkezik válasz. Csak statikus zaj. A fénylő kijelzőre pillanatok, aztán ki a szélvédőn. Az eső mindent elhomályosít, de annyit látok, hogy közeledünk az út végéhez. Ha felérünk a tetőre, messze-messze leszünk mindenkitől. Senki sem fog idejönni az esőbe és a sárba keresni. Pont, ahogy eltervezte. Nem tudom megállapítani, mi a baja a rádiónak. Lehet, hogy rossz csatornán van, vagy Graham megrongálta az antennát. Valószínűleg használhatatlan a számomra. Felesleges még csak próbálkozni is… A gondolatom félbeszakad, amikor a sistergés frekvenciát vált, és megszólal egy gyenge hang: – Kettes számú nortoni keresőcsapat, vettem. A koordinátáink… A hang elenyészik egy újabb zajhullámban, mielőtt kettőnél több számot el tudnék kapni. Megfeledkezem a terveimről. Megnyomom a gombot. – Kettes számú keresőcsapat, ismételje meg! Ismételje meg! Lehetséges, hogy valami módon mégis félreértettem ezt az egészet? Hogy Graham tényleg az igazat mondja? Lehetetlennek tűnik, de mostanában annyiszor és akkorát tévedtem már. Újabb zaj. Ezúttal nem hallatszik kivehető hang. Próbálkozom újra és újra, s mire felnézek, a jármű dőlésszöge megváltozott, elértük az út végét a dombtetőn. Graham megállítja az autót egy óriási fa lelógó ágai alatt. Az ágakról potyogó cseppek kövérebbek és hangosabbak, mint az eső kopogása. Olyanok, mint az éles kalapácsütések. Tisztán hallom őket, amint leállítja a motort, behúzza a kéziféket, majd felém fordul. Ismét a rádióval próbálkozom, de kiveszi a kezemből, kikapcsolja, és leteszi kettőnk közé. – Semmi értelme – jelenti ki. – Mint mondtam, itt nehéz jelet fogni. Úgy tűnik, jól szórakozik, én pedig belátom, hogy nem tévedtem. Végig igazam volt. A vérrel kapcsolatban. A tetteivel kapcsolatban. Igazam volt Lancel Grahammel kapcsolatban. Sosem beszéltem a nortoni rendőrség keresőalakulatával. – Itt egyedül vagyunk, Gina – mondja. Úgy hangzik, mint egy obszcén ajánlat. Sikítani szeretnék. Szeretném tökön vágni, de tudom, hogy fel van készülve, én pedig nem. – A nevem nem Gina, hanem Gwen – emlékeztetem. – Merre ment Sam? 223

Láttam Prester térképét. Északkeletnek indult? Megpróbálom kinyitni az ajtót. De, ahogy féltem tőle, nem nyílik. Hiába. A visszavonulás utolsó reménye is meghal bennem. Most már nincs más választásom. Fel kell vennem a harcot. Eszméletlenül félek, egyedül vagyok, fegyvertelenül egy nálam sokkal nagyobb emberrel szemben. De nem veszíthetek. Egy pillanatra sem. – Ez nem lenne jó ötlet – jegyzi meg. – Csak eltévednél, és kitörnéd a nyakad. Higgy nekem, én tudom. Megpróbálom felhívni Samet. Hátha kapunk vonalat. Még mindig játssza a kisded játékát. De én már nem. Fogom a rádiót, és akkora erővel vágom hozzá a halántékához, amekkorát csak össze bírok szedni azon a szűk helyen. Kiáltás szakad föl belőlem. Fülsiketítően hangos az utasfülkében. Az ütésem felszakítja a bőrét, a sebből dőlni kezd a vér, Graham ordít és hadonászik, miközben én önkontrollomat vesztve újra és újra hozzávágom a rádiót. Már csak vakító, színtiszta dühöt érzek, és azt, hogy el akarom őt pusztítani. A műanyag borítás szilánkokra törik. Egy nagyobb darabja beékelődik az arcbőrébe. Elkábul. Átvetem magam az ő oldalára, ahol az automata ajtózár kapcsolója van, amit mereven bámulok már egy ideje, és hallom, hogy a zárak nehéz kattanással kioldódnak. Miközben visszahúzódom, ököllel tökön vágom, és látom, hogy mozdulatlanná dermed, ahogy a fájdalom végignyilall rajta. Miközben fölé hajlok, a tekintete egy pillanatra az enyémbe fúródik, és már elhúzódom, mikor meghallom az üvöltését. Felkapom a hátizsákomat a hátsó ülésről. Kilököm az ajtót, és a hátizsákomat meg a dzsekit szorosan fogva kivetem magam rajta. A keze rákulcsolódik a dzsekire, amit magam után húzok, és megrántja. A hideg sáron megcsúszom, és elveszítem az egyensúlyomat. Pánik fut végig a testemen fájdalmas nyilallásokkal. Nem engedhetem, hogy megragadjon. Elengedem a dzsekit, az ajtókeretbe kapaszkodva felállok, aztán futásnak eredek. Mert ezúttal tényleg ott liheg a szörny a nyakamban. 224

13 AMINT NYÍLT TEREPRE ÉREK, az eső hideg kés módjára hasogat, de nem lassítok. Zihálok, szinte elvakít a rettegés, de nem veszek róla tudomást. Muszáj gondolkoznom. Megsebesítettem Grahamet, de nem állítottam meg. Nem tudom, milyen fegyverei vannak. Van egy puskája, valószínűleg egy pisztolya, és kétségtelenül kései is. Nekem van a Sig Sauerem meg némi maradék lőszerem abból, amit a lőtéren vásároltam. A kabát elvesztése, döbbenek rá, végzetes hiba volt. A benyomuló hidegfront nyomán a hőmérséklet öt-tíz fokra esett vissza, amihez nyirkosság társul, és máris érzem, hogy belém mar a csípős hideg, bár a félelem és a düh melege beburkol. A föld sártól csúszós és bizonytalan, ráadásul nem ismerem ezeket az erdőket. Nem itt születtem. Javiertől és Samtől eltérően nekem nincs katonai kiképzésem. Nincs imám, amit elmondhatnék. Átkozottul nem érdekel. Nem fogok kudarcot vallani. Elérem az aljnövényzet sűrű sávját, és átverekszem magamat rajta, amilyen gyorsan csak tudom. Begyűjtök jó pár vágást és zúzódást, és tisztában vagyok azzal, hogy a sötétben futni rettenetesen ostoba ötlet. Lassítok, körbetapogatózom, és sikerül elkerülnöm, hogy felnyársaljam magamat egy éles, letört ágon. Megérintem, aztán leguggolok, és kinyitom a hátizsákom. Kiveszem a pisztolytáskát, kinyitom, és vakon összeszerelem a fegyveremet, aztán ellenőrzöm a tárat. Üres. Átkutatom a hátizsákot extra lőszer után, de rájövök, hogy azok a rohadékok a nortoni rendőrségen tesztelés közben bizonyára ellőtték majdnem az összes töltényemet. Mindent betöltök a tárba, amit találok. Hét töltény. Mindössze hét. Egy is elég, mondom magamnak. Ez persze hazugság, tudom. Az adrenalin a sebesült embert is mozgásban tartja, még akkor is, ha már össze kellett volna esnie, és ettől még veszélyesebb. De ugyanez rám is igaz. Nem fogok csak úgy lefeküdni. Nem fogom feladni. A félelem erőssé tesz. Éberré. Furcsán józanná. 225

Fehér fény villan, és érzem, hogy elektromosság fut végig sziszegve a testemen lévő szőrökön, aztán fülsiketítő bummal lecsap egy villám. A szomszédos dombba csap bele, és abban a pillanatban fellángol egy fenyőfa. A teteje lángolva ledől. A villám fényénél meglátom Graham fekete alakját, amint közeledik az aljnövényzeten keresztül. Csak három méterre lehet tőlem. El kell tűnnöm. Biztosan ő is meglátott. Valóságos rémálom tárul a szemem elé a távoli, égő fa fényében: bozótos, fatörzsek, eső, a talpam alatt és a bakancsomra, a farmeremre ragadva, iszamós, vastag sár. Majdnem megfagyok, de alig érzem. Csak arra tudok összpontosítani, hogy minél gyorsabban, minél biztonságosabban mozogjak. Nem tudom, hol van Graham. Addig nem kockáztathatom meg a lövést, amíg nem látom tisztán, takarás nélkül. Az a lövés, amit a pánik diktál, ostoba lövés. És nem ölhetem meg véletlenül. Élve van rá szükségem. Meg kell tudnom, hol vannak a gyerekeim. Az én dolgom nehezebb, mint az övé, és különös módon most Melvin suttogását hallom: Meg tudod csinálni. Erősebbé tettelek. Gyűlölöm, de igaza van. Félúton járok felfelé egy csúszós emelkedőn, amikor sörét ütését érzem. Olyan, mintha forró permetet szórnának a bal karomra, mintha forró vizet spriccelnének rám egy tűzoltófecskendőből. A sokk lever a lábamról, és csúszva, manőverezve kapkodok a fatörzsek után, hogy talpon maradjak. Az égő puskapor szúrós, eltéveszthetetlen szaga áttör az esőn, és arra gondolok egyfajta őszinte csodálkozással, hogy meglőtt. Az agyam logikus fele azt mondja, nem súlyos a dolog, a lövés csak súrolt, nem talált telibe. Ha telibe talált volna, akkor cafrangokra szaggatja a karomat. Ez… csak kellemetlenség. Tudom mozgatni a karomat, tudok fogni. Minden más várhat. A bennem lévő rettegés szeretne rávenni, hogy térjek le az ösvényről, keressek egy búvóhelyet, ahol összegömbölyödhetek és meghalhatok, de nem engedhetem át neki az irányítást. Az eső zúgásán és a távoli mennydörgésen át hallok valamit. Graham nevet. Elbújok egy vastag fatörzs mögé, hogy visszanyerjem az uralmat a lélegzésem fölött, és ahogy visszanézek, szerencsém van, mert egy villám fénye bevilágítja az ösvényt. Nincs messze lemaradva mögöttem, és az egyik karját felemelve védi a szemét a villanástól. Ekkor jövök rá, hogy éjjellátó kamerát visel. Látja, ahogy menekülök a sötétségen át. Elborít a kétségbeesés hulláma. Hét töltényem van az ő puskájával szemben. Esélyem sincs a pontos célzásra ebben a sötét, ázott pokolban, és 226

neki ráadásul éjjellátó készüléke is van. Úgy érzem, minden kicsúszik a kezem közül. Soha nem fogom megtalálni a gyerekeimet. Idekint fogok meghalni és megrohadni ezen a hegyen, és soha nem fogják megtudni, ki ölt meg. Aztán arra gondolok, hogyan fogja kommentálni a sorsomat az Elmebeteg Horda. Megérdemelte az a ribanc. Végre győzött az igazság. És ettől visszatér az elszántságom. Nem fognak diadalt ülni fölöttem. Megvárom, amíg Graham közelebb ér. Ha már lövök, megadom a módját. Meg tudom csinálni. Csak meg kell várnom, hogy a villámlás újra elvakítsa, aztán kilépni és tüzet nyitni rá. Ő csak egy papír céltábla a lőtéren. Meg tudom csinálni. Az egész tökéletesen megy végbe. A villámlás forró, kékesfehér fénye megvilágítja Graham alakját, így immár nyugodt és egyenletes mozdulattal célba veszem, s épp mielőtt meghúznám a ravaszt, egy puska csövét érzem hozzányomódni a tarkómhoz, s meghallom a nagyobbik fia, Kyle Graham kiáltását: – Elkaptam, apa! A meglepetés ereje elnyomja bennem a feltörő pánikot, de nem gondolkozom, csak cselekszem. Gyorsan és kecsesen balra pördülök a sárban (ami most végre a hasznomra van), a kezem élével félresöpröm a puskacsövet, visszafordulok, hogy jól rá tudjak fogni, és megcsavarom. Ezzel egy időben jól ágyékon rúgom Kyle-t. Az utolsó pillanatban visszafogom magam, mert eszembe jut, hogy nem egy felnőtt férfival állok szemben. Ő csak egy kisfiú, nagyjából a lányommal egyidős, és éppúgy nem tehet róla, hogy az apja egy címeres pszichopata, mint ahogy Lanny sem tehet arról, hogy Melvin az apja. Azonban ennyi is elég, hogy Kyle-t megállítsa. Fuldokolni kezd, hátratántorodik, és elengedi a puskát. A súlya lehúzza a sérült bal karomat. Zsebre vágom a pisztolyt – közben átkozottul remélem, hogy nem lövöm lábon magamat –, aztán jó erősen hátba taszítom Kyle-t. – Fuss, vagy megöllek! – üvöltök rá, és a következő villanásnál látom, hogy az aljnövényzetet csépelve halad a dombon felfelé, nem lefelé. Azon gondolkozom, vajon miért, de nincs időm ezen tűnődni. Felemelem a puskát, arrafelé fordulok, amerre az apja lehet, és meghúzom a ravaszt. A fegyver rúgása majdnem ledönt a lábamról a csúszós talajon, de sikerül megkapaszkodnom egy fenyőfa vastag, nedves kérgében. A fegyver vakuvillanásában láttam, hogy elhibáztam a lövést, bár nem sokkal. Azért talán kapott tőlem pár sörétcsókot, amikről majd az eszébe jutok. – Kurva! – ordítja Graham. – Kyle! Kyle! – Elengedtem! – kiáltok neki vissza. – Hol vannak a gyerekeim? Mit 227

csináltál velük? Bevetem magam egy fa mögé a sötétben. – Nemsokára találkozhatsz velük, te kibaszott… Bár a mennydörgés elnyomja a lövés zaját, érzem, hogy a fa finoman megremeg, ahogy elnyeli a söréteket. Azon gondolkozom, mennyire lehet felfegyverezve. Ha el tudnám érni, hogy kifogyjon a lőszere… de nem. Valószínűleg ezt is ugyanolyan aprólékosan eltervezte, mint minden mást. Nem tehetem fel az életemet egy ilyen egyszerű dologra. Egy újabb villám fényénél felfedezem, hogy egy másik, nyugati irányba ágazó ösvénytől nem messze állok. Úgy tűnik, arrafelé kanyarog, és úgy sejtem, lefelé vezet. Elkezdett sűrűbben villámlani, és úgy gondolom, ez csökkenteni fogja Graham éjjellátó felszerelésének hatékonyságát. A villogás közepette nehezebben fog észrevenni. Összegörnyedek, remélve, hogy ha meg is lát, őznek néz, és elérek egészen addig a pontig, ahol az ösvény lefelé kanyarodik. Ha eljutok a hegygerincig, talán kiderül, hogy Graham egyike a kulcseldugós idiótáknak, találok egy mágneses dobozt a kerék mellett, ellophatom a kocsit, elhajthatok innen, segítséget hívhatok, és megkereshetem a gyerekeimet… Biztosan van GPS-e. Talán arról is van valamilyen nyilvántartás, hogy merre járt. Félúton az ösvényen elesek, lefelé csúszom, a fejem pedig erősen nekiütődik egy kiálló sziklának. Szikrákat és csillagokat látok, és jeges, bizsergető fájdalmat érzek, amitől minden furcsán puhának tűnik. Egy pillanatig csak fekszem a hideg esőben, zihálva és vizet köpködve, mint valami fuldokló. Fázom. Annyira fázom, hogy hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy fel tudok állni. A fejemet furcsának, valahogy rossznak érzem, és tudom, hogy csúnyán vérzik. Szinte érzem, ahogy a meleg elszivárog belőlem. Nem. Nem fogok itt meghalni. Nem fogok. Nem tudom, hogy Graham még mindig követ-e. Semmit sem tudok, azt leszámítva, hogy akár fázom, akár nem, akár megsebesültem, akár nem, fel kell állnom. Fel kell jutnom a hegygerincre, és valahogy segítséget kell hívnom. Valahogy. Ha kell, szétlövöm Johansenék valamelyik díjnyertes festményét, hogy megértsék, mit akarok. Négykézlábra tápászkodom, és eszembe jut, hogy volt nálam egy puska, de most nem találom. Az esésem következtében elszállt valahová a sötétségbe, és esélyem sincs, hogy megtaláljam. A pisztolyom – ami csodával határos módon nem lőtt egy hatalmas, végzetes lyukat a combomba – még megvan. Kihúzom a zsebemből, és szorosan megmarkolom, miközben felállok és nekidőlök a sziklának. Az arcom egyik felén meleg vérpatak fut le, amit szinte azonnal felhígít az eső. Csúszkálva, kapaszkodókat keresve elindulok lefelé az ösvényen. 228

Valóságos rémálom ez az alászállás, egy rémálom, ami elől nem tudok elmenekülni, és az a meggyőződésem támad, hogy Graham ott van mögöttem, vigyorog, és rajtam gúnyolódik. Aztán Graham átalakul Melvinné, azzá a Melvinné, akit a börtön plexiüvege mögött láttam, aki véres fogakkal mosolygott rám. Kísértetiesen valóságosnak tűnik, de amikor végül kifulladva megpördülök, a következő villám fénye megmutatja, hogy senki nincs az ösvényen. Egyedül vagyok. És már majdnem eljutottam a hegygerincig. Amikor elérem a sűrű aljnövényzet sávját, ahol az erdő véget ér, átnézek a levelek közt, és látok valamit, ami arra késztet, hogy lekuporodjak. Érzem, hogy a szívem gyorsan, de ugyanakkor nehézkesen és fáradtan ver, mintha bármelyik pillanatban úgy dönthetne, hogy szundít egyet. Valószínűleg több vért vesztettem, mint hittem, a hideg pedig egyre keményebben dolgoztatja a szervezetemet. Görcsösen reszketek. Tudom, hogy ez az utolsó fázis, mielőtt elfog a hamis melegségérzés és a késztetés, hogy elaludjak. Nem maradt sok időm. El kell jutnom a kocsiig, és megszerezni Kyle kabátját. Ez majd segít a következő lépésben, hogy leszaladjak a dombon. Tetszik vagy sem, Johansenék segítségét kell igénybe vennem. Valami mozgást észlelek az autó mellett, amitől mozdulatlanná dermedek. Az eső egy kicsit alábbhagyott, bár az ég szinte egyfolytában dörög. Az enyhülő zuhogásban meglátom a kanyar egy darabját, és valamit az autó túloldalán, a motorház takarásában, aminek nem kellene ott lennie. Egy fej az, ami túl nagy ahhoz, hogy Kyle-é legyen. Ráadásul Kyle felfelé szaladt a dombon, nem pedig lefelé. Lancel Graham lesben áll, és rám vár. A rejtőzködő ragadozó klasszikus taktikáját választotta. Ahogy nézem, eszembe jut, milyen fesztelenül beszélt Melvin a módszeréről egy néhány évvel ezelőtti interjúban. Ugyanígy az autó mellett guggolva várta, hogy a kiszemelt áldozat közelebb érjen, aztán megsemmisítő erővel lerohanta, mint valami imádkozó sáska. Majdnem mindig működött is. Graham igazi lelkes rajongó. Ismeri a volt férjem szokásait, lépéseit, stratégiáit. De engem nem ismer. Én túléltem Melvint. Ezt a seggfejet is túl fogom élni. Nem vagyok messze az eredeti ösvénytől, amin feljöttünk a dombra. Óvatosan megkerülöm, és a megfelelő pozícióba helyezkedem. Miután elértem a célom, tétovázni kezdek. Fázom. Le vagyok lassulva. Kábult vagyok a fejsérüléstől. Mi van, ha a tervem nem működik? Mi van, ha egyszerűen lelő? 229

Nem. Azért üldözött eddig, hogy elfogjon, nem azért, hogy rövid úton megszabaduljon egy problémától. Az éjjellátó kamerája segítségével már rég felkoncolhatott volna. El akar kapni. Szereti a játszmákat. Rendben van, Lance. Játsszunk egyet! Lassan, sántikálva, kijövök a fa mögül. Mindent megteszek, hogy éppolyan nyomorúságosnak és betegnek tűnjek, mint ahogyan érzem magam, és amikor kiérek a tisztásra a csapás végén, lélekben felkészülök, és térdre hullok. Gyönge és elesett vagyok. És pont a jó helyen. Nem nézek fel, hogy lássam, hol van. Csak várok, zihálva. Megpróbálok felállni, de nem erőltetem túlságosan, aztán hagyom, hogy eldőljek a bal oldalamon a sárban. A pisztoly alattam van, úgy fordultam, hogy pont elrejtsem szem elől. Úgy tűnik, mintha próbálnám összeszedni az erőmet ahhoz, hogy felálljak. Várok. Az eső egyenletes, lassuló kopogásától nem hallom, hogy közeledik, csak érzem, mint valami hőforrást a tudatom szélén. Óvatos. A távolban köröz. Homályosan, az esőtől elmosódottan látom a szempilláimon át. Nála van a puska. Most közelebb óvakodik. Még közelebb. És aztán ott van. Látom a bakancsa sáros orrát és a farmernadrágja sárral bevont szárát közeledni. A puska csövét nem rám, hanem a földre irányítja kettőnk között. Ettől még meg tud ölni. Egy aprócska mozdulat lenne felemelni a fegyvert és lőni, de túlságosan élvezi ezt az egészet. Élvezi, hogy legyőzöttnek lát. – Ostoba, ostoba liba – szólal meg. – Mondta, hogy be fogsz dőlni ennek a szarnak. – A hangja megkeményedik, élesebbé válik. – Emeld fel a mihaszna segged! Elviszlek a kölykeidhez! Véletlenszerű gondolatom támad: vajon hol lehet Graham felesége? Hirtelen elönt a szánalom a fiai iránt, akiket ez az ember nevelt. De ez csak futó gondolat, mert közben olyan hideg és kemény vagyok, mint a puskájának a csöve. Mint egy fegyver. Mert nem fogok itt meghalni. Eszem ágában sincs. Nem mozgok sokat, igyekszem gyengének mutatkozni, és kalimpálok, mintha próbálnék engedelmeskedni neki. A jobb kezem segítségével térdre tornászom magam, és amint felemelkedem, sima, nyugodt mozdulattal felemelem a fegyvert. Épp mielőtt meghúzom a ravaszt, rájön, hogy hibázott. Pontosan helyezem el a lövést. Nem a fejére célzok, még csak nem is a 230

törzsére. A jobb vállában lévő idegfonatot veszem célba. Ő is jobbkezes, mint én. A lövedék – egy üreges hegyű töltény – pont ott hatol be, ahol szerettem volna. Szinte látom, ahogy a becsapódáskor szétnyílik, pusztító, roncsoló sarlóvá alakulva. Szét fogja roncsolni a vállát, elvágja az idegeket, eltöri a csontokat. Egy váll-lövés nem az a tiszta, egyszerű sebesülés, mint ahogy a filmekben mutatják. Nem sétálsz el csak úgy utána. Ha jól csinálják, egy váll- lövéssel el lehet intézni, hogy soha többé ne használd a karodat. És én jól csináltam. Graham röviden, élesen felkiált. Hátratántorodik, és megpróbálja felemelni a fegyverét. Ez a sokknak köszönhetően valószínűleg sikerülne is neki, ha nem trancsíroztam volna szét a hozzá szükséges idegeket és izmokat. Ehelyett elejti, és vakon tapogatózik utána, csakhogy az ujjai már nem képesek arra, hogy megragadják. Megsebesült, méghozzá súlyosan, de egyvalamiben a filmek nem tévednek a váll-lövésekkel kapcsolatban: a sérülése valószínűleg nem halálos. Legalábbis nem azonnal. Talpra gördülök. Már nem fázom. Lazának és nyugodtnak érzem magam, pont ahogy a gyakorlótéren szoktam. Graham még mindig azon mesterkedik, hogy felszedje a puskát, egészen addig, amíg el nem húzom előle. Akkor aztán furcsa, fáradt vigyort villant rám. – Kibaszott kurva – vicsorog. – Úgy volt, hogy könnyű préda leszel. – Gina Royal volt a könnyű préda – válaszolom neki. – Mondd meg, hol vannak! – Baszódj meg! – Elengedtem a fiadat. Pedig megölhettem volna. Ez hat egy kicsit. Valami megváltozik az arckifejezésében. Csak egy izomrángás, de valódi. – Életben hagylak, ha megmondod, hol vannak a gyerekeim. Nem akarlak megölni. – Baszódj meg! Ők nem a te gyerekeid. Hanem Melvinéi. És vissza akarja őket kapni. Szüksége van rájuk. Ez nem rólad szól, Gina. – Oké – mondom. Lépek egyet jobbra, és ő gyanakodva utánoz, miközben próbál előttem maradni. Lépek még egyet és még egyet, amíg a hegygerinc a hátam mögé nem kerül, ő pedig az ösvénynek háttal nem áll. – Akkor a nehezebb módszerrel csináljuk. Váratlanul odalépek, és meglököm. A sokk ügyetlenné tette, és lassan reagál. Eszembe se jutott volna megpróbálni, ha nem lenne már eleve sebesült, de a tervem tökéletesen működik. Graham hátratántorodva felkiált. A lába kiszalad alóla, hátraesik, és a faág véres, hegyes vége, amire korábban 231

majdnem felnyársaltam magam, átszúrja a testét körülbelül a mája magasságában. A sebe nem azonnal halálos, de súlyos. Nagyon súlyos. Hadonászni kezd, és letöri az ágat. A sár sem játszik a kezére. Elesik. Próbálja megragadni és kihúzni az ágat, de nem áll ki eléggé a sebből, és a jobb karja amúgy sem működik rendesen. – Szedd ki! Szedd ki! – A hangja egy oktávval feljebb emelkedett, és kétségbeesettnek hangzik. – Jézus Krisztus! Az eső már majdnem elállt. A sárban vergődik, az ujjai csak súrolják a faág ronda, hegyes végét, amit beborít a vére. Leguggolok, és a fejéhez nyomom a fegyvert. – Jézus nem szereti, ha hiába veszed a szádra a nevét. És ez nekem nem hangzott imának. Mondd meg, hol vannak a gyerekeim, és hozok segítséget. Ha nem, akkor itt hagylak. Ebben az erdőben vannak fekete medvék, pumák, vaddisznók. Biztos nem tart sokáig, amíg megtalálnak. Nagyon fáj a karom. Mintha égne. Ennek ellenére próbálom egyenesen tartani, mert muszáj. A gyengeség legkisebb jele is végzetes lehet. Az arca határozottan elsápadt, szinte világít a sötétben. Kiveszem a kocsikulcsokat a zsebéből. Van nála egy vadászkés is egy tokban. Azt is elveszem. Átkutatom a zsebeit a telefonjáért. Az ujjlenyomata nyitja, ezért fogom a vadul reszkető jobb kezét, és rányomom. Az első két próbálkozás nem jár eredménnyel, mert próbálja elrántani a kezét, de végül a telefon használatra készen áll. – Ez az utolsó esélyed – közlöm vele, miközben felveszem a puskát. – Mondd meg, hol vannak, és megmentem az életedet. Kinyitja a száját, és egy másodpercig azt hiszem, el fogja mondani. Fél és sebezhető. De szó nélkül becsukja újra, és csak bámul rám. Azon töprengek, mitől félhet ennyire. Tőlem? Aligha. Melvintől. – Melvint nem érdekli, hogy élsz-e vagy meghalsz – mondom majdnem együttérzőn. – Mondd el! Én megmenthetlek. Látom a pillanatot, amikor megtörik. Amikor az illúziói szertefoszlanak, és mellbe vágja a helyzete kőkemény, hideg realitása. Melvin Royal nem fog érte jönni. Senki sem fog. Ha én itt hagyom, elvérzik, aztán széttépik az állatok. Ha esetleg nincs szerencséje, fordított sorrendben is elképzelhető. A természet kegyetlen. Akárcsak én, amikor muszáj. – Van egy vadászház – feleli. – Fent a hegyen. A nagyapámé volt. Ott vannak. – Megnyalja a holtsápadt ajkát. – A fiaim őrzik őket. – Te szemétláda! Hiszen még ők is csak gyerekek! Erre nem válaszol. Hirtelen elönt a düh és a kimerültség. Már csak azt 232

szeretném, hogy vége legyen. Elfordulok, és a cuppogó sáron átvágok a kocsihoz. Graham persze megpróbál felállni, de azzal a váll- és májsebesüléssel nem megy egyhamar sehová. A hideg egyelőre segít majd életben tartani, mert lelassítja a vérveszteséget. Miután bemászok a kocsiba, és beindítom, átpörgetem a híváslistáját Kezia Claremont számát keresve. Az A betűs nevek listájánál megállok, mert legfölül egy olyan nevet látok, amit felismerek. Nem egy gyakori név. A Bibliát leszámítva én sem találkoztam vele korábban. Absalom. Ekkor értem meg, mekkora átverés áldozata lettem. Absalom, aki trollból állandó szövetségesem lett. Aki elfogadta a pénzemet, hogy új identitásokat kreáljon nekünk. Aki egy pillanat alatt a nyomunkra bukkant, akárhová menekültünk is. Aki oda küldött, ahová csak akart. Ez megmagyarázza, miért keresgéltünk rossz helyen. Lancel Graham családja már generációk óta itt él. A tóparti háza családi örökség volt, ezért Keziával azonnal kihúztuk őt a gyanúsítottak listájáról. A pokolba is! Még ellenőrizni való neveket is küldtem Absalomnak. Biztos halálra röhögte magát rajta. Sosem segített nekem. Egész végig Melvinnek segédkezett, aki úgy játszott velem, mint egy sakkbábuval. Csapdába csalt, hogy aztán leüssön. Ezért vezetett el a lelkes rajongója hátsó udvaráig. Egy pillanatra be kell hunynom a szememet, hogy úrrá legyek az izzó haragon, ami elborít, de aztán továbbgörgetek. Megtalálom Kezia számát, és tárcsázom. Csak kétsávnyi térerő van, de átmegy a hívás. Épp autóban ül. Hallom a motorzajt, mielőtt óvatosan beleszól: – Lance? Lance, mindent tudok. Most rögtön el kell engedned azt a nőt, és meg kell mondanod, hol vagy. Lance, figyelj rám, rendben? Még helyre tudjuk hozni. Te is tudod, hogy ezt kell tennünk. Beszélj hozzám! Attól féltem, ő is benne van, de hallom a nehezen visszafojtott, feszült dühöt a hangjában. Próbálja lebeszélni Grahamet a terveiről. Próbál megmenteni engem. – Én vagyok – szólalok meg. – Gwen. – Jézusom! – Valami zajt hallok, mintha kis híján elejtette volna a telefont. Egy másik hangot is hallok, egy férfiét, de nem tudom kivenni, mit mond. – Jézusom, Gwen, hol vagy? Hol a fenében vagy? – A hegygerincen Graham házán túl. Küldjétek ide egy mentőt! – mondom. – Grahamet meglőtték, és van egy szúrt sebe is. Jöjjenek rendőrök is! Azt mondta, a gyerekeim fent vannak a nagyapja vadászházában. Tudod, hol van? Annyira reszketek, hogy összekoccannak a fogaim. A pickup motorja már 233

felmelegedett egy kicsit, és a meleg, amit fúj, fantasztikus érzés. Odahúzom Kyle dzsekijét, és a vállamra terítem. A bal karom még mindig ég, de amikor az utastér világításánál megnézem, látom, hogy a sörétek nem hatoltak elég mélyre ahhoz, hogy komoly kárt okozzanak. A fejsebem viszont… Émelygek, szédülök, és gyengének érzem magam. És még mindig vérzek. Odanyúlok, és érzem, hogy a fejbőrömön lévő repedésből lüktetve árad a híg, meleg vér. Keresek néhány papír zsebkendőt, és rányomom a sebre, s közben majdnem elszalasztom Kezia válaszát. Nem is Kezia az. Hanem Sam. Ott van vele az autóban. – Gwen, jól vagy? Gwen? – Jól vagyok – hazudom. – A gyerekek. Graham fiai is ott vannak velük abban a házban. Nem tudom, van-e náluk fegyver, de… – Ne aggódj most emiatt! Most azonnal odamegyünk érted, oké? – Grahamnek kell egy mentő. – Graham baszódjon meg! – kiáltja dühösen. – Veled mi van? A zsebkendők, amiket a sebemre szorítottam, máris galacsinná áztak. – Lehet, hogy össze kell varrni – mondom. – Sam? – Itt vagyok. – Kérlek! Kérlek, segíts megtalálni a gyerekeket! – Nem lesz semmi bajuk. Megtaláljuk őket. Csak maradj ott, és tarts ki! Kez tudja, hol van a vadászház. Jövünk érted. Egyenesen odamegyünk érted. Kezia vezet, és már ültem vele egy autóban. Rendőrségi taktikákat bevetve, de fegyelmezett vadsággal és félelmetes sebességgel vezet. Belenézek a visszapillantó tükörbe, és egy járőrautót látok kanyarogva lefelé száguldani a főúton. Látom, hogy levágja az utat Johansenék felé. Sam még mindig beszél, de túl fáradt vagyok. A telefon a térdemen pihen, bár fogalmam sincs, mikor tettem oda. A lüktető, fájó fejemet nekitámasztom az ablaküvegnek. Már nem reszketek. Találd meg a gyerekeimet, mondom, vagy legalábbis gondolom, aztán minden elsötétül. 234

14 – GWEN? ISTENEM! Kinyitom a szemem. Sam ott kuporog mellettem, és fura arccal néz rám. – Kérem azt az elsősegélykészletet! – mondja megfordulva. Kezia közvetlenül mögötte áll, és egy nagy, piros táskát tesz le mellé. Sam feltépi a tépőzárat, és beletúr. – Mit csinálsz? – kérdezem tőle. Nem mondhatnám, hogy tiszta a fejem. Egyáltalán nem az, de a fájdalom nagyrészt már elmúlt. Lenyűgöző, mire képes egy kis alvás. – Jól vagyok. – Nem, nem vagy jól. Maradj csöndben! – Fog egy vastag gézdarabot, és szorosan a fejemhez nyomja, amitől a fájdalom baljós üvöltéssel visszatér. – Meg tudnád ezt tartani nekem? Tartsd ott! – A kezemet a gézre nyomja, és sikerül megtennem, amit kér, miközben még több kötszert vesz elő, és az egészet körbetekeri. – Mennyi vért veszítettél? – Sokat – válaszolom. – De nem számít. Hol van a ház? – Te nem mész ahhoz a házhoz! A fegyverem után kotorászom. Könnyedén elveszi tőlem, egyetlen mozdulattal kiüríti a töltényűrt, kiveszi a tárat, aztán mindent az SUV hátsó ülésére dob. – Te nem mész sehová, csak a kórházba. Meg kell röntgenezni a fejedet. Nem tetszik, ahogy az a seb kinéz. Akár koponyatörésed is lehet. – Nem érdekel. Megyek. – És mennék is, egy perc múlva. Ha jelenleg nem tűnne olyan monumentális erőfeszítésnek, hogy kimásszak a kocsiból. – Megkaptad az üzenetemet? Különösen néz rám. – Mikor? – Nem fontos. Grahamnek ennyit sikerült elintéznie. Még azelőtt széttörte a telefonomat, hogy el tudta volna küldeni az üzenetet. – Hogy jöttél rá, hogy ő a tettes? 235

– Nem vett részt a keresésben – válaszolja Sam. Azzal foglalatoskodik, hogy ceruzalámpával vizsgálja a szememet, ami fájdalmas és idegesítő, ezért próbálom elhessegetni. – Kez kutakodott egy kicsit. Kiderült, hogy mindkét elrablás napjára kivett egy teljes szabadnapot, valamint azokra a napokra is, amikor úgy gondoljuk, hogy megszabadult a holttestektől. Keznek már egy ideje volt egy megérzése vele kapcsolatban. Aztán amikor megtudtuk, hogy bement az őrsre, és felajánlotta, hogy elvisz téged… – Köszi – mondom neki. Eltökéltnek és mogorván dühösnek látszik. – Hát nem úgy tűnik, hogy időben érkeztünk a megmentésedre. Megállítom a kezét, amivel épp a nyakamat tapogatja sérülések után kutatva, és nem eresztem el. – Sam. Köszönöm. Egypár másodpercig csak nézzük egymást, aztán bólint, és folytatja a vizsgálatot. Kezia elment megnézni Grahamet. Visszajön az elsősegélykészletért, és kisvártatva látom, hogy feltűnik egy mentőautó villogója. Idekint a világ végén a mentő négykerék-meghajtású, így fel tud menni a csapás végéig, ahol a fényszórók fényében látom, hogy Kezia Grahamet ápolja. – Tudod, hol van a vadászház? – kérdezem Samtől. Felfedezte a söréteket a bal karomban. – Kérlek! Tudnom kell. Jól vagyok, Sam, hagyd már! – Nem vagy jól. – Sam! Felsóhajt, és kezét a combjára téve hátradől. – Hosszú gyalogtúra felfelé, és nem vagy a megfelelő állapotban hozzá. – Megmondtam. Jól vagyok. Nézd! – Minden erőmet összeszedve kilépek a kocsiból. Biztosan állok a lábamon. Előrenyújtom a kezemet. Nem remeg. – Látod? Egy kicsit megdöbbenek, amikor magához húz és átölel, de jó érzés. Biztonságos. Eddig végig a rossz emberekben bíztam, és a jókat elüldöztem magamtól, amitől megkérdőjeleződött bennem mindaz, amit – úgy gondoltam – tudok magamról. – Nem vagy jól, de tudom, hogy ezt kell tenned – mondja. – És tudom, hogy nélkülem is megteszed. – Arra mérget vehetsz – vágom rá. – Add vissza a fegyveremet! Nem tetszik neki az ötlet. Megpuszilja a homlokomat, közvetlenül ott, ahol a kötés véget ér, és ellenőrzi, hogy elég szoros-e. Aztán behajol az autóba, a póttöltényt beleteszi a tárba, összerakja a Sigemet, és odanyújtja. Belecsúsztatom a zsebembe. A mentősök Lancel Grahamen dolgoznak. Kezia otthagyja őket, és 236

visszajön hozzánk. Vastag kabátja alatt egyenruhát visel, a fegyvere a csípőjére szíjazva. Elmegy mellettünk, egyenesen a járőrkocsihoz sétál, és a csomagtartóból kivesz két golyóálló mellényt. Az egyiket felveszi, a másikat odahozza nekünk, és átnyújtja Samnek. Sam rám adja. Amikor tiltakozni kezdek, megrázza a fejét. – Nem. Egyszerűen nem. Ráhagyom. Ő és Kez puskákat szednek elő a kocsiból, és Keziának van egy tartalékos tatyója is, amit vállszíj módjára átvet a hátán. Lefogadnám, hogy túlélőkészletekkel és lőszerrel van megtömve. Visszamegy beszélni a mentősökkel, aztán előveszi a mobilját, és telefonál. – Prester küldött erősítést – mondja, amikor visszajön –, de eltart egy ideig, amíg a keresőalakulatok visszatérnek, aztán átjönnek hozzánk. – Azt mondta, menjünk előre? – kérdezi Sam. Kezia felhúzott szemöldökkel néz rá. – A fenébe is, dehogy. Azt mondta, várjunk. Meg akarjátok várni? Sam megrázza a fejét. – Merre kell menni? – kérdezem. Samnek igaza van: nem vagyok a megfelelő állapotban, de nem számít. Nem hagyom, hogy az erősödő szédülésem lelassítson, bár Sam éberen figyel rám. Úgy érzem, megfulladok a dzseki alá vett golyóálló mellényben. Melegem van, és izzadok. Az éjszaka még mindig hideg. A szervezetem a tartalék energiáit fogyasztja, csak hogy feljuttasson a dombra. Kezia macskaügyességgel vezet minket felfelé az ösvényen. Ez nem az az ösvény, amin korábban felmentem, hanem az, amelyiken lecsúsztam. Elhaladunk a szikla mellett, amibe bevertem a fejem, és a zseblámpája fénye megcsillan a nedves, vörös folton, ami az én vérem. Jó sok van ott belőle. Kezia nem szól semmit. Sam sem, de egy lépéssel közelebb jön hozzám, ahogy haladunk felfelé. Az ösvény északnyugati irányba fordul, de még mindig felfelé kanyarog. Már nem villámlik, és az eső is elállt, de felerősödött a szél, ami susogó táncban lengeti a fenyőket a fejünk felett. Azon kapom magam, hogy szeretnék a hátam mögé nézni, nem jön-e Lancel Graham utánam. Graham kórházban van. Szerencséje lesz, ha meg tudják menteni a nyavalyás máját. De ez nem gátol meg abban, hogy elképzeljem a vérontást. Egyszer még látom is őt magam előtt. Kezdek hallucinálni. Hallom, hogy valaki sír. Lanny. Hallom, hogy sír a lányom, és ez belül felsebez. Samhez fordulok. A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy Te hallod 237

ezt?, de tudom, hogy nem hallja. Kezdem elveszíteni az uralmat magam fölött. Fél óra múlva kibukkanunk egy karcsú, vékony sziklapárkányon, ahol nincsenek fák. Az egyik sziklataréj kinyúló peremén apró vadászkalyiba kuporog. Felülről szinte lehetetlen lenne meglátni. Ahhoz, hogy az ember egyáltalán rábukkanjon, tudnia kellene, hogy itt van. Régóta állhat itt. Látszik, hogy többször volt tatarozva, de az egész építménynek egyfajta régi idők vidéke hangulata van. Kezia ráirányítja a zseblámpája kék-fehér fényét. – Kyle és Lee Graham! Gyertek elő most rögtön! Claremont közrendőr vagyok. A hangjának parancsoló éle van, mint amikor egy tanár figyelmezteti a rosszalkodó diákjait. Úgy gondolom, nálam működött volna abban az életkorban. Az egyik elfüggönyözött ablaknál mozgást látok, aztán megnyikordul az ajtó, és egy fiú kikiabál: – Hol van az apukám? Kezia előrelép, és int nekünk, hogy maradjunk hátul. – Lee? Lee, tudod, ki vagyok. Az apukád rendben van. Úton van a kórházba. Most gyere ki! Nézd, elteszem a fegyveremet. Gyere ki! A fiatalabb Graham fiú kisurran az ajtón. Pár számmal nagyobb kabátot visel a kelleténél, sápadt, és ijedtnek látszik. – Én nem akartam – hadarja gyorsan. – Én nem! Nem akarok bajba kerülni! – Nem fogsz, kicsim, nem fogsz. Gyere ide! Kezia int neki, hogy jöjjön előrébb, és amikor a fiú odaér hozzá, int Samnek, aki megfogja a gyerek könyökét, és félig-meddig odavonszolja hozzám. Lee tiltakozásra nyitja a száját. A vállára teszem a kezem, és leguggolok hozzá. – A gyerekeim odabent vannak? – kérdezem tőle. Tétovázik, aztán bólint. – Nem az én hibám volt – mondja. – Mondtam Kyle-nak, hogy nem kellene, de… – …de az apukáddal nem ellenkezhetsz – fejezem be helyette, és látom, hogy az arcán szétárad a megkönnyebbülés. A megrázkódtatás. S bár közém és a gyerekeim közé állt, szeretném megölelni. Nem teszem, de érzem, mennyire elveszett. – Értem. Minden rendben lesz. Csak maradj itt! Ülj le, és ne mozdulj! Kezia közelebb jött egy kicsit. – Kyle! – kiáltja. – Kyle, ki kell jönnöd! Hallasz engem? Kyle? Leehez fordulok, aki magába roskadva ül, nem néz se a házra, se ránk. 238

– Lee, van a bátyádnál fegyver? – Egy karabély. De ne bántsák! Csak azt teszi, amit apukám mondott neki. Szerintem ennél többről van szó. Kyle volt az, aki az apja parancsára megpróbált elkapni a sötétben. Azon gondolkozom, vajon másban is segített-e neki. Korához képest nagy és jóképű. Jó szolgálatot tehetett egy fiatal nő elrablásában. Elképzelem, ahogy odamegy ahhoz a lányhoz a pékség parkolójában. Aztán odavezeti az apja autójához. Olyan undor tör rám, hogy majdnem elhányom magamat. Szólok Keziának, hogy Kyle-nak van fegyvere, és ő komoran bólint. Már előhúzta a sajátját a tokjából. – Mondd meg Samnek, hogy menjen a ház mögé. Nem szeretném, ha Kyle egy másik ajtón meglépne. Te maradj itt a fiúval! Sam már el is indult, amint látom. A házfal és a sziklafal között megkerüli a kunyhót. Remélem, ott hátul nem találja magát szemközt egy szunyókáló kígyóval vagy valami még rosszabbal. Nem jön vissza, amiből arra következtetek, hogy van ott egy ajtó, és azt őrzi. – Bemegyek – közlöm Keziával. – Nem, nem mész! – Felém kap, de már elindultam az ajtó felé. Látom, hogy a függöny megmoccan. Kyle résen van. Elméletben meghányom-vetem, hogy ilyen távolságból egy karabélytöltény átmegy-e a golyóálló mellényemen. A golyó kaliberétől és súlyától függ. Már előhúztam a pisztolyomat, és a csövet lefelé irányítva, az ujjamat a ravaszról levéve megpróbálom az ajtót. Kinyílik. Kyle nem gondolt arra, hogy bezárja, miután az öccse kiment. Odabent nagyon sötét van, egy pislákoló gyertyát leszámítva, ami egy durván ácsolt asztalon áll a szoba túlsó végében. A zord, bizonytalan fény remegve megvilágítja Kyle-t, aki az ablak mellett ül egy priccsen. A puskáját egyenesen rám szegezi. Senki más nincs a kunyhóban. Senki. Ez nyilvánvalóan csapda. Felkiáltva megfordulok, kimanőverezek az ajtón, miközben Kyle lövése csak milliméterekre kerül el. Kezia felé rohanok, és látom, hogy Lee elhagyta a korábbi helyét a fák mellett. Most tökéletesen begyakorlott lövészpozícióban áll. Pisztoly van nála, amit a zsebéből húzhatott elő, mert én nem motoztam meg, mivel csak egy kisfiú. Egyenesen Kezia hátára céloz vele. – Lee! – kiabálok a fegyveremet felemelve. – Ne csináld! Megriad, és a lövése túl szélesre sikerül. De csak éppen hogy. Betöri a kunyhó ablakát, mire Kezia lebukik és megpördül. Elindul Lee felé, miközben „dobd el a fegyvert, dobd el a fegyvert” parancsok bénító sortüzét ordítja rá. A fiú engedelmeskedik, görcsösen elhajítja a fegyvert, én pedig újra a kunyhó felé fordulok, mert Kyle még odabent van felfegyverkezve. Hol vannak a 239

gyerekeim? Istenem, kérlek… Kyle kilöki az ajtót, és a karabéllyal egyenesen az arcomra céloz. Van időm reagálni, lőni, de nem teszem. Nem tehetem. Ő csak egy gyerek. Egy torz lelkű, félrenevelt gyerek, de akkor sem tehetem. Sam hátulról megragadja, és leviszi arccal a sárba. A puska kiesik a kezéből, és odébb csúszik. Kyle kiabálva, hadakozva próbálja elérni. Kezia már megbilincselte az öccsét, Leet, most pedig határozottan leülteti a srácot, és elővesz egy másik bilincset. Éleset füttyent, mire Sam felnéz. Kezia odadobja a bilincset, Sam elkapja a levegőben, és megbilincseli a fiút. Aztán felrántja, és arccal a kabin falához térdelteti. A bennem lüktető rettegéstől nem kapok levegőt. Nem attól vagyok megrémülve, hogy majdnem meglőttek. Nem is Kyle-tól vagy Leetől. A gyerekeimnek itt kell lenniük. Itt kell lenniük. Ismét berohanok a kunyhóba. Apró, épp csak elfér benne egy kempingágy, egy kisasztal, egy vastag gyapjúszőnyeg, a nyitott hátsó ajtó… Odébb rúgom a szőnyeget, és találok alatta egy csapóajtót. Elveszem a gyertyát az asztalról, és felnyitom a csapóajtót. A kiáramló hideg, nedves levegőtől a gyertya fénye nyugtalanul reszketni kezd. Arra gondolok, milyen jól jönne Kezia kicsi, erős fényű zseblámpája, de ez csak futó gondolat. Egy falétra vezet lefelé. Elindulok. A karom tiltakozik a terhelés ellen, de most alig érzem a fájdalmat. Még mindig émelygek és szédülök, de ez nem számít, semmi sem számít, csak az, mit fogok találni a föld alatt. Amit találok, az maga a pokol. Mintha visszamentem volna a múltba. Ahogy elfordulok a létrától, egy fémemelvénnyel találom magamat szemben, amihez egy csörlőt erősítettek. Vastag kábel lóg róla, a végén hurok. Akasztófahurok. Ugyanolyan, mint ami Melvin garázsában volt. De nem csak erről van szó. Jobb oldalon felismerem a szerszámos polcokat, amik alkatrészekkel, fúrókkal és fogókkal vannak tele. Ráismerek a piros szerszámos fiókokra a munkaasztal tetején. Amikor visszafordulok a létra felé, meglátom mögötte a fűrészekkel, késekkel, csavarhúzókkal, kalapácsokkal teleaggatott szerszámos táblát. Oldalt van egy tálca orvosi műszerekkel. Egy másikon a bőr lenyúzásához használt vadászszerszámok. Aztán a tekintetem az utolsó, tökéletes részletre, egy szőnyegre esik. 240

Ugyanaz a típus, mint amit Melvin tett közvetlenül az áldozatai alá. Oda nem illő, polgári kellék egy kínzókamrában. Graham megszállottan lemásolta Melvin gyilkolóterepét, egészen a legapróbb részletekig. A hely szagától szédelegni kezdek, és nekitámaszkodom a létrának, mert ismerem ezt a szagot. Ez gomolygott ki a wichitai garázsunkból, a romló hús, a régi vér és a rettegés fémes bűze, és most itt van, ezen a helyen. Pontosan ugyanaz a szag. Nem tehetek róla. Felsikoltok. A gyerekeim nevét sikoltom, miközben meghasad a szívem, az elmém kettétörik, és nem akarok mást, csak meghalni. Graham soha nem akarta életben hagyni őket. Csak azt akarta, hogy lássam ezt. Még mindig a kezemben szorongatom a pisztolyomat, és az éleslátás egy egyszerre szörnyű és gyönyörű pillanatában arra gondolok, milyen tökéletes, hogy meg fogok halni itt, ugyanúgy, ahogy Gina Royal is elsorvadt és elpusztult. És közben ugyanazokat a borzalmakat nézem. És ugyanazt a tökéletes elveszettséget érzem. Aztán meghallom a fiam hangját: – Anya? Nem több suttogásnál, mégis olyan hangos, mint egy üvöltés. Elejtem a fegyvert, úgy ejtem el, mintha tüzet fogott volna, és négykézláb mászni kezdek a padlón, át a szőnyegen, megkerülöm azt a rettenetes, meredező csörlőt, és mögötte, mögötte meglátok egy rácsos ajtót az álfalba süllyesztve. Le van lakatolva. Visszabotladozok a szerszámokhoz, és akkora erővel tépek le egy feszítővasat a szerszámos tábláról, hogy az eszközök csörömpölve szanaszét repülnek, azzal visszarohanok az ajtóhoz. A feszítővas villás végét beékelem a retesz alá, és megrántom. A fa szilánkokra törik, enged. A retesz leszakad. A feszítővassal kinyitom az ajtót, és odabent meglátom Connort és Lannyt. Életben vannak, életben. Abban a pillanatban elhagy minden erőm, térdre esek, ők pedig mellettem teremnek, és úgy vetik rám magukat, mintha fel akarnának oldódni bennem. Ó, istenem, ez annyira csodálatos! A megkönnyebbülés fáj, de úgy, ahogy a kauterizált seb fáj, miután minden vérzés elállt. Még akkor is előre-hátra ringatom a gyerekeimet ennek a pokolnak a padlóján, amikor Kezia és Sam rám talál. Mindketten ki vannak fulladva, és felkészültek a legrosszabbra. Sam arcát nézve arra gondolok, istenem, épp most jött át a szentélyen, amit annak a helynek állítottak, ahol a húga szenvedett és meghalt. El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki eljönni a mellett az emelvény mellett, hogy odaérjen hozzánk. 241

De életben vagyunk. Mindannyian élünk. 242

15 MINT MEGTUDOM, a házunkban lévő vér Kyle-tól származott. És ez Lanny műve volt. – Meghallottam, hogy vitatkoznak – meséli, amikor újra kint vagyunk a tiszta, éjszakai levegőn. Kyle és Lee mindketten meg vannak bilincselve, és Kezia hozzákötözte őket egy kampóhoz, amit a kunyhó falára szereltek. El nem tudom képzelni, mire való lehetett. Vagyis inkább nem akarom. – Fogtam a kést, bejöttem, és beleszúrtam. Mármint Kyle-ba. El is kaptam volna, ha nincs vele a nyavalyás apja. Bezárkóztunk a pánikszobába, ahogy tanítottad, de tudta a kódot. Ne haragudj, anya! Csalódást okoztam… – Nem, az én hibám. – suttogja Connor olyan halkan, hogy majdnem elviszi a hangját a szél. – A kód benne volt a telefonomban. El kellett volna mondanom. Akkor lecserélhetted volna. Így már összeáll a kép. A Graham gyerekek elvették Connor telefonját. Emlékszem a fiam tétovázására aznap este, amikor Graham visszahozta a telefonját. Úgy tűnt, mondani akar valami fontosat, és majdnem meg is tette. Csakhogy nem akart feldühíteni, hiszen nemegyszer a lelkére kötöttem, hogy soha ne írja le a kódokat. De nem hagyhatom, hogy magát hibáztassa ezért az egészért. Soha. – Nem, kicsim – mondom, és megpuszilom a homlokát. – Nem számít. Mindkettőtökre nagyon büszke vagyok. Életben maradtatok. Most ez az egy számít, értitek? Hogy élünk. Kezia fóliatakarókat vesz elő a túlélőkészletéből, és bebugyolálom vele a gyerekeket, hogy ne hűljenek ki. Megkérdezem, van-e valami, amit el szeretnének mondani arról, ami a vadászkunyhóban történt. Lanny azt feleli, nem történt semmi. Connor hallgat. Azon tűnődöm, vajon a lányom hazudik-e nekem. Leülünk a tisztáson. Végre megérkezik az erősítés egy sereg egyenruhás rendőr alakjában. Megpillantom köztük Javier Esparzát is. Odabólint, mire visszaintek. Kételkedtem benne. 243

Nem kellett volna. Maga Prester nyomozó is felkutyagolt. Még mindig öltöny van rajta, ami kétlem, hogy túl fogja élni ezt a sarat, de legalább már rávett egy vastag ballonkabátot. Egyenesen odajön hozzánk, és valami újat fedezek fel az arcán. Tiszteletet. – Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom magának, Ms. Proctor – szabadkozik. – Ők jól vannak? – Az idő majd megmondja – válaszolom. – Azt hiszem, igen. Nem tudom, de muszáj elhinnem, hogy rendben lesznek. Nehéz lesz. Lesznek kérdéseik. El sem tudom képzelni, mit mondott nekik Graham az apjukról. Gyanítom, hogy leginkább emiatt hallgat a fiam, és nem annyira az átélt többi trauma miatt. Prester bólintva felsóhajt. Nem úgy néz ki, mint akinek nagyon akaródzik lemenni abba az alagsorba, de gyanítom, hogy rosszabbat is látott már. – Kezia azt mondja, magánál van Graham telefonja. Szeretném, ha azt bizonyítékként beszolgáltatná, valamint minden mást is, amit magához vett. – A holmik nagy részét a kocsijában hagytam – felelem. – A pisztoly az enyém. Az alagsor padlójáról szedtem fel. Nincs szükségem újabb bonyodalmakra. – Tessék! Előhalászom a telefont a zsebemből. A kijelző világít. Véletlenül megnyomhattam a gombot. Le van zárva, és Graham ujjlenyomata vagy kódja nélkül nem tudom felnyitni, de ami megdermeszt, az az üzenet, ami megjelent rajta. Absalomtól jött, és azt írja: Helyzetjelentést akar. Megmutatom Presternek. Nem tűnik meglepettnek. – Ki az az Absalom? Mesélek neki a hacker jótevőmről. A szövetségesemről, aki egész idő alatt elárult. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megtalálni, és ezt közlöm is vele. – Most én jövök – mondom, a telefont feltartva. – Maga szerint kiről beszél Absalom? Prester elővesz egy bizonyítékos zacskót a zsebéből, amibe belecsúsztatom a telefont. Előbb lezárja a tasakot, csak utána válaszol: – Szerintem maga is ki tudja találni. Nekem sem akaródzik kimondani a nevet. Ez olyan, mint amikor az ördögöt emlegeti az ember. Félek, hogy megjelenik. A nyomozó arca elkomorodott, és nem tetszik, ahogy elgondolkozva, puhatolózón méreget. Mintha azt latolgatná, elég erős vagyok-e elviselni azt, amit közölni akar. Úgyhogy belevágok: 244

– Van valami mondanivalója a számomra. Már nem félek semmitől. A gyerekeim itt vannak velem. Biztonságban. Lancel Graham nem megy sehová. Lehetséges, hogy a fiait még meg lehet menteni, amennyiben az apjuk pszichopátiája nem örökletes. Prester félreint. Semmi kedvem elereszteni Lannyt és Connort, de azért odébb megyek pár lépést, és úgy helyezkedem, hogy lássam őket. Tudom, hogy ez olyasmi, amit nem szeretné, ha hallanának. De továbbra sem félek. – Volt egy jól szervezett szökés az El Doradóból. Tizenhét fogoly. Kilencüket már elfogták. De… Nem is kell folytatnia. Elfog az elkerülhetetlen sorsszerűség émelyítő érzése, és tudom, hogy mit fog mondani. – De Melvin Royal szabadlábon van – fejezem be helyette. Elfordítja a tekintetét. Nem tudom, mit érzek, vagy hogy ő mit lát rajtam. De egy dolgot tudok. Már nem félek Melvin Royaltól. Meg fogom ölni. Akárhogyan is, de ez az egész úgy fog végződni, ahogy oly régen elkezdődött. Kettőnkkel. A Royalokkal. 245

LEJÁTSZÁSI LISTA Minden könyvemhez szoktam választani zenét, ami végigkísér az írás intenzív folyamatán. A Nincs menekvés esetében érdekes feladatot jelentett megtalálni azokat a dallamokat, amelyek segítettek Gwent előrehajtani ebben a feszültséggel teli történetben. Remélem, hogy ugyanúgy fogják élvezni a zenei élményt, mint én, és kérem, ne felejtsék el, hogy a kalózkodás kárt okoz a zenészeknek, a közös jogkezelésből befolyó jogdíjakból pedig nem lehet megélni. Egy dal vagy album közvetlen megvásárlása még mindig a legjobb módja annak, hogy kimutassuk a szeretetünket a művészek iránt, és segítsük őket abban, hogy új műveket hozzanak létre. ♦ I Don’t Care Anymore – Hellyeah ♦ Ballad of a Prodigal Son – Lincoln Durham ♦ Battleflag – Lo Fidelity Allstars ♦ How You Like Me Now (Raffertie Remix) – The Heavy ♦ Black Honey – Thrice ♦ Bourbon Street – Jeff Tuohy ♦ Cellophane – Sara Jackson-Holman ♦ Drive – Joe Bonamassa ♦ Fake It – Bastille ♦ Heathens – twenty one pilots ♦ Jekyll and Hyde – Five Finger Death Punch ♦ Lovers End – The Birthday Massacre ♦ Meth Lab Zoso Sticker – 7Horse ♦ Bad Reputation – Joan Jett ♦ Peace – Apocalyptica ♦ Send Them Off! – Bastille ♦ Tainted Love – Marilyn Manson ♦ Take It All – Pop Evil 246

247

KÖSZÖNETNYlLVÁNÍTÁS Szokás szerint ez a könyv nem íródhatott volna meg a férjem, R. Cat Conrad, a csodálatos asszisztensem és előolvasóm, Sarah Weiss-Simpson, valamint a sokat szenvedett, fantasztikus szerkesztőim, Tiffany Martin és Liz Pearsons támogatása nélkül. Külön köszönetet érdemel a barátom, Kelley és a többi Időváltó a folyamatos biztatásért és támogatásért. 248

JEGYZETEK 1 Utalás Tim Burton animációs filmjére. 2 Azt akarom, hogy szedáljanak. (angol) 3 Mi egy boldog család vagyunk . (angol) 4 Önvédelmi sport. 5 Oxycontin: Az opioidok csoportjába tartozó erős fájdalomcsillapító. 6 CSI – A helyszínelők c. bűnügyi tévéfilmsorozat. 7 Nincs mit. (spanyol) 8 Latint utánzó összefüggő, de értelmetlen szöveg, amit a nyomdászatban és az informatikában a betűtípusok, a tipográfia és az elrendezés bemutatására használnak. 249

Tartalomjegyzék 249 249 1 249 2 249 3 249 4 249 5 249 6 249 7 8 250