Szmolka

A trafikos A faluban volt egy trafik. A templommal szemben, az Ady Endre út és a Rákóczi út sarkán. Édességeket, dohány árut, képeslapot és még ezernyi fontos apróságot lehetett kapni Annus néninél. Ő volt a trafikos Annus, az 1960-as években így hívtuk. Ha egy pár fillérhez hozzájutottam, mindig ő volt az első célpont, ahol elkölthettem a pénzem. Volt 5 filléres cukorka, de lehetett kapni akár 50 fillérest is. Az volt a jó, hogy nem kellett megvenni egy egész zacskóval, mert szemenként is adott, attól függően mennyi pénzem volt. Nagyon jó kereskedő volt, mert ha már csak annyi pénzem volt, hogy nem volt elég cukorkára, vagy nem szerettem azt a cukorkát amit kínált, mindig megoldotta úgy hogy valami mást rám sózott. Újságpapírba csomagolta őket, és kis idő múlva már olvashattam is a betűket, amik az újságpapírról a cukorkákra ragadtak. Cigarettát is lehetett Annus néninél venni, szálanként is. Már nem tudom mennyibe kerültek, de az ünnepnek számított ha egy doboz Sportot, vagy Tulipánt vehettem. Érdekes az elnevezése a Sport cigarettának. Mivel akkoriban az egyszerűbb cigaretták, a Kossuth, a Terv, a Szimfónia 25 szálasak voltak, a Sport hosszú zöld dobozában, csak 10 szál volt. Ez is füstszűrő nélküli volt, mint az előbb említettek, de ez, körül-belül 15 cm hosszú volt. Ebből kb. 12 cm volt a kerek papírcső szipka, és a maradék volt a cigaretta. A fehér színű papír szipkát lehetett alakítgatni, nyomkodni, játszadozni vele. A Fecske nevű cigarettát is vettük néha. Ez füstszűrős volt, és valamivel rövidebb is, mint például a Terv. Bátyám szerint régebben ez is füstszűrő nélküli volt, de én már arra nem emlékszem. A tulipán nevű cigaretta annyira áthatóan émelyítő volt számomra, hogy egyszer hányásos szédülést is kaptam tőle. Ezekből, a történetekből az derülhetne ki, hogy én már akkor, 8-10 évesen dohányoztam. Ez nem igaz, csak a felnőtteket utánoztam én is, és csak ritkán gyújtottam rá, azt is csak játszásiból.

Nem úgy mint Balus Gyuri. Apám mesélte mindig nevetve, hogy egyszer mikor jött haza munkából, megszólította Gyurit a kapujukban, mikor még csak 5 éves volt. - Mi az Gyuri már nem dohányzol? – kérdezte tőle apám, mert nem látott cigarettát a szájában. - Hót, sokóig dohónyoztám, de món régén nem szílom – mondta Gyuri 5 évesen, apám szerint. Ezt a történetet sokszor elmesélte otthon, úgyhogy valószínűleg igaz lehet. Annus néni hitelbe is adott dolgokat, amit édesapám, aki 2 hetente járt haza, a busztól jövet, általában kiegyenlített. A trafikos Annus-nak volt vagy egy húga, vagy egy nővére. Azért nem tudom, mert nem volt nagy köztük a korkülönbség, és mindketten idősek voltak már. A trafikkal egybeépült házukban laktak, és a két szobaablak a Rákóczi útra nézett. Ezek elég alacsonyan voltak, és nem csak én, időnként bekopogtam rajta. Ezt általában, sötétedés után tettem. Kopogás után gyorsan kereket oldottam, és már messziről hallgathattam a szidalmakat, amiket mérgében szórt rám. A sötétedés után-t úgy értem, hogy nemegyszer este 10 után volt. Egyszer, Annus néni testvére kifigyelt. Megvárta, amíg az ablakhoz érek, és a nyakamba zúdította az éjjeli edény, kitudja mióta gyűjtögetett tartalmát. Ekkora szégyent már alig tudtam elviselni egy öregasszonytól. Haza sem mertem menni, mert úgy bűzlöttem. A Tápiónak vettem az irányt, és ott ruhástól megfürödtem a sötétben. Gondolataim egy szörnyű bosszút érleltek miközben a bélsaras hajamat tisztogattam. Ettől kezdve nem volt nap, hogy ne zörögjek be most már erősebben is. A fifikás öregasszony, még egyszer elkapott éjjeli edényével, de már a kiskapujuk mögül. Ez már nem volt telitalálat, de mélységesen megalázó volt ez is. A legnagyobb baj az volt, hogy Pittya barátom is ott volt, és sokáig csúfolt miatta.

Az öregasszonytól nem volt nyugtom. Mintha sohasem aludt volna. Minden nap veszélyt jelentett számomra, ha a közelébe kerültem valahogy. Már egy botot is felvett fegyvertárába. Addig játszottunk a tűzzel, míg szóltak a rendőrnek. Kakaó, a szokásos pajeszhúzogatás közben figyelmeztetett, ha még egyszer bezörgetek az ablakon, nagyon ellátja a bajom. Hiába mondtam neki, hogy nem csak én szoktam zörögni, azt mondta, őt nem érdekli. Nem tudom mások bezörögtek e, csak azt, hogy egyik este megfogott a nagy kútnál, és olyan két pofont lekevert, hogy a fülem még mindig cseng, ha rágondolok. Így a bekopogásaim, egy csapásra abbamaradtak. Az öregasszonyt viszont, még sokáig kerülnöm kellett. Annus néni a trafikos, soha nem tette szóvá nekem ezeket a dolgokat, pedig tudta, hogy én is sokszor zörgettem az ablakukon. Ugyanúgy kiszolgált, mint máskor, ugyanúgy adott hitelbe is, mint máskor.

A történelem mint gumicsont. Naivan, mindig úgy gondoltam, a múlt már megtörtént, és az úr isten, sem tud változtatni rajta. Hát tévedtem. Ha az isten nem is, az ember igen. A múlt, állandó mozgásban van. A mindenkori politika tartja mozgásban. Történészek, régészek, politológusok, politikusok, és az emberi élet számtalan területén tevékenykedő megannyi okos ember munkálkodik azon, hogy a jelen politikájának megfeleltesse a múltat. Hihetetlen mennyiségű emberi, és természeti erőforrást pazarolva küzdenek azért, hogy a jelen, és a jövő generációja részére, „történelmet” alkossanak, önmaguk, vagy vélt igazuk elfogadtatására. Népszokások születnek, tűnnek el, emberi életek sokaságát áldozva a politika oltárán. A történetírás hatalma nem ismer határokat. Már egyetlen írásjel, megváltoztatása is elegendő arra, hogy ezeréves dokumentumok, amúgy sem igazolt objektivitása, teljesen új értelmet kapjon, a ma embere számára. Mai világunkban, a gyors médiák, az internet segítségével, a világ összes nyelvén pillanatok alatt eljuthat az emberiség legeldugottabb zugába is az aktuális história. Az éppen uralkodó politikai, és gazdasági hatalmak, létük igazolására használják, hatalmi törekvéseik elérése céljából. A mai magyar történelemhamisítók még azt a fáradtságot sem veszik, hogy megvárják, amíg az 50-60 évvel ezelőtt már élt emberek kihaljanak. Szemünkbe hazudnak, gátlástalanul, szerzett (vásárolt, stb.), műveltségük jogán. A politika moslékos vályújánál tülekedve próbálnak elmerülni, időnként egymást is eltaposva, a gondozó „gazda” hizlaldájának, szennyes óljában. Nyakkendős disznók hada, próbálkozik nap, mint nap, eddigi életem magyarázásával. Próbálják elhitetni velem, nem úgy éltem, ahogy. Nem igaz, amit láttam. Nem jól emlékszem. Való igaz. Sokáig azt hittem, létezik történelem. Azt hittem, létezik múlt. Azt hittem, vannak őseim, kikre büszke lehetek. Már tudom, csak a jelen létezik, az is csak egy pillanatig, mert mindig van egy óriási konda, mely teljesen új „értelmet” ad neki, attól függően, éppen melyik vályúnál hízik.

Az én ajándékom. Kicsi gyermek voltam, a faluban az utcát jártam. Élveztem a havat, ami sűrű pelyhekben hullott alá. A nyelvemet kiöltve vártam hogy egy-egy ráhulljon és elégedetten nyeltem le a nem túl sok vizet mely szétolvadva a számban maradt. Emlékszem, olyan nagy hó volt, hogy már a lovas kocsik sem tudtak járni az úton. Kihalt volt az utca, csak a gyalogosoknak kiásott úton lehetett közlekedni, hol jobban, hol kevésbé. Hógolyókat gyúrtam és azzal próbáltam a kiválasztott célpontokat eltalálni, több- kevesebb sikerrel. Karácsony volt. Az emberek mind be voltak húzódva hajlékaikba ünnepelni, fát díszíteni ajándékot adni, ajándékot kapni. Már én is indultam haza felé, amikor halk keserves nyávogásra figyeltem fel. Elindultam a hang irányába de a nyávogás abba maradt, így haza mentem. Otthon volt a bátyám és anyukám, apukám másnap jött haza, így hárman ünnepeltük a karácsonyt. A fa még csupaszon állt a fűtetlen belső szobában, a cserépkályha tetején. Anyám már mindent előkészített, csak a díszítésre várt. Elkezdtük díszíteni a fát, a kis csecsemő Jézuskát én akartam feltenni, így azt gyorsan kiválasztottam a már jól ismert díszek közül és kis győzelemként elkönyvelve én magam akasztottam egy fő helyre. Az anyám által készített habcsók karikák, és némi szaloncukor volt az édesség. Felkerültek a tányéros foglalatban levő gyertyák is és már kész is volt a díszítés. Gyönyörködtünk, és még itt-ott igazgattunk a fa díszítésén, majd kijöttünk a szobából, mert ott hideg volt. Vártuk, hogy jöjjön a

Jézuska. Kimentünk a konyhába, mert tisztálkodni és enni kellett az ünnepi vacsorát. Köröm pörkölt volt a fő fogás, melyet jó ízűen majszoltunk, elégedetten nézve, hogy van még belőle elég. Már a vége felé jártunk az evésnek, mikor halkan hallottuk a csengőt. - Méggyütt á Jézuská. Kiáltottuk egyszerre a bátyámmal. Futva mentünk a szobához, melyből sejtelmes gyertyafény szűrődött ki. Megilletődve kérdeztük anyukánkat, nem járt-e valaki a szobában, mert égnek a gyertyák. Anyukám, Mint aki semmit sem tud, érdeklődve kérdezte. - Ki jórt vóná itten. Mi Benyitottunk a szobába, és anyukámmal együtt elénekeltük a mennyből az angyalt. A végét már elharapva ugrottunk az ajándékoknak. Én egy tolltartót, a bátyám pedig irigységemre egy gumicsizmát kapott. Elégedetten próbálgatta, én kicsit játszottam a tolltartóval, és már az utcát jártam gondolataimba merülve, mert nem tartottam igazságosnak, hogy mindig az ö általa levetett holmit kellett hordanom. Már sötét volt a faluban, csak néhol pislákolt egy-egy közvilágításra szánt lámpa. Megint hallottam a nyávogást, és már az ajándék körüli gondolataim a múlté. Az egyik kapu tetején megpillantottam egy csurom vizes csúnya kismacskát. Olyan csúnya volt, hogy majdnem ott hagytam. De csak rávitt a lelkiismeret és magamhoz vettem a minden ízében remegő kismacskát. Betettem a kabátom alá és elindultam haza felé. Otthon a konyhában villanyfénynél kiderült, nem is olyan csúnya ez a cica. Törölgettem és letettem a földre. Egyből a sparhelt mellé húzódott és a melegen megszáradt bundája. Mit mondjak, gyönyörű volt. Adtam neki tejet, és még a köröm pörköltet is úgy majszolta, mint aki soha nem evett. Amikor végzett, elégedetten dörzsölődött lábamhoz, és nyávogva kérte vegyem fel. Felvettem és az arcommal simogattam, melyet nagyon jól tűrt.

Bele feledkeztünk egymás simogatásába, feledve a karácsonyi ajándékot, hiszen itt van nekem ő. Nem is kellett más ajándék nekem. Volt egy gyönyörű cicám. Nem utolsó sorban neki is volt egy esély az életre. Hoszzú évekig volt a cicánk, és számtalan életet adott.

A bungi Pénteki nap volt. Anyám nem volt túl józan de azért kijöttünk egymással. Apám megjelent az ajtóban. Kicsit korábban jött mint szokott, ezért meglepett bennünket. Apám kicsit járkált fel s alá mígnem anyámnak esett. Valamilyen adósságról beszélt, amit most, hogy jött hazafelé, kellett kiegyenlítsen. Nem sokáig tartott a vita mert éktelenül elkezdte ütni anyukámat. Én ijedtemben elszaladtam otthonról. A dugella medre megfelelő védelmet biztosított az áthatolhatatlan dzsungelével. Legkisebbik bátyám csavargott valahol, így ő kimaradt a „jóból”. Addig bóklásztam a dugellában, mígnem az agyigácsóban kötöttem ki. Gyönyörű nyári nap volt. Iskolába sem kellett járni, Így szabad voltam mint a madár, csak az volt a baj, hogy épp az ételkészítésről kezdtem anyámmal beszélgetni amikor megjött apám, így éhes maradtam. A parti fecskék meg nagyon magasan fészkeltek elérhetetlenül. Gondoltam felmegyek az öreg temetőbe mert néhány lyuk onnan elérhetőnek tűnt. (Hát, már nem a régi ez sem...) Kicsi voltam még, olyan 7-8 éves és a gyomrom már nagyon korgott. Felmentem hát, de elég nagyot kellet kerülnöm mert az öreg temetőbe csak egy viszonylag szűk helyen lehetett feljutni, és ahhoz is elég nagy kerülőt kellett tenni, mert én az agyigácsó alsó végénél voltam, ez a bejárat meg a felső végénél volt. Elindultam hát célom felé. Az öreg temető egy nagyon elhanyagolt hely volt. Benőve friss akácokkal néhol egy-egy nagy tölgy ékesítette a nem túl bizalomgerjesztő helyet.

Az alsó végébe kellett mennem a ritkás sírokat kerülgetve. Megérkeztem a helyre ahol a madarakat gondoltam, hogy vannak. Lehasaltam és úgy próbáltam elérni a fészket de csak nem akart sikerülni. Néhány akácgallyat megpucoltam a tüskéktől és így ereszkedtem le szinte lógva az agyigácsó meredek partfalán. Most már elértem a fészkeket, fészkenként egy két fiókát sikerült kiszednem, mert a felnőtt madarak mind elhagyták a fészket. Zsebembe raktam őket, a helyzetem stabilnak mondható volt mert lábaimat sikerült a fészkek bejáratán megnyugtatni, amíg az akció tartott. Mikor már nem értem el több fészket, elindultam felfelé ami nem is tűnt most már olyan egyszerűnek. Már nagyon megbántam könnyelműségemet, mert sehogyan sem akart sikerülni. Egyszer csak az akácgallyak elengedtek és én zuhanásba kezdtem. Még jó, hogy alul egy ferdén, a partfaltól kiinduló földkupacra estem de így is elveszítettem eszméletem. Másnap kora reggel ébredtem arra, hogy nagyon fázok. Elindultam haza felé, és csodálkoztam magamon, hogy nem tört el semmim. Hazaérve jutott csak eszembe, hogy apám otthon tartózkodik, de mivel még kora reggel volt még aludtak mind a hárman. Az ajtók nyitva voltak, az előző napi nagy meleg miatt, így könnyen tudtam közlekedni a helyiségekben. Apám már mozgolódott így sietősre kellett fognom a dolgot. Magamhoz vettem zsebkésemet és vágtam a spejzban levő szalonnából és elkezdtem kenyeret keresni, de nem találtam. Hallottam amint apám kimegy pisilni, és elhalad a spejz ajtó előtt, vártam kicsit és rohanni kezdtem ahogy csak tőlem tellett. Apám nem ment messzire, mert még hallottam a hangját ahogy utánam kiált. Én nem törődtem semmivel csak rohantam egyenest az öreg temetőbe. Valamiért ez a hely tűnt a legbiztonságosabbnak. Megérkeztem és fújtattam mint a kutya. Elővettem a szalonnát, és akkor vettem csak észre, hogy van még más is a zsebemben. A döglött kis csurik voltak. Kipergettem mind az ötöt belőle a földre, volt amelyiknek még a bele is látszott. Néztem őket egy darabig majd továbbindultam a szinte áthatolhatatlan bozótosban az öreg sírokat kerülgetve. Mikor a végére értem a temetőnek majdnem leestem ismét egy szakadékba. Szerencsére sikerült elkerülni a tragédiát, bár megállapítottam ez nincs olyan mély mint az a rész ahol leestem. Visszamentem hát az első sírig és leülve rá falatozni kezdtem a szalonnát, melyet a spejzunkból

loptam. Haraptam és csak később jutott eszembe a zsebkés, melyet nagy szeretettel vettem elő, és így már kulturált módon tudtam enni a szalonnát. Kenyér nélkül igaz, de jólesett. Nem tudtam belőle annyit enni mintha kenyér is lett volna, de azért megtette ez is. Kerestem lapulevelet és abba csomagoltam a maradékot. Egy jó helyet is kerestem ahová elrejthetem, kint hagyni nem volt ildomos mert azért a macskák még idáig is eljöttek. Nem kellett messze mennem, mert pont az a sír amin ültem, a sarka le volt törve, és csak arrébb kellett húzni a darabot, és alatta már ott is volt az üreg. Két sír volt egymás mellet kb. egy méterre egymástól, és már kész is volt a tervem. Bunkert fogok építeni. Akác gallyakat gyűjtöttem és azzal fedtem be a területet. Először vastagabb ágakat kerestem, és a két végét ledugtam a földbe. Nem kellett mindegyiket ledugni, mert a két sír közé befeszültek így haladósabb volt a dolog. Estére elkészült a bungim. Elégedetten néztem körbe miközben elővettem a szalonnát és majszoltam. Száraz füveket gyűjtöttem és megágyaztam vele. Lefeküdtem és a gondolataimba mélyedve elaludtam. Másnap szintén korán ébredtem, és haza mentem mert az ennivaló az előző nap elfogyott és fel kellett tankolnom. Apám már ébren volt és kinn ült a gangon dohányozva. Le kellett mondanom a könnyű ételről. Elindultam hát visszafelé, miközben észre vettem, hogy Blahúzék egyik tyúkja át jött a kerítésen. Jól megkergettette magát, mire eltudtam kapni. Gyorsan ki kellett tekerni a nyakát mert még elárult volna a rikácsolásával. Felérve a temetőbe megnyúztam a tyúkot, majd kibeleztem. Egy nyársat készítettem, mikor eszembe jutott, hogy nincsen gyufám amivel tüzet tudnék gyújtani. Megint lapu levél és megint elrejtettem a sírba az ennivalót. Elindultam hát gyufáért. Pittyáéknál kerestem de csak pár szál volt benne és azt nem adták ide. A Baluséknál már dörzsöltebb voltam mert nem mondtam meg nekik mi járatban vagyok. Amikor nem figyeltek elemeltem egy dobozzal a tűzhelyről. Út közben átnéztem a doboz tartalmát, és csak egyetlen szál volt benne, ami egészséges. Bosszantott a dolog, de próba szerencse elven azért felmentem a temetőbe. Száraz füveket gyűjtöttem amit aztán meggyújtottam. Pillanatok alatt égett ropogott a tűz, melyet a környéken levő nem kevés szárazfával tápláltam. Elővettem a tyúkot ami egy kicsit földes

lett mert kicsúszott a lapulevélből. Nagyjából megtisztogattam és el kezdtem sütni. Először a szárnyai készültek el és jóízűen falatoztam, miközben sütöttem a többi részét. A tyúk akkora volt, hogy még a következő evésre is jutott belőle. Jól laktam, bár egy kis só nem ártott volna. Lefeküdtem a bungimba és elégedetten gondolkodtam az élet szépségein. Elnyomott az álom és csak késő délután ébredtem fel. Megettem a tyúk maradékát és elindultam Pittyáékhoz. Őt elküldte az apja a kocsmába cigarettáért én vártam megjöjjön, hogy elmesélhessem neki, van egy bungalóm. Nemsokára megjött így együtt mentünk fel az öreg temetőbe szemrevételezni az alkotást. A zöld levelek miatt még talán eső biztos is volt. Lehasaltunk és álmodoztunk mi mindent lehet csinálni egy ilyen bungalóban. Eszünkbe jutott a kardkészítés, és már faragtuk is a kardcsodákat melyet előszeretettel suhogtattunk. Neki is volt zsebkése, így az nem volt probléma. A nap végére ott voltak a vadonatúj kardok melyeket a bungiban helyeztünk el a következő használatig. Elindultunk haza felé eltenni magunkat másnapra. A házuk előtt elköszöntünk egymástól, és én folytattam utam a mintegy száz méterre levő házunkig. Óvatosan belestem a szoba ajtón és láttam anyám épp egy verésen van túl. Apám ült az asztalnál és dohányzott, miközben valamit nagyon magyarázott anyámnak. Bátyám a sarokban ült az ágyon és összekuporodva sírdogált. Nekem sem kellett több, irány az öreg temető. A kamrából magamhoz vettem vagy három használaton kívüli nagykabátot mielőtt elindultam. Már megbántam a sok nagykabátot, mert többször meg kellett állnom útközben és a végére fújtattam mint a duda. Elkezdtem megágyazni a bungimban és egy furcsa kidudorodást vettem észre ami, hogy kiderült Pittya volt. Nagyon megörültünk egymásnak mert egyedül aludni egyikünk sem szeretett. Nem kérdeztem miért van itt és ő sem. Tudtuk mindketten családunk nincs a helyzet magaslatán. Most már nem bántam a nagykabátokat, mert jó szolgálatot tettek. Egymáshoz bújtunk és úgy aludtunk el mint két testvér. Másnap már a nap a hasunkra sütött mire felébredtünk. Ilyen jól már régen aludtunk és vidáman ébredtünk hiszen a veszély már elmúlt mert mindkettőnk apja visszament dolgozni. Ő is hazament meg én is.

Otthon volt anyukám és a sebeit ápolgatta, hogy aztán hétvégén kiújuljanak. Azt mondta van a sparhelten még krumplis tészta és egyek. Nekem sem kellett több úgy majszoltam a tésztát mint aki soha nem evett. Gondolataim a bungim körül jártak, és elhatároztam a hétvégéket ott töltöm amíg apám itthon tartózkodik. Elkezdtem hát berendezkedni. Gyufa, só, gatya madzag, voltak a legfontosabbak amiket magamhoz vettem. Anyám ismét beborozott így az irányt ismét az öreg temetőhöz vettem. Ott észleltem, hogy a csontok eltűntek amik a tyúkból megmaradt és még a bőre is. Azért jó, ha tisztában van az ember, mivel áll szemben a háza táján. Lefeküdtem hátha meglátom az állatot, de csak nem jött, így elmentem a tápióra fürödni. (Itt már fürödni sem lehet...) Sok gyermek fürdött ott ahová mentem, ott szinte mindig nyüzsgött az élet. Kivéve éjszaka, mert akkor csak én szoktam fürödni. Úszni is úgy tanultam meg, hogy valamikor megfogtak a nagyobb gyerekek, és a partról bedobtak a mély vízbe. Már tudtam úszni kutyaúszásban így már nem voltam vonzó célpont a nagyobb gyerekeknek. Bekapcsolódtam a játékba ami a vízben folyt és önfeledt fürdésbe kezdtem. Nagyon jól esett a fürdés és el is fáradtam. Mivel este felé járt már az idő, elindultam haza felé, de valamiért az öreg temetőben kötöttem ki, kipróbálni megint az alvást ami előző nap olyan jól esett. El is aludtam Gyorsan. Arra ébredtem hogy valami szaglássza az arcomat. Gyorsan a helyiség hátuljába húzódtam és a kardot, melyet előzőleg faragtam magamhoz vettem. Az állat elszaladt, valószínűleg ő is megijedhetett. Elhatároztam másnap, kifigyelem milyen állatról

lehet szó. Haza mentem aludni. Kora reggel ébredtem, mert nem hagyott nyugodni az éjszakai látogatóm. Gondoltam fogok még egy tyúkot csalinak, de Annus néniéktől sehogyan sem akart átjönni egy sem. Így csali állat nélkül vettem az irányt a temetőbe. Már messziről észrevettem nincs valami rendben, mert találtam egy nagykabátot a bungalóimtól távol. Óvatosra vettem a dolgot, és találtam még egy kabátot, és most már kezdtem izgulni. Közelebb érve láttam, hogy egy óriási kutya garázdálkodik az otthonomban. Szólongatni kezdtem mire ő se szó se beszéd pillanatok alatt tovább állt. Most már tudtam mivel állok szemben és már nem féltem tőle. Még többször eljött az állat és végre megismerkedtünk. Olyan kétlaki kutya lehetett, mert néha azért haza is ellátogatott, de az ideje nagy részét velem töltötte, legalább is akkor, amikor ott voltam. A kabátokat rendszeresen elhurcolta, így kellett egy bejárati ajtót is eszkábálnom. Most már biztonságban tudhattam holmimat a kutyától. Legalább is azt hittem, mert a legközelebbi odalátogatásom alkalmával ugyan úgy szét voltak húzgálva a kabátok mintha nem is lett volna ajtó. Tudomásul vettem ez az ára a barátságunknak. Nem is próbáltam többet ajtót tenni a helyiségre. Eljött a hétvége és én kiköltöztem, természetesen a kajáról elfeledkeztem, Irány a gyümölcsös, ahol az évnek ebben a szakaszában bőségesen voltak különféle bogyók amiket enni lehetett. A kutya velem jött, és néhány ürgelyukat célba vett, de eredménytelenül mert mélyek voltak. Egy üregi nyúl is útjába esett de az is eltűnt hamar az üregében. Várakoztunk ott egy darabig, a kutya megpróbálkozott a kiásásával de szintén mély volt az üreg, és még mint tudjuk volt neki legalább még egy kijárata. Így a vadászat eredménytelen maradt. Maradtak a bogyók amik a kutyának nem nagyon ízlettek. A gombos tanya aljában vitt az utunk visszafelé mikor a kutya elkapott egy tyúkot. Na gondoltam megvan az ebédünk. El akartam venni tőle, de mint egy vadállat rám támadott. Jobbnak láttam hát meghagyni neki az ételt. Érdekes volt ez a kutya, ha kifelé mentünk a faluból, mindig velem tartott, ha befelé akkor soha. Én elmentem az öreg Balusékhoz hátha van valamilyen étel a számomra. Volt. Épp akkor készült el a tésztás bableves aminek nagyon megörültem mert nagyon szerettem. Természetesen megkínáltak

engem is, miközben szidták apámat, mert ők is tudták mi a helyzet felénk. Kis idő múlva már ismét az öreg temető jól ismert tájait jártam. Az idő rosszra fordult és pillanatok alatt hatalmas vihar közepében találtam magam. A bungaló csak néhány helyen ázott be aminek nagyon örültem, viszont az alja teljesen felázott mert szinte mindenünnen ide fojt a víz. A vihar viszonylag hamar elvonult, és én hozzáláttam a víz elvezetéséhez. Belül is és kívül is ami legalább tizenöt méter volt egy hosszú árkot ástam a kezemmel mert nem volt más szerszámom. A víz lefolyt az agyigácsóba a kabátok viszont eláztak és mivel borús volt az idő nem száradtak meg. Ülve aludtam el de reggel már fekve ébredtem. Egy újabb nap újabb küzdelem az életben maradásért. Ez még évekig folytatódott, hétvégeken az öreg temető, télen Baluséknál laktam, mert Pittyáéknál sokan voltak. Hát ilyen szolgálatot tett nekem a bungi.

A róka A kertünk végében volt egy homokgödör. Már elhagytuk, mert nem termeltünk ki belőle homokot. Kis alakítgatásokkal átalakítottam egy bungivá. A tetejét rőzsével vontam be, a belsejét egész lakájossá tudtam tenni. A Sövénykerítésünk mellet volt úgy, hogy az egyik irányba a Dugellára, a másikban meg a hatalmas kertünkre volt kilátás belőle. Természetesen a belátás nem volt lehetséges. Amolyan ideiglenes bungi volt, az öreg temetőbeli mellett. Sajnos a házunkat nem lehetett látni belőle, mert Annusnéniék háza útban volt. Itt múlattam az időt, amikor észre vettem a rókát, amelyik a házunk felé settenkedett. A termés már be volt takarítva a kertünkről, így az csupasz volt már és jó rálátást biztosított nekem. Nem tudtam mitévő legyek, így csak figyeltem a rejtekhelyemről. A róka eltűnt, majd kis idő múlva már jött is a szájában egy tyúkkal, mert nekünk is volt vagy harminc darab. Előjöttem a rejtekhelyemről, de mire csak szólni tudtam volna, a róka már messze járt a frissen szerzett zsákmányával. Azt tudtam, ha a róka rákap egy helyre, már nem tágít. Mondom anyámnak a dolgot, de nem akarta elhinni, mert a házunk eléggé bent volt a faluban, és idáig nem szokott eljönni a ravaszdi. Most mégis megtette. Anyám megszámolta a tyúkokat, és bizony hiányzott egy. A tyúklopás után Nem nagyon hitt nekem, ő inkább rám gyanakodott. Kicsit felbosszantott a gyanúsítgatás de nem volt mit tenni. Egy darabig bezárva tartotta a tyúkokat és nem is tűnt el belőle. Egy idő után ismét kiengedte őket és csakhamar lecsapott a róka megint. Anyám kezdett ideges lenni, és már nyíltan rám fogta a dolgot. Nem volt mit tenni elkezdtem átnézni

a kerítést, hol jöhet be az átkozott. Kis idő múlva megtaláltam a sövénykerítésen a helyet ahol átjöhet, mert elég rendesen ki volt koptatva már, úgyhogy többször használta az átjárót, mint amennyiszer lecsapott. Mutatom anyámnak, de ő csak úgy gondolta, hogy én vagyok a róka. Már jártam iskolába, így egyszer mikor megyek haza, azt mondja édes: - Há még éccé etűnik tyúk, áztát nágyon mégbónod. Ugyanis most már két darab tűnt el, és kettőt a róka nem szokott elvinni, vagy mégis? Bosszantott anyukám gyanakvása, így elhatároztam kiteszek egy hurkot a kerítéshez hátha megfogja a rókát. Ismét jövök haza az iskolából, amikor anyám kiabálva fogad. - Még montám nékéd, hogy nincs több tyúk! És ütni kezdte a fejemet. Hamar kiszabadítottam magam, és elindultam a kertünk vége felé, mikor megpillantottam a rókát a csapdában. Végre meg vagy gondoltam, és elkezdtem futni visszafelé, valamiért, amivel agyonüthetem. A kisbalta akadt a kezembe, mert az mindig ott volt a tőkébe vágva, ahol a fát szoktuk vágni. Közben anyámnak kiabáltam, hogy megvan a bestia. Ő is futott velem a kert végébe, és láttam a rókának hűlt helye. Oda érve a hurokhoz minden bizodalmam elszállt, mert a róka elment. Megfogtam a hurkot, aminek a vége a kerítésen kívül volt, és látszott rajta egy rókaláb. Valószínűleg lerágta magának, vagy egy másik róka segített neki. Így végre megoldódott a róka rejtély. Anyám elégedetten nézegette a lábat, és nagyon sokáig őrizgettük még az asztalfiókban. Még kinn volt a hurok egy darabig, de róka már nem jött többet. Ez a kalandom szerencsésen végződött, de nem volt mindig így.

Gyertyaégetés. Egy nő, sötétedés után megy hazafelé a temetőből. Megszólal mögötte egy sejtelmes hang. - Én vagyok a James. - A nő, szaporázza lépteit, bukdácsolva a sírok között, mire a hang ismét szól. - Én vagyok a James. - A nő, rohanva kiér a temetőből, és hangos kacagást hall maga mögött. - Ha-ha-ha-ha. - Nem is én vagyok, a James. Alig vártuk a minden szentek ünnepét gyerekkoromban. Mi egyszerűen, csak gyertyaégetésnek hívtuk a halottak napját. A temető, megtelt a halottaikra emlékező emberekkel. Minden síron égett valamilyen gyertya, vagy mécses. Misztikus vonzó hely volt számomra, a sok ezernyi égő gyertyával megvilágított, az egyébként elhagyott, de ilyenkor zsúfolásig megtelt esti temető. A villódzó gyertyák fénye és gomolygó füstje, a sejtelmesen mozgó emberi alakok és árnyékaik, valóban egy szellemvilágtól nyüzsgő kupolát vont a kistemető fölé. Nem volt félelmetes, inkább valamilyen megfoghatatlan világ színhelye, melynek aktív részese lehettem. Számomra, ekkor jött el a paraffin beszerzésének ideje. Késő estig, sokszor éjszakába nyúlóan jártuk barátommal a temetőt, és a leégett gyertyákat, vagy amelyiket elfújta a szél, gyűjtöttük kiló számra. Az év más időszakaiban, nem jutottunk hozzá ehhez a nagyon fontos energiaforráshoz, így ez alatt a két-három nap alatt kellett beszerezni az egész évi szükségleteinket.

Ez a tevékenység sem volt veszélytelen számomra, mert jókora verést kockáztattam, ha elkapott a temetőőr, vagy valamelyik felnőtt, miközben az emlékezet fényeit gyaláztam. Nem mindig a leégett csonkokat kerestem ugyanis. Külön technikát fejlesztettem ki arra az esetre, amikor a még szép nagy egészséges gyertyák égtek. Novemberben, mivel már hidegebbek voltak, ezért kabátot viseltem. A kigombolt kabáttal a sír mellé álltam, és a kabát oldalát, legyező módon meglendítettem, és akár több gyertya is elaludt, a mesterségesen feltámasztott szél által. Ezzel a módszerrel, csak az volt a baj, hogy a hirtelen támadt sötétség, nagyon feltűnő volt. Így a gyertyák kihunyása után, azonnal menekülni kellett, mert valaki szinte midig észre vette, és újra gyújtogatta őket. Ha a közelben maradtam, szinte biztos volt a verés. Ha nem gyújtották újra a gyertyákat, akkor a sötétben már jóval könnyebb volt összeszedni őket. Nappal nem tudtunk gyűjtögetni, mert már messziről meglátott a temetőőr, és ő mindig tudta miben sántikálunk. Pittya barátommal festékes dobozokat szereztünk, és annak a belső oldalára ragasztva a gyertyát, lámpásként használtuk azt. Még viszonylag nagy szélben is működött. Volt olyan, hogy autóst játszottunk, és két lámpást, fogtunk kezünkben, mintha azok az autó fényszórói lennének. Mivel csak sötétben volt értelme ennek a játéknak, így a legtöbbször késő éjszakába nyúlóan róttuk az utakat, amíg csak elfogyott a \"benzin\". Marhatökből, vagy lopótökből is készítettünk lámpást. Az egyik végén kivágtunk egy kör alakú nyílást, majd kézzel kikapartuk a belsejét. A tök oldalába bicskával, szemeket, orrot, és szájat metszettünk. A belsejébe helyezett égő gyertya fénye a réseken átjutva sejtelmes és félelmetes hatást kölcsönzött, az egyébként nagyon is szelíd töknek. Ebben az időszakban ezek a töklámpások voltak ijesztgetéseink eszközei. Házunktól, átlós irányban, az utca túloldalán laktak Nyújtó Imiék, akivel szintén barátkoztam néha. Pittyával elhatároztuk, hogy jól megijesszük. Szereztem, egy ágyra való fehér lepedőt, és a tökből készült világító fejet, egy botra szúrtam. Pittya nyakába ültem, és a világító fejet a fejem fölé tartottam, közben a lelógó lepedővel

eltakartuk magunkat. Bekopogott barátom a bejárati ajtón, és vártuk, hogy kijöjjön Imi, és jól megijeszthessük. Anyukája, Annus néni jött ki Imi helyett. - Áááááá - Hangzott egyszerre szánkból, a nagyobb hatáskeltés miatt. Hát, ő is nagyon megijedt. Sikoltott is egyet, majd visszarohant a lakásba. Ijedtsége nem tartott sokáig, mert igazából még nevetni sem tudtunk, mire ő, már egy óriási fakanállal visszatérve aprított minket. Leugrottam barátom nyakából, és egyből a kapu felé szaladtam, így megúsztam néhány csapással a fejemen. Pittya nem volt ilyen szerencsés, mert őt, az udvaron kergetve ütötte Annus néni, ahol csak érte. Végül, barátom is utat talált a kapu felé, és így el tudtunk menekülni Annusnéni féktelen haragja elől. Később, barátommal kitárgyaltuk az eseményeket, jót nevetve a dolgon. Persze a verésről, egy szó sem esett. A koszos, földbe fojt paraffin is hasznos volt, mivel volt egy légpuskám. A légpuskagolyó gyártásához szükséges ólomlapokat állítottam elő segítségével, az öreg temetőben. Az öreg temető egy,az agyigácsó és a falu között elhelyezkedő, elhagyott sírokkal és elvadult növényzettel benőtt terület volt a falu délkeleti részén levő magaslaton. Ideális búvóhely volt számomra, mert szakadékos, bozóttal benőtt oldalai csak egy helyről engedték megközelíteni, a bejáratnál. A bejárattól távol viszont volt egy csúszdaszerű, amin csak lefelé lehetett csúszni azagyigácsóba, mert meredeksége miatt, a feljutás, itt szinte lehetetlen volt. Magas is volt, így némi bátorság is kellett, a lejutáshoz, ami nem kis veszéllyel járt. Afféle vészlejárat volt. Halottak napján itt is világított egy-két sír, de azokat nem bántottam, mert ott volt a bungalóm, és úgy gondoltam jobb a békesség. Mivel ez volt a fő tanyám, ide rejtettem el a kistemetőben összeszedett gyertyákat. Két elhagyott kősír között, különféle ágakból, gallyakból készült bunker volt a tanyám. Olyan magas volt, hogy belül, állva is tudtam

közlekedni. Körül-belül másfél méter széles, és három méter hosszú volt. Egy konzerves dobozba raktam a töredék ólom darabokat, és három, kődarabból álló \"tűzhelyre\" raktam. A tűzhely közepén a föld paraffinnal átitatott volt, ezért nem kellett más tüzelőanyag az ólom megolvasztásához. Füstje sem volt, így nem árulkodott másoknak tevékenységemről. Ha már nem volt elég erős a láng, csak a paraffint kellett pótolni, és a láng újra erőre kapott. A megolvadt ólmot, az egyik sír fedelére öntöttem, ami szinte azonnal lapos fémdarabbá szilárdult. Ügyesség is kellett hozzá, mert ha csak egy helyre öntöttem, az ólom feltornyosult, és újra kellett önteni. Az ólom lapokat otthon, kalapáccsal, egyenletes vastagságúra lapítottam, és már dolgozhatott is a golyónyomó. Jaj volt a verebeknek, vadgalamboknak, macskáknak, kutyáknak, és a tyúkoknak is. Szinte mindenre lőttem, ami mozgott. Egyszer röptében lőttem le egy vadgalambot, minek barátom is tanúja volt, nagy örömömre. Persze véletlen volt, de a melldöngetéshez pont elég. Volt ugyan csúzlim is, de a kilőtt kavics, mindig nagy kárt okozott a célpont közelében, ezért azt, a falun belül, csak korlátozottan használhattam. A bicska, és a gyufa mellett, a csúzli volt még, amit szinte mindig magamnál hordtam.

1968. Kosarazni voltam a Tápión. Nem kosárlabdázni, hanem vesszőkosárral halászni. Nagyon nem akartak a halak zsákmányommá válni. Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a kosárba. Ettől, és hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban és, hogy még mindig vérzett, eléggé ingerült voltam. Letettem a kosarat, és kézzel folytattam a halászást. A pandalokban megbúvó halakban bíztam. Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35-cm -es keszeget és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom. Ezek már nagy halaknak számítottak, és elégedetten folytattam tovább a halászást. A kosarat a halakkal, félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg folytatom a halászást. Már régóta nem fogtam semmit és egy kiszélesedett bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam, visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból. Így is túltelesítettem, még saját elvárásaimat is. Egyébként máskor jó, ha kettőt fogtam, és azok is kisebbek szoktak lenni. A ponty meg egyébként is olyan ritka volt, mint a fehér holló. Már visszafordultam, mikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt bennem a vér. Ekkora halat, ami küszködve próbált továbbjutni a sekély vízben, még én sem láttam soha. Ezt azért mondom, mert talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte házasságra lépett a folyóval.

Alig volt nap, hogy ne láttam volna gyönyörű tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem volt fürödtem benne, ha egyik sem akkor gyönyörködtem benne. Ott volt előttem ez az óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem legnagyobb fogását. Ámulatomon csak lassan kerekedett felül az egyébként nagyon is élénk vadászösztönöm. Lekaptam magamról a trikómat és rohanva közelítettem a hal irányába. Szívem a kaland, és a dicsőség lehetőségének hatására, kovácsok szerszáma lehetett volna. Úgy dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott, ahogy közelítettem életem legnagyobb hala felé. A trikómat magam elé tartva lecsaptam. Lecsaptam megint és megint. A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a pólómat kicsit benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra. Megvan! Kiáltottam egy hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun, hogy minél több ember láthassa. Kivittem a partra a legalább 5 vagy 6 kilós halat. Jó messzire vittem a folyómedertől, nehogy úgy járjak, mint egyszer, mikor visszavergődött a vízbe az egyik hal, mert figyelmetlen voltam. Lepihentem a hal mellett a fűben, és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes trikómat és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves porcelánt. Szájának tátogó hangtalan mozgása, és a büszkeségtől már messze járó gondolataim édes nyugalommal árasztották el, lihegő testemet. Kikapcsoltam minden zavaró elemet fejemben, mely megszakíthatta volna az élvezetet, amit a halászat sikere oly régóta tartogatott már számomra.

Az enyhe zúgást egyre erősebben hallottam fejemben, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött, hátrafordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így föld feletti látóhatáron kerestem a már egészen jól hallható mély búgás eredetét. Ismét felpillantottam az égre. Helikoptereket láttam a magasban közeledni, melyek zúgása már egészen hangos volt. A többi gyerekekkel abban az időben sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan volt. A már elviselhetetlen mély búgás, és a rengeteg helikopter látványa, úgy megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé ahogy csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordulva fokozta félelmemet a vasszörnyek közelgő hada. Közben a fejem fölé értek a hatalmas alacsonyan szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve környezetemet. Ijedt kegyetlen sírás, jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most ismertem meg először. Hála istennek azóta sem kellett megélnem hasonlót. A hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég. Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengébb lett. Én viszont változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve. Édesanyám nem volt megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének irányában felejtette tekintetét.

- Mégijetté? - Törte meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja. - No. Mibájod? Nemtört ki á hóború. - Pedig én azt hittem. Azt gondoltam itt a vég. Bombázni fognak, lőni. Igazából. - Á hóború nem ilyen. Nékém ehihetéd. Én mó lóttám. - Révedt most már maga elé anyukám. - Ezék csák gyákorlátoznák. - Reménykedett édesanyám a történtek láttán. Magához szorítva simogatta fejemet, és csak álltunk nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után. Én hittem is meg nem is. Azért féltem, hátha mégis visszajönnek. Aznap már nem is mertem elmenni otthonról. Halász szerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon hitte történetemet. Természetesen nem, hogy a halakat, még a trikómat sem találtam meg, amiért viszont hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a téren, amiről mások még csak nem is álmodnak. Tévedett anyukám. Háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg Magyarország. Persze akkoriban erről, csak kevesen tudtak. Hát. Így úsztak el halaim a háború miatt.

Katonaság. Őrségpótlás. Kopasz katonaként Taszáron voltam báziskiképzésen. Azért, hogy az őrkatonák hazatudjanak menni el távra, engem is beosztottak őrségpótlásba. Két óra őrség, két óra alvás, két óra készenlét váltogatta egymást a huszonnégy órás szolgálatban. Odakinn mínusz 15 fok csikorgó hideg várta az őröket. Éjszaka volt. Az őrszobában mozdulni sem lehetett, mert a csend mindenütt szétterült a helyiségben, szempilláinkat nyomkodva lefelé, azt suttogva (aludj, aludj). Egy lócán ültünk mind a hatan, mert mi következtünk őrségre. A lóca előtti asztalon kezemre hajtott fejem fél fele elzsibbadt, ezért hamarabb ébredtem kicsit mint a többiek. A kályha teteje piros volt, mert az egyébként nehezen gyulladó nedves szén csak lassan kapott lángra benne, de ha beindult, megállíthatatlanul tombolt, energiája forróságot sugározva. Halk lobogó hangja még a csend sűrűjét is fellazította kicsit. Bámultam a pirosló kályhatetőt, miközben gondolataim az előző őrségem fázós két órájára terelődött. Elhatároztam, hogy kérni fogok őrbundát a következő őrségre. Még el sem jutott agyamig az elhatározás, mikor nyílt az őrparancsnok ajtaja, és álmosan kilépett rajta a felvezető és halkan kiadta a parancsot. - Őrségpótlásra felkészülni. Felálltam az asztaltól és odamentem a felvezetőhöz. - Szakaszvezető elvtárs kérek engedélyt szólni.

- Mondja. Hangzott az ásítós válasz. - Jelentem, kérek őrbundát az őrséghez. A felvezető tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha még soha nem kértek volna tőle ilyesmit. - Igen? kérdezett vissza hitetlenkedve. - Jelentem, igen. Hangzott válaszom. A felvezető sarkon fordult és visszament az őrparancsnokiba. Közben felöltöztünk és fegyverrel a vállunkon vártuk, hogy megjelenjen. Zajongva nyitotta ki az őrparancsnoki ajtaját, a hatalmas bundát, és a nemezbotost csak nehezen tudta áthozni a szűknek mondható ajtón. Nyomában közvetlenül megjelent az őrparancsnok is álmos ébredező fejjel. Némi kenyérmorzsa, cigarettacsikk a hamutartóban maradt az asztalon és őt ez feldühítette. Közben a felvezető elém dobta a földre az őrbundát és a nemezbotost. Kapkodva kezdtem magamra venni a frissen szerzett áldást. Az őrparancsnok az alkarjával lesöpörte az asztalt morzsástul, csikkestül, hamutartóstul. Rázogatni kezdte a kályha salakolóját, míg a salaktartó izzó parázzsal teljesen tele nem lett. A felvezető még sapkát sem vett, csak a géppisztolyt akasztotta a vállára és már indult is miután kiadta a parancsot. - Szakasz, in-dulj. A többiekkel együtt elindultak őrségváltásba. Én még mindig a nemezbotos felvételével voltam elfoglalva. Nagy nehezen sikerült is és az őrbundát kezembe fogva indultam a többiek után sietve, nehogy lemaradjak. Hátam mögött közben az őrparancsnok az izzó hamuval telt salaktartót kihúzta a kályhából, és egy hatalmasat belerúgva, az végig száguldott az őrszobán, egy közlekedőn ahol a bejárat volt, és a fogdák előtti közlekedőben landolt óriási füstöt és széngázt hagyva maga után. Még hallottam artikulációját mivel a fogdában levőket nógatta. - Elítéltek, rablók, gyilkosok ébresztő! A többit már nem nagyon értettem mert a többiek utolérésével voltam elfoglalva, miközben az őrbundát erőltettem magamra egyik kezemben a fegyvert tartva. Már az első őrségváltás megtörtént mire sikerült futva utolérni a csapatot.

A felvezető gyorsan ment a könnyű szerelésében, alig tudtam tartani a lépést. Izzadtam, a felszerelésem meglazult, lötyögött rajtam. Természetesen legutoljára én váltottam. Megérkezve őrhelyemre kezeimet a térdemre támasztva fújtam ki magam miközben felfőtt testemet hűtöttem. Jó félóra eltelt mire megnyugodtam és begomboltam az őrbundát. Talán még egy félóra eltelt mire szétnéztem magam körül mit ts kell őriznem, mert az őrszobán csak gyorsan mondták el, és állandóan azokat a diverzánsokat emlegették meg, hogy nincs nyugalom a reptéren, mert mindig fognak valakit. Az őrparancsnok is fogott egy személyt és ezért léptették elő őrmesterré. Egyébként ő is sorállományú katona volt mint mi. Végre kifújtam magam és az egyik fordulónál, kicsit távolabb egy alakot pillantottam meg. Sötét volt, csak itt ott volt megvilágítva a reptér. Mereven mozdulatlanul néztem a sejtelmes alakot, amint odébb megy, megáll és ismét odébb megy. Mivel közelített felém és már tisztán kivehető volt, hogy egy embert látok, a fegyverem után nyúlva rákiáltottam. - Állj ki vagy! Az alak lecövekelt. Hát megállt, most mi legyen. Hosszasan néztem, hogy nem valamilyen állat lehet e mégis. Ismét megmozdult és most már biztos voltam abban, hogy emberrel van dolgom. Ismét rákiáltottam. - Állj vagy lövök! Most már válasz is érkezett a felhúzott géppisztolyom célkeresztjében levő embertől. - Te hülye, én a kettes őr vagyok! - Szólhattál volna előbb is! Válaszoltam immár megnyugodva. Persze mint később kiderült, az őrparancsnok elfelejtette közölni, hogy vannak olyan őrhelyek amik össze érnek. Azért kicsit ideges voltam a történtek miatt, ezért a géppisztolyból kivettem a tárat és olvasni kezdtem a lőszert. A kiszedett golyókat azután visszaraktam a tárba, csak közben egyet leejtettem a bokáig érő hóba. Már hallottam az őrségváltás szokott hangjait, és szinte csak az utolsó pillanatban találtam meg a hiányzó lőszert a nemezbotos és az őrbunda által erősen korlátozva. Ismét kicsit zaklatva érezve magam

indultunk az őrszoba felé. Közel volt már viszonylag, így most nem viselt meg a visszatérés. Letelt ez a szolgálat is. Leadtam az őrbundát és a nemezbotost. Még vagy háromszor mentem őrségbe, akkor is tomboltak a mínuszok, de eszembe nem jutott volna kérni még egyszer az őrbundát. A feladat. Néha különös feladatot adtak számunkra tisztjeink. Például egy betonból készült hatalmas gyűrűt kellett odébb szállítani vagy kétszáz métert. A szakaszban, ahol szolgáltam, voltunk vagy húszan. Dolgozni nem sokan szerettek közülünk így csak néhányan maradtunk akik a gyűrűt cipelni próbáltuk, de mivel olyan súlyos volt, nem sok eredménnyel. Már vagy fél órája kínlódtunk, mikor az egyik, a munkából kinn rekedt katona megszólalt. - Gyerekek! Hát ez kerek! Gurítsátok! Mi szégyenkezve összenéztünk, és bizony, gurítva már könnyebb volt a dolog. A kábel Egyszer a századparancsnokunk azt mondja. Önként jelentkezőket keres egy munkára, mert a LUCS elromlott és a kábelét össze kell toldani szakszerűen. Mivel villanyszerelő voltam, tudtam mit, hogyan kell csinálni. Senki nem jelentkezett csak én. Mellém osztott még két villanyszerelőt, ugyanis a században csak villanyszerelők voltak, és néhány előfelvételis, akik igazából semmire sem voltak jók, ha munkáról volt szó. Elindultunk a helyszínre, mely a laktanyán kívülre esett már. Hát elég sokat kellett gyalogolni mire a reptéren kívülre értünk. Szép száraz nyári nap volt, és a homok nagyon pergett, ezért jóval nagyobb gödröt kellett ásnom mint amekkora szükséges lett volna. A két segítségem nem csinált semmit csak ültek és

beszélgettek. Egyszer csak megszólal az egyik: El akarnak menni vízért, mert nagyon süt a nap és ilyenkor sok vizet kell inni. Mondom nekik jól van csak menjenek de ott van a kanna a DKRM nél, és hozzanak abban. Elindultak, amit nem bántam mert úgysem csináltak semmit, legalább hasznukat látom. A kábeltoldás már készen volt, csak a kiöntés volt még hátra a munkából, amikor megérkeztek. Vidáman viccelődve töltötték az időt, és kínálgattak engem is a vízből mely a vizeskannában volt. Mondtam nekik most nem kérek mert a kiöntéshez szükséges kátrányt olvasztom. Majd utána. Végre kiöntöttem a malacot és nyúltam a kannáért hogy iszok belőle. Hát a víz bor volt. Fogtam magam és az összeeset kiöntöttem. Erre a két srác begurult, és szidni kezdtek. Én lezártam a malac kiöntő nyílását és elkezdtem betúrni a gödröt, mikor az egyik srác megütött. Gondoltam ennek már a fele sem tréfa, és bevágtam egy bokorba. A bokor csipkebokor volt és nagyon összeszurkálta magát. Erre nekem jött a másik nagyobb gyerek is, akit szintén leteremtettem valahogy, így feladták a küzdelmet. Azt mondták bemennek és jelentik a századparancsnoknak mi történt. Elindultak a körletbe, amit nem bántam, mert már öt óra is elmúlt és szerettem volna én is pihenni egy kicsit. Befejeztem az árok betúrását, a kannát visszavittem a helyére és bementem én is a körletbe. A gyerek nagyon összeszurkálta magát és attól kezdve ellenségek voltunk. Másnap reggel az eligazításon vártam, hogy panaszkodnak, de nem tették. Én jelentettem a munka elvégzését, és ment minden a maga útján.

MIG23 \"Ragyio Sztncia Poszatka\" RSZP-nél voltam valamiért, a Kecskeméti repülőtéren. Talán csak azét, hogy az új MIG23-ast láthassam. Hajtómű próbát tartottak a kifutó közepén. A beton széléig mentem, és onnan néztem a lenyűgöző formájú repülőgépet. Gyönyörű, erőt sugárzó csodálatos formájú repülőgép volt. A beton és aszfaltdarabok papírként szálltak mögötte a levegőben, amiket feltépett a hajtómű erős sugara. De ez nem volt elég. Begyújtotta a fáklyát is, és akkor olyan történt velem mint még soha. A hús ami rajtam volt elkezdett remegni. Az arcomon, a lábaimon, a kezeimen, és a testemen belül is óriási remegést éreztem. Futottam volna el felé, de nem sikerült. Hasra estem és vártam a halált. Majdnem eszméletemet vesztettem mire abba hagyta a próbát. Lassan összeszedtem magam, és menekülni kezdtem vissza sem nézve. Nem akartam még egyszer átélni ezt a szörnyűséget. Hát ilyen volt első találkozásom a MIG23-mal.

Mig15 A katonaságnál a tiltó engedélyező fényeket kellett kialakítanom, hogy a toronyból is tudják kapcsolni őket, ne csak VINOSZ-ból. A VINOSZ egy a felszálló pálya végénél levő egyszemélyes fülke volt, innen engedélyezték vagy tiltották egy piros illetve zöld lámpával a kigurulást a betonra. Erről az jut eszembe, hogy volt egy alezredes, aki látni akarta a rajzot, miszerint készítem el. Nézte, nézte, majd egy vonalat kitörölt, és átrajzolta máshová. Utamra engedett az új rajzzal, de természetesen az nem volt jó, így visszaalakítottam azt. A meglévő telefon hálózat felhasználásával kellett kialakítani. Épp a nyomógombokat szereltem a repülésirányító pultján, mikor egy Mig15-ös gép szállt lefelé a betonon. A pilóta kiszállt belőle és berontott a toronyba, se szó se beszéd gyorsan kitessékelt bennünket. - Davaj, davaj. Ezt mindnyájan értettük. Igen, a repülésirányító tisztnek is ki kellett jönnie. Kicsit egyenrangúnak érezhettem magam vele, bár ő ezredes volt, én meg őrvezető. Nem volt mit tenni lementünk a toronyból, és én elindultam a körletem felé, amikor repülő tevékenységre figyeltem fel. Egy szuhoj típusú repülőgép szállt lefelé, de már láttam, hogy baj lesz. A majomfogó felcsapódott és az megfogta a repülőt. Pillanatok alatt felgyorsultak az események, mert a többi gép is elkezdett leszállni. Kettesével kezdtek leszállni, ami számomra újdonság volt, mert a Magyarok csak egyesével szálltak le. Megszámoltam őket, kereken

negyvenhat gép szállt le pillanatok alatt. A repülőtér álmos semmittevése hirtelen mozgalmas lett. Tankoltak és vártak. Kimentem a beton végére, hogy szemügyre vegyem a majomfogóba került gépet. Mit mondjak, kettétört a derekánál. Gondoltam ennek annyi, már nem repül többet. A gépet félre vontatták és ismét nagy csodálkozásomra a szuhojok elkezdtek felszállni. Négyesével, és egymás után. Hát ilyet még nem láttam. A Magyarok csak hármasával és megvárták amíg felszállnak, és csak utána gurultak ki a többiek. Gyönyörű látvány volt az erőnek ez a demonstrációja. Utoljára a MIG15 is felszállt és vége volt az őrületnek amit az Oroszok okoztak. Teltek a napok, és én ismét a kettétört gép irányába mentem. A Szovjet tiszt serényen dolgozott a gépén, és nagy csodálkozásomra, már éppen kész volt. Elgurult a tankolóhoz és eltűnt az éterben mint valami sebesült madár. Ezt nem gondoltam volna, hogy még felszáll. Így történt és igaz volt. A Szuhoj egy kályhacsőre hasonlított leginkább. Régi, már csak gyakorlatozás céljára használták az Oroszok. Állítólag a MIG15 a repülésirányító századparancsnok saját gépe volt, időnként ezzel járt haza a Szovjetunióba intézni dolgait.

Egyéb rövid történeteim A gránát. Janovics Gyuri barátommal valahogy megtudtuk, hogy létezik egy por keverék mely nagyot tud robbanni. Neki volt egy ismerőse, aki Csehszlovákiából tudott mínium festékport hozatni, mert Magyarországon azt nem lehetett kapni. Vettünk hozzá ezüst festékport és azt addig kevertük, mígnem a gyufától hevesen nem kezdett égni. Amikor már jó volt a keverék, valamennyit egy papírlapra tettünk, két kavics közé szorítva, majd becsomagoltuk és jó erősen szigetelő szalaggal bebandázsoltuk. Kész is volt a gránát. Az elsőt mikor elhajítottuk, nagy volt a meglepetés, mert akkorát szólt. Kimentünk az útra és arra jött a Gyuri bátyja biciklivel. Gyurinak sem kellett több mögé hajított egyet, melytől a biciklis úgy megijedt, hogy leesett e kerékpárról. Sokáig nézegette biciklijét, nem durrant e ki a kereke, de mivel nem talált hibát a kerékpáron csak nézett szét egy darabig, mert nem tudta hova tenni a dolgot. Kis idő múlva észrevette, hogy röhögünk rajta, így sűrű káromkodások közepette folytatta útját. Akkoriban nyári munkán voltam egy építkezésen és ott is elhajítottam egyet, egy épülő csarnokban. A hatás lehengerlő volt. Az egyik ács meglátta, hogy én voltam és kérdőre vont. Egyre többen gyűltek körém és majdnem meglincseltek, melyet csak nagy nehézségek árán tudtam elkerülni. Volt még három darab nálam és elhatároztam, hogy ledobom a Gellérthegy tetejéről. Fel is mentem a hegyre, de a forgalom odalenn túl erős volt, így elálltam szándékomtól. Az Erzsébet hídon sétálva bedobtam őket a Dunába. Gránátjaimat elnyelte a víz. Így történt.

Iskolai WC. Figyelmem már nem tudtam a tanár szavaira irányítani, mert nagyon kellett pisilnem. Csak vártam a kicsengetést az óráról. Lábaimat keresztbe rakva a ballt a jobb lábamra, majd fordítva vártam, hogy végre wc-re mehessek. Végre! Kicsengettek, és én eszeveszett rohanásba kezdtem az iskolaudvar végében levő WC irányába. A sliccemet még futás közben kigomboltam, hogy mihamarabb elvégezhessem kis dolgomat. A WC-be érve végre elvégezhettem kínzó szükségemet. Elégedetten kezdtem begombolni a sliccemet, mire felébredtem és a pisiben úszó takaró és lepedő még langyos nedvessége figyelmeztetett arra, bepisiltem. Mozi. Tele volt a mozi. Sztan és Pan, és azok a hölgyek című filmet adták. Nem bírtam kivárni a végét, mert beleim nagyon gyötörtek. Elindultam hát kifelé a nézők nagy megrökönyödésére, mert a film az jó volt, és zavartam őket az élvezetekben a mászkálásommal. Nagy nehezen kijutottam a széksorok közül, és szaporázni kezdtem lépteimet a kijárat felé. A mozgás hatására mégjobban szükséges volt mihamarabb WC-t találni. A mozi előterében levő WC-t már nem használhattam, mert utolsó előadás révén, már bezárták az ajtókat. Nagy nehezen kijutottam a moziból és egy szobor mögött találtam egy csöndes és sötét helyet, hol elvégezhettem a nagyon nagy dolgomat. Letolt nadrágban pucsítva guggoltam, mikor egyszercsak fényárban úszott a terület, és a moziból özönleni kezdett kifelé a nép. Hát mit mondjak, sokan megláttak. Nadrágomat sebtében felrántva, ám már jelentősen megkönnyebbülve oldalogtam odébb egy sötétebb helyre, majd elindultam hazafelé. Az öreg. Süldő korunkban, bátyámmal sokat próbálgattuk az erőnket. Egy nagy fadarabot emelgettünk a fejünk fölé néha sikerrel, néha nem. A szomszédból az egyik öregember egyszer csak megszólalt. - Májd jó lénne áz á zerő később még szárni is.

Most, hogy már őszül a hajam néha elgondolkodom, vajon igaza volt? A sörözés. Munkatársaimmal befejeztük a munkát, és épp kezdtem hazamenni mikor meghívást kaptam egy sörözésre. Mondtam, sajnos ez nem megy, mivel nincs pénzem. Azt a választ kaptam, hogy nem baj majd legközelebb kiegyenlítem a számlát. Nehezen de ráálltam, és már mentünk is egy belvárosi étterem felé. Nevetgélve, sörözgetve telt az idő, észre sem vettem hogy megfogyatkozunk. Az utolsó, aki maradt rajtam kívül egy fiatal srác volt, aki azt kérdezte tőlem, nem kell e menni pisilni. Mondom nem. Akkor menjek, nézzem meg hová tűntek a többiek. Néztem a WC-ben és néztem odakint is. Ekkor láttam, hogy a fiatal srác, mint akit nyílból lőttek ki futott, ahogy csak bírt, utána a pincérekkel. Hát nekem sem kellett több, én is futásnak eredtem, talán még most is futok. Nem, hogy nekem, de a többieknek sem volt pénze sörözésre. Hát így történt. Másnap mindenki elmesélte a storyt, és jót nevettünk rajta. Permetező A faluban kis ezermesternek ismertek az emberek. Főleg bicikliket javítottam, de hoztak hozzám háztartási gépeket is. Néhány fillérért megjavítottam őket, ha nem sikerült kidobták. Így esett meg, hogy az egyik karosszéria lakatos, az IKARUS-ban dolgozott, hozott egy permetező gépet. Nem volt jó a pumpája, így szét kellett szednem teljesen, hogy hozzáférjek a pumpához. Gyönyörűen kicseréltem a tömítést, és elkezdtem összerakni a gépet. Ment is az egy darabig, de az utolsó forrasztás csak nem akart sikerülni. Ha egyik helyen sikerült megforrasztani, a másikon kiolvadt a cin, mert a réz nagyon vezeti a hőt. Így nem sikerült összerakni a permetezőt.

A gazdája berakta egy zsákba és megkérdezte: - Mit fizetek mester. Gombaleves Sokat járkáltam a határban, legelőkön, erdőben. Így gombászni is szoktam néha napján. Így esett, hogy egy kiadós eső után rengeteg gombát találtam anyám nagy örömére. Többször kellet fordulnom és még így is hagytam ott gombát. Olyannyira sok volt, hogy anyámnak szárítani is jutott belőle. Isteni volt a gombaleves és a gombapörkölt, amit főzött belőle. Végre úgy belaktam, hogy alig tudtam mozogni. Jól esett főleg a pörkölt. Másnap halászni mentem kosárral, a szerencsém itt sem hagyott el. Gyönyörű nagy keszegeket fogtam és még hozzá két pontyot is. Alig tudtam haza vinni a halakat, mert olyan sok volt. Az ezt követő időszakban csak fürdeni jártam a tápióra. Egyszer anyám gombalevest főzött, a szárított gombából. Hétvége lehetett, mert apám is otthon volt, és átszellemülve ette a levest. Nem voltak fogai és muris volt ahogy evett. Lopva mertem csak nézni, mert nem szerette ha nézik. Közben kanalaztam a levest, és valami ropogott a fogam alatt. Kicsit jobban szemügyre vettem, és láttam, hogy pici kukacok úszkálnak egy apró zsírfolt közepén. Sok zsírfolt volt a levesen, mindegyik közepén kukaccal. Mondom anyámnak: - Mijezé. - Ez tele ván kukáccál. Mire anyám: - Áz hót, kukác. - Mijáz, mijáz, hót szent szár. - Nem kukác áz hánem kemin mág. Jobban szemügyre vettem a dolgot és az kemény magnak sok volt a levesben, és ahogy kevergettem, egyre több lett. Bizony hogy kukacos volt a leves. Késő bánat, mert ők már megették. Természetesen nekem

nem kellett tovább a leves, és azóta sem tudom megenni szárított gombából. Nyaralás másként. Csóró falusi gyerek lévén, nem sok alkalom adódott számomra nyaralás terén. Az első nyaralási élményem, apai nagyszüleimnél volt. Legkisebbik bátyámmal voltunk két hétig Jászberényben „nyaralni”. Nagyszüleim erősen vallásosak voltak, mi pedig nem. Szigorú katolikus erkölcs szerint „nyaraltunk”. Imádkozni kellett reggel, imádkozni kellett este, lefekvés előtt, és imádkozni kellett minden étkezés előtt. Mivel az imák szövegét nem tudtuk megtanulni maradéktalanul, ezért nagyanyám igen sűrűn használta a légycsapót. Persze most mi voltunk a legyek. Összesen kétszer voltunk strandon, ami jó volt ugyan, de emlékét elnyomja a nagymamám szigorú erkölcsű rendjének, betartása. Nekem egy örökkévalóság volt ez a „nyaralás”. Az én féktelen szabadságvágyam, nem volt szinkronban a nagyszüleimnél tapasztaltakkal. Meg is szöktem egyszer. A vége ismét egy hatalmas verés lett. Budapesten, egy hetet „nyaraltam”. A Majakovszíj (Ma Király utca.) utcában lakott apukám nővére. Az ivóvízre mindig várni kellett, míg eltűnik belőle a fehérség, mert a csapból tejfehéren jött ki. Gyomorrontást kaptam tőle, és emiatt tejet kellett innom helyette.

Nagynéném férje alkoholista volt, és a napjaim azzal teltek, hogy bemutatta nekem, vidéki suttyónak, az igazi életet. Egész héten azzal telt szinte minden időm, hogy kocsmáról kocsmára jártunk. Ennyi maradandó élmény után már nem is tudok mit mondani, ugyanis több nem maradt meg emlékeimben. A Tápióbicskei általános iskola engem is javasolt egy kéthetes üdülésre a Tóalmási úttörőtáborba. Nagyon örültem neki, mert még igazi nyaraláson soha nem voltam. Az utazás előtti estén, még játszottunk egy focimeccset Pittyáék előtt a puha homokban. Egy óvatlan mozdulat miatt megroppant a térdem. Másnap arra ébredtem, hogy be van dagadva. Fájt is, de ez nem akadályozhatott meg abban, hogy nyaralni menjek. Tóalmáson, az egyik nagy sátorban helyeztek el, kijelölve az ágyamat ahol aludni fogok. Az egyik úttörő vezető észrevette, hogy sántítok. Kis idő múlva elszállított egy mentő Budapestre az István kórházba. Pontosan két hétig ápoltak ínhúzódással. Ez a nyaralásom így telt el. Ezek voltak nyaralásaim gyermekkoromban. Lehetett volna jobb is. Azt azért megjegyzem így a végén, hogy számomra nem nagyon tudtak volna jobb helyet akkoriban ajánlani, mint Tápióbicske. Ebben a kis faluban, nekem minden meg volt, amire vágytam. Kaland, természet, barátok, szabadság.

Kati és Mari A szomszédban volt két kislány. Az egyiket Katinak a másikat Marinak hívták. Egyszer Pittya barátommal elcsaltuk őket a kis közbe. A kis köz a kertünk végében volt, amit csak nagy ritkán használtak a lovas szekerek. Középen a dugella választotta ketté nem túl mély medrével. Már kétoldalt a bokrok szinte teljesen benőtték, de gyalogosan azért még lehetett közlekedni rajta. Elcsaltuk a lányokat és egy bodza bokor aljában letelepedtünk. Ők is akarták ezért mindenféle jóval, bodzabogyóval stb. szerettettük meg magunkat. Pittya már nagyobb volt, így azt mondta a lányoknak, hogy húzzák le bugyijaikat. Ezt ők meg is tették, bár kicsit kellették magukat. Még néhány bodzabogyó és azt mondja Pittya, hozunk még ha megmutatják a micsodájukat. Mellük még nem volt, így az nem izgatott annyira bennünket. Már éppen mutatni akarták mikor egy hang messziről hallatszott. - Katiii! - Mariii! Az anyjuk Marika néni volt. Ijedtünkben az egyik lányra úgy adtuk fel a bugyit, hogy az meg volt csavarodva. A lányok elkezdtek sírni és az egyik még menni is alig tudott a csavart bugyitól. Sírva újságolták anyjuknak mi történt. Amikor az elindult befelé a közbe, bizony nekünk sem kellett több. Felvettük a nyúlcipőt és az öreg temetőig meg sem álltunk. Ott kitárgyaltuk a dolgokat, és mentünk a dolgunkra. Pittyával az iskolába a kertek alatt jártunk, mert féltünk, ha elkap a mama, akkor nekünk annyi. Telt múlt az idő, egyszer csak Pittyán észrevettem, hogy megverték. Kérdezem ki volt, azt mondja Marika néni. Áldottam istenemet, hogy nem a rendes úton járok iskolába, mert akkor már engem is megfogott volna. Egy idő után én is megpróbáltam a rendes úton menni. Sikerült is vagy háromszor, de negyedjére már várt a kapuban, mivel deszkapalánk kerítésük volt, így nem láttam. Felcsapódott a kapu és kezdetét vette az üldözés. Az iskolatáska a fejemet verte és a nagykabát is akadályozott a futásban. A trafik sarkon, ami vagy 200-300m végül utolért. A fejemet egy kés

fokával verte, mígnem abbahagyta a verést. Hát aznap jó néhány dudorral a fejemen mentem iskolába. Hát ilyen volt első szexuális élményem. Felejthetetlen.

Bordáné Toldi biciklinkkel jártam a falut és örömmel figyeltem az embereket, ahogy felém néznek. Ugyanis egy karton lapot meghajtottam és a hajtásnál oda illesztettem a sárvédő tartó dróthoz úgy, hogy a lap egyik fele a küllők közé essen, a másik feléhez pedig madzagot erősítettem, melynek szabad felét a kormányra tekertem. A karton lap krepegő hangot adott ki, ha megtekertem a kormányra felcsavart madzagot akkor hangosabban krepegett, ha lazítottam rajta akkor pedig halkabban. Így jártam a falut, úgymond motorozva. A Tápiószentmárton felé vezető Rákóczi út két oldalán járda volt, és azt találtam ki, hogy a házak előtt levő kis hidakon felhajtottam a járdára, a következőnél, pedig át a túloldalra és így tovább. Egyszer csak megtörtént a baj. Bordáék kishídján hajtottam át és a kétoldalt levő sövénytől nem láttam Bordánét a járdán. A lába közé hajtva hanyatt löktem. Nagyon megijedtem, és cserbenhagyva áldozatomat, egészen Tápiószentmártonig tapostam a pedált. Jó darabig bicikliztem a határban, mire hazavergődtem. Otthon nem szóltam semmit, mert reméltem, hogy nem esett nagy baja az órás feleségének, ugyanis Borda volt a falu egyetlen órása. Aznap időben feküdtem le, de csak nagyon nehezen tudtam elaludni a történtek miatt. Elalvás előtt arra jutottam, másnap megmondom anyukámnak mi történt. Reggel arra ébredtem, hogy anyukám beszélget valakivel a gangon. Nagy Dezső volt, a szomszédunkban lakó ügyvéd. Anyukámnak elmondta, hogy felfogadták Bordáék, ügyük képviseletére a történtek miatt, ugyanis Bordánét Pestre szállították a kórházba. Hozzá tette, barátilag jött szólni, hogy tudjuk mire számítsunk. Az ügyvéd elköszönt, én pedig vissza ugrottam az ágyamba alvást színlelni.

Anyám egyből bejött hozzám és lekapta rólam a dunnát, majd nekem szegezte a kérdést. - Micsinótó tégnáp? - Én el ákártám mondáni… - Éccé még mégölsz válákit. Azzal sarkon fordult és magamra hagyott. Én leültem a gangra, és a tyúkok betevőt kereső tevékenységét figyeltem. A gondolataim az előző napi eseményekkel voltak elfoglalva. Tudtam, édesapám nemsokára haza jön a munkából, és akkor annyi nekem. Ki kellet találni valamit a hol alvásra, mert ha apám haragra gerjed, azt nagyon megsínyli a testem. Elhatároztam, hogy az öreg temetőben alszom, úgyis rég aludtam már kinn. Úgy is volt. Megágyaztam a rossz kabátokból, még takaró is jutott. Nehezen aludtam el, mert mindenféle sejtelmes zajokat hallottam magam körül. Azért csak sikerült. Másnap kora reggel ébredtem és nagyon éhes voltam. Haza nem mehettem apám miatt, így elindultam a gyümölcsös felé, hátha akad valami. Odaérve szomorúan vettem tudomásul, hogy semmi ehető sincs, így lassan bandukolva elindultam vissza felé. Egyszer csak egy üregi nyulat megpillantottam, ami épp az üregébe iszkol. Nekem sem kellett több, az üreg bejáratához kuporodtam, és vártam. Még negyed óra sem telt bele, amikor kidugta a fejét. Hopp, elkaptam. De ő is. Úgy bele harapott az ujjamba, hogy még mindig látszik. Csak nehezen tudtam szétfeszíteni a fejét, hogy kiszabadítsam az egyre inkább fájó-lüktető ujjamat. Végre sikerült fogást találni rajta, mire éktelen visításba kezdett. A zsebkésemet sikerült nagy nehezen előhalászni a zsebemből, mert az az ellenkező irányban volt. Kinyitottam, és a nyúl szüntelen visítása közepette bele szúrtam a mellébe. Többször is szúrtam, mert nem akart megdögleni. Ekkor, valószínűleg a párja lehetett, nekem támadott egy másik nyúl. Hát erre már végképp nem számítottam. Futnom kellett előle, mert ez már jóval nagyobb volt és olyan vehemenciával támadott, hogy el kellett dobnom a nálam levő nyulat is. A másik nyúl tovább nem követett, hanem megpróbálta a már élettelen nyulat az üreg felé vonszolni. Nekem sem kellett több, ordítozva zavartam el a nagy nyulat, ami sikerült is. Fölkaptam a döglöttet és futásnak eredtem.

Amikor már jól kifáradtam, kicsit megálltam, és a még mindig vérző ujjamra tekintettem. Jól kiszívtam a sebet, mire még jobban kezdett vérezni. Felértem az öreg temetőben levő bungimhoz és a nyulat megnyúztam, kibeleztem és egy nyárson elkezdtem sütni. Így só nélkül nem nagyon volt jó íze, de rájöttem, ha jobban megsütöm sósabb íze lesz. Az ujjam még mindig vérzett, de az intenzitása már csökkent. Jól laktam és mivel már dél körül járt az idő és el is fáradtam, így ledőltem kicsit. Arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Apám volt. Hirtelen a bungim legbelső sarkában találtam magam. - Gyere ki. Mondta nem megszokott szelíd hangján. - Gyere, no. Nem bántalak. Hangzott ismét. Kényszeredetten előjöttem, és lesütött fejjel álltam előtte. - Mi van a kezeddel. - Á nyúl méghárápott. Válaszoltam kurtán. - Gyere haza, majd bekötjük. Gyere, mert kész az ebéd. Útközben mondta, hogy nem haragszik Bordáné miatt. Ennek nagyon örültem, mert nem nekem kellett elmondani, mert anyám már megtette. Azt is mondta, nem kell félni tőle, nem bánt ő. Hát ezt már erősen kétkedve fogadtam. Haza érve anyám bekötötte a még mindig csordogáló ujjamat és az ebédhez fogtunk. Hamar végeztem, mert igazából nem voltam éhes, a nyúlhús még kitartott. Apám érdeklődött a nyúl iránt, én csak tőszavakban válaszoltam, mert mindig figyelnem kellett rá, nem gondolja e meg magát, és mégis elver. - Hm. Nyulat fogtál. Morfondírozott magában. - Hm. Hát ez nem rossz. - Hm. Hümmögött, miközben az ételt szaporán piszkálta a tányérban. Szokása volt az ételt piszkálni, miközben eltorzult arccal evett, mert nem volt egy foga sem. Néha muris pofákat vágott, mert betudta kapni

az orrát és akkor bizony megmosolyogtatott bennünket. Az ebédnek vége volt és indultam kifelé. - Hová mész. Kérdezte anyám. - Á Pittyóékho. Válaszoltam, és már le is volt tudva a dolog. Elengedtek szó nélkül. Örömömben madarat lehetett volna fogatni velem, mert olyan boldog voltam, hogy nem vert meg apám. Szombat délután lévén, lementem a tápióhoz halakat nézni és a gondolataimat rendezni, mert talán most először fordult elő velem, hogy apám nem bántott. Még el is határoztam, hogy jó leszek, bár ez csak elhatározás volt. Néztem még egy darabig a kishalak úszkálását és soha nem értettem azt, honnan tudják mikor merre kell fordulni, mert olyan egyszerre csinálták. Kis idő múlva felkerekedtem és elindultam haza felé. Haza érve csodálkozva vettem tudomásul, hogy a külső ajtó be van zárva. Nyitogattam egy darabig, majd előre mentem az ablakhoz. Mivel a szobaajtó is nyitva volt láttam a félhomályban, hogy apám félreérthetetlen helyzetben van anyámmal. Elfogott a kétségbeesés és sírni kezdtem. Nem tudom miért, de csak sírtam és sírtam. Sírva mentem fel az öreg temetőbe és ott is még hosszú ideig csak a sírás volt, ami vigasztalt. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Csak másnap ébredtem fel, és indultam haza felé. Anyámék nevetgélve üdvözöltek, de nekem nem volt kedvem nevetni. Nem kérdeztem semmit, csak ettem valamit és már mentem is szokásos csavargásomra. Eljött a tárgyalás ideje. Bordáékat az ügyvéd képviselte, minket nem tudom már ki. Engem is behívtak a tárgyaló terembe és néhány kérdést tett fel a bíró, amire őszintén válaszoltam. A tárgyalás első fordulója lezajlott. Már az úton haza felé azon tanakodtak anyámék, hogy el kellene válni, mert apám egyedüli keresőként, a gyerektartás mellett nem tudnak tőle majd olyan sokat levonni. Úgy is történt. Elváltak. Bordáék 40000 ft-ot kértek, de a bíróság négyezervalahányszáz forintot állapított meg. Ezt az összeget csak apránként tudták apámtól levonni. Bordáné ügy lezárva. Viszont akaratlanul is, de sikerült elérnem hogy elváljanak szüleim. Még egy darabig járt apám haza, mire megmondta anyám neki, ne jöjjön többet.

Apámtól már nem kellett többet félnem és anyám sem ivott már többet. Végre lassan rendeződött a család. Én tanultam, anyám dolgozott, éltük végre meghitt családi életünket.

Gizi Suttyó gyermek voltam már és érdekelt a nemiség. Első szárnypróbálkozásaim egyike volt a következő történet. Vasárnap volt gyönyörű őszi nap. Gizivel sétáltam az úton, gyakorlott nőszemély hírében állt, így én is bátrabb voltam kicsit. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá mondókámhoz, ezért mindenfélét csűrtem- csavartam, mire eljutottam a lényeghez. Mire kimondtam volna a dolgot, azt mondja. - De jó lénne eménni á cirkuszbá. Még vósór is ván. Tuttád? - Nem én. Közöltem, mint aki nem tud semmit. Persze, hogy tudtam, csak valamiért hazudnom kellett neki. Sétáltunk szótlanul és ő a csábos mosolyával néha-néha felém pillantott. Engem majd megevett a fene, nem tudtam mitévő legyek. Eszembe jutott, hogy otthon az asztalfiókban láttam száz forintot és máris kész volt a tervem. Mondtam neki várjon meg, mindjárt jövök. Apámék a szobában voltak és nem akartak kimenni onnan. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy Gizi megvár, így egy cselhez kellett folyamodnom. - Itt ménnek el á cirkuszosok á hóz előtt, éggy ákkorá medve ván velük mint égy hóz. Erre apám is, és bátyáim is kimentek, hogy megnézzék. Én örömmel konstatáltam, hogy a száz forint még ott van, és magamhoz vettem. Nem törődtem a következményekkel, mert az ösztönök erősebbek voltak. - Hun vánnák á cirkuszosok. Kérdezte egyik középső bátyám. - Hót mó biztos eméntek. Hangzott válaszom.

Azon gondolkodtam, ha nincs ott Gizi, akkor visszateszem a pénzt. Még maradtam kicsit, nehogy gyanús legyek. Kis idő múlva már az utca porát róttam, és Gizi ott várt. - No mi ván? Kérdezte, mint aki tudja miért mentem haza. - Sémmi. Közöltem vele, majd megmutattam a pénzt, amit a zsebembe rejtettem. Vettem két cirkuszjegyet és elindultunk a vásárba. Nem nagyon kellett menni, mert a cirkusz is a vásártéren volt, csak kicsit odébb. Gizi a karomba kapaszkodott és máris jobban éreztem magam. Vettem neki a hajába kitűzőt, egy gyönyörű zsebkést is akartam neki venni, de ő azt valamiért nem akarta. Fájó szívvel de lemondtam a zsebkésről, pedig olyan szép volt. Vettem neki cukorkákat, több félét is, mert úgy láttam azokat kedveli. Egyre szorosabbra fonta magát körém, már alig tudtunk menni miatta. A sátorsor mögé érve, adott egy gyors puszit, melytől már a mennyben találtam magam. - Húsz forinté együhecc velem, á cirkusz utón. Benyúltam a zsebembe, és az utolsó papír húszforintost odaadtam neki. Alig vártam, hogy vége legyen a cirkusznak. Végre vége lett. Indultunk haza felé, és kitaláltam, hogy az öreg temetőbe menjünk, mert ott nem zavar senki. A házuk előtt vitt el az utunk, és ö ott megállt. - Mi ván? Kérdeztem. - Hót most nincs kedvem. Hangzott a válasz. - Hogy-hogy nincs kedved? Értetlenkedtem. - Úgyhogy nincsen. És faképnél hagyott. Egy darabig még mászkáltam a házuk előtt, mégsem ronthattam be hozzájuk, legalább a húsz forintot adja vissza.

Kis idő múltán, meguntam és haza mentem. Már csak a TV-ment, kikapcsoltam és lefeküdtem én is aludni. Kora reggel apámék keresték a pénzt. Hamar kiderült az igazság. - Hun ván? Én beismertem mindent töredelmesen. Apám megfogott a lábamnál fogva, és a bejárati ajtóhoz vágott. Legalább három métert zuhantam, mire az ajtóhoz értem. Az ajtó akkorát csörrent, hogy még mindig hallom. Érdekes módon nem nagyon ütöttem meg magam, de a későbbi veréseket megelőzendő, eszméletlennek tettettem magam. Anyám vissza tett az ágyra, és megfenyegette apámat, ha bajom lesz elválik tőle. Egy darabig még veszekedtek és tanakodtak, hogy mennek vissza, mert pénz nélkül nem engedik fel őket a buszra. A szomszédban volt egy traktoros, aki már kora reggel ébren volt, tőle kértek kölcsön. Csak egy buszt késtek le miattam, és elmentek. Még egy darabig nem mertem apám színe elé kerülni, így hétvégeken ő jött, én pedig mentem. Az öreg temetőben jókat aludtam hétvégenként, mert az öreg Baluséknál sem volt minden rendben, így jobbnak láttam kint aludni. Gizit néha kérdőre vontam, hol a szexért, hol a húsz forintért, de később már került is. Utána állandóan nagyobb gyermekekkel járt, akkor meg már nem mertem kérdőre vonni. Úgyhogy Gizi lógsz húsz forintommal, légy szíves add meg!

Bújócska Egyszer dinnyét loptunk és kiderült. Az egész falu tudta, volt aki megvetéssel, volt aki együttérzéssel és volt aki kárörvendően viselkedett velünk szemben. Bátyámmal közösen követtük el eme szörnyű tettet. Kakaó a rendőr intézkedett az eset jegyzőkönyvelésében, és sűrűn mondogatta rossz vége lesz ennek. Rendes feljelentés született az ügyben. Mivel anyám nem igazán volt beszámítható állapotban, a bátyám meg elbujdokolt valahová, így rám maradt az összes vádpont hogy feleljek érte. A rendőr kihallgatott és gondolom, továbbította a jegyzőkönyvet valahová. Engem utamra engedett és el volt intézve a dolog. Kerestem bátyámat de nem találtam, így csak Pittyával, akkori barátommal osztottam meg \"élményeimet\". Mivel a hét eleje tájékán jártunk nem aggódtam apám miatt, mert csak a hét végén volt várható hogy haza jön. Este Jancsi nem jött haza, így másnap a keresésére indultam. Voltam az öreg temetőben, a gyümölcsösben és már mindenütt kerestem, de nem találtam. Eltelt még egy nap és már kezdtem aggódni én is, vajon merre lehet. Már szinte az egész falu kereste eredménytelenül. Egyesek látni vélték amint leveleket eszik, mások füvet látták enni, de a hollétéről egyik sem tudott elfogadható magyarázatot adni. Harmad nap elhatároztam módszeresen fogom keresni. El is kezdtem úgy, hogy a saját padlásunkon végeztem az első keresést. Voltak ott mindenféle lim-lomok de a bátyámat nem találtam. Már visszafordultam, hogy máshol keressem mikor pisszegést hallottam. - Itt vagyok. Hangzott. - Hun? Kérdeztem vissza. - Hót itt. A kotlós tyúknak félretett fedeles kosárban kuporgott. Leemeltem a fedelét és egy ijedt, koszos arcú gyerek, a bátyám nézett vissza rám.

- Mé bujkósz? Kérdeztem megkönnyebbülve attól, hogy végre meg lett. Nem volt válasz, csak szomorúan nézett maga elé. - Éhés vágy? Kérdeztem a nyilván valót. Bátyám csak bólogatott, de nem szólt semmit. Lementem a padlásról és a spájzban vágtam egy darab szalonnát, egy kis kenyeret és vizet vittem neki. A szalonnát úgy harapta mint a kenyeret. Elővettem a zsebkésemet és nyújtottam felé. Nem fogadta el, csak ennyit mondott. - Jó ez így, mer jobbán léhet érézni á zízéket. Már nem kellett keresni Jancsit, végre meg volt. Mondtam neki jöjjön le, nincs semmilyen vész, és apánk is csak két nap múlva jön haza. Anyánk meg már három napja csak italozik, és nem törődik a körülötte levőkkel. Nem akart elő jönni, így rendszeresen hordtam neki az ételt és a vizet. Eljött a hétvége, apám haza jött, és ő is berúgott. Nem keresett minket, mink pedig nem kerestük őt. Több kajával készültem a hétvégére, így az nem volt gond. Eltelt a hétvége, apám vissza ment dolgozni, anyám pedig el kezdte keresni Jancsit. Én mondtam nem tudom merre lehet. Ekkor anyámon eluralkodott a pánik, és elrohant otthonról. Gyorsan szervezett egy kereső csapatot, akiket a gyümölcsöstől kezdve az öreg temetőig mindenhová elküldött. Az emberek szétszéledtek, mi pedig otthon maradtunk várni a híreket. Már engem is elküldött volna a piócásba, amikor már nem bírtam tovább tartani, és elmondtam hol van. Anyám felrohant a padlásra és magához ölelte Jancsit. Csókolgatta, becézgette és lehozta a padlásról. Oda tett vizet a sparheltra melegedni a fürdéshez. Engem elküldött vízért amit soha nem szerettem hozni. Ahogy vissza értem, anyám már fürdette Jancsit, törölgette, babusgatta, hogy tiszta legyen. Irigykedve figyeltem anyám ténykedését, mert engem soha nem babusgatott. Elvonultam hát a Tápió partjára duzzogni. A víz szépsége hamar feledtetett mindent velem. Másnap minden a megszokott kerékvágásban haladt. Egyszer csak megjelenik az egyik kereső ember, és azt mondja: - Mindénhun néztem mó, de nem talalom séhun.