Szmolka

Erre anyám: - Jó ván, nem kő món keresni mer még ván. Eriggyé házá felé. Az ember csodálkozva, csalódottan hátat fordított és köszönés nélkül távozott.

Néhány esetem Pittyáéknál volt kukoricatörés. A szekerek forogtak a kukoricával, az emberek kinn dolgoztak a földeken. Sietni kellett nekik, hogy még aznap letörjék az összes tengerit. Mi gyermekek a háznál voltunk és játszottunk két kanyar között. Amikor megjött a szekér, felugráltunk rá, és hánytuk lefelé a kukoricát egy csomóba, hogy könnyebb legyen majd fosztani. Így esett, hogy fogócskáztunk. A két udvart elválasztó kerítésen volt két kiskapu. Úgy fogócskáztunk, hogy az egyik kapun a hátsó udvarba, a másikon pedig az elsőre mentünk. Már jó ideje fogócskáztunk mikor az egyik gyermek észrevette, hogy vérzik a kezem. Megálltam és ránéztem. A bal gyűrűs ujjam, ahogy találkozik a kézfejemmel, nem nagyon de azért vérzett. Kicsit jobban szemügyre vettem és láttam, hogy egy óriási húsdarab hiányzik onnan. Kilátszott a csont fehérsége és az inakat is láttam hogy mozognak. Nem tudtam mitevő legyek de a többi gyermeknek volt annyi lélekjelenléte hogy elkísértek az orvoshoz. Dr. Hercegh Sándor amikor meglátott nem akart hinni a szemének mert a seb akkora volt. Varrni is csak úgy tudta, hogy több fokozatban húzta össze. Így aztán jó ideig kellett járni hozzá mire beforrt. Az orvos azt mondta olyan vagyok mint a macska, mert érzéstelenítés nélkül varrta mindig a sebet és én még egy kukkot sem szóltam. Másnap bekötött kézzel vettem részt a fosztásban, de természetesen csak hős nézőként. A kiskapun megtalálták a húsdarabot egy elhajlított szög alatt. Még egy darabig ott hagyták okulásul a gyerekeknek. A kezem szépen beforrt, de a seb helye még mindig látszik elég jól. Ez a kukoricatörés is emlékezetes maradt, nem csak számomra hanem Pittya számára is. Most ötven év után, hogy náluk jártam, még mindig emlegeti.

Másik. Divat volt csúfolni a cigányokat, mert nem nagyon szerettük őket. Lemásztak a dögkútba, és onnan szedték ki a húst. Egyik alkalommal szóváltásba keveredtem az egyik cigánygyerekkel és az a fejemhez vágott egy valamilyen óriási állat csontját. A fejem vérbe borult és alig tudtam haza menni mert kóvályogtam. Mikor haza értem elájultam és már csak az orvosnál tértem magamhoz. Szintén jó néhány öltéssel hozta helyre, amit a cigányoktól kaptam. Másik. Pingpong versenyen voltunk Nagykátán. Vegyes párost játszottunk, és már harmadikok voltunk, csak egy meccs lett volna az áhított első helyért, mikor a párom a küzdelem hevében szájon vágott az ütővel. Dőlt a vér a számból, így maradtunk harmadikok.

A fehér tó A faluban a focipályától kifelé a kertek alatt, volt egy hatalmas rét, melyet fehér tónak hívtunk. Nyáron semmi különös nem történt itt, mert nem volt miért idelátogatni. Végtelen füves síkság volt, ahová még a madarak is csak hébe hóba jártak. De télen, télen a \"tó\" megelevenedett. Korcsolyázók, fakutyázók és jégvitorlások lepték el a végtelen fehérséget. Ugyanis télen mindig elöntötte a víz és az befagyott. Volt egy zsilip a Pándra vezető úton és azt néha megnyitották. Csináltak olyat, hogy egy székre korcsolya talpakat szereltek és úgy tologatták a benne ülőket. De volt egy csodálatos dolog, amire igen jól emlékszem. Volt egy jégvitorlásnak nevezett szerkezet mely minden várakozásomat felülmúlta. Három korcsolyatalpon siklott úgy, hogy az első korcsolyát lehetett irányítani. A vitorlája lepedőből készült és borzalmasan gyorsan siklott a szerkezet. Sokáig lehetett vele vitorlázni, még széllel szemben is ment néha. Még most is kipróbálnám olyan jó volt. Akkoriban a korcsolyák kulccsal szerelhetőek voltak, és bizony sok bakancsom bánja a dolgot, ugyanis a korcsolyakulccsal össze lehetett húzni a kétoldalt levő körmöket, és sokszor a bakancs talpát is leszedte. Ilyenkor persze dugni kellett a Duláber bakancsot, mert szüleim nem nagyon tolerálták, ha erőszakosan lejött a talpa. Igazából nem sikerült megtanulnom korcsolyázni soha sem, de ez nem von le semmit az élvezeti értékéből. A tó maga óriási volt, egy kilométernél biztosan hosszabb volt, a szélessége pedig 2-3 száz méter lehetett. Szóval bőségesen volt hol vitorlázni. Készítette: Kepes Károly, 2012-05-24 A címlap Sárkány Sándor festménye alapján készült. Copyrigth: Szmolka Sándor, 2012.