Szmolka

Apám megfogta karomat, és a másik kezével letépett egy orgonavesszőt mosolyogva, mintha tetszett volna neki az előadás, amiben én vagyok a főszereplő, és aminek a félelem volt a rendezője. Hosszú percekig ütötte hátamat, és a testem minden részét. Az orgonavessző levelei, darabjai szinte auraként borították be a levegőt körülöttem, mígnem már olyan rövid lett, hogy hatását veszítette. Bal kezével az arcomba vágott. Ez volt az utolsó emlékem a verésből. Anyám, sírva törölgette arcomat egy vizes ruhával, és közben a fejemet puszilgatta, miközben sikoltozva ordította többször is, egyre halkuló elkeseredéssel. - Gyilkos! Később elmondta, legalább két percig eszméletlen voltam, és ő azt hitte meghaltam. Mikor lábra tudtam állni, bementem a konyhába, hogy vizet igyak. Egy fél literes korsó volt a vizes poharunk. Megmártottam a vödörben és kiittam mindet. Eközben apám az evéssel volt elfoglalva a konyhaasztalnál, mert lassan a vacsora ideje közeledett már. Letettem a vizespoharat és elindultam a kert felé. Anyám még utánam szólt. - Hová mész. - Apám azonnal rászólt anyámra parancsolón. - Haggyad, hagy menjen. - Hangja ellentmondást nem tűrő volt, így anyám már nem kérdezett többet. A kerten keresztül az öregtemető felé vettem az irányt, ahol száraz füvekből készítve volt egy vackom a bungiban. Egy rossz, régi télikabát is volt, mellyel betakarózva, szinte abban a pillanatban, el is aludtam. Másnap, dél körül ébredtem, mert a kezem véletlenül hozzáért az arcomhoz, és fájt. Éreztem, meg van dagadva, és látni is csak kicsit tudtam vele, mert a szemem körül is dagadt a képem. Elindultam Julcsa nénikéhez, mert tudtam, ha bajban vagyok, ő mindig segít, és soha nem azt kérdezi,

mit csináltál, hanem ő előbb ápol, és vígasztal. Egyébként is apám még otthon volt, és csak másnap hajnalban ment vissza dolgozni. Lecsúsztam az agyigácsóba a vészlejáraton, de csúszás közben, mintha az egész arcom le akart volna szakadni a rázkódástól. Úgy fájt, ha lett volna mitől, becsináltam volna. Leérve arcomhoz kaptam, de a fájdalom visszarúgta kezeimet. Tehetetlen tanácstalanság, elesettség lett úrrá rajtam. Sírni kezdtem, amit az agyigácsó visszhangja visszavert, és mintha ő is velem sírt volna, csak fokozta zokogásomat. Szemeim apró résein keresztül, lassan körbenéztem, lát e valaki, mert nagyon nem szerettem, ha sírás közben idegenek látnak. Lassan összeszedtem magam és a sírástól elgyengült lábaim vittek a Dugella felé. Észre sem vettem, hogy legnagyobb ellenségem, Banyi, ott áll velem szemben, a patak partján. Már a mederben a résnyire szűkült szemeimmel a vizet kémleltem, nehogy belelépjek, mikor megéreztem Bangyi jelenlétét, és visszanéztem rá. Egy csöpp félelem sem volt bennem, pedig ellenségem soha nem engedett utamra verés nélkül. Ahogy meglátta arcomat, a csodálkozástól egy kis ideig még meg sem tudott szólalni. Miután úgy láttam nem fog bántani, hátat fordítottam neki és a patakmederben, elindultam a falu felé. Egy kis idő után, utánam szólt legnagyobb ellenségem. - Sányi. Vérzik á zárcod. - Megálltam, és lassan visszanéztem. - Hun? - kérdeztem vissza a sírás elfojtásával küszködve, nehogy meglássa rajtam. Soha nem szólított még a nevemen. Azt hittem nem is tudja. Talán belé is szorult némi érzelem. Egy biztos. Többet nem bántott. Néha még köszönt is a maga módján, egy alig látható fejbiccentéssel. - Á. Zorrod mellett. - Odanyúltam, de nem tudtam megtörölni, mert akkor nagyon fájt az arcom.

Visszafordulva, elindultam ismét a patak mederben a házunk felé. A kerítéseket most nehezen tudtam mászni, és a bujkálás is nehezemre esett a bokrok között, mert beszűkült látásom miatt továbbtartott szétnézni. Az ott lakók sem szerették, ha a portájukon mászkálok, ezért mindig óvatosnak kellett lennem. A kertünkbe érve, bujkálva jutottam el a házunk mögé, mert nem szerettem volna, ha meglát apám. A palánkkerítésen átmászva kijutottam az útra, ahonnét már csak körül-belül száz méterre laktak Balusék. Nem volt senki az utcán, így simán elértem úti célomat. Julcsa néni hátul volt a tyúkoknál. Amikor meglátott odaszólt felém. - Itthon ván ápód? - Kérdezte, mintha érdekelné, miközben egy szakajtóból némi szemet szórt a tyúkoknak, minek hatására, és a kakas hívó szapora és hangos kárálására, az udvar minden szegletéből rohantak elő a tyúkok, csemegézni. Én a kapuban álltam, és vártam Julcsa nénire, hogy alaposabban szemügyre vegyen. A szakajtót betette a spájzablakba, hogy a tyúkok ne férjenek hozzá, mert a mag, csak csemege volt. Az ételt az udvaron levő egyéb növényekből, száraz kenyérből, és más konyhai hulladékból, trágyadombból kellett nekik megszerezni. Ismét felém nézett. - Gyere csák ide! Gyere mó! - Kiabálta, miközben rohant felém, öreg, kövér testét, rossz lábain egyensúlyozva. Megfogta kezem, és vonszolt befelé a házba, miközben ezt mormogta. - Hogy dögőne még mind, áhóny csák ván á vilógon. - Szórádná lé á keze ámikó ilyet csinól. - Á rosseb égye még á lelketlen mocskáit. - Leültetett a konyha asztalhoz. Nem kérdezte ki bántott. Tudta.

Ekkor már a megértő törődés hatására, ismét hosszú bőgésbe kezdtem, amit Julcsa néni vigasztalása és simogatása csak fokozott. Ecetes ruhát hozott, és az arcomat, hátamat azzal törölgette nagyon sokáig és óvatosan. Szinte nem is éreztem, hogy hozzám ér. Az ecet viszont annál inkább tudatta velem, a hátamon is lehetnek sebek. Sírásomat elnyomta az ecet átható szaga, és a csípő, fájdalom, amit okozott. Majdnem ordítottam. Úgy fájt. Egy pohárban teát tett elém, és egy szelet zsíros kenyeret. A kenyérből nem tudtam enni, mert fájt, ha nagyra tátottam a szám. Hozott egy hálóinget az övéi közül, és azt mondta. - Védd lé á gátyót. - Egyből tágra nyílt szemem, és kérdőn néztem rá, mert szégyenlős voltam. - Szégyéllős vágy? Né szégyélősköggyé? Lóttám én mó olyát is... Mosolyogva, és a múltba rohanó pajzán gondolataival abbahagyta a taglalást. - Ee fordulok. Ki kő mosnyi á gátyód. - Ölembe dobta a hálóingét, még mindig kicsit mosolyogva. - Ne. Védd fő. - A konyha, egyben előszoba is volt. Innen nyílt kétfelé a két hálószoba. A kicsiben, egy egyszemélyes, a nagyban egy kétszemélyes ágy volt. Miközben átöltöztem, Jucsa néni bement a nagyszobába, és egy törölközővel verni kezdte, az ott részegen, ruhában alvó férjét, akit történetesen szintén Sándornak hívtak. - Mi bájod ván Dóci jón?(jón: értsd lány) - A Dóci, Julcsa néni leánykori vezetékneve volt. - Nem szégyélléd mágád? Itt döglesz részégén, mikó kényérre sincs píz? Tákároggy innen! Égyén el á rooseb odá, áhun eddig ittó! - Folytatta még arcával valószínűtlen gesztikulációkkal kisérve, de ki tud megjegyezni ennyi szitkot.

- Pucillóó. - Szólt vissza határozottan és kimérten az öreg Balus, miközben lassan felült az ágyon. Erre Julcsa néni kezében a törölköző, még jobban pörgött. - Hággyó mó! - Mondta Sándor bácsi, miközben a sűrűn záporozó csapások elől kimenekült, a tornácra a ház elé. Julcsa néni megigazította az ágyat, és odaszólt felém. - Feküggy lé. - Utána, tovább folytatta a rendezkedést a szobában. Sándor bácsi, a tornácon, ruházata igazgatásával volt elfoglalva, mert úgy megcsavarodott rajta, hogy alig tudott mozogni. A mozgáskoordinációjával is baj lehetett, mert a kabátot is félig a nadrágjába gyűrte, de úgy, hogy egy jelentős része a sliccén lógott ki. A nagy dülöngélős elfoglaltságában, csak később tűnt fel neki, hogy én is ott vagyok. Tágra nyílt szemekkel bámult egy darabig, míg meg tudott szólalni. - Sáttyá. - Ismert rám, a rövid vizslatás után, miközben leállt ruházata igazgatásával. - Ászittem á zöregjón. - Nevette el magát, a vicces helyzeten, ahogy meglátott felesége hálóingében. A szája szélére volt ragadva egy kitudja mikor kialudt cigaretta csikk. Hosszát, szerintem, csak milliméterekben lehetett volna mérni. Ez egy túlélő csikk lehetett, mert már ezzel aludt el, és Julcsa néni törölközős agressziójának is ellenállt. - Mi létt veled? - Kérdezte elkomolyodva, miután tudatosodott benne a látvány, amit nyújtottam. - Ki bóntott? - Komolyodott el még jobban az arca. A csikk vidám táncot járt a szája szélén, valahányszor megszólalt. Olyan muris látványt nyújtott, hogy elnevettem volna magam, ha mertem volna nevetni. Mielőtt válaszolhattam volna, Julcsa néni, tenyerével ismét püfölni kezdte az öreget. Sándor bácsi annyival magasabb volt, hogy az öregasszony csak ágaskodva érte el a tenyerével is, hites ura fejét.

Julcsa néni, miután elég messzire kergette az öreget, megfogta a kezem, és bevonszolt a szobába. Még hallottam, az öreg Balus halkuló zsörtölődését. - Puucillóó! - Ez volt ugyanis a szava járása. Erről jut eszembe egy másik történet, mikor két Nagykátai rendőr érdeklődött valamit tőle. Az öreget ekkor is a bor irányította. A beszélgetés végén ennyit mondott egyiküknek. - Pucillóó. Né embérkéggyé. Á mi ruhónká jórsz. - A rendőr akkorát bevágott neki, hogy egyből elterült az öreg. A másik felém nézett, és én még mindig szaladok. Julcsa néni lefektetett, és betakart egy dunnával, ami régen lehetett kitéve már szellőzni, mert eléggé áporodott, savanykás szaga volt. Az ecet szag, lassan elnyomott minden mást. Átható szagától, a fejem is megfájdult. Másnap reggel ébredtem, a rádió, reggeli műsorára. Első pillantásom, Julcsa néni naptól, munkától, családtól megfáradt, ráncos arcára esett. Kinyitotta szemeit, miben egy gyönyörű fiatal nő szelíd tekintete volt. Elmosolyodott, megsimogatta finoman fejemet. Becsukta szemeit, és még szundikálni próbált kicsit. Én, csak néztem tovább, a ráncokat, és a minden ránc mögül kikandikáló gyötrelmet, melyek eltakarják ezt, a valaha volt gyönyörű arcot. - Mit néző? - kérdezte szemeit hirtelen tágra nyitva Julcsa néni, kissé elmosolyodva. - Julcsá nééni? - Szóltam halkan, a mellettem fekvő öregasszonyhoz. - No. Mongyád. - Mongyád mó! - Nyomta meg hangját türelmetlenül. - Mi vóná há örökbe fogánná? - Kérdeztem bizonytalan hangon tőle. - Nem is engellek többet ázok közé á mocskok közé. - Válaszolt gondolkodás nélkül, kedvemre.

- Oszt? Á mágá gyeréke lészék? - Kérdeztem, örömömet nem véka alá rejtve. - Á hhóót. Mé? Most nem vágy áz? - Kérdezett vissza határozottan, miközben megfogta kezem. Közelebb húzódtam, és a hajamat arcához érintve behunytam szemem. Kezével kicsit, még magához húzott, az érintés és közelség gyógyító erejével segítve rajtam. Megint átaludtam egy napot. - Keejjé főfele! - Ébresztett újdonsült anyám álmomból határozottan. - Mijen náp ván? - Érdeklődtem kíváncsian. - Kedd! - Kejjé fő! Nincs món sémmi bájod! Eriggy vízé, mer áddig nem észő! Felkeltem az ágyból, és Julcsa néni kisebbik fia, Gyuri, hatalmas röhögésbe tört ki, miután meglátott. Nem volt testvérem ugyan, de a düh, amit iránta éreztem, legalább olyan erős volt, mit legkisebb bátyám iránt szoktam érezni, ha felbosszant valamivel. A klott gatyám ott volt kiterítve, kimosva, a dunyha végében. Hátátfordítottam a konyhában levőknek, és felvettem saját ruhámat. A konyhában kezembe fogtam a vizes vödröt, és indultam a kútra. Gyuri még nevetve utánam szólt. - Mi ván? Mérges vágy öregásszon? - Jó ízűen nevetgélt, hálóinges látványom emlékén. Én bosszúsan tovább mentem dühös gondolataimat magamba fojtva. A hasam, annyira beesett, hogy meg is tapogattam hátamat, megvan e még. Sietősre vettem a dolgot, mert Julcsa néni paprikás krumplit csinált reggelire, és az illata, ami az orromban kerengett, tőlem függetlenül is szaporázta léteimet.

Egy nagy tányér, jó zsíros krumpli, és egy hatalmas szelet kenyér után, alig bírtam megmozdulni. - Mozsgyóó még, mer olyán retkés vágy mint á cigónyok disznájá. - Ha tetszett, ha nem, muszáj volt megmosdani, mert Julcsa nénivel, nem volt ajánlatos ujjat húzni. Két napja rángatott be az ágyba, és még mindig éreztem a karomon egy enyhe fájdalmat, ahol megfogott. Erős, munkában edzett, kezei voltak. A mosdó lavór egy hokedlin volt, az egyik ruhásszekrény mellett, és egy törött, picike, borotválkozó tükör. Megpillantottam az arcomat, és a duzzanatoknak már hűlt helye volt, csak az államon volt egy szinte észrevehetetlen duzzanat. Azon a héten, náluk aludtam, de azért napközben csak benézegettem néha a Kata sarkára is. Hétvégén, már hazacsorogtam, és folytatódott minden ott ahol abba maradt.

Tyúklopás Elég nagy kertünk volt, és a Blahúzék (egyetlen, kerítéssel elválasztott szomszédunk) tyúkjai néha átrepültek, vagy egy résen átbújtak kertünkbe. Pittyával egy eldugottabb részre tereltük, és úgy fogtuk el őket. Ha nem volt rés a kerítésen, akkor készítettünk. A tyúkokat mindig barátom vitte eladni. Az anyukája ugyanis néha küldött egyet-egyet az egyik kofának a sajátjukból. A kofa rendszeresen járt Pestre árulni, és így mindig átvette tőle. Az általunk ellopott tyúkokat is ehhez a kofához hordta. Néha keresték a tyúkokat, de mi a rókára fogtuk a dolgot, mert időnként lemerészkedett egészen a kertünkig. Ő is a dugella medrét használta közlekedésre,mint én. Amikor Kakaó (a rendőr) egyszer kifigyelt bennünket, és meghallottuk hangját, már nem volt mit tenni. - Ott vánnák á rókók. - Mondta Annusnéninek, a tyúkok tulajdonosának a rendőr. - Lélőjjem őket? - Kérdezte az öregasszonyt, miközben egy leventepuskát szorongatott, ránk célozva. - Csák visszá ákártuk dobni. - Mondta Pittya ijedten, a helyzetet mentendő. - Visszá óm á zányótokát! - Förmedt ránk, a körzeti rendőr. - Gyerték csák velem. - Kimentünk az útra, és a rendőr is odaért, mert előtte ö, a szomszédban volt. Együtt mentünk az őrszobáig, mi ketten elől, kakaó meg a gumibotjával játszva mögöttünk. ahol megkezdődött a kihallgatás.

Pittyával kezdte, nekem addig kint kellett várakoznom az őrszoba előtt. Nem sokáig vallatta, és utána én következtem. Ki kiáltott az irodából Kakaó, hogy halljam. - Gyere csák bé. - Bementem, és láttam, hogy Pittya szipog. Most jobban megijedtem én is, mert nem tudtam mit tett vele Kakaó. - Ójj csák á fál mellé! - Utasított határozottan a rendőr. - Hogy híjjók á kátágyerékét? - Kérdezte Pittya felé fordulva. - Molká, Molká Sányi. - Válaszolt barátom, nem túl meggyőzően. - Hogy hínák? - kérdezte ismét Kakaó, de már felém fordulva. Szerintem tudta a nevem, csak játszadozott kicsit velünk. Egyébként szomszédunk volt, csak a Dugella választotta el egymástól a két portát. - Szmolká Sóndor. - A legérthetőbb módon kifejezve magam, válaszoltam. Akkoriban még én is ilyen tájszólással beszéltem. - Milyen név ez? - Bécsületés embérnek nem ánnák ilyen nevet. - Tűnődött hangosan a rendőr. Felállt az íróasztal mögül, leakasztotta gumibotját az oldaláról, és fel- alá járkált előttünk a szűk irodában, miközben fenyegetőn a tenyerét paskolta a gumibottal. Kis hatásszünet után ismét kérdezett. - Hóny tyúkot loptátok el? - Halkan kérdezte. Ebbe a halk kérdésbe a világ összes fenyegetése is be volt csomagolva, amitől még jobban féltünk. Sokáig nem szóltunk semmit, amitől a rendőr még jobban felmérgesedett, és miközben mindenféle bűnöző csavargóknak nevezett minket,(ebben volt is némi igazság) börtönnel fenyegetett, ahonnan soha nem jövünk ki. Gumibotja rendületlenül ropta közben kezében a táncot. Nagy sokára megadtam magam.

- Kettőt. - Válaszoltam halk szipogással. Az igazság az, hogy nem is számoltuk. - Kettőt? - Mer csák kettőig tucc szómóni! - Nyomta meg hangját. - Mer há jórnó iskolóbá, ákkó négyvenig is tunnó! - Emelte hangját még jobban felém Kakaó. - Té tucc szómóni tovóbb is?! - Fordult Pittya felé fenyegetően. Barátom úgy megijedt, hogy kicsit összegörnyedt fejét kezeivel védve, mert azt hitte Kakaó lesújt, a kezében ficánkoló gumibottal. - Most fész ugyé? - Elégedett meg a hatással Kakaó. - Mi?! - Kiáltott rá ismét hirtelen. - Vóót vágy húsz. - Bizonytalan, sírásba csukló hangjával, inkább könyörgött mintsem válaszolt Pittya. - Nem tom, mer nem szómótám. - Válaszolt ismét kérés nélkül is. - Négyven dáráb! - Ennyi tyúkjá hijónzik Ánnusnéninek! - Eztet mindet tik loptótok el! - Májd ádok én nékték tyúkot. - Fenyegetett a gumibottal hadonászva a körzeti rendőr. - Tákároggyátok házá! - Kiáltott ránk félelmetes ábrázatot vágva. Mi féltünk tőle, de az-az igazság, hogy sohasem bántott bennünket, kivéve a pajeszcsavargatást, de az akkoriban nem volt bántás. - Há méglótlák váláhun, ott helybe verlek ágyon bennetéket!

- Mocskos csávárgók! - Mindkettőnket megragadott, és az ajtó felé penderített. Elkezdte rugdosni hátsónkat, mire az ajtó is gyorsabban nyílt, és mi is futva távoztunk eme szörnyű helyről. Pittyát eltiltották egy időre tőlem eredménytelenül, és rendesen járt iskolába is. Nagyon megverték otthon, mert az arca, még két hét után is varas volt. Akkoriban anyukám nem sokat foglalkozott velem, apám is csak kéthetente járt haza Budapestről, ilyenkor, ha megfogott, úgyis elvert, ha csináltam valamit, ha nem. Csak egy-két napot volt otthon, de azt mindig megemlegettük. Sokszor az öregtemetőben hallottam, hogy megérkezett, mert ahogy anyámat verte, egészen odáig hallatszott jajveszékelése. Ilyenkor általában, valamelyik szomszédnál aludtam, amíg apám visszament Pestre dolgozni. Legtöbbször az öreg Baluséknál aludtam, bár ott sem volt felhőtlen mindig az élet. Szüleinket beidézték a Járásbíróságra Nagykátára, és megtéríttették velük, a barátommal okozott kárt. Mivel apámnak haza kellet jönnie a bíróságra, ezért aznap kicsit nagyobb verést kaptam, mint a szokásos. Természetesen, mivel anyám volt a hibás, így az ő vére is festette otthon, a nem mindig makulátlan tisztaságú szoba padlóját. Apám, miután megnyugodott, megitta a maradék bort, és aludt még kicsit, munkába indulás előtt. Sem anyám, sem én, sem pedig bátyám, nem mertünk pisszenni sem. Nehogy véletlenül felbosszantsuk apámat, és kihívjuk általa a sors, már oly nagyon ismert haragját. Másnap anyukám, és én is, ruhát cseréltünk, és próbáltuk arcunkat olyan állapotba hozni, hogy a szomszédok ne kérdezgessenek sokat. Mindenki ment a dolgára. Anyám bort keresett, én az öregtemetőbe mentem, bátyám meg valahová.

Dzsoni Időnként vásárt tartottak a fölvégen, ahol a vásártér volt. Rossz gyerek lévén, ilyenkor mindaddig bóklásztam az árusító asztalok körül, míg valamilyen zsákmányt szereztem. Egyszer ugyan már elkaptak, nem is szívesen emlékszem rá, de mégis mindig próbálkoztam csenni valamit a kavargó tömeg takarásából. A cirkuszosok is ekkorra időzítették előadásaikat, mert ilyenkor több ember ment be, abba az óriási sátorba, ahol a nézőtér, és a porond is volt. Miután loptam egy bicskát az egyik árustól, sietve a cirkuszosok felé vettem az irányt. Az árusok, ha láttak, ha nem, már nem volt ildomos visszamennem, mert a károsult akkor is átkutatta ruháimat, ha éppen nem is csentem semmit. Nem mertek hosszabban üldözőbe venni, mert rajtam kívül is voltak elegen, akik a potyát nézték. A cirkuszos sátor előtt vendégcsalogatónak, mutatványos kutyákkal invitálták közelebb magukhoz a vásári tömeget a művészek. Két- három kutya szaladgált egy bohócnak beöltözött ember lábai között. Néha csodálatra méltó ügyességgel ugrálták át egymást, az arra járó bámészkodók nagy örömére. Az egyik ilyen ügyes kutyamamának volt három kölyke, melyek vidáman szívták magukba fajtársaik régóta begyakorolt mozdulatait. Engem is lenyűgöztek a kutyák, de leginkább a kutyakölykök ügyetlen próbálkozásai tetszettek, ahogy utánozni próbálták felnőtt társainak mutatványait. Simogattam a kicsiket, és nem tudtam betelni aranyos pofájukkal. Már jó ideje szórakoztam velük, miközben szünetet is tartottak, váratva engem a következő csodás élményre. Legalább fél nap telt el,

mikor az egyik kiskutya a hatalmas cirkuszi sátor mögé bóklászott. A mutatványoson kívül nem volt senki a cirkuszosok közül a közelben, így felajánlottam neki a segítségemet, hogy visszahozom. Ő bele egyezett és én vígan vetettem magam az elkóborolt ifjonc nyomába. Egészen az óriási sátor túloldaláig kellett üldöznöm, mire megfogtam. Ölembe véve becézgettem, simogattam, oktattam dorgálóan, hogy nem szabad elcsavarogni. Hirtelen jött gondolat, és már futottam is vele a focipályán át egészen a Kalapos hegy legtetejére. Zihálva bújtam meg az egyik bokor aljában, ölemben a kiskutyával. Figyeltem követnek e. Valaki a távolból felém mutatott, és ketten is futva indultak irányomba. Kúszva indultam tovább, mígnem a „hegy” (valójában, egy méretes domb) takarásában ismét felállhattam, és a jól ismert terepen, végleg eltűntem üldözőim elől. Az öreg temető biztonságos védelmében találtam nyugalmat legújabb társammal. Élveztem közelségének minden pillanatát. Nem tudtam betelni bársonyos szőre simogatásával, arcommal érintettem újra meg újra, puha meleg bundáját. Gyönyörű tekintetét bámultam órákon át, miközben azon járt az eszem, vajon keresik-e még. Estefelé, mikor már úgy gondoltam alább hagyott a keresés, hazamentem, hogy valamilyen élelmet,és vizesedényt szerezzek neki. Dzsonit, mert így neveztem el, a bungalómba benyúló egyik sír, törött betonfedelén keresztül biztonságba helyeztem a fedél alá, hogy ne tudjon elkóborolni, amíg oda vagyok. Haza érve, anyukám egyből azzal fogadott, hogy valamilyen kutyát kerestek a cirkuszosok és, hogy én loptam el tőlük. - Té vótó? – kérdezett, miközben szúrós tekintete vizslatta arcom kifejezéseit, nem árulkodik e valamilyen hazugságról. Gyakorlott hazudozó lévén, könnyen meg tudtam téveszteni anyukámat, így ő, hamar visszatért a mosáshoz, amit miattam hagyott félbe. - Oszt milyen kutyót keresnek? – Oldottam tovább a hangulatot kérdésemmel.

- Ászontók lótták, hogy ott vótó, oszt té hoztád el á csépp kutyót. - Ott vótám, de én nem hoztám el sémmilyen kutyót. – Válaszoltam a lehető legtermészetesebben. - Máj hónáp mégmondod nékik, mer régge gyünnek. – Tett pontot a beszélgetésünk végére anyukám nyögdécselve, a teknőben levő ruhák nyomkodása közben. Még álltam ott egy darabig, a ruhák szörcsögését hallgatva, mígnem zavaros gondolataimból ismét szóra nyílt szám. - Mégyék á nyórikonyhóbá énni. - Szálonná ván csák még zsír. – Sorolta anyukám a választékot. Mivel este zárni szokta édesanyám a gangról nyíló helyiségeket, ezért az élelmet most kellett beszereznem, mert a kulcsokat nem tudtam volna észrevétlenül megszerezni. Levágtam egy darab szalonnát, és újságpapírba csomagolva a nadrágom zsebébe csúsztattam. Enni kezdtem, és mivel anyukám befejezte a mosást, ő is csatlakozott. Jól esett a finom szalonna vöröshagymával. - Eriggy mozsdáni, oszt feküggy. – Vetett véget a napnak számomra édes. Lefeküdtem, és vártam, hogy anyukám is így tegyen. Hosszú várakozás után ő is eltette magát másnapra. Mikor már úgy gondoltam, hogy alszik, csendben öltözni kezdtem. Felvettem a nadrágot, és az inget is, mikor felgyulladt anyukám szobájában a villany. Azonnal a dunna alá bújtam, és úgy tettem mintha aludnék. Anyukám kiment WC-re, vagy vizet inni a konyhába. Mikor ismét lefeküdt, hosszú várakozás következett, mert vártam, hogy elaludjon. Ismét előbújtam a dunna alól, és a szobaajtót hangtalanul nyitva osontam kifelé. - Hová mész? – Hallottam anyukám csöppet sem álmos hangját. - Vécére. – válaszoltam, miközben eltűntem a bejárati ajtón kívül. Szalonnával a zsebemben, és egy, az udvaron régóta hányódó alumínium edénnyel a kezemben indultam új barátomhoz. Víg Pistáék

háza előtt vitt az utam, vigyáznom kellett, nehogy meglásson és a dugellából merített víz sem lötyögjön ki. Errefelé sokkal rövidebb volt az út, ezért választottam ezt az irányt. A teljesen kihalt utcán senkivel sem találkoztam. A vakon is ismert ösvényeken közelítettem meg bungimat, bár nem volt olyan sötét, hogy ne lássak semmit. A bungimba érve, azonnal leemeltem a sír törött részét, mert gyanús volt a csend. Dzsoni bársonyos bundája érintette kezemet jelezve, nincs semmi baj. - Ha mégölnek sé állák visszá. – Mondtam a kiskutyámnak. Gyertyát gyújtottam, és gyönyörködtem szerzett barátom farkcsóváló hízelgésében. Elővettem a szalonnát, és bicskámmal apró darabokat vágva etettem. Nem rágódott sokat rajta, úgy ahogy volt nyelte a szalonna darabokat. Elétoltam a vizes edényt és a sósszalonnára, szinte az egészet kiitta. Oldalt fekve elhelyezkedtem, és Dzsonit magamhoz húzva álmodoztam jövőnkről, miközben kiskutyám elaludt, aprócska testével szorosan hozzám bújva. Vigyázva, nehogy felébresszem, én is álomba estem, gondolataim, vágyaim, és eme kis élőlény társaságában. Hajnalban, Dzsoni hangos csaholására ébredtem. A partifecskéket ugatta, akik reggeli köreiket végtelenítették az agyigácsó felett. Hangoskodásuk és cikázó akrobatikus mozgásuk a levegőben, keltette fel kiskutyám éberségét. Igazi hősként őrködött, bár a fel-felröppenő szöcskék még néha kicsit megijesztették. Ilyenkor gyorsan felém futott védelmet keresve a közelemben. Boldogságom mérhetetlen volt, mert minden perc örömet okozott nekem, amit ennek az ártatlan teremtménynek társaságában töltöttem. Hoztam neki vizet a Dugelláról. Ha otthagytam valamiért, mindig a sírkő alá rejtettem, nehogy elkóboroljon. Délután hazamentem, mert amióta anyukám nem ivott, valamiért minden nap látni akart, és a borzasztó az volt a dologban, hogy azt is tudni akarta merre jártam. Útközben kitaláltam egy történetet, amit majd el fogok mondani neki, ha kérdezi. - Hun vótó? – Szegezte nekem egyből a kérdést anyukám. - Á Tópión.

- Minek? - Hálószni. De nem fogtám éggyet sé, mer válámijé bújnák á hálák. – Folyt belőlem a begyakorolt válasz. - Gyere csák. – Invitált a belső szobába anyukám, ahol aludni szoktam. Fel volt hajtva a dunna, és egy óriási zsírfolt éktelenkedett rajta. De még a lepedőn is. Egy a tarkómra mért tenyeres után, folytatta a kérdezősködést. - Mi jez? – Ekkor ránéztem nadrágomra, és ott is ott volt egy hatalmas zsírfolt. - Á szálonná ámit á zsebembe téttem. Kifolyt. - Milyen szálonná? Minek tétted á zsebédbe. - Hót á háláknák, mer mostánóbá nem lótom őket, oszt mondom erre hóthá gyünnek. - Oszt ruhóstú döglesz á zógybá? – Kérdezte anyukám, jó néhány fejemre mért tenyeres közben. Próbáltam erőltetni a sírást, de nem nagyon ment. Anyukám akármilyen erővel ütött, a fájdalom soha nem érte el azt a szintet, hogy sírni kezdjek. Most is csak az ő kedvéért erőltettem volna, mert a verés által inkább ő szenvedett, mintsem én. Sűrű szitkozódások közepette emlegette, hogy milyen nehéz a dunnából kivenni a foltot, mert nem elég az összes tollat kiszedni belőle, de még az elzsírosodott tollakat is ki kell dobni. Pityeregve húzta le a lepedőt, és tehetetlenül állt egy ideig az ágy előtt, a megoldáson gondolkodva. Kimentem a konyhába, és tisztálkodni kezdtem, mert már elég koszos voltam. Anyukám krumplistésztát melegített, és enni kezdtünk. Mintha mi sem történt volna, megemlítette, hogy megint itt voltak a kutyások, de ő elzavarta őket. - Bisztos, hogy nem té vótó?

- Mó montám, hogy nem. – Válaszoltam a világ legtermészetesebb módján. - Á zéggyikhö hozzóvógtám á törött köcsögöt. Ázt kiábótá, hogy éggy nágyon drógá kutyót loptó el. Mi léhet éggy kutyóbá drógá, e nem tudom képzeni? – Választ nem várva merült gondolataiba, és a finom krumplistészta ízének élvezetébe anyukám. - Ászontók főjeléntenek. Hót jeléncsenek. Ásziszik mégilyedék? Montám nékik ádok én kiskutyót, ámennyi kő. Á Bláhúzéknák is most ellétt. Nyócát is. Örültem, hogy anyukám ennyire hisz nekem, de életemben most először azon is elgondolkodtam, szabad e ennyit hazudnom neki. Most először gondolkodtam el azon is, mennyit dolgozik. Az óriási kert, amely házunk előtt hasalt, gyönyörűen meg volt művelve. Valamilyen szövetkezetnek volt bedolgozója, akiknek hímzéseket készített előre rajzolt szövetekre. Rendszeresen járt napszámba a szőlőkbe, miközben sajátunkat is művelte. Ha szezonja volt, járt kukoricát törni, krumplit ásni, komlót szedni, a hagymaüzembe hagymát pucolni. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez mennyi nehéz munka. Nem volt mit tenni, titokban kellett tartanom a kiskutyám létezését. Legalábbis egy ideig. Helyet kellett keresnem neki, mert a sírba zárva nem maradhatott sokáig. Gondolataim, szinte állandóan a kutya körül jártak. Minden percben az járt eszemben, hogyan tudnám jobbá tenni az életét. Egy alkalommal, amikor anyukám nem volt a közelben, csentem neki a krumplistésztából, melyet elrejtettem a vécé mögött, egy rossz lábassal letakarva. Mikor már biztos volt, hogy nem vette észre anyukám az étel eltűnését, indultam legjobb barátomhoz. - Mégyék Pittyóékho. – Vetettem oda félvállról anyukámnak. - Oszt mikó gyüssz? - Nemsokó. – válaszoltam édesanyámnak.

Kirohantam a kapun, és a házat megkerülve, átvágtam magam a deszkakerítésen, az ételt magamhoz venni. Egy pillanat múlva, már ismét a poros utat róttam. Már az Agyigácsóból hallottam kiskutyám könyörgő szűkölését. Aggódva futottam az öreg temető bejárata felé és bungimba érve, lihegve szabadítottam ki fogságából Dzsonit. A kiskutya úgy vágta ki magát a sötét lyukból, mint akit kergetnek. Percekig szaladgált, ugrált körülöttem picike farkát ide-oda csóválva a boldogságtól. Már úgy gondolom, inkább a kiszabadulásának örült annyira, mintsem személyemnek. Szaladgálás közben falt egyet-egyet az ételből és közben nyalogatta kezem, hízelgett nagy örömömre. Ismét vele aludtam el. Panaszos ugatására ébredtem, valamikor az éjszaka közepén. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy leesett az Agyigácsóba. A csúszdához rohantam, és leérve örömmel fogtam kezembe a sértetlen kiskutyát. A bűntudattól elgyengülten simogattam, és fogadkoztam, hogy ezen túl jobban vigyázok rá. Lefeküdtünk megint, de már nem tudtam elaludni. Kiskutyám jóízűen aludt az ölemben és az éjszakai hideget kivéve, semmi sem zavarta nyugalmunkat. A reggeli első napsütést, már ismét a partifecskék kergetésének szenteltük, akik szinte méterekre megközelítettek bennünket, suhogó szárnyaikkal incselkedve velünk. Dzsoni nem adta fel, kitartóan üldözte őket, néha veszélyesen megközelítve a mély szakadékot, mely az Agyigácsót választotta el az öreg temetőtől. Az jutott eszembe, elviszem ideiglenesen Pittyáékhoz. Visszatettem Dzsonit a sírkő alá, és már indultam is barátomhoz, szervezni Dzoni nyugalmát. Korán volt még. Senki nem járt az utcákon. Barátomékhoz érve sem találtam senkit ébren. Gondoltam haza megyek, és várok egy kicsit. Anyukám is aludt még, így halkan bementem a belső szobába, és jobb híján lefeküdtem. Tíz óra körül ébresztett anyukám. - Mó megint retkésen fekütté lé? – Rántotta le rólam a paplant. A hideg szoba levegője, és anyukám csattogó tenyere testemen, azonnal öltözködésre sarkallt. - Eriggy vízé, oszt mosgyó még! – Hangzott az ellentmondást nemtűrő parancs.

Álmosan, két zománcozott vizeskannával indultam vízért. Bajúszéknál sokan vártak a lassan csorgó artézi kút vizére, így a nagykúthoz mentem, ami a falu közepén volt, pontosan ott ahol a Nagykátai út kezdődik. A nagykút négy öntött oroszlán, vagy valamilyen más állatfej köpőjéből, (nem emlékszem pontosan) már csak egyen folyt ki víz, mert a forrás kezdett elapadni. A többit ledugózták. Jó félóra kellett mire a két vizeskanna háromnegyedéig megtelt. Nem engedtem tele őket, mert a több száz méteres úton, így is le kellett tennem őket néhányszor. Hazaérve megmosdottam, és mivel anyukám a kertben dolgozott, már mentem is Pittyáékhoz. Csak Böske néni, Pittya anyukája volt otthon. - Pityu hun ván? - Kérdezte tőlem, amint meglátott. - Nem tom. – Válaszoltam alig hallható dünnyögéssel. - Hozzótok kűttem sóé. Món megint csávárog áz á k_vá külyök. Mit ákársz? – Kérdezte sietősen Pittya anyukája. - Böske néni. – Kezdtem körülményesen mondókámat. - No milyá. – Türelmetlenkedett a sovány, és a betegségtől megfáradt asszony. - Ide hozhátom á kis kutyómát? Csák égy kicsit. Étetém is. - Minek? Mé nem viszéd házá? – Kérdezett vissza. - Mer ányu nem engedi. - Hozzád, de még kötöd. – Mondta ki a varázsszót Böskenéni, nagy örömömre. Már indultam is társamért, mert tudtam, hogy nem érzi ott jól magát. A hátsó udvaron, az egyik leszakadt ajtójú, használaton kívüli ól mellé kötöttem, ahol a tyúkok, és libák társaságában igen hamar feltalálta magát, és otthonosan mozgott. Gyorsan teltek a napok. Sokat jártunk a szépen fejlődő vöröses bundájú kiskutyámmal csavarogni. Pittyáék családja is megszerette, és

már nem volt pillanat, hogy ne játszott volna valamelyikük vele. Engem nagyon irritált, hogy Dzsoni őket is ugyanúgy szereti mint engem. Sürgősen tennem kellett valamit, mert Sangyi, aki már akkor felnőtt volt, nagyon magához édesgette. Ez már több volt, attól amit el tudtam viselni. Hazarohantam, és kérleltem anyukámat, hadd hozzak haza egy kiskutyát. Anyukám ellenezte a dolgot, és csak egy hét könyörgés után volt hajlandó belemenni a dologba. Már szinte teljesen elveszítettem kutyám fölött az ellenőrzést, mert Sangyi már be sem engedett portájukra. Éjszaka kellett hazalopnom a kiskutyát. Másnap meg is jelent nálunk Sangyi a kutyáért, de én egy karóval a kezemben fenyegettem, amit ő mosolyogva hárított. Anyukám is látta az esetet, és kérdőre vonta a betolakodót. - Hová viszéd ázt á kutyót? - Hót házá. Mer á zényim. – Hazudott Sangyi. Anyukám visszament a házba. Hiába könyörögtem neki, hiába erősködtem, hogy az enyém a kutya, nem törődött vele. Kétségbeesésemben, Sangyi után futottam, és megpróbáltam visszaszerezni barátomat. Sangyi egy visszakézből adott pofonnal jelezte felém, elege van a dologból. Antal bácsi, Sangyi apukája, éppen akkor jött a busztól, haza a munkából, és látta az esetet. - Mé bóntott á gyerék? - Kérdezte tölem, mellém érve. Kisírt arccal magyaráztam neki Dzsoni történetét. - Nem házucc? Mer úgyis mégtudom há házuttó. Trom? Azzal továbbment, megszokott bőr aktatáskáját minden lépésnél jellegzetesen lóbálva. Kétségbeesésem hazavitt, és a kertünk végében ásott, és lakályosan berendezett, általam készített fedéllel ellátott gödörbe vonultam, magányomtól vigaszt lelni. Néha sírtam egy kicsit, de a bosszú szörnyű gondolatai rendre elnyomták kétségbeesésemet. Már majdnem elaludtam, mikor mintha kiskutyám hangját hallottam volna.

Felrohantam a gödörből, és fülelni kezdtem. Kis idő múlva ismét hallottam a kutya hangját, de nem Pittyáéktól, hanem a mi udvarunkról. Rohanva igyekeztem meglátni a csodát. Ott volt megkötve, ahová én kötöttem, mielőtt Sangyi elvitte. Örömömben össze-vissza csókolgattam hálás kiskutyámat. Puszilgattuk egymást örömünkben, simogattam megnyugodva, mivel elhárult minden akadály, és az enyém, csakis az enyém lett. - Oszt mit ácc néki énni? – Rántott vissza anyukám az eufóriából éreztetve, hogy nekünk sem jut elég. - Májd vádószunk. – Volt készen az egyértelmű válasz. - Mégnézém én ázt. – Fordult vissza anyukám tennivalóihoz. Eleinte, tudtam neki csenni bentről ennivalót, és néha még anyukám is adott neki. Az összes verebet összefogtam neki Blahúzék ereszének aljából éjszakánként, mígnem teljesen elfogytak. Az étvágya kielégíthetetlen volt, de fejlődött is gyönyörűen. Nem volt nagytestű, fajtáját nézve valamilyen terrier lehetett. Elvittem magammal halászni. Szeretett a vízben pancsolni, de halat nem tudott fogni. Amit én fogtam, abból is csak ímmel-ámmal evett. Szeretett ő is csavarogni, néha teljesen eltűnt a láthatáron ahol a Tápió bekúszik a végtelenben eltűnő rét alá. Mikor eszébe jutottam, rohanva jött elő kalandjait „mesélni” miközben majd feldöntött a lendülettől, hogy jól összenyalogathasson. Minden nap együtt mentünk valahová. Sokszor alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, mert a kalandok foglalkoztattak örökké, amik Dzsonival vártak. Ha sikerült megfognom egy tyúkot valahol, ő azt is megette egyszerre. A tollakkal voltam mindig bajban, mert pucolás után, amit mindig a kertünk végében levő földbeásott bungalóban végeztem, alaposan el kellett tüntetnem, nehogy meglássák. Az egyik csavargásunk alkalmával, a falu végén a kistemetőnél, közvetlenül a z út mellett, volt egy vasajtós kripta. Valahová a partoldalba nyúlt be. Dzsoni észrevett egy üregi nyulat, és kergetni kezdte. A nyúl befutott az üregébe, közvetlenül a kripta mellett. Dzsoni, mint akit megszállt az ördög, kaparta tágította az üreget, hogy a finom falat közelébe jusson. Én is segítettem neki Sziszifuszi munkájában. Vinnyogva, fájdalmas panaszkodással rohant

el az üregtől, de ebben a pillanatban én is felordítottam a fájdalomtól, mert a nyúl a kezembe harapott. Alig tudtam lerázni kezemről a félelmetes, és agresszív nyulat, mely egy szempillantás alatt eltűnt a sírok között. Számomra örökre megdőlt a „gyáva nyúl” kifejezés. Vérző kézzel, és vérző orral vettük haza az irányt, tanulva a történtekből. Leesett a hó, de csavargásainkat ez nem korlátozta. A Dugella forrásvidékén a Gombos tanya alatt bóklásztunk, ahol rengeteg volt a fogoly és a fácán. A kistemetőben kidobott koszorú kör alakú drótvázából készítettem csapdát részükre. Rafiákból készült hurkokkal akasztgattam körbe a drótvázat. Letettem a hóra, és a közepére kukoricát, és búzát szórtam. Felmentünk a dombtetőre, és vártunk. Szinte mindig eredményes volt a vadászat. Volt olyan, hogy két fogoly is a hurokban rekedt, Dzsoni nagy örömére. Fácánt is sikerült fogni, de sietni kellett, mert ha sokáig hagytam vergődni, elszakíthatta a rafiát, és akkor ugrott a zsákmány. Később 100-as damilból is készítettem hurkot, az már jobban tartott. A madarak ahogy meglátták a szemet a csapdában, leszálltak kicsit távolabb, és a magokhoz közelítve a hurokba szorult a nyakuk. Innen már csak én „szabadíthattam” ki őket. Az egyik fácánfogásomat elvette a Gombos tanyáról engem kifigyelő valamelyik pásztor. Abba is hagytam az ezen a területen történő vadászataimat. Saját kertünkben viszont egy fakeretre erősített csirke hálós csapdával igen eredményesen ki tudtam egészíteni Dzsoni étrendjét. Ez kényelmes is volt, mert bentről a fűtött lakásból figyelhettem a vadgalambokat, amint azok betotyognak a csapda alá. Egy rántás a madzagon, és a csapda legtöbbször elkapta a galambokat. Ha többet sikerült fognom, anyukám levest vagy pörköltet készített belőle. Immár Dzsoni hozzám tartozott minta Tápió, vagy az öreg temető. Bár már nem mindig vittem magammal dolgaimra, azért mindennapos volt kapcsolatunk. Egyszer, egy puska dörrenésére lettem figyelmes kertünkből, melyet kutyám visítása követett. Eszeveszett rohanásba kezdtem, és a körzeti rendőr (Kakaó) ismét lőtt. Dzsoni megint panaszos nyüszítésbe kezdett, mire oda értem. A levente puska ismét dörrent, mire rávetettem magam kiskutyámra, hogy testemmel védjem a rendőr lövöldözésétől.

- Jó ván. Á hármádik mó tálót. – Mondta anyukámnak a rendőr, miközben fegyverét vállára akasztotta, és elindult haza felé. Én kutyámat ölelgettem, és síró szemekkel bámultam anyukámra kimondatlanul is azt kérdezve, miért? Anyukám csak annyit mondott. - Mégmontám, hogy nem étetém á kutyót. Óssád el á kerbe. Még vagy két órahosszáig gyászoltam pityeregve, azután elkészítettem a sírt a kertünk végében, még keresztet is állítottam neki. Anyukámmal a kapcsolatom ettől kezdve kimért lett. Bár azért beszélgettünk egymással, de soha nem volt többé olyan idilli, mint régebben. Dzsoninak talán szebb jövője lett volna a cirkuszban, talán tovább is élt volna, de most negyven év után is, nem hiszem, hogy emlékezne valaki is rá.

Lali kocsmája A pékség mögött volt közvetlenül Lali kocsmája. Amíg várakoztam a kenyérre, sokszor odamentem nézelődni. A kuglizók, vagy a kapatos emberek mindig nyújtottak valami érdekes látnivalót. A kocsmában, általában hétvégeken zajlott leginkább az élet, mert akik Pestre jártak dolgozni, csak ilyenkor értek rá kicsit. Ekkor, szinte mindig tömve volt. Hétköznap, csak a helyben dolgozók jártak a kocsmába, és ilyenkor unalmas is volt, mert nem történt szinte semmi. Én is bemehettem, de szeszes italt nem fogyaszthatott kiskorú. Lali, a kocsmáros mindig szigorúan őrködött. Erőteljes, mindig józan kocsmáros volt. Afféle erkölcscsősz. Egy biztos, szinte mindig elejét tudta venni a verekedéseknek, és nem az erejéért, hanem józan emberégéért tisztelték a falusiak. Volt egy kuglipálya, hátul az udvarban. Sokat jártam oda, kugli bábúkat állítgatni. Pénzt is tudtam keresni vele, mert általában pénzre játszottak a szórakozó emberek, és a nyereségből mindig kapott az állító is. Az egyik nyertes, nem csak pénzt adott, hanem a sörből is innom kellett. Lali, a kocsmáros meglátta, és már jött is intézkedni. Oda jött hozzánk, és halk nyugalommal szólt az engem kínáló, józannak egy csöppet sem mondható felnőttnek. - Món mégmontám, hogy né kínójjó gyerékét. - Oszt? Nékéd miközöd ván hozzó? – Kérdezett vissza amaz. Lali a kocsmáros, nem beszélt többet. Megfogta az illető ruháját, és úgy kipenderítette a kocsmaudvar bejárati kapuján, hogy az, hasalva ért földet. Utána szólt, hogy mindenki hallja. - Égy hónápig ide né gyere! – Velem, nem is foglalkozott. Felvette a füves udvarról az elgurult söröskorsót, és visszament végezni a dolgát. Lali a kocsmáros, egy bizonyos erkölcsi normát közvetített, a kocsmai falusiak felé. Beszélgetett, dorgált, fenyegetett, dicsért. Az akkori Tápióbicske, szerintem, egyik legmeghatározóbb eleme volt, ha nem is a legnagyobb hatalmú. Hosszú időn át, nevelte, segítette, a falusiak életét, a maga módján. Ténykedésének, szerintem

a falu történetírásában is helye lenne. Nem tett ugyan, különösebben semmi kirívót, csak egyszerűen ember volt. Jó ember.

Jön a víz Megint csavargó körúton voltam. A Tápió áradását figyeltem, és közben menekültem előle. Szó szerint kell érteni, mert olyan gyorsan követett a víz a falun keresztül, hogy szinte futnom kellett előle. Az emberek, mind kint voltak házaikból, és serénykedtek értékeiket mentendő. Már a Kossuth úton is bokáig ért mikor arra gondoltam, szólni kellene anyukámnak, hogy jön a víz. A kis hegyen átvágva tudtam csak megközelíteni házunkat. A kerítésen átugorva rohantam figyelmeztetni édest. A kapun már nem mehettem, mert ott is támadott már a második természeti elem hömpölyögve, az alvég felé. A gangra érve láttam, hogy anyukám egy hokedlin ül. Lihegve mondtam, - jön a… Anyukám sírt, és közben csak meredten nézett előre. Én is arrafelé néztem, miközben lassulva befejeztem mondandómat. -…víz. Megláttam a kertünket, vagy legalább is, amit a tenger meghagyott belőle még szemeimnek. Elrohantam a gang végére, és két lovas kocsit láttam, miközben mentették az óvodásokat. A lovaknak majdnem a hasukig ért az ár a Kossuth úton. A gumis kerekeknek csak a legteteje látszott. A kocsik tele voltak óvodásokkal, síró hangjuk elnyomta a falu szokatlan hangjait, melyet a víz morajlása, és az emberek hangos szapora beszéde, kiabálása okozott. Visszamentem anyám mellé és néztük a tragédiát, amit a sors akarata kényszerített ránk. Mindenki serénykedett az egész faluban. Csak mi ketten anyukámmal, voltunk mozdulatlanok. Csak néztük a vizet. Én hallgattam anyukám elkeseredett pityergését. Fel sem fogtam milyen veszély leselkedik ránk. A dugella már csak két méterre volt a házunktól. Anyukám könnyei is mintha csak szaporították volna a tengert, mely felfalni készült bennünket, és mindenünket. A víz emelkedése megállt, és a föld gyors iramban szürcsölni kezdte a sokra sikerült koktélt.

Ahogy jött, el is ment. Anyukám, még négy nap múlva is a házkörül járkált, és aggódva figyelte nem áztak e fel valahol, az alap nélküli vert falak. Mert ezek a falak olyanok, ha egyszer rendesen feláznak, összedőlnek. Elkerült minket a tragédia. A ház, még ma is áll, de nem volt mindenki ilyen szerencsés. Akit ismertem, senki nem emlékszik ilyen nagy vízre. Azóta sem volt.

A kacsa Gyönyörű nyári nap volt, a disznókkal voltam éppen elfoglalva ugyanis naponta kellett ganajászni. Már éppen végeztem mikor vendégek érkeztek. Barátomék jöttek valahonnan, mert szokásuk volt a nyári időben kirándulni. Beálltak az udvarra a kocsival, és a két kisgyerek lányok lévén már futottak is felém mutogatva legfrissebb szerzeményüket egy, vagy két-három napos kacsát. Gyönyörű volt, pihe tollain még nem látszottak a felnövő állatok jellegzetes vonásai. A kacsa körül forgott a világ egy darabig, majd megállapodtunk, hogy felnevelem és majd jól fog esni a kacsasült. Telt múlt az idő, a feleségem Julika etette, gondozta. A kacsa olyannyira hozzánk nőtt, Hogy mindig oda ment, ahová mi és szerette, ha a feleségem simogatja egyszóval hozzánk nőtt. A téli hidegben nem volt egyszerű az etetése úgy kellett elhessegetni a disznók vályújától, mert ő is szeretett volna enni belőle. Én tettem egy kicsit neki is a krumlis kukorica és búzadarás moslékból, de az nem kellett neki, hanem a disznókkal együtt szeretett volna enni, amit nem engedhettem, mert a disznók még őt is eledelnek nézték volna. A kacsa mindig középpontban volt. Ha megjöttem a munkából az udvar hátsó feléből is széttárt szárnyakkal rohant felém, mintha valamit hoztam volna neki. Nagyon megkedveltük. A gyermekeim, ha az udvaron játszottak, biztos voltam benne, hogy a kacsa is ott van. Eljött az idő. Már teljesen elfeledkeztünk róla miért is van nálunk. Megjöttek barátomék és Kérték a kacsát. Döbbenten álltunk és szótlanul néztük, ahogy rövid kergetőzés után elfogják, majd elvágják a nyakát. Megkopasztották és kiderült nincs sok hús rajta, szóval sovány volt. Hát nem tudom kiadott e egy levesre valót, de nem is érdekel. Az űr mely utána maradt hatalmas volt. Ha munkából jöttem hazafelé mindig vártam, hogy rohan felém, ha etettem a disznókat mindig eszembe jutott. Sajnáltam. Talán küzdeni kellett volna érte. Vajon megér ennyit egy barátság, nem tudom, csak azt még mindig hiányzik, ha rá gondolok.

Út az iskolába. Pittyával elhatároztuk, másnap vadkacsázni megyünk a zsombékosba. Iskolába kellett volna mennünk, de ez nekünk nem jelentett gondot. Reggel felkeltünk, és annak rendje és módja szerint el is indultunk. Iskolatáskáinkat a Dugella hídja alá rejtettük, és már indultunk is a zsombékos felé. Sajnos se kacsa, se tojás nem volt a zsombékosban, csak egy csukát sikerült fognom a piócásban. Kézzel halásztunk, csekély eredménnyel. Pittya kezét megszúrta egy sügér tüskéje, így ő elég hamar kiesett a zsákmányszerzésből. Mivel a csuka sem volt nagy, ezért aznap eredmény nélkül tértünk vissza, hogy hazamehessünk az iskolából. Meg kellett húznunk magunkat, mert a tyúklopás után, már figyeltek ránk valamelyest otthon. Mentünk a táskákat magunkhoz venni. Nagyon elámultunk, mikor hűlt helyét találtuk csak az iskolatáskáinknak. Megbeszéltük, otthon azt mondjuk, ellopták. Haza érve, anyám nekem szegezte a kérdést. - Hun á tóskód? - Én elmondtam, hogy amikor jöttem haza az iskolából, a trafik sarkon letettem a táskát, és elszaladtam a nagykúthoz inni, mert szomjas voltam. Mire vissza értem, a táskát valaki ellopta.

Ahogy elmondtam mondókámat, anyám úgy pofon vágott, hogy az most fájt is. Ismert szurkáló zsibbadás kínozta az orrom környékét. Ritkán vert meg, és ráadásul nem is fájt sosem a verés, amit tőle kaptam. Tehát a fájdalom, és az a tény, hogy most nem volt berúgva, kicsit összezavart, mert nem voltam hozzászokva anyámtól. Értetlenül néztem ki fejemből. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Mint később kiderült, valamiért a kertben volt anyám, és ő látta meg a híd alatt lapuló gazdátlan táskákat. Összeszedte őket, és átvitte az utca túloldalán lakó Nagy Lajos tanár úrhoz. (Csak így visszaemlékezve, részeket összerakva tudom már, hogy ez a tanár bácsi mi mindent tett értem.) Anyám átküldött hozzá, hogy hozzam haza a táskámat. Tanár bácsiéknak, deszkapalánk kerítésük volt, az akkoriban divatos, valamilyen fáradt olajjal lekenve. Sokáig járkáltam a kapu előtt, mert nem mertem bemenni. Valahogyan észrevett, és a kiskaput kinyitva rám szólt. - Gyere csak be, édes fiam. - Az akkori bevett szokással, a pajeszomnál fogva kísért az udvaron belülre. A gangon,(tornácon) ott sorakozott, öt vagy hat iskolatáska szépen, sorba rendezve. Gyorsan megállapítottam, nem csak én és Pittya vagyunk iskolakerülők. - Miért nem voltál iskolában? - Kérdezte tőlem tanár bácsi, miközben óriási kezeivel a pajeszomat csavargatta. Kaptam már pofont tőle ugyan, de az soha sem fájt annyira, hogy haragudjak rá. A pajeszcsavargatás is inkább lelkileg, mint testileg kínzott.

Nem tudtam hazudni neki,(bár ez nekem sohasem okozott gondot) elmondtam, hogy telt a napom. Érdekes módon, a vadkacsázás, és a halászás jobban érdekelte, mint az, hogy felelősségre vonjon az iskolakerülésért. Nevetgélve, történeteket mesélve teltek a percek, minek Szolján tanár néni, a felesége vetett véget, figyelmeztetve férjét, én valójában miért is vagyok ott. Nagy Lajos tanár bácsi, behívott az előszobájukba, és leültetett. Bambival kínált. ( bambi - üdítő ital ) Engem addig, még soha senki nem kínált bambival. Nem voltam eszemnél. Egyszerűen nem akartam hinni a helyzetnek. Ekkora csalódást még nem értem meg, és számomra felfoghatatlan volt ez a viselkedés, főleg egy tanártól. Vajon, milyen alattomos ármánykodás áldozata vagyok. Tudtam, hogy rosszat cselekedtem. Tudtam, hogy verés jár érte. És most ez a bambi... Itt valami nem stimmel. Olyan helyzettel álltam szemben, amit már nem tudtam kezelni. Gondolatban, elkezdtem tervezni a menekülési útvonalat, arra az esetre, ha agresszió érne. Tanár bácsi folyamatosan a tanulás fontosságáról beszélt, és hogy nincs több lehetőségem, mert ha megint megbukok, a nyolc osztályt sem tudom elvégezni. Már többször hallottam ezt a szöveget, és vakargatni kezdtem a fülem mellett a fejemet. Nem igazán érdekelt a magasztos szövege. Jobb kezével, mely akkora volt, mint egy lapát, átfogta tarkómat, és közelebb hajolt hozzám, miközben az én fejemet is kicsit maga felé húzta. Itt a vég! Gondoltam. Most jön az ütleg. Olyan közel volt hozzám a feje, hogy azt hittem, be akar kapni. Mocorogni kezdett, fenekem a széken, mert a menekülést készítettem elő, ha esetleg bántana.

- Idefigyelj Sanyi. - Már másodszor szólítottak Sanyinak úgy, hogy nem éreztem a fenyegetést. Elernyedtem, és nyugodtabb pózt vettem fel a széken. - Ha te is akarod, én segítek rajtad. Ha akarod, tanulok veled, míg utoléred a többieket. Ameddig rendszeresen jársz iskolába, és korrepetálni hozzám, ígérem, egyetlen tanár sem fog bántani. - Akarod? - Kérdezte tőlem a megszokott szelíd hangján. - Nincs több esélyed. Többet nem mondok neked ilyet. - Egy hivatalos ember szájából még ilyen szavakat nem hallottam. Addig, még a fantáziám sem tudott eljutni, hogy egy tanár, segítsen nekem. Mert a tanár azért van, hogy feleltessen, és ha nem jól felelek, elverjen. - Akarod? - Kérdezte, miközben kicsit megrázta óriási kezével a fejemet. - Igen! - Válaszoltam gondolataimból felocsúdva, és a lehetőségtől felvillanyozva, hogy jövőre nem kell a még kisebb gyerekekkel járnom egy osztályban. Megbeszéltük, hogy amíg bepótolom a hiányzásokat, minden nap korrepetálni fog engem. Később haza kísért, még anyámmal is hosszan beszélt. Ő is kapott tanár bácsitól egy hosszú lelki fröccsöt. Én gondolataimmal voltam elfoglalva, mert olyan hatásos volt beszélgetésem tanár bácsival, hogy most már én is akartam iskolába járni.

Másnap, egy megbeszélt időpontban találkoztunk, és együtt mentünk iskolába. Egy hét telhetett el az óta, mióta ismét rendes iskolába járó lettem. Iskola után az öregtemetőben ápoltam hagyományaimat, mikor édesanyám eszeveszett sírását hallottam otthonról. Messze volt ugyan, de anyám jellegzetes hangját megismertem. Őrült rohanásba kezdtem, magamhoz véve az egyik erősebb fakardomat. Tudtam valami baj van. Az apám még legalább egy hét múlva kell hogy haza jöjjön, így ő nem lehet aki anyukámat veri. Most valószínűleg vele is szembeszálltam volna, bár ezt nem merem határozottan állítani. A kertünkön keresztül közelítettem meg bujkálva az udvart, ahol egy csoportosulás volt, közepén anyukámmal. Beszédüket nem hallottam, csak édesanyámat, mikor kiabálni kezdett Gizúr Pista bácsival. - Ezé bújtáttálák? - Most hogy gyünné á gyerékeimé, há nem bújtáttálák vóná el? (Valószínűleg a román megszállás idején történt, de az is lehet, hogy 56-ban. Sajnos nem emlékszem.) Az udvaron, rajtuk kívül, még ott volt Kakaó, a (rendőr) Madaras Edéné, (az iskola igazgatónője) egy ismeretlen sötétruhás férfi, aki kezében egy fehérlő papírlap volt, és egy zöldes barnás ballonkabátot viselő férfi. Anyukám csak mondta a magáét. - Nem szégyélléd mágád Gizúr Pistá! - Hogy nem sül lé á képedrül á bőr! Beszélgettek még egy darabig, de a többiek hangját nem hallottam mit, a távolság miatt. Vagy egy óra múlva, megérkezett Nagy Lajos tanár bácsi, és ő is csatlakozott udvarunkon a csoportosuláshoz. Gizúr István, ki

valamilyen tanácsi vagy párt funkciót töltött be a falu vezetésében, el kezdett járkálni le és föl. Egyszer csak a csoportosulás feloszlott. A két idegen férfi egy az utcán várakozó Warsawával elhajtott. A többiek elindultak dolgukra gyalog. Nagy Lajos tanár bácsi még kis ideig beszélgetett anyukámmal, utána ő is haza ment. Előbújtam rejtekemből. A ruhám eleje teljesen nedves lett a sok hasalástól. Anyám ahogy meglátott, elém jött. Két kézzel átölelte fejemet és sírni kezdett. Közben csak egyet hajtogatott. - Dehogy állák. Dehogy állák. Később, miután bementünk a házba elmondta, azért voltak nálunk azok az emberek, hogy elvigyenek bennünket. Engem is és legkisebb bátyámat is. - Hová? - Kérdeztem hirtelen. - Á ménhelyre. - Válaszolta édesanyám. A menhely alatt az állami gondozót értette. Ha otthon lettünk volna, valószínűleg el is visznek bennünket. Így nyertünk egy kis időt. Nagy Lajos tanár bácsi, legalább négy hónapig foglalkozott velem, Mozartot hallgattunk, Verdit. Beszélgettünk az élővilágról, matematikáról, emberi kapcsolatokról, munkáról, szülőkről, irodalomról. Egyre többet beszéltünk vadász, és halász tudományomról. Ki jött velem az öreg temetőbe megnézni bungimat.

Ámulattal áradozott építési technikámról. Még azt is mondta, tanítani kellene. Én? Tanítani? Majd elájultam a gyönyörűségtől. A túlélési, menekülési technikák garmadájára volt kíváncsi. Felszabadultan, büszkén oktattam a tanárt. Még, az ólomöntés tudományára is megtanítottam, és azt is el kellett mondanom, végül hogyan készül a légpuska golyó. Azt is, mire való a hosszú szárnyú, és mire jó a rövid szárnyú golyó. Ha rajtam múlt volna, még mindig mondanám. Lajos bácsi ámulatától, az önbizalmam, az eget ostromolta. Még a parti fecskék sem tudtak volna odáig felszállni. Másnap, tanár bácsitól, megkaptam életem első ötös osztályzatát. Felelnem nem kellet, csak az ellenőrző könyvecskét kellet odaadni neki. Osztálytársaim, nem értették a dolgot. Nem is mondtam el soha. Talán, ha valaki közülük olvassa ezt a visszaemlékezést. Akkor talán megérti miért. Anyámmal, a kapcsolatom lassan megjavult, néha még énekelgettünk is. igaz nem sokat, de azt örömmel és szívből. Kapcsolatunk teljesen normalizálódott, végre igazi családban élhettem tovább. Édesanyám többet nem ivott, később még dolgozni is járt. Kemény munkával kereste a kenyeret, amit szinte mindig azonnal feléltünk. Nagy Lajos tanár bácsi, sokat veszekedett miattam tanár társaival. Sokszor hallgatóztam szünetben a tanári előtt, és sokszor utasította önmérsékletre agresszív tanár társait. Megbecsült tanár volt, nagy tudással. Nem sokan mertek ujjat húzni vele. A nádpálcák is az ő tevékenysége folytán kezdtek eltűnögetni az osztálytermekből. Már sok idő telt el az óta. Már tanár bácsi sem él. Sok embert megismertem, életem során. Nála jobb emberrel, még nem találkoztam. Isten minden áldását kérem neki. Nyugodjék békében, Nagy Lajos tanár bácsi.

A hegy leve Gyermekkoromban volt szőlőnk, és sokat járkáltunk ki nyitni, horolni, metszeni, kaccsolni, födni stb... Jóska nagybátyáméknál pihentünk meg, ( kinek háza a szőlőkben volt ) a jólvégzett munka után. Az öreg Zsilka is ott volt a feleségével, és szokás szerint jól beitaloztak. A öreg Zsilka egyszer csak se szó, se beszéd a feleségének a hátára vágott a nyitó kapával. Rendesen a fokával csak úgy döngött az öregasszony háta. Ahogy tudom nem lett baja az öregasszonynak bár mostmár ezt kétlem. Na elég is volt a pihenőből, és indultunk haza felé, mert mink a faluban laktunk, jó 2,5 kilométernyire. A házunkban volt egy rejtekhely kialakítva, melyben egyetlen óriási boroshordó volt csupán. Ide csak egy picike ablakon lehetett bemászni, egy felnőtt be sem fért. Teljesen körbe volt falazva. Mi gyermekek jártunk be kezelni a bort, és ha szükség volt rá, hoztunk is néhány litert saját fogyasztásra. A fináncok elől rejtegették szüleim, mert akkoriban rendszeresen jártak a faluban. Én is kivettem a részem belőle, mert időnként eladtam belőle, ennek annak. Így már kisgyermekként megismertem a pénz hatalmát. Rendszerint fegyvereket vásároltam, no nem igazit, hanem játékfegyvereket melyeket az öreg temetőben levő bungimban tartottam amíg használtnak tűntek. Sosem jöttek rá szüleim a csalásra mert vigyáztam, és csak akkor folyamodtam a pénzszerzés eme módjához, mikor a faluba új fegyver érkezett. Sietni kellett mert hamar elfogyott és az utánpótlás nemigen volt megoldva.

Egyzer Jóska nagybátyám tök részegen beállított hozzánk és a gangon ülve szórakoztatott minket. Meleg nyár volt és a kovászos uborkát is be kellett hozni az árnyékba mert túl gyorsan forrt. Bátyámék éppen otthon tarózkodtak, ők már nagyobbak voltak, huszonévesek és gondolt egyet akovászos uborka léből egy fél literes korsóba öntött, gondosan lesöpörve a tetejéről a pimpót és a kenyér darabokat. Ezt kínálta Jóskabátyámnak mondván... - Büki bor. Ők ugyanis bükön laktak és csak ritkán látogattak haza. Jóska bátyám kóstolgatta, fanyalgott ugyan de megitta a meleg kovászos uborka levet. Csak ennyit montott... - Fájin. És rövidke unszolás után elfogadott mégegy pohárral. Jóska bátyámról többet nem is írok, hisz gondolhatjátok milyen ember volt. Hanem volt nekünk egy présházunk kinn a szőlőkben. Hatalmas prés volt a közepén és más már el sem fért benne. Nagy négyszögletes szőlő tartója volt és egy óriási gerenda keresztbe a tetején. A mai napig sajnálom ezt a prést, mert olyan jól nézett ki. Csörlővel kellett megemelni a gerendát, mert olyan nehéz volt. Kinn a présház előtt volt egy ásott kút és két nagy betonkád, a permetezéshez. Akkoriban egyedül rézgáliccal permeteztek, semmi más vegyszer nem kellet a szőlőműveléshez. A homok dombok ontották aszőlőt ha az rendesen művelve volt. Ahol én laktam a legmagasabb hely egy kb 15 méter magas hely volt melyet kalapos hegynek neveztünk és ott sem volt szőlő. Hát ennyit a hegy levéről.

Az agancs. Pittyával, az öreg temetőben játszottunk és elhatároztuk, hogy elmegyünk a Pilisi erdőbe szarvas agancsot szedni. Haza mentünk hát cipőért. A hosszú Pilisi úton nem volt ajánlatos mezítláb gyalogolni, mert kemény és rögös agyagos földút volt. Én nadrágot is vettem magamra, mivel annak volt zsebe, ahová a nélkülözhetetlen szerszámomat, bicskámat, tehettem. Átvágtunk a kis temetőn, és már a dögkútnál jártunk, ami a Pilisi úton volt a falun kívül. Egy, a falu felől érkező lőcsös kocsi utolért bennünket. - Mere mégy Káribó? - Kérdezte Pittya a kocsistól. - Irsórá. - Válaszolta a zsíros kenyeret majszoló kocsis, teleszájjal. - Órá gyüttök? - Kérdezett vissza a kocsis, miközben egy, a szájából kiesett kenyérdarab után kapkodott. - Já. - Helyeselt Pittya. - Fő szóhátunk? - Gyerték no. - Még ki sem mondta a választ a kocsis, mikor már nógatni kezdte a gyeplővel a lovakat. Épphogy fel tudtunk ugrálni a pattogó szekérre, mert a következő pillanatban már ostorral nógatta lovait. Néhány perces vágta után, a lovak ismét lassú ballagásba kezdtek.

- Gyerték, űjjeték ide mellém. - Invitált Kari-bá barátságosan maga mellé a bakra, mikor már ismét hallottuk egymást. Pittya közelebb volt, így nekem, csak a szélső hely jutott volna. Hát maradtam a biztonságosabb hátsó részen. Ott nem lehetett ülni, mert olyan rázós volt az út, hogy csak állva, vagy guggolva lehetett tartózkodni, a kocsi oldalába kapaszkodva. Még a kapaszkodással is vigyázni kellett, mert a kerék annyira táncolt a tengelyen, hogy néha bele súrolt a kocsi oldalába, és félő volt, hogy leviszi az ujjaimat. Kari-bá befejezte az evést, és mivel már nem zörgött annyira a szekér, néhány szót is tudtunk váltani egymással. - Tik szeretiték á zsíros kényeret. - Kérdezte tőlünk mosolyogva. - Szeressük hót. - Válaszolta Pittya. Mind a ketten arra gondoltunk, hogy talán adni akar egy-egy szeletet. Nem így történt. - Áz jó! - Folytatta a beszélgetést Kari-bá. Már szinte kiabálni kellett, mert a kocsi ismét jobban kezdett zörögni. - Á zsíros kényér egíssígés. - Állapította meg elgondolkodva. - Oszt tuggyótok mé? - kérdezett ismét. - Nem. - Válaszoltuk szinte egyszerre. - Mer dátolyá ván benne. - Közölte a tudományos tényt velünk, oktatólag. Tudtuk, hogy Kari-bá mindig viccelődik, de a zsíros kenyérről még nem hallottunk hasonlót. Csak néztük egymást Pittyával értetlenül. Jóval később nevettünk csak rajta, miután kitárgyaltuk egymással, hogy hülyeség, amit mondott az öreg. Ismét a lovak közé csapott, és mi is megint azért küzdöttünk, hogy a kocsin maradjunk. Az út mindkét oldalán hatalmas kukoricatáblák voltak, és gondolatban a szavakkal játszottam magamban, mivel az őrült zajtól beszélgetni, megint nem lehetett.

- Tengernyi tengeri. - Tetszett ez a szóösszetétel, így amíg a lovak vágtattak, ezt mondogattam magamban. Még a gondolataim is dadogtak a rázós úton. Csak kapaszkodtam erősen, és játszottam a szavakkal, néha hangosan is. Úgysem hallották a bakon ülők. - Teeen-ggeernyi teee-n-geee-rii. - Hagytam magam, hogy a rázkódó szekérrel hangom szinkronban legyen, míg a lovak ismét bandukolni kezdtek. A trappolás után a lovak, egy ideig elég sűrűn prüszköltek, helyenként izzadtságcsíkok tarkították, gyönyörű barna szőrüket. - Tik, oszt hová ménték? - Kezdte ismét a beszélgetést Kari-bá. - Ágáncsot szédni. - Oszt hová? - Kíváncsiskodott megint a kocsis. - Á Pilísi erdőbe. - Hóót, gyálogóháttok házóig. - Gondolkodott el hangosan Kari-bá. - Oszt há nem tálótok? - Kérdezett megint. - Vót mó olyán. - Reagaált Pittya, elgondolkodva. Mentünk még egy darabig. Összenéztünk Pittyával, és már ugrottunk is le a kocsiról, mielőtt Kari-bá megneszelte volna szándékunkat. Ha tudta volna, hogy most akarunk leszállni, biztosan a lovak közé csap. - Köszönnyük Káribó. - Kiáltott Pittya a kocsi után. A kocsis visszanézett, de nem szólt semmit. A szekér zörgése egyre halkabb lett, mígnem teljesen elveszett a kétoldalt fákkal teljesen benőtt agyagos földúton. Egy jó ideig még az úton maradtunk, testünk sérüléseit vizsgálva, és amíg fülünk is alkalmazkodni tudott a csendhez. Végtagjaink, lassan visszanyerték mozgó képességüket. Kis váratva úti célunk felé vettük az irányt, mely útközben sokszor változott. Megegyeztünk Pittyával, hogy szétválunk, és úgy fésüljük át az erdőt. Mindig látó, illetve hallótávolságon belül maradtunk, bár

azért néha, keresni kellett egymást. Pittya volt a szerencsésebb, mert ő, az első félórában talált egy agancsot, melyet büszkén meg is mutatott. Jól megnéztük és kibeszéltük a zsákmányt. Egy idő után, ismét folytattuk a keresést. Az erdő, elég ritkás volt, és csak elvétve akadt benne idősebb, vastagtörzsű fa. Fiatal telepítésű volt ahol jártunk, mert a legtöbb fának, tíz-tizenöt centiméteres törzse volt. Egy, az esővíz által kimosott, szakadékos oldalú széles árokhoz érve megálltam, és a környező részt vizslattam. Halk neszezésre lettem figyelmes lent az árokban. Öt-hat csíkos hátú vadmalac érkezett, szinte a lábam elé. Önfeledten turkálták a talajt. Lassan, a keresgélésbe és turkálásba belefeledkezett koca is megérkezett. Hirtelen, mozdulni sem tudtam az ijedtségtől. Az jutott eszembe, mikor hajtó voltam a vadászoknak, és egy megsebesített vadkan agyara a traktor, hátsó kerekébe beletört, miközben a pótkocsiról négy-öt vadász is többször belelőtt. Az a vaddisznó, még így is több száz méterre el tudott menekülni mire összeesett. A koca, és a malacok sem vettek észre, pedig szinte karnyújtásra voltak tőlem, csak én fent a vízmosás partján. Lassan hátrálni kezdtem. Néhány lépés után, már nem láttam őket, de még sokáig csendben távolodtam a helytől, figyelve mindenre, nehogy egy száraz ág, vagy bármi, zajt keltve eláruljon engem. Szívem olyan hevesen vert, hogy szinte az egész testem lüktetett tőle. Ijedtségemet az is fokozta, hogy nem láttam Pittyát sehol. Az út felé tartottam, mert számomra véget ért az agancsvadászat. Szemeimmel mindenütt cimborámat kerestem. Gondoltam visszamegyek megkeresni, de előbb megnézem, nincs-e kint az úton. Ott volt. Mindketten megörültünk egymásnak, mert mint kiderült, ő is látta a vaddisznó családot, csak ő jóval messzebbről. Elindultunk hazafelé, a néhol egészen mélyen, a talajszint alá süllyedt agyagos úton. Kétoldalt fák árnyékolták a földutat, amiért az erősen nyirkos volt, és nem kis erőfeszítésünkbe került, mire a csúszós úton, \"felszínre\" értünk. Bicskámmal vágtam egy jókora husángot az út menti koronaakác bokorból, mert szinte sövényszerűen benőtte azt. Hamis biztonságot adott a karó, de kicsit nyugtatta, a még mindig hevesen verő szívemet.

Már jó ideje gyalogoltunk. Pittya egyik válláról a másikra helyezte, az egyre jobban ránehezedő agancsot. Irigykedve néztem zsákmányát, és kérni próbáltam belőle, de ő hajthatatlan volt. Nem volt messze a falu, mert láttuk már a templom tornyot. A hátunk mögött, ismét megjelent Kari-bá, a kocsin némi szénával. Mellénk érve odaszólt, a mindig vidám hangjával. - Gyerték, űjjeték föl. - Nekünk, több sem kellett. Pittya, felhajította az agancsot a kocsira, én pedig a karót. Felugrottunk de abban a pillanatban már ugrottunk is le. kari-bá a lovak közé csapott, mire azok, eszeveszett vágtába kezdtek. Az öreg, a széna alá, koronaakác ágakat rejtett, és nekem, még a vádlimba is beletört egy tüske. Káromkodva jajgattunk miközben Kari-bá, mint a kámfor, úgy eltűnt az út végtelennek tűnő messzeségében. Ott maradtunk az út közepén. A stressz marasztalt egy ideig. Ápoltuk sebeinket, és bosszúért kiáltottunk. Barátom sűrű káromkodásokkal szidta a kocsist, de nem volt mit tenni, az agancs elvágtatott új gazdájának örömére, nekünk csak a fájdalmat, és a csalódást hagyva. Pittya megfogadta, hogy csúzlival meglövi kari-bá lovát, ha megint meglátja. Egészen hazáig ez volt a téma. A vaddisznó család már a feledésé volt. Eltörpült amellett, hogy kiraboltak bennünket. Később, egy másik alkalommal is találkoztunk Karibá-val és barátom, kérdőre is vonta. Kari-bá, csodálkozva kérdezett vissza. - Mikó? - Ágáncs? - Milyen ágáncs?

Tűzoltó Az AFIT vastelepen dolgoztam éppen, mint villanyszerelő, és mivel hegesztő vizsgám is volt, én voltam a hegesztő. 1994-et írtunk és gyönyörű enyhe reggel volt. 7 órakor kezdtük a munkát, Így a reggeli miatt még 9 kor is benn voltunk a helyiségben, amit a telepvezető biztosított számunkra műhelyként. Lajos bácsi, egy öreg, nyugdíj előtt álló villanyszerelő a mindennapi teendőjével volt elfoglalva, ami a különböző mintájú betonvasakból, és idomacélokból, virágállvány, állólámpa, telefon asztal stb. készítéséből állt. Pénteki nap lévén igyekeznie kellett, mert délután háromkor lejárt a munkaidő és addig még le is kellet festeni az álló fogast, amit éppen készített. Hétvégeken jártunk haza, addig munkásszállón laktunk. Lajos bácsi hazahordta ezeket a vas csodákat, és otthon, vagy már a vonaton hazafelé jó pénzért eladta őket. Éppen az utolsó hegesztéseket végeztem a fogason, amikor valaki hátulról megveregette a vállam. Egy tűzoltó főtörzsőrmester volt. Elzártam a lánghegesztő csapját, és visszaüdvözöltem a tűzoltót. - Mit csinálnak? – kérdezte halkan a tűzoltó, mivel a hegesztő pisztoly már nem sistergett. - Dolgozunk, mondtam bizonytalanul neki.

- Az öltözőbe csinálunk egy fogast, mert ott nincs. – Válaszolt Lajos bácsi is kéretlenül. - Én a hegesztésre gondoltam. – Mondta a tűzoltó gunyoros fölénységgel. - Engedélye van? – kérdezett ismét. - Milyen engedély? – Kérdeztem vissza. - Hegesztési engedély. – Válaszolta. - Hát az nincs. – Világosítottam fel a helyzetről. - Hát, az baj. – Mondta. - Miért, kellene? – Az egyetlen tűzveszélyes tározó a telep másik sarkában volt, az is teljesen elkülönítve, festék, és olajraktár néven, távol mindentől. - Hát persze, ennek a helyiségnek gumi kábel raktár a neve, és ide kell. - De hát látja hogy teljesen üres. – Válaszoltam neki. - Az nem baj. Papíron így szerepel, és ide, kell engedély. - A telepvezető biztosította a helyiséget számunkra műhelynek. – Mondtam neki békülékenyen. - Akkor is. Most azonnal kérjen tőle hegesztési engedélyt, és mire végzek a telepen, meglegyen. - Jó. Akkor már megyek is. – Válaszoltam neki békülékenyen. A tűzoltó sarkon fordult, és indult kifelé a műhelyből, mire Lajos bácsi utána szólt. - százados elvtárs! Csak egy szóra. – A tűzoltó mivel csak főtörzsőrmester volt, ezért kissé zaklatva fordult vissza.

- Gondoljon csak bele, ha a telepen begyulladna ez a sok vas, mi hő lenne itten? – A tűzoltó kissé elvörösödött, majd így szólt hozzám. - Legyen szíves, jöjjön velem a telepvezetői irodába. – Lajos bácsi halkuló kuncogásával kisérve elhagytuk a műhelyt. Követtem a tűzoltót a nem messze levő irodáig. Nem szólt semmit, csak irkált valamit, és amikor végzett, átnyújtotta a büntető cédulát 500 Ft-ról. Úgy látszik nem volt már más dolga a telepen, mert utána rögtön összepakolta a holmiját, és ment valahová a dolgára. Lajos bácsi nem segített kifizetni a büntetést, azért ugyanúgy hegesztettem neki a virágtartókat, csak már hegesztési engedéllyel.

Anyám mesélte Még kicsi voltam, és a bejárati kiskapunk tetején hintáztam, lökdösve magam a lábammal. Lökésemre a kiskapu kinyílt majd lomhán csikorogva visszacsukódott. Egyik kedvenc játékom volt akkoriban. Így múlattam az időt, mikor egy Hitlerbajuszos ember mosolyogva jött felém az utcáról. Leugrottam a kapu tetejéről és rohantam anyámhoz befelé a házba. Szoknyájába kapaszkodva csak azt hajtottam neki: - Bácsi. Bácsi. Anyám ezt válaszolta: - Ő nem bácsi hanem apu. Erre én: - Apubácsi. Apám hétvégeken járt haza a munkából és ezek a hétvégék emlékezetesek voltak számomra, mert szinte mindig megverte anyukámat és engem is, ha úgy gondolta.

Dinnyelopás Finom friss íze volt a vadsóskának, úgy majszoltam mintha még soha nem kóstoltam volna a frissen talált csemegét. Lábam fázott a nedves rét hűvösétől, pedig a levegő kifejezetten melegnek mondható volt. Így nyár végén, rengeteg ennivalót lehetett találni a határban de nekem a már érő dinnyére fájt a fogam. Elindultam hát a dinnyeföldek felé. Nem volt messze, csak egy dombos rész tetején az agyigácsó déli oldalán, hatalmas területen volt. A dinnyecsősz Kutyája már messziről észrevett így le kellet tenni a dologról, egyenlőre. Visszamentem hát a bungimba az öreg temetőbe és ott múlattam az időt, mert a dinnyeevésről nem mondtam le. Ólmot öntöttem a légpuskámhoz golyónak. Mivel nem volt sok ólmom, ezért hamar végeztem az öntéssel. Hazavittem a lapokat és kalapáccsal egyengetni kezdtem őket, mert nem sikerült valami jól az öntés. A golyónyomóval elkezdtem nyomni a légpuska golyókat nagy örömömre, mert a golyók viszont igen jól sikerültek. Hamar végeztem a golyónyomással és indultam ismét a dinnyeföldek felé, mikor anyám megszólított. - Hót té hun vótó. Mondtam neki, hogy golyót nyomtam hátul a kamrában. - Eriggy hozzó vizet á kútrú. - Oszt né légyé sokaa, mer món kőne. Nem volt mit tenni el kellett mennem vízért. Fogtam hát a kannákat és elindultam a vízért. Út közben az öreg Balus szólított meg. - Sáttyá! - Milyá. Szóltam vissza neki. - Gyere csák. Szólt hozzám borgőzös hangon. - Siessén mer nem érék ró. Közöltem vele, bár Nem hiszem hogy eljutott a tudatáig, úgy be volt rúgva. - Ápód hun ván? Kérdezte.

- Mit tom én. Válaszoltam felháborodottan. - Biztos dógozik. - Mer én mégmondom néki! Mondta sokatmondóan, mintha meg merné mondani. Biztos a múltkori eset miatt volt felháborodva az öreg, amikor a szivarkáért kaptam apámtól. - Hággyon mó. Mondtam felháborodottan. - Nem érék én erre ró. És indultam tovább az utamra. A kútnál sokan voltak, így jó ideig várnom kellett mire rám került a sor. Végre megtölthettem a kannákat a csak lassan csordogáló artézi kútnál. Elindultam hazafelé a lábamra lötykölődő vízzel. Útközben többször is le kellett tennem a kannákat olyan nehezek voltak. Letettem a kannákat és már indultam is a dolgomra. Anyám utánam szólt. - Hová mész? - Pittyóékhó. - Mé nem tucc mégmárádni égy cséppet á seggédén. Az utolsó szavakat már alig, vagy nem is hallottam. Az öreg temetőbe érve füstöt vettem észre a bungim felől. Szaporázni kezdtem lépteimet, és Pittyát meglátva megnyugodtam, mert azt hittem felfedezte valaki, és az bitorolja bungimat. Közelebb érve láttam, hogy egy nyulat nyársal, és bekapcsolódtam én is a vacsora reményében. Jutott bőven a nyúlból, mert akkora volt. Kérdeztem honnan van, de ö először szabadkozott, majd elmondta, hogy a Zumbajéktól szerezte. - Szérézted? - Nem, loptam. Mondta ki az igazságot. - Oszt hogy?

- Nyitvá vót á kápu, én még béméntem, oszt lóttám hogy á zöregék hótú dógoznák, oszt ott vóták á nyúlólák. Én még kinyitottám á zéggyikét oszt úgy. A magyarázat kielégített, és az étel is. - Csépp só jó esne. Közöltem. - Hót ván! És a zsebébe nyúlva kiöntött egy fél marékkal a sírkőre, amin ettünk. Jóllakott hassal hanyatt fekve élveztük a nyúlhús áldását. Egyszer csak eszembe jutott a dinnye, mondtam Pittyának és ő jó ötletnek tartotta, csak sötétedés után. Csak feküdtünk szótlanul, mígnem mindkettőnket elnyomott az álom. Már késő este volt mikor felébredtem és Pittyát is felráztam. Tüzet gyújtottunk és a fényénél megettük a maradék nyulat. Összenéztünk és már indultunk is a dinnyeföldek felé. Nem volt messze csak az agyigácsó túloldalán, de nekünk el kellett menni távolabb a Szárazék tanyáján túlra, majdnem a Gombos tanyáig. Felkapaszkodtunk a lejtőn és ott volt a dinnyeföld. Feltörtünk néhányat de nem voltak jók, így Pittya kitalálta, hogy gurítsunk le néhányat, és majd odalenn megnézzük őket. Már vagy húszat legurítottunk mikor meghallottuk a csősz kutyáját. Eszeveszett rohanásba kezdtünk a lejtőn lefelé. Én elestem, és gurulva folytattam tovább kellemesnek nem mondható utamat. Lenn a réten szótlanul húztuk meg magunkat, amíg a csősz elment. Körülöttünk minden felé széttört dinnyék. Egy sem maradt épen. Pittya elindult haza, én pedig a közelben szántó traktor irányába vettem utamat. A traktorosnak tele volt a hócipője az éjszakai szántással, így egy kis oktatás után már szántottam is. Nagyon élveztem a dolgot főleg, hogy a traktoros az egyik szalmakazal oldalán elszenderedett. Másnap reggelig tartott a szántás és a végére már teljesen belejöttem. Az éjszakai munka után visszamentem a helyszínre, de nem sok maradt a dinnyékből, és nem is voltak jók. Hát dinnyelopásom így végződött, de a nyúlhús és a szántás jó volt.