Editke+blogkönyve

mintás szőnyeg a kis szobában, ahol a gyerekkorom színtere zajlott. Óriási volt a rendetlenség, engem nem zavart, mindig, mindent megtaláltam. A szőnyegre felpúpoztam amit a legfontosabbnak ítéltem meg, és már repült is a varázsszőnyeg, érdekes, hogy soha nem volt úti célja, csak a az utazás számított, az indulás, az érkezés már lényegtelen volt. Mindig kínosan ügyeltem rá, hogy semmi ne lógjon le a szőnyegről, mert akkor ugye leesik.) Nézlek, mikor itthon vagy, lábadban az ősi ritmus, indulnál már mindig, mindenkor, az ősök játéka ez, tudom, a lüktetés, ami a Vándorok sajátja, leköthetetlen, nyughatatlan, mindig útra készülő, szűkölsz, ha úton vagy, mert hiányzom, szűkölsz, ha itthon vagy, mert hiányzik az Út maga. Így indult Cortez, Marco Polo, így indult minden délben útnak a nagymamád, bár az ország határait sosem hagyta el. De minden nap útra kelt, vitte szíve, lába, az Út maga. Neked a napkelte szívszúró csodája ugyanolyan, csak a fáradt szemed miatt morgolódsz kissé, mert mindig szembe süt, az országokat és határaikat időben méred, még két óra és átléped Ausztriát, a komp, Anglia már csak megszokott dolog, a térképen a tájak, mezők, virágok már útszámokká változtak, kavicsokká, benzinkutakká, ahol számon tartod hol adnak finom kávét... Már tudod melyik ország mit kíván és mit kínál, a parkolókat figyeled, hogy ne maradj egyedül, magányos vagy, szíved kitárult, a lüktetés a fejedben is zakatol, indulsz, mész, megállsz, pakolsz, a rádiót csavargatod, az utat figyeled, emberek, arcok összemosódnak az időben, a helyek ismerősként üdvözölnek, a ciprusoknak előre köszönsz, a tengert is szereted, megkóstoltad, tudod mit éreznek a kavicsok a parti homokban... Ismered a világok ízeit, tudod Olaszországban mindig kitűnő a kávé, és koszosak a benzinkutak...nehéz a vándorélet, de téged nem lehet skatulyába szorítani, szorongani kezdesz, depressziós leszel, tombolsz is egy idő után, lábadban az ősi reszketés, a ritmus, amit csak a Vándorok értenek... már megint indulnod kell... Az út széle A gumiabroncs tehetetlenül feküdt az árokban. Fázott, félt, és magányos is volt kissé. Nem értette, hogy került az árokba, a vízbe, ő aki tűzben született, és nagyon szerette a meleget. Emlékezett az utak melegére, a súrlódásra amit ő soha nem bánt, mert a születésére emlékeztette, a

társai megszokott forgására, a motor bátorító zsongására, a csapágyak kellemes zörgésére, az összetartozásra, mert mindannyian együtt alkották a teherautót magát. Néha furcsa volt nézni a kétlábút, az embert, aki olykor körbejárta autóját, bele-belerúgott az abroncsokba, hogy megfelelően kemények-e, olykor még le is vizelte, mikor nem volt ideje máshová menni, és különben is ez látszott a legegyszerűbbnek. A gumiabroncs mindezt nem bánta, mert hitte, hogy része valami nagy egésznek, egy csapatnak, ahol soha, senkinek nem esik bántódása. Egy ködös-párás hideg őszi hajnalon történt.Az út különösen rossz volt, a gumiabroncs kínlódott, fájtak a bukkanók, a hatalmas kátyúk, amelyekben teljesen megmerült, a víz jéghideg volt. Hatalmas ütést érzett a külső burkán, a fájdalom átjárta, és érezte, hogy az ereje teljesen elhagyja, és a levegő sziszegve távozik a seben keresztül. Nem érzett haragot, kétségbeesést, a szánakozást is kerülte, mert tudta semmiképp sem kerülheti el sorsát. Az ember sóhajtva hajolt le hozzá, idővel káromkodott, mert a berozsdásodott csavarok csak kínlódva engedték el a gumiabroncsot, és mikor mindegyiket leszedte, nyögve lehúzta a tengelyről a kilyukadt abroncsot és széles ívben az árokba hajította. A gumiabroncs még mindig nem értette, miként eshetett ez meg vele, hiszen mindent jól csinált, és nem tehetett róla, hogy ennyire rossz az út... A pótkerék az ő helyére került, a teherautó füstöt okádva elhajtott. A gumiabroncs szégyelte magát, mert nem hajtotta végre jól a feladatát, pedig minden gumisejtjéig érezte, hogy nem hibás. A víz hideg volt az árokban, a fölé hajoló nád susugását először nem értette, sokáig hallgatózott, míg lelke mélyéig hatoltak a mondatok, a nád, a fűcsomók, a víz az árokban, a szél, a köd, a nap, a csivitelő seregélycsapat mind- mind azt suttogták neki, hogy most már a természet része lett ő is, egy másik csapat tagja, és ne féljen, nem hagyják egyedül...a víz simogatón ölelte körül, a nap fölmelegítette, a szél kiszárította, és büszkén nézte a kismadarakat, akik az ő oltalmában kerestek menedéket az eső elől, és megköszönték segítségét. A gumiabroncs pedig átengedte magát a természetnek, tudta sokáig tart míg feloldódik minden sejtje, amíg teljesen a földé lesz mindene, de addig is lesznek kismadarak, virágok, szél, simogató napsugár, és ki tudja, egyszer még társra is akad egy következő kidobott gumiabroncs személyében, és együtt vigyáznak a felnövekvő nyúlfiakra...

Vásárolni Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nem tudok vásárolni. Ez tény. A fiam marketing szakos és tudományos kiselőadást tartott a témáról, mit és hogyan csinálok rosszul. Közben a kapucnimnál fogva visszahúzott a járdára, mikor megpróbáltam átkelni a túloldalra, szerintem simán átértem volna, szerinte meg már nem, tisztára óvodásnak éreztem magam. Én a tipikusan szenzitív vásárlók csoportjába tartozom, bólintottam is rá lelkesen bármit is jelentsen ez. Nem és nem jól vásárolok, fejtegette tovább a fiam, és én megrendülten hallgattam. Például én nem tervszerűen vásárolok, hanem impulzívan, amit meglátok és megtetszik, azt habozás nélkül megveszem. Mondtam neki, hogy ez így ebben a formában abszolút nem igaz, mert hiába tetszett meg a legújabb BMW, azt sem vettem meg, a plazmatévét se, pedig az is tetszik. Nem erre gondolt, legyintett nagyvonalúan. Tervezzem meg a bevásárlást. Jó. Ahányszor listát írtam, azt vagy otthon felejtettem, vagy a bevásárlóközpontban kerestem órákon keresztül, közben vadul forgattam a szemem, mit is felejtek el. A fiammal kész élmény amúgy is bevásárolni, mert a félmaratonon már játszva indulhatnék, olyan tempóval jutunk el a Tesco-ig, kettő, körülbelül fél órát ad a bevásárlásra, elvégre ő a serpa, ő cipeli haza, és annyi időm van, hogy teleszórjam a bevásárlókocsit a polcok között, közben ötször elmondja, hogy siessünk, mert éhes vagyok, három minden, de minden akciós polc mellől elhúz, nincs rá szükséged felkiáltással, nem lehet sem bugyit, sem melltartót válogatni, sem könyveket nézegetni csak úgy, árakat böngészni se nagyon. És mikor meglátja az eszelős fényt a szememben a táskák iránt, hát akkor villámgyorsan ránt el a polcok mellől, mielőtt még elcsábulnék, annyi táskád van már anya, mondja, és kiszórom az összest, ha még egyet megveszel, így hát tört szívvel vonulok tovább, és annyit legalább megenged, hogy a százkettedik tollat megvegyem, az a másik mániám, a tollak, imádom őket, úgyhogy minden teszkós bevásárláskor veszek egyet, és akkor úgy érzem magamra is költöttem valamennyit, ha már táskát nem vehetek, azt majd a turkálóban bepótolom,oda ritkán jön a fiam, aztán megvesszük a legszükségesebb, és legnélkülözhetetlenebb dolgokat, ebbe az üveg unikumot is beleszámítjuk, elvégre gyógyszer, hiszen vöröskereszt van rajta, és különben is szeretjük, és mikor a dögnehéz táskákat cipelve

hazafelé rohanunk, miközben a vállam tőből esik ki, de sietnünk kell, mert a fiam nem szeret bandukolni, és néha visszanéz a barátnőjével, hogy vajon melyik sarkon hagynak el, akkor néha elmélázom: szegények vagyunk, de jól élünk. Magunk szintjén. Most mit csináljak, ha nem vágyom selyemperzsára, meg luxusmercire, meg nyakat lehúzó aranyláncra? Vágyom viszont cédékre, könyvekre, filmekre, utazásra, szerelemre, szeretetre, szerencsére, némi sikerre, és legalább ezek rajtam múlnak megkapom-e őket. Csiribá Csiri bá’ a nevéhez méltón öreg és varázsos volt. Félrecsúszott varázslósipkáját a csillagok és holdak teljesen elborították, és minthogy mindig a szemébe csúszott döcögve tologatta vissza a homlokára. Fénylő szemüvege mögött gyermeki ártatlan kék szem csillogott, az öregségnek azon fokán amikor már játszva gyermekinek érezzük magunkat, vígan mosolyoghatunk balgaságainkon. Elfeledett varázsszavak után kutatott elméjében, homlokráncolva próbálta felidézgetni régen használt bűvszavakat. Időnként elgondolkozva kavargatott egyet-egyet a hatalmas üstön az óriási kanállal, ugyanis fogalma sem volt milyen varázsitalt tett föl főzni benne. Egyszerűen elfelejtette.Lendületesen kavargatta tovább, törengve mit is kezdhetne vele. Végülis általános csodaszernek keresztelte és apró fiolákba töltötte. Csiribá kíváncsian löttyintett egy kevéske varázsszert az elszáradt virágra és láss csodát szárba szökkent. Igaz, volt némi hibája a virágnak mert teljes hosszában apró lándzsák borították, a virágja pedig kézigránátot formált, de mégiscsak virág volt. Nagyvonalún legyintett és kitekintett az ablakon. Fejét csóválva vette tudomásul a fagyos tavaszt, a gólyát sajnálgatta, amelyik a döbbenettől némán toporgott a befagyott tócsa fölött, és a mirelitté vált békát szemlélte. Csiribá hintett egy kis varázsitalt a mezőre és a langyos tavaszi napsugár bágyadtan simított végig a tájon, csendes derűbe vonván a tavaszra vágyódó, ébredező természetet. Csiribá álmomban a számba is töltött a csodaszerből, mert már kínlódás volt minden nap, a szívemig nem értek fel a szavak, csak ugráltak a fejemben össze-vissza, az üresség elleni mindennapos csatát már félig elvesztettem, az érzések körbefontak, de csak üvegfalakat találtak, a napok egyformasága teljesen magába temetett, az annyira várt együttlétek valahogy kínlódássá váltak,

egy-egy gyöngyszín nevetés hasította csak ketté, a hiányérzetek gyötörtek csak mert nem találtam a megoldást, a szeretet nem ért el a szívemig nem tudtam elfogadni és továbbadni sem, hiányzik az ölelés és most is odabújnék, megfogadtam türelmesebb leszek, és mindenért megbocsátok, hadd, hogy a csillámos varázsnapok újra ideférjenek, hidd el, nincs az a betegség ami legyőzzön, nincs az a pénzhiány ami letörjön, még ha botorságnak tűnik is az egész hagyd a Csiribá varázst mindennapossá tenni, mert a varázs nem szűnik, csak legfeljebb átalakul és magunk tehetünk arról, hogy csillagporos maradjon. Mintha véget érne A hetek felgyűlt stresszét nyelem, mert a szavak csak a szívemig érnek, egyszerűen képtelen vagyok írás formájában rögzíteni. Mintha valami egyszerűen véget ért volna, valahogy nem nyílik a meseláda teteje, és a varázserőm is mintha egyre kevésbé hatna a mindennapok álmos sűrűjében.Egy újabb ajtót zártam be, önként, dalolva persze, újabb falat emelve a láthatatlan és látható világ köré.Tehát újabb jelszót kreálok magamnak: arccal a nap felé. Vagy inkább a hold felé? Elvégre hold- függő lennék, vagy mi. Próbálok újra valami lenni, még ha a megfogalmazással vannak is némi problémák. A változás sűrű levegőjét nehezen lélegzem, mert nem tudom akarom-e egyáltalán. Vagyok, aki vagyok, vagy inkább leszek aki leszek, bár nem érzem semmilyen formában jó-e amit teszek. Újból elindultam valami felé, akaratom töretlen. A szavakat magamba zárom, egyszer még leírom, vagy csak hagyom hogy elringassanak, simogassanak. A meseládát bámulom, szívem végigsimítja minden leírt szavát, egy másodpercre átélem a rosszakat, a jókat, a szépeket és gonoszságokat, mindent mit tettem, és szép csendben lezárom a tulipiros virágos ládácska tetejét. A hangok egyre távolibbak bennem, mint nagymamám hangja a telefonban, egyre elmosódottabb, mintha már feloldódott volna a másik oldal fehérségében. Lezárom a blogot is egyenlőre, mert már most más vagyok, mint aki elkezdte, és a letöröltet is sajnálom néhanap, de másként nem tehettem. Lelkem marad minden szóban, nyomot hagytam magamnak. Ha lesz erőm, kedvem, szívem, lelkem, máshol, máshogy folytatom...

Amit sohasem várunk... Mintha összementél volna az utóbbi időben, vagy csak az én képzeletemben éltél nagyobbnak, szemed is kékebb lett, sarkában apró csík a fáradtságtól és a félelemtől.Az injekcióstűt bűvölöd, minden nap rettegsz tőle, halogatod majd-majd aztán összeszeded magad, és reszkető kézzel nyomod magadba. Nem és nem engeded, hogy én csináljam, félsz, hogy fájdalmat okozok, inkább magad csinálod végig. Nem engeded, hogy az internetet bűvöljem, nem vagy kíváncsi az orvosi szavak mögötti tartalomra. Nem engeded tudatodba a betegséget én sem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen átnézünk rajta, csak tudat alatt motoszkál bennünk állandóan. A félelem szinte hálóba fog, minden létező kiadást leredukáltunk, már nem idegesít, ami néha nap megesett a múltban, hogy folyton a nyomomban jársz a lakásban, minduntalan hozzám bújsz, simogatsz, vágyom az alig-érintéseidet, néhanap még idegesítjük egymást a folyton mást akarással, és másféle elképzelésekkel és napi tervekkel, eltérő alvási szokásokkal, hajnali bagollyá szoktál mellettem ugyanúgy felriadsz idő előtt, mint én, kibotorkálsz a konyhába és várod, hogy a kávéfőző a haldokló dinoszaurusz utolsó hörgéseivel hozza életre a kávét, félünk és valahol szelidítjük a félelmeinket, egyszerűen nem engedhetjük magunkhoz közel a betegséget, hiába mondtuk végig, mi legyen ha bármelyikünkkel történik valami mit tegyen a másik, én még elképzelni sem akarom. Nem vágyom, hogy eltemessenek, ha egyszer lejár a kiszabott időm ezen a világon, nem vágyom semmilyen emlékműre, még fából készültre sem, csupán a vízre vágyom, hogy a vízé lehessek, minthogy ugyanúgy vágyom homokszemmé válni is, hogy a forró sivatagi széllel együtt szállhassak, és ne fázzak soha... A varázslónő A varázslónő elém állt, egy picit elmosolyodott, pálcáját a nagykönyv betű szerinti betartásával megforgatta, néztük, ahogy a pálca végéből kipattanó ezüst-csillámeső felszikrázik köröttünk és bennünk. A varázslónő meghajolt, tünde-ruháján csilingeltek az ezüst csengettyűk, szabályosan szabálytalan arca a végtelen derűt és kiegyensúlyozottságot sugallta, haja téglapiros, kisfiúsan tüskés, szeme álmodó-kék, szabályos-

kerek, orra egyenes vonalú, határozott, szája szépen ívelt, összhatásban mégis elnagyolt. A zenekar angyalainak ruháját viselte, és a hangja olyan bámulatosan szép, hogy bármikor énekel, bármit azonnal elvarázsol, szinte rabul ejt, a legteljesebb magasságokból képes letaszítani a mélybe, hogy aztán a szerelem csodájáról énekelve könnyeket csaljon szemembe, higgyem, elhiggyem, hogy minden szép és jó, mindennek oka és ára van, mindennel törődni kell, a kétségbeesést is hagyni kell ringani a reményt is, a vágyat is, az álmokat is, az életet is. A varázslónőt Annie Lennoxnak hívják és bármikor kiragad a hétköznapokból, feltölt, felráz és észre térít, bármikor szíven szúr és elandalít, kiragad és talpra állít, és én mindenkor köszönetet suttogok érte, neki, mert üzeni a zenén át, hogy érdemes és tovább kell csinálni mindent, mindenkor és mindig... Figyelmeztető álmok Hetek óta ugyanazt álmodom, a környezet egyre csak küldi és küldi a jeleket, tudom, érzem változtatnom kellene, indulni, mégis, mintha gúzsba kötve lennék, lelkem mozdulatlan, csukott szívvel megyek el a jelek mellett, mert érzem nem tehetek mást. Az álmaim csak helyszínekben különböznek, mindegyik ugyanarról szól, futok, sietek ismeretlen cél felé, szív és lélekszakadva és soha, de soha nem érek oda, mindig elkések, és sokszor ébredek verejtékben fürödve, szívem dorombolva szakadna ki helyéről, percekbe telik mire rájövök, hol is vagyok, megörülök az ismerős körvonalaknak, intek a halaknak az akváriumban és próbálok megnyugodni. A mai hajnali álmom még élénken bennem él, vonattal utaztam volna valahová, elveszítettem csomagom, minden iratom, idegen városok állomásain bolyongtam, rablók engedtek el, hajam szála sem görbült, a holdkő medálra esett a rabló pillantása és már engedett is utamra tovább, találtam csomagot másikat, ódon várfalak közt bolyongtam, ismerősen ismeretlen utcák köszöntek rám, mobiltelefon csöngött az idegen hátizsákban, felvettem a nevemen szólított egy idegen női hang, amely azt mondta siessek haza, mert várnak a gyerekeim, háromra legyek szíves otthon lenni, és már bontotta is a vonalat, nem tudtam elmondani, nem engem akart keresni, másé a telefon, idegen nyelvű piacon próbáltam kommunikálni, nem tudtam Ukrajna, vagy Szlovákia e, fejüket rázták a járókelők, mikor

beszéltem hozzájuk, kedves mosolyú hölgy szólt hozzám, ez Pozsony kedvesem, hogy kerültem oda fogalmam sincs, soha nem jártam még ott, olyan hirtelen ébredtem, hogy magam is megijedtem, és hangosan mondtam ki, de jó, hogy felkeltem, pedig hajnali négy óra volt még, a hold besütött a konyhaablakon mágikus ereje szinte magához rántott, köszöntöttem illendőn, Holdistennőm, tiéd vagyok, rendelkezz velem, azóta is helyem keresve szédelgek fel-alá, nem találom helyem, meg kell fejtenem mit üzennek álmaim, és indulnom végre tovább... Tükör világ Millió és millió apró ezüst-szilánk darab, egy láthatatlan világ robbanása különösebb világégés nélkül, mégis valami más kezdete: a tükör apró darabokra válva szétszórta magát és minden egyes darabkája külön- külön életre kelt, minthogy Alice óta tudjuk a titkát így nem ért meglepetés, az átjáró a dimenziók között megnyílt és a lények, amik a tükör-darabkákban éltek most szabadon fellélegeztek és elindulhattak, vagy szabad döntés alapján akár maradhattak is... Látható volt ezer meg ezer tünde az erdő színpompájába öltözötten, manók, koboldok százszám, gonosz gnómok önnön csúfságukba görnyedten, boszorkák feketében, fehérben, lilában, és rózsaszínben, mesék Holle anyója rázta tollpihés párnáit, Hófehérke a királyfit kergette, Hófehér pedig ( minden idők legjobb magyar rajzfilmje, amiért életmű díjat adtak teljes joggal Nepp Józsefnek) épp a törpék gyönyörű kiskastélyát amortizálja éppen, Csipkerózsika önmagával játszik ahogy Hobo énekli, gyerekkori önmagam épp leesik a bicikliről a csalánnal teli árokba, hanyatt, a rajongásig szeretett apám éppen most tagad meg, anyám vizslatja szorgosan az üveget, hogy mennyi van még az alján, a férjem üvölt: szeretlek te állat, nem veszed észre, hogy mennyit szenvedtem miattad és érted, a fiam kétévesen álomszőkén, hatalmas kék szemekkel, az akkor még a házban lakó romák a csodájára jártak milyen szép gyerek, látom a tizenéves önmagam a barátnőimmel összebújva mennyit sírtunk és nevettünk, közösek voltak a rúzsaink, a vágyaink, fogtuk egymás kezét, hogy aztán elsodorjon minket az élet ezer irányba, ezért rossz néha igaz barátokra lelni, mert soha nem tudom mikor jön el a pont, hogy el kell engedjem őket, mert már más a sorsunk, szerelmeim, csalódásaim, krokodilkönnyek és igaz csókok egy üveg-darabkára

gyűlnek, és eltűnődöm, hogy milyen rég nem sírtam már, nem kell a szívemnek a megkönnyebbülés katarzisa, a nyugalom lebegése kicsit talán unalmas, de mentes minden szélsőségtől, a darabkák eggyé válnak, a dimenziókapu bezárul, az emlékek visszahúzódnak, a vágyak, álmok, remények lecsitulnak, a hétköznap visszaveszi a vezetést, a kormányt újra kézbe fogja, álommanók álomcsöppel távoznak a párnák széléről, hogy új világot nyissanak... Új tükör-világot képzelek magamnak... Folyamatosan Mostanság egy kép lebeg előttem: nem is volt rég, pár napja, talán néhány hete csupán, de a kép napközben is felbukkan, mint egy emlék, amit nem akarod, hogy elfelejts, és élesíted is magadban, újra és újra előveszed, mert nem akarod a felejtés kútjába vetni,szóval a kép: ülsz a kanapé szélén és rám nézel, szívet markoló a nézésed, tudom, nem akarsz újra útra kelni, utálod már az utazást, unod már Európa útjait, neked az országok csak autópálya számok, és órákban méred a határait, még két óra és elhagyod Olaszországot,és a Brenner-hágón, jaj, csak ne legyen hó, és egyebek, néztél rám, esendő voltál, te a nagy és büszke férfi, aki már évek óta kimutatta sebezhetőségét, te aki a legváratlanabb helyzeteket is egy kőszikla nyugalmával és közönyével oldod meg, de Turet-szindrómát kapsz, ha nem találod meg a letett dolgaid, a szemed kékje rám villant, és túlcsordult a szívem, az egész életet szerettem volna veled magamhoz ölelni, amit leéltünk egymás mellett, nehéz volt, tudom, leginkább miattam és a dolgaim miatt, legyintesz, érzem, én sem vagyok könnyű eset, hát ez igaz, kedvesem, soha nem értettem miért ragaszkodtál hozzám, én engedtelek volna, menj, ha menni tudsz, magadhoz húztál, suttogtad a film közben, szebb vagy, mint Anne, pedig ez nem is igaz, de a szemedben látszott, komolyan gondolod, a képernyőn pedig pergett tovább a Hat nap, hét éjszaka, megtanultunk egymás agyára menni, és hosszú-hosszú idő múltán elviselni egymás hülyeségeit, csiszolódni, én vagyok a férfi és egyébb soviniszta beszólásokat derűs mosollyal nyugtázni, telefonon órákat beszélgetni a világ különböző helyeiről, hallottalak sírni, őrjöngeni, ordítani, a földszintig hallhatóan kacagni, tudtalak szeretni halálos szerelemmel, gyűlölni, mert vagy, és tudlak szeretni, mert láttál bennem valamit, amitől valaki lettem, nő, szikrázó, szipokázó, ragyogó, éhes szemeket

elvető, újra téged felfedező és igérem soha el nem engedő. Soha, de soha nem értettem mit láttál bennem, a csúf kisbékában, mitől lettem neked királylány, akiért mindent megteszel,akivel játszhattam kényem- kedvem szerint, és csak sokára döbbentem rá, és a döbbenet a földig sújtott, hogy kivel is és mivel is játszottam hosszú évekig. Nem tudok bocsánatot kérni, és ezt te is tudod, erre már nincsenek szavak. Nem kérek semmit, mert nem kérhetek. Nem szánakozom, mert az sosem visz előre. Csak élni. Néha szomorún néztél rám: én maradtam neked. És ez akkora tűszúrás volt, amit csak szó szúrni képes. Nem, a legnagyobb az, hogy te maradtál nekem. Többet még maga szent Rita sem adhat, pedig ő állítólag sok lehetetlen dologra képes. Segítség, új év, avagy blogom, blogom, mondd meg nékem... Ez az év is elsuhant. Szó szerint. Összegzésképp és rangsorolva: mit tudom én, hogy milyen volt. a.) az Utazás éve. Hiszen beutaztam Angliát, Európát, láttam az Exupéry utat Calais-ban, éreztem az angol napsütés ízét,a Csatorna sós levegőjét,apró sós vízpermetjeit. Dover vakító, hófehér szikláit, az Erőd fennsőbbséges közönyét, ahogy letekint az álmos kisvárosra, az időtlenségre, a kikötőre, az apró fehér vitorlásokra, amelyek köpnek a magas hullámokra és halált megvető bátorsággal küzdenek a céljuk felé, emlékszem a piros teherhajóra, amin mint egy Legó játék felhalmozottan púposodtak a konténerek. Sírtam az angol repülőtér mellett ahol a sportrepülők apró bogarakként zümmögtek nekem pedig szerelem-nehéz volt a szívem és nem és nem tudtam elszakadni a szívfájdalomtól. Rombolnom kellett, hogy sikerüljön. Nos, nem vagyok rá büszke, de csak egyetlen lehetőség volt, hogy a hamis álmaimból felébresszem magam. b.) Túlestem egy számomra fájó és nekem nagy szerelmen. Igaz, nem mindig ismered meg a Világ Leghazugabb és Leggyávább és Legjellemtelenebb emberét. Nekem sikerült. Csak önmagam hibáztathatom, hogy nem vettem előbb észre a jeleket. Az ember aki önmagának sem meri bevallani a valóságot mindenkinek s mindig hazudni fog. Csak legfeljebb igaznak tünteti fel. Hiszen kompromisszimumot mindenkor kötni lehet. Van mikor család, pénz, hatalom egyebek elhitetik, hogy nem hazudik pedig a mélyen alvó sötétben magának sem meri bevallani. Nos, már nem az én gondom. Miért kell azt állítanunk, hogy a rajtunk lévő pulcsi kék, mikor

fekete.Soha nem fogom megérteni. Majd megérti valaki más. c.) Tavaly nem tettem újévi fogadalmat, azon felkiálltással, hogy úgysem tudom és nem is akarom betartani. d.) Most teszek! Nem mondom, hogy sikerülni is fog, de rajta leszek. Megpróbálok, hű és igaz maradni. Nem, a külvilághoz, csak a magam állította mércéhez. Segítek, ha tudok. Még többet mosolygok, mert ha rámosolyogsz a világra, többnyire visszamosolyog rád. Legalábbis nagy részben. És most jöjjenek az álmok: A titkosak: szeretném jóvátenni mindama rosszat, amit elkövettem. Nem, nem mondom, hogy sikerül. A nem titkosak: még mindig szeretnék egy kertes házat, angol agarat, mert nekem az a fajta jelenti a Kutyát, kiscicát tigris-csikosat. Ja és szeretnék kiegyensúlyozott és boldog lenni, és mindezt rávetíteni a környezetemre, a hurráoptimizmussal együtt, hogy minden rossz véget ér egyszer és az a rohadt gödör sem olyan csúszós, mint amilyennek látszik, mert van már cipőm, vaskarmokkal, és szépen lassan araszolva feljutok, szétnézek, s mint Huxley Szép új világában rádöbbenek, hogy a boldogság bennem van, a szívemben. Tudom, tudom örök naív maradok. De legyen ez a legkisebb hibám a többi ezer rossz mellett.Így hát blogom, blogom mondd meg nékem, van-e még ily naív a vidéken? És ha igen egyetért-e, osztja-e a szívkéréseket, vagy csak örök szőke butuskaként legyinthetek, kis butuska mit akarsz, Bujdoss el a Világ elől, mert felfal téged, kis hülyét, hisz törékeny vagy, szíved lágy, jellemed bizonytalan, mosolyod is megfakul, és nem tudsz nap, mint nap erős lenni, letaposni, eltiporni, nincs autód a legutolsó szériából, kastélyod kacsalábon forgó, egy kézen tudod megszámolni barátaid, nem szereted a harsány-üres csak látszat társaságokat, és különben is szereted a könyveket, Sade-t hallgatsz Norah Jones-sal, egyáltalán mit akarsz te?! Kedves látszatvilág hagyj békén és én sem feszegetlek Éljünk simán egymás mellet és megpróbálom elkerülni az összecsapásokat, mert már nagyon nehéz újból és újból páncélt növeszetenem, bár nem lehetetlen, csak napi harcokat vívni és néha alulmaradni, néha győzni. Ez a világom az életem mégha oly cseppke is. A megbocsájtás angyala Elképzelem, ahogy a Megbocsájtás Angyala végigviharzik lelkemen, nyomot hagy, apró, láthatatlan jeleket, bőrömbe vési nyomát, szívemben a lenyomatát. Susog, suttog, angyal-hallhatóan, vég nélkül beszéli végig

éjjeimet, nappaimat, hátha foganatja lesz a jelenlétének. Angyalhaját rám borítja, arany-auráját körém vonja. Már csak a kő és jégpáncélt kellene feltörnie és felolvasztania amit magam köré vontam. Szelíden kérlel, nem követelődzik, nem kíván teljesíthetetlen dolgokat, nem támaszt leküzdhetetlen akadályokat. Egyszerűen csak mellém állt, lerázhatalanul, csökönyösen, de nem vadul. Angyal-kék szemében a derű és humor csillámlik, ujjai végigszántanak lelkemen. Elér a susogása, a hangja, duruzsolása messze hangzó, lélek-simogató. Kérlel, engedjem már el magam, hagyjam a segítségét, hagyjam, hogy magamra találjak végre és valahára. Ünnepet rajzol apró ujjaival, meg nem vásárolhatót, el nem ronthatót. Felöltöztet maga készítette selyemlágy köntösbe, hajam megnöveszti, szárnyakat ragaszt és megragad, visz, repít, szárnyal velem, bennem, értem. Minden rosszat megbocsájtat velem, amit tettem és amit ellenem tettek. Nem enged ítélkezni, szelíden int, hogy én sem vagyok jobb és szebb, a bátrak igazsága semmiben nem különbözik a gyávák igazságától csak más a körítés. Más dolog kiállni és fennen hirdetni igazunk, és más gyáván elbújni, és csendben sikongatni. Szinte nincs különbség, mindenki a maga körét védi. A gyávák igazát is meg lehet érteni. Meg kell érteni. Esendőségünk határtalan, a megbocsájtás szelíd hulláma eléri a lélek-széleket s partot mos, sokat sejtetően, lágy mosollyal, békés derűvel.... ünnepet húz körénk... Határvonal Fény és Árnyék vonalán billegek folyamatosan, minden nap mást hoz a világnak, minden nap máshogy élem meg magam. Apró tyúklépésekkel araszolok, vagy rohamtempóban tombolom végig napi utam. Vonz a fény és vonz az árnyék, nélkülük nem tudom egyensúlyozni magam. Nem tudok minden nap jó és tündöklő lenni, minthogy képtelen vagyok minden nap rossz lenni, nem tudok istenigazából gyűlölködni, de szívből megbocsájtani sem. Folyamatos lebegés ébren tart, kívülrő szemlélődni jó, de bele kell merülnöm a mindennapok zavaros folyamába, része kell, hogy legyen világomnak, én éljem a világom, ne a világ éljen engem. Egyedül vagyok, de nem érzem a magány sivár sikító ürességét, ha néha lecsordul is a könnycsepp az arcomon helyét a belső mosoly veszi át. Az ünnep legbelül jön el, nem kötődik naptárhoz és

évszakhoz, a karácsony misztériumát sem az agyonhallgatott dalok és műmosolyú reklámcsaládok hozzák el.A fenyőfa is csak önmagát adja: szeliden haldokolva nekünk adja illatát, színét, lényét, egészét, és a lehulló tűlevelekkel sem múlik el egészen csak mássá változik, belénk ívódik, ünneppé válik velünk, bennünk. Az angyalok is csendben mellénk ülnek, a csillagszóró-varázslatában meglátni szárnyukat, ahogy megcsillan és csendesen mosolyogva szelíd-puha békét álmodnak körénk, rendbeteszik zűrzaros lelkünk, elfujják a fagyos jégujjakat szívünkről, és álmainkat puha-bársony-aranyszínű örömmel díszítik.... Pillanat Mikoron azt írtam, a dalok, a szövegek az adott pillanatban rád találnak, mert készen állsz a befogadásukra erről a pillanatról beszéltem. Ez már nem is pillanat: ez a találkozás. Megindító, felkavaró, összesimító, és szétrázó, a szétesett napokat összefogó,a bátor pillanatokat megtaláló, a lelkemhez találó. Napok óta hallgatom, amióta az ismerős lemezboltos polcáról leemeltem, bár ajándékként vettem. Kényszer vitt, hogy meghallgassam, és mintha nekem írták volna. Mint mikor Müller Péter Szeretetkönyvét először vettem a kezembe. Akkor is azt éreztem nekem íródott. Lélekfájáson és időn túl a szívembe markol minden hang, minden szó, minden gondolat. A blues felemelő, kisimító s egyszerre lehúzó szárnyalását hozzátéve egyszerűen belém fagynak a szavak: csak a lelkem szárnyal, túl mindenen, határon, lelkeken és szíveken. Nos, mivel semmit nem lehet már hozzátenni íme Balázs Feco Újjászületés albumának, annak is második számának szövege, a profi zenét már csak hozzá kell képzelni, a blues csak akkor talál rád, ha kész vagy és elég lélek-érett. Képzeld el, hogy felkap a szél, és mielőtt bármit is megértenél, már pörög is vissza a film, és mikor véget ér, ott állsz megint az út elején. -Kezdd újra- mondja egy hang- Újjászületés, egy másik kaland, második nekifutás,és egy remény, ha fordul az út, hogy másodszor nemrontod el, vagy nem ugyanúgy. Refrén.

Szerelem még több kell, mint rég, az amit szétszórtál, nem a tiéd, valahogy képzeld el, mi legyen másképpen, hogy jónak megmaradj valakiben. Kölcsön van, mind ami van, majd vissza kell, hogy add valahogyan, kaptad valakitől, hogy őrizd valakiért, ajándék, szomorúság, örök veszély. Refrén: Szerelem még több kell, mint rég, az amit szétszórtál nem a tiéd, valahogy képzeld el, mi legyen másképpen, hogy jónak megmaradj, valakiben... Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok, csak a lélek-szárnyalást érzem bármikor hallgatom. Ritka percek... Ritka percek selyemszalagja... szivárványszínű, végtelen, a harmónia hatja át, ha rálépsz azon ritka élményben részesülsz, amiben régóta szerettél volna... ha megtalál a kedves, és szemében az öröm sugárzik, ha megtalál a zene, amit a pillanat neked választott ki, és adott pillanatban, adott helyen, adott időben hallgatod,a szíved egyszerre szakad és önt el a végtelen boldogság, könnyfakasztó, megindító, magadrataláló, ha megtalál a könyv, amit neked írtad, és az író is ráhangolódott a lelkedre, mert nem véletlen, hogy megvetted, megkaptad, a könyvtárban kiválasztottad, a szerelem csókja, ami áthatja csontjaid, érzékeid, a másikban kiteljesedsz, hogy önmagadra találj, adni tudj, kapni tudj, hogy legyél, létezz, elvarázsolódj, ékszer, kövek, zene, mind-mind csak akkor talál rád, ha eljön a pillanat, a gyűrű választ téged, felhúzod, és elcsodálkozol, hogy pontosan a te ujjadra való, az ötvös is rád gondolt mikor megalkotta, bár nem volt arcod, hangod, neved, pontosan tudta, hogy megveszed, megkapod...A ritka percek is rád találnak... mutasd meg magad, a valód, a világod...a selyemszalag nem szakad, folyamatos, állandó, neked kell megtalálnod, keresned, önmagad, a helyed, a világod. Te már tudod, a kis herceg mit keresett, és mit talált, Exupéry most bölcs mosollyal szemlél, álltam Calais-ban az

Exupéry úton, a kétszárnyú repülő pedig szárnyát billegetve beköszönt, és én tudtam, hogy Exupéry itt van velem, a szívemben, és nincs idő, tér, hely mi elválasztana...Ekkor éreztem, hogy a ritka percek selyemszalagja mindig is itt van, volt mellettem, csak becsukom lelkem, bezárom szívem, lehangolom magam, nem érzem magam, nem tudok adni, így elfogadni sem... ott, akkor Calais-ban megállt az idő, a tér és szárnyát libbentve Exupéry is hozzám simult egy pillanatra. Tényleg ritka perc, ritka pillanat volt. Csak az enyém, és most a lehangoló ködben, a párás, hideg estén a pillanatra gondolok és átmelegszik a szívem, és érzem magam.... a francia napsütést, a virágok színpompáját, az illatukat, a tenger sós morajlását, az eget, a repülőt, a nyarat... mindent. Önsajnálat Önsajnálni jó. Mert semmi mással, például a miértekkel sem kell foglalkozni. Csak kényelmesen leülni, lefeküdni, feltenni Norah Jones-t, Sade-t, vagy esetleg Santana-t, a Dire Straits - ról nem is beszélve, és a mechanizmus máris beindul. Lehet vájkálni a múltban: ezt miért mondta, hogyan mondta, miért nekem mondta, a variációk száma végtelen. Egyébként meg ki a tökömet érdekli, hogy miért mondta. Unikum úr, a bátor, ha akarom elveszi a miérteket, a lesajnálom és nem érdekel kapszulákat kínálva fel cserébe. A legjobb a másokra mutogatás. Mert őmiatta van. A leginkább kifizetődőbb, és legkézenfekvőbb. Sőt, a legegyszerűbb, kompromisszum mentes: -mert ő elrontotta az életem, tönkretette a világom! Esetleg három t-vel, mert úgy kifejezőbb, mint a német nyelvtanban. Schrottteile. Selejt anyag. Három t-vel, komolyan, tiszta vicc.Mikor először megláttam nem akartam elhinni. De így helyes. Így hát Schrottteile-s világot élünk, mert így egyszerűbb. Semmi megmagyarázás, okfejtegetés és egyebek, mindjárt az Őmiatta van!!!- Táblák kerülnek forgalomba, kényelmi, önsajnálati és egyéb célokból is kifolyólag.Mert így a legegyszerűbb. Másokra fogni az elrontott életünket. Anyám hajtogatta ugynezen szavakat: -mert az Apád tökretette... című lemezt sokáig hallgattam. Mi több, egyet is értettem vele, merthogy igaz, de attól még a világunk nem lesz szebb, okosabb, előbbrevivőbb.. és sorolhatnám. Ne keressük a hibát másokban, mégha sokkal egyszerűbb is így élni, valóban.Kimondani nagyon könnyű,

véghezvinni, ugyebár...magam sem tudom. Győzködöm magam, persze, merthogy törekszem a jóra, bár néha nem sikerül, de mennyivel egyszerűbb kimondani, hogy miatta van, a kormány, az időjárás, a szomszéd, a hazug szerelmes, aki csak játszott velünk, mikor mi a szívünket tettük elé, és gátlástalanul összetörte, mindez igaz, mégsem hibáztathatom érte, bármennyire is szeretném... Pedig nem mindig tudok másként tenni, ámítom magam, csitítom, könnyeim fojtom, mégis érzem, hogy nem én vagyok a hibás, és nem tettem rosszat, én nem tettem rosszat. Miért vonzanám be a rosszat? Miért akarnék rosszat magamnak, miért miért a miért?Minthogy örök kiegyensúlyozatlan maradok a kérdés állandóan fennmarad. És legbelül, a mélyben, az alvó sötétben,a válaszok már készen állnak, nézve mennyire leszek felkészülve lélek-szinten a fogadásukra.... Szép remények Olyan kevés kell egy röpke, örömteli pillanathoz. A nap átragyog a függönyön, a virágod,a rózsád hozzád hajol és megsímogatja a szíved, az utcán rád mosolyog egy kislány, aranybarna szeme csupa bizalom és szeretet, felnézel az égre, áthat a remény, a világod kitágul, belelátsz önmagadba és nem rémít el a keserűség, mert tudod, érzed minden változik, tehetsz, hogy jobb és szebb legyen.A reményeid, az álmaid lehajolnak hozzád, közelebb kerülnek, megvalósíthatókká válnak, a karácsony angyala a füledbe susog, szelid békét hoz, önmagaddal leginkább. Nem rémítenek a tv reklámai, nem vágysz álomautóra, látszatcsaládra, koszosruhás kisgyerekre( nem baj, anyu úgyis Persillel mos!) bankkölcsönre, hogy megvehesd a legtutibb ajándékokat a Tesco- ban, és évekig a bank rabja légy, csak létezel, lélegzel, sóhajtasz, szíved megnyílik, a ragyogás körülvesz, kacagsz, mosolyogsz, lebegsz, ezt a lebegést érezted már hetek óta a levegőben, a csontjaidban, az aurádban, nem rémít a magány, hisz sosem vagy egyedül, most élsz és nem túlélsz. Nem veszed észre a szürkeséget, nem húznak le mások kicsinyes vágyai, látszatbarátságokat sem kötsz már, hiszen bőven elég aki melletted van, az igazából is melletted van, tesz érted és te ugyanúgy teszel érte. Aurád most sűrű, áthatolhatatlan, csupa fény és ragyogás vagy, nem ér baj, nem érnek külső támadások, lélekszinten egyeztél ki önmagaddal, a holdkő medál a nyakadban izzik, forró. Segít. Csak létezel, lélegzeted nyugodt, szíved csitult, a béke átlebeg a falakon,

benned sűrűsödik, és kifelé is békét sugárzol. És bízol önmagadban, mert akkor a reményeid, az álmaid, a vágyaid mind-mind a tieid lesznek. És semmi más nem számít. Napvarázs Nézd, ahogy a fénylő sugarak játszanak a függönnyel, bordó-arany ragyogásba vonva a napsugarakat. A rezzenetlen kék-tiszta eget, felhőknek még csak árnyékát sem mutatót, a jéghideg körvonalakat ahogy a hegyeket körberajzolják, megmutatva mindent, szépet és rútat, ármánykodás nélküli tiszta valót, a természet körforgását. Nézd, hogy figyeli a napsugár a lehullott falevelek nyüzsgő áradatát,a patakocska lusta csörgedezését, ahogy megpróbálja kikerülni a rengeteg beledobott szemetet, a kidobott ősrégi mosógépet, ami maga is csodálkozva nézi, hogy mit keres a híd alatt, mikor neki ruhákat kellene tisztává varázsolnia. A galambok lustán ülnek a ház tetején, megpróbálják a csalfa napsugarakat a tollaikba összegyűjtögetni, a meleget, a fényt elraktározni, mert érzik csontjaikban a tél simogató jeges ujjait, könyörtelenségét, és még lehet, hogy utoljára fürdetik tollaikat a késői napsugárban, ami már nem biztat a nyár erejével, mert érzi, hogy erőtlen, búcsúztató hangulatba hozza a képet, int, hogy ideje felkészülni. A lelkem is megpróbál felkészülni a hideg téli sötét éjszakákra, a csillagtalan borús szomorú estékre, a szívmagányra. Felvértezni nem tudom, csak legfeljebb ráhangolni, csitítani, megnyugtatni próbálom, suttogni csendben, halkan csak magamnyugtatásképp: az élet szép, az élet szép, az élet szép, csak rajtad áll, nézd süt a nap, az aranyfénye neked is áthatja a szíved, feltölt és megerősít, magához ölel, és áthat. Elsimítja a fáradtságot, a bánatot, biztat és átölel. Engedd el magad, és megtörténik.... A hétköznapok a fejemre estek... Mintha az idő összesűrűsödésével együtt a hétköznapok a varázs nélküli szinten lebegnének, nézem az óriási holdkarikát és közben töprengem miért is szoktam tőle néha félni... szóval néha annyi, de annyi minden történik velünk, köröttünk és általunk, hogy pillantásnyi lélegzetvételre sincs időnk. Megértem, megtörtént, a fiam elballagott a

középiskolából, szerinte ötösre megírta a matek érettségit, elvégre matektanárnak készül, a ballagás izgalmai is és csengő jókedve is távol már, Mami is elköltözött az égbe 96 évesen és minthogy életében is kavarogtak körötte az indulatok halála sem múlt el másképp, a temetés képmutató kényszer-rokon puszijai ugyanúgy távol már, mint a fiatal atya beszéde, ami hozzánk, hitetlenekhez szólt, mert nem bírta feldolgozni, mi mit is keresünk a szentmisén, a földrögök dübörgése a koporsón ugyanúgy emlékké foszlányult, mint a temetés alatt a rigódal, a könyvek szelíd üzenetei egybeolvadnak az állandó házastársi küzdelembe, a megértés és nemmegértés örökös hajhászásába, apám feleségének feldúlt hangja a telefonban, ahogy a szörnyűségeket ecseteli mik megestek vele, állandó vádaskodása, másokra mutogatása ijesztően hasonlít arra, mit én tettem valaha, ezerszer megbánva, örökkön titkon félve mikor is kapom vissza, hiszen minden rossz visszaszáll... A tavasz szeliden ölel, bizakodón, biztatón, a repce harsány sárgája már szinte elolvadt, a pacsirták az életet hirdetik harsányan-élesen, az akác bódító illata a szívemig ér, szétfolyik bennem a tavasz élettel telten, hogy átadja magát a tomboló nyárnak, a napnak, a fénynek, a létnek... Tükörvilág, még egyszer ugyanarról, bővebben... Nos, most már tudom Alice körülbelül mit élhetett át. Minden felnőtt- mese gyerekként olvasva elfogadható, felnőttként újraolvasva pedig mindig rádöbbent, hogy ez a valóság. Újból kezdtem tehát. Nem lettem okosabb, szebb, folyamatos hiányérzetek gyötörnek, tudom mit és hogyan rontottam el, de másként tenni nem tudtam.Semmi és minden változott. Csupán a lebegés maradt tisztának,a várakozás, a csodavárás. Nem tudok írás nélkül élni. Része lélek-magamnak, mint a levegőben a káros szintet meghaladó szénmonoxid-szint, az E- betűk az élelmiszerekben.A csodavárás legbelül szinte apró kis magként indult és a mosoly is távolságtartóvá szelidült.Egy jó időre kívül zártam magam minden körön. És minthogy letöröltem a blogom, mert csak így tudtam a lezárhatatlant lezárni, a belső törlés is megindult. A hajam is barnává szeidült, de nem fejezi kis belső önmagam, inkább csak valami másnak a kezdetét. Azért néha ráakadok a ritka percek selyemszalagjára és szeliden végighúzom rajta kezem, csendesen álmélkodva, hogyan hajlik ujjaim között és hogyan változtatja szivárványszínét, akkor a szívem is

lecsendesül egy pillanatra és végre érzem magam, és mindent mi világomat jelenti. A Ji King is türelemre intett, hatalmas zűrzavart rajzolt körém, a pozitív változást jelölve ki útként. Meg kellett tapasztalnom minden rosszat, szenvedni kegyetlenül egyedül, közben rombolva magam körül mindent. Mindent, ami ezidáig fontos volt. Nos, a romboláson túl remélem segítettem is. Legalábbis hiszek benne, az építőkockák lassan összeállnak és a zavaros erőhulllámok kitisztulnak. Új erőre kapok, és ezen erőből másnak is adhatok. Iloár, szőke-fürtös angyal- tesvérem a hátam mögött áll, angyalszárnyaival betakar, megsimogat, arcomhoz simítja arcát, aurája átáramlik, lecsukom szemem, az angyalfény fehér-arany ragyogás mindenhol áthasson, felemeljen, átröpítsen a valóság-kapun a valótlanság igazságába. Ahol a mese valósággá válik, mint a Földön a hétköznapok varázsaiban. Lélek-országút Mintha egy pillanatra besűrűsödött volna a világ egy másodperc töredékébe. Vannak szavak, mondatok amik végig kísérik a lélek-úton tett játékomat. Mert a játék a legkomolyabb dolog a világon, mint a tündérmesék, igazak, s itt ismerszik meg a valóság. Ki veled, ki ellened, nem szerethetsz mindenkit, a mosoly visszatükröződhet, lemossa az irigységet, a bánatot. Újra felsejlik a nagyapám egy pillanatra, a mozdulat, amellyel a könyvet a kezembe adta. Nem sok olvasnivalót adott, de azok mindannyika őt tükrözte, s tükrözi vissza. Mantraként szoktam a mesék egy-egy mondatát magamban dúdolni, sorolni. A Hollókirály és más mesék volt az egyetlen mesekönyv, amit a nagyapámtól kaptam. Kopott, használt borító, benne a nagybátyám neve töltőtollal megrajzolva, dátum. A Hollókirály még ma is végigkiséri álmaimat. - Tündér anyám, öreg anyám a mosásod nincs készen ám, még nem jött el a Férjes Leány, Tündér anyám, Öreg anyám.- S mikoron a leány útrekelt és találkozott végre a mosónővel, a dal is megváltozott.: - Tündér anyám, Öreg anyám, a mosásod készen van ám, mert eljött a Férjes Leány, Tündér anyám, Öreg anyám.- A tanítása átsejlik a Lélek Útjain. Ne kapkodj, int a Tündér, ne siess, ne siettess senkit és semmit.Dúdolom a mosónő dalát, átélem, mantraként dédelgetem, ízlelem. A mese tanácsait, tanításait gondolom végig. Miért ne segíthetne nekem is, és miért ne segíthetnék másoknak is. Nekem is

le kell koptatnom vascipőimet. Meg kell találnom a kék füvet, amely éjjel-nappal énekel és eltöri a vasat. Ki kell szabadítanom a sarokból a démonokat, szembeállni, szembenézni mélyen, hallgatagon, hogy érezzék vagyok elég bátor megküzdeni velük. A saját félelmeimmel. A saját rossz tulajdonságaimmal. A saját rossz felemmel. És miután leoldottam a Királyomat, a Hollókirályomat a szikláról, újúlt erővel kereshetem a következő mesét a lélek- utakon...A nagyapám mosolyogna, ha látna... Újfennt gondolkodom Az ember ahogy nő, tudomásul vesz dolgokat. Pl: kamasz vagyok, anyám nem szeret. Vagy apám, a hős, akiért tűzbe mentem vala, és volna egyszerűen elfelejtett, mintha agymosáson ment volna keresztül. A válással az asszonnyal együtt a gyereket is kitörölte. Bizonyára így természetes. Végül is nem haragudhatok. És már a kínzó üresség sincs bennem, és a fájdalom, hogy vajon mit vétettem. Maradt a belső bizonytalanság, ami végigkíséri sorsomat, merthogy külső megerősítés hiányában nem tudhatom jó-e amit teszek. Olyan értelmében, ahogyan a gyerekemet megdicsérem, ha jól teljesít az iskolában és hasonlók.A kamaszkorom egyik legidegesítőbb dolga volt, hogy állandóan szép és sugárzó akartam lenni, gyönyörű fiatal nőre vágytam, de csak egy szürke kisegér nézett vissza a tükörből, bármennyi hiábavaló órát is töltöttem előtte, szinte könyörögve, hogy szép és sugárzó lehessek. Felnőtt nőként jöttem rá, hogy nem kell görcsösen akarnom, csak természetesnek lennem, mosolyognom és az a láthatatlan aura, amire lánykoromban annyira vágytam most már a sajátom, némely napokon mikor megtudom győzni magam és nem lehajtott fejjel észrevétlenül elosonni a sorok között, amikor azt mondja a munkatársnőm mosolyogva, hogy szoktam figyelni mikor végigvonulsz a csarnokon és az emberek mosolyognak utánnad, nos mostanában merthogy ez a belső tisztulás ideje félek felemelni a fejem, és folyamatos hiányérzetekkel gyötröm magam, merthogy vágyom a visszaigazolásra. A szerelem is azért volt fontos, és azért fájt annyira, hogy nem kellettem, mert tiszta szívvel és nyíltan fordultam a csalfa férfi felé, pedig éreztem és ki is mondtam, hogy ez egy nagyon fájó szerelem lesz, és soha nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok semmisülni és semmi lenni, minthogy kevés voltam.

És az ember-nő igenis érzi, hogy ő az akivel boldog tudna lenni, és soha még ilyen fájó és szívszakasztó érzést, és a tudatot, hogy ismét nem értem semmit. Nos az anyám irigy volt a fiatalságomra, a hamvasságomra, ahogy ezt a férjem egy szörnyű veszekedés alkalmával a szemembe vágta, és igenis nem kellesz senkinek és semmi nem vagy és soha nem is leszel nélkülem és mindenki csak kihasznál és senki sem szeret, nézd meg a nagy szerelmed hol van most és soha nem állna ki melletted...És én csak álltam és keményen néztem és csak akkor sírtam és akkor hagyom hogy fájjon mikor senki nem látja. Ismét a a sziklán állok, magam-magam és fogy az erőm, fogy a hitem, az akaratom, hiába küzdök napról-napra, a Szent-tükör pedig gúnyosan integet. A csigaházam összetört, és hiába is keresgélném a gyöngyházszín darabokat. Előre nézz, suttogja csillagom és nincs is más teendőm. Soha nem vágytam szánakozásra és sajnálatra, mert semmiképp nem vezetnek jóra. De igenis tudni szeretném, hogy tényleg ennyire semmi vagyok-e, vagy csak rossz korban, rossz emberekkel találkoztam. Minthogy tündéranyám szavaira gondolok, mikor átölelt, mintha szülém lenne és a fülembe suttogta: -azokra gondolj akik szeretnek, és sokan vagyunk ám, a kicsinyesség és butaság soha ne legyen melletted.- és homlokon csókolt. Vagy mint a munkahelyi haverom, de inkább barátom sms-e, ami szintén erőt adott:\" Az egyszerű barát reméli, hogy mindig ott leszel, ha szüksége lesz rád.Az igaz barát reméli, hogy mindig ott lehet, ha szükséged lesz rá.\" - Nos ő a második kategória.Mégis gyötörnek a kétségek, a negatív gondolatok, mert a rosszat nagyon nehéz kivetni a szívemből, mert égetnek. És igen igaza van a parapszichológusnak, hogy beletörődni egy dolog, elengedni egy másik. Ha kitépődik egy lélek-darabod azért idő kell, hogy helyrejöjj. Nekem még pluszban visszaigazolás is, hogy nem vagyok értéktelen, hasztalan és szerethetetlen. Lehet, hogy túl nagy a feladat. Vagy én vagyok nagyon bizonytalan. Vagy mégsem? Megkeresem a csillagom Édes, tavaszillatú este van, a naplemente szemkápráztató színekkel búcsúzik, igazi kis herceges, spleen-es, megejtően varázsos. A csillagokat még homályosítja a nap lemenő sugár-káprázata, az ég sötétebb részén már felragyognak a bátrabb csillagokák, a feketébb részeket

zebracsíkosra festik a cirruszok.Megsimogattam a barkákat, az orgonabokor apró rügyeit, figyeltem az eget. Az este körülölelt, megnyugtatott, mint a barátnőm szavai. Ő a beteg, s rendszeresen ő ápolja lelkemet, ő mondja el a hibákat, és a jó tulajdonságaimról sem feledkezik el. Az esti harangszó messzehangzóan, puhán úszik, hirdetve a hitet és a reményt a hívőknek, és hitetleneknek egyaránt, a hang nem tesz különbséget.Eszembe jutott, hogy talán félnem kellene a holnapi naptól, aztán vállat vontam. Aminek meg kell történie, az megtörténik. Készülök gondolatban, védőbeszédeket gyártok, aztán legyintek. Az igazság, a saját igazam a fontos. És ehhez nem kellenek védőbeszédek. Újból az égre nézek, és meglátom a Csillagom. Kis Csillag pedig leszalad hozzám, átragyogtat, arany auráját körém vonja, védőhálót rajzol, törhetetlent, karcolhatatlant és áthatolhatatlant. Kézen fog és hazakísér, együtt hajtjuk álomra fejünk, vigyázza álmom, és reggel sem hagy magamra. Láthatatlanul lesz velem, és csillagjelet rajzol varázslattal varázslatból homlokomra, hogy a tiszta-vakító-megható-elfogadó fénye kísérjen bajon, örömön, viharon és szélcsenden. Mindenkor. Kicsikém A földi őrangyalom szokott így szólítani. Ha már a világ a fejemre áll, érezteti, hogy velem van. A sok rossz tulajdonságaim egyike, hogy nem hagyom magam. Sajnos akkor is beszélek, mikor lehet, hogy hallgatnom kellene. De ha belémharapnak, én is visszaharapok. Biztos, hogy vannak napok, mikor sebezhetőbb vagyok, és a rosszindulatú emberek ezt meg is érzik. Nos, a földi angyalom, fehér hajú, férfiasan viselkedő, aranyszívű. Korban az anyám lehetne, és úgy is viselkedik. A szárnyai alá vett, és ugyanúgy gondoskodik, mintha ezer éve lennék mellette. Kérdeztem mi ahiba bennem, mit tegyek másként, azt felelte nem benned van a hiba, és átölelt, mint anyám lenne, és hagyta, hogy kisírjam magam. - Ne foglalkozz irigy és gonosz emberekkel- intett, és egy szál cigit adott a kezembe, hogy megnyugodhassam. Nem szoktam dohányozni, nem is tüdőzöm le, de a füst megnyugtatott, és főleg, hogy nem vagyok egyedül. - Azokra gondolj, akik szeretnek, és sokan vagyunk ám- nézett rám szemüvege mögül, és átmelegedett a szívem. Tündéranyám pedig végigsimított az arcomon, és csak akkor engedett utamra mikor már látta, hogy a mosolyom visszatért. Csak akkor. Jó

tudni, hogy a csodák itt járnak a lábunk előtt, csak észre kell tudnunk venni. Nekem ez a lélek-segítség többet jelentett bárminél, és ha erőre van szükségem csak erre gondolok, és kicsit könnyebb minden. Fussunk neki még egyszer a gyávák igazának... Néhány gondolat még itt maradt legbelül és kikínvánkozik. Lehet, hogy mégiscsak a gyávák igaza a megfelelő és helyes megoldás. Bár némiképp úgy érzem, hogy nem. Tehát. Félünk az élettől, félünk a haláltól. Elvileg. Nézzük a nagyapám. Ő nem félt a haláltól. Elfogadta, mint az élet részét. Azt mondták halála előtt megnyugodott, evett is valamicskét, arca kisimult. Csendes volt. Őrzöm a pillanatot, ahogy még hetekkel előtte meglátogattuk, megismert és visszasüllyedt a fél-létbe, mert már elvágyódott. Hitte-e istenét nem tudom, soha nem emlegette. Bányász volt, sok misztikumot átélhetett a föld alatt, bizonyára természetesnek vette a megmagyarázhatatlan dolgokat. Szakadt rá akna robbantómesterként, harmincévesen, így tudhatott egy-két érdekes dolgot. Mondogatta, ki tudja felkelünk-e még reggel. És a halála is álmában érte, csendesen, ahogy kérte. A másik nagyapám, az anyai négy napig üvöltött, hívta a sorsot, míg a halál kegyesen érte nem jött. Ő harcolt a sorsával, nem engedett. Akarata ellenére ment el. Talán gyáva volt elmenni. Nem tudhatom. Ha majd ott állok a kellő pillanatban, és tudni fogom, hogy már nincs visszaút, nem tudom mennyire leszek gyáva. Élő példa a férjem nagymamája, a Nagyika. 95 éves, hithű katolikus. Nála az élethez görcsösebben ragaszkodó embert még nem láttam, és valószínűleg nem is fogok.Minden gyermekét, hatot, eltemette. A feldolgozatlan lelki sebei között él, tehetetlenül nézi, ahogy a teste cserbenhagyja, a lába nem engedelmeskedik az akaratának. Az utolsó gyermeke temetésén elájultam. Soha nem tettem még ilyet. De rémisztő volt nézni, ahogy a Mama zokogott, hogy magamra hagytál Gabikám... Pedig Gabi nem hagyta magára. Csak a sorsa volt, hogy az anyja előtt kellett elmennie. Visszatérve Nagyira. A hite tartja életben. Mindenkor csodáltam érte. Bár furcsa volt, hogy tiszta szíve ellelnére mindig gyűlölt valakit. Hol a Tisztelendő atyát, hol a testvéreit. Örökkön ugyanazokat a történeteket hallottuk tőle. A gyermek férjemet, aki hétévesen fogta fel, hogy az apja innentől örökkön nincs, a halála elmesélésével sokkolta. Évtizedeken át hallgatta a Mamitól,

hogyan halt meg az apja. Mi ez, ha nem a gyávák igazsága? Mit akart a Mama ezzel elérni? Ezért fontos szerintem, hogy feldolgozzuk a lelki sebeinket. Nem lesz ezáltal megmásíthatatlan, kitörölhetetlen, nem. Egy másik dolog. Sokat beszélgettem a gyerekemmel, hogy mi lett volna, ha gyermekként magára hagyja az apja és elmegy tőlünk. Azt mondta, hogy a sok veszekedés és cirkusz ellenére szép gyerekkora volt, bár érezte a disszonanciát közöttünk, azért nem vetítettük rá.Hát ez is a gyávák igazsága. A félelem. Soha nem fogom elfelejteni például a hűtlen félelemszagát, mikor rájöttem a hazugságaira. A sarokba szorított ember leszakadó izzadságszagát, mikor rájött, hogy nagyon rossz nővel kezdett, mert ez harcol a saját igazáért, mégha vesztes marad is. A szűkölését, hogy a kutyáin kívül ő senki nem szereti. Akkor legszívesebben megütöttem volna. Mert nem mondta, hogy a gyereke szereti a legjobban a világon, nem mondta, hogy a szerelem az égig repítette. Annyira gyáva volt, hogy a kutyák megvásárolható szeretete mögé menekült. Ezért szeretem a macskát. Mert azt nem lehet befolyásolni, idomítani. Öntörvényű, és nem hódol be soha. Nem gyáva. Mégsem ítélkezhetem. És nem is akarok... A gyávák igaza Végül is nem itélkezhetnénk senki felett azért sem, mert nem meri megmondani amit gondol. Mert saját tapasztalat, hogy igenis van olyan ember, aki csak sodródik a mindennapokkal, nem gondol bele a tetteibe, következményeibe, mások életébe meg pláne nem. Mert egyszerűen nem mer gondolkozni, így nincs önálló véleménye. Egy kapcsolatban is mindig van egy érzelmileg erősebb, és mindegy milyen nemű, aki húzza magával a másikat. Az pedig hagyja magát, elengedi magát, és csak telnek a napok. Mert a másik úgyis megoldja.Tehát a gyávák igaza sem más, mint a bátraké. Szerintem akkor leszek felnőtt, ha igenis meg merem mondani a saját igazam, kiállok érte és nem érdekelnek a negatív visszajelzések, ha tudom, hogy nekem van igazam. Bújkálni, csókot lopni, szívet törni a legkönnyebb, utána meg a szemedbe vágni, hogy lehet, hogy mégsem volt szerelem, pedig tudod, hogy az volt. Feláll a szőr, a nem létező a hátamon és a karomon. Ha leírom, kimondom, hogy szeretlek, és nap, mint nap érezteted, hogy a szíved a tiéd, ezernyi e-mailt kapsz, telefont naponta ötször, virágot,

csokit, szerelmes csókot, vágyat keltesz, és vágyakozol, és ezt már letagadni sem tudod és nem is akarod, és szembesítenek az érzéseiddel, azon mit nem lehet vállalni? Hogy lehet a szerelmednek azt mondani, hogy nem azzal vagyok, akivel szeretnék, és hazamész, magadhoz húzod a másikat, akit ugyanúgy elaltatsz a hamis szavakkal, hazudozol mikor kiesik a szerelmed parfümje a kocsidban, mikor hazaviszed, tudod, érzed, hogy nem kapod meg amire vágysz, azt mondod a szerelmednek, hogy soha többé nem akarsz másik gyereket ettől a nőtől, közben már az a nő a szíve alatt hordja a gyermeked, élet ez? Ez a történet nem kitalált, a környezetemben történt, és én eltűnődtem, hogy milyen ember aki önmagának sem tudja megmondani mit akar az élettől, hogy vállalhat gyereket, ha tudja, hogy a szíve el fogja húzni mindenkor, hamis vágyakkal, illúziókkal veszi körül magát, látszatkapcsolatban. Anyagilag mindent megtesz, de nem tudja, nem érti, hogy ez édeskevés a mindennapokhoz. Az élethez. Közben pedig sodródik, kínlódik, tudja ez a világ nem az övé, csak itt ragadt valamikor, véletlenül, és már nincs mit tenni. Én tudom, hogy nem hagyhatod magadra a gyermeked, a gyávák igaza a látszatvilág látszatélete. Mert egy gyereknek szülők kellenek. Csak a gyerek nem buta és érzi a kínlódást, a látszatélet kínkeserveit.És nem tud tenni semmit, mindig érezni fogja a disszonanciát, a zavart, a káoszt. Egy gyereket nem lehet megvenni. Attól azért többet ér.Egy nő mindig is nehezebb sorsra jut. Neki már a gyerek az első, a második, a sokadik. Én csak tisztelni tudom azokat, akik ki mertek törni a disszonanciából és nekivágtak a saját világuknak. Én megvártam, míg a gyerekem nagy lett, és még így is félek. A dzsungel az ajtó előtt kezdődik. És sok az éhes tigris odakinnt... Végül is.. Végül is akkor is megtörténnek velünk a dolgok, ha fogalmunk sincs mi lenne a helyes lépés. Ha a tanácstalanság éberré tesz, de az érzékeid nyugalmat jeleznek. A démonok a sarokban gyülekeznek, alszanak, szájuk sarkán habos-zöld álomnyál, lecsukott szemhéjukon is átsüt a közöny és a megvetés. Sakkozod a lehetséges lépéseket és variációkat és mindegyik helytelen, vagy nem megfelelő megoldás. Nincs jó döntés, mert legbelül tudod, vagy inkább nem tudod a helyes választ. A kétbalkezes varázsló, Békés Pál mesehőse is csak azt a megoldást kapta

a varázslókönyvtől a megoldhatatlan helyzetre:- csak úgy egyszerűen zumm, bele.- Végül is, mivel tényleg fogalmam sincs a jelen helyzet megoldására, zumm bele, és becsukom a szemem, a becsapódás pedig egyre késik, késik. Dolgozom a problémán persze, foglalkoztat, rágódom, és megoldásokat keresek, és nem tudom mi a helyes, a jó, mi lenne a legmegfelelőbb. Tényleg nem jeleznek veszélyt az érzékeim, pedig a rossz dolgok előérzete savanyú ízt szokott hagyni a számban, és most semmit, de semmit nem érzek. Mintha valami azt sugallná, hogy most várni, és kivárni kell, és megoldódnak a dolgok. A láthatatlan segítséget hívom gondolatban, Iloárt, a szőkét, hátha rámutatna a helyes irányra, hogy a gyűlölködést, a viszályt elsimítsam, a rosszat jóvá tegyem, a dolgok végre és valahára a megfelelő helyükre kerüljenek, a napok csendesen follyanak, a megoldás pedig, mint egy útjelző tábla, végre felbukkanjon az óceán mélyéről, és útba igazítson... Filléres emlékeim Ültem a garázs ajtajában, lábamhoz az ide édesgetett cica simult, dorombolt, egy pillanatra elárasztott szeretetével, majd önálló életet élvén továbbállt. A nap ugyanúgy sütött, mint minden tavasszal, a virágok édes illata is ugyanolyan volt. Néztem a falon a csorba tükröt, a szerszámhalmazt, és a nagyapám árnyéka csendben mellém telepedett, és megsimogatta a szívem. Kézbe vettem egy-egy kopott szerszámot, a gépolaj szag is ismerős volt, és visszaléptem az időben és szinte sírni vágytam, de csak a szívem szorult el, és szép csendesen elöntöttek az emlékek. A garázs az több volt Aladdin minden kincsénél, titokzatos mesevilág, gyermek-létem fontos szakasza. Itt tanultam meg biciklizni, csúzlival, légpuskával lőni, a barátnőmmel itt játszottunk óraszám. Volt faragott kis konyhakredencem, ugyanolyanra festve, mint nagymamámé, hogy hová lehetett ki tudja. Itt estem hanyatt az árokba, a mai napig emlékszem rá, a csalánok közé zuhantam, betörtem a fejem. A nagyapám adta kétforintosokkal szaladtunk fagyit venni, géppel csinált jégdarabos mégis finom volt, órákat álltunk érte sorba a Viola eszpresszóban, ami szinte kocsma volt, a mai napig nem értem az eszpresszó kifejezést.Védett környezetben éltem, burokban, nem is tudtam mi a külvilág. A nagyszüleim szeretete beborított, de nem fojtott meg. Kamaszként azért is menekültem, mert nem akartam anyám

haragját rájuk zúdítani, nem akartam, hogy őket bántsa, inkább kerültem őket évekig. Maguktól érzett természetességgel fogadtak vissza maguk közé, terhesen, férjjel, később kisgyerekkel, a fiam a nagymamám ölében ugyanúgy biztonságra lelt, mint valamikor én magam is. Soha nem tudtam viszonozni, de soha nem is vártak érte hálát. Ültem a ragyogó napsütésben a garázs előtt, és szinte vártam, hogy a hátam mögül a nagyapám előlépjen és valami rozsdás vasdarabból alkosson valamit. Aztán megsimogattam a csorba tükröt és magamba szívtam a gépolaj szagát, hogy egy pillanatra a régi legyen minden, és ha nyugtot keres a szívem a gépolajszag megnyugtató nagyapa-varázsa mellettem legyen. A bohóc, a trapéztáncos meg az alvó oroszlán A bohóc, és a trapéztáncos álltak és álltak, töprengőn nézték az alvó oroszlánt, akinek a nyelve is kilógott, a sörényén álomnyál folydogált, békésen az igazak álmát aludta. A bohóc az életben is bohóc volt. Külseje tette azzá, amit már megszokott, és nem is akart, meg talán nem is tudott volna rajta változtatni. Egyik szeme kék, a másik zöld volt, a kék örökkön mosolygott, a zöld álmodón, szomorún bámult. Haja vidám kócos-vöröses-szőke, arcán maroknyi vidám szeplő. Kisfiúsan játékos természete vitte a cirkuszosok közé, és itt hivatására lelt. Még festékre sem volt szüksége, hozta a bohóc tragikusan megejtő vidámságát a porondon így is. A trapéztáncos korunk férfia jelzővel illetett. Magas, szőke haja a legutolsó divat szerint, széles vállán ugráltak az izmok, és olyan feromon -csíkot húzott maga után, hogy a lányok kérés és szó nélkül a nyomába eredtek, ettől mindig zavarba jött, mert nem tudta minek köszönheti a rajongást. Nem volt hiú, a tükör csak visszaigazolásra szolgált, hogy nincs rendetlenül öltözve. Eredeti foglalkoására nézve informatikus, de mivel ezen szakmával folyót lehetett volna rekeszteni, így váltott. Amúgy is vonzotta a levegő és a veszély világa, így ő is magára lelt. - Szerintem ne ébreszd fel az alvó oroszlánt- intett a bohóc, és próbálta elvonszolni barátját a ketrectől. A trapézos elbűvölten nézte az állatot, hatalmas karmait, lágy sörényét. Szerette volna megölelni és megsimogatni, mert olyan védtelennek látszott. - Tudod, ez most pontosan olyan, mint a női szív- folytatta a bohóc tovább- ha békén hagyod, nem bántod meg, nem alázod meg,

nem taposol rá, akkor a kezedbe simul, önként, dalolva neked adja magát, semmit nem kér, de mindenét odaadja, ragyogása rád is vetül, fényt kapsz és lángolsz magad is. Soha ne bánts meg a nők szívét, mert eleven oroszlánokká válnak, és eszeveszett tombolásuk nem néz semmit, fájdalmuk nem csillapul, és követelik az összetört szívük. Ezért is ne hazudj szerelmet nőnek, mert előbb-utóbb oroszlánná válik, és oroszlánként tép szét téged. - A trapézos továbbra is hallgatott, fejét lehajtotta és az apró, szőke lányra gondolt, akivel pontosan úgy bánt, mint bohóc barátja mondotta, csendben fájni kezdett a szíve, pontosan úgy ahogy a lányé, nem, nem a lány akarta így, csak minthogy minden rossz visszaszáll, ő is átélte a fájdalmat, és a szenvedést, és tudta ez ellen nem tehet semmit. Az oroszlánt nézte, a hatalmas mancsokat, a busa sörényt, az álomnyálat. Átölelte barátja vállát, bólintott és elballagtak a ketrec mellől. Az oroszlán pedig csenben álmodta tovább puha álmát. Régi korok istenei Vajon a régi korok ismert nevű és ismeretlen istenei és istennői mit tesznek most? Sértődötten duzzognak talán egy-egy üres és kihalt kisbolygón, és közben vágyakozva nézik a földet, hátha eszükbe jutnak még a gyarló embereknek? Vagy netán a pusztuló romos templomaik árnyékában ülnek, sóhajtoznak és megütközve nézik, ahogy egy-egy templomot át és átneveznek az újabb, divatosabb isteneknek? Nézik ahogy a kereszt a félholdat váltja, és fordítva és így tovább? Vagy esetleg vad képzelgéssel végigsuhannak az égen és elátkozzák az embereket, akik rútul elfeledkeztek róluk? Vagy istenségük teljes tudatában továbbra is kormányoznak bennnünket, csak már mi, emberek feledkeztünk meg hatalmukról? Hová tűntél Pallasz Athéné, aki egész várost hatalmad alá vontál és egykedvűen szemlélted néped pusztulását és átváltozását? Hová lettél Ámor, mindenható és életeket adó, reményt és csalfaságot keltő szerelemisten? Aki apró puttóként szeretett legjobban megjelenni, tudván tudva, hogy egy gyermekre nem haragszik a felnőtt, bármit tesz is? Hová lettek letűnt, nevesincs népek névtelen istenei, akik osztották az életet, a reményt, a sikert, a bánatot, a szerelmet, uralkodtak népek, városok, országok fölött? Mind-mind megvannak valahol, csak mi emberek változtunk énközpontúvá, és a természettől távollevővé, a szívünk és életünk fölött az újabb istenek

uralkodnak: úgymint pénz és hatalom istenei, letaposás, megalázás ördögei, hazugság és gyávaság gyarló urai.Maradjon a szívünk tiszta, és hátha mindeme rossz szellemek elkerülnék a házunk táját, és puha derűvel vonnák be csendes, békés, szelíd hétköznapjainkat. A tavasz Nézem az erkély alatti hatalmas, terebélyes fát, hogyan öltözik levélpompába, napról-napra niövesztgetve levélkéit, barnából halványzöldre válva, hogyan tünteti el az urbanizált gerlepár három és fél szál ágból rakott fészek-tákolmányát, mert biztonságos fészeknek semmiképp sem lehet nevezni. Egyébként Tavasz-anyó idei szín- kedveltje valószínűleg a sárga, vagy a pitypangok döntöttek egyöntetűen úgy, hogy minden mezőn átveszik az irányítást, mert soha ennyi sárga pitypangot, mint ezen a tavasszal, még sosem láttam, minden talpalatnyi helyen sárgállnak, a játszótereken éppúgy, mint a mezőkön, hogy majd egyszerre válljanak bolyhos-fejű kis ejtőernyőkké. Ha már feküdtél növekedő búzamezőn, most tudod miről beszélek: a zöldbe olvadni maga a természet, búzává válok magam is, részem lesz a föld, része lesz minden sejtem és minden porcikám, hallom a hangyák szorgos suttogását, értem a szél szavát, simogatását, a felhők játszi kedvét, feloldódom, felhővé és széllé válok, majd hirtelen újra serkenő búzamező leszek, és minden porcikám az élet minden újjongását a világba susogja, a pacsirtaszó is én leszek, a színek, fények és árnyékok furcsa játékában pedig lelkem is helyreáll, szívem csitul, együtt élek és lélegzem a föld ritmusával, nincs kishitűség, nincs keserűség, nincs féltékenység, bevonzott és bevonzatlan rossz tulajdonságok, csak a letisztult érzések, észlelések, kinyílt lélekkel hangolódom belső hangjaimra, hogy mindinkább tudjam miért is létezem... Nyár Nyár sudár, barna, karcsú, ifjú, bronzbarna bőr, nefelejcskék ártatlan szem, hosszú aranyszőke hajkorona, feltekert narancsszín tunika, mely napkeltekor a kívánt árnyalatra festhető, épp az aktuális lélekállapotnak megfelelőn. Észrevétlen végigjárta birodalmát, kinyújtotta hosszú narancsujját, végigsimított a búzamezőn, minden nappal egyre érettebbé varázsolván, megtárgyalta a fecskepárral az aktuális napi helyzetet,

tanácsot hallgatott meg, amire csak bólintott, de be nem tartott, vigyázva elhessentett néhány viharfelhőt, kinyújtózott, minden napkarját a lehető legmesszebbre nyújtotta, élvezte a ragyogást. Napokig ragyogott, hetekig, nem engedett egyetlen esőfelhőcskét sem maga elé, így szép lassan a ragyogásból ájulat lett, döbbenten fedezett fel egy ájult gólyát egy kiszáradt tó mellett, kezébe vette, elvitte egy patakocskához, megitatta, és szép csendesen intett a sarokba húzódott esőfelhőknek, hogy jótékonyan megöntözzék a földeket, szivárványt húzott a város fölé, és büszkén zsebelte be a gyermekek ámulatát, mert Nyár büszke, sudár, melegszívű, érző férfiember, aki mindenkire és mindenre vigyáz, örömöt és jókedvet szór a szívekbe, a csillagok is másképpen hunyorognak nyáréjeken, mikor az ájult meleg után a Tejútra felnézve egy-egy, vagy egy bizonyos nyár éjen meglátod sorsod a csillagokba írva, persze, ha kellőképp nyitva a lelked, szárnyal a szíved, és megfelelően beavatott vagy Nyár úrfi minden titkába.... Via Mala Via Mala...sokadszor olvasom Knittel könyvét, mindig nyugtalanságot, zavart kelt. Olvastam róla kritikát, hogy finoman szólva nem irodalmi, meg geil, és hasonlók, nekem pl. nagyon tetszik... talán mert a saját Via Malám jut róla eszembe minduntalan, a saját utam, sorsom tükröződik vissza, és ha lecsukom a szemem igenis hallom az Yzolla dübörgését,mintha az évek peregnének, és mivel mindjárt újjólag megszületek, az évek pergését nem homokszemcsék apró morajlásával mérem, hanem egy hatalmas vízesés dübörgő morajával, istenem, megint eltelt egy év, és a barátnőm jut eszembe, akit a sors már elsodort mellőlem, hogy a születésnapján felköszöntve így köszönt vissza: -minek örüljek, hogy megint eltelt egy év?- először mély pesszimizmust éreztem, aztán beláttam igaza van. A nagyszüleim is a magától értetődő természetességgel pergették a napokat, számolták az éjeket, tudván tudva, hogy lépteik a Földön kiszámítottak. Igen, újból eltlet egy év, a fiam nagykorú lett, vonszolja maga után csodaszép barátnőjét, aki mit ád isten lelkileg tök olyan, mint anno én ennyi idős koromban, ugyanaz a határozatlanság, lelki bizonytalanság, zavaros szülői háttér, és megpróbálok néha segíteni, nem rámenősen persze, csak ahogyan egy félig ember, félig még kamasznak lehet... végtelen türelemmel, mert a

szülő úgyis hülye, hagy beszéljen kb. kettő percig aztán duguljon el, mert majd mi úgyis jobban tudjuk... végül is, ezen minden szülő átmegy, hogy retaldáltnak tartja saját szeme fénye, de ha baj van, akkor visszakérdez, hogy ezt miért nem mondtad... és ilyenkor legszivesebben bevennék egy marék nyugtatót, még szerencse, hogy ilyen nincs minálunk házi raktáron, és felveszem legszebb mosolyom és angyali, végtelen türelemmel, halkan, vigyázva mondom:- mondtam, kisfiam, csak nem figyeltél rám...-Hát igen, a nyár meghozta a tomboló meleget, azon hőséget, amit csak a nyári születésűek képesek élvezni igazán, gyilkos hőség, ugyanannyi áldozatot követel, mint a jegesen tomboló tél, de mégiscsak nyár van, varázsos, tomboló, és születésnapot hozó, és nem engedem semmilyen lélekölő robothétköznapnak, hogy elvegye a mosolyom, a kedvem, a szívderűm, a nyugalmam, a csodáim...énmagam.. Ismerős érzések A homlokomon a közepén, pontosan, néha mikor még elvarázsoltabb vagyok még a szokásos áldott, esetleg áldatlan saját magamhoz képest is, felizzik valami, valami ismerős bizsergés, érzés, érzet, hullámokban tör rám, bármit is csináljak éppen. Némelykor csak elringat, sokszor viszont éberré tesz, minden jelre figyelmeztet. A gyerekkori félelmeim veszem sorra, nem tudom honnan hozzuk, hoztam azt az ősi rettegést, ami elkapott, elkap néha: sötéttől, villámtól, vihartól egyenként féltem, ma már elbűvölten nézem a villámok vakító fényét, várom a csattanást, a mélyről, szinte belőlem is jövő dübörgést. A Tiszán, sátorban eltöltött nyári viharok után, ahol a rettegéstől egy percre sem tudtam lehunyni szemem, nem, nem attól féltem, hogy meghalok, hanem, hogy ennyire kicsi vagyok, miközben a családom a legmélyebb, igaz-álmát aludta. Féltem a félelemtől. Éveken át a tetteimtől, a szeretőktől, mert önmagam sem szerettem, sem azt ki igazán közel állt, s legkönnyebb volt tőle rettegnem, nevet adtam belső félelemeimnek, a fémes íznek, a szívet marokra fogó jeges iszonytanak, a szemembe költözött rettegésnek. Most már tudom ezt is csak a mérhetetlen, mindenen átívelő, semmivel nem törődő szeretet oldotta, oldhatta csak fel, s a mai napig és mind tovább igazán hálás lehetek érette, hogy a szívem mindezt felismerte, s beengedte a szeretetet, hogy viszont szerethessek.

Elindultam forrófejűn számosszor, hogy már most én megmutatom: mindenkor ólmos fáradtság vett erő rajtam, egy pohár vizet sem tudtam felemelni, a lelkem pedig a szép emlékeket sodorta felém. Tényleg, sokszor akartam egyedül élni, és mindig beteg lettem, annyira legyengültem, hogy megmozdulni sem bírtam, vascsizmák kerültek lábaimra, acélgolyók szívemre, s az önvizsgálat és beszélgetés után a megbocsájtás kék hullámain lebegve megnyugodtam, ellazultam, a béklyók lekerültek, a szívemet elengedték a vasabroncsok, a szemem álmodó-kékké vált újból, s köszönöm Iloárnak, az angyalomnak, hogy soha-soha nem engedi egy perre sem elfelejteni mennyire kicsiny is vagyok valójában, és mindenkor megmutatja, ha én is akarom persze, hogy ki az ki tényleg velem és nem ellenem van, talán.... Nappali álmok Ha a különös bizsergés végigfut rajtam, már tudom, mindegy térben és időben hol helyezkedem el, elindulnak a nappali álmok: kusza emlékdarabkák keveredve vágyakkal, reményekkel, jó és rossz kívánságokkal, átkokkal és jókívánságokkal. Teljesen mindegy ilykor, hogy utazom-e, dolgozom-e, a tévével bámultatom magam, közben könyvet fogok a kezemben, de a tartalmáról fogalmam sincs. Folynak a képek, megnyugtatóak, ingerlőek, felkavaróak, sejtelmesek, szerelmesek, vágyat fakasztóak, izzasztón erotikusak. Föl- fölvillanó álomemlék darabkák, kerestem értelmezésüket, aztán rájöttem, mindenki másképp magyarázza, és magam kell rájöjjek jelentésükre. Álltam a viharral szemben, nem érezve a jeges áradatot, tartottam az ablakot, és biztattam a fiam, ne féljen, bár életben ez sokszor volt fordítva, szültem fájdalom nélkül sokszor, nem emlékszem a babákra, csak a szülés misztikumára, ültem kocsiban az út egyre keskenyedett, és a szakadék szélén ami árokká szelidült a halott oroszlánok farral kifelé feküdtek a faládákban, mellettük kedvencem a zsiráf feküdt, szánalomra méltón, kiterítve. Repültem számosszor simán lebegve, suhanva, zuhanva, a zuhanás mindennemű rémülete nélkül, futottam lélek- és szívszakadva valami elől, aminek nem volt arca, teste, csak a megtestesült iszonyat loholt a nyomomban, és mivel nem ismertem, csak a félelemtől félhettem igazán, a félálmok zavaros ködéből csak a madárcsicsergés erősödése ébresztett rá, hogy valóban

fölébredtem.Édesbús szerelmi álmok, zavarba ejtően testet öltően, csókot, ölelést érezvén, magam kell felébresztenem magam, arc nélküli férfiak, ki tudja hol melyik életemből, a múlt ködéből, vagy a jövőből ismertek rám, lezáratlan kapcsolatok, amik visszakísértenek majd valahonnan, valahol, és lehet, hogy csak a kaput átlépve ismerjük fel egymást. Néha azért megnyugtatóak is a nappali álmaim, nincs szükségem külső segítségre, hogy kilépjek a zűrzavarból, képek, filmek, zenék, könyvek csak segítenek, általuk több és talán jobb leszek, ha a napi rutin fásulttá tesz, és a gyémántszín- szívkönnyek megkönnyebbítik lelkem, a sivatagra gondolok, lefekszem a gondolat-homokra, az ujjaim belemerítem, pergetem a sivatagi szél pedig megnyugtatja csapongó lelkem... Újból Ma döbbentem rá, hogy újból lassan születésnapom lesz. A napok rohanásában, a hetek számolásában, a hónapok futtában újra nyár lesz, a tavasz már a szívembe költözött, kiegyensúlyozottá tett, lelassított lelkileg, a hétköznapok minden hajnali napfelkeltéje a csodákat, az aprókat még közelebb hozta. A csodavárás megmaradt, a szív dobbanásaiban a remény viszi tovább, minden nap úgy fekszem, és minden hajnalban úgy ébredek, hogy tudom, valami nagy dolog készülődik. a káosz, amit magamban és körülöttem teremtettem elsimult, a várakozás izgalma megmaradt. És a csöndben, amit szintén én teremtettem magam köré a megmagyarázhatatlan dolgok közé szép csendesen betelepszik a bizonyság. Vannak dolgok amik erősebbek nálunk. Vannak napok, amikor az igazságtalanság, és kudarcok ellen lázadok. Vannak napok, mikor belenyugszom, számolok lassan, nagyokat sóhajtok és kifújáskor kiengedek magamból minden feszültséget. Vannak napok mikor nem sikerül. Tisztán érzem, hogy visszaszámolok. A jelen helyzet, a munkám is csak tőlem függ. és tisztán tudom, érzem, hogy változni fog, mert így akarom. A megfelelő hely és idő is fontos. A forrófejűségem is le kellene néha küzdenem, de vannak napok mikor képtelen vagyok. Sokszor még mindig nem tudom helyes és való-e amit épp teszek, hogy kimondok mindent, vagy épp hallgatni kellene. Mindenkor lesznek helyzetek, emberek, amik erősebbek nálunk. És még mindenkor teljesült minden, amire tiszta szívvel

vágytam. És nem tudom leírható-e, de valahogy mindenki, aki csak ártott nekem valamilyen szinten idézőjelbe téve meglakolt, minthogy én is hordom a koloncaim minden gonoszságomnak. Hagytam az időnek, a szívemnek, az angyaloknak, az eleve elrendelésnek, hogy tegye, mit tennem kell. És az idő, a szívem, az angyalok, az eleve elrendelés mind azt súgják jól döntöttem. És most szinte mindegy, hogy hagytam magam sodródni,és hagyni, hogy egy lélekben, szívben és jóságban, jellemben erősebb ember, aki a férjem vigyen magával. Vagy meggyóntam magamnak, és a szívem súgta mit kell tennem. Közeledvén egy újabb születésnap, csak megköszönhetem a férjemnek, a fiamnak, az angyaloknak, hogy néha megsúgják a helyes utat, és nem hagynak, hogy forrófejjel, bután nekimenjek minden falnak, ami csak az utamba áll... Úton Három hét szabadság, innen, visszanézve, már nem sok. Bevallom először Svédországba szerettem volna eljutni, aztán Angliába, majd már mindegy volt, csak induljunk. A kamionos élet külön formája az életvitelnek, nem és nem tudnám megszokni. Kezdenek leülepedni az emlékek, a kavarodás képekké és szavakká áll össze, talán ki tudom írni magamból, talán nem... Párizs... pontosan egy hete álltam a Szajna- parton néztem az ezüst-szín hullámfodrokat ahogy a szél a nappal ölelkezett a folyó felszínén, a középső pilléren kőkatona állt, szigorúan vigyázta a partot, a hajléktalanok sátrait nézte tűnődőn a híd alatt, a kőkorláton végighútam ujjaim, hogy a meleg kő-érintés belémívódjon, megilletődem, szárnyaltam és lebegtem, a tömeg hullámzása, morajlása elringatott, Párizs rögtön befogadott, titkaiba avatott, átjárt, hogy mindenkkor visszavágyjak az aranyló vakításba, végigjártunk amit lehetett, a torony alatt a hatalmasságoknak kijáró vegyes tisztelettel ámultam, selyemkendőt kaptam a férjemtől, a nyakamba simult, mintha mindég is viseltem volna, jól áll a kalaphoz, simult hozzám a férjem, igen, köszönöm, Párizsba nem lehet kalap nélkül jönni, a varázs tart még most is, semmi nem törte, a géppisztollyal büszkén sétáló katonák, a rohamrendőrök, és a nyalka biciklis rendőrök sem tudták a varázs- hangulatot elvenni, a jóképű biciklis rendőr után engedelmesen baktatott egy megbilincselt fiatalember, szabadulni sem próbált. Lesétáltam a Szajna partra, a víz illatos volt, türkizzöld, meleg, a

tenyerembe vettem, selyemként csordult ujjaim közül, a lakóhajókat bámultam, milyen csoda lehet egy párizsi nyüzsgő, szédítő hajnalra ébredni, érezni, ahogy a város minden lüktetése a szívemben dübörög, a bolhapiacon a Kis herceg francia kiadását lapozgattam, vízköpő képeket válogattam, az árus meleg mosollyal, pergő olaszsággal köszönte meg, Signorának nézett, nevetett rám a férjem, biztos a kalap miatt, a hűs fák árnyékában a Concorde-téren annyira picikének éreztem magam, sétáltunk, a Louvre előtt a csodazöld pázsiton gyerekek futkároztak, fiatal nő aludt, álomnyál csordul szája sarkából, kerestem magam, otthon voltam, a Szent Mihály úton állva Párizs felkapott, mindent tudtam és éreztem, mindent, ami a versekből, könyvekből árad, a Notre Dame egyik vízköpő szönye lustán rámnézett, kacsintott, a vaskapu cirádáit végigkövettem, a magasztos félhomályban, a templomi kórus szívbe markolón énekelt, ismeretlen szentek bólogattak, szarkofágok, üvegablakok mellett Qasimodót kerestem, Jean D'arc gyönyörű, imára kulcsolt kézzel néz a messzi múltba, meghajtottam magam, leültünk mert ennyi csodát már csak szívcsordulva tudtunk tovább nézni, Párizs a részünkké vált, mindig mindenkor velünk lesz, hogy mindig mindenkor visszavágyjunk.... Ciklusok Mikor a görcs már szinte a föld alá húz, a méhem mintha kiszakadna, a sírógörcs is szintén kerülget, az idegeim pattanásig húzva, a legkisebb vélt sérelemre is robbanok, az elektromos szikrák pattognak körülöttem, és már magam sem bírom magam, nincs különösebb baj, csak a nőiségem jelez megint, eltelt X-nap, és megújhodok újból és újból, a velejáró ezer meg egy apró jellel együtt. Anyám nézte így a brandy-s üveget, mint most én, és igen ittam is belőle, hogy ellazuljak, gyógyszerfóbiám van, inkább alkohollal mérgezem magam, már nem hiszek a gyógyszerekben, hiszen nem sikerült örökre elaludnom tőlük, emlékszem az ébredésre: a rácsos ágyra, az örökre bezárt betegekre, akik leplezetlen kíváncsisággal, egy gyermek örömével nézték, ahogy életre kelek megint, dühöt éreztem, csalódást, nem akartam a kínlódást, elhatároztam, és meg is tartottam, ide soha, de soha nem kerülök többé, megszegtem mégis valahogy, mert a Nagyapám is ide zárták, szinte ugyanabba a szobába, állt a folyosón, megismert, szeme felragyogott,a

mentőautókat nézte az ablak alatt, hátha ismeri akit hoztak, Nagyapa, hiányzol nagyon, segíthetnél egy kicsit valahogy, ...\"ez nem ház, amiben élek, hanem lelkiállapot.\"-írja Békés Pál a Lakótelepi mítoszok című könyvében, és ugyanúgy érzek magam is, biztosan a hormonok, Erzsike barátném, aki kigyógyította magát a rákból végre, mert megtanulta szeretni önmagát, és nem hibáztatni semmiért, mondta, hogy hiába nincs havi vérzése, mert azt ugye a kemoterápia és a sugárkezelés sikeresen elintézte, a hormonok ugyanúgy kínozzák, fáj a hasa, stb,innom kéne még egy kortyot, de az már csak a gondolataimnak szólna, és megfogadtam, hogy... megfogadtam, hogy csak a szépre és jóra emlékszem, és látom, ahogy Szabó Magda kézenfogja Maruqezt, és jót vihognak rajtam, mert ők már tudják, hisz leírták, Szabó Magda a Katalin utca regényében: \"... akkor már mindannyian tudták, hogy élők és holtak között a különbség kvalitatív csupán, s csak egyetlen ember jut mindenkinek, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában...\" és Marquez is: \" Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.\"... én képtelen vagyok így leírni, az én gondolataim csak kuszán kavarognak, gondolat-foszlányokat tudok rögzíteni csupán, és mantraként ismétlem a kedvenc, a sok közül az egyik kedvenc, Békés Pál a Kétbalkezes varázsló Fizthuber Dongó elrontott varázsigéjét, aki természetesen egy lehetetlen helyre, vagyis egy lakótelepre került, mint képzett varázsló: vagyis, hogy: -Kecskebéka, arkangyal, puszilkodj a varanggyal, puffad, fortyog, serceg, s nő, s lesz belőle hercegnő, kvaccs... és ugye a kvaccs volt a lényeg, amit Dongó minduntalan elfelejtett, és büntetésből a lakótelepre került, még a Nagy Rododendron, a fővarázsló sem védhette ki ezen csapást, tehát ügyelve, hogy a mantra végén mindenkor kvaccs legyen... és remélem a ciklusaim is lenyugszanak, és híven a fogadalmaimhoz sokat nevetek, mosolyom szívből és nem kínból fakad, és nagyon várom már a kalandot, a nagy utazást, hogy megismerhessek új tájakat, embereket, talán Szindbád is ilyen izgalommal várta minden utazását, hiszen ő sem tudta, hová veti a jó, avagy rossz sorsa.... A víz alól

Mintha a mélységek mélységéből bukkantam volna föl, annyira másnak érzem magam. Az évekig saját magamba táplált félelmek, szorongások, negatív gondolatok mintha a víz alatt maradtak volna, napról-napra egyre derűsebben nézem magam, most jutottam el arra, amit a parapszichológus egy éve írt nekem, hogy meg kell tanulni elfogadni a dolgokat, és nem beletörődni adott helyzetbe. Mindenkor későn érő típus vagyok, nőként is most majdnem negyven évesen ( 37!) érzem igazán jól magam. Nincs bennem félelem, megtanultam szeretni, szeretve lenni, hagyni, hogy szeressenek, ne a gonoszságokat kivetíteni, hanem csendes izzással ragyogni, mint csillag, amelynek fénye millió éveket utazik, hogy megnyugtató villogása elkísérjen utamon. Meg kellett tanulnom elfogadnom magam, mert így tudom elfogadni akit mellém rendeltek. Elfogadtam, újból megszerettem, és csendesen adok hálát az angyaloknak, hogy időben észrevetették velem, hogy látni is illenék megtanulni, nemcsak nézni. Önhibáim nem és nem lettek kisebbek, nem tűntek el, vak forrófejűségem, és odamondásom megmaradt, de én ilyen vagyok és nem tudok másmilyen lenni, sajnos a birkatürelem csak időnként jellemző rám. De akkor a végletekig. Annyira más lett az egész, hogy a maró félelem elmaradt mellettem, és a tiszta lebegés maradt, mintha tényleg mázsás súlyokat dobtam volna le, pedig ezeket is én ragasztottam magamra, és csakis én vethettem le, hosszú-hosszú út végére értem, már a bizsergés is folyamatos, a változás szele, amit igenis megérzek, mikor, hogy, még nem tudom, csak a tiszta várakozás lebeg bennem, a Változás, ami teljesen más lesz, mint eddig. És ez jó, reményt ad, hitet, bizalmat, erőt, életet... Biztosan Biztosan voltam már ugyanígy, ha valami nem és nem úgy ment ahogyan elképzeltem. Önfejűségem és makacsságom visz előre ilykor, és a végeredményt látva elkedvtelenedtem, a rengeteg belefektetett energia, erő, szorgalom, lám mit sem ér, mert nem ilyennek képzeletem. Fantáziával pótlom ilyenkor, szépre és vidámra gondolok, a hurráoptimizmusra, amely teljesen jellemző rám. Például amikor hónapokon át tervezgettük mire költjük az esetlegesen megnyert ötöslottó rengeteg pénzét, azon mellékestől egy az egyben elfeledkezve, hogy egyikünk sem vett lottót, mert elvileg nem hiszünk benne, de attól

gondolatban előre elkölthettük a nyereményt. Nézzük: először is traktort fogunk venni, a legmárkásabbat, egyénire tervezve, aranymetál színben, hatalmas ezüst-felnikkel. Minthogy másnak ez még talán nem jutott eszébe.És természetesen piszok drága, mégis ezt látjuk úton és félen. Felturbóztatjuk és azzal közlekedünk. De minthogy már a Hősök teréről is kitiltották eme közlekedési csodaművet mást találtunk ki. A kamiont. Egy 500-as fekete Scania meg is tenné, repít mint a szél. És különben is a platóra felfér egy egész ház, láttam, megcsodáltam, nagyon tetszett. De ezzel is macerás a parkolás például Párizsban, ahol szinte csak Fiat 500 méretű kisautók járnak. Franciaországban láttam meg és ha tényleg egyszer megnyerem az ötös lottót, vagy a hatost, vagy bármelyiket ilyet fogunk venni. Nos, a régi szép szocialista időkben volt ugye a szép Mercedes és az utánfutóként működő lakókocsi. Mára megfordult a helyzet. Lakóautók vannak szinte busz méretűek, és utána kötve kiscsikóként ugrándozik a városi kisautó, bevásárláshoz. Az elsőknék még naivan azt hittük lerobbant a kicskocsi, de már a sokadiknál feltűnt, hogy mégsem. Szóval a legszuperebb egy Concorde busz volt, hiper és szupermodern, jobbkormányos, természetesen, és mögötte egy kisautó. Szóval ha nagy leszek és minden állatmenhelyt és szegényszállást feltöltöttem pénzzel, igenis egy ilyen szuper lakóbuszt veszünk és járjuk a világot ezerrel. Addig marad kényszerpályaként a kamionozás a férjemnek, nekem a bicikli, meg a gyaloglást. Bár én mindkettőt szeretem... Tényleg... Egyébként tényleg úgy van, hogy csak azt nem vesszük észre, ami a szemünk előtt van, és nyilvánvaló. Keresgettem, kutatgattam, hajszoltam, űztem valamit, aminek nevet nem tudtam adni, hibáztattam, okoltam, bűnöst kerestem, kárhoztattam magam, és csak a kezem kellett kinyújtanom, és máris rámtalált. A keresett lelki béke, kiegyensúlyozottság, ragyogás és ragyogtatás. Persze, mondom, itt volt a szemem előtt, csak nem és nem akartam észrevenni. És igen, a közhely újólag rám is igaz, a nő akkor csalja meg, még csak lélekszinten is a férjét, ha nem érzi, hogy szeretik. És a férj akkor megy el, ha feleslegesnek érzi magát. Nos, a legtöbb esetben csak a kezünket kellene kinyújtanunk az ágy másik feléig és nem tovább. Majd húsz év

távlatából is újból érzem a ragyogtatást, és igen ragyogog, villogok, szárnyalok, mosolygok. Kevesebbet írok, mert a csak a fájdalom húzta ki a betűket belőlem, a nyugalomnak már nincs szüksége szenvedésre. A kisimult lélek nem háborog, tudomásul veszi a szenvedést, mintegy helyretéve önmagát. Jó így. A szeretet, és szeretve levés, és viszontszeretés védőhálóként borul rám, szigetel a magánytól, nincs hiábavalóság. A céltalan lebegés is megszünt. A célzott lebegés maradt leginkább. A kört már magam húzom, és magam döntök nagyságáról. És nem félek, hogy elmúlik, mert valami másnak adja majd át helyét, hogy tanuljak, továbblépjek, erőt kapjak, erőt adjak. És csak így tovább... A kistündér Mesebeli Alpok, hóhatár, mégis tomboló nyár. Mesebeli, békebeli osztrák kisváros, szűk kis utcácskák, gondosan megőrzött régi házak, nyugalom, rend, kézzelfogható béke. Városszélen gyár, kopott sínpár rejtelmesen kanyargózik közepébe, majd meghökkentő módon végeszakad, ide vonat már rég nem jár, kamionok próbálják a 16 méteres pótkocsit betornászni a szűk udvarra. Gyár mellett vízesés, több tízméteres, felette viadukt árnyéka vetül. A Salzach folyó vidám, türkizzöld vize ugrándozik a köveken, játékosan dobálja magát, méteres sziklagörgetegeket kerülget. Gyár végét a vízesés határolja, le lehet mászni a mohos kövek közé, az apró vízcsepp-eső kíméletlenül tönkreteszi a frizurát, sebaj, a látvány mindenért kárpótol. Nyakatekert magasságban a vízesés mellett párhuzamban vaslépcsők, megmászáshoz, leeséshez, kívánalom szerint. A tündérkét szinte nem is lehet észrevenni, csak ha kellően kiélezett érzékszervekkel, mesére fogható szellemmel találkozik, csak akkor mutatja meg apróságát, türkizzöld szeme vidáman villan, borostyán hajfonata repül, ahogy ugrándozik vígan a köveken. A hegyi emberek nem bántják, megszokták, vigyázzák, ahogy a tündérke vigyázza a vízesést, az álmos kisváros minden csodáját, szívbemarkoló nyugalmát, mosolygó embereit, csodaházait. Ha megszeret, neked is elárulja nevét, apró türkizzöld szemében pedig megtalálod a tündécskék titkait... Ki mondja meg?

Sokszor eltűnődtem már, mivel érdekel, mások vajon hogyan dolgozzák fel életük válságos pillanatait, és mivel csak a sajátjukat élik meg világrengetőként, és talán ez a helyes, mert hiába van mellettem valaki nem látom a titkos gondolatait, nem érzem érzéseit, néha ritka pillanatokban mikor egyként dobban szívünk és egyet gondolunk és érzünk, talán akkor sejtelmem lehet róla milyen is legbelül, nos minthogy a férjem majdnem húsz éve próbálja a legkülönfélébb eszközökkel megmutatni nekem mit is vétettem ellene, és mit is tettem érte, vele, és csodálkozva veszi tudomásul, hogy fogalmam sincs mit is beszél, csak nézek ilyenkor bután, összezárt makacs ajkakkal, elszántan, amitől szó szerint az őrjöngés kapja el, már lassan megszokom a megszokhatatlant, már nem rezzenek meg a kiabálásra, mert tudom, hogy ő csak így képes levezetni a feszültséget, és már nem találok kivetnivalót sem benne, hiszen mindenki úgy dolgozza fel a stresszt, ahogy csak tudja, én utálom a kiabálást, birkatürelmem mégis elhagy sokszor és keményen kimondom bárkinek az adott pillanathoz tartozó gondolatot, nem érdekelve mi is történik aztán, mégis sokan nem értenek meg, így hát mosolygok angyalian és néha ha a stressz, a hormonok, az egyedüllét rám tör dühösen sírni próbálok, de belül érzem, hogy fölösleges, de nekem ez a levezetés módja, van aki italba menekül, nekem ez sem megy, az alkohol még szókimondóbbá, és feszültebbé tesz, nem lazít, nem bátorít, nem suttogja hamis igéreteit, csak még élesebbé teszi a vonásokat, és még elviselhetetlenebbé magam, szóval nekem nem való, a pohár sört inkább a szomjúság ellen iszom néha, aranyként csillog, aranyként csúszik le torkomon, ellazít, véremmé válik. A tükröt nézem újból, és ez is feldühít, mert megint nem látok mögé, legszívesebben darabokra zúznám, aztán felsejlik, hogy megint a hormonok, a havi ciklus miatt vagyok tök idegzsába, és hagynom kellene, hogy ez is átviharzon rajtam, hogy újból kisimult lehessek, mi lenne a jó, istenem, valamelyik, valaki már megmondhatná végre, hogy jó úton járok-e, jó helyen vagyok-e, de minthogy a választ ösztönösen érzem, dühömben megint csak valami igazán rosszat tennék, nem is tudom, annyira igyekszem néha jó lenni, hogy attól leszek igazán rossz, anyám jut eszembe, mikor részegen és üvöltve járta a bányásztelepülés utcáit, rám pedig szinte ujjal mutogattak, ott megy a bolond Eta lánya, és hiába is próbáltam a lelkére beszélni, a végletekig önző volt, és a maradék hitét és önbecsülését is neki adta az olcsó

vermutos üvegeknek, senki és semmi nem számított már, csak az alkohol adta szabadság. Annyira menekülni akartam onnnét, és jött a szabadság képében a férjem, aki igazán olyannak szeretett ami vagyok, vagy talán ami voltam, formálható, képlékeny, naiv, butuska, de mégis olvasott kislány, tizennyolc éves voltam és terhes, felvállalt, elvállalt, ő már akkor is tudta tettei helyességét, én a mai napig nem mindig. Utáltam a sajnálatot, szánalmat, hiába mondogattam az sosem visz előre, meg sem hallgatott. Szemét voltam vele, valóban, nem adtam meg neki a feltétlen, mindenen átható szeretetet, odavágtam, majd ha megöregszik, megnyugszik, a napokban emlegette is, hogy igazam volt, az évek hozzák a belenyugvást, az elfogadást, a megszokás békés nyugalmát, a szeretetre való képességet, a titkok elfogadását, a megbocsájtást, a tiszteletet, törödést, amit az ifjúkori vakság nem ad meg, azt meghozza a középkor arany ragyogása, a szelídség. Talán máskor, máshol jobban sikerül, harcolni, csatázni a hétköznapokkal még mindig jobb, mint belesüllyedni a szürkeségbe, a ködbe, a reményvesztettségbe. Talán. Ragadós mézhullám Komolyan, mintha vastag mézrétegen kellene átvágnom magam, mintha küzdenem kellene a benntmaradásért valami körversenyen. Szívem meg-meglódul, a torkomban dobog olykor, néha sikerül lecsitítanom, néha fáj, beleszúr, isten bizony már nem gondolok Dobák Lacira, mintha valami rég volt, igaz sem volt történés lett volna, álom, amit nem tudsz, hogy valóságtartama vajon mennyi is, nem ez már teljesen más szívenszúrás, mégis elkap olykor, fogalmam sincs mire akar figyelmeztetni, nyüzsgök, zsongok, magam mellé esek, újból fellángolok, a magam elé tűzött feladatok ha nem készülnek el, sokszor még álmomban is dolgozom. Hazajövök, és ha a fiam megint csavarog, mert most ifjú félig-felnőtt korát élve megteheti, akkor köszönök a halaknak, a teknősnek, még macskát-kutyát nem mertem hazahozni, pedig lehet, hogy jobban járnék, mert lekötné csapongó-lázadó lelkem. Indulnék, de még nincs meg a cél, és kicsit tétová tesz, pedig tudom, harmadik szemem már látja is a változást, csak nincs még itt az idő, a hely, a tér, és le kell magam hűtenem, nyugtatnom, hogy mihelyst ideje lesz indulhatok. Néha délutántól alszom reggelig, éber-valós-átélt álmokat élve, látva, hangulatuk elkisér, elringat, vagy álmodóvá tesz,

ülök csendben, néha legszivesebben kiabálnék, de mosolygok, mert valami legbelül mindig megvigasztal, felemel, megsimogat, nyugodttá tesz, egy pillantat alatt meggyógyítja szívem. Merthogy várok türelmesen, a férjem, hogy néha hazajön és karjába zár, és érezzem végre nő vagyok, fontos, szép és hasonlók, és elviseli rigolyáim, és én is elviselem övéit. Párizsra gondolok és a gombóc a torkomban kissé visszafejlődik, bár nem tudom, nem érzem mit is kellene ennyire kimondanom, hogy hazaérve fájó gondolat-gombóccá érjem a torkomban. Így hát várok, némelykor türelmesen, némelykor vágyódva, és sürgetve, de mindenképp várok. Nem, nem csodát, bár néha az is jólesik... Angyalok úton- útfélen Harmincfokos hőség, perzselő, fásulttá, fáddá tevő, lelassító, bódulttá tevő, lélekölő. Az éjszaka nem hűti le a negyedik emelet forró katlanát, napot, forróságot nem bírom, bezártam magam munka után a lakásba, először körbe-körbe járkáltam, szívem vadul ki akart törni mellkasomból, idegeim pattanásig, minden zavar, mindent lelkemre veszek, álarcot öltve dolgozom, csak akik ismernek láthatnak a maszk mögé, letettem a könyvet, feküdni nem bírok, tétlábolok. Leülök, lassan megnyugszom, beütöm kedvenc oldalam az internetre, nézegetem, angyalkártyák, még soha nem néztem, arkangyal kártyák, kérik húzzak három lapot, végigolvasom jelentésüket, megdöbbenek, még egyszer elolvasom, megnyugszom, elönt a végtelen hála és szeretet, hogy létezem, hogy vagyok, mosolygok, szívem csitul, fejem, lelkem tisztul. tiszta papírra is vetem a kártyákat, leírom, gyorsan, szinte firkálva, utána letisztázom, hordom majd magammal egy darabig, szívem fölött rózsakvarc, lelassít,és elzsongat. Ímhol a mai nap húzott három arkangyal kártya és jelentéseik.: 1. A jelen helyzet Szabad ég alatt Jophiel arkangyal A gondjaid elől menj ki a zöldbe, és hangolódj rá, hogy új, kreatív gondolataid támadjanak.

Bővebben: A természettel való kapcsolat segít összhangba kerülni a világmindenség szívdobogásával, hogy mindig jó időben, jó helyen lehetsz. A zöldben a szellemed fölfrissül, és az energiaszinted megemelkedik. Minden nap menj ki a szabadba, nem baj, ha némi erőfeszítésbe kerül. Ha már ott van, szagolgasd a rózsákat, és szemléld a táj felséges szépségét. tudd, hogy a természet része vagy, és te is ugyanolyan pompás vagy. Hogyan dolgozzunk Jophiel arkangyallal: Jophiel neve azt jelenti, \"Isten gyönyörűsége\".Ő mindenben és mindenkiben meglátja a szépséget, és ugyanebben segít nekünk is. tudja, ha rendszeresen levegőzünk, megtisztulunk az alacsonrendű energiáktól, és így derűsebben tekinthetünk az életre. Forduljunk Jophielhez, hogy könnyebben szakítsunk időt a kirándulásokra, a természetjárásra, hogy a zöldbe költözhessünk, vagy a kertet szeretnénk kialakítani. Bárhogyan is szeretnénk összekapcsolódni a természettel, ő segíteni fog. 2. Jelen helyzeted mögött rejlő igazság Vége a nehézségnek Jeremiel arkangyal A legrosszabbat immár magad mögött tudhatod, minden eddigi akadályt leküzdöttél. bővebben. Az utadba akadó nehézségek erősebbé tettek, és leckéket tanítottak meg. Elkeseredés helyett együttérzőn kitártad a szívedet azok felé, akik hasonló helyzetben vannak. Már nem okolsz másokat, már nem tekinted magad áldozatnak. Sikerült felülkerekedned korábbi problémádidon. Kedvező hozzáállásod szeretetteljes megoldást és szellemi megértés magasabb szintján lévő új helyzeteket hoz. Maradj pozitív! Hogyan dolgozzunk Jeremiel arkangyallal: Jeremiel neve azt jelenti,. \"Isten kegyelme\" Ha hozzá fordulunk, minden érintett szívébe

megbocsájtást lop. Megmutatja, hogyan lehet szeretetteljesen cselekedni.Abban is segít, hogy kegyes szemléletmódot öltsünk, ami lehetővé teszi, hogy mindig tekintettel legyünk önmagunkra,és figyelmes, szerető gonddal törődjünk magunkkal. 3.megoldás Jómód Ariel arkangyal Amikor hallgatsz a megérzéseire, és megvalósítod álmaid, anyagi gondjaid elillannak. Bővebben: A jólét bőségszaruját öntöm eléd. Kérlek, nyílj meg a befogadásukra. A kincsek egy része ragyogó ötletek,, más része lehetőségek alakjában jelentkezik majd. együtt fáradozunk azon, hogy valóra váltsuk legfontosabb álmaidat. Kérlek, gondjaidat tedd az én vállamra.Isten és én nagyon szeretünk téged, és szívesen segítünk rajtad. tudjuk, hogy később majd te is támasza leszel valakinek. Hogyan dolgozzunk Ariel arkangyallal: Ariel szoros kapcsolatban áll az isteni mágiával,vagyis a legfelsőbb akarat azonnali kinyilatkoztatásával.Abban segít, hogy bevonzzuk életünkbe a küldetésünkhöz szükséges támogatást.Tudnunk kell, hogy ebben a világban normális a fénytermészetű csodák előfordulása. Ariel aurája halvány rózsaszínű, és ha rózsakvarcot viselünk, vagy tartunk a kezünkben, szívünk még jobban kitárulkozik csodálatos szeretete előtt. Kérjünk tőle bármit, és annak megfelelően fog vezetni bennünket. Azt hiszem mára csak ennyi, mit adhatok. Kísérjen fény minden angyallátó,angyalszívű, angyallelkű szépérzésűt, Katha, téged külön, és különösen... Az angyalok kísérjenek... Falanszter

Nos, ezt a fiam írta, s mivel nagyszerű és megengedte, hogy közöljem így megteszem, és már a saját írásaimat szegényesnek érzem mellette, de hát nem azért írok blogot, hogy bármit is bizonyítsak, csak szinte íráskényszerből, közlésvágyból, szeretetből, szerelemből, gyűlöletből és minden érzésből, ami kavarog bennem, és ez még mindig jobb, mint üresnek lenni, és bambán bámulni a lelkünk üres sötétjét, a nincset és a semmit, és mindezt az ürességet kivetíteni és megfertőzni vele érző szíveket, és kérdésekre keresni a válaszokat, de már a kínzó fájdalom nélkül néha szinte már csak megszokásból, és várni a Változást, a Csodát, a remény üde felhőjében ülve, bízva bátran mindabban ami nekem fontos, nos, íme a fiam írása, szíven ütött: Falanszter Papírra vetem, gondomat betemetem, elégetheted, már késő... Felejthetem, de nem teszem, reménykedem, talán majd ez lesz a végső ÁLLOMÁS, LÁTOMÁS, TÁMADÁS, mely lelkem ostromolja. Rúgj belém, Állj tovább, MONDD: SZÁNOD-E MÁR?! TERHEL-E MÁR LELKED MOCSKA? Végrendelet, mit írok, tudom, nem sírtok, hidd el, engem se hat meg... Gondolatörvényt szítok, egy ókori írnok se kapna ezért kegyelmet Halott csak az, kit temetnek, s felednek, temetkezem, hátha így lesz. Halotti leplem leköpheted, ne nyomja lelked, bosszút halott nem tesz... A halott nem olt vissza, nem üt vissza, ezért nyugodtan megteheted. Tudom, hogy legalább az én lelkem tiszta, te a megváltást elvetheted. Nyugodta szúrj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel. Simán, lazán tedd meg, döfj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel, ITT A VÉG! KÖZÖNSÉG! NEVETSÉG! Ne félj, hisz ezt teszi minden ember HAZUDJ MÉG! MI KÉTSÉG! KORCS NÉPSÉG! Pokolba mind az emberiséggel! Falanszter ez a világ, futószalag, sorozatszám is játszik lassan. Egyéniség nem él tovább. Ki hallja már, ha eredeti szív dobban? Csak az a lényeg, hogy majmold a népet, utálj meg csupán az igazságért. Örülhetek, hogy holtan szedhetem a rímeket, csak a semmiért, mi másért? Gyűlölj, ha fáj az igazság, rég untad már, hogy fekete bárányként élek. Kiközösít a klónság, a lelkem fáj, ha az emberek szemébe nézek.ÉLEK! CSAK HOGY ÉGJEK! Azt hiszem ez nem épp csábít folytatásra...FÉLEK! MONDD MIÉRT ÉLEK? Baljós léptek taszítanak a halálba.Új kezdet,

mit várok, még nem látok, vak vagyok, mint minden más. Érjen véget az átok, az is csoda, hogy állok, jöhetne már a megváltás... egyéniség, mint mindenki más elvet, ez a lét mely szárnyakat ölt rám. Tudom, én leszek az utolsó, s én nevetek, pózolás nem áll közel hozzám. Kívánság Földre szálltam hát, szemem, láss csodát! Valóságtól megborzongván hideg rázna át Az, ki szívvel lát, nem élhet tovább, Igaz szívét elnyelé a hazug valóság Az ki többet várt, semmit sem talált, Csak igazságszolgáltatásnak álcázott kínhalált Nem kívánok mást, csak egy cseppnyi megnyugvást, S hogy minden lélek elkántálja Sátán himnuszát! Fejem szegtem hát, indulok tovább Oda, ahol gyűlölet már nem ismer határt Kár a boldogság, úgyis messze már Arra fekhet mesze-messze nem létező hazám Merre lelkem szállt, inkább meg sem állt, Új reménnyel továbbrepült, hátha célt talált Nem kívánok mást, csak egy percnyi megnyugvást, S hogy pokol bugyra visszhangozza egy angyal sikolyát Elcsitultam hát, minden szavam árt Meghalnék, de egy gondolat folyton visszaránt Úgy szép a halál, ha emlékeznek rám Élő világ határát csak akkor lépem át Addig élek hát, míg emlékeznek rám, Elfelednek, s eltűnök az éj sikátorán Nem kívánok mást, csak az örök megnyugvást, S hogy síromon túl térdreboruljon előttem a világ... Nos ezeket a szavakat nehéz túlszárnyalni, nem is próbálom, inkább csak ízlelgetem, merengek rajtuk, gondolatokat ébresztenek, hangulatokat, színeket bocsájtanak ki magukból, átmosnak, felráznak, kicsit szívbemarkolnak, kicsit meghatnak, kicsit büszkévé tesznek, kicsit aggódtanak, ezernyi kívánság zsong bennem. ..

Nagyi, avagy az élet fura meséje Ilyen mesét tényleg csak az Élet írhat.Annyi szenvedést és szenvedélyt, örömöt és fájdalmat, borzalmat és csodálatot tényleg csak a lassan elpörgő élet-homok szemeken át látni persze, ha elég tiszta a szíved és mosolyogsz előre nem látott és elfogadhatatlan dolgokon, nem hökkensz meg csodákon és a természetfelettit természetesnek veszed... Messzi Jászság aprónak nem mondható kivagyok, mi vagyok falujában kezdődött a történet 1913-ban. Akkor született a férjem nagymamája Jászdózsán. Teszem hozzá gyorsan mindezt csak én raktam össze gondolatban, lehet, sok mindent félre is értettem, vagy nem jól rakosgattam össze a kusza emlék-darabkákat. A Nagyi, nevezzük Erzsikének már kilenc évesen libapásztor volt, szerette is, ha jól gondolom, bár cipő nem igen került lábára. Iskolába elemibe járt, talán három, esetleg négy évet, írni gondosan kalligrafált betűkkel, igazi szép régies írásmóddal írt, tényleg csak a régi öregek sajátja már csak. Utána konyhára került, jópár év kimaradt ilyenkor a megemlékezésből. Anyja nem szerette, hamar férjhez adta. Az uráról igen szűkszavún emlékezgetett, őt sem igen kedvelhette, bár a katolikus vallás nem igazán engedte, hogy rosszat mondjon róla, így nem is tette. Hamar elkerült mellőle, elsodorta a háború, fáradtan betegen került vissza gyerekei mellé, és hamar meg is halt.Nagyi világ életében dolgozott, kereken megtagadta a kommunizmust, mint vallást, a legsötétebb időkben is megmaradt hithű katolikusnak, és soha nem bántotta érte senki. Évtizedekig a gyöngyösi gimnáziumban takarított, a régi tablókon még a fényképe is rajta van. Gyermekei is katolikusként nőttek fel.1965- től nyugdíjas. Nagyi hat gyermeket szült. Kettő még gyermekágyban meghalt. A többi szépen sorban majdnem felnőtt korukban. A legelsőnek a férjem apja valami rejtélyes rákfélében, amit már fiatalember korában diagnosztizáltak nála, és jelezték nem lesz hosszú életű, ennek ellenére két fia született, és 7 éves volt a férjem, mikor meghalt...Utána Klárika néni, akinek az apácák adták ezt a szép nevet, mert ott nevelkedett sokáig. Klárika néni férje katonatiszt volt, ittak folyvást és folyvást, jó életük volt. Gabi lánya következett sok-sok évre rá, aki szívbetegnek, nyitott szívvel született, kétszer is megműtötték, majd ötven évesen távozott az anyja mellől... Legutoljára Erzsike néni

távozott, agydaganata volt, már gyerekkorától, mint utólag kiderült, és hamar el is vitte... A Nagyi pedig több, mint 90-ven évesen a mátrafüredi idősek otthonában számolja a napokat, fél a haláltól kegyetlenül, kapaszkodik a mindennapokba, siratja már nem sima arcát, legalább ötször adták fel neki az utolsó kenetet, utoljára már az a tisztelendő atya is meghalt mellőle, akivel folyvást veszekedett... Nem, nem itélkezem, nem, nem akarom rossz színben feltüntetni a Nagyit. Csak a görcsös életbenakarnimaradást csodálom benne, a hitet, a hitét, a Jézusát a szívében, a határtalan önzést, hogy mindenen át életben maradjon és maradhasson, mindenki más nem fontos. Biztos vagyok benne, hogy szerette a gyerekeit, hisz sok mindent tett értük, és bízott benne, hogy öregségére valamelyiknél biztos pontra lel, ehelyett még mindig pergeti az időhomokszemcséket, tűnödik a rég volt hajdani napokon, néha szentként állítja be magát, néha kegyetlenül látja az igazságot, szelleme még frissen tartja, emlékei nem engedik, lábai, izmai még engedelmeskednek, lelke még nem akar útra kelni. Nem láttam még embert, aki ennyire ragaszkodott volna porhüvelyéhez, még mindig nem érzi, hogy ezt a testet csak kölcsön kaptuk...Tisztelem érte, mert ehhez is bátorság kell, talán még nagyobb, mint kellő időben kilépni és elindulni a másik úton... Ősz ujja Ez a hajnal már más. A kapun kilépve maga az Ősz simított végig arcomon, megszámlálta ráncaim, végighúzta borzongatón fura ujjait a szívemig, intett és továbbállt. Egy tétova pillanat volt csak: futó érintés, kósza illat. Amit itt hagyott már más. Mélyen elgondolkodva bandukoltam, feltűnt, hogy már szinte elmaradt az ájult tücsökciripelés, a csillagok hunyorgása is szinte távolibb, a hold pedig buja táncosnőként fátyolfelhőt húzott magára, titok lett, messzi, elérhetetlen. A szívemben az érintés nem múlt, felerősödött a sürgetés, hogy indulnom kell, tova, vándormadárként álltam a járda szélén, futottam volna szívszakadva, lélek-szárnyalva, magasban jártam, gólya voltam. Egy csapatban álltak tegnap hajnal, gondolom a lehetséges útvonalat beszélgették éppen, a sürgetés már a szárnyvégükben dobolt. A fecskék is gyűlnek, Kisasszony napjára el is repül mindahány. Nagymamámmal sokat néztük az erkélyükről, csivetelésük betöltötte a szótlanságot, de nem is volt

szükség szavakra. Az iskola megkezdődött, szívesen jártam, nőttem, fel sem tűnt mennyire burokba zárt szeretetük, nem fojtóan, de érezhetőn a levegőben úszott, természetes közeg volt, sima, zárt, kézzel fogható. A fecskékről jutott eszembe épp. A vándorok érezhetnek így talán, a sürgető késztetés, hogy azonnal, de máris indulni kell, mert vár az Út, az Ösvény, a Titok maga. Lehajtottam fejem, az aszfalt egyenetlenségeit próbáltam nézni, a tömött kukák mellé dobott zacskókat, a szívem szárnyalt, hívott a messzeség, üzent a Szahara, Exupéry csendben bólintott. Az Ősz maga jött el hozzám üzenetével, indulnom kell, érzem, tudom. Csak még mindig nem tudom hogyan... Félelem Vajon az ősember is meg tudta-e már fogalmazni ezt a kínzó, mardosó félelmet, ami átfolyik a falakon, bekúszik az ajtó és ablakréseken, nyirkossá hűti a levegőt, cseppfolyósítja, borostyán-gömbbe zárja a világod, és mikor már a tudat feszegeti a határokat, és robbantja szét a miazmás buborékot, és a repedéseken áthatol a fény...Döbbenten nézel körül, mert meg tudod már határozni a szobád falát, kirobban a feszültség belőled, szinte lerázod magadról és akkor, abban a másodpercben a kikristályosodott megoldás is a szemed előtt lebeg, és szinte fel sem fogod erre miért is nem gondoltál előbb... Vannak apró megrögzött gondolat- magok, amiket sehogy nem tudsz kiűzni magadból, rögeszmévé válik, és hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy meggyőzd magad a helyes útról, hiszen annyi csapdába beestél már, és próbálod kikerülni a következőket, és megtalálni a helyes irányt. Nem, nem mindig tudod a gonosz gondolat-magokat kiverni a fejedből, néha szinte zsongják a helytelen dolgokat. Hagyd, az a dolguk, ha találsz magadnak megfelelő utat, úgyis abbahagyják a kísértést. Egyszer csak. A jó gondolat-magocskák úgyis többségben vannak, és megfelelő mederbe terelgetnek. Elviekben legalábbis. Ünnepek Az ünnepek: valahogy belülről jön az érzés, nem köthető semmiképp dátumhoz.Az emlekedettség pillanata egyszerűen csak szétáramlik, érzed, látod most valami nagyon fontos történik. Temetőt látogatni

legtöbb ember csak kötelességből jár, jaj, már megint itt a Mindenszentek, és a nagymama sírja, stb. Évek óta olyan emberek sírjához látogatok ki a férjemmel, akiket én életükben egyáltalán nem ismertem. A magam halottaihoz pedig nem jutottam ki, talán mert tökéletesen elengedtem őket, elbúcsúztunk. Ma a fiammal felkerestük a nagyapám sírját, ragyogó őszvégi nap, szikrázó napsütés, lágy szellő, tökéletes. Lesöpörtem a sírról a fenyőtüskéket, a nagymamám kívánsága volt, friss vizet vittünk a vázába, beletettük a saját őszirózsáinkat. Egy pillanatra megállt az idő, felidőztük a közös emlékeket és az ünnep átszikrázott a fenyőfa harsogózöld tűlevelein, a béke végigsétált a temetőben és az elmúlás csendje halkan megült a viharvert temetőkapun. A virágok szelíden utánunk integettek, és mi illedelmes- csendben surrantunk ki, a nyugalom és a béke elkisért, betakart, hozzánk hajolt az őszi levelekkel, a moha zöldjével, az ég kékjével. Mintha Isten ujja végigrajzolta volna a világot, minden megállt egy másodpercre és a fájó-régi emlékeket köddel vonta be az emlékezés... Többnyire Teljesen érdekes, amit mindig nagyon, de nagyon vágytam azt mindenkor megkaptam. Adott időben,adott helyen a rendelkezésemre állt. Nem feltétlen amikor kellett volna, de mindig. Tehát a kívánságokkal nagyon vigyázni kell. Gyerekként elbűvölt Mídász király legendája, bár már akkor sem értettem miért pont arany után vágyakozott annyira az a szerencsétlen, engem például teljesen hidegen hagy az arany csillogása, nem von magához, nem igéz. Hogy ezért a valami izéért hogy lehetett milliókat megölni máig rejtély számomra. Igaz én naív és buta vagyok, a szőkét már csak mellékesként jelentem, de nekem a naplementék ezernyi szín-kavalkádja ezerszer többet jelent. És itt most vállat is vonhatok persze, hiszen nem vagyunk egyformák, még jó, hiszen soha nem akarnék teszem azt Angelina Jolie lenni, de ez csak tréfa volt, lépjünk tovább. Tehát a kívánságok. Teljesülnek. Teljesültek. És jön a következő pillanat, amikor megkérdőjelezem, hogy valóban erre vágytam-e, esetleg megérdemeltem-e, kellően felkészült voltam-e, és valóban ezt akartam-e. Amikor teljesen kiürültem szerelemre vágytam, megkaptam, bár a legelső másodperctől éreztem ennyire fájdalmas és beteljesületlen szerelmem soha nem lesz. Még