Editke+blogkönyve

törékeny leszel, mint a porcelán. Megfoltozom varázsfonallal majd én a lelkedet, s egy szivárványba rejtem el, ha felemelkedett. Olyan hatalmas a szíved… Oly hatalmas a szíved… olyan hatalmas a szíved… Oly hatalmas a szíved… Olyan hatalmas a szíved… Nappali álmok Variációk egy témára... \"Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.\" /Coelho/ \"Amikor kicsi vagy, az éjszakák rémisztőek, mert szörnyek rejtőznek az ágy alatt. Amikor idősebb leszel, a szörnyek másmilyenek: önbizalomhiány, magányosság, megbánás. Habár öregebb és bölcsebb vagy még mindig félsz a sötéttől.\" / Grace klinika/ Ha a különös bizsergés végigfut rajtam, már tudom, mindegy térben és időben hol helyezkedem el, elindulnak a nappali álmok: kusza emlékdarabkák keveredve vágyakkal, reményekkel, jó és rossz kívánságokkal, átkokkal és jókívánságokkal. Teljesen mindegy ilykor, hogy utazom-e, dolgozom-e, a tévével bámultatom magam, közben könyvet fogok a kezemben, de a tartalmáról fogalmam sincs. Folynak a képek, megnyugtatóak, ingerlőek, felkavaróak, sejtelmesek, szerelmesek, vágyat fakasztóak, izzasztón erotikusak. Föl- fölvillanó álomemlék darabkák, kerestem értelmezésüket, aztán rájöttem, mindenki másképp magyarázza, és magam kell rájöjjek jelentésükre. Álltam a viharral szemben, nem érezve a jeges áradatot, tartottam az ablakot, és biztattam a fiam, ne féljen, bár életben ez sokszor volt fordítva, szültem fájdalom nélkül sokszor, nem emlékszem a babákra, csak a szülés misztikumára, ültem kocsiban az út egyre keskenyedett, és

a szakadék szélén ami árokká szelidült a halott oroszlánok farral kifelé feküdtek a faládákban, mellettük kedvencem a zsiráf feküdt, szánalomra méltón, kiterítve. Repültem számosszor simán lebegve, suhanva, zuhanva, a zuhanás mindennemű rémülete nélkül, futottam lélek- és szívszakadva valami elől, aminek nem volt arca, teste, csak a megtestesült iszonyat loholt a nyomomban, és mivel nem ismertem, csak a félelemtől félhettem igazán, a félálmok zavaros ködéből csak a madárcsicsergés erősödése ébresztett rá, hogy valóban fölébredtem.Édesbús szerelmi álmok, zavarba ejtően testet öltően, csókot, ölelést érezvén, magam kell felébresztenem magam, arc nélküli férfiak, ki tudja hol melyik életemből, a múlt ködéből, vagy a jövőből ismertek rám, lezáratlan kapcsolatok, amik visszakísértenek majd valahonnan, valahol, és lehet, hogy csak a kaput átlépve ismerjük fel egymást. Néha azért megnyugtatóak is a nappali álmaim, nincs szükségem külső segítségre, hogy kilépjek a zűrzavarból, képek, filmek, zenék, könyvek csak segítenek, általuk több és talán jobb leszek, ha a napi rutin fásulttá tesz, és a gyémántszín- szívkönnyek megkönnyebbítik lelkem, a sivatagra gondolok, lefekszem a gondolat-homokra, az ujjaim belemerítem, pergetem a sivatagi szél pedig megnyugtatja csapongó lelkem... Erdő Az éjszakai párás, nyúlós, ködös szürkeségből a Hajnal lépett elő, szétrázta hosszú aranyhaját, elűzte a kopott-szürke felhőrétegeket és a megunt hosszú téli reggeleket narancs-derengéssel árasztotta el. A reggel még bizonytalan köd-párákkal takarózott, és az erdő puhán kinyújtózkodott. A szél durván, röhögve, hatalmas zajjal tépte a fák tetejét, messziről vízesésnek hallatszott, és a fák fölött az ég szempillantás alatt tavasz-kékre változott, szemkápráztató kékre, az évszakváltás minden ígéretével. Az erdei út puhán simult az avarba, a napsugár sápadtan verődött vissza a fekete pontokkal megszórt olvadozó hótakaróból. A patak locsogott tovább egyre vidámabban, mert a jég már hártyássá olvadt a felszínén, itt-ott nagyobb darab köveket is görgetett, és nem fogta le beszélőkedvét tél a hártyás jégujjaival. A fák csendben nézték kidőlt társaikat és mivel az elmúlás az életükhöz tartozott, csak bólintottak, mert mélyen elindult az élet, a

csoda lassú folyamata, és nem bánták, hogy a szél megtépi koronájuk tetejét, mert a szél a tavasz leheletét hozta, a hollópár is lustán keringett a magasban időnként belejajdultak a csendbe, de ez már a várakozás hangja volt. A cinkék egyre vidámabban csiviteltek, felelgettek a patak vidám csörgedezésére, a Máriácska szobor mohái csendben simultak a szent köré és a táblácskákat nézegették, amik a hit és a remény szent bizonyítékaiként hirdették,Isten és Mária emberek szerinti dicséretét. Az erdő halkan, puhán lélegzett, bujtatta mókusait, őzeit, és a Tavaszanyó, felriadva hosszú álmából végigsuhant a fák között, és intett, hogy nem sokára itt az idő és a fák lehajtották ágaik és együtt zúgták a széllel: élni Kövek Sziszifusz tapsolna, sőt tapsikálna örömében, ha látna, és bízvást receptért könyörögne. Mert amint levetem a kősziklákat a szívemről és pár napig szabadon szárnyalok, máris rohanvást és könny-szakadva szaladok a lejtő aljára és tuszkolom a köveket visszafelé, mázsás kősziklák, zsákokba összegyűjtött zúzalék, jöhet bármi, emlék, szívet markoló találkozás, szemet lesütve, fejet elfordítva, és ezzel is bizonyítva, hogy igen, észrevettem, és levegőnek nézem. Egyébként én akartam így, és ma sem tennék másként. Ha lelöktem a sziklát szó szerint érzem a gördülést, hallom is a sziklák robaját, és szárnyalok, szelíd és mosolygós vagyok, elfogadom magam, helyem a világban, nem fáj semmi, boldog vagyok. A következő pillanatban már omlom is össze, szaladok, tuszkolom vissza a sziklákat, hogy ismét kő -nehézzé váljak, cipeljem az ötven kilómat, mint mázsás terhet, vonszoljam a napokat és zuhanjak már délután vagy kora este az álom, a jótékony és feledtető álom karjaiba, kizárva mindent és mindenkit. Amint gyógyultnak nyilvánítom magam, megnyugszom, majd minthogy tényleg a rosszra is rá lehet kapni, mint a jóra, már a kishitűség karjaiba vetem magam, nem hiszem a jót, és azzá a rosszá válok, amit gondolok. Aztán újfent átértékelem az egészet, és úgy döntök, ennél én azért jobb és szebb vagyok, napokra száműzöm a gonoszkodást, az ármányt, a nehéz, földre húzó gondolatokat, a kicsinyességet és kishitűséget, és újból magam vagyok magam. Találtam szövetségeseket, barátokat, gyűjtöttem ellenséget, bár abszolúte nem volt szándékomban, most is vallom, hogy

velem vagy ellenem van valaki, másként szortírozni nem tudok, bár kicsit fekete-fehér, de nem számít, más nem fontos. Nem tudok alakoskodni, mosolyogni, aztán hátba szúrni, fogalmam sincs hogyan kell. Kardozom én eleget még magammal is ha kell, és megvívok még ha lekardoznak is, istenem volt már ettől rosszabb is talán. Egyébként tényleg nem tudom, mivel tudnék tökéletes agymosást végrehajtani, és új, tiszta lappal indulni magam előtt. Nem, nem mások, magam előtt. Félek is néha, mert bármennyire is nem szeretném, néha még mindig elöntenek az emlékek. Sikítva menekülök ilyenkor a sarokba önmagam elől, ez egyszer nem tudom mi lenne a jó. Aztán helyre ugrik a világom és megy minden tovább. Valami külső démon ledönt ilyenkor, és lélek- szakadok, és futok le a mázsás sziklatömbökért, hogy a szívemre dobjam, és kezdődjön a vonszolódás. Furcsa dolog a szív, hatalmas tévedésekre képes. Vajon mi vitte rá egy ismerősöm 18 éves, kamasz fiát, hogy az életét eldobja a szerelmi bánatában? Vajon ő milyen mázsás, legördíthetetlen kőtömböket cipelt, amúgy biztosan vérző szívén? Nagyon elgondolkodtatott és megdöbbentett az eset, mert ez is csak bizonyítja mennyire sebezhető a szívünk, és hogy tud szakadni, vérezni, fájni, de lángolni, szeretni, vágyni, és elfogadni, kiteljesedni is ugyanúgy.Mit vitt a fiú magával, és mit hagyott a túlélőkre? Örök lelkiismeret furdalást, hogy nem érették meg, bár külső nyoma neki sem volt a fájdalomnak és szenvedésnek. Nekem sem volt. Leheletnyi smink, gondozott frizura, ápoltság, kornak és korszaknak megfelelő divatos ruha, mértéktartó, nőiesen szexi, se parfüm a a fül mögé és a dekoltázsba, mosoly-kövület az arcon, csillogó tekintet. De hogy a mélyben milyen harcot vívok, még önmagammal is ha kell, azt senki sem tudja. Mondjuk nem is kell.Ennyi titok nekem is jár... Régi korok istenei Régi korok istenei Vajon a régi korok ismert nevű és ismeretlen istenei és istennői mit tesznek most? Sértődötten duzzognak talán egy-egy üres és kihalt kisbolygón, és közben vágyakozva nézik a földet, hátha eszükbe jutnak még a gyarló embereknek? Vagy netán a pusztuló romos templomaik árnyékában ülnek, sóhajtoznak és megütközve nézik, ahogy egy-egy templomot át és átneveznek az újabb, divatosabb isteneknek? Nézik ahogy a kereszt a félholdat váltja, és fordítva és így

tovább? Vagy esetleg vad képzelgéssel végigsuhannak az égen és elátkozzák az embereket, akik rútul elfeledkeztek róluk? Vagy istenségük teljes tudatában továbbra is kormányoznak bennünket, csak már mi, emberek feledkeztünk meg hatalmukról? Hová tűntél Pallas Athéné, aki egész várost hatalmad alá vontál és egykedvűen szemlélted néped pusztulását és átváltozását? Hová lettél Ámor, mindenható és életeket adó, reményt és csalfaságot keltő szerelemisten? Aki apró puttóként szeretett legjobban megjelenni, tudván tudva, hogy egy gyermekre nem haragszik a felnőtt, bármit tesz is? Hová lettek letűnt, nevesincs népek névtelen istenei, akik osztották az életet, a reményt, a sikert, a bánatot, a szerelmet, uralkodtak népek, városok, országok fölött? Mind-mind megvannak valahol, csak mi emberek változtunk énközpontúvá, és a természettől távollevővé, a szívünk és életünk fölött az újabb istenek uralkodnak: úgymint pénz és hatalom istenei, letaposás, megalázás ördögei, hazugság és gyávaság gyarló urai.Maradjon a szívünk tiszta, és hátha mindeme rossz szellemek elkerülnék a házunk táját, és puha derűvel vonnák be csendes, békés, szelíd hétköznapjainkat. Tiszta szívvel Tiszta szívvel... Ha megállok a dombtetőn, ahová újfent elérkeztem, szétnézek, és a világ csodája át és átjár. Nincs már sivár pusztaság, lélek és szív nélküli magány, nincs már csak a csodavárás.Csordultig telt szív, Müller Péter a háttérből csendesen bólogat, újból és újból áthat a ragyogás. Belülről izzok, forrok és forrongok, érzem magam, kisimulok. Visszanézek: tiszta szívvel, néha még fájva, mert az önpusztítás is részem volt, előre fordulok, és indulok... A kimondott szavak súlya még a sarkam húzza, a hamisság a nyakamba liheg, a lelkiismeret furdalás szíven szúr, emlékeztet, figyelmeztet, mit és hogyan rontottam el, mit és miként bántottam meg szeretteimet, és csak önmagam néztem. A hibákat sorolom, hogy soha nem feledjem, hogy soha ne kísértsenek a hazugságok. Minden, de minden rossz visszaszáll, és hiába is lenne az ideje az átkoknak. Csendes tűnődéssel figyelem, hogy minden tiszta szívből kívánt kérés és gondolat a teremtés erejénél fogva válik valóra, legyen az régről áhított könyv, apró szelíd mozdulat, ölelés és simogatás, féltés és várakozás, szeretet és szerelem. Ilyenkor mindig eszembe jut,

hogy amit idáig tiszta szívből kértem és reméltem, mindenkor teljesült. Vad vágyak, hamis esélyek pedig csak a szívem húzták, hívogattak, csaltak, hamis álomképeket kergettek, szív szakítottak. Befelé nézek, mosolygok, az erővonalak kisimulnak, szelíden ringatnak, nem rángatnak. Hagyom magam a csendes hullámzásban ringatni. Álomország Álomország Már megint csak a hangulat maradt. Több napon keresztül ugyanazt a páni félelemet éltem át, ébredéskor a víz összegyűlt a hátamon, szívem kiszakadt. Percekig feküdtem nyitott szemmel, tisztáznom kellett, hogy hol is vagyok egyáltalán és különben is.Az a fajta éber-álom ami nem és nem ereszt, semmilyen istennek sem, féled és várod, mert nagyon szeretnéd a befejezést, legyen az katarzis, vagy bármi, és nincs vége. Egyszerűen nem létezik. Már megint a befejezetlen dolgok üldöznek. Lezáratlan kapcsolatok, elfeledett barátságok, elárult szerelmek, befejezetlen szülő-gyermek viszony, el nem intézett hivatalos feladatok, félretett sárga csekkek. Az üldözőknek nincs arcuk-testük, csak vannak, a szó hivatalos formájában, mert egyszerűen nem tudok velük zöld ágra vergődni bármennyire is szeretnék. Mert aki konfrontáció képtelen azzal nem tudsz mit kezdeni, és néha elkopnak az igaz szavak jelentőségei is.Egyszerűen eltűnik az olyan szavak igaz tartalma, mint szerelem és szerető, barátság, igaz szülő, a listát a végtelenségig folytathatnám, persze, és mivel rendes nő nem hisztizik, hát az álmok befejezik, amit a nappalok észrevétlen hagynak.Mert, ha csókra vágysz, megkapod, néha hátborzongatón élesen élem át, fura az álomvilágom, megbosszulja a nappali nyugalmat. Az az érdekes, hogy nem akarok üldözött lenni, mégis hajt valami, és amikor már tisztázom, hogy ugyan, csak álmodom, akkor merülök még mélyebbre, mint szeretném, és kívülről tökéletesen tudom, hogy mit szeretnék és felébresztem magam. Pont, mikor kiderülne mi elől futok oly nagyon és észt veszejtőn. Legközelebb hagyom, hátha szembenézhetek valamivel, ami fogalmam sincs micsoda is valójában. Vagy nem, majd csak kitalálom. Gyertyaláng

Gyertyaláng Napok óta gyertyát gyújtok esténként: mintha valakiért, valamiért tenném. Mintha búcsúznék: nézem a büszke-magasztos- lángot, fény-auráját, hívogató-csalogató fényét, hívását, hogy fény legyek, sugárzó, csalogató, csábító, megigéző, bátorító, suttog: menjek vele, hívogat, magába zár, elfogad. Nem kritizál, nem ócsárol, nem magasztal, nem dicsér, elfogadja, létezem, még ha villanásnyi is életem. A láng megbűvöl, forró, mégis hűsít, pillanatba sűrít létet, teret, időt egyaránt, elbódít, hogy magamhoz térítsen, int, hogy észre térhessek, anyagi szintre léphessek, mert megint túl- és kiléptem önmagamból, szét kell néznem, hogy észrevegyem, visszatértem, hol jártam most gondolatban, tengert gázoltam, hegyet másztam, sivatagot hódítottam, kezem a forró homokba vájtam, apró csillagokat kergettem, Holdistennővel keringőztem, szerelmet kerestem, fagyott-kihűlt szíveket messze elkerültem,kacagtam és sírtam, könnyeim gyöngyökbe zártam, szív szakadtam,megújúltam, csók-ízt felidéztem, messze jövőbe tekintettem, kitisztultam, földre szálltam, angyal lettem, szárnyam vesztem, a szobám alakját újból fölfedeztem, éreztem a gyertyalángot, fölé hajoltam, minden erejét magamba szívtam. Ember lettem újból, újra, hibáim is visszatértek, reményeim, álmaim mind-mind mellém ültek, szép gyertyalánggal együtt csillognak és villognak, nem szűnnek, mert nem engedem. Legyen szép estéd neked, s nekem... Ismerős pillanatok Ismerős pillanatok Most, hogy a tél markában tartja a világot és fagyos markából csak néha ontja a fázós csodát a havat, és a fák dideregve rázzák le utolsó jéggé dermedt leveiket, most, mikor a jövő libeg végig gyermekek és felnőttek álmain most van ideje az emlékezésnek. A didergős, szürke napok egyformán peregnek és visszavágyják a nyár ájult ernyedését. Egy pillanat volt az egész, a nyaralás-utazás egy apró, szinte jelentéktelen mozdulata: Franciaország közepe, esős-ködös, aztán átmenet nélkül ragyogón napos. Vasúti átjáró, csodavonat, elővárosi, hivalkodó-kék. Előtte házak, kispolgáriak, vasutasok egyebek. Keskeny ház magas falak, beüvegezett veranda, ház mellett óriási fenyő betakarja a zsebkendőnyi kertet. Az üvegezett verandán nyugdíjas-korú nénike. Egész nap ott ült, mivel többször is átmentünk ugyanazon az átjárón. Szeme mélázón, szinte vakon meredt előre, a forgalmat nézte. Azóta

sokszor eltűnődtem: vajon régen holt urát várja-e haza örökkön, vagy világba tévedt gyermekeit, esetleg unokáit, vagy csak a magány csöndes, szürke perceit számlálgatta a vonatok érkezése között, ki tudja, de a mai napig érdekelne. Megfognám a nénike száraz madárkezét, megsimogatnám, és kérdezném tőle a világ folyását itt Franciahonban, ahol nem éreztem otthon magam még Párizs buja, szédítő zsongásában sem, hiába voltak gyönyörű tájak, városok egyik sem nőtt ezen a nyáron szívemhez,kivéve a kikötőt, mert hiányzott Calais hűs tengeri levegője, sirályai, hiányzott Exupéry akit máshol sehol sem találtam.Egyszer csak meglelem tudom, hiszem... Láz Az apró karmocskák alattomosan támadnak, belülről, kivédhetetlenül, tejszerű közegbe vonván a külső világot, mintha úsznék valamiben, közben a szédület a fülzúgással óriási zajjá dagad, belemerülnék, engedném magam, hátha legyűröm az ólmos fáradtságot, az erőtlenséget, a hidegrázást és ha megráznám magam hátha a láz is kibújna belőlem. De csak fekszem, mert erőm sincs felkelni, érzem hogy borítja el a torkom megint a gyulladás, és még mindig nem tudom mit is kellene elmondanom, mert már levettem mindent, ami teherként nyomott, néha szíven szúr még valami, ami már szinte nevetséges, mert csak én tartom életben a bonyodalmat. A torkom mélyén a garat alján mintha valami gombóc feküdne, lenyelni képtelenség, kiköpni is. Nézem a holdat miként vonja ezüstbe az estét, szinte tolakodón fekszik mellém a párnára, hív, vonz magához, magába zárna, ha engedném, még a délelőtt sem tudja kiűzni a sürgetést, ha a holdra léphetnék talán minden kitisztulna. Eszembe jut mennyire vágyom a sivatagot, a tengert, a sós vizet, és csak az apró harangocskákat figyelem amit az erkélyajtóra kötöttem, és kellemes csilingeléssel jelzik a nyitódást, mellette az álomfogó lustán terül szét, kényelmesen, mégsem fogja vissza az álmokat. A láz is lassan terjed szét bennem megint, és képtelen vonalakat rajzol a plafon fehérjére, körvonalazódnak, összekuszálódnak, kisimulnak megint, egy kezet érzek a homlokomon pedig most egyedül vagyok, összehúzom magam a takaró alatt, becsukott szemem mögött a fényeket figyelem, lassan elengedem magam, hátha az apró karmocskák, amelyek annyira ködbe vonnak talán hamarabb

eleresztenek és engedhetem végre a télnek, hogy szivet nyissanak és adhassak fényt, hogy kaphassak fényt és színeket. Vajon mikor? Vajon mikor szűnik meg az igény a nőkben önmagukkal szemben, amikor totálisan beletörődnek a világuk igazságtalanságába, és feladva mindazt ami egykor sudár és ragyogó volt, csak árnyéka lehessen az egykor karcsú, ifjú nőnek. Mikor adja fel valaki, és a férfiakra ugyanúgy érvényes, hogy rossz fogakkal járkáljon, mikor tűnik el a fáradt szemekből a remény, hogy kilátástalanságot sugalljon, mikor lesz hangsúlyozottan önmagával és nem a világgal szemben igénytelen, hogy beletörődjön a macinaciba és a sportcipőbe? Nem, nem vagyok sem márkafüggő, sem elegáns, sem kirívó, vagy kihívó. De nem tudok rendetlen hajjal, nekem nem tetsző ruhában elindulni , leheletnyi smink nélkül sem tudom elképzelni a napot. Nem a külvilágnak, magamnak csupán. Tudok percekig lamentálni nadrág és blúz fölött, hogy háromszor átöltözhessem. Zsíros hajjal is képtelen vagyok dolgozni. Vasalatlan blúzban is. Inkább futok a buszhoz. Elnézem a nőket a munkahelyen. Nem, nem a vonásaikat, a ruhájukat, a hajukat, egyebüket. Mikor adták fel? Én a turkálóban is találok fillérekért egyedi, nekem tetsző darabokat. Én sem leszek már fiatalabb. Elfogadom az évek súlyát, mert természetes velejárói a nőiségemnek, a nevetőráncok mélyülését a szemem körül, a testem változásait. A belső jelzéseket. Nap, mint nap változom. Belül lassulok. Komolyodom. A kacagásom csengése visszatért, a léleknek idő kell a gyógyulásra, a sebszéleknek sokáig tart összeforrnia, és egy mozdulat és újból vérezni kezd az egész. Müller Péter sorain gondolkozom. Inkább lélek vagyunk, mint test, ezért fájnak a lelki sebek, az elválások, a szakítások, az elszakítások. Meddig? Mindig. Csak a test megtanulja elhalványítani a fájó, sajgó lelki sebeket. Hogy egy napon újult erővel szíven vágjon a felismerés, semmi nem véletlen. Megtanuljuk elfojtani, elzárni, befalazni a lelki sebeinket. De maradék nélkül soha, de soha nem leszünk túl rajta. Talán ez az a pont, amikor feladjuk. Innentől jön a macinaci, a fognélküliség, a szegénység elviselése, eltűrése, a remény kikopása, a cigi, az alkohol, és egyéb legális kábítószerek. Ki tudja. Nem

ítélkezhetünk semmiképp. Hiszen mindannyian esendők vagyunk. Mindannyian... A látható világ széle Hosszú út egy év. Minthogy minden eltűnt ami a biztonságot és bizonyosságot jelentette, és végigmentem a teljes szívszakadáson az út végére értem. Nem, nem fal van hanem, mint egy hatalmas tányér aminek a peremére léptem és letekintve csak a az üresség és feketeség, a teljes űrmagány lebeg, tehát vagy visszafordulok és újra átélem a csalódás sötétségét, vagy lebegek és ha kész a szívem új útra lépek. A lebegés nem fáraszt, kívül tart minden körön, távolságot az emberektől, a lélektisztulást hozza. Minden amit rosszat tettem nem teszi meg nem történté, dehogy, csak letisztítja, más megvilágításba helyezi, átértékeli. Mindent, amit idáig sziklaszilárdnak és megdönthetetlennek hittem most más fényben ragyog. Nem félek, dehogy várakozom, mosolyom letisztult, csigaházam nem növesztem újra. A tükör most csak a külszínt mutatja, ha elég sokáig nézem akkor újra belelátok magamba. A lebegés korszaka is hoz örömöt. Ez nem magány hanem öntisztulás. A rózsakvarckő a szívem felett is átmelegít, a holdkő a nyakamban újra erőt ad, bizonyságot, a látható és láthatatlan világ között elmossa a határokat. A delete gombot nehéz volt megnyomnom. Mert szinte magamnak kerestem az önmarcangolást. Hosszú hónapokig kerestem a válaszokat a miérteket. Nem haragszom senkire. Semmire. Féltem, csalódtam csaltam és megcsaltak, hazudtak és viszont hazudtam, szerettem, hamis álomképeket markoltam, szív-szakadtam. Most mosolygok és lebegek. Keresem a bolygóm, a kincseim, a helyem. Mosolyom szívből és nem kínból fakad. Nem adom fel soha az álmaim, magam. Soha. Végül is.. Végül is akkor is megtörténnek velünk a dolgok, ha fogalmunk sincs mi lenne a helyes lépés. Ha a tanácstalanság éberré tesz, de az érzékeid nyugalmat jeleznek. A démonok a sarokban gyülekeznek, alszanak, szájuk sarkán habos-zöld álomnyál, lecsukott szemhéjukon is átsüt a közöny és a megvetés. Sakkozod a lehetséges lépéseket és variációkat és mindegyik helytelen, vagy nem megfelelő megoldás. Nincs jó döntés,

mert legbelül tudod, vagy inkább nem tudod a helyes választ. A kétbalkezes varázsló, Békés Pál mesehőse is csak azt a megoldást kapta a varázslókönyvtől a megoldhatatlan helyzetre:- csak úgy egyszerűen zumm, bele.- Végül is, mivel tényleg fogalmam sincs a jelen helyzet megoldására, zumm bele, és becsukom a szemem, a becsapódás pedig egyre késik, késik. Dolgozom a problémán persze, foglalkoztat, rágódom, és megoldásokat keresek, és nem tudom mi a helyes, a jó, mi lenne a legmegfelelőbb. Tényleg nem jeleznek veszélyt az érzékeim, pedig a rossz dolgok előérzete savanyú ízt szokott hagyni a számban, és most semmit, de semmit nem érzek. Mintha valami azt sugallná, hogy most várni, és kivárni kell, és megoldódnak a dolgok. A láthatatlan segítséget hívom gondolatban, Iloárt, a szőkét, hátha rámutatna a helyes irányra, hogy a gyűlölködést, a viszályt elsimítsam, a rosszat jóvá tegyem, a dolgok végre és valahára a megfelelő helyükre kerüljenek, a napok csendesen follyanak, a megoldás pedig, mint egy útjelző tábla, végre felbukkanjon az óceán mélyéről, és útba igazítson... Csillagom, csillagom A nap fáradt arany sugárral próbálta áttörni a szmogot a város felett, utolsót lobbant és lemondóan legurult a látóhatáron. A csillagok hasztalan próbálták a felhőket áttörni, igyekezetük hiábavalónak bizonyult.- Segítség - suttogta Kis Csillag a legközelebb hozzá lévő bolygótársának, de nem talált viszonzásra kérése. -Segítség- suttogta újra, a remény átizzította és újból fényesen ragyogott, fényesebben, mint valaha bármikor. Sóhajtott, kihúzta magát, megrázta, apró ezüst- szikrákat lobbantott szét. Holdistennő ismét melléállt. - Itt vagyok, gyermekem, ideje, hogy megkeressük a szeleburdi Holdleányt.- bólintott, és féltőn fogta Csillag kezét, mint a gyermekét, aki félő, hogy kiszalad az útra az autók közé. Csillag bohó volt, énekelt, ragyogott, aprókat szökkent, izgett és mozgott, nagyon vágyta látni Holdleányát. Várta a találkozást, beleszédült az izgalomba. Holdistennő is izgult, nem tudta vár-e még rájuk a Holdleány, vagy már teljesen megkövült a szíve, és nem ismeri fel őket. Nem akart csalódást okozni sem Kis Csillagnak, aki végre visszatért, mert hívta, sem Holdleánynak. Az ablakhoz simultak hát, nézték a lányt, aki ugyanazt a bohó szőke-tépett frizurát hordta, mert egyszerűen ez fejezte ki önmagát, szíve nem vált kővé,

dehogy még sebezhetőbb, még vágyóbb, és elvágyódóbb lett, megmaradt a szókimondása, a naívsága, a becsaphatósága, a mesevárása, a föld fölé emelő, elvarázsoló saját, külön világa, ahová bármikor bemenekülhetett, ha már a hétköznapok súlya a vállára feszült. Így hát az ablakhoz lépett, kitárta szívét, és hagyta, hogy Csillag és Holdistennő csendes örömmel belészálljon, átjárja a mesevilág, a csillagvarázs. Mosolya kisimult, a találkozás újbóli öröme szívderűvel töltötte el, ismét maga volt. Holdistennő megnyugodva tért vissza felhőpárnájára, óvatosan még apró hópelyheket szórt a sötétedő város fölé, hogy lámpák fénye ezüst csillogással köszöntse az új világot. Csillag ismét hazatért. Tavasz néni réges-régi elfelejtett tavaszon.. Tavasz-anyó türelmes volt, kivárta a kellő pillanatot és a tavasz minden kellékét a világomra zúdította. A kellékek: a megfelelő mennyiségű és minőségű napsütés, szemkápráztató, lelket-simogató, elvarázsoló. Az illatok. A föld fagyos lehelete eltűnt, simogat a szellő, átjár a fény, az életadó és remélem új hitet is hoz. A szívem furcsán félig üresen kong, kiürültem, néha még mindig szíven szúr a fájdalom, de ez már inkább csak beidegződés, hiszen a rosszat ugyanúgy megszokjuk, mint a jót. A reggeli rigófütty. Inkább hajnali, minthogy ötkor indulok, és a csilingelő rigóhang minden reggel szívet melenget. Az apró rügyek a bokrokon, a barkák kézbesímuló pehely-bársonya, a hold hajnali üdvözlő sugara mind-mind a részemmé válik, minden nap erőt ad a harcokhoz. A mosolyhoz, a távolságtartáshoz, a közelséghez. Minden hajnalban fölnézek az égre és a csillagok megnyugtató, bátorító hunyorgása kísér a nap további részében, tudva a tudatot, hogy a csillagom, Kis Csillag ott hunyorog a többi közt és bármikor kérem, suttogom leszalad, és átölel, és vigasztal és bátorít. Tavasz-anyót pedig beengedem szívembe, hogy szintén feltöltsön és ragyogtasson, ragyogjak és sugározzak, legyen mosolyom és erőm és One safe place dallamát dúdolom, igenis megtalálom, suttogom a tavasznak és kinyítom a lelkem, mint kedvenc virágom a titokzatos és sugárzóan gyönyörű írisz. Ugyanolyan távolságtartó leszek, mint ő, csak a titkok érzője és megérzője lásson be mosolyom mögé, a beavatottaknak nem kell magyarázkodnom. Nem is lenne értelme. És nincs is rá szükség.

Toronyugrás Most is elértem a végére. A torony magas, csigalépcsős, lassan, évek, hosszú-hosszú évek alatt értem a tetejére. Most fennt állok, kitenkintek, lassan körbeforgok: kék és zöld a meghatározó szín, semmi feketeség. Semmi felperzselt pusztaság, alul ezüst folyó lágyan ívelő, lusta sodrású, felül a csillagok hideg káprázata, és igen, a telihold megigéző, magához édesgető sugara, amely minden porcikámat áthatja. Kinyújtom felé kezem, ezüst sugarai átfolynak ujjaimon, szívembe csorog a hideg, mégis perzselő igézete. Lágyan rám mosolyog, magához húz és elenged. Hagyja hadd járjam az utam tovább, érezzem vigyázza lépteim, cselekedeteim. Kiaraszolok a torony szélére, szellőcske borzolja hajam, ruhám alá bújik, megemeli a fátyolszerű leplet amibe bújtam. Kitárom kezem, mosolygok, szívem könnyű, félelem nem hatja át, és elengedem magam. Zuhanok, forgok, súlytalanul, vágytalanul, éber kíváncsisággal. Semmi görcs, semmi bánat, semmi öröm, csak a lebegés tiszta öntudata, a dimenzióváltás mindenféle kockázata nélkül, felemelő, lélekcsitító, magamrataláló. Hiányzott már az éberség, a Szent Tükör minden könyörtelen igazságával együtt. A folyó is lágyan ölel, befogad, nincs semmi kegyetlen becsapódás, semmi ütközés, semmi jéghideg vízsugár, szinte anyaméhként ölel, simogat, kimos minden keserűséget, bánatot és fájdalmat, hogy megtisztulva indulhassak az újabb úton, letisztítva érzéseim, csak a tiszta életörömöt hagyva és a tudatot, hogy minden rossz lehet jó is, a hibáim nem véletlenek, a rosszból tanulni kell, és minden tanulságot levonva talán jobb lehetek. Valamikor, valahol... Lélek csupaszon Vannak napok, mikor az ísrás kényszere hajt, hajt, magam sem tudom mi bajom, csak a torkom fojtják a kimondatlan és leíratlan szavak, és mikor már pattanásig feszül a selyemszál, akkor megpróbálom kiírni magamból. Olykoron a sírás is segített, az igazi lélek-könnyek átmossák a szívem, a lelkem, és olyformán tesznek kiürülté, mint semmi más. Próbáltál már a tükör előtt mögé nézni? Évek óta állok előtte, néha

szidom, mert nem takargat, néha varázstükörként az mutatja, amit én akarok látni, de mindez semmi, csak a külső héj, s mint a gesztenyéről, ha lehántod a külső szúrós burkolatát, előtűnik a csoda-barna mag, kezedbe simulósan, szívet melengetőn. Lehet, hogy azért nem látok a tükör \"mögé\" mert megijednék a látványtól, vagy nem találnék semmit, és ez ugyanúgy hervasztón hatna rám, nem tudom. Ha az időfolyosó néha megnyílik soha sem előre enged látni, mindenkor a múltat idézi, s leginkább a kedves emlékeket, mert tényleg selejtez agyunk, vagy inkább lelkünk, és minden rosszban a jót keresi, és talán a nehéz és fájó emlékeket egy dobozba zárja, rácsosba, hogy csak szűrten érezhessük a szív gyötrelmeit. Sokszor ugyanúgy megszokom a rosszat, és erről szintúgy ugyanolyan nehéz leszokni, mint a berögzött jóról. Nehéz tapasztalatom ez: lelkem és szívem mást érez, tudja a helyeset, agyam pedig a rossz beidegzéshez méltón még szenved, és nem tudom mit tehetnék ellene, talán még kell idő, hogy elmosódjanak a határok és minden belevesszen az időfolyosó kanyargó sötétjébe. Ki tudja, Út és időkeresés közben talán erre is meglelem a választ. Gondolatok kavargó óceánja Néha, ha megengedem magadnak azon luxust, hogy hagyom csapongó képzeletem és kavargó gondolataim szabadon áramolni és nem kötöm meg makacsul, hogy mire szabad és helyes, és mire nem helyes gondolnom, ha hagyom, hogy a maró önvád és a játszi öröm váltakozva follyon át rajtam miközben külső szemlélő annyit láthat csupán, hogy egy pillanatra letettem Szabó Magda Ókútját, mert szinte az írónő a lábamnál ült, és gunyorosan hunyorgott rám, mikor szíven ütöttek szavai, a betűk összefolytak, mert a hang ugyanúgy a fejemben viszhangzik, ahogyan Magda írta, a gondolatok lassan összeállnak és le kell ülnöm, és kiírnom magam. Esetleg főzök, takarítok, tanulom a németet, váltakozó szorgalommal, sétálok, dolgozom, mosolygok és sírok, nézem Exupéry-t a tévében, felveszem, majd leteszem Marquezt, mert a szavai súlyosan, némán koppannak mellettem, és hagyom a gondolataim szárnyalni, kusza emlék-foszlányokat dédelgetek, fájókat és szívet melengetőket. A lelkiismeret-furdalások rohamait ugyanúgy tűnődve szemlélem, mint a csókok emlékeit, a volt szerető illata egy pillanatra az orromban lapul, hogy átadja helyét az önvádnak, hogy nem

voltam körültekintőbb, és nem vettem észre a jeleket, és hagytam a szívem megtaposni. Minthogy minden eleve elrendeltetett, már nem fáj, csak furcsa még néha, és ha visszanézek a kislánykori önmagam látom, aki mindenáron szép és okos kívánt vala lenni, és a kamaszlányt, aki önmagát nem lelte, és a felnőtt nőt próbálom keresni, aki visszanéz a tükörből, nagy zöldeskék szemekkel, szőkére szelidített tincsekkel, a lelkem próbálom összerakni, keresni a puha sarkot, ahol önmagammal békét köthetek. Súlytalanul lebegek, nem fáj a lét, most elkerülnek a földrehúzó szívfájdalmak, szinte kívülről elemzem gondolataim. Tetteim helyességeit próbálom mérlegre tenni, létem valódiságát érezni, a lelkem gonoszságait is hagyom lebegni, önzőségem, magamba zárkózásom is felötlik, és lélekben kacagok, a rég hallott, mindent betöltő boldog kacagással, ami irigységre adott okott, pedig nem sejtettem. Még mindig nem tudom mekkora kört húzzak magam köré, és kívül állok néha, még magamon kívül is Most már tudom mit éreznek a csillagok a messzeségben, a csillagmagány átjár, de nem keríti hatalmába lelkem, megízleltem, kipróbáltam, számba vettem, megyek tovább, közben a tengert érzem a bőrömön, a hajamból sós vízcseppek hullanak, hallom a sirályok vijjogását, a kikötő dízelfüstjét, alámerülök, magába fogad a mély, kimossa az ártalmas gondolatokat, megtisztít és elfogad, elringat és messze tájakat mutat, indulnom kellene súgja és átad a sivatagnak, ahol a homok szintén simogat és befogad és súgja, itt otthon vagyok, benne-általa. Messze, fennt a magasban a kétszárnyú repülő motorja betölti a lelkem. A földi szinten pedig kézbe veszem újra a könyvet. Napkelte már megint A kelő nap szinte kirobbant a házak fölött, úgy áradt szét bennem, mint a tavasz új világot ígérő lehelete, a fény elvarázsolt, elborított, lecsukott szemem mögött vakító sárga korongként lüktetett, a párás ablakon szivárvány cseppenként folyt végig a napsugár, az égbolt tavasz kéken tündökölt, a hóvirágok szerényen lehajtott fejükkel tüntetőn virítottak a szemétkupacok között és a mindent elborító kutyaszaron, és megható igyekezetük is súgta a szép élet reményét. A levegő balzsamos volt, a a vad szelek nem jeges iszonyatként, hanem áramló kedéllyel, vidám zengéssel fújták, szaggatták az ágakat, a fennakadt kidobott szaloncukor

papír darabkák színesen zörögtek. A fény világa szinte fájón szúrta szemem, végigsiklott rajtam, a heteken át tartó szürke-borongós köd egy pillanat alatt elfoszlott, a köd, amely úgy ülte a szívem, mint egy fojtogató sál, egy pillanat alatt semmivé vált. A széllel az eljövendő idő szelíd bólintását láttam talán egy pillantatra, a hívást, az égbolt mintha ölelt volna, a nap magához húzott, szelíd fény-csókot rajzolt homlokomra, a szelíd béke és a vad vágyak ígéretét, az álmok erejét, az álmok erejét, a reggel varázsát, a hétköznapok harcainak nehezen, de elviselését, az élet igéretét, beborított, mint Shelley írta: \" egy színes fátyol, amit életnek neveznek, akik élnek.\" A csend tapinthatóvá vált, kézzelfogható nyugalom áradt szét és a napsárga ragyogás könnyeket csalt szemembe, a világom néha oly fájó, időnként ellopott kusza boldogság-töredékeit- a szívem könnyeit.. Ismerős érzések A homlokomon a közepén, pontosan, néha mikor még elvarázsoltabb vagyok még a szokásos áldott, esetleg áldatlan saját magamhoz képest is, felizzik valami, valami ismerős bizsergés, érzés, érzet, hullámokban tör rám, bármit is csináljak éppen. Némelykor csak elringat, sokszor viszont éberré tesz, minden jelre figyelmeztet. A gyerekkori félelmeim veszem sorra, nem tudom honnan hozzuk, hoztam azt az ősi rettegést, ami elkapott, elkap néha: sötéttől, villámtól, vihartól egyenként féltem, ma már elbűvölten nézem a villámok vakító fényét, várom a csattanást, a mélyről, szinte belőlem is jövő dübörgést. A Tiszán, sátorban eltöltött nyári viharok után, ahol a rettegéstől egy percre sem tudtam lehunyni szemem, nem, nem attól féltem, hogy meghalok, hanem, hogy ennyire kicsi vagyok, miközben a családom a legmélyebb, igaz-álmát aludta. Féltem a félelemtől. Éveken át a tetteimtől, a szeretőktől, mert önmagam sem szerettem, sem azt ki igazán közel állt, s legkönnyebb volt tőle rettegnem, nevet adtam belső félelemeimnek, a fémes íznek, a szívet marokra fogó jeges iszonytanak, a szemembe költözött rettegésnek. Most már tudom ezt is csak a mérhetetlen, mindenen átívelő, semmivel nem törődő szeretet oldotta, oldhatta csak fel, s a mai napig és mind tovább igazán hálás lehetek érette, hogy a szívem mindezt felismerte, s beengedte a szeretetet, hogy viszont szerethessek. Elindultam forrófejűn számosszor, hogy már most én megmutatom:

mindenkor ólmos fáradtság vett erő rajtam, egy pohár vizet sem tudtam felemelni, a lelkem pedig a szép emlékeket sodorta felém. Tényleg, sokszor akartam egyedül lenni, és mindig beteg lettem, annyira legyengültem, hogy megmozdulni sem bírtam, vascsizmák kerültek lábaimra, acélgolyók szívemre, s az önvizsgálat és beszélgetés után a megbocsájtás kék hullámain lebegve megnyugodtam, ellazultam, a béklyók lekerültek, a szívemet elengedték a vasabroncsok, a szemem álmodó-kékké vált újból, s köszönöm Iloárnak, az angyalomnak, hogy soha-soha nem engedi egy perre sem elfelejteni mennyire kicsiny is vagyok valójában, és mindenkor megmutatja, ha én is akarom persze, hogy ki az ki tényleg velem és nem ellenem van, talán.... Hajnal nyáron Hajnal vakon ténfergett a sűrű, hideg nyári ködben, napkeltének híre- hamva sem volt, a napraforgók fázón összebújtak, gyönyörű napsárga fejüket mélyen lehajtották egyként védve a sűrű, fojtogató ködtől. A folyócska saját paplana alatt álmodta tovább hajnali álmát, a hínárok susogtak csak csendesen, adva-továbbítva a híreket, mezei történéseket, apró halacskák vitték aztán tovább a nagyobb folyókba. Hajnal fázott, didergősen összehúzta magán a felhőköpenyt, félt is kicsit, mert Nyár úrfival nem lehetett ma beszélni, nem engedte, hogy az aranysárga napsugarak fénnyel árasszák el a reggel, ifjúi dühvel tombolt tovább, háztetőket szaggatott, vihart, szelet fakasztott, hideg ködöt eresztett, várni kellett, míg kitombolja magát. És lassan, észrevétlen, az első bizonytalan narancsszín napkarmocskák a sűrű ködbe akaszkodtak, halvány, sápadt derengéssel, és ahogy fényük egyre erősebb lett, bátrabbak lettek, mostmár szinte szétszakították a ködfüggönyt, és hirtelen, vakítón újra nyár lett, Hajnal felsóhajtott, kirázta hosszú haját, millió szikrázó harmatcseppet szórva szerteszét, felnézett, csillagát keresve, a kis kedvencet, felsuhant, bíbor-arany-bársony napkeltét varázsolt még, és szép lassan beleolvadt a sugárzó nyári fénybe, még egyszer megfürödve a napraforgószín áradatban. Újból reggel lett, nyár, ragyogó, tiszta, áradó. Mint minden évben... Éjféli érintés

Engedd magad a nap végének: dőlj hátra, lazíts szépen, érezd magad egy pillantatra... Újból telihold van, megint sok-sok nap múlt tova. Az este szépen ereszkedik, csöndeskén, ahogy illik, elnyugszanak a nappali zajok, a bagoly is felriadt, nézed a háztetőkön hogyan siklik már az árnyék, jó ez így, mert béke van, körülötted most nem játszanak háborút, nem engeded a tv képernyőjének, hogy hosszasan csak téged bámuljon, kizártad a híreket. A sötét lassan szétfolyik az ismert bútorokon, még jobban ellazulsz, várod a teliholdat. Az Álom puha léptekkel oson mögéd, lefogja szemed, és a vak, buta Véletlennel kart ölt. A Véletlen kitátja hályogos szemét, hosszú csuhában, igazi varázslónős sapkában, palástban botladozik, hosszú, göcsörtös botjával hadonászik, és akit el- és le-talál ütni... Nem tudod vannak-e véletlenek, van-e szerelem első látásra és hasonlók. Most csak vársz és a csapongó Véletlen és a puha léptű Álommal kart öltve bolyonsz életed bejárt és még járatlan övényein, érzed, ahogy a telihold ezüstje végigfolyik rajtad, hideg, mégsem dermesztő ezüst-ragyogásba fogja szíved, minden varázsával egy pillanatra eggyé válik veled, hogy te is hold lehess egy pillanatra, különválhass-összetartozhass egy ici-pici pillanatra, és kéred a vak Véletlent, hogy kellő időben, kellő helyen terítsen le botjával, bár már akkor az már abszolúte nem véletlen...Éled az életed, várod a csodát, bár már tudod, érzed, hogy a hold már ettől többet semmiképp sem adhat. Vissza szelidülsz hát, szíved ismét lecsendesül. És a következő teliholdig szívedben őrzöd az ezüst holdsugarak minden erejét és varázslatát... Álom a sok közül... Az álom felriaszt és kapkodva levegő után szomjazom, életem kusza vonalait próbálom kibogozni, régi, fájó elfeledett-elásott sebek felszakadnak, újakat is melléjük rakom, hadd fájjanak együtt, szakadjon szív, szakadjon lélek, könny-pataknak sem álljuk útját, romboljon csak ahogy kedve tartja...a régi emlékek fájón emlékeztetnek, mégha hittem is, hogy eltemethetem őket, előbújnak, kísértenek, futok,rohanok lélekszakadva, magam elől leginkább, aztán az álom visszahúz megint, árnyalakok közt bolyongok, vasúti töltéseken gyalogolok órákon át, menekülök fejem vesztve, hatalmas táskákban lim-lomokat cipelve, óriási veszett kutyák vesznek körül, nekem rontanak, combom marják,

sikítok talán, nem tudom, fájdalmat nem érzek...szülök, nem először, talán nem is utoljára, kislány, a neve: Szellő, miért nem tudom, magas, barna férfi szorongatja a kezem közben, és suttog: minden rendben, fölriadok egy másodpercre, hisz ez csak álom, és süppedek is vissza, halott orszlánok arccal a földnek szegélyezik a hegyi szerpentint, keskeny úton valaki autót vezet, hátrafordul, arca nincs, még álmomban sem merek autót vezetni...a tenger hív, zúg morajlik, a sivatag susog, lebegek, szállok, súlytalanul, szárnyak nélkül, zuhanok, mámorító, őrült, vad zuhanással üres térben, majd szellemalakokkal, fehér ragyogás vesz körül, megnyugszom, béke van, majd káosz vesz körbe megint- önmagam keltette kuszaság, ködbe merítkezem, szürke, lélek-lehúzó ködbe, keresem magam, világom, helyem, kisimulok, görcsbe rándulok, az átélt álmoknak megfelelőn... riadok, a körvonalak helyrerázódnak, a macskám hozzám simul, a hajnal bekúszik az ablakon, megérint könnyedén, homlokon csókol, utamra enged... Álom pedig körbefon, ha akarom nem ereszt, ha akarom elenged... ha akarom szívem szakad, ha akarom felemel... átemel időn, téren, testetlen árnyakon, szívszakadáson, és igaz szerelmen túl valahol, messze, ahol vagyok és leszek talán... Karácsonyi derengés A Tél játékos kedvében karácsony utolsó éjjelén puha, fehér takarót borított a városra, a hajnali derengést rózsaszínbe vonta Hajnal, mintegy a szürkületet ellensúlyozandó, tenyerébe apró hópihéket fogott fel, gyönyörködött különleges mintájukban, majd gondosan szétterítette a hófelhőket, hogy sokáig csodálni lehessen az égi áldást, a fák sóhajtva nyújtották ki ágaikat, csendes tűnődéssel nézték a havazást, a tavaszra gondoltak, a nagy ébredésre, amihez hozzátartoznak a tél lassú, néha nehéz, súlyos napjai, álomképeket villantva régmúlt időkről, az ágaik közt megbújó madárkáknak megsúgták a titkaik. Hajnal tűnődve állt a puha hóesésben, hagyta, hogy rendkívüli alapossággal kivitelezett frizuráját beborítsa a vatta-puhaságú hó. Csend borult a városra, a szokásos reggeli nyüzsgés elmaradt, az ünnep sétált végig a záporozó hóesésben, a színek összeolvadtak, a szürkület fehér-bíbor-rózsaszín árnyalata a lassan kúszó reggelt még álmosabbá tette, a karácsony nehezen életre keltett misztériuma puha lábnyomokat hagyott a friss

hóban, Hajnal csak nézte a hóesést, lassú, hosszú lépésekkel járta az utcákat, álmokat keresett, amelyek nehéz sóhajjal szakadtak fel szívekből, és szálltak fel magasan a csillagok felé, reményeket kutatott, el nem mondott, le nem írt szív-bánatokat, szerelmeket, kusza gondolatokat, szívdobbanásokat, egymásra találásokat, apró örömöket, kényszeredett, és meghitt beszélgetéseket, öleléseket, a csillámló hóesésben összegyűjtötte az érzéseket, majd a hófelhők fölé szállván szétszórta az egészet, és a rózsaszín derengéssel, a halkan lépdelő ünneppel kézen fogva táncolt, kacagott, hagyta, hogy az érzések, könnyek, bánatok, vak szerelmek, szívdobbanások a hóeséssel visszaszálljanak, a gondolataink között pedig megmaradjon az ünnep, amit néha eltakar közöny, magány, félmagány, a szálldosó hópihék tallán visszahozzák a gyermekkori karácsonyok varázsát, és meghittségét. Szép karácsony Szép Karácsony, bontsd ki szárnyad, küldd felém az angyalkádat, szívben lakót, mosolyt várót, szelíd-békés tündérkéket, álomporral pálcájukon, békével szemükben, magányt űző lépteiket. Hozd felém az elmúltakat, hamuszürke szárnyon lebbenő régvolt szellemárnyakat, érjen össze szívdobbanás, álljék meg az Idő, nagy szakállú ős öreg Apó, hogy fejcsóválva pergesse az aranyló idő-homok szemeket, gyémántkönny hulljon, ezüsteső záporozzon, csillagok dobják ránk szikrázó koronájuk, lángoljon szív, ébredjen szerelem, a nagyhatalmú, gátakat leromboló, simuljon ki bánatfelhő, gond és baj múljék egy pillantatra, álljon meg a Karácsony, a Szép, nézzen be a lakásokba, simogassa lelkeink, libbenjen tova, békét hagyva, magányt űzve, tisztán, lélek kisimulva állhassunk isteneink, istenünk, önmagunk, világunk előtt, nyíljék meg a Csoda maga, hogy a Megváltó fénylő-fehér aurája körbelengje szíveink, legyünk újra gyermekek, tiszták, kedvesek, hogy újra emberek lehessenek az emberek…. Halk remény...

\" Mert az élet egyetlen reszketés, hol valamiért, hol valami miatt...menjen körbe a gyűrű a világ végezetéig, ahogy Cassandra mesélte, mert a Sors, az aranynyilú szökken eléd, és odalesz a remény, az eredmény és lehetőség, mint gyenge gida, beledermed a lét, legelészni felejt, hisz nézi szikraszemével mérve a távolság szűk ívét sárga oroszlán.\" / Szabó Magda: A pillanat/ Betonszürke felhőbálnák, kristályos, tündöklő hókristályok, egyedi, utánozhatatlan, megúnhatatlan, mégis szívet nyomón fájó, hiányérzetek gyötörnek, néha Endre úszik elém aranyszín glóriával, mosolyogva, kezét kinyújtva, boldogan, álmomban susog, hogy ne féljek,és én tudván tudom, hogy már nem él már, aztán Andri áll előttem az idő végtelen alagútjából a régmúlt és közelmúlt félhomályából, félmosollyal, csillagszeme ragyogón betölti szívem, szúr, fáj, fölém hajol, hogy nevetése, illata összeborzoljon, szívet szakítson, sikítanék, de nem lehet, sírok, de a gyémántkönnyek nem hozzák elém, Magashegyi Undergroundot hallgatok,majd Magna Cum Laudét, hogy még jobban fájjék a visszahozhatatlan, a megismételhetetlen, a Szabó Magda által leírt pillanat, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk... a Sorsra gondolok, ami szerintem félholtra röhögi magát látván erőlködésemet, mert tudván tudja kijelölt utam, és vakon vágyódó szívem hiába szakad, ha a pálcát tartó kéz más irányt mutat..\" Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság.\"/ Szabó Magda: Lukács evangéliuma/ Igazság... mindenkinek a magáé, nekem a sajátomé... sohasem ítélkezve, csak a pillanatot érezve, amit nem lehet kiszámítani, csak felismerni...a sumér varázsigékre gondolok, csak suttogom magamban, mert kimondani veszélyes, mert túlsággal híven tudva a természetfeletti meghökkentő hatalmát, Holdleány lévén szívem súgja mit kellene tennem, összezavarodtam, már megint, mint életem folyamán oly gyakran, a földre sújtottan hajolok meg mindenkor

az előtt, amit sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudok... félek, mert kiegyensúlyozott mosolyom, belső nyugalmam megint eltűnt, hogy nehezen, vak sötét alagutakon járva megtaláljam ismét magam-magam... te a Hold Lánya vagy suttogja Lilith, a sötétebbik felem, mert lát, érez, a Reményt hívom, a halk szavút, a macskaléptűt, a bölcs mosolyút, hogy magam legyek ismét saját önmagam, a varázsos, a szelíd, halkszavú, álomkönnyű, nő vagyok, s erre mindenkor figylemeztet, nem csinálhatok butaságokat.. s Remény a tündeszárnyú, angyalléptű, varázsport hint körém, hogy csendessedjen szívem vak, őrült tánca, megtaláljam helyem, világom, benne mosolyom, halkan dúdolva kört húz körém, csillámport szór gyémántkönnyeimre, álmaimra, s szelíden, lehajtott fejjel kérem ismét, hogy segítsen... magam legyek, ismét és a sumér ősi isteneknek csak szívemben suttogom kérésem... Karcsinak... \" Ketten kellünk hozzá, mindig, ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés, én csak elkezdhetem...\" / Hulej Emese/ Ha a szép emlékek szivárványszín hídján lépdelek visszafelé, kopott- barna fényképek, kifakult színes képeslapok, apró gyöngyszín örömök közé, először a közelmúlt jön elém: Endre áll előttem ragyogó szemmel és én csak a kihűlt levegőt markolom, és a gondolatok közé szívet szúrón feláll a szó: nincs...aztán halkan lépdeked tovább, nehogy a gonosz-rossz kegyetlen emlékek óriását felébresszem, felkeltenek azok így is sokszor ijesztőn plasztikus álmaimból, szívszakadva, levegő után kapkodva, tehát csendben suhanok tovább. Nem emlékszem milyen kislány voltam, és ezt most nem csak külsőleg értem, még nem éreztem magam, csak éltem, a felnőttként görcsösen érzett helykeresés még nem lapult bennem. Ha visszanézek szürkére kopott szoc-reál bányászházat látok, a második emeletről a nagyszobát, órákig néztem a bujáki hegyek dupla csúcsát, a Zagyva partját, a zöld olajfestéssel körbemázolt lépcsőházat, olajszagot árasztó pince lejáróban sárga szemű farkasként lapuló gyermek-rettegést, ősi, sejtekbe ívódott félelmet, amit ma már csak átérzek. Az sem rémlik hány éves lehettem, olvasni tudtam már talán és ez remekül kitöltötte napjaim, egyedüli lévén fel sem fogtam a magányt, soha nem is éreztem, mert fantáziám, gondolataim tökéletesen

kitöltötték a könyvek, soha nem voltak királylány terveim, menyasszony sem akartam lenni. Felbukkan még a könyvtár képe, Laci bácsi a barna keretes szemüvegével, ahogy Vali barátnőmmel a gyermekkönyvek polcához terelt minket, és szó szerint új világok nyíltak meg. Mindenkor láttam a meséket, bennük éltem, éreztem fájdalmukat, kudarcaikat, reményeiket, megélt, de még meg nem értett szerelmeiket. Éltem, a létezés tudattalanságával, boldogan, anyám apám egymást szétmarcangoló, mindent szétzúzó, tönkretevő világuk hozzám nem hatolt el, kamaszként meg személyes sértésnek éreztem. Szombat, vagy talán vasárnap délután volt, nyár vagy tél nem tudom. Anyám feddőn morgott, hogy rakjak rendet, te bujkáló mosollyal kérted ugyanezt, bár tökéletesen érzett, téged mindez nem érdekelt. Szétszórt, rendetlen kislány voltam, bár nem értettem, a szerteszét lévő játékok mind célt szolgáltak, mint a szőnyegre felhalmozott babák, és egyéb itthon hagyhatatlan tárgyak a repülő szőnyegről. Girhes kismacskaként kerülgettelek, közös társalgási pontjain nem igazán lévén. Aztán könyvet kértél tőlem, és én megdöbbentem, mert meséskönyvet választottál, a kedvencet, a varázsost, a rongyosra olvasottat, a gyermekeknek átdolgozott Ezeregyéjszakát. Bevallom mindenkor Seherezádé szerettem volna lenni, a kedvencem volt. Most felnőttként még mindig benne élek a varázsban, és mikor verseid olvasom, bár nem mindenkor értem, viszont érzem, és halk szárnyú, mosolyszemű karácsony- angyalkák hozzák elém az ünnepet, és én kívánok tiszta szívvel, derűs mosollyal szent, békés, áldott ünnepeket, köszönöm a verseket, hogy érezhetem... Szédület A Hajnal megúnván a téli egyensötétet visszavette pálcáját, elűzte a ködös, szívszorító fekete korai órákat, a napok óta hideg esőtől áztatott kora telet, kitakarította az ég alját, bíbor-bársony-arany-narancs ruhát varázsolt, szétterítette szőke hosszú haját, ábrándosan körülnézett. Nézte a Tél miként rajzol jégujjával képeket a pocsolyákra, a patak szeméttől fulladozó partját hogyan festi dérfehérre, nevette a baglyot, mert reszketve huhogta a telet, álom-halkan végigsuhant a városon, fényvarázst tükrözött az ablakokon, felhőkkel játszott az égen, meg nem únván a színkavalkádot, színeket dobált a reggeli fagyos-párás

leheletekbe, majd átcsillámlott a felhőkön, csókot dobott a reggelnek, habos-kék, lila-fodros felhőköntösét utoljára széthúzta az égen, szivárványszín ujjával megsimogatta Holdleány szívem, utamra engedett. Gyöngyszín mosolyt kaptam tőle búcsúzóul, lelket simogatót, ábrándost, könnyű gondolatokkal telit, reményt keltőt, vágyébresztőt, titkos tudással telit. Könnyű aranykézzel megsimította hajam, arany-narancs fénnyel borított és magára húzván felhőtakaróját, aranyhaját gondosan elrendezve eltűnt: belesimult a reggeli aranyzuhatag fényözönbe... A macskakirály A kút tündére kicsit csepegő hajjal, hínárosan, zöld mohákkal ízlésesen körbeszegett köpenykében megállt előttem, zavarbaejtőn ragyogó zöld kristályszemmel, mosolyogva. -Íme, mert tiszta a szíved, tiszta a lelked, teljesítem két kívánságod. Éjjel eljön hozzád Lilith, ne félj tőle, szabad, tiszta vagy, s mert régről tudod már a törvényt, a Hold Leánya vagy, kristályosan csillogó, csillagzafírt néha megmutató szemedben a kétség szikrája sincs immár, nem vetheted le önnönmagad... Holdleány vagy újból, és mindenkor, kiállsz az igazadért, megveted a gyávákat, ellenállsz a hazugságnak, a Hold Istennője szólít, mert újból kiálltad a próbát... Ma éjjel Lilith visszavisz a tündemesék világába, a lelked szállni és repesni fog, átéled a gondot, bajt éppúgy, mint az igaz varázst... És mert igazán tisztán kérted: ezt is megkapod, a régről áhítottat, a csodálatot, egy maréknyi szőr, tiszta ártatlan odaadást, egy macskát küldök neked, feketét, Holdleányhoz illőt, jámbort, szelídet, ölben alvót, öntörvényűt, mint te, akinek a lelkét ugyanúgy nem birtokolhatod, mint senki a tiédet...- A kút tündére ellibbent,az álom elszállt, fényes-arany délelőtt és kopott-szürke délután lett, és hazafelé tartván a barátnőmtől éktelen nyávogással egy fekete macska rohant egyenest a karjaimba, letettem, mert hittem, visszamegy ahol eddig lakott, nem kiscica, de nem is kifejlett macska még, sírt keservesen, mikor letettem, követett, hát mit tehettem, hazahoztam, körbejárt, mint egy ifjú király, megtekintette birodalmát, számba vette alattvalóit, első pillantásával meghódította a lakás eddigi lakóit, és mintha mindenkortól itt élne, a lábainkhoz feküdt, összegömbölyödött, dorombolt egy verset, aludt, depressziót űzöt, csodálatot váltott ki, kegyesen megtekintve a felkínált macskaételt és macskaalmot birtokba vett birodalmát. Messze nappali fényvarázson

át mosolyog rám a Hajnal, kócosan, szőkén, kék bárányfelhős köntösben, Szent Rita mosolyog rám fehér-alabástrom kezével int, Lilith összehúzza bő fekete köpenyét és szétrázza éjszín sörényét, és túl messze Etelka nagymamám néz rám könnyesen-nevető szemmel, és suttogja nevem alig hallhatón, mélyen élt, régvolt, szelíd szeretettel.... Szép remények Olyan kevés kell egy röpke, örömteli pillanathoz. A nap átragyog a függönyön, a virágod,a rózsád hozzád hajol és megsímogatja a szíved, az utcán rád mosolyog egy kislány, aranybarna szeme csupa bizalom és szeretet, felnézel az égre, áthat a remény, a világod kitágul, belelátsz önmagadba és nem rémít el a keserűség, mert tudod, érzed minden változik, tehetsz, hogy jobb és szebb legyen.A reményeid, az álmaid lehajolnak hozzád, közelebb kerülnek, megvalósíthatókká válnak, a karácsony angyala a füledbe susog, szelid békét hoz, önmagaddal leginkább. Nem rémítenek a tv reklámai, nem vágysz álomautóra, látszatcsaládra, koszosruhás kisgyerekre( nem baj, anyu úgyis Persillel mos!) bankkölcsönre, hogy megvehesd a legtutibb ajándékokat a Tesco- ban, és évekig a bank rabja légy, csak létezel, lélegzel, sóhajtasz, szíved megnyílik, a ragyogás körülvesz, kacagsz, mosolyogsz, lebegsz, ezt a lebegést érezted már hetek óta a levegőben, a csontjaidban, az aurádban, nem rémít a magány, hisz sosem vagy egyedül, most élsz és nem túlélsz. Nem veszed észre a szürkeséget, nem húznak le mások kicsinyes vágyai, látszatbarátságokat sem kötsz már, hiszen bőven elég aki melletted van, az igazából is melletted van, tesz érted és te ugyanúgy teszel érte. Aurád most sűrű, áthatolhatatlan, csupa fény és ragyogás vagy, nem ér baj, nem érnek külső támadások, lélekszinten egyeztél ki önmagaddal, a holdkő medál a nyakadban izzik, forró. Segít. Csak létezel, lélegzeted nyugodt, szíved csitult, a béke átlebeg a falakon, benned sűrűsödik, és kifelé is békét sugárzol. És bízol önmagadban, mert akkor a reményeid, az álmaid, a vágyaid mind-mind a tieid lesznek. És semmi más nem számít. Szürkeség

Dühös szél rázta hófellegek fölött, mosolyszemű angyalkák között, vak düh, és szelíd megbocsájtás mezején, álom és valóság határán, fázós- ködös alkonyok közt tétován bolyongva, halk léptű, csendes szavú, puha kezű Álom simítja végig homlokom, megnyugtat és elvarázsol, visszarepít nyugalomba, boldogságba, az Idő soha nem visszafelé folyó patakjában csobban az emlékezet, szelektál és átváltoztat, megszépít és jóvátesz, mosolyt fakaszt, könnyet csorogtat, az elmúlás szürke, visszafogott kendőjét borítja halottaimra, élőkre, mostani és leendő és elmúlt barátságokat hív elő az emlékezet és a képzelet, csókot fakaszt, ölelést vonz, illatokat, ábrándokat, utazásra hív a messzeség, a sivatag, a tenger és a szél hangját hozza az üvöltve száguldó Tél, mindenen átgázol, mindent eltipor, halott -fagyott virágokkal veszi körbe magát, nevet, jégujjaival megdermeszt szíveket, világokat, embereket, madarakat. Tombol, mert ez az ő ideje, hosszú heteken át hagyta még az Őszt, simogató melegével, bordó-arany levélhalmaival. A karácsony mosolyszemű angyalkái tétován lebegnek a forgó hóesésben, megnyugvást hoznak, megbocsájtást, szeretetet, vigasztalást, magányt is, mert aki egyedül ül a hideg lakásban fűtés, áram, család és szeretet nélkül annak az angyalkák vajmi csodát nem tehetnek, mégis megható az igyekezetük, a nyitott szemmel járóknak megcsillantják angyalszárnyuk, végigsimítják a lelkeket... a kavargó hóesésben Álom a csendes szavú, halk léptű, puha kezű végigsimítja szívemet... Hideg, téli napok Tél a széllel szövetkezett, elhatározták, hogy hidegbe, szélbe, lélekfájó szürkeségbe vonják a világot, annyira szeretnék hozzád bújni, és csak én vagyok az akadálya. Félek, és a félelem megbénítja szívem, ködös-párás takaróba burkol, átfon, lehúz, utálom a szürkeséget, a délelőtt már összefolyó derengést, a csókodat vágyom, amit nem kaptam meg, talán nem is akartam, mit tudom én már sokszor, mert bizonytalan vagyok, fázok, reszketek, nem találom magam, lehúz a csillagmagány, újból bizonytalan vagyok, hallgatom az éj titkait, az üvöltő szélen át talán a reményt kergetem, az elveszett világokat kutatom, okokat keresgetek, magyarázkodom, álmokat vágyok, illúziókat rajzolok a sötétbe, és folyamatosan félek. Gyerekként a sötéttől, ma már csak a félelemtől reszketek, hogy valahol elhagytam magam megint, és az üresség árnyai

suttognak mögöttem. Magamba bújnék én is, de nem lehet, tükröm, a szent gúnyosan integet. Talán hamis álmokat kergetek, talán igazgyöngyszín vágyakat pergetek, súlyos, nehéz terheket cipelek, vagyok-e valaki néha ezt a kérdést is felteszem. És tükröm, a szent nem felel..... Mézszín reggel... A nap, álmosan, fáradtan méz-aranyfényt csorgatott a reggeli földre, a hajnali köd-párák már felszálltak, a tél jeges-deres-hosszú hideg ujjait végighúzta a tájon, a fűszálak végén a harmatcseppek, tündék álomkönnyei, fagyosan lebegtek a fűszálakkal a dermesztő reggelben. A csendbe a reggeli vonat zakatolása hasított csak be, de gyorsan tova is szállt. Szél nem susogta szerelmesek álmát, a világ nehezen ébredt. A mézszín fény szétáradt a tájon, felragyogtatva a jeges szikrákat a mezőn, a fák lehajtották fejüket, utolsó leveleiket halk sóhajjal engedve a szelíd lebegésre, tűnődve nézték, ahogy a nap felragyogtatja a sugárzón színpompás avarhalmazt a törzsük tövénél,majd utoljára kinyújtották csupasz ág-karjaikat a felragyogó napsütésben. A mézszín fénycsorgás tomboló aranyzuhataggá vált, szétáradt, a pocsolyák jeges dermedését végigsimogatta, vízzé változtatta, a tünde könnycseppek fölszáradtak, a jeges dermedtség lassan fölengedett. Az utolsó köd-pamacsok is beleolvadtak a reggeli ragyogó lángtengerbe, és az aranyzuhatag szemfájdító narancs-szédületbe folyt át. Csodálatos reggel lett, szívszorító, léleksimogató, gonosz álom-démonokat űző. Napkelték számosszor, sokadjára még egy szép nyári hajnalon Egy felhősávon ülök, nézem a hajnalt, ahogy belepi a várost, a feketéből szürkeségből bíbor színeket fon. Már nem keresem régi Holdleány magam, az már átalakult, de még mindig megígéz az ájult éjszakai tücsökciripelés, a csillagvarázs, a holdjáték, a tejút és minden kellék ami az éj-csodát feledhetetlenné teszi. Már jobban kedvelem a hajnalt, a megúnhatatlant, bár már érezhetően hosszabbak az éjszakák, az első fénysáv ami végigkúszik az ég alján, nos, feledteti az előző éj terhes, nyomasztó, kísértő árnyait, átmos, felemel, habos-rózsaszín, szinte már

cukorszirup édességűvé változtatja az eget, a cirruszokat is halvány rózsaszín-lila-szürke árnyalatba vonja, és nevetve nézi, ahogy megpróbálják egyenszürkévé visszaváltoztatni az egész frontfelhőzetet, nem sikerül, dühös-morcosan húznak át az égen. Még mindig a felhőmön ülök, nézem a tarlókat, a hegyeket, a városzélt, nézem, hogyan kap fel a szél egy-egy műanyag flakont, megpörgeti játékosan mielőtt a szennytől fulladozó patakba pöccintené, a főút menti poros vadalma fákat, amelyen még a legnagyobb télvíz idején is egy, azaz egy darab alma rostokolt, vidáman lengedezett a hideg szélben a levél nélküli ágon, vajon megtalálta-e valami kóbor állatka, és jóllakott-e belőle. Nehezen kászálódom le a felhőmről, de muszáj, készülődnöm kell, indul az újabb csata a hétköznapokkal, utolsó pillantással még befogom a Sárhegyet, végigsimítom, és visszabújok, talán a falaim mögé. Telihold Nézd, Kedvesem, a telihold fénye becsorog az ablakon, átfolyik ezüstfénye rajtam, rajtad, a holdkő medál átveszi a szívem lüktetését,mély belső kék színe lilára változik, a napkő amit tegnap kaptam forrón simul szívem fölé, csodálatos arany-lüktető színei barna szikrázó pontjai belesimulnak kinyújtott tenyerembe, átveszik az aurámat. Az ölelésed vágyom, a simogatást, a megnyugtató közelséged, az karod, amely úgy ölel, erősen, de biztosan, hogy a nyugalom átárad rajtam, az illatod beborít, átjár, szívverésem csitul, hogy utána teljesen elvesszek benned-általad. A csók felforrósít, a telholdnak suttogom halkan, hogy félek, rám mosolyogsz, hozzád simulok, nézzük a Hold hogyan sápasztja el a csillagok ezüst fényét, fáradt-arany felhőrengeteg mögé bújik a Hold, játszik velünk, de már csak engem figyelsz, a szemem nézed, én is figyelem hogyan homályosodik el az öleléstől a szembogarad, aztán csak az éj susogja csendben, halkan, titkokkal teli álmokkal szőtt fekete bársonyleplén át, hogy ne féljek, minden okkal történik, szerelem akkor robban be az életembe, mikor szívem tágra nyílt, szemem megtalált, mosolyom káprázatos, igéző, varázsos, ezt is neked köszönhetem, hogy sugárzón-titkos belső mosollyal, megigéző szemmel járok, a belső robbanás-sugárzást is neked köszönhetem, hogy itt vagy velem, szeretsz, lecsókolod könnyem, hallgatom a szíved, nézem

a Holdat, hagyom átcsorogjon minden sejtemen, legyek én a titok, hogy vagy nekem... Hajnali varázs... A Göncölszekér már leborította égi terhét, a Hold fáradtan felhőtakarót húzott magára, a csillagok sápadt-arany fényt csorgattak a földre, az Esthajnal csillag ragyogott csak kitartón az egyre halványuló sötétségben, köszöntötte a Hajnalt, aki hosszú, földig érő aranyhaját laza fürtökbe csavarta, hosszan válogatott leendő, felvevésre váró ruhái közt, váltogatva cserélgette a halványlila felhőfodrosat, a narancs-bíbor káprázatost, az azúrkék-szürke felhőpamacsokkal telit, az ezüstszikrákkal borítottat, lassan, észtveszejtő lassan öltözött, elzavarta a felhőket, hogy semmi sem zavarja szívdobbantón szép kiteljesedését, csókot dobott a Holdnak, a csillagoknak, szemfájdító arany-ragyogással köszöntötte az új reggelt, lehajolt, belesett az ablakokon, álomnyálat törölt, szerelmeseket csitított, hajléktalanok haját simította végig könnyű aranysugaras ujjaival, reményt ébresztett, rossz álmot kergetett, fáradt utasokat hunyorgásra késztetett, csodát varázsolt, minden napi, káprázatos, szívfájdító, szívderítő, megújuló-megújító hajnali varázst...csodaváró napokat, csodákkal teli hajnalokat... Ritka percek selyemszalagja Ritka percek selyemszalagja... szivárványszínű, végtelen, a harmónia hatja át, ha rálépsz azon ritka élményben részesülsz, amiben régóta szerettél volna... ha megtalál a kedves, és szemében az öröm sugárzik, ha megtalál a zene, amit a pillanat neked választott ki, és adott pillanatban, adott helyen, adott időben hallgatod,a szíved egyszerre szakad és önt el a végtelen boldogság, könnyfakasztó, megindító, magadra találó, ha megtalál a könyv, amit neked írtak, és az író is ráhangolódott a lelkedre, mert nem véletlen, hogy megvetted, megkaptad, a könyvtárban kiválasztottad, a szerelem csókja, ami áthatja csontjaid, érzékeid, a másikban kiteljesedsz, hogy önmagadra találj, adni tudj, kapni tudj, hogy legyél, létezz, elvarázsolódj, ékszer, kövek, zene, mind-mind csak akkor talál rád, ha eljön a pillanat, a gyűrű választ téged, felhúzod, és elcsodálkozol, hogy pontosan a te ujjadra való, az

ötvös is rád gondolt mikor megalkotta, bár nem volt arcod, hangod, neved, pontosan tudta, hogy megveszed, megkapod...A ritka percek is rád találnak... mutasd meg magad, a valód, a világod...a selyemszalag nem szakad, folyamatos, állandó, neked kell megtalálnod, keresned, önmagad, a helyed, a világod. Te már tudod, a kis herceg mit keresett, és mit talált, Exupéry most bölcs mosollyal szemlél, álltam Calaisban az Exupéry úton, a kétszárnyú repülő pedig szárnyát billegetve beköszönt, és én tudtam, hogy Exupéry itt van velem, a szívemben, és nincs idő, tér, hely mi elválasztana...Ekkor éreztem, hogy a ritka percek selyemszalagja mindig is itt van, volt mellettem, csak becsukom lelkem, bezárom szívem, lehangolom magam, nem érzem magam, nem tudok adni, így elfogadni sem... ott, akkor Calaisban megállt az idő, a tér és szárnyát libbentve Exupéry is hozzám simult egy pillanatra. Tényleg ritka perc, ritka pillanat volt. Csak az enyém, és most a lehangoló ködben, a párás, hideg estén a pillanatra gondolok és átmelegszik a szívem, és érzem magam.... a francia napsütést, a virágok színpompáját, az illatukat, a tenger sós morajlását, az eget, a repülőt, a nyarat... mindent. A kút Belenéztem, először sötét volt, persze, hiszen a kutak sajátja a sötétség. - Kukk! mondtam jó hangosan-de csak a visszhang reagált. Először. Majd egy hang a képzeletemé.- Mit kívánsz,- kérdezte a kút tündére, kicsit kócosan, kicsit vizesen, kicsit hínár-folyondárosan.- Kérhetek?- kérdeztem bizonytalanul- Hát persze- felelte és akkorát ásított, hogy beleremegtek a mohos kőfalak.- Bár-tette hozzá mosolyogva, a kívánságokkal és kérésekkel nagyon kell ám vigyázni, mert teljesülnek, és akkor mi lesz veled? - Gondolj bele, mi lenne a világgal, ha mind ama kívánság, kérés, kérdés, óhaj és panasz ami kimondtál, minden zokszó, sirám, rossz akarás teljesülne? Ha minden fogadalom, eskü betű szerint értendődne? Már sokan kértek teljesíthető és nem teljesíthető kéréseket, vágyakat és álmokat. Minden esetben rákérdeztem, hogy biztosan szeretné-e, hogy maradéktalanul valóra váljon. Mer minden kimondott szó, álom, kérés, lenyomatot hagy benned, visszahat rád, a rossz gondolatok, rossz kívánságok is teljesülnek, de visszakapod valamilyen formában. Akár még ebben az

életetben, akár a következőkben. A szülői hibákat ugyanúgy elköveted, bármennyire is megfogadod, hogy te, nem és nem leszel az apád-anyád, a gyermeked is figyelmeztet a hibáidra a kamaszkor minden brutál- igazságával.Tehát újból megkérdezem, majd rád hagyom a döntést. Ha tiszta a kérés és tiszta hozzá a szíved, teljesülni fog, csak bele kell suttognod a vízbe, utána beledobnod egy kavicsot, majd várni. Teljesülni fog a kívánságod, ha elég kitartó vagy és tudsz várni, és kivárni...és a tündér elmerült, elvitte a vágyakat, meghagyta a reményeket, és a kívánságokat. Vettem egy nagy levegőt, és elsuttogtam a mohos kőfalaknak... Gyöngyszín percek abububerczynek...mert szereti a gyöngyöket... bármit és bárkit takarjon-e név... AZ eső minden cseppje gyöngyként folyik, mint az igaz nevetés, ami pattogó aranyszikrákkal telíti meg a teret, a szívderű, ami mosolygó, belső- csöndes, és állhatatos búraként borul rám, ülj le most egy percre, felejts el a gondokat, adok egy pillanatot... egy mosolyt, amit én is kaptam, egy érintést, amit továbbadok, egy simogatást, ami csupa érzés és én is kaptam...a tarka levélhalmaz, ami eltakarja a barna-csupasz földet, az esőfüggönyön át szivárvány-színnel átrobbanó napsugár, hogy megszépítse a hajléktalan álmát, puha rózsaszín-köd álomfelhő, cakkos hajnalpír-szín szalaggal szegett felhő-hálóingben a Hajnal, ahogy ásítva, kócosan, még csóktól duzzadt ajkaival duzzogva körbenéz, rendezgeti még az ég alját, gondosan válogat a színkavalkádból, a napi hangulatának megfelelőn...majd vállat von, minden színt szétszór az égen, a felhőket lilára színezi, az eget unalmas-szürkéből kékeszöldre festi, a Holdnak köszön illőn, bátran, mert egy kissé fél még tőle, táncra kapja Szél Úrfit, a karcsú, ifjú lánghajút, nem hagyja, hogy szétlibbentse mai alkotását. ...Ma egy gyöngyszín kacagást kaptam, olyat, hogy a szívem átmelegedett, a hölgy nem volt vékony, nem volt fiatal, de sugárzott, ragyogott, a nevetése pedig magával ragadott, átáradt rajtam, felmelegített, erőt adott, perceken át kacagtunk, csak azért mert élt, tüntetőn, erőlködés nélkül, szimplán boldog volt... és én a gyöngyszín nevetését, és a szívderűt adom most tovább... neked..és talán mindenkinek.... Vándor

Éji égen alvó vándor, hol késel az éjszakában? Nyári éjen, zöld-susugó napsütésben találtál rám, elhagyottra, lehajoltál, átöleltél, vigaszt adtál, átkaroltál, napfény-csókkal árasztottál, csillagokat közel hoztál, feltöltöttél, reményt adtál, hol vagy most a hideg télben, zord, fagyos nap-nélküli szürkeségben, hol vagy most te reményt adó, zöld szárnyakon elsuhanó, aranyszívű-aranyszínű? Angyalszárnyad megrebbent a gyertyalángban, hatalmas fénysugár lett a láng körül, majd elsuhantál, űrt és nincset hagytál, sóvárgást a hideg éjben, zord, fagyos nap-nélküli szürkeségben. Hol kereslek angyalszárnyú, fagyos- hűlt szívem megtaláló, hol talállak, égi jelet hol vésel az éjszakába, karácsonyfa köré ünnepet rajzoló, zöld szárnyakon elsuhanó? Gyere vissza éji vándor, fond körém a szárnyaid, hadd legyenek álmaim ismét zöld-susogós napsütéses, reménytkeltő, feltöltőek. Éji vándor, ne hagyj el, gyere vissza, ölelj át, jégpáncélom olvaszd fel, szívem tárom, lelkem nyitom, várlak vissza zöld szárnyakon susogó, gyertyalángot rebbentő, ünnep-fonó, álmom-hozó, reménytadó égi vándor, testvérem a szívfájdalomban, testvérem a szívjóságban, bánatban és örömben, sivár lélek-nélküli pusztaságban és az éjben, a szürke napnélküli nappalokban, a világban, a világomban. Vágyom csókod napfényízét, aranyszínét, ragyogását, zöld szárnyaid susogását. Gyere kérlek, nagyon vágylak, nagyon várlak, angyalszárnyú, zöld-arany susogású, angyal- testvérem. Csillagút Ha álmomban a Hold fölé érek, már csak visszanézek, mögöttem a létem, a Földem, a Holdam, a helyem, az életterem, de csak megyek tovább, csillagportól szikrázik hétmérföldes csizmám, hajam sarkamig érő aranyszőke, kis herceg kezét szorongatom, hogy bizonytalansága csillapodjon, s ő megnyugtató mosolyt sugároz felém, hogy nem neki, hanem nekem van szükségem bizonyosságokra, találomra indulunk, idő és tér nem szab korlátokat, a hideg űrsötétben is érzem a Napunk erejét, simogatását, nyári születésű lévén minden napsugarat magamba gyűjtök, s elviselem a forróságot, lételemem a perzselés, órákig tudok egy helyben feküdve magamba gyűjteni minden nyári sugarat, de minthogy a Hold leánya is vagyok, nyakamban a felizzó holdkő medál

int, hogy induljak végre.Hosszú, kimerítő álmok után van bennem némi szédület, talán, mert túlsággal elmerültem, s megint nem tudtam álom és ébrenlét határát kivenni, s tűnődhetem vajon mi is a valós álom, és éber álom közt a különbség. Könyvek, filmek is hagynak néha ilyen lenyomatot bennem, beépülnek gondolataim közé, álomfoszlányokat rebbentenek fel, rég elfelejtett mondatokat, embereket, emlékeket libbentenek fel, s aztán sepernek tovább. Néha újból kívül, a kör széléről nézem magam, hibáim láttán felszisszenek, ezt, meg ezt is másképp kellett volna tennem, s a hibák kijavításán tűnődöm, hogy aztán, adott helyzetben, még véletlenül se jusson eszembe a helyes és a jó, csak forróvérűn, meggondolatlanul kimondott szavak. Ezek most a csillagúton is követnek, kis herceg kacag, legyint, hátraint és eltűnnek egy fekete lyukban. Visszafordulunk, mert az éberlét határára értem, ideje kövonalakat adni a tárgyaknak, nézni a kelő nap sugarai hogyan világítják át az akváriumot, aranyszínűvé varázsolván a halakat, szivárványossá az apró csigákat, a levegőbuborékokat a zöld leveleken. Új nap virradt, újabb csoda vár rám, valahol, valamikor... Ariadné 2010-ben Csak mese!!! Ariadné gondosan csigákba tekert frizuráját igazgatta, unatkozott. Utált kiváltságos lenni, gazdag meg pláne. Unta a legújabb szabású tunikákat, a vigyorpartikat, modern, öntudatos nő lévén nem dohányzott, nem ivott.. Inkább antidepresszánsokat, altatókat, nyugtatókat választott, az orvosait legvégsőkig kimerítette, változatos panaszokat produkált. Lábát ringatta a kanapén, egyik kezében a Cosmopolitan-t tartva (elvégre meg kellett tudnia mit visel egy mai nő, mit eszik és mit gondol...), másik kezében a pénzügyi mérlegét, fején füllhallgatót, amelyen a legtrendibb zene szólt. A terve már készen állt, csak a kivitelezés maradt hátra. Be kellett vonnia pár embert, de bennük tökéletesen megbízott. Három ember tudta a kívánságát: a butuska, de dekoratív szőke, aki angyalian tudott mosolyogni, és őrjítően hülyeségeket beszélni órákon át divatszalonokról, és egyéb fontos dolgokról, a hűvös barna, aki egy vállalatot félkézzel elvezetett, de egy pasit sem bírt megtartani, őrjítőn féltékeny lévén, és a kicsi, köpcös meleg-más újságíró, aki büszkén, felragyogó szemmel bizonygatta mindenkinek \"másságát\".

Másnap az újságíró barát jóvoltából szalagcímek ordították mindenfelé, hogy Ariadné eltűnt.Gondosan megtervezett vezércikkek, hatalmas fényképek, birodalom-szerte felfordulás, őrjöngő lesifotósok a lezárt palota előtt. Komoly testőrök védték a lány szobáját, Ariadné sajtófőnöke tehetetlenül tárta szét kezét a sajtótájékoztatón. Senki, semmit nem tudott. Egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Egy taxi fékezett a Labirintus előtt. Ariadné kiszállt, némi tétovázással a csengőt kereste, közben egyszer hátraugrott, mert hatalmas bőgés rezegtette meg a levegőt, egy haldokló dinoszaurusz minden erejével és elszántságával. Reszkető kézzel nyomta meg a halálfej alakú csengőt. Legártatlanabb, legravaszabb mosolyát öltötte magára, kicsit lejebb húzta a pulóvert a dekoltázsán, és megigazította a melltartóját. Az ajtó nyitására megrezegtette szempilláit és búgó hangon szólt:- Helló, Minotaurusz drágám, megjöttem!- a zavart döbbenettel mit sem törődve rángatta maga után a gurulós bőröndjét, és intett a taxisnak, hogy cipelheti befelé a többi ötvenet.- Nem ismersz meg, Minó, én vagyok szőkekislány117?- Minotaurusz a döbbenettől egyik lábáról a másikra váltott, némán hápogott, a hangszórókból újból felhangzott az üvöltés. - Egy-két hétig nálad húzom meg magam, ugye nem bánod, Minó, drágám?-Ariadné választ nem várva szórta szét cuccait az egyszerű barlanglakásban, ahol mindennek gondosan tervezett helye volt, egy agglegény- életre berendezkedett férfi minden kényelmével, és puritánságával. Minotaurusz azon rendkívül gazdag egyének közé tartozott, akik a sajtót kézben tartván olyan képet rajzoltatott magáról amilyet csak akart és Minotaurusz semmi másra nem vágyott csak és kizárólag magányra. Azt íratta például, hogy csecsemőket eszik, szűz lányokat is követelt néha, gazdag, jó házból való úrilányok az ő jóvoltából menekültek meg szerető szüleik zsarnokságából, a csecsemők pedig a titkos számláról finanszírozott Szent Erzsébet Árvaotthonba vándoroltak. A Labirintust is ő építette, elhitetve a közvéleménnyel, hogy hogy csak így menekülhetnek meg tőle, és a médiacirkusz szép lassan lecsengett körülötte, csendesen élhette agglegény napjait. Egy szenvedélye volt csupán, és most erre alaposan ráfázott.- Az átkozott Internet.-dörmögte-hogyan is hihettem el, hogy nem talál rám? Méghogy szőke meg kislány...-és mivel még mindig bénult volt a

döbbenettől azon kapta magát, hogy kedvenc kötényében a konyhában serénykedik Ariadné utasításainak megfelelően készíti Ariadné kedvenc, húsnélküli ételét.Szótlanul tűrte, hogy Ariadné az ujjai köré csavarja, az ágyba vonszolja, hogy paradicsomlevet kell innia, pedig utálja, tulajdonképpen jól érezte magát. A Labirintus tökéletesen zaj- és hangszigetelt volt, biztonságáról, élelmezéséről külön őrző-védő káefté és házhoz szállító élelmiszerszállító gondoskodott, a kiváncsiskodókat nyakatekert igazi labirintus várta, ahol kedvükre eltévedhettek, és akár éhen is halhattak, ha akartak, az utolsó pillanatban segítetettek rajtuk a láthatatlan jótevők. Ariadné érdeklődve figyelte a világsajtó eseményeit a mindenhol felszerelt kivetítőkön keresztül, lefitymálón nézte Tézeuszt, az ifjú, dagadó izomzatú, de bután vihogó médiahőst, aki tinilányok karéjában küzdi magát a Labirintus bejáratáig, az operatőrök kedvence, mert minden kamerába belemosolyog, minden lányt megölel, aláírásokat osztogat, a kardját lengeti. Ariadné megtapogatta legújabb szabású, legutolsó divat szerinti tunikája belső zsebét, és megnyugodva érezte az ezüstolló hűvös tapintását. Egye meg a fene Tézeuszt, a gombolyagjával együtt...ő már megtalálta párját. Rosszkedvűek angyala Dekadens ruhatár, fekete, hosszú lepel, szigorú, nevelőnősen feltekert hajkorona, félig leeresztett hosszú fekete szempillák, árnyékolt nagy, könnycsepptől gördülő barna szem, a Rosszkedvűek Angyala már megint a sarkamban jár. Kérve-kértem, szelíden, hagyjon békén, ürességet ne hozzon a hétköznapokba, hagyja meg az ünnepeket, ne vigye a varázst,a nehezen megszerzett békességet, a szelíd várakozást, a csöndes tűnődéses vasárnap-délutánokat. Ne hagyjon tombolni, ne ültessen sivár sóvárgást a szívembe, az örökös nyughatatlanságot ne hagyja lelkemben, vigye azt is magával.Vállat vont és elrepült, fura érzést hagyva maga mögött,a bizonyságot, hogy bármikor visszatalálhat, a lélek- rezdüléseim figyeli, a kellő pillanatra vár, hogy újból és újból velem- bennem lehessen, és megmérgezze hétköznapjaim. Kellene újból egy zacskó önbizalom, de nem a lejárt szavatosságú, gazdaságos fajtából, hanem a megbízható jó minőségű tartósból, ami egy darabig kitart. Susog a lelkem jobbik fele, susog persze, hogy jó vagyok és bátor és higgyek már egy kicsinykét magamban, meglásd minden rendbe jön...

Mikor úgy érezd minden összecsuklik, a falak rogyadoznak, a fehér mész repedezik, akkor kapsz külső segítséget. Egy mondat, egy szó, egy mosoly, egy üzenet és minden a helyére kerül, a nap is kisüt a gondolataid mögött, és tudod-érzed-vágyod-felismered, nem vagy egyedül. És nem hagynak magadra. A láthatatlan segítőid, a látható- tapintható világod egy pillanatra szívedbe sűrűsödik, egy ponttá válik majd kitágul, szivárványossá szélesül, szétterül és ragyog benned- általad... Magad vagy a világod, és a szárnyalás is nehézség és baj nélkül sikerül. És az út menti jelzőtáblák integetnek, mosolyognak és segítenek, hiszen végre néha észreveszed őket, és hagyod a segítségüket, hogy te is segíthess... Halottak napja Az alkony szép csendesen vonta sötétbe a várost, játszi kedve lévén, még utoljára a gondosan rózsaszín csipkékkel szegett kék felhőpárnákat szorgos ujjakkal szürke vonalakkal húzgálta végig, és szép lassan sötétedett, helyet adva a csillagoknak, akik ködpárába burkolóztak, mélán nézték a temetőben felragyogó ezer meg ezer gyertya lángját. Tünékeny szellemek, rég halott ősök lelkei szép csendesen összebújtak, halk suttogással sem mervén zavarni az emlékezőket, az apró gyermekeket, a hajlott hátú, egyedül bandukoló bácsikákat, az ünnepre öltözött családokat, a nevetést, a talákozást az ismerősökkel, hogy a sírok mellett lehajtott fejjel állva a szívek szép csendben összeérjenek, az ősöknek és az utókor most élő és egyszer ugyanúgy ide kiköltöző tagjának ugyanúgy. Megszépül a temető a rengeteg gyertyafénytől, nemes pompába vonja a hivalkodó márványt, a mohos, ősrégi kőkeresztet, a könnyen elporladó fakeresztet egyaránt. Az emlékek mohos macskaköves útján visszaballagva pedig a szívfájdalmak keserűségét is enyhíti a gyertya mindenttudó-ősi-varázs-lángja, elhitetve velünk, hogy a megharcolt út végén vár mindenkit valami csoda, valami más, néha úgy hisszük a titok maga, néha úgy, hogy a semmi, az üresség, esetleg valami teljesen más... Mikor az este...

Mikor az Este angyalszárnyon, puhán, lesve, letelepszik közeledbe, csillagszemmel, álmodón kérdi meg mindenkor: mi volt a baj mára, milyen csatát vívtál, mennyit nyertél, veszítettél, volt-e értelme, hogy felkeltél és elindultál, lényegében mit csináltál, hasznos volt-e, vagy csak bátor, meghunyászón elsompolygós, vagy győztes hadúrnként vonulós, csillaghunyorgással lesi lépted, megsimogat, befed téged, hagyja, hogy levonuljanak válladról a vihar-fellhők, nagy csatákat is legyőzők, álomkarok simogatnak, nem, még nem engeded magad, nem adod az ébrenlétet, lassan, szépen számbaveszed napi utad, megmosolygod, elfelejted, álomképbe sűríted, esetleg csak nyújtózol, kérded lényed mit is kéne még most tenned: s lényed a melletted szuszogóra mutat, odabújtat, megcirógat, elringat és álomba hajt, elmeséled előbb napi utad, s kérded őt is mondja el hőstetteit nappaloknak, simogasson, cirógasson, oltalmazzon, álmot hozzon, erőt adsz, hogy erőt adjon, hitet, reményt, vágyat szítasz, csillapítasz, s az Este átkarolván, puhán, lesve végigkísér, csillagszemmel néz reád, sötétsége álom-mámort hint szemedre, s belül, vagy kívül álom-földön helyre kerül minden, amit ma nem sikerült helyrehozni, szív megbékül, lélek csendesül, hogy Hajnal, a bíbor-bársony köpenyében újból fénybe vonjon...s új csatákra hajnalpírral felvértezve indulj... Szétszórt napok Bizonyára számos esetben előfordult már, csak nem figyeltél. Nyitott szemmel, tágra zárt szívvel mentél el csodák mellett, a szétfolyt perceket mosolyogva, vagy bosszankodva szemlélted, mert érezted, most ebben a másodpercben megtörténik, megtörtént, csak nem engedted el magad... Ha láttál már őszbe borult fát, úgy, hogy érezted is a csendjét és csodáját, az ezernyi színt amivel felkészül a télre, a hosszan elhúzódó fagyos napokra és tűnődve néz lehulló levelei után, egyenként számolva azokat, csendes derűvel pergetve lefelé őket és hagyja, hogy a szél pajkosan görgesse a levélkupacokat, elhullajtott pet-palackokat, üres nejlon zacskókat ugyanúgy, mint szertehagyott zoknikat, alsókat, egyebeket.Talán meg is álltál egy másodpercre, mert lecsúszott a bevásárlókosár a karodról, vagy a türelmetlen autós éppen majd letúrt az útról. Akkor történik a csoda: ránézel a fára és az visszamosolyog rád, a kosaradba ejt egy csodásan bordó-sárga cirmosra rajzolt őszi

levelet, int és visszafordul az arany napsugarak felé, az utolsó őszi napsugarakat is begyűjti zsigereibe, hogy legyen mire emlékeznie a fakó köd-hajnalokon, mikor fázósan-fáradtan ballagsz a buszmegállóba, és a fa már teljes csupaszon áll majd. Akkor is int majd neked, de nem várja a viszonzást, rajtad áll, hogy észreveszed-e, vagy bezárkózol. Simítsd ki a csoda-őszi-színekben pompázó levélkét, és érezd magad, mint a fa, és legközelebb, ha újból találkoztok majd, ismerősként hunyoríthass rá, tudd, ő sem felejt el... A szegény ember és az ág A szegény ember a fa alatt állt, nézte az ágat, aminek őt kellett volna húznia. Csimpaszkodott, ágaskodott, pipiskedett, ugrott aprókat és nagyokat, mégsem sikerült belecsimpaszkodnia. Leült gondolkodni. Végignézett magán: sörpocak, ritkás haj, a felesége, aki immáron már csak a gyűlölet szent nevében és csak névleg van mellette, gúnyosan szúrta oda neki számtalan veszekedésük egyikekor: -Okos haj elhagyja a buta fejet!- némán bólintott magában. Valóban nem volt a világ legokosabb embere. Végignézett a kusza labirintuson is, ami az életét végigkisérte: tűnődött melyik buta vak sikátorban felejtette ott az álmait, egy másikban a vágyait, a következőben a reményeit. Rakosgatta a napokat sorra, egymásra, némelykor a boldogság is átfénylett, például az esküvőjén, mikoron hitte, hogy ő majd megmutatja ennek a szőke lánynak, hogy igenis boldogok lesznek, hiszen az apja sírjánál tette ezt az igéretet, a szép késő őszi napon. Hibáztatta magát évekig, üvöltött, hozta Otellót, mint egy rossz ripacs, kitette lelkét, szívét, szenvedett, pedig csak egy kicsit kellett volna megbocsájtania önmagának és a lány azonnal megbocsájtott volna neki. Tűnődött az elsuhant éveken, számlálta a karácsonyokat, a születésnapokat, a házassági évfordulókat. Hol rontotta el, hogy a felesége más karjában keresett vigaszt, maga sem tudta, hibáztatta az asszonyt. Hiszen kellett egy bűnbak. Mindig, mindenkor kell egy bűnbak. Fenyegetőzött, magára hagyja a nőt, aki csak értetlenül állt, és bámult rá a nagy kék szép szemeivel. Volt brutális, erőszakos, volt angyalian szelíd, kérő, nem hatotta meg az asszonyt.Minél jobban üvöltött a nő annál inkább bezárkózott önmagába, semmilyen erőszakkal, még szelíddel sem tudta kicsalogatni a csigaházból. Pedig csak időt kellett volna hagynia. Hiszen évekig,

évtizedekig megalázta az asszonyt, semmibe vette, még a fakanalat is kivette a kezéből, visszavágta tollait, mint a gólyáknak, és követelte, hogy repüljön.Álomképet vett feleségül, és felébredt, hogy az álomkép ellenszegül.Mert az asszony nem tudta, hogy milyen álomképet álmodott az ura magának. Mert kereste a saját kis életét, benne önmagát, bizonytalan volt, halvány és sápadt. És a legkisebb reménysugárba belekapaszkodott, még a hazugba is, hogy egy kicsit önértékelje magát. Nem várt ő a félrelépésektől semmit. Tudta, akkor is semmi és senki nem lesz. Mégis a lopott óra, félóra a nőiségén húzott jókorát. Addig a pontig, míg a szeretője csókolta egyenrangúnak, nőnek érezte magát. Csillogott, repült, szárnyalt. Nő volt. És visszavedlett bűnbakká, amint kiderültek a csalások. Volt ő minden. Hazug, becstelen, nem anyának való, minden, csak nem ember, és főleg nem nő. Csapdában volt. Kötötte a társadalom előítélete, ami mélyen a sejtjeibe ívódott, hogy egyedül nem bír fennmaradni. És mivel ezt tökéletesen elhitette magával, ez így is volt. Kötötte önmaga is, hátha meg tud bocsájtani a férje neki és önmagának. Mindezt a szegény ember nem tudta. Állt a fa alatt, beletörődve, néha még lázadva és üvöltve, de mindenképp beletörődve. És a fa szép csendesen leeresztette a legvastagabb ágát, a szegény ember pedig fáradtan beleakasztotta a nadrágtartóját. Úgyis a fának van igaza... A denevér Az álom lassan, puhán ölelt körül, már kezdtem lemenni a következő, még mélyebb szintre, szinte már éreztem, hogy bár soha nem volt zsánerem Antonio Banderas, most rám mosolyog, fölém hajol, átkarol, nos, ebben a történelmi pillantatban a fiam az ágyam szélére telepedve egy suttogással felébresztett: -Anya, egy denevér van a szobámban.- Küldd ki- motyogtam félálomban és próbáltam a takarót visszarángatni.- Elvégre már felnőtt vagy, és nagy is. - De megijesztett- suttogta a fiam majdnem rémülten- tök hangtalanul repked körbe-körbe-Akkor talán kapcsold ki a gépet, és csukd rá az ajtót, majd reggel kikergeted.- Hogyisne, elvesznek a dalszövegeim, amiket most írtam- támad a fiam, és leült Tv-t nézni. Elvégre mindig is állatgondozó kívántam lenni, íme a remek alkalom, hogy szabaduljunk meg a denevértől. Kb. másfél órába telt, míg akkora bátorságot vettem, hogy benézzek a szobába, ahol a

denevér kétségbeesetten keringett, majd jóízűen felaggatta magát Kassai íja alá. A téglamintás tapétában tökéletesen meg bírt kapaszkodni. Villanyt akartam kapcsolni, hátha megijed. - Tök vak- legyintett a fiam, ultrahanggal közlekedik. Ja, tényleg. Közben kétszer-háromszor visszaugrottam a fürdőszobába, telve félelemmel. - Olyan aranyos- sóhajtottam- miért félek tőle?- Ösztönös- legyintett a fiam fölényesen, természetesen a hátam mögött állva, merthogy félt, hogy a rasztahajába kapaszkodik, magyarázta férfiasan. Szerencsétlen denevér már teljesen kimerülten körzött, és egyre gyakrabban akaszkodott vissza az íj és a tegez alá, és szép kényelmesen behajtogatta magát, mint aki lefekvéshez készülődik. A következő fél óra azzal telt, hogy megpróbáltuk levadászni, elkábítani. Repültek a szennyes zoknik, bugyik, pólók, az íjról és a tegezről lógtak sorban, egyetlen egyszer sem találtuk el, szerencsére, közben már fulladoztunk a röhögéstől, a bénaságunktól. Repült a zselés doboz, folyt a tapétán az arckrémem, a szomszéd már türelmetlenül verte a radiátor vasat. A szennyestartót borítottam rá először, kb. tíz perc mozdulatlan állás után, miközben a fiam szórta a sziporkázó poénokat, elvégre megoldottam a helyzetet. És közben vihogott. Majd a teknős lavórját kértem, és szép lassan ráborítottam. És álltam a falhoz szorított lavórral, amelyben ijedten zizegett a denevér, miközben a kisfiam a konyha legéletlenebb és legkisebb késével kartonlapot próbált vágni, hogy a lavór alá csúsztassuk. Újabb csigavontatta tíz perc és megszületett a remekmű, lassan a lavór alá csúsztattuk, rászorítottuk, kivittük az erkélyre és elengedtük. Megkönnyebbülten repült el. Mi is megnyugodtunk, és megpróbáltam Antoniót visszacsalogatni az álmomba. Természetesen már nem jött el. Hiszen férfi. Álmodom Szárnyalok, a Hold ezüst szálat bocsájtott rám, körbetekert, izzó mégis hideg varázzsal vonta be bőröm, enyhén szikrázom csupán, hópehelymintás kék ruhám szigorú-szorosan rám tapad, szőke hajam ezüst-kék csillámmal teli. A végtelenen állok, finoman egyensúlyozom, billegek tétován, vajon merre is induljak tovább. Suhanok puhán, súly nélkül, szabadságom az égbe kacagom, nevetésem hófehér, magával ragadó, simogató, szelíd csókhoz hasonló, mely a szívet járja át először,

s csak utána hat minden érzékszervre, hozván dübörgő szívritmuszavart, vágyat, szenvedélyt, kétségbeesést. Aurám is hófehér, szikrázón jeges- ezüst, ki a körébe áll rögtön rabul is ejtődik, magam köré vonzok jót és rosszat egyaránt, nyálcsorgató fajfenntartás-ösztöntől vezetett szexet és finom szerelemmel átszőtt rafinált erotikát egyaránt. Én vagyok a Hold maga, nő, szelíd, mégis figyelmen kívül hagyhatatlan. Vonulok az égen, széles ezüst sávot szántok a feketeségbe, kikacagom a földi létet, magasabb szintet érvén elhagytam testem, kiszálltam kívülről nézem csupán a néma sikolyt, a kétségbeesését, a szerelemvágyét, a szenvedély ittast, az anyagiast, az aggódót, a féltő-óvó szeretőt egyaránt, a nőt mely törékeny testbe zárva küzd a csodával, mert nem hisz a csodával határos módról. Szőkén, butuskán szállok tovább, érintem a sivatagot, a Szaharát, a tengert, kikacagom a tengeri vidrát, légből vagyok, suhanhatok-zuhanhatok. Egy pillanatra testet öltök újra, mert gyerekkorom varázskútja hívogat, és a sima, édes, csalogató Ipoly-víznek nem lehet ellenállni, a korty vérré válva csúszik le torkomon erőt, magabiztosságot, szépséget és csodát ad. Újból kilépek, mert nehéz kő test-ruhám, és már gyermekként is tökéletesen tudtam mit mondott a Kis herceg a kígyónak, és tökéletesen helyén valónak éreztem a tettét. Én a mai napig megtenném, ha megtehetném... Köd Az a fajta, amely a zsigereken át a szívet markolja, nem ereszti, s lehet kinnt ragyogó napsütés, felhők, játszi könnyűk, lehet, szakadó, csodaszép hóesés, ha a köd megfogott, nem ereszt, rabja maradsz. Lehet lila-, rózsaszín, homogén, csábítón gonosz, lehet mámorítóan fehér, szürke, amorf lényekkel teli. Nappal, vagy éjszaka. Csak a köd számít. Belemerülsz, úszkálsz is benne, élvezed a simogató, hűs köd- ujjak fura érintését, szeretőd ujját érezted így legutóbb, ily bizsergetőn bőrödön. Lehet vágyaid kisugárzása, bűneid testet öltése. Bármi. Kívánod a ködöt, és az érintését. A kisugárzást, és ami mindezekkel jár. Vágyod is. Képzeled is. És szép lassan, mint minden álom szép lassan testet ölt. Ködszeretőd mindenhová elkísér. Kísért is persze, benne van a lényében. Ez a dolga. Csapzott angyal

Vak volt a hajnal, szürke, szennyes, alig pislákoló. A félhomályos derengésben nem volt kivehető a láthatár, a kelő nap vérvörös sugarai képtelenek voltak átszelni a tömör szürkeséget. Messze, a látóhatár alján, fals gyöngysorként vonat zakatolt, itt-ott hiányzott belőle a szem. A falvak összébb húzódtak, dermedt párát leheltek maguk köré, fázósan vigyáztak az alig-lámpafényre. A szürkeség tömör fala áthatolhatatlannak látszott, a zárt felhőzet sehol sem kínált egy apró kis rést sem, hogy a fény beszivároghasson. A tömör szürkeség alatt angyal üldögélt. Fakó szárnya csapzottan simult hátára, körülötte reménytelenség és kiábrándultság honolt. Szemében a tökéletes szív és lelketlen közöny ült, bénán, sebzetten ült egy romos templom torony-helyén, ahonnan a hit, a remény, s szeretet ugyanúgy elköltözött, mint az emberek bizodalma. Üres falain a freskók rég lemállottak, a sivárság kongott csak, mikor a szél reménykedőn végigfújt az ódon gerendák közt. Az angyal várt egy ideig, fázósan maga köré hajtogatta tollait. Kis Csillag egy darabig némán nézte, együtt érzett vele. Nesztelen elé állt, a falakat máris valami izzó vörös-narancs fény járta át. Az angyal felsóhajtott, nem szólt, némán, esdeklőn várt. Csillag sem szólt, kézen fogta, húzta, egyre gyorsabban, sebesebben csöppet sem törődve az angyal megdöbbenésével. Holdleány aludt, szőke haja az arcába hullt. Csillag némán bólintott. Az angyal pedig magára találván békésen- boldogan simult köré, elrendezte tollait, kékes-ragyogást vont a láthatárra, kisimult, és a magány csendes rettegése szép lassan kikúszott a lelkéből. Tékozló angyal Néha úgy érzem mindenem szétosztottam, szívem, szerelmem, örömöm és bánatom éppúgy, mint barátságom, érzéseim, és egyéb kincseim. Szétnézek magam körül mit is adhatnék még, s rájövök milyen keveset adtam. Tékozló angyalként ülök ilyenkor a dombtetőn, szemem befogja a látóhatár szélét, a Holdat, rajta ragyogó-szigorú istennőjét, aki fejét csóválva figyel, s int milyen keveset is tettem. Lélek- félként próbálok megfelelni a magam állította mércének, s ha megbukom egy-egy vizsgán könyörtelen kezdem újra és újra már csak önmagam miatt is. Ez a csendesen izzó várakozó-vágyakozó lebegés fura képzeteket sejtet. Az örület súrolása nélkül folynak a napok, a szívem beforrt, hogy bármikor széthasadjon újra, és meghasonoljak önmagam

előtt. Vajon tényleg felismeri-e lelkem a nekem kiszabott utat, és terelget-e angyalom jó irányba, kilengések és kitörések nélkül, vagy vakon vágyódó szívem elvisz-e az őrületbe, hogy soha, de soha ne leljek békét és önmagam? Nézem a tükröt és mögé próbálok látni, az arc, amit a foncsor mutat, az nem én vagyok, csak egy test, amit majd egykoron és valamikor nem vihetek magammal, minthogy túl nehéz, mint a kis hercegé. Vajon tényleg bejárom-e valaha a Szaharát, Marokkót és Marachest, Agadirt és Algirt, s lelem-e mit keresett Exupéry, s találom-e amit ő? Vagy a Szahara máris a szívemben lakik, bármikor elővehetem a homok ízét és illatát, a forróságát máris a lelkem érzi, s fizikailag nincs is szükségem rá? Sokszor int az angyalom, s néha fel is ismerem: mutatja az embert, aki szeret, minden csalódás ellénére, mit okoztam neki, s int az angyal, ne bántsam meg, nyissam szívem felé még jobban, hogy társa lehessek, és vezethessen, mert tisztábban látja az utat, a célt, s nem kíván érte semmit cserébe, csak amit ő is adott: alázatot, tiszta szeretetet, megbecsülést, megbocsájtást, tudom-e a magam mértékével viszonozni, türelmet, és szeretet adni, törődést és figyelmet? Tékozló angyalként tudok-e még szerelmet és szeretet hozni, barátságot, bizalmat és hűséget, egyszerűséget és nyugalmat? Tékozló angyal vagyok, s tudom, mindezt adhatom... Percek Ha visszanézek nap végén az elejére, és a perceket engedem csillogó- villogó gyöngyszemekké aláhullani, és átélem a napi kedves, avagy rossz pillanatokat újra egy átfogó pillanatra... akkor ha szép volt a nap, bokáig állok a gyöngyszín-percek derűjében, visszaérzem a csókok ízét, az ölelés erejét, a szeretkezés derűjét, a mosolyokat, a madárdalt, az őszi színpompás levélhalmazt, a napsugár lélekmelegítését, az álmok erdejét, mindazt ami kerekké teheti és teszi is a napot, bokáig sőt néha térdig gázolok a percek gyöngyhalmazában, fel-felveszek egyet,egyet, ízlelgetem, forgatgatom, csodálgatom, magamhoz ölelem, szívembe zárom, adott pillatatnak megfelelően. Ha bánat húzta gyöngyhalmaz halmozódik körülöttem ezt is ugyanúgy átélem, mert át kell élnem a fájdalmat, a csóknélküli hiányperceket, a szív- és szeretet nélküli napokat, a magányt és keserűséget, a hiányt, mert tudom mit vesztettem és a beletörődés árnya bizonytalanul lebeg körülöttem, apró fekete

gyöngyhalmazból akkor is megpróbálom kiválasztani ami a napnak megfelelő: igenis meghallom a madárdalt, észreveszem a szépet, nem engedek hamisságnak, rosszindulatnak, gonosz-rossz-földrehúzó gondolatoknak, addig kotrom a fekete gyöngyhalmazt, míg meg nem lelem az aznapi igaz-sápadt-aranyperc-gyöngyöcskét, ami segít, és átsegít, hogy az Álom, a jótékony és feledtető újabb hajnalt húzzon elő, hogy nap végén, adott napnak megfelelő gyöngy-perc-zuhatag hulljon körém.... Csendben, halkan Nézem az alkonyt, ahogy a szobát lassan körbefonja, valami megfogalmazhatatlan csend terül szét, a belső mosoly, amit nap, mint nap megpróbálok megteremteni magamnak, hogy tudjak úgy élni, hogy mosolyogva, szívből, nem kínból, valahogy megmaradt estére. Zizit, az aranyhörcsögöt hallgatom, ahogy mindennap megpróbálja kirágni magát az akváriumból, megható az igyekezete, az aprólékos gondosság, a kitartás. A naplemente szívmarkoló csodáját figyelem, már amennyit még a házak látni engednek, a színvarázst, hagyom, hogy átjárjon a fénye, bevilágítson szívembe. Mint mikor egy régi baráttal találkozol, aki őszintén ölel át, mert régen látott, két szóval elmeséli viszontagságait, és csak hallgattok, mert csak a csönd mond el mindent igazán, panaszkodni minek, ha jót nem tudsz mondani, még egyszer megölel, írunk egymásnak a közösségi oldalakon, megnézzük a fényképeket, és mikor szinte ezer évnek tűnő idő után találkozunk, ugyanott folytatjuk... két puszi és rohanunk tovább, szívünkben visszük a melegséget, amit adtunk egymásnak. Az este észrevétlen telepedik mellém, susogó hangján az álmokról beszél, benépesíti álomképekkel a lelket, és elhúz valahová messzire, a valóságtól elszakadva lebegni a Hold mellett, a csillagok közt... Ősz Hideg, álmosító napokat görgetek magam előtt, nem szeretem csak a tomboló meleget, nyári születésű lévén tökéletesen érzem magam a kánikulában, a hideg a csontjaimig hatol, a szürkület nagy, fojtogató felhőként ül a szívemre, a leveleket figyelem, a szél gondosan terelgeti

őket össze-vissza, kedve és ízlése szerint. Szép az ősz biztosan, mikor a nap beragyogja az erdőt, amely halk sóhajjal engedi útjára a fák leveleit, a bogyókat érleli, készül a nagy téli alvásra, a csöndben a hulló makkok hangja bezengi a teret... A Fő téren már leeresztették a szökőkutak vizeit, a város jelképeit hivatottak képviselni, nap, hold, farkas, szőlőtőke árválkodik az üres medencében, a pavilonokat szétszedték, a szél szomorún zsongja körül dr. Puky Árpád bronzszobrát, a bronzpadot, amelyre a művész megálmodta gyakran elfoglalják mások is, átkarolják a szobor vállát, és büszke fényképek készülnek. Szeretem a vadszőlő leveleit, a lehető legszínesebben búcsúznak az évtől, egész nap a Seress Dezső Szomorú vasárnapját hallgattam a létező legtöbb feldolgozásban, nem biztos, hogy jót tett a lelkiállapotomnak, de szükségem volt rá. Tudom, hogy nem lehet mindig tűzzel-fénnyel lángolni, de néha annyira szükégem van a lángolásra, hogy inkább teremtek káoszt magamnak, ha nem merek a külső világomban, hát teremtek legbelül. Vágyom a sivatag homokját, kaptam egyszer egy maroknyit, néha átpergetem, mert kell az érintése, nem halok meg, még el nem jutok, végig azon az úton ahol Exupéry járt, Marokkó, Marakesh, Agadir, Algír, elsuttogom magam elé, és a szél máris hajam borzolja, a vérem lüktet, szívem messze húz... Kellenek az álmok, hogy a hétköznapokat elviseljem. Sokszor elfogadom amit kaptam, olykor tombolok, mert igaztalannak érzem, néha apatikusan belesüppedek a zselés közönybe, némelykor tombolok, másokat viszont sosem hibáztatok, némelykor hívom az angyalom, az isteneket, bármit, amiben hinni lehet. Némelykor elmenekülök még önmagam elől is, akkor napokig még a tükröt is kerülöm, mert nem tudom mit látnék. Sokszor meg boldog vagyok, hogy itt és így vagyok. Kibogozom a hajnali álmokat, szétválasztom, hogy már felébredtem, megsimogatom és elengedem őket. Ha engedem a tévének, hogy áthatoljon a gondolataimon, legtöbbször feldühödöm, inkább helyszínelőket és állatokat nézek, bár megpróbálok napi szinten tájékozott maradni. Élni, csak ennyit, és néha milyen nehéz... Négylevelű lóhere

\" A szív derűjét minden körülmények között megőrizni- s közben a gondolat elővigyázatos éberségét megtartani: így lehet megkülönböztetni üdvöt és bajt, és így lehet beteljesíteni a Földön mindent, ami nehéz...\" / Müller Péter/ Most fogalmazhatnék úgy is, mint Hajós András: ha a szopó ágra születtél, akkor ott is maradsz. Sokszor gondolkoztam, mit csináltam rosszul. Esetleg mit csinálok most rosszul, hogy a létfenntartásért szó szerint lélekszakadva küzdenem kell. Hát nem tudom. Minthogy a szerencsét mindannyian másként értelmezzük, és babonák hálójában élünk, elvégre sosem tudni mi segít igazán, egy ima a Jóistenhez, alulról felfelé fán lekopogni a szerencsét, stb. a variációk száma végtelen. Ha a négylevelű lóheréken múlna... már többszörös milliárdosnak kellene lennem. Volt, hogy mindennap találtam egyet. Könyvek, szótárak, regények zsúfolásig tömve vannak négylevelú lóherével, volt, hogy csokorra valót szedtem. Ezzel egyenesen arányosan természetesen lottóztam, vettem a sorsjegyeket, egyebeket. A fiam levezette matektanárosan, hogy a nem létező pénzünket szórom az ablakon, és számításokat mutogatott a nem léteztő esélyeimről, vagy inkább esélytelenségemről. Bólogattam bőszen, és minthogy nem teljesen vagyok kényszeres sorsjegy vásárló, időnként hittem is neki. Karácsonyra ezüst négylevelű lóherét kaptam tőle, felfűztem a holdkő medál mellé, hogy majd együtt csodát tesznek. Ha mentünk az utcán és megláttam a fűben egyet, a családi kórus felharsant, és nem engedték leszakítani az újabb négylevelű lóherét, a férjem titokban megengedte, ha más nem látta, elvégre ő engedékenyebb. Egyedüli útjaimon azért mindig lehajolok, lehajoltam érte, mit csináljak, szeretem a négylevelű lóherét. Hogy a szerencsét hozzákötöm-e, vagy sem, az már egy másik dolog... Amikor az üresség ellen harcolok \" Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját.\" / Moldova György/ Amikor az üresség ellen harcolok, vagy inkább csak kikerülni próbálom, mert igazán nem vagyok harcos típus, inkább naív, és

becsapható, és kijátszható, és képes vagyok úgy élni napjaim, hogy a kívülállók azt látják épp csinálok valamit, ami a valóságban számomra azt jelenti, hogy képzeletben a sivatag homokját pergetem az ujjaim közt,miközben épp mosogatok, teregetek, gondolatban, épp, hogy csak sikítva ne rohanjak ki a világomból, a hajamat borzolja a sivatag szele... tudom, mindez képzavar, csak épp megment az ürességtől, amitől annyira félek, hogy félelmemben inkább szembefordulok vele. Bár bátornak semmiféleképp nem mondanám magam. Inkább menekülök, halogatok, odázok....az emlékek mohos, macskaköves útján lépegetek visszafelé, felnagyítok, megváltoztatok,átváltoztatok, csókok ízét keresem, ölelések szívbemarkoló illatát idézem, szerelmes szavak ijesztően plasztikusan hullanak elém, közben a tévé órák óta bambul rám, a könyv kiesett a kezemből, és nem bírok arra gondolni, hogy nem hívtak fel, hogy holnap menjek dolgozni, mert legalább nem éreztem feleslegesnek magam... nem is a munka, a pénz hiányzik, a sárga csekkek üvöltő halmazából kikapom a legfontosabbakat, befizetem, a postán a hölgy mosolyog, és eszembe jut, hogy a Posta sem válaszolt a pályázatomra, de erről a hölgy a kedves mosolyával nem tehet, végigszaladom a várost, most annyira hiányzik a lüktetés, a pezsgés, a mindennapok, Popper Péter mosolyog rám a könyv borítóján, magadnak teremted a világod, kedvesem, üvöltenék, hogy nincs igazad... nem akarok üres lenni. Félek, és ez megint üvegfalat von körém, beültem Szent Ritához egy pár percre, hogy a templom csendje visszahozza a lelki békét, hát nem hozta... szeretném azt hinni, hogy a a harmadik szemem lüktetésén túl, a megérzéseken, a hiábavalóságokon, a ki nem mondott vágyakon túl ott vagyok valahol...valahol a hétköznapok varázsain, az Üveghegyen, a csodákon túl a mindennapok fárasztó közönye nem esz meg teljesen, hogy nem vagyok fölösleges, hogy érek valamit, bár nem kell kacsaláb, és varázskastély, csodaautó sem, csak szív és lélek... félek, és inkább álmodom... Endre emlékére Vodka, sör...

\"Kár tagadnom, gyönge hitet örököltem. Elsurrantam Isten mellett, mint a tyúklopó tolvaj, s csak akkor figyeltem fel rá, ha valakit elszólított mellőlem.\" / Majoros Sándor/ Lenyeltem az első kortyot, lágy ízű, lelket simogató, szívet melengető. Mint a tűz, mint a villámcsapásként érő hirtelen szerelem, az első látásra fajtából való, a vodka is így áradt szét bennem. Emlékszem, Endre, Te is ezt szeretted. Telihold van, szívem földre húzza. A szavak tétován keringenek bennem, hónapok óta nem írtam már, pedig szétfeszítenek a le nem írt, ki nem mondott szavak. Álltam a templomban valami vattaszerű bódulatban, hallgattam a fiatal papot, gyönyörű mély hangján a szeretetről, az el nem múlásról beszélt, sajnáltam, hogy nem vagyok mélyen hívő, mert talán vigasztalást nyerhettem volna, így csak átcsorogtak rajtam a szavak, a könnyek a gyászt nem pótolják. A testvérem voltál. Nem rokonilag, mert meg nem tudnám határozni a rokoni kapcsolatunkat, hanem mélyen, igazán. Hozzád szaladtam éveken át a lelki kínjaimmal, és bár fájt neked, meghallgattál. Mesélhetnék a gyerekkorunkról, az átbeszélgetett napokról, az igazi kapcsolatról, már semmit nem mondanak a szavak. Mesélhetnék az átivott éjekről, a keserű cigifüstről, a sör szagáról, a kocsmák mélyéről, ahol ültünk. Nem adnak vissza. Mesélhetnék a forrásról Somoskőújfalun, az íze halálomig kísér. Beteg voltál, tudom. Éveken át dolgoztunk egymás mellett, adtam a kezedbe csokit, itattalak tejjel, ha rosszul voltál. Vettem ki kezedből söröspoharat, főztünk együtt, sírtam a válladon, vigasztalhatatlanul. Azt mondtad szeretsz, és hitted is talán. Hallgattunk bluest órákon át, néztünk filmeket, tervezgettünk.... Aztán újból elkerültünk, elment az életünk más síkokra. Sokszor haragudtam rád, bocsáss meg ez miatt. Most még csak a hiányodat érzem. A fénykép volt a végső kapu, kár volt látnom. Integetsz rajta, és valami furcsa dimenziónak köszönhetően, pont ránézel arra aki szemben áll. Jaj, Endre, azt mondtad hívni fogsz, most már örökre várhatom. Neked elmondanám újra mi nyomja szívem, nyughatatlan lettem, magam mellett járok. Nyugtalan a szívem, másfelé húz, örök átok ez rajtam, a holdat nézem, úgy szeretnék újra Holdleány lenni, tudom soha nem lehetek már, hiányzik. Egy szempárt érzek a holdezüstön át. Isten veled, Endre, a testvérem voltál, a szívem egy darabját adom most neked, vidd

magaddal bármerre is jársz, jusson eszedbe a szeleburdi volt Holdleány... A napok mikor összefolynak... A nyár egyetlen hosszú pillanattá állt össze, mint mikor a víz alól merülök fel friss levegőért, és egy pontba sűrítve élem át a levegővétel csodáját, a nap tűszúrásait, a vakító kékséget, azt a fajta gondatlanságot, amit csak és kizárólag a nyári napok adhatnak. A szürke buborék amibe betakartam magam igen keménynek bizonyult, és meglehetőst hatásosnak is. Nem és nem engedek semmit egyenlőre, hogy mély nyomokat hagyjanak, érzések, hangok, színek, képek átfolynak rajtam, szavak betűkké és gondolatokká válnak, hogy szép lassan kiürüljenek belőlem, egyszerűen nem vagyok írás-hangulatban, valóban csak a nagy traumák és a nagyszerű elemelkedések írhatók ki belsőmből, talán.Mindenkor lázban égni ez nem én vagyok, nekem a csendes belső izzás felel meg leginkább. Külső szemlélő talán semmi különbséget nem fedezne fel, én magam lettem egy picit türelmetlenebb talán.Szép illedelmes csendben várok hát tovább, várom, hogy kitisztuljanak a szürke buborék körvonalai, hogy levethessem immár újból, sokadszorra. Várok, és a várakozás részemmé vált, beépítettem. Jólesik a csönd, néha még a nyugalom is. Valami körvonalazódik a távolban, érzem, áldott, áldatlan benső érzékeim finoman tapogatják körbe, még nem tudják, hogy elernyesszenek-e, vagy vészharangot kongatva összerántsák szívem. Nem érzek bajt, a számosszor érzett fura hangulat, rossz érzet most elmarad, furcsa kis félmosoly marad, és határtalan kék szín-hangulat. Majd meglátom mi lesz belőle... Mikor nem tudom Egyre halkuló hang a telefonban, a tehetetlenség pedig óriási dühként árad szét bennem: mit tudnék csinálni, hogy meggyógyítsam? Összeszorított szájjal fekszem néhány pillanatig, majd fel s alá járkálok. Nem tudok mit kezdeni magammal. Szigorúan szembenézek a tényekkel, mert áltatni, hamis illúziókba kergetni magam annyira felesleges és nem segít egy mákszemnyit sem. Napokig a múlt árnyai közt lebegtem, kirándulások, Párizs, a végtelen országutak, mintha egy

másik világ lett volna. Aztán ezt az önsajnálat-álarcot is levetettem, mert nem visz előre.Egyenlőre napokat építek napokra, órákra bontom le a feladataim, mert előre nézni szinte hiábavaló, légvárak úgyis kipukkadnak, hamis álmok tévútra vezetnek. Bármennyire is közhely. Tehát nem gondolkozom, csak szigorúan adott feladatokra koncentrálva, tervszerűen élek. Eszem is, hogy ne gyengüljek le, betegséget nem engedhetek meg. Csapongó képzeletem néha szabadjára engedem, mert mindenkor lélekben tudtam szárnyalni igazán.Olyan, mint a levegő, vagy a pohár víz selymes simogatása. Látom a férjem meggyógyulva, szinte, mint régen, és néha eszembe jut milyen őrjöngőn tudtunk veszekedni olykor-olykor még ezek sem fájnak már annyira, voltak idők, évek is talán, hogy sokat veszekedtünk. Nekem jót tett, mert türelemre tanított, forrófejűségem visszaszorítására, és megtanított igazat adni. Feltéve, ha úgyis éreztem, mert makacsságom elképesztő méreteket tud venni, az biztos. Mindegy már ez is a múlt- kútba esett, és ha néha visszajön, már nem mérgez, hanem igazságosságra nevel. De leginkább a szépre emlékszem, és valahol igaz, bár sokáig nem hittem el a fakó közhely minden szálával és erejével, hogy az idő begyógyítja a lélek-sebeit. Az idő pedig megadja majd a választ minden bennem bujkáló, sürgető, fájó kérdésre, hogy lesz-e minden olyan, mint egykor, bár a választ már magam is tudom. Most más lesz, más feladatok, más fontos dolgok, most csak egyre koncentrálok, erőt, szeretetet, szerelmet sugárzok, bízok és remélek. A többi meg vele jön majd... Utak Vándora Az Utak Vándora lettél, vállat vonva vetted tudomásul. Mesélted gyerekként teherautó sofőröset játszottál, kezedben fedő és indultál is, néztem rád kikerekedett szemmel, hiszen elérted, amit akartál... kényszerpálya, legyintesz, és már nem szereted, mert bezárva vagy egy fülkébe, napokig nem mosdasz, éjjel s nappal készenlétben kell, hogy legyél, minden percben figyelned kell, s az álmaid sem pihentetők, mert nincs aki vacsorát gyártson és a kávét időben az ágyba hozza, és a kezed ügyébe tegye a legfontosabb dolgaid, és amikor beszélhetnéked van akkor nincs, aki éberen, figyelmesen, órákon át lesse szavad, igennel, nemmel, véleményt mond, hallgat, ha kell... (Volt egy bordó alapon