Editke+blogkönyve

mindig ingadozok, akkora élet-pofont kaptam. Egyébként megérdemeltem. Mivel évekig, és mondhatnám évtizedekig nyüzsgésben éltem hát egyedüllétre vágytam, nem vagyok magányos, csak egyedül a hétköznapokon és már alig várom a hétvégét, hogy nyüzsgés legyen körülöttem. Szóval agyrém. Nem hiába mondta Hobo, hogy a nők inkább banánt kérnek. Mindig mást, mint ami van. Az aprókat már nem is sorolom. Annyira vágytam Szabó Magda Katalin utcájára természetesen megkaptam, mint Müller Péter könyveit is. Ezek a földi szintek. Lélek szinten egyensúlyra vágyom, mivel eléggé bizonytalan vagyok, nem tudom elég szeretetet adok-e, mert tudom, hogy szeretnek, vágynak és taszítanak egyszerre. Bólintok, mert tudom nem azt adtam, amire vágyott. Bár akkor fogalmam sem volt mire is vágyik egyáltalán, hosszú-hosszú éveknek kellett el és letelnie, hogy megértsem és viszonozni tudjam egy kicsit a szeretetet. Mert a szeretetet adni meg kellett tanulnom. Le kellett küzdenem önzést, kishitűséget, naivitást, rossz beidegződéseket. És néha még mindig azt érzem, hogy nagyon kevés, amit adhatok. És amit adok az is. Azért folytatom, nem hagyom abba, mert adni jó, legalábbis néha ezt érzem. Kockák Soha nem akartam semmilyen kockába belepasszolni. Mindig, mindenkor kívülállóságra törekedtem, bár lehet épp ezzel paszíroztam magam egy másfajta kockába. A fiam is lázadozik minden divatos ellen, nem vevén észre, hogy sokan vannak ugyanígy, tehát ugyanúgy kockásodnak, csak éppen nem rózsaszín egyenpólót hordanak, hanem Bafomet szimbólumosat... Nem tudom...valahová mindenféleképp tartozunk, bármennyire is ágálunk ellene... sokáig hittem, hogy a dekadencia, a az arrogancia, a cinizmus megvéd, valamiféle támfalat ad a támadásokkal szemben, de csak félreértést, és meg nem értést szült, így a mosolyt választottam, a nyitottságot, naivságot. Azt tudom, hogy lázadó szellem sosem voltam, kimerült annyiban, hogy extrém ruhatáram van, nagymamám kiérdemesült 50-es évekbeli retiküljét hordtam, mert hittem, hogy illik hozzám, férfiinget vettem szoknyához és hasonlók, tizenévesen erősen festettem magam, aztán egyáltalán nem, ágáltam a hajfestés ellen, míg fodrász barátnőm nem lett. Bizonyára ez is egy kocka, csak kívülről absztrakt minták díszítik, és nem érti, csak ki a kockát lakja. Bár gyerekként hithű kisdobos és úttörő voltam,

mindenkor forradalmi verseket szavaltam, nyakkendőket kötöttem, megjártam Zánkát, és boldog voltam, nyolcadikosként iskolarádiót csináltam, és visszanézve ez is kockaság, bár most már nem mernék semmi ilyesmibe belefogni, és nem is a hajdanvolt szép napokat akarom visszahozni, mert nem biztos, hogy annyira szépek voltak, csak egy másik kocka volt, kockáról kockára vándoroltam, vándorlok, javítgatom, szépítgetem, néha összetöröm, utána ragasztgatom, und so weiter...egyszer már talán találok egy általános kockát, ami teljesen semleges, és aktuális hangulatomnak és egyebeknem megfelelően velem változik, és nem kell magamnak alakítgatnom. Addig meg marad a mostani... Varázskő Már nem emlékszem a gyerekkorom kedvenc játékára, nem rémlik fel a puhasága. Az egerem még ma is megvan, az egyik kedvenc volt talán, úgy rémlik. Fakó fényképen feltűnik még az akkori divat óriás-oroszlán, hogy hová lett, fogalmam sincs, babám is csak egy maradt meg, a szőke, a másikat valakinek elajándékoztam, de már nem emlékszem igazán erre sem. Soha nem kötődtem tárgyakhoz, bár szeretem őket, muzeális gyűjtögetési fóbiám nincs szerencsére. Viszont hiszek a tárgyak varázsában, hiszem, hogy a viselt holdkő-medál és fülbevaló hozzám tartozik, segít is, ha jól kérem.Hónapokig hordtam szívem fölött a melltartóba rejtve a rózsakvarc-követ, néha ki is esett, itt-ott nyomott, de hittem, hogy segített a szív-terheit egy kicsinykét elviselhetőbbé tenni. Ha néha fulladozom a kimondatlan szavaktól, mert képtelen vagyok kinyögni őket a holdkövet markolom, kérem segítsen. Álomországból kilépve a valóság szinte felránt olyan szintre, ahol nem és nem szeretnék lenni, de kénytelen vagyok, mert a létet viselnem kell, én választottam, én akartam, akadályait, gátjait is én állítom, én is tudom feloldani. Mindez szép és jó, csak néha az erővonalak összekuszálódnak, és képtelen vagyok kibogozni. Évekkel ezelőtt vakon hittem a tarotban, ma már csak szórakozásból vetem ki néhanap, mert mindig azt mondta a kártya, amit hallani akartam helytől, személytől és időtől függetlenül.Varázskövek pedig igenis vannak, kezembe veszem némelyik lüktet, rezeg, átforrósodik, átmelegít, magamra hangol. Némelyik csak kósza emlék-darabokat szabadít fel, a kő olyan zöld,

mint első szerelmem szeme színe: nyár volt, tomboló, a fiú magas, világító zöld szemű, az első csók édes nyár ízét hozza vissza...A másik áttetsző, mint egy tünde, légies, tiszta, magas frekvenciájú, a harmadik rózsaszín, lebegtető, megvigasztaló, a kedvenc a holdkő, mint én titkos, távoli, tünékeny és változó, Maga Holdistennő segített, hogy rátaláljak, és hiszem segít továbbra is. Színes, ünnepi Mint a kipukkanó szappanbuborék, ezer szivárványszín tündöklő színnel robbant szét bennem a feszültség, a várakozásnak ímhol vége, a magamra erőltetett kényszerű lefojtott izzás immár a fényre léphet, az ünnep megérett.Bennem, köröttem nyugalom és béke, mint a parázs, ami forró ugyan, de kívülről csak egy szürke réteg.Mit számít, hogy szinte tavaszt idézőn bolond, szinte meleg szél fúj, igaz bődült erővel, nincs hó még nyomokban sem, a szívem ujjong, lángol, ég és parázslik, felhő -magasan járom tündöklő táncom, mindenkinek mindent megbocsájtok. Nem számít, hogy apám, anyám elhagyott, múló emlék csupán, dióba zárva, nincs pénz, bizonytalan idők az ajtó elé vágva, nem baj, most ünnep van, fehér, ezüst-szelíd, csodaváró, békét hozó, álmodozó. Az ünnep itt bolyong mellettem és bennem, és egy pillanatra felsejlik egy kép, a gyöngyösi Kálvária-parti templomé, amiben bár a városban lakom közel húsz éve még soha nem jutottam el, mindenkor csak kívülről láttam, lenyűgözött, mint minden templom, mert a hitnek és erőnek olyan csodás összesűrűsödése érezhető, mégis romokban már, a stációk képei lekoptak, a kaput ledöntötték a csupasz falakon a freskók értetlenül nézik egymást, kopott szárnyú magányos angyalok énekelnek csak a templomtornyokban, mégis lenyűgöző, mert még romjaiban az életet hirdeti, a kövek erejét, a hit bizonyságát, a létet és létezést. A Notre-Dame sem azért nyűgözött le, mert mennyire híres és különben is és egyáltalán, hanem a hatalmas erő, amely az ajtón belépve szinte a kőpadlóra nyomott, saját magam kicsinységének tudata, ahogy a templomi kórus éppen próbát tartott, és a hatalmas üvegablak szinte magába szívott, magas rezgésű, szinte mágikus sugárzás vett körül, néztem a gyermeklány Jeanne D'arc-ot, amint csodálatos szép arcát a magasba emelve hirdeti a hit erejét, arcán a szabadság le nem törölhető mosolyát, minden érinthető helyet végigsimogattam, megpróbáltam rögzíteni a pillanatot, melyet nem ad vissza semmilyen fénykép, a

bizonyságot, hogy létezem. És az ünnep kering tovább mellettem, erőt és fényt hoz, reményt, csodavárást és szeretet lengi be, a Karácsony pedig csendesen, színesen két kézbe fogja lelkemet. Boldog, békés ünnepet mindenkinek... Az idő összesűrűsödése Mintha valami felsőbb akarat húzná magával napjaim, a percek másodpercekké válnak, az órák szinte félórákká és a megihletett szavak is a torkomban rekedtek, leíratlanul, kimondatlanul, hogy gombóccá válva szorítsák torkom egyre fojtogatóbban. Mint a láz, amely úgy áradt szét bennem, mint egy szomorú esős vasárnap délután, feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul, erőszakosan, és megadtam magam a betegségnek, a torkom merő sebbé vált, a mandulám visszanőtt, ezzel is jelezve, hogy szükségem van eme szűrőre, a dobolás az agyamban egyre dübörgőbbé vált, és nem és nem akartam nyelni, mert fájt. Most napok múltával és a gyógyszer után is érzem a gombócot a torkom legalján ez már maga az összesűrűsödött félelem: a jelentől, a világtól a válságtól, a jövőtől valami ismeretlentől való ősi, páni félelem ez, mely újra dobolássá áll össze bennem és együttes erővel torkomba nőtt, jelezve itt van és nem múlik, pedig küzdök ellene nem adom magam, mégis mintha egyre erősebb lenne, és az éjszaka csendjében az álmok sűrűjében ugyanúgy velem van, mint a napok suhanó-rohanó idő-összesűrűsödésében. Mert mintha valami hegyi patak lenne mostanában az idő körülöttem egyszerre rohanóvá vált, és nem tudom az okát. A vágyaim-álmaim egy időbuborékban szállva keringenek köröttem, néha még megérintenek, ne feledkezzem meg róluk, itt vannak ugyanúgy. Ismét elmúlt négy év, már a fiam szalagavatóján álltunk tágra nyílt szemekkel, hogy ez is eljött. Futó látogatás a mátrafüredi idősotthonban a férjem nagymamájánál, már meséli, hogy ül mellette egy fiatalember és időnként hívja magával, a gyerekek és az öregek látják az angyalaikat, nekem is hiányzik Iloár, de mintha köddé vált volna mostanság. A szag a legborzasztóbb az intézetben: az elhasznált testek szaga, amelyekből már az emberi tartás is kikopott, kinyúlt macskanadrágok alól kilógó a pelenka a maga brutalitásával, annyira szívszorító volt, hogy le kellett ülnöm, az idős emberek a

kisgyerekek brutalitásával ártatlanul gyilkolták egymást, szavakkal persze. Néha még fejsejlik a ragyogó nyár, Párizs felémint egy pillanatra, majd az öregember egy apró osztrák falucskában, utánunk jött a kocsiján látván, hogy rossz felé megyünk és szívből jövő kedvességgel magyarázta el a jó utat, és kinnt állt a fogadója előtt, integett, meggyőződve, hogy jó irányban megyünk tovább...Néha már Karácsony is beinteget az ablakon, kérdi mosolyogva, hogy lelkileg is felkészültem- e, megtisztultam-e már, hogy az ünnep maradék nélkül a szívembe költözzön, és megnyugodva siklik tovább.A percek pedig tovább siklanak idegesítő gyorsasággal rohanva ki tudja mikor és hogyan akarnak lelassulni újra, bár az is lehet, hogy most erre van szükségem.. Mesél a kezed \" A szeretet energiaforrás, amelyből az élet táplálkozik, hogy jobb legyen.\" / Thornton Wilder/ Ha napközben nem vagy is velem, tudom este átölelsz, és mesél a kezed. Benne van az érintésed varázsa, ujjaid nyomán a bőröm is megnyugszik, lelkemre hat a kezed simogatása. Annyi érzés van benne, csodálat, hogy nő vagyok, hogy szép vagyok, és ez még mindenkor hihetetlen… felfoghatatlan, varázsos. Kezed nyomán kivirulok, ragyogok, mert ragyogtatsz, közben beszélsz hozzám, szeretem a hangod, átölelsz, és megcsókolsz végre, két kezedbe fogod arcom és én elveszek benned, általad… Gyengéden, finoman mesél a kezed, mégis erőt ad, biztonságot, védelmet és végtelen gyengédséget… A tavasz finoman ölel át közben, virágszirmokat szór hajamba, a tulipánfa hatalmas, csodás szirom- mezőt szór szét, meghatón szép virágait egyenként ejti le, utána néz, megfelelő helyre esett-e le… a gesztenyefák pompás, büszke virág-templomokat növesztenek, mindezt finom ködfátyolon át nézem, szívem simogatja bőrömön keresztül kezed… mesél nekem. Elmondja szíved titkait, érzéseid, vágyaid, szavai suttogón követik, szívem újból és újból túlcsordul. Lélek-rezdüléseid figyelem. Veled lélegzem, veled érzek, veled-általad élek. A csodát köszönöm. Benne élek. Hiszek, bízok, remélek. Közben kezed mesél nekem, én hallgatom, átadom szívem rezdüléseit, lelkem titkait. Mindenkor elvarázsol, feltölt, mesél, mesél, mesél nekem…