Karcsai Népélet Jó

lánykérők, lánykiadók is a feleségükkel. Csak akinek nincs ott a felesége, az kerül azenészek elé. Amikor kiindulnak az udvarról, a következő nótát kezdik énekelni: Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom, Nem seprem mán többet az én gyenge karom. Sepertem eleget, seperjen mán más is, Öleltem a babám, fogom ezután is.A násznép mikor kiér az utcára, a következő nóta kerül sorra: Ez a kislány akkor sir, mikor koszoru van a fején, Megy az Isten házába, ráborul a szeretője vállára, Imakönyv van a kezébe, régi szeretője van az eszébe, Páros csillag az égen, ragyog a fekete szemébe. E két nóta után következnek a többi nóták, de ezek mind olyan ritmusúak, hogy menetelnilehet dallamukra. Mikor közelednek a templomhoz, akkor ezt a nótát kezdik énekelni: Ha bemegyek a templomba azt kérdi a pap, Szereted-e vőlegény a menyasszonyodat, Ha már eddig megelégedtem vele, Már ezután párja leszek örökre.Vagy: Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba, Rávetem a szemem a papra, Teszek neki olyan fogadást, Soha, soha, soha el nem hagyjuk egymást. A templomhoz érve a násznép bemegy a templomba, a menyasszony és a vőlegény itt azoltár, illetve az úrasztala elé áll, a lakodalmi sereg pedig elhelyezkedik a templomban. A

násznagyok elmennek a papért a lakásra. Míg a násznagyok a pappal meg nem érkeznek, anásznép a templomban egyházi énekeket énekel. Az egyházi szertartás befejezése után a vőlegény, menyasszony, a nagyvőfély és anásznagyok bemennek a pap lakására, hogy ott beírják a fiatal pár nevét az anyakönyvbe.A papnak a beírás után átadják az ajándékot, mégpedig egy kalácsot komakendőbe kötveés egy csokor virágot. A pénzfizetés a násznagyokra vár, akik azután pénzt adnak a papnakaz esketésért. A templomban még a harangozónak is fizetni kell. Szokás ugyanis, hogy azesketés befejezése után, amikor kifele indulnak a templomból, a harangozó bezárja előttükaz ajtót és csak akkor nyitják ki, ha a násznagyok kifizették a kért összeget. Amikor az ifju pár a pap lakásán tartózkodik, a násznép addig a templom előtt táncolvavárja, hogy a lakodalmi menet elindulhasson. Amikor azután az új pár kijön a paplakásából, megint elrendeződik a menet az előbbiek szerint. Csupán annyi változás van,hogy a nagyvőfély helyet cserél a vőlegénnyel, s most már a vőlegény és a menyasszonyvezeti a menetet, a vőlegény háza felé haladva. Újra csak nótaszóval mennek. Az elsőnótaként ezt éneklik. Megesküdtünk Isten előtt, A karcsai főpap előtt, Hogy nem tartok több szeretőt, Csak minden ujjomra kettőt.Amikor pedig közelednek a vőlegény háza felé, akkor ezt a nótát kezdi a menet dalolni: Adjon Isten édesanyám jóestét, Hoztam kendnek egy szép barna menyecsekét, De nem azért hoztam, hogy megszeressem, Édesanyám könnyebbségét kerestem.Van azért a násznépben erkölcsi ítélet és humorérzék is, amit igyekeznek nótával kifejezni.Ha a vőlegény magánál szegényebb menyasszonyt választott és a közvélemény úgy tudta,

hogy a szülőknek nem kedvére való házasságot kötött a fiú, akkor gyakran felhangzik anásznép ajkán a következő nóta első versszaka: Haragszik az édesanyám, hogy én megházasodtam, Hogy én az ő hajlékába ilyen szegény lányt hoztam, Szegény a lány édesanyám, de gazdag a szerelme, Száz hol földnél is többet ér a ragyogó két szeme.Ha azonban úgy nősült a fiú, hogy a szülők választottak számára olyan gazdag lányt, akitesetleg mások nem akartak feleségül venni, akkor ennek a nótának a második versszakáténekelték:

Örül már az édesanyám, hogy én megházasodtam, Hogy én az ő hajlékába ilyen gazdag lányt hoztam, Gazdag a lány édesanyám, de szegény a szerelme, Háljon vele édesanyám, ha velem elvétette.Amikor a násznép elér a vőlegényes házhoz, itt is zárt ajtókat találnak. Itt sem akarják őketbeengedni addig, amig a vámot meg nem fizették. Itt is következik az alku, de itt már amenyasszony násznagyainak kell fizetni. Amig alkudoznak, itt is búzát és kukoricátszórnak az ifjú párra a szakácsasszonyok, hogy termékeny legyen a házaséletük.Megérkezve a vőlegényes házhoz, az itt váró örömszülőket csókkal köszönti amenyasszony, miután a nagyvőfély elmondta a beköszöntőjét, amely igy hangzik: Midőn belépünk e tisztességes házba, Egy szép virágszálat hozunk a családba, Nem mint idegen jött, hisz itt él a párja, Aki őt igazi szeretettel várja. Tisztelettel kérem a kedves szülőket, Fogadják őt úgy, mint édes gyermeküket. Egybe kelt az új pár, elhangzott az eskü, Egymásé lettek már testestől, lelkestől. Legyen e frigyen az Úr Isten áldása, Ne legyen a földön boldogságban mása. Mosolyogjon rajtuk a csillagos ég is, Higgyék, hogy földön van boldogság mégis, Az égi glória ragyogjon fejükre, Legyenek vidámak, boldogak örökre, azt kivánom.Az asztalhoz telepedett vendégsereget is felköszönti a nagyvőfély a következő verssel: Mintha már a nagyján által estünk volna,

Vigadjon most minden, ha eddig busult volna, Mert eddig is ugy volt, ezután is ugy lesz, Meglátjátok fiuk, ha feleségetek lesz. Már összekötöttük hittel, szeretettel, Mint megannyi áru erős kötelekkel Most már a nagy Isten szent dicsőségére, Együtt élhessenek szivük örömére. Örvendjünk uraim, mulassunk egy nagyot, Míg az Isten nem ád még egy ilyen napot.Ezután vacsoráig mulatozás, borozgatás kezdődik a vendégek között. Vacsora előtt amenyasszony vendégei lassan szállingózni kezdenek a vőlegényes háztól, hogy avőlegényes háztól elmenjenek a menyasszonyos házhoz, mert ők a helyi szokás szerint ottvacsoráznak. Az ifjú pár azonban a vőlegényes háznál marad és ott vesznek részt avacsorán. A vacsorához szigorúan meghatározott ülésrend van, amit régen is megtartottak és ma ismegtartanak. Az asztalfőn a menyasszony ül a vőlegénnyel, kétoldalt mellettük anásznagyok, majd a lánykérők, illetve a lánykiadók. Csak ezután következhetnek a többivendégek. A vacsora megkezdése előtt a bor beköszöntésére kerül a sor, melyet a következőverssel köszönt be a nagyvőfély: Borban az igazság mondja a közmondás, De ez igy is vagyon, mert ez igaz mondás. Az öreg Noé is legbölcsebben tette, Hogy a szőlőtőkét kint nem felejtette. Még Krisztus urunk is ugyancsak ihatta, Mert még a vizet is borrá változtatta. Csak arra vigyázzunk, hogy lábunk ereje Birja, mert a füstös cigány hegedüje

Huzza a nótánkat, s ha nem bírja lábunk,Már időnap előtt a vetett ágyba szállunk.Pedig a mennyegző úgy szép, ha a nótaNem fogy ki belőlünk első kakasszóra.Igyunk hát a jó bort, de úgy, hogy jólessék,Az Úrjézus neve vigan dicsértessék.

Egy másik változata a borköszöntőnek igy hangzik: Mikor Nóé apánk Isten parancsára A vizözön elől futott a bárkába, Minden állatfajból, növényből egyet vitt Hogy ne nélkülözzön a vész után semmit. Ám a legbölcsebben mégis csak azt tette, Hogy a szőlőtőkét kint nem felejtette. Neki köszönhetjük, hogy a bor ismerjük, Amellyel erőnket, kedvünket szerezzük. Rajta tehát urak, töltsünk a pohárba, Igyunk Nóé apánk emlékére máma. Hogy szőlőt termesztett, legyen érte hála, Neki köszönhető szivünk vigassága. Ezután nemsokára kezdetét veszi a vacsora, az étkek behordása. A vacsorát aszakácsasszonyok tálalják, illetve hordják be a vendégseregnek, de minden fogásból az elsőtállal a nagyvőfély hozza és mondja el a köszöntőjét minden fogáshoz. A vacsora mindig húslevessel kezdődik, amelyben csiga, vagy lecsketészta van. Húslevesután a leveshús, majd a pecsenye vagy pörkölt, majd a régebbi lakodalmakban a kásakövetkezett. A sort a töltöttkáposzta zárta be. Ma már a tejbekása nem kerül sorra alakodalomban. Az ételek beköszöntése a következőképpen hangzik:Leves köszöntő: Itt van az első tál étel behoztam, Hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam. Szakácsasszonyokkal jól összebarátkoztam, Egy jó darab hussal én is megbirkóztam. Behoztam egy tinót egész oldalával, Szedjen ki-ki ebből két-három tányérral,

Nemrég beszéltem egy nagy gavallérral, Akinek a zsebe tele volt tallérral. Bámulatra méltó volt a kövérsége, Azt mondta, hogy már neki volt hét felesége. Kérdeztem honnan van ily jó egészsége, Azt mondta husleves az ő eledele. Mert ő egész életébe mindég ilyennel élt, Sok kacsát, sok csirkét, sok ludat felmetélt, Esküvéssel mondta, mikor velem beszélt, Hogy azóta semmi betegségtől nem fél. Tehát hogy a vendégek is kövérek legyenek, S valamiképpen meg ne betegedjenek, Tessék a levesből mindnyájan egyenek, Isten jóvoltából megelégedjenek.Főtthús köszöntő: Ünneplő társaság elő a késeket, Másként nem ehetjük meg eme étkeket Ki-ki a bicskáját hamar jól megfenje, Mert különben elmegy az evéstől kedve. Fiatal marha volt alig 30 éves, Amelynek husára vár itt oly sok éhes, Addig legelgetett ette az abrakot, Míg tegnap aztán a fűbe harapott. Mészáros taglója vetett neki véget, De mi nem busulunk ugye biz avégett, Tusst huzz banda! Ennyi egy marhának is jár,

Mi meg nekilátunk, elfogyasszuk mindjárt.Pecsenye köszöntő: Pecsenéyt is hoztam mégpedig kétfélét, Behoztam egy kakast és vele egy jércét, Hogy jutottam hozzé szépen elmesélem, Hallgassanak hát rám figyelemmel kérem Szaladgált a kakas a jérce nyomába, Én meg fogtam magam futottam utána, Megcsiptem mindkettőt hamar szerencsésen, Leöltem őket és leforráztam szépen. Lábukat szépecskén össze is kötöttem, Őket a fazikba bele gyömöszöltem, Jó puhára főtt meg ott a bőrük, Lett vendégnek való pecsenye Belőlük, Nyúljanak utána izes a falatja, Tessék násznagy uram bátran kóstolhatja.A pecsenyeköszöntő másik változata: Pecsenyét is hoztam, de nem is egyfélét, Köszörülje most mindenki kése élét, Csak le ne vagdalják majd a tányér szélét Szakácsasszonyunk is erősen esküszik, Mióta a fényes nap alatt sütközik, Ettől jobb pecsenyét még sohase kóstolt, Pedig már a nyolcvan esztendőn átgázolt. Behoztam egy kakast egész taréjával, Jó puhára főve apró rizskásával,

Nem gondolt a gazdának a maga tyukjával, Tessék hát egyenek Isten áldásával.Kása köszöntő: tán nem is hallották torkom orditását, Meg akarta enni a veréb a kását. De vitézi karom neki nem engedte, Amint láthatják itt van a kezembe. Nem kell ennek erő a megrágására, Csak egy kicsi szellő a megfuvására. Az árától pedig semmit se féljenek, Tessék násznagy uram, itt van és egyenek.Káposzta köszöntő Paradicsom kertből az imént érkeztem, Mely gyönyörű kertnek gyümölcséből ettem, De mivel én is ott sokat kertészkedtem, Szép fejes káposztát bőven termesztettem. Számra a káposzta az étkek vezére, Nemes magyar hazánk országos címere, Még a királynak is gondja van ám erre, Áldott az a föld, hol terem ennek a gyökere. Mégis nem dicsérem, dicsérje ez magát, Mert bele vágattam két oldal szalonnát. Tizenkét disznónak elejét, hátulját, Keresse meg benne ki-ki fülét, farkát. Mivel a káposzta előttetek vagyon, Belőle mindenki gyorsan kanalazzon,

Evéshez mindenki jó buzgóan fogjon, Nehogy majd előmbe panaszokat mondjon. Mert aki most ebből egy tállal is megeszik, Bizonnyal mondom, hogy egy araszt hizik. Megereszkedik annak jól azt mondom a hája, Kívánom, hogy válják mindenki javára. Az első világháború előtt még nem a szakácsasszonyok hordták be a vacsorát avendégseregnek, hanem ez a kisvőfélyek kötelessége volt. Ma már nincs meg ez a szokás.Elmaradt ugyanugy, mint a tejbekása, pedig akkor az is elmaradhatatlan ételnek számított.Az is változás, hogy most már mindenki külön tányérból eszik, de régen nem volt azasztalon mindenkinek tányér, hanem minden meghivott vendég kanalat hozott magával ésminden 4 vendég elé az asztalra egy pataki tál levest tettek, benne 4 darab hússal. A vacsora kezdetén a násznagy kötelessége, hogy beszédet mondjon. A vendégseregneka násznagy beszédet felállva kell végighallgatni. Ugyancsak a násznagy tesz pontot avacsora végére a beszédével. A beszéd ma nem előre meghatározott szövegű, ez mindig anásznagy képességétől függ. Leggyakrabban csak az asztaláldást mondják a násznagyok.Amig a násznagy nem beszél, nem lehet hozzákezdeni a vacsorához, úgyszintén az asztaltólsem illik addig felállni a vacsora végén, amíg a násznagy erre jelt nem ad a beszédével. Még a vacsora befejezése előtt megjelenik a nagyvőfély a szakácsasszonnyal avendégsereg előtt, hogy a szakácsasszonyok fáradozását megköszönje. Ugyanakkor kerülsor a szakácsasszonyok megjutalmazására is. Ez úgy történik, hogy egy szakácsasszonybeköti jobb kezefejét és a bekötött kezű szakácsasszonyt a nagyvőfély bevezeti avendégsereg elé. A vendégseregnek elpanaszolja a nagyvőfély, hogy milyen baleset érte aszakácsasszonyt a konyhában, és felszólítja a vendégsereget a szakácsasszony fájdalmánakenyhítésére a következő verssel: Panasszal van tele a szakácsasszony szája, Megégtek kezei, pirultak orcái.

Éppen az előbb, hogy a káposztát rakta, Rácsapott kezére, de rossz helyen kapta. Nézte is már neki az egyik bajtársa, Sohase forrik be a sebe azt mondta. Tehát megkért engem egy kis szivességre, Valamicskét kérjek utiköltségére. Adjanak hát neki, tekintvén sebére! No, most szakácsasszony jól tartsd fel a fejed! Indulj meg utána, dobd fel az ingedet, Hogy lássa meg mindenki milyen nagy a sebed, Majd kiszáll a násznagy, s bedugja teneked.Ugyanekkor tányéroznak a zenészek is. Miután a szakácsasszony eltávozott, a nagyvőfélyújra megjelenik a prímással és mondja a következő verset:

Szerencsés jóestét lakodalmi sereg! Kérek csendességet, míg a nyelvem pereg, Úgy mint a ló hátán a száraz fanyereg. Az ételhordásnak már végét vetettem, Helyette a cigányt most ide rendeltem. Engemet a prímás ily szókkal biztatott, Ha számára én majd sok erszényt nyittatok, Előszed majd nekünk mindenféle kótát, Elhidegül nekünk minden magyar nótát. Sokkal szivesebben szól a muzsikája, Ha papirbankókat dobnak tányérjára. A vacsora idején a fiatal pár még most is egy tányérból eszik, egy pohárból iszik. Ezzelis akarják jelképezni, hogy most már egyek lettek a házasságkötéssel. A fiatal pár nem várjameg a vacsora végét a vőlegényes háznál, hanem elmegy közben a menyasszonyos házhozés ott is megmutatja magát. A menyasszonyos háznál ezután a vacsora végeztévelmegtörténik a menyasszony megtáncoltatása, a menyasszonytánc, s ezzel ott végetér alakodalom. A vendégseregből akik mulatni akarnak, az örömszülőkkel együtt dalolvamennek a vőlegény házához. Ezek a hőrészesek. A vőlegényes háznál ezalatt folyik amulatozás. Akik táncolni akarnak, azok táncolnak, a többiek pedig az asztalok mellettmulatoznak. Éjfél körül kerül sor itt a menyasszony, illetve az újasszonytáncra. A menyasszony mostmár leveti a menyasszonyi ruhát és már ruhát, úgynevezett konytolóruhát vesz fel, a fejétmenyecskésen hátraköti és így veszi kezdetét a menyasszonytánc. A zenészek rázendítenekegy friss csárdásra, a nagyvőfély pedig a menyasszony mellett állva elkiálta magát: Eladóa menyasszony! Eladó az újasszony! Az a vendég, aki táncoltatni akarja a menyasszonyt,pénzt dob a nagyvőfély kezében lévő tányérra, vagy laskaszürőbe és táncba viszi amenyasszonyt. Az újabb felszólításra újabb vendég következik és ez addig megy, amig a

vőlegény fel nem kapja a menyasszonyt és ki nem szalad vele. Az így kapott pénz az ifjúpáré, azt tesznek vele, azt vásárolnak belőle, amit akarnak. A menyasszonytánc után kerül sor a menyasszonykalács és a menyaszsonypálinkaszétosztására. Régen a násznagy adta a kalácsot és a pálinkát is, de most már ezt amenyasszony adja. A kalács és a pálinka szétosztását a nagyvőfély igy köszönti be: Dicséret, dicsőség adassék Istennek, Tisztesség, becsület e házba mindennek, Úgy a gazdagoknak, mint a szegényeknek, Az ifjúságnak és a szép szüznek. De szép ajándék ez, mit tartok kezembe, Ezt talán a mi menyasszonyunk sütötte, Úgy van az már, mert velem már el is hitette, Elég is lesz ebből, akárki sütötte. Ez ajándékadás azt kivánja szivvel, Aki ebből eszik éljen békességgel, Távozzon betegség a hidegleléssel, Ugyanezt kivánom magam is jó szivvel.Ha násznagykalács és pálinka is van, akkor ennek beköszöntésére a következő versetmondja a nagyvőfély: Hallgatván hallgasson minden beszédemre, Jól vigyázzon minden, mit tartok kezembe, Oly panaszolkodást teszek a szivembe, Hogy valaki hallja, hajoljon kedvére. Azt költék a hires Ródusz szigetéről, Hogy volna ott egy fa, melynek töviséről,

Méz folyik és füge függ a leveléről, Torta és jó kalács az alsó részéről. De nem vág előmbe a Ródusz élő fája, Mert már hazánkba is sokat termett fája, Aki ezt nem hiszi, itt van a példája, Majd elhiszi hogyha megkóstolja szája. A mi násznagyunknak az ő jó kedvéből, Szép gyümölcsöt küldött virágos kertjéből, Küldött ezen házhoz ilyen ékességgel, Tördelje és egye minden egészséggel. De nekem is adjon, ám ne felejtsen el, Ez lesz fáradságom jutalmául a jel.Visszatérve a menyasszonytáncra, a nagyvőfély itt is verssel vezeti be a táncot. Abeköszöntő verse igy hangzik: Halljunk szót uraim, halljunk igazságot, Nem beszélek tréfát, hanem valóságot, Adjanak hát nekem egy kis szabadságot, Míg előbeszéltem a szent házasságot. A menyasszonyi sorsnak a kimenetele, Melynek általában igy vagyon létele, Tegnap még hajadon fővel ünnepele, Ma fejére szállott búbánat fedele. A mi menyasszonyunk annak bizonysága, Hogy tegnap repült el minden szabadsága, Ma fejére szállott ifju asszonysága, Legyen is az égben örök boldogsága.

Élj hát a férjeddel aranyos időket, Éltessen az Isten soká benneteket, A jó rend, gazdagság lakozzon köztetek, A szeretet lánca legyen köteletek. No, most muzsikusom hegedüd zendüljön, Hogy a vendégeknek füle megcsendüljön, Húzd el hát most nekem Rákóczi nótáját, Melyet dalolt, mikor vivta Belgrád várát. Lám nem látunk itt egyet sem apácát, Járjuk el most vigan a menyasszony táncát. Mostanában már tortát sütnek a kalács helyett. A lakodalom reggelig tart. A vendégeknekis ki kell tartani addig. Reggelfelé kezdetét veszi a szakácsasszonyok mulatozása, melynek végén amenyasszony, illetve az újasszony szétosztja közöttük a katrincákat, amelyeket magakészített, kézimunkázott. Másnap délelőtt, vasárnap lévén, az újasszonynak meg kell mutatnia magát. Ezért el kellneki menni a templomba. A templomba az újasszony fekete ruhába megy és a családhoztartozó asszonyok kísérik, vagy az anyósa. A lakodalom után következő két vasárnapon rendezik meg a nászebédet, amely a szülőkközelebbhozását célozza. A nászebéd először az ifjú férj családjánál van, majd a következővasárnapon az ifjú asszony szüleinek házánál kerül ez sorra. Itt csak a két családhoztartozók vannak jelen. Ezzel pecsételi meg most már összetartozásukat. A menyasszony bútorának, „staférungjának” férje házához szállítása a lakodalom utánihéten történik, de nem nappal, hanem estefelé, és csak a családból vannak jelen aszállításnál. A továbbiakban néhány olyan dalt, illetve dalszöveget közlök, amelyek a felsorolt dalokmellett a leggyakrabban énekeltek a lakodalmakban.

1.Soha világéletembeNem vót bankó a zsebembe,Lesz még bankó a zsebembe,Ül még kislány az ölembe.Asszony, szeresd az uradat,Érte ne veresd magadat,Lesz még csárdás kicsi feleségem,Kivel a világomat élem. 2.Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak,Nincsen párja a karcsai lánynak.Tele van a, tele van a szája édes csókkal,Zsebkendője csörgős mogyoróval.Szárnya, szárnya, szárnya, a madárnak,Nincsen párja a karcsai lánynak,Mert a lánynak, mert a lánynak befonják a haját,Fujja a szél a piros pántlikáját.Szárnya, szárnya, szárnya fecskének,Jobb egy lánynak, mint száz menyecskének,Menyecskének, menyecskének bekötik a fejét,Buval éli az egész életét. 3.Nincs is annál betyárosabb élet,

Amely legény varrókislányt szeret.Varrókislány csörgesd meg a gépet,Húzd rá cigány, ez a betyár élet. 4.Magos dombra nem jó répát ültetni,Özvegyasszony lányát nem jó szeretni,Egyszer mondtam vala, vala, valamint a lányának,Hazaszalad megmondta az anyjának. 5.Végigmentem a karcsai főutcán,Betekintek a babám nyitott ablakán,Éppen akkor vetette meg az ágyát,Háromágú rozmarinngal seperte ki az házátVégigmentem a karcsai temetőn,Szembejött rám az én régi szeretőm,Köszönt nekem, de én azt nem fogadtam,Jaj Istenem, de megszomoritottam. 6.Lemegyek a, lemegyek a pince fenekére,Ráülök a, ráülök a hordó tetejére,Addig iszok, míg a hordóba lesz,Azután meg babám már a víz is jó lesz,Sej, haj nem tudok a rózsámtól megválni.

7.Minek a hatökör hosszu istállóba,Ha szeretőm nincsen Karcsa falujába,Ha szeretőm volna sej-haj, kedvem is jobb volna,De szeretőm nincsen, igy hát kedvem sincsen.Nem az a jó gazda, kinek hat ökre van,Csak az a jó gazda, kinek szép lánya van,Szépen felneveli lányát, szárnyára ereszti,Keservesen nézi, hogy más ölelgeti. 8.Amely lánynak a dunnája libatollal van tele,Amely legény beléfekszik szépen elalszik benne,Nemhiába híres, híres, nevezetes a liba,De sok szerelmes levelet megirt annak a tolla. 9.A csikósok, a gulyások veres lajbiba járnak,Azok élik világukat sejhaj, kik párostúl járnak,Lám én szegény béreslegény csak magam egyedül,Hogy élek meg, ha nem lopok sejhaj, ezres bankó nélkül.A csikósok, a gulyások veres lajbiba járnak,Azok élik világukat sejhaj, kik párostúl hálnak,Lám én szegény béreslegény csak egyedül hálok,Akármerre tapogatok sejhaj, csak falat tálálok.

10. Uccu édes vendég, Úgy szeretlek hogy még, Kinyitom az ajtót, kilöklek ha nem mégy, Kilöklek, ha nem mégy. 11. Ha menyasszonnyá lettél, Űlj a sutra, ott legyél, Fonjál ötven-hatvan dirib-darabot, Úgy lesz neked gatyamadzagod. 12. Hopp Juliska, hopp Mariska, Hej, gyere velem egy pár táncra, Hej, gyere velem egy pár táncra. Fogd a kontyod, hogy ne lógjon, Hej, hogy a hajtű ki ne húlljon, Hej, hogy a hajtű ki ne húlljon. Ki látott mán ilyen kontyot, Akibül a hajtű mind kihullott, Akibül a hajtű mind kihulott. Munkám végére érve úgy gondolom, hogy sikerült elfogadható képet adnom szülőfalumlakodalmi szokásairól. Befejezésül köszönetet mondok azoknak a szakköri társaimnak,akik az én gyűjtésemet adataikkal kiegészítették, köszönetet mondok adatközlőimnek,

akik munkámhoz az adatokat szolgáltatták, és azoknak is, akik valamilyen formábansegítségemre voltak, hogy munkámat elkészíthessem. Adatközlőim: özv. Váradi B. Jánosné 93 éves, özv Varga Istvánné 86 éves, id. ArdóJános 69 éves, AJTAI ÉVA – PETRUSKA ERZSÉBET KERESZTELÉS A családi életben a gyermeket mindig áldásnak tekintették. A falusi embernek egy örömevolt az életben a sok viszontagság, a sok munka között, a gyermek. Ezért volt azután fontos,hogy a házasság megkötése után feltétlen következzen a gyermek. Amikor kiderült, hogy az anya gyermeket vár, megkülönböztetett tiszteletbenrészesítették. A parasztasszony a faluban sohasem vonta el magát a munkától, de amikorvárandós lett, megengedhetett magának olyat is, hogy a rá váró munkát ne végezze el teljesegészében, s a család tagjai ezt nem is vették rossznéven, mert tudták, hogy kimélni kellmagát. Azt ehette, amit éppen megkívánt, mert azt tartották, hogyha nem kapja meg azt,amit kért, akkor elmegy a gyereke. Ezért még azt sem vették rossznéven, ha másnál kívántameg amit megkívánt, és kivette az illető kezéből. Sokszor kérés nélkül is megkínálták. A gyermeket otthon szülte meg az anyja a bába segítségével mert csak a felszabadulásután volt rá lehetőség, hogy szülő otthonban szüljenek az anyák. Amikor elkövetkezett aszülés ideje, az apa ment a szülésznőért, a bábáért, a család férfitagjait és a gyermekeketkivitték, illetve kiküldték a szobából, mig az asszonyok készítették a szükséges dolgokat,és segédkeztek a szülésznőnek. A születés utáni napon, amikor a bába fürösztötte a gyermeket, az apának illett pénzt tennia fürdővízbe, amely a bábáé volt. Régen a gyermekágyas asszonynak külön fekhelyetkészítettek és az ágyát lepedőkkel elrekesztették, hogy avatatlan szem meg ne lássa sem azanyát, sem a gyermeket, hogy meg ne tudják rontani. Ezt a lepedőt szunyoghálónaknevezték. Ha gyermek életképes volt, akkor a születés után egy hétre megkeresztelték, mert ha nemkeresztelték volna meg, akkor azt tartották, hogy elvitte volna az ördög. Ha nem volt

életképes, akkor még a születés után megkereszteltették, hogy emberhez méltó temetésbe tudják részesíteni. A keresztelés előtti héten kezdtek készülődni a keresztelőre. A családban már előre megegyeztek, hogy kit fognak hívni keresztapának és keresztanyának. Rendszerint az apa és az anya jóbarátját, illetve barátnőit hívták meg keresztszülőknek. A meghívás a szülésznő feladata volt. A meghívás után azután a keresztszülőknek teljesíteni kellett a feladatukat. Miből állt ez? Először is a keresztszülőknek enni kellett vinni a gyermekágyas asszonynak. A keresztanyának 6 napon keresztül reggelit és ebédet, de a keresztapa családja is vitt, csakhogy ő öt alkalommal. Mindig meg lehetett tudni a faluban, ha gyermekágyas asszonynak vittek enni, mert akkor az ennivaló egy részét / a süteményt / komakendőbe takarták be és ugy vitték. De vittek ebédet a rokonok is, meg a jóismerősök is, csakhogy ők csak egy alkalommal. A keresztelés mindig vasárnap délelőtt volt. A keresztszülők istentisztelet előtt megjelentek komájuk házánál és a bábával együtt mentek a templomba. A templomajtóig a bába vitte a gyereket, csak ott adta a keresztanya kezébe, hogy vigye be a templomba. A keresztelés után újra ő vitte haza. Amikor hazaértek, a bába ezzel köszöntött be:- Zsidót vittem, keresztyént hoztam! A keresztelés után került sor a keresztelői ebédre. Ezen nemcsak a keresztszülők vettek részt, hanem a rokonság is. Módosabb helyeken a keresztelő sokszor egy kis lakodalomhoz hasonlított. Az ebéd kezdetekor a pálinka előtt a keresztapának kellett felköszöntenie az anyát saját szavaival. Az ebéd végeztével megjelent a bába egy tányérral és adakozásra szólította fel a jelenlévőket. Beszédében elmondta, hogy a kisgyerek mezítelenül jött a világra, fázik szegényke, ezért adakozzanak a tisztelt komák, hogy ruhát tudjanak rá venni. Az adakozásban a keresztszülőknek kellet jópéldával előljárni. Ugyancsak adakozni kellett a bába számára is, aki csak járását – kelését, cipőkopását fizettette így meg.

Ezután már csak a mulatozás következett, amelyik sokszor az éjszakába nyúlott. Akeresztelőben lévők komának szólították egymást nemcsak ott, hanem azután ahétköznapokban is. A keresztszülők feladatai nem értek véget a kereszteléssel. A keresztapának és akeresztanyának keresztgyermekük konfirmálásakor, vagy ha katolikus volt, akkor abérmáláskor és az elsőáldozáskor ajándékot illett venni. A keresztanyának ezenkivül mégegy öltözet ruhát is kellett venni, amikor pedig keresztgyerekük megházasodott, vagyférjhez ment, akkor a keresztapát a keresztanyának a férjét násznagynak hívták, míg akeresztanya és a keresztapa felesége szakácsasszony volt. A gyermek nevelésével kapcsolatban sok hiedelem volt a faluban. Féltették amegrontástól, ezért idegenektől rendszerint eldugták a csecsemőt. Ha mégis megnéztevalaki és utána a gyermek sírt, akkor keresztvízbe, illetve a mosdóvizébe három szemcirkót tettek és a gyermeket azzal megmosdatták. Mosdatni a balkézzel és a kéz fonákjávalkellett. A csecsemőnek a születése után a fejébe fejkötőt tettek. Azt tartották, hogy akkor hanem tesznek fejkötőt a csecsemő fejébe nem lesz szép kerekfejű, nagy feje lesz. Ha a gyermek rossz alvó volt, akkor a fiú esetében kandisznó alól vettek ki szalmát és afiú feje alá tették. Ha lány volt a csecsemő, akkor a kocadisznó feje alól hoztak szalmátés azt tették a csecsemő feje alá. Nem volt szabad a kisgyereknek, amelyik még nem tudott beszélni, a tükröt megmutatni,mert azt tartották, hogyha a gyerek meglátja magát benne, akkor néma marad. A falusi asszonyok ha megláttak egy csecsemőt az anyja karján, sosem dicsérték haneminkább ócsárolták, hogy milyen csúnya. Ezt nem szószerint kellett érteni, mert ennek azvolt a célja, hogy a gyermeket meg ne igézzék. Ha ugyanis valaki dicsérte volt agyermeket, akkor azt mondták, hogy megrontja. Napjainkban már lényegesen jobb körülmények között lehet gyermeket nevelni. Éppenezért érthetetlen sokszor az idősebbek előtt, hogy ma már nincs sok gyermek egy-egycsaládban.

Régen ritka volt az a család, ahol 3-4 gyermek ne lett volna, ma viszont már csak kettő azátlag. Igaz, egy gyermek felnevelése egészen más körülmények között megy végbe, mintrégen. Adatközlők: Molnár Lajos 70 éves, Petruska Miklósné 37 éves, Szabadka Sándorné 60éves Juhász Józsefné 64 éves karcsai lakosok.

HORVÁTH KLÁRA – NAGY MÁRIA TEMETÉS A haláleset, akár öreg, akár fiatal, akár felnőtt, akár gyermek megy el az élők sorából,mindig megdöbbentő. Falunkban a temetéssel kapcsolatban is megvoltak mindig akülönböző szokások, hagyományok és még napjainkban is megvannak. Amikor valakimeghalt, a falu a harangszóból tudta meg, hogy férfi vagy nő a halott. A férfinakugyanis az első harangszónál hármat csenditettek, majd úgy húztak egy hosszabbat, míga nőnek a két csendítés és egy hosszabb harangszó járt. Ezután amig el nem temették ahalottat, reggel, délben és este harangoztak mindig és a temetéskor is harangszó kísérte ahalottat utolsó útjára. Amikor a haláleset bekövetkezett, a halottat kiterítették. Ez abból állt, hogy a halottatmegmosták, felöltöztették és a ház közepén egy magasabb emelvényre tették. Ilyenkor ahalottat ünneplő ruhájába öltöztették, a lábára pedig fekete harisnyát húztak. A kiterítéstvagy a család tagja, vagy pedig a rokonság közül valaki végezte. Abban a szobában,ahol halott feküdt, a tükröt fekete kendővel takarták be addig, amig a temetés meg nemtörtént. Amig a halottat a koporsóba nem tették, egy kendővel felkötötték az állát, hogy„az álla le ne essen.” A kiterítés után a rokonság, a halott és a család jóemberei elmentek a halottatmegnézni. Ez nem tartott csak pár percig. Ha valaki félt – rendszerint gyerek is ment -,akkor azzal a lába nagyujját megfogatták, mert azt tartották, hogy ha valaki eztmegteszi, nem fog félni a halottól. Este következett a halott virrasztása. A rokonság, a szomszédok összejöttek és a halottmellett beszélgettek, énekeltek reggelig. A halottas házban a virrasztókat meg kellettkinálni borral, süteménnyel. A temetés akkor következik be, amikor az orvos erre az engedélyt megadta. Régen ahalottkém, a halálbíró nézte meg a halottat, ma viszont az orvos. A virrasztáson történtek már tragikus esetek is. Egyszer az egyik halottnak nem jólkötötték fel az állát. Éjjel a kendő, amellyel a halott állát felkötötték szétcsúszott. Atüdőben még volt levegő és az kezdett kiáramlani. A kiáramló levegő a halott

hangszálait megrezegtette és mintha a halott meg akarna szólalni, hosszu Á hang keletkezett. El lehet képzelni, hogy milyen riadalom keletkezett a virrasztók között. Szinte ölték egymást, hogy minél hamarabb kijussanak a házból. A temetés előtt a halottat a koporsóba helyezték. Ilyenkor a halotthoz betették kedvenc tárgyait, ruhadarabjait, vagy amit meghagyott, hogy halála után tegyék hozzá a koporsóba. Ezt mindenképpen megtették, mert attól féltek, hogy a halott nem fog nyugodni, ha nem teljesítik azt, amit meghagyott. Hitték ugyanis, hogy a halott megjelenik a családban, ha nem teljesítik akaratát. A koporsó leszögezése után kivitték az udvarra és kezdetét vette a temetés. A hozzátartozók a koporsó két oldalánál helyezkedtek el. Akik a temetésre mentek, azok közül az emberek a pap háta mögött, az asszonyok pedig az utca felőli részen állta. Régen, amig a szertartás folyt, sok helyen hangosan siratták a halottat, felsorolva annak érdemeit, tetteit. Hivatásos siratóasszony nem volt, hanem a család nőtagjai siratták a halottat. Ma azonban már ez nem szokás, inkább csak hallgatnak, mert a siratás alkalmával sokszor nevetséges dolgokat is mondtak a temetésen. Egyik ilyen vers: Jaj, jaj tudtam én mán tegnap este, Mikor mondtad, hogy süssek neked tököt, Jaj, jaj, tököd a padkán, magad a lókán, Jaj, jaj, mindenend megmeredt, csak a tököd lágymeleg!Egy másik: Jaj, jaj, ki gondolta volna eztet még tegnap, Mán azt hittem, hogy meggyógyulsz. De mán este tudtam, hogy véged, Mikor felállott a Bögyörő az ablakba./ A gazda Bögyörő nevű kutyája a halál előtti estén bevonitott az ablakon. / Ha leánygyermek halt meg, akkor is kis koszorút tettek a fejére a koporsóban. Akoporsó szine nem fekete, hanem fehér vagy kék volt. Abban az esetben, ha serdülő lány halt meg, egy nagyobb gyöngyvirágkoszorút tettek afejére. Egy tányérra egy zsebkendőt, egy szál rozmaringot és egy viaszbokrétát tettek. Ez

volt a jegy. Ezt a sírig a temetési menet előtt a lány udvarlója vitte, s ott betették ezt is asírba. A koporsót fiúk és lányok vitték felváltva. A temetésen jelenlévő fiúknak éslányoknak egy kendőt is adtak, mint a lakodalomban szokás. Ez volt a szokás legényfiúhalála esetén is, csak a jegyet lány vitte a temetőig, a fiú szeretője. A temetési menetben amenet előtt vitték a fejfát, majd utánuk a pap és az emberek következtek. Ezután vitték akoporsót a halott jóemberei, rokonai felváltva. A koporsó után a hozzátartozók, majdasszonyok zárták be a sort. Kint a temetőn a szertartás elvégzése után egy marok földet akoporsóra dobtak a hozzátartozók. A temetés befejezése után a temetésen résztvevőembereket meghívták a halottas házhoz a torra. Itt leültek, az első pohár bor előtt azelhunyt emlékére egy ember köszöntőt mondott, majd énekeltek, beszélgettek egy ideig. A család a temetés utáni első éjszaka az asztalt belisztezte, az asztal közepére egy pohárvizet tesznek, az asztal mellé a székre pedig egy tiszta kendőt helyeznek. Ezt azért tették,mert hittek abban, hogy a halott az első éjszaka visszajön a házhoz. Ha mosakodni akar,akkor ott leg yen neki a víz, amiben megmosakodhat, és meg tudjon törölközni. A lisztezés pedig azért volt, hogy megtudják, elmozdult-e a pohár. A fütül való fa / fejfa / nem volt festett. A katolikusoknak keresztet készítettek, areformátusoknak pedig egy ferdére vágott, kifaragott fa volt. A halott nevét, halálának ésszületésének idejét írták rá, illetve betűvágóval vágták ár és tintaceruzával festették be abetűket. Fiatal halottaknak díszítésül a fejfára szalagot kötöttek bokorra. A szalag színekülönböző volt, de fekete nem lehetett. Ezt a szalagot nem volt szabad a temetőrőlelvinni, de tartott is tőle mindenki, hogy elvigye, mert féltek, hogy bajuk lesz belőle, mintahogy az alábbi visszaemlékezés is bizonyítja ezt: „ Azt is tartják, hogy a temetőről nemszabad semmit, még virágot se elvinni. Nem vóutam tán csak ilyen lányka né! Belefultegy summásfiju a vizbe, ott a Vizibordán. Mink meg elmentünk a cimborámmal atemetőre. Suhadér lányok vóutunk. Hozzáfogtunk ott a fűtűl valóu fákot nézni. Asummásfijut meg hogy eltemették, keresztfűtűlvakóu fája vóut. De olyan kázsmérszinnagy pántlika vóut a fűtűlvalóu fájára szögezve nem is négy, ha hat bokorra kötve. Énmeg fogtam a pálinkát, meghuztam a szögit, oszt kióuddóudzott a pátlinka. Én meg nem

tudtam vissza megkötni a pántlikát, ugy, ahogy meg vóut kötve. Hát éccaka én igensikerkedtem. De mán anyám beszélte osztán, hogy sikerkedtem. Én meg asszondom:- Anyám, én aszt álmondtam, hogy éngemet a jó Isten főödhöz vágott.Az anyám meg egyenesen aszt mongya nekem:- Nem jártál te a temetőün?- Jártunk mik Csatlóussal, oszt a summásfijunak meg igen szépen meg vóut kötve a pántlinka a fűtűl valóu fáján. Én meg meghuztam az ágát. Elóuddóuzott a hurok rajta, oszt nem tudtam megkötni.- Nohát ilyet ne cselekedj többet, hogy a temetőürül hazahozz valamit, vagy valamit csinálj a temetőün. Most azér álmodtad.” A temetőről hozott földnek a hiedelem szerint gyógyító hatása is volt. Erről igybeszéltek:„ Ha a kis gyermek beteg vóut, akkor azt mondták, hogy kilenc sirrul szeggyünk főüdet,oszt aval orvasoljunk. Nem ugy vóut akkor, mint most, hogy viszik az orvashoz agyermeket. Azt mondták, hogy kilenc surrul kilencszer venni, oszt a kezefejével kifeléforditni, oszt mindég mondani kellett, hogy sem egy, sem kettőü, sem három, igyegésszen kilencig. Enynyiszer egy sirrul. Én meg is cselekedtem, mer beteg vóut ez aGéza. Gyermek vóut, oszt megbetegedett. Nem vittem orvashoz, hanem csak fürőüvizetcsináltam, oszt megfürdettem benne.” A hiedelem szerint a halott, ha valamit nem jól tett a családja, akkor feljárt éséjszakánként nem hagyott békét a háziaknak. Községünkben sok ilyen monda van. Azalábbiakban kettőt ebből mutatnak be: 1. Nyáron mink nem aludtunk a házba, hanem kint háltunk mindég a ház alatt. Eggyéccaka, lehetett mán ugy 12 óura felé, nem tudtunk elaludni, csak feküdtünk, osztbeszélgettünk. Eccer láttuk, hogy a temetőü felőül gyün eggy alak. Éppen ott kellett a házelőütt elgyünni az alaknak, hát mikor közelebb gyütt, hát a kutyát ráuszitottuk. Az alak

mikor meghallotta, hgoy a kutyát mink uszitjuk, elindult felénk, oszt mikor hozzánkért a pokróucot lehuzta rullunk, oszt kegyetlenól elkezdett káromkodni. Nem mertünk meg sem mozdulni, mer az alak nem vóut más, mint az egy héttel azelőütt meghalt elsőübéres. Hogy nem szóultunk, hát ü is abbahagyta a káromkodást, oszt elindult a felé a ház felé, ahun a családja lakott. Mikor eltünt nem aludtunk mink tovább kint, hanem bementünk az ököróulba, oszt becsináltuk az ajtóut, hogy be ne tuggyon gyünni. / Dócs Sándor 46 éves / 2. Varga Sándor bátyám beszélte, hogy mikor még legények vóutak, hát el-eljárogattak a kocsmába, de pézük nem vóut, hát hitelbe ittak. Neki a legtöbb hitelje Nácinál vóut, hát Náciné mindég megállitotta, ha tanálkoztak, oszt mindég megkérdezte, hogy mikor adja mán meg a tartozást. Így ment ez egész nyáron. Csépléskor megszabadult Nácinétul, mert Náciné megbetegedett, oszt nemsokájra meg is halt. Örült Sándor bátyám, hogy most mán megszabadult a zaklatástul, nem fog Náciné többet elibe állni. Eggy éccaka a ház alatt – mer ilyenkor mindég ott aludt -, arra ébredt, hogy valami igen nyomja. Felébred, nézi, hát Náciné ül rajta, aki azelőütt meghalt. Kérdi tülle: - Minden lélek az Istent dicséri, hát maga mér nem nyugszik? Asszony Náciné:- Nem tudok addig nyugodni, míg azt a kis tartozást meg nem fizeted. Ennyit mondott, osztán elment. Sándor bátyám reggel azt gondolta, hogy álmodta az egésszet, de más éccaka ugyanúgy történt, ahogy akkor az éccakán. A látogatás csak akkor szünt meg, mikor kifizette a tartozást a Nácinál./ Nagy Endre 46 éves / Adatközlők: Nagy P. Józsefné 76 éves, Horváth Sándorné 63 éves,

Váradi Andrásné 72 éves karcsai lakosok.

NAGY GYÖRGY HALÁSZAT A KARCSÁN Falunkban főfoglalkozásnak sohasem számított a halászat, de a megélhetéshez mindenkinél igen sokat számított ennek a mesterségnek a folytatása. Igaz, alkalom és hely volt rá bőven, mert az 1800-as évek végéig a falunka igen kevés szántóföldje volt, a határ nagyrésze mocsár és nádas ebben az időben. A 16. században még jobbágyi szolgáltatáshoz tartozott a kifogott hal egy részének beszolgáltatáshoz tartozott a kifogott hal egy részének beszolgáltatása. Erről így beszél 1599-ben Karcsa és Pácin községek küldöttsége és Alaghy Ferenc földesúr között létrejött megállapodás: „Az Halnak Chiknak harmadat attak Alaghy János ideyben is az urnak. Az apro Hal kit feir Halnak is hijnak a Halazoke vot. Ha penith az úr vöt Gyalnot harmadat atta a Halazoknak.” / Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. 1899. 334. o. / A mocsarak lecsapolása előtt a ladik éppen olyan fontos közlekedési eszköz volt itt, mint a szekér. Volt is ladikja mindenkinek, de azt nem a faluban készítették, hanem a ma Szovjetunióhoz tartozó Dobrony községből vásárolták és vizen hozták a faluba. A mocsarak lecsapolása után a halászati jog a földesúr kezében van. Most már nem lehetett úgy halászni, mint azelőtt, mivel a földesúr bérbeadta a halászás jogát, és a bérlő halászok jobban ellenőrizték a vizet, mint azelőtt, amikor szinte az egész határ halászásra alkalmas hely volt. A földesur sohasem adta bérbe karcsai vagy pácini halászoknak a Karcsán való halászatot.Egészen a felszabadulásig a Karcsától nyugatra, mintegy 6 km-re fekvő Karos község lakóibólkerültek ki mindig a bérlők. Nem azért nem halásztak innen, mert nem szerették a halászatot,hanem azért, mert egyrészt ennek ellenére mindig lehetett halászni és fizetni sem kellett érte,másrészt pedig mocsarak lecsapolása után is inkább más munkát végezte, földmüveléssel,

fuvarozással, állattenyésztéssel foglalkoztak a falu lakói. Azt tartották a hivatásos halászról: „Halász, vadász, éhenkórász. „ A hivatásos halászok két szerszámot használtak a halászathoz, a gyalmot és a varsát. Agyalmot / keritőhálót / télen-nyáron, az év minden szakában lehetett használni. Hátránya volt,hogy csak a nyílt vízben halászhattak vele. Kezdetben a gyalmot is házilag készítették. Azasszonyok szöszből vastagabb fonalat fontak, ezt kétszeresen összesodorták. Ez volt a nyüst.A nyüstből a hálókötő tűvel a halászok kötötték. A gyalom készítése nagy hozzáértéstigényelt, mert a háló közepét ugy kellett kiképezni, hogy kellő farokrész keletkezzen. Afarokrész zsákszerü volt, itt gyűlt össze a hal. A gyalom vizalatti fenékrészén súlyokathelyeztek el, míg a felső részén pálha volt. A pálha megakadályozta, hogy a gyalom, illetvea háló lesüllyedjen a vizbe, a súly pedig megakadályozta, hogy a háló a víz fenekérőlfelemelkedjen és a hal így elszökjön. A gyalom két szárnyát olyan hosszu karókhozrögzítették, amilyen széles volt a gyalom. A karókra kötelet kötöttek, amellyel húzni lehetetta gyalmot. Ha jégen halásztak a gyalommal, akkor az induláshoz vágtak egy nagyobb léket,az un. „kötőveket”. A gyalom szélességétől függően a víz két oldalán kisebb lékeket vágtak,majd ahol ki akarták húzni a gyalmot, ott újabb nagyobb léket vágtak. A vizbe eresztett hálókötelét a jég alatt rudak vezették egyik léktől a másikig. A rudakat a halászok csáklyávalirányították. Amikor a háló körülért, megkezdődött a kihúzás. A hálóba szorult halakkiszedése. Ehhez használták a mereggyüt Amikor a jég elment, a gyalommal csónakról halásztak. A gyalom egyik kötelét a partonhagyták, ott tartották a halászok, míg a gyalom a csónakban volt a másik oldal kötelével. Acsónak megindult befelé a vízben és ahogy ment, úgy eresztették a vízbe a gyalmot. Acsónakkal kört írtak le, s mire körbeértek, akkorra a gyalom már a vízben volt. Ekkorkövetkezett a húzás. A másik oldal kötele is kikerült a partra és a halászok megkezdték lassanmaguk felé húzni. Ahogy húzták, lassan úgy haladtak a két kötélvéget húzók egymás felé,hogy mire egymáshoz értek, akkorra a gyalom körbezárta a vizet. Ezután már csak a gyalomkihúzása és a hal kiszedése volt hátra.

A halászok tavasztól őszig a nádas, sásas részen varsával halásztak. Ez is nyüstből készült,zsákszerü háló volt. Szilárditó váza, a káva, kőrisfából készült. Egy varsához 3-4 kávára voltszükség. A kávát párolással hajlították. Forró pára fölött addig hajlították, míg a két végeössze nem ért. A káva egyik végét ék alakúra vágták, a másik végéből pedig annyit kivágtak,hogy az éket bele tudják csúsztatni. A kávák két végét miután összeillesztették, dróttalcsavarták át, hogy szét ne csusszon. Az első káva átmérője volt mindig a legnagyobb, míg atöbbi fokozatosan kisebbedett. A varsának három része van. A szárny, a nagyderek és akisderek. A kisderek csucsban végződő végétől erős spárga vezetett a karóhoz, a szárny iskaróhoz volt rögzítve. Amikor a halász a varsát rakta el, akkor először mindig a varsaszárnykaróját szúrta le az iszapban, majd a varsa csúcsánál lévő karóval megfeszítve a varsát, ezt akarót is leszúrta. A varsaszárny mindig a nádas felé nézett, sokszor még a nádba is betették,mert a nádban is volt a halnak járása. A kifogott halat a halászok nem mindig tudták azonnal értékesíteni, gondoskodni kelletttárolásáról. Erre szolgált a haltartó. A haltartó vesszőből készült tojásalaku eszköz volt. Afelső vége kis csúcsban végződött. Itt volt a nyilás, melyen át a halat a haltartóba rakták. Errea nyilásra vesszőből jól zárható fedelet készítettek. A vízben ezt is karóhoz rögzítették, hogya víz tetejére fel ne libbenjen. Olyan helyen tartották, ahol más nem férhetett hozzá, de mégigy is előfordult, hogy megdézsmálták a halat. A haltartóban a hal több napig élve maradt,nem kellett attól tartani, hogy elpusztul. A hivatásos halászok a gyalmon és varsán kívül más szerszámmal nem is halásztak. Annáltöbb halászszerszámot használtak azok, akik csak alkalmanként, lopva, sokszor éjszakafogták a halat. Minden esztendőben készen állt a halak ivásakor a szigony a halfogásra. Aszigonyt a vasból a falusi kováccsal készíttették. Kétágú villaszerű eszköz volt. A két ághegyes és a hegyétől valamivel feljebb visszáját vágattak. A tokjába nyelet húztak.Készítettek ócska vasvillából is szigonyt úgy, hogy a két ágát a villának levágatták és kétmegmaradt ágra visszáját vágattak. Amikor a ponty/potyka vagy a csuka ivása volt, aszigonnyal kimentek a víz szélére és lesték a halat. Amikor a hal kiment a sekély vízre, hogyaz ikráit lerakja, akkor belevágták a szigonyt és a halat kiemelték a vízből. A felszabadulásután vadásztársaság is alakult a faluban. A vadászok közül többen a halak ivásakor

vadászpuskával lőtték a halakat. A víz szélén várták, hogy mikor pocsol majd a hal, és akkorodalőttek. A sekély vízben való halászat eszköze volt a tapogató. A tavaszi áradás után, amikor a vízkezdett visszahúzódni, vagy nyáron, amikor a Karcsa egy része annyira leapadt, hogy a halmozgását is látni lehetett, ezzel a vesszőből font eszközzel fogták a halat. A tapogató alulszélesebb, felül keskenyebb köralakú oldalán ritkán vesszővel készített eszköz. Aki velehalászott, az a keskenyebb végével a kezében fogta és a vizet figyelve lassan lépehetett avízben. Amikor meglátta a hal mozgását, akkor lecsapta a tapogatót a szélesebb végével avízbe. A keskenyebb részén belenyult, megfogta a halat és kivette. Halásztak igy kosárral is,ha az már használt volt és ki lehetett venni a fenekét. Ugyancsak sekély vízben használták a kétközt is. Ez 2-2,5 méter hosszú, 1-1,5 méterszéles háló volt. A két vége a háló szélességétől valamivel nagyobb rudhoz volt rögzítve. Akétközzel való halászathoz legalább három ember kellett, de leggyakrabban négy emberhalászott vele. Két ember megfogta a háló két rúdját és lassan húzni kezdte vele a hálót avizben. A másik kettő pedig megindult a vizben kétoldalt és zajt csapva riasztotta a halat ahálóba. Egy idő múlva felemelték a hálót és beleakadt a halat kivették belőle. Ennek a halászmódnak az volt a hátránya, hogy aki használni akarta, annak bele kellettmenni a vízbe, ezért akkor használták, ha a víz annyira felmelegedett, hogy bele lehetettmenni.Legelterjedtebb halászszerszám az emelő volt. Ezzel is a sekély vízben, de víz szélérőllehetett halászni. Ez állt egy négyzetalakú hálóból, két egymásra merőlegesen álló félkörbehajló rúdból, a kávából, és egy hosszabb tartórudból. A két kávára kifeszítették a hálót úgy,hogy a háló közepe kissé lazán álljon, hogy a hal ki ne tudjon menekülni belőle. Letették ahálót a vízbe és vártak egy kis ideig, majd a ruddal felemelték és a benne lévő halat kivették.Az éjszakai halászatnál ezt használták a leggyakrabban, mert nem ütött nagy zajt és nemkellett félni attól, hogy büntetés lesz a halászat vége. Külön kell szólnom a csikászásról, mivel az eddigi halászszerszámok még ma ismegvannak, de a csikászás szerszámai már eltüntek a faluból, és csikot sem lehet már fogni

a lecsapolás óta. A csikot a vesszőből font csikkassal fogták. A csikkas szája széles volt,majd összeszükült, s teste megint kiszélesedett és gömbölyü volt. A testen, a másik végén isvolt nyilás, olyan, hogy kézzel bele lehessen nyúlni. A testen lévő nyilást a kas lerakása előttbefedték, majd lerakták rendszerint este az iszapba. Reggel vették fel és a benne lévő csikota test nyilásán vették ki. Fogták a csikot nagykosárral is. A sásas helyen a kosárt letették avízbe a belsejével maguk felé fordítva, majd megtaposták a sásat a kosár körül. Azutánfelemelték a kosárt és a benne lévő csikot kiszedték. Falunkban régen nagyon szerették a csikot, mert ez a tárolható volt. Mindenkinek volt azudvarán csikverem, ahol a fogott csikokat tartották. Piacra is hordták innen. Legjobb piacaKassa volt, ahova minden héten többen is szekérrel hordókban vitték a csikot. Napjainkban a Karcsa vizének halászati joga a tokaji halászszövetkezethez és a megyeiHorgászszövetség tulajdonában van. Ez a tulajdon annyiból áll, hogy a halászszövetkezetévenként két alkalommal gyalommal halássza a vizet, a horgászok pedig soha sem mennekel innen hal nélkül. Sok kihasználatlan lehetőség van még itt. Kár, hogy a helyi termelőszövetkezet nemgondol ezeknek a lehetőségeknek a kihasználására. Régen a Karcsának nagy jelentősége volt a Bodrogköz népének megélhetésében. Deszámbajött kereskedelmi útvonalként is, amit bizonyít, hogy „ szabályozására, hogy tudniillikhajózni lehessen és sót szállitani rajta Rákóczi György nagy gondot forditott. 1646-banvelencei és belga mérnökökkel terveket készíttetett és hogy szabályozása nem is maradt atervezésnél bizonyítja II. Rákóczi Ferencnek az a rendelkezése, mely szerint a Karcsa töltéseit/Tokaj alatt/ átvágatta és a fejedelemhez hűtlen Bodrogköziekre a Karcsai árjait ráeresztette.”/ Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. 1898. 109. oldal./ Ma azonban ez a jelentősége csökkent és a szabályozás óta belvízelvezető szerepet kapottcsak és tóvá, természetes vízzé vált. Adatközlők: 1. Vaskó Sándor 65 éves,

2. Nagy P. Géza 63 éves földművesek, karcsai lakosok.Kép a Varsáról, a Varsakaróról, a Káváról, a Varsaszányról, az Emelőhálóról és a Kétköziről





Dakos Zsuzsánna – Szabadka Erzsébet AMIG A KENDERBŐL VÁSZON LESZ Régen a falusi emberek életében a kender majdcsak olyan szerepet játszott, mint akenyérnekvaló. Éppen ezért igen nagy jelentősége volt a termesztésének. Búzát mindenföldben lehetett vetni, de kendernek csak a legjobb földet hagyhatták meg, mert a jó termésbiztosíthatta nemcsak az asszonyok, a fehírnép téli elfoglaltságát, hanem sokszor az egészcsalád megélhetését is. A kendermag vetése igen fontos munka volt, ezért nem végezhette akárki. Általábana kendermag vetést csak férfi végezhette. A kendermagot a jól eldolgozott szántás tetejéreszórtál el, majd elgereblyélték. Amikor a vető végzett a vetéssel, akkor azt a taskót /tarisznyát /, amelyben a magot kivitte jó magasra feldobta, hogy a kender majd olyanmagasra nőjön. Nyáron, amikor elvirított a kender, akkor kinyütték, kihuzgálták a földből.Pár napig a földön kiterítve szárították, majd felkötötték kévékbe és keresztbe állítottákössze. Egy keresztbe 20 kéve kendert raktak úgy, hogy a hegyükkel egymásnaktámasztották a kévéket. Így száradt itt a szántóföldön pár napig, amig sor nem került azeláztatására. Az áztatást úgy végezték, hogy a kenderkévéket a vízben fektetve egymásra raktákés hogy egymástól el ne szakadjanak a kévék, hát sáskötéllel az egészet átkötötték, majd amellig érő vízben szalmát tettek a tetejére és erre addig rakták kapával a víz fenekéről aziszapot, míg a kender le nem sűllyedt a vízbe. Ismertetőjelként az iszap tetejéreszalmacsóvát tettek, a hogy a vízben uszkáló állatokat távol tartsák tőle, gallyakat raktak akendercsomó tetejére. Egy ilyen csomóba eláztatott kendert kútnak nevezték. A Karcsábanásó másfalusiak kenderét meglehetett ismerni, mert azok mindig két karó közé áztatták,illetve áztatás előtt két hosszabb karót levertek a vízbe és a két karó közé rakták be akenderkévéket. Miután a kender 7-8 napig ázott a vízben, kiszedték, vagy ahogy itt nevezték ezt amunkát: kihányták a kendert. Amig ázott, addig egy-két alkalommal elmentek megnézni.

Aki megnézte, az mutatóba néhány szálat hazavitt, majd amikor a néhány szál otthonmegszáradt, megvizsgálták, hogy lehet-e már kiszedni a kendert a vízből.A kenderhányás eléggé hosszadalmas munka volt, éppen ezért a tulajdonosnaksegítségére mentek a szomszédok és a vízből ezeknek a segítségével történt meg a kenderkihányása. A kihányás úgy történt, hogy a kút kenderről lehuzták az iszapot, majd a kenderta vízben kimosták, megtisztogatták a bugától, a virágtól kévénkint. Csak asszonyokvégezték ezt a munkát, a férfiak legfeljebb a kimosott kender , illetve kihordásátvégezték el. A kimosott kendert kupba állították, hogy a víz csurogjon ki belőle.Amikor végeztek a kenderhányással, akkor szekérrel hazavitték. Otthon a naponszárították, majd mikor megszáradt, kezdetét vette a kender vágása, tilolása. Ez a munkarendszerint cséplés után került sorra, igy az asszonyok délutánonként nyugodtanvégezhették otthon ezt a munkát. A kivágott kenderből kihulott a szár, csak a rostja maradt. A kihulott száratcseppünek, a megmaradt rostot szösznek nevezték. A kendermunka két első eszköze a vágóés a tilló volt. A vágó a szárnak csak a nagyobb darabjait vitte ki a szöszből, ezért ki iskellett tillólulni a tillón. S ezt a munkát legalább kétszer végezték el. Egy kéve kenderbőlegy fej szösz volt. A szöszt 21 fejenként összerakták még pedig úgy, hogy 20 fej szöszkerült egymás mellé, a huszonegyedikkel pedig átkötötték azt. Ezt a csomó szöszt kitánaknevezték. Az igy kivágott szöszt még egyszer tilolták. Ez a munka már rendszerintszeptemberben került sorra. A tilolás előtt kitették a napra, vagy ha nem volt napfényes idő,akkor kenyérsütés után a kemencében szárították a szöszt. A végleges kitilolás utánkövetkezett a gerebenezés. A gerebenen meghúzták ilyenkor a szöszt. A gerebennek kétfajtája volt, a sürőgereben és a ritkagereben. Először a ritka gerebenen húzták meg. Akender tetejéből levő, a gereben által kihuzott szöszt hegyiszösznek nevezték, amelyetpedig a tövéről huzott le a gereben, annak aprószösz volt a neve. Ami megmaradt a ritkagerebenen való meghúzás után, az volt a fejeszösz. Ezután még egyszer meghúzták a szöszta sürőgerebenen. Amit ez a gereben lehuzott a fejeszöszből, az volt a szála.

A szösz meghúzása után következett a fonásra való előkészítés, a szösz ágyazása.Ezt úgy csinálták, hogy a szöszt kézzel sorbaszedték, majd henger alakúra csavarták. Ahengernek a vége hegyesre ment ki. Ezt kötötték fel guzsalyra. Az aprószöszből és ahegyiszöszből font fonalat vastagnak nevezték. Mejeszöszből fonták a vékonyfonalat, míga szálából minőségre a kettő között levő fonal lett, de annak nem volt neve. A fejeszösz gyakran olyan éles volt, hogy fonni csak nem lehetett, mert elvágtavolna sodrás közben a fonó kezét. Éppen ezért ágyazás előtt megtörték. Ez úgy történt,hogy a szöszt egy sima deszkára tették és sulyokkal addig verték, amig meg nem puhult. A fonás rendszerint esti foglalkozás volt. Az idősebbek és a fiatalok is különfonóházban fontak. Ez töltötte ki annak idején a fiatalok szórakozását, mert másszórakozási lehetőség abban az időben még nem volt a faluban. A fonás a régebbi időbencsak egyféle guzsallyal, a gyalogguzsallyal történt. Később elterjedt a kerekesgyuzsaly is.A fonóházban csak a hét 5 napján fontak a lányok és az asszonyok. Szombaton a fonóházbacsak a lányok mentek, de azok is csak varrtak ott, mert a fonás szombat este tilos volt.Péntek este mindenkinek le kellett fonni a szöszt a guzsalyról, mert azt tartották, hogykolbász nő a szöszben annak, aki nem fonja le. Luca napkor szokás volt a lányoknak átfonniaz éjszakát, amikor is világos reggelig fontak. A fonalat a fonóházban orsóra fonták. Az orsóra font fonalat azután otthon amotólára felmotólálták, hogy az orsókat ismét szabaddá tegyék. A motólára felrakottfonalat pászmákba osztották. Egy-egy pászma 150 szál volt, egy szál pedig négyszer 130-140 cm hosszu volt. Vastag fonálból négy pászma tett ki egy féldarabot, vékony fonálbólpedig hat pászma. Amikor a szösz elfogyott, megfonták már mindet, sor került a fonalszapulásra. Eztulajdonképpen fehérítés volt. A fonalra akácfahumuból és marószódából lúgot készítettek,s ebbe beáztatták a fonalat. Áztatás után a fonalat berakták a szapulóba, letakarták ahamvassal, erre akácfahamut tettek, majd forró lúggal öntözték addig, amig az citromsárganem lett. A szapulás hosszadalmas munka volt, mert a lúggal való öntözést csak akkorlehetett végezni, ha az előző felöntése már lecsurgott. Rendszerint az éjszakába nyulott a

szapulás, mert addig szapulták a fonalat, amig az meg nem „ kőtt „, vagyis szép sárga nemlett. Férfiakat nem engedtek közel a szapulóhoz, hogy az hozzá ne dörzsölődjön, mert azttartották, hogy akkor nem kel meg a fonál, fekete, illetve barna marad. Az pedig igen nagyszégyen arra a házra, ahol lány is van. Ha mégis véletlenül barnára maradt a fonál, akkormindent elkövettek, hogy kifehérítsék. A szapulás után másnap reggel következett a fonalmosás. Ez ugyanúgy közösmunka volt, mint a kenderhányás. Ha még jég volt a Karcsán, akkor korán reggel a férfiaka családból elmentek veket /léket/ vágni. Az előre elkészített mosóveket azután azasszonyok foglalták el, amikor elvitték a fonalat. Ha már nem volt jég, akkor gátat építetteka mosáshoz kukoricaszárból. A mosás idejére a családból egy asszony otthon maradt, hogya mosónak ebédet készítsen és forróvizet küldjön. Ezt a forróvizet kézviznek nevezték.Ebbe dugták a kezüket kint a mosóasszonyok, ha az nagyon fázott mosás közben. Azasszonyok akármilyen hideg volt, nem mutatták, hogy fáznak, még a mondás is igy szólt:„ Asszonytól, lánytól hét singnyire jár a hideg. „ A kimosott fonalat férfiak vitték haza. Ha az szépen meg volt kelve, vagyis szépsárga volt, akkor egy féldarabot a vállukra is kitettek, hogy lássa mindenki, milyen szép afonaluk. Voltak akik a hosszabb utat választották, amikor mentek hazafelé, hogy többenlássák. Ezután a fonál szárítása következett. Először kint a szabadban szárították, hogy avíz csurogjon ki belőle, majd mikor megszikkadt, akkor a szobában a tűzhely fölött.Amikor már jól megszáradt, kezdetét vette a tekergető bakon a tekergetés. Ez nem voltmás, mint a gombolyítás. Egy féldarabot két gombolyégba / gombolyagba / tekergettek. Avastag fonálból két pászma került egy gombolyagba, a vékonyból pedig három. A tekergetés befejezése után megvetették a fonalat, vagyis előkészítették aszövőszékben való munkára. Ez egy erre a célra szerkesztett eszközzel, a vetővel történt.Ezt a munkát nem tudta végezni mindenki, vetője sem volt mindenkinek, ezért a munkáértfizetni kellett annak, aki a fonal megvetését elvégezte. A vetés előtt a legombolyított fonalatmegfelezték. Az egyik felét, amelyet vetettek, fennjárónak nevezték. Ez került majd vetés

után az eszvátára / szövőszékre /. A másik fele a béli volt, ezt bélelték be szövés közben afennjáró fonálba. A vetőre egyszerre hat szállal vitték fel a fonalat a lyukasfa segitségével. A vető 4x1ölnyi körben forgatható állvány volt. Ahány jegyet akartak vetni, annyiszor forgatták körüloda-vissza a vetőt. Az indulás mindig az alsó tincsfától kezdődött és eljutott a felsőtincsfáig. Innen megfordították a fonalat és úgy vezették vissza az alsó tincsfáig. Egy ilyenoda-vissza forgatás, amely 6 szállal ment, volt a tevés. 5 x 12 szál tett ki itt egy pászmát,és négy vetőköz egy jegyet. A pászma a készítendő vászon szélességét jelölte, a jegy pediga hosszát. Egy jegyből ugyanis körülbelül 4 méter vásznat lehetett szőni. Miután megvették a fonalat, sor került az eszvátára való felhúzásra. Ezt semvégezhette mindenki. Volt azonban minden falurészben néhány olyan asszony, aki ehhezértett és ha szóltak neki, szívesen felhúzta a fonalat. A fonal felhúzásához a felhúzóasszonyon kívül legalább három személy kellett. Egy, aki eresztette a felhuzandó fonalatés eszváta mögött a földön ülve, és kettő, aki a návéra /fonaltartó hengerre/ tekerte a fonalat,míg a fonalfelhúzó asszony a maga eszközével, a brankával irányította a fonalat, hogyegyenletesen tekeredjen fel a brankával irányítva a návéra. A branka fogazott, fából készülteszköz volt, melynek a tetejét le lehetett emelni. A fonal felhúzásakor a fonalat e közé afogak közé egyenletesen berakták, majd a tetejét ráhelyezve ezzel irányították a fonalat anávéra, hogy a fonal egyenletesen tekeredjen és elég feszesen legyen. Amikor megtörtént a fonal felhuzása, akkor feltették az eszvátára a nyüstöt, melykét kis csigaszerü alkotmányon függött / két nyüst egymás mellé kötve /. Ennek acsigaszerü alkotmánynak sikkattyú volt a neve. A felhúzás után a fonalat befogadosták anyüstbe, majd a bordába és kezdődhetett a szövés. A két nyüst alsó pálcájához volthozzákötve a nyomdokó. Amikor szőni kezdtek, az egyik nyomdokót lábbal lenyomták,ezáltal a nyüst egyike felszaladt a sikkattyú segítségével, a másik nyüst pedig lement. Eznyitotta a fonalat. A szövő ezzel egyidőben hátranyomta félkézzel a bordahajat a bordávalés a vetélőt átdobta az egyik oldalról a másik oldalra a fonalban keletkezett nyiláson. Avetélő a benne levő „csűről” letekeredő fonalat húzta maga után, melyet azután a

bordahajnak a szövő felé rántásával odapréseltek a többi fonalhoz. Itt került sor a bélibehagyott fonalra. Ezt a fonalat a csüllő segítségével nádcsövekre feltekerték, mégpedigannyit, tekekertek belőle a csőre, hogy a vetélőbe beleférjen, hogy a vetélőben egy vékonyfán, a birkefán, vagy bélkefán a cső forogni tudjon, hogy könnyen tekeredjen le róla a fonal. Hogy szövés közben a fonál ne szöszölődjék, kukorica lisztből kenőcsöt főzte ésezzel kenték meg a fonalat. A szövés befejezése után a megmaradt fonalat levágják a vászonról, amikor leszedikaz eszvitáról a vásznat. ezt a fonalat verézneknek nevezik. Ebből készítik a gatyamadzagot,vagy szőlőkötözésre használják fel. A fonál leszedése, a szövés befejezése után a leszedett vásznat újra szapulják,kimossák. A vászonmosás is közös munka, itt is segítenek a rokonok, szomszédok. Amikor a vászon megszáradt, akkor mángorolják, vagy ahogy itt nevezték,sikárolják és türetbe tekerték fel, majd igy tették el. A sima vásznat lepedők, ponyvák,zsákok, konyharuhák, törülközők készítésére használták. A kendőket már az eszvátán ugykészítették, hogy csak szét kellett vágni, beszegni és készen is volt a kendő. Ezeket csikkalegyütt szőtték úgy, hogy csikszedő tüvel színes fonálból csíkot szedtek bele. Régebbenfehérneműt is készítettek vászonból, sőt a szegényebbek kékre festve a vásznat mégfelsőruháikat is ebből készítették. Ünnepi asztalterítőnek, abrosznak, lakodalmi kendőnek és komakendőnek nemvásznat szőttek, hanem fehér pamutot vásároltak és azt szőtték meg. Az asztalterítőkbe,komakendőkbe a rózsákat szőtték és ugynevezett felszedett csikkal készítették. Ez azonbanigen hosszadalmas és aprólékos munka volt, nem is értett mindenki hozzá, ezért csak ritkánkészítettek ilyen munkát. Ehelyett inkább varrták, hímezték a rózsákat. A vászon tartós anyag és ezért sok ideig lehet használni, mert nem szakad el hamar.Ma azonban már a vásznat ruházkodásra nem használják, de konyharuhát, zsákokat,lepedőket még ma is készítenek belőle.

Falunk lakóinak élete olyan mértékben megváltozott, hogy most már ritka az olyancsalád, ahol fonnak, szőnek. Ennek azonban az is oka, hogy nincs a kender számára hely.Nem kell hosszú idő annak, hogy a fonással együtt – mivel a mai tizenévesek már nemtudnak fonni, szőni, de még a huszonévesek sem – az eszközök nevét is elfelejtsék, ésnyelvünk szegényebb lesz jónéhány szóval, a kendermunka eltűnésével. Adatközlők: Dakos Albertné 65 éves, Vajda Józsefné 65 éves, Dakos Lászlóné 39 éves tsz. tagok, karcsai lakosok.