Egy császárné titka

1/101 XIV. fejezet Bajorországi Lajos Ennek a nyári szünetnek egyik augusztusi estjén, egyik elmondhatatlan unalmas és esős napja után, ami olyan gyakori a Salzkammerguti területen az évnek ebben a szakában, elhatároztam, hogy hamarabb fekszem le. Édesanyám még mindig elég rossz egészségi állapotban volt, és úgy érezte, hogy szüksége van pihenésre. Odamentem hozzá, és ráültem az ágyára lábtól. A jelenetre elevenen emlékszem. A beszélgetésünk megszakadt, és egy pár percig más nem volt hallható a szobában, mint a kinti sötét éjszakában zuhogó eső hangja. A szemem nyugtalanul járt, és végül ráesett a pillantásom II. Lajos király arcképére, ami mindig édesanyám ágya melletti asztalon van, bárhova is van, Tekintetem elidőzött a képen, és sok gondolat futott át az agyamon. Már régóta tudtam, hogy édesanyám milyen mély érzéseket táplált iránta. Gyakran gondolkodtam magamban azon, hogy mi lehetett ennek az oka.. De nem tudtam a történetének részleteit – vagy inkább, alig tudtam egyáltalán valamit róla. Azt hallottam, hogy az emberek őrültnek tartották, és hogy édesanyám mindég sértődötten tagadta, hogy ez igaz volna; és azt is, hogy nagyon szeretett kastélyokat építtetni a maga anyagi romlására, és országa felvirágoztatására, azt is hozzátették, hogy Bajorországnak azóta is nagy hasznot hoznak ezek a paloták, mert sok látogató jön, hogy megnézze ezeket. Arról azonban, hogy hogyan halt meg, nem hallottam semmit, kivéve azt, hogy vízbe fulladt. Nagyin kíváncsi voltam rá, különösen azért, mert édesanyám olyan mély tisztelettel adózott emlékének, és azért is, mert mint előzőleg említettem, édesanyám rám bízta, hogy hasonló tisztelettel viselkedjem, bármikor megyek Münchenbe. Mivel ezek a gondolatok jártak megint a fejemben, meggondolatlanul azt kérdeztem: „Édesanyám, miért szeretted annyira Bajorországi Lajost?” Hirtelen felindult szavaimra, és én úgy éreztem, bárcsak leharaptam volna a buta nyelvem. Hirtelen megfogtam a kezét és megcsókoltam, és másról kezdtem beszélni. De gyorsan visszanyerte önuralmát, és nyugodt hangon azt mondta nekem, hogy ne érezzem magam boldogtalannak. Kérésem ugyan váratlan volt, de szeretne beszélni róla. Tudta, hogy zavartnak érzem magam, és hogy ideje volt, hogy egy kicsit felvilágosítson. A hangja lágy és mély volt, csaknem földöntúli. A mártírok szent elszántsága volt benne. Enyhe mosoly volt az arcán, amellyel meg akart nyugtatni –egy angyal mosolya. Gyorsan elmúlt. Határozottan éreztem, hogy ezen az

1/102 éjszakán az egyik legszomorúbb tragédiától fog lehullani a lepel. Aztán elkezdett lassan, meggondoltan beszélni., amint felidézte az igazságtalanság és a kegyetlenség történetét eseményről eseményre. Most is leszögezem, hogy nem állítom azt, hogy szóról szóra pontosan idézem a szavakat, bár néha úgy érzem, mintha most is hallanám édesanyám szavait. „Nem volt őrült,” kezdte. „Akár XIV. Lajost is lehetne őrültnek mondani, vagy bármelyik embert, akinek nagy gondolatai voltak. Azt a valakit, akit ezzel kapcsolatban vádolni lehetne, az Bismarck. De természetesen ezt nem lehet mondani. Ehelyett az az általános, hogy a fő felelősséget a jezsuitákra hárítjuk, akiket most az egyszer igazságosan nem vádolhatunk meg itt.” Amikor azt javasolták, hogy a német császárt hirdessék ki Poroszország királyává, folytatta édesanyám, Lajos ezt keményen ellenezte. Valójában ez volt az a pillanat amikor el kellett dönteni, hogy a császárság a porosz-, vagy a bajor királyra szálljon. De Ludvig fiatal és tapasztalatlan volt és végül meggyőzték a tanácsadói, különösen a nagybátyja, Luitpold, aki előzőleg a helytartó volt, ajánlotta erre a tisztségre Poroszországot. Ahogy az idő telt, egyre jobban és jobban megbánta, hogy ezt tette és végül is képtelen volt bármit is visszaszerezni azokból a jogokból, melyeket átadott. Erre az időre már I. Vilmos császár nagyon öreg volt – csaknem kilencven éves volt – és nem táplálhattak tovább olyan hiedelmet, hogy sokáig tart az uralma. Halálakor Poroszországnak jó oka volt arra, hogy bajra gondoljon. Bismarck ekkor mindent latba vetett, hogy megnyerje a császári koronát saját országának, vagyis magának, aki a német birodalom valóságos uralkodója lett volna. Nem tudta elviselni, hogy más kezébe menjen át ez a hatalom az övéből és tudta, hogy Poroszország még nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa, ha erős ellenzék támad. A Vaskancellár rájött arra, hogy egyetlen egy ember van, aki őt felülmúlni képes és ez a bajor Lajos. Az az általános hiedelem volt, hogy Lajos nem rendelkezik elég akaraterővel, de ez nem igaz. Ellenkezőleg, talán túlságosan sokkal is rendelkezett. Az is igaz azonban, hogy nem volt az az ember, aki az ellenség holttestein keresztül akarta útját megtenni, aki állandóan számítgatott és kegyetlen volt mint egy másik Bismarck. Nemes szíve nem engedte, hogy így cselekedjen. Azzal is vádolták, hogy gyanakvó természetű. Egek! Ha csak az lett volna, ez nem akadályozta volna meg az ellenségeit, hogy diadalmaskodjanak fölötte. De ő bízott is az emberekben. Valójában nem volt közönséges halandó ember. A lelke éppen olyan tiszta volt, amilyen gyönyörű volt ő maga. Talán ezért volt az, hogy nem élhetett sokáig. Másrészről Bismarck gonoszul és gyáván viselkedett Lajossal. Nem tudta a Királyt becsületes és nyílt harcra kihívni, nyílt területen és előny nélkül.

1/103 Egyszerűbbnek és kényelmesebbnek találta, ha körbevette a Királyt alaptalan és páratlan hazugságokkal. Nem az ő hibája volt, hogy nem ontottak több vért, mint ami ebben az esetben történt. Első számú ügynöke gróf Holstein volt a Király fő szolgálattevő kamarása, aki összekötő volt közte és Luitpold herceg között. Holstein mindent a világon királyának köszönhetett, elvállalta, hogy eljátssza Brutus szerepét. Ő az aki elhintette azt az alávaló hazugságot, hogy Lajos bolond. Miután éveken keresztül mindenkit elüldözött mellőle és képes volt összegyűjteni minden kicsi fecni papírt, hogy végül is képes legyen megfelelő mennyiségű bizonyítékot gyűjteni gazdája elleni vádjának bizonyítására. Lajosnak sok adóssága volt, mondta az anyám, mindenki más az ő helyzetében nyomorúságosan betegnek érezhette volna magát, mert mi lehetne megalázóbb, mint a pénzügyi nehézség. Lajos nagyon rendszerben nevelkedett fel. Tizennyolc éves születésnapjáig egy fillér zsebpénzt sem kapott addig az évig, ami megelőzte azt, hogy váratlanul a trónra kerüljön, nevetségesen kicsi pénzt engedélyeztek neki, néhány márkát hetente. Aztán hirtelen a legfőbb hatalom birtokosa lett és egy meglehetős vagyoné; de addig a legkisebb lehetőséget is elvették tőle, hogy megérthesse a pénz értékét. Ez után nem csoda, hogy sokáig azt hitte, hogy a hatalom és a gazdagság határtalan. Mégis, néha megengedték neki, hogy elherdálja a vagyonát, hol van a bizonyíték az őrültségére? A világ nagy része bolondok háza lenne, ha mindenki, aki elverte a vagyonát és adósságba esett, azt bolondnak tartanák. Szükségtelen azzal érvelni, hogy sok jót tett a pénze elköltésével. Milyen bajt okozott azzal, hogy egyre jobban megismerte önmagát? Mindössze egy lemondó nyilatkozatra lett volna szükség, ugyanúgy, mint nagyapjától I. Lajostól. Csak arra lett volna szükség, hogy a becsületérzésére és az önbecsülésére hivatkozzanak ahhoz, hogy végül lemondjon. De az ilyen fajta előzmények igazságtalanok lettek volna a világ szemében. Lajos hibáiból a második nem volt elég nagy ahhoz, hogy az egyedüli menekülés a lemondás kikényszerítése lett volna. Ettől féltek valójában az ellenségei, lassanként csaknem minden szolgáját lefizették és minden miniszterét idővel megnyerték, hogy az érdekei ellen cselekedjenek. Az egyetlen segítség végül az Orleans-i családtól és a Rotschildoktól jött, amit feltartóztattak és soha sem ért el hozzá. Jól ismert, hogy Ludvig uralkodásának utolsó évében visszautasította, hogy nem fogadja a minisztereit, úgy viselkedett, hogy nagyon sok ellenséget szerzett Bajorországban. De semmi igazán jelentős ezzel kapcsolatban nem volt. A miniszterek összeesküdtek ellene, és azért akartak hozzá menni -- Ő tudta ezt, -- nem azért, hogy tanácstalanok voltak, pláne nem azért hogy segítséget ajánljanak, hanem valójában kártékony behízelgéssel kioktatni

1/104 akarták. És most elérkeztünk a végzetes 1886-ik évhez. Bár csak le tudnám írni ezt a történetet, ennél a pontnál legalább, édesanyám saját szavaival, ahogy azon az éjszakán mondta nekem Ischlben, olyan élethűen, tele érzéssel, olyan életerővel a tragikus eseményt. Hallgattam, mintha megigéztek volna, nem szóltam, kivéve amikor sürgettem édesanyámat, hogy folytassa. A király nem tért vissza Münchenbe azon a tavaszon, úgy, mint máskor, neuschwansteini várában maradt. Valamivel egy hónappal azután mindenféle híresztelés terjedt el Bajorországban. Hohenschwangau közelében állt a hattyú lovagok régi palotája, amelyet Lajos édesapja újított fel, magasan afelett Lajos saját gyönyörű vára a Neuschwanstein. A lakosok mindenféle riadalommal voltak tele és feltevésekkel azzal kapcsolatban, hogy összeesküvést szerveznek a király ellen. Az általános nyugtalanság napról napra növekedett. Június kilencedikén kora reggel megtudták, hogy előző éjjel egy kocsisor érkezett Hohenschwangauba amelyről egy csoport férfi megszállt a régi várban ez a miniszterek és orvosok „küldöttsége” volt. Akik azért jöttek hogy kényszerítsék a királyt hogy írjon alá egy iratot amelyben Luitpold herceget jelöli meg Bajorország ideiglenes régensé, mivel neki megrendült egészségi állapota miatt pihennie kell. Amint Lajos aláírná a régensi nyilatkozat azonnal életbe lépne és Liderhofba vinnék annak a jelentésnek alapján amelyet az orvosok már elkészítettek (anélkül, hogy megvizsgálták volna), és leszögezik hogy cselekvés képtelen. Néhány hű szolgájának az együttérzése felfedte ezt az aljas tervet. A király saját kocsisának, Osterhollzernet sikerült elmenekülnie Hohenschwangauból fel Neuschsteinbe és elvinnie urának a figyelmeztetést, amíg még volt elég idő, hogy felkészüljenek az összeesküvők érkezésére. Amikor a küldöttség tagjai – a már említett Holstein gróf, báró von Crailshein, külügy miniszter, gróf Törring 11 államtanácsos, báró Washington és a két orvos von Gudden és Müller – elérték Neuschwanstein várát négy fogdmeg kíséretében akiknek majd a „páciensről” kellett volna gondoskodni a legnagyobb megdöbbenésükre úgy találták, hogy a kapuk be vannak zárva, a királyi testőrök őrizetével akiknek meg volt tiltva, hogy bárkit beengedjenek. Hosszú vita után kiküldött egy üzenetet, hogy egyedül csak gróf Holsteint fogadja. A főösszeesküvő bement, de csak rövid ideig tartózkodott a várban. Miután Lajos egy pillantást vetett a nyilatkozatra, amelyet neki alá kellett volna írni, a követet ledobták a lépcsőről. Lajos kétségtelenül elhatározta ezt a 11 Érdemes megjegyezni hogy mind Holstein mind Washington (anyai ágon Oldenburg nagyherceg leszármazottai) a Király játszótársai voltak gyermek korában. Amikor Lajost fogolyként Bergbe küldték, Washington volt az, a kinek felelnie kellett a háztartásért, míg Dr. Gudden a „páciensért” volt felelős.

1/105 drasztikus, de kiérdemelt büntetést, amikor beleegyezett a találkozóba. Csaknem azonnal ezután az egész társaságot felségárulás vádjával letartóztatta a megye 12 öreg rendőrfőnöke, Sonntag, aki előbb érkezett, mint ők a kapuhoz. Úgy tűnt az összeesküvők vesztettek, de Lajos, mint mindég, túl óvatos volt. Úgy intézkedett, hogy kísérettel küldjék őket Münchenbe, és tartsák ott, ahelyett, hogy Neuschswansteinben börtönbe záratta volna őket. Ugyanakkor megüzente Münchenbe Frankenstein bárónak, hogy alakítson egy új minisztériumot azok helyett, akik elárulták őt. Kijelentette, hogy Müchenbe szándékozik utazni, hogy személyesen megjelenjen népe, a bajor nép előtt, akiknek hűségében megbízik. Nem tudott azonban azonnal elindulni, mert csak kevés embere volt, és nagyon természetes volt az, hogy voltak olyan szolgái, akiknek hűségében nem bízott. Ezért táviratozott szárnysegédének és hűséges barátjának, gróf Alfred von Düreckheim-Montmartinnak, hogy azonnal menjen hozzá, és vigye el késedelem nélkül a 11-es huszárezredet Hohenschwangauba, Kemtonnal együtt, akinek érzelmei ismerte.A biztonság kedvéért a táviratot Dürkheimbe Ausztrián keresztül küldte, mivel a határ csak egy órányira volt Hohenswangautól. A második táviratot édesanyámnak küldte. Ő akkor nem volt Bécsben, sem Ausztriában. Néhány hetet Feldafingben töltött, Bajorországban. Ez volt a szokásos pihenője. Valójában már tizennyolc nyarat töltött itt a Sztrauch Szállodában, amelyről az utolsó fejezetben még említést teszek. Feldafing csupán húsz perces sétaútra van Possenhofentól, ahol született. Azóta, hogy felbomlott Lajos és édesanyám húga, Sophie Charlotte eljegyzése, édesanyám nem a legjobb viszonyban volt a szüleivel. Ezért volt az, hogy inkább a szállodában szállt meg nem Possehhofban. Lajos a nyarait a bergi várban töltötte, amely a Starnbergi tó szembeni oldalán áll. Ebben az évben is várták oda, -- de nem úgy, mint ahogy valójában odament, óh borzalom! Szerencsétlen rabként. A híresztelések, amelyek egész Bajorországban elterjedtek, eljutottak Bécsbe is, de édesanyám nem tudott semmilyen biztos hírt kapni, különösen azért sem, mert Lajos személyes leveleiben sem említett semmit személyes bajairól. Ezért aggodalmában korábban utazott el Bécsből Feldafingbe, mint szokta. Indulása előtt Ferenc-József császár hallgatólagosan beleegyezett, hogyha Lajosnak menekülnie kell, és osztrák területn keres menedéket, megmentik az elfogástól. Sok éven keresztül Lajos küldönce egy Zanders nevű férfi volt, aki közvetítette a levelezést gazdája és édesanyám között. Sikerült megszereznie gróf Holstein bizalmát azzal, hogy a királyról kémkedik. Mivel Lajos más ellenségei is az gondolták, hogy közülük való, nagyon sok mindent megtudott, amit gazdájának 12 Sonntag később szívrohamba meghalt, mert elengedte a rabokat.

1/106 jelentett. Zanders volt az, aki június 9-én arra ösztönözte a hűséges Osterholzert, hogy siessen Neuschwansteinbe, és vigye el a küldöttség Hohnschwangauba érkezésének hírét. Egyike volt azoknak a „hű” embereknek, akiknek az volt a feladatuk, hogy vigyék el Lajost fogolyként Linderhofba, amint az a proklamációt aláírja. Sikerült neki megsemmisíteni a tervet anélkül, hogy elárulta volna önmagát, és Neuschwansteint a társaság többi tagjával együtt érte el. Velük együtt fogták el, és bocsátották el a Münchenbe vezető úton. Amikor odaértek, mindenkit szabadon bocsátottak. Zanderst ezután megbízták az összeesküvők, hogy menjen azonnal Bergbe, és készítse elő a várat a Király érkezésére. Ekkor határozták el, hogy a Királyt nem Lenderhofba, hanem Bergbe viszik. Zanders elment Bergbe, de megragadta az alkalmat, sietett hamarosan a megérkezése után édesanyámhoz Feldafingbe. Érzelemmel telten mondta el, mi történt Hohenschwangauban, és a Király szándékát, hogy Münchenbe megy amikor gróf Dürckheim csatlakozik hozzá. „Nem fogják engedni, hogy valamit is csináljon”, Mondta majdnem sírva. „Minden rendeletét vissza fogják vonni, a grófot bebörtönzik, és a Királyt inkább megölik, minthogy beszélni tudjon a néphez.” Amíg édesanyám Zandersszel izgatottan tárgyalt, komornyikja megszakította őket, hogy egy küldönc várakozik arra, hogy fogadják. Ostenholzer volt az. Lajos, aki attól félt, hogy táviratát nem kapja meg Édesanyám, elküldte kocsisát Feldafingbe egy levéllel, amelyben leírta, hogyan állnak a dolgok. Arról is írt, hogy küldött egy táviratot Bismarcknak, remélve, hogy válaszából megtudja, mik a valódi szándékai vele; egy másik táviratot is elküldött a Német Császárnak, nehogy később megvádolják azzal, a természetes védelmezőjéhez nem fordult segítségért. Ennek a levélnek a megérkezése után édesanyám kiszámította, hogy a Királyt aznap már nem indíthatják el Münchenbe, ezért Osterholzernek lesz ideje elvinni neki édesanyám levelét. Édesanyám megírta neki, hogy hagyja ez eseményeket folyni, engedje magát elfogni és Bergbe küldeni. Édesanyámnak könnyebb lesz megszervezni menekülését Bergből, mint Hohenschwangauból. Osterholzer ezért lóháton gyorsan elügetett ezzel az üzenettel. Közben, ahogy Zanders előre látta, megtörtént. Amikor gróf Dürekheim délután 4 körül odaért Hohenschwangauba, távirati parancsot kapott a hadügyminisztertől, hogy azonnal térjen vissza Münchenbe. Amíg habozott egy másik üzenet is érkezett, és mint a bajor hadsereg tisztje, úgy érezte kötelessége a parancsot azonnal, bár vonakodva, teljesíteni. Münchenbe visszaérvén azonnal elfogták, és börtönbe zárták. A kempteni határvadászok zászlóalját útban Hohenschwangauba rendelték vissza. Az ezredes, bár először azt gondolta, hogy tévedés, engedelmeskedett. A királyhű határvadászok helyett egy csendőr különítményt küldtek

1/107 Hohenschwangauba, azzal a rendelkezéssel, hogy vegyék körül a neuschwansteini palotát, és akadályozzák meg a király szökését. Osterholzernek sikerült Lajosnak átadni édesanyám üzenetét. Szegény ember! Ez volt talán az utolsó szolgálat, amit urának megtehetett. De Lajos nem volt meggyőződve abban, amit édesanyám írt neki. Amikor távolról látta a csendőröket, azt gondolta, hogy azok a hűséges csapatai. Hamarosan csalódott. Ekkor fel kellet ismernie, hogy az a tanács, amelyet kapott a legjobb és talán az egyetlen kiút a bajaiból. Azok, akik körülötte voltak, nem ismerve mindent nem tudták megérteni hirtelen nagy nyugalmát. Még akkor sem tiltakozott, amikor pár órával később D. van Gudden megjelent, és azt mondta neki nagyon rideg és tiszteletlen hangon: ”A Helytartó nevében Őfelsége a foglyom!” Ugyanabban a pillanatban a négy fegyőr rá akarta tenni a kezét a Királyra, de ez utóbbi egy mozdulattal félrelökte őket. „Nem szükséges,” volt minden, amit mondott. Lajosnak még azt sem engedték meg, hogy saját kocsiján utazzon. Egy különleges hintót készítettek neki vasrudakkal az ablakain és pántokkal az ülésen, hogy lekötözzék, ha szükséges,. Alig engedélyezték, hogy elbúcsúzzon a szolgáitól. Amikor az utolsó pecben beszélni kezdett síró inasaihoz a hintó ajtajában, Dr. von Gudden úgy szólt rá, mintha egy bűnözőhöz és nem a betegéhez szólna: „Siessen, kérem! Nincs több elpazarolni való időnk!” Hajnali 4 volt, és Berget június 12-én, szombaton délben érték el. Lajos megérkezésének hírét azonnal megvitték édesanyámnak. Az elővigyázatosságra most nagy szükség volt, nehogy leleplezzék Zanderst, Osterholzer volt az, aki híreket hozta Bergből. Két szobában helyezték el Királyt, amit sebtiben úgy rendeztek be, mint egy cellát a bolondok házában. Az ablakokat berácsozták, az ajtókon lukakat vágtak, amelyeken keresztül állandóan tudták figyelni a rabot. Az ebédlőt az orvos hálószobájává alakították át. Édesanyám megértette, hogy ahogy csak lehet, olyan gyorsan kell cselekedni, ha a Királyt meg akarják menteni a végső elkeseredéstől. Még aznap kapott egy nyilatkozatot a hűséges Határvadászaitól, hogy az utolsó vérüket is hajlandók Királyukért kiönteni és hogy abban a pillanatban Feldafing mellett táborozik egy különítményük, és készek bármikor segíteni, ha a Király hívja őket. Másnap reggel, pünkösd vasárnap édesanyám találkozott Zanders-sel az erdőben a tó partján. Elmondta Zanders neki, hogy Dr. von Gudden Münchenbe fog utazni, hogy beszámoljon és csak másnap tér vissza. Ő maga meggyőzte az egyik fogvatartót, és megígérte neki Ausztria császárnéjának a védelmét, ha a terv nem sikerülne, bár az nem valószínű. Zanders azt mondta, hogy a Király nagyon rossz lelkiállapotban van bebörtönzése óta; ezért édesanyám elhatározta, hogy von Gudden távolléte alatt megragadja az alkalmat, hogy megmentse a Királyt még azon az estén. Egy

1/108 csónak áll készenlétben a bergi park partján, a bokrok között. Lajosnak engedélyt kell kérni, hogy egy rövid sétát tegyen a parkban napnyugta után. Az az őr, akit megnyertek, fog vele menni. Amikor elérik a csónakot, a Király át fog evezni a túlsó partra Possenhofen és Feldafing között, ahol egy négylovas hintó fog várakozni az erdőben elrejtve. Aztán a Határvadászok kíséretében a király azonnal elhajt osztrák területre. Úgy volt, hogy édesanyám feldafingi ablakai előtt fog elhaladni és így meg fogja tudni, hogy Lajos megmenekült. A történet ezen pontján, emlékszem, anyám a heves érzelmektől megállt. Édesanyám a szívére tette a kezét és amikor tovább folytatta, a hangja alig volt hallható. „Hálószobámban várakoztam, amikor a közeli toronyóra kilencet ütött. Korán visszavonultam és kérésemre kíséretem teljesen magára hagyott. Elütötte a tíz órát, még mindig várakoztam. Semmit sem lehetett látni, vagy hallani, és a bizonytalanság csaknem megőrjített. Valami kísértetiesség töltötte meg a levegőt. A Hold volt az, ami egy esős nap után kísértetiesen világított, az okozta azokat a fehér alakokat, melyek a tó vize felett csillogtak? Halotti csend uralkodott mindenütt a szálló körül és én úgy éreztem, hogy csak egyedül vagyok a világon. Amint a szobám nyitott ablakánál ültem, jéghidegnek éreztem magamat és egész testemben reszkettem. Az óra elütötte az éjfélt. Még mindig semmi hang. Mi történhetett?” Hirtelen lábdobogás hallatszott az ablak alatt, édesanyám felugrott és kihajolt. „Hol a király?” kérdezte egy halk hang. Anyám megértette, hogy az őrzők egyike az ,aki lent áll. Édesanyám azt mondta neki, hogy menjen be, mert már elrendezték, hogy a kíséret egyik tagja ki fogja nyitni az ajtót. Most ő kérdezte „ Hol van a Király?” Amikor a férfit beengedték, az remegve állt előtte. „Azt reméltem, hogy itt találom”, rebegte. „Mi történt? Miért nem jött ő?” A szegény fickó úgy nézett ki, mintha el akarna ájulni. Végül sikerült elmondania, hogyan kísérte Lajos királyt addig, amíg mintegy száz lépésre voltak onnan, ahol a csónak el volt rejtve. Akkor a Király megparancsolta, hogy forduljon vissza és ment egyedül a víz partjáig. Ő engedelmeskedett, de lassan ment haza felé, aztán hátra fordult. Hirtelen látott egy embert, akit felismert, hogy Dr. von Gudden, aki kiugrott a bokrok közül és szaladt a király felé. Az utóbbi beugrott a csónakba, bár volt ideje, hogy kioldja a kötelet, ami a parthoz kötötte. Az orvos azonnal ráugrott, hirtelen dulakodni kezdtek, a csónak egyre jobban imbolygott, végül felfordult és mindketten a vízbe estek. Az őr azt mondta, hogy azt gondolta, hogy mindkettőjüknek sikerült kiúszni, de a sötétség

1/109 megakadályozta abban, hogy többet lásson. „A Király halott!” Sikoltott fel anyám és elájult. Még akkor is, amikor nekem ezt elmondta, tíz évvel később, teljesen átélte újból a helyzetet, erősen szívéhez szorított és kiáltotta: „Borzalom, borzalom! Benne én többet vesztettem el, mint amennyit bárki is érezhet – és benne, Weiberl, te elvesztetted a legjobb barátodat!” Lajos király halálával kapcsolatos tényeknek ez a felsorolása minden pontban különbözik attól, amit hivatalosan írtak és nagyon sokban eltér a történet azon változatától, melyet hivatalosan elfogadtak; és valóban attól az általánosan elfogadott változattól is, amit a Király életrajz írói tártak elénk. De részemről édesanyám története meggyőzően igaz. Úgy tűnik, hogy a király tervezett menekülését az utolsó percben elárulták dr. von Guddennek, így nem volt ideje, hogy üzenjen Münchenbe. Másrészről nem akarta elárulni, hogy a bergi őrök egyike, akiről nem tudta, hogy részt vett az összeesküvésben, de bizonytalan volt abban, hogy ki volt az aki az ő oldalán, és ki volt aki a Király oldalán állott. Ezen felül az orvosok között is nézeteltérés volt. Ezért ő egymaga kísérelte meg megállítani a menekülést. (Hogy elindult-e Münchenbe és visszafordult, vagy egyáltalán el sem indult, nem tudom.) Csak egy dolgot lehet biztosan a javára írni, hogy feláldozta az életét a kötelességéért. De mint orvos, kötelességét sajnálni valóan teljesítette. Igazságtalan lenne emlékéhez, hogy vádoljuk őt – mint ahogy sokan vádolják is – azért, hogy meg akarta gyilkolni a királyt. Annyira szerette volna magának a dicsőséget, és olyan könnyen találhatott volna olyan gyilkos eszközt, amivel célját elérhette volna anélkül, hogy életét kockáztatta volna. Miután Zanders meggyőzte az őrt, hogy látta, hogy a csónak felborult, az őr leszaladt a partra és egy darabig eredménytelenül várakozott, a csónak eltűnt a láthatárról és más semmit sem látott. Egy darabig várakozott, remélve, hogy valamilyen jelet lát a királyról, vagy az orvosról. Arra gondolt, hogy a király esetleg talált egy másik csónakot a közelben és átevezett a Strauch szállodába. De mivel meglehetősen korán volt, attól félt, hogy meglátják Berg várából. Amit tehetett az volt, hogy gyalog elment a tó végén fekvő Starnberg faluig. Itt szerzett egy csónakot és átevezett Possenhofenbe, ahol kikötött és a közeli Feldafingbe sietett. A Strauch szállót éjfélkor érte el és ahogy hallottam, bement édesanyámhoz. Az ő védelmét megígérte neki Zanders; és emellett valóban azt gondolta, hogy a Király megmenekült. Édesanyám keserves kiáltása: „A Király halott!” felébresztette az egész szállót. Ki kellett találni egy magyarázatot, hogy elkerüljék a szóbeszédet és a gyanúsítgatást, és ezért egy történetet mondtak és amit állandóan emlegetnek,

1/110 hogy azon az éjszakán, amikor Lajos király életét vesztette, Erzsébet császárné egy borzalmas álmot látott, hogy unokatestvére vízbe fulladt és arra ébredt, hogy borzalmasan kiabál: „Meghalt a Király!

1/111 XV. fejezet „Kiképzésem”; és az első szerelem Most összegzem saját élettörténetem. Amelyet megszakítottam, hogy érdekesebb és fontosabb dolgokat mondjak el. 1896. augusztus vége felé édesanyámnak Ischlből Bécsbe kellett utaznia, hogy részt vegyen az orosz cár és cárné tiszteletére rendezett nagy fogadáson. Elválásunk ezúttal nehezebb volt, mint valaha eddig. Még mindég nem gyógyult meg, és szokatlanul nyomott volt. Úgy éreztem, hogy az elválás is túl megerőltette. Most megint nem lesz senki, aki szeresse, mint én a hosszú álmatlan éjszakákon, amikor újra magára marad lelki és testi fájdalmaival. Említésre méltó, hogy mennyivel jobban volt, amikor velem lehetett. Nyugtalansága csökkent és le tudott ülni vagy feküdni, legalább egy kis ideig. A szabadsága utolsó napján azt mondta nekem: „Csak egy kis időre, drágám. Türelemmel kell lennünk. A különlétünknek hamarosan vége lesz. Ha ilyen sokáig elviseltük, ne adjuk fel most!” Azt suttogtam a könnyeim között, hogy csak miatta van az, hogy szomorú vagyok. Nem magam miatt sírok, én soha sem szenvedtem semmiért, én könnyebben elviselem. De ő maga azt mondta, hogy milyen borzalmas az egyedüllét, amibe elmerült azoknak ellenére, akik feláldozzák magukat érte. Egy pillanatig úgy tűnt, mint felhő vonult volna át sápadt homlokán, csak egy pillanatig volt ez, aztán eltűnt. Aztán azt mondta nekem, hogy ilyen megjegyzést ne tegyek, mert sok szegény léleknek megaláztatást okozhat, akik nagy bajba juthatnak miatta. A jelenlétemben, folytatta, sohasem akarta elrejteni igazi érzéseit, vagy leplezni szomorúságát, ha szomorú volt. De ami természetes, ha velem van, megalázhatja őt, ha mások is jelen vannak. Halkan és szeretettel beszélt hozzám, szerettem letérdelni elé. Minden szenvedése ellenére nagyon szép volt és fiatalnak látszott, főleg amikor gyönyörű haját leeresztette. Ahogy ilyenkor kinézett, olyan lehetett, mint a Madonna, amikor a fiát keresztre feszítették. Bizonyosan igazabb kép volna az, mint azok a templomban, amelyeken a Szent Szüzet olyannak ábrázolják a keresztre feszítéskor, mint amilyen lehetett akkor, amikor a Megváltó megszületett. Édesanyámnak a fehér nagyon jól állt, különösen a fehér reggeli köntöse. Emlékszem egy reggel megkértem, hogy a haját rendezgethessem, Ilyenkor a hajszálai az ujjaim között átcsúsztak. Ez is nagy áldozat lehetett tőle, de mosolyogva engedett a kérésemnek.

1/112 Elválásunk napján nagyon-nagyon sokáig maradtunk együtt, én a lábánál ültem és két karommal átöleltem a derekát. Az utolsó fél órában egyikünk sem szólt egy szót sem. Amikor felálltunk mindkettőnk szeme megtelt könnyel. Egymást néztük, és a pillantásunk többet mondott, mint amit szóval el tudtunk volna mondani. Mindketten szokatlanul lehangoltak voltunk. Azért volt ez mert a felhők olyan gyorsan beborítanak bennünket, hogy még az árnyékukat is rávetik életünkre? Ki mondhatná ezt meg? Mivel édesanyám sok évvel ezelőtt jelent meg Bécsben hivatalosan nyilvánosan, ez alkalommal az emberek kíváncsisága és érdeklődése meglehetősen megnőtt. Az Udvar is legalább olyan aggodalommal várta, hogy megérkezzen, mint a cárnőt. Amikor visszatért hozzám, édesanyám hozott néhány emléket az ünnepségről, virágokat, édességet, szalagokat, bonboniert, stb. Édesanyám elmondta, hogy Alexandra császárnőről a benyomásait: „Szegény fiatalasszony, egy nap talán még boldogtalanabb lesz, mint én. Valamilyen végzetes mélabú ül az arcán, amely a szívem mélyéig megrázott engem. Neki is van anyósa, aki nem fogja az ő életét sem könnyűvé tenni – egyike azoknak az ambiciózus teremtményeknek!” Azt is elmondta, hogy a cárnő valódi idegességgel könnyezett, amikor édesanyám üdvözölte. Októberben hazatértem Bécsbe a közelgő iskolaév nagyon fontos változásokat hozott a jövőmmel kapcsolatban és az eddigi évek közül a legkeményebb volt. „Ez a te kiképzésed” mondta Frau von Friese nekem. „A kapcsolat az olyan fiatal hölgyekkel, mint akikkel te az intézetben találkoztál, nagyon jó előkészítő gyakorlatnak, de most keményebb feladatot kell kapnod. Most meg kell tanulnod demokratikusnak lenni és elvegyülni a szegény teremtményekkel, akik nem azért járnak iskolába, hogy jól érezzék magukat, hanem azért, mert egy nap meg kell keresni a betevő falatjukat.” is Mindent megbeszélt édesanyámmal. Azt gondolta, hogy minél hamarabb meg kell ismernem, hogy milyen a nagyvilág ott kívül azoknak, akik nem jómódban születtek. „Meg kell tanulni magadra támaszkodni” ez volt a legnagyobb tanítási elve. Ez alkalommal mondta nekem, nem lesz senkim, aki különösképpen ügyelne rám. Nekem a világot Nagy Péter mintájára kell megismernem. Még komolyabban kell vennem az inkognitómat, mint valaha. Egyszerűen önmagamra kell vigyáznom és meg kell tanulnom elképzelni, amennyire csak lehetséges, hogy én is olyan egyszerű vagyok, mint azok, akik közé kerülök. Tehát úgy történt, hogy minden nap néhány órát egy nyilvános varró iskolában kellett töltenem, a Frauenerwerbvereinben, ahol minden lány az alsóbb, sőt a legszegényebb osztályból származott. Bevallom, nem volt kellemes nekem; valóban minden nap új megpróbáltatást hozott. Részemről a legnagyobb

1/113 önmegtagadásom ellenére már a legelején felismerték, hogy nem abból az osztályból származom, mint a többiek és hogy nem valódi feladatom az iskola – ezért nagyon nehéz volt a dolgom a tanárokkal. Hetven lány volt egy szobában, néha több. Az órák reggel nyolctól tizenkettőig tartottak és délután kettőtől négyig. Tanultunk varrni, szabni, tervezni nagyon gyakorlati módon. Semmi mást nem engedtek enni, mint száraz kenyeret ez alatt az idő alatt, nehogy bepiszkítsuk a munkánkat, de Frau von Friese helyesen cselekedett, amikor engem ide küldött. Hirtelen beleláttam a világ egy szögletébe, amit eddig sose láttam. Rögtön beleláttam az emberi nyomorúság mélységeibe. Mennyire hálás voltam ezért az úgynevezett „kiképzésért”, ami a valóságban „játszadozásnak” is nevezhető volt, ha összehasonlítjuk mások nyomorúságos életével, éhesnek látszó emberkék, akik még csak a kezdetén voltak szomorúságuk megismerésének. Ez volt az első alkalom, hogy elkezdtem értékelni azt a luxust, amely körülvett engem. Este lefekvéskor nem oltottam rögtön el a lámpát, a leírhatatlan komfort érzésével néztem körül a szobámban. Milyen gyönyörű volt az, növények és virágok, az ablakokon csipkefüggönyök, nehéz perzsaszőnyegek a padlón, makulátlan hófehér ágy és fehér gyapjútakaró! Aztán magamra gondoltam, milyen igazságtalanság mindez. Itt fekszem, körülvesz ez a luxus anélkül, hogy ezért valamit is tettem volna életemben! Rettenetesen szégyelltem magam. Felidéztem magamban szegény osztálytársaim beszélgetéseinek részleteit. „Szent Isten, a lábam megfagyott” mondta az egyik. „Ebben a hónapban javíttattam meg ezeket az elnyűtt, régi cipőket. A jövő hónapban én következem. A mi kis Fredynk annyira szeretett volna ilyet, már nem tud tovább lenni nélkülük.” „Miről panaszkodsz?” kérdezte a másik. „Neked legalább van meleg kabátod. Az enyémnek még bélése sincs!” És engem, a kiképzésem ellenére mindenféle időjárástól védenek. Ha nagyon rossz idő van, a kocsimmal a szomszéd utcáig hajtatok – bár hozzá kell tennem, hogy a fent leírt beszélgetések meghallgatása után teljesen visszautasítottam, hogy kocsival vigyenek az iskolába. Hozzá kell tennem azonban, hogy amikor hazaérek, a szobalányom első dolga, hogy egy pár meleg papucsot hozzon nekem. A gondolkodásom nagyon demokratikus lett, mint azoké a fiatal embereké, akik csak most ismerkedtek meg az eszmék világával. Azt is szerettem volna, ha csökkentették volna a háztartásomat! Nagyon ízléstelennek tartottam az én öreg inasom ceremóniás viselkedését, amikor felszolgált az asztalnál. Minden ezüst edény sértette a szemem. Amennyire csak lehetséges volt, visszautasítottam magamtól minden luxust. Édesanyám mindig Bécsben akart lenni Szent Károly napján, hogy együtt

1/114 tölthessük ezt a napot. Október végén érkezett haza és 31.-én eljött hozzám meglátogatni. Rendszerint sok mindent hozott nekem ajándékul, ékszereket, apró emléktárgyakat, stb. – mellesleg egy hat karátos gyémántot, amit mindig kaptam a 13 névnapomra., De az idén, saját kérésemre csak nagyon keveset adott, és figyelmeztetett, hogy valósítsam meg a tervem, hogy segítsek az egyik osztálytársamnak, amit megígértem neki. Tény az, hogy a rendszeres segítsége arra ösztönzött, hogy magam is kitaláljak valamilyen segítséget. Édesanyám arra ösztönzött, hogy figyeljem meg, melyik osztálytársam nem tud magának meleg ruhát venni, és szerezzem meg a címüket, aztán elküldünk nekik mindent, amire szükségük van névtelenül. Édesanyám ehhez még mindenkinek hozzátett 100 Forintot. Ez volt a legboldogabb névnapom életemben, mert boldog voltam attól a gondolattól, hogy milyen sok osztálytársam is boldog. Nagyon örültem annak, hogy osztálytársaimnak valódi értékeket adtam, és ugyanakkor elfojtottam saját kívánságaimat. Idén december 4-én édesanyámat nagy veszteség érte, hogy elhunyt háztartása vezetője, s talán legjobb barátnője, Goess grófnő. Nem tudom, hogy azok, akik szoros kapcsolatban voltak édesanyámmal, tudtak-e őszinte barátságukról. Ha tudtak volna róla, szerintem biztos elmozdították volna állásából. Sok titkos levél és utasítás ment át a kezei között. Egy hónapi itthon tartózkodás után november végén utazott el Bécsből, és Párizsban érte utol barátnője halálának a híre. Néhány nappal az után közölték, hogy Ausztria császárnője nagyon beteg, idegzsábában szenved, és az orvosok Párizsba küldték kezelésre. Betegsége alatt rettenetesen aggódtam érte. Sokan azt gondolták, hogy ez a hirtelen idegbetegsége valójában annak a megrázkódtatásnak köszönhető, hogy régi barátnője elment. Bizonyos gyógyulás után Biaritzba utazott, ott a legnagyobb elzárkózottságban élt január közepéig. Biaritzból Mentone-ba utazott, mint szokásos. Ott csatlakozott hozzá Sztáray grófnő, Berzevitzy tábornok és új titkára, Merkati. Ezen a télen még egy új világ nyílt meg előttem, amiről eddig még semmit sem tudtam. Szerelmes lettem – félek, túl korán, hiszen még csak tizenöt éves voltam. Kis naiv epizód volt, de a vége szerencsétlen. Laura Kaisernek volt néhány barátnője, mert őt nem olyan szigorúan nevelték, mint engem. Egészen eddig, miután befejeztem Fräulein von Gundesch iskoláját, senkit sem látogattam meg, kivéve Elsa von Thyrt, akivel továbbra is jó barátságban maradtam. Laurának volt egy barátnője azonban, akit alig ismertem, 13 Ausztriában sokkal fontosabb valakinek a védőszentje névnapját megünnepelni, mint a születésnapot. Én még nem is tudom, hogy mikor születtem.

1/115 és akire alig emlékeztem, kisgyerekként többször játszottunk a Volksgartenben. A neve Clarisse Mayer volt. A szülei nagyon gazdagok voltak és nagystílusú házat vittek. Édesanyja csinos nő volt, nagyon divatos és szerette a társaságot. Clarisse maga nem volt csinos kislány, ezért a mamája nagyon rosszul bánt vele. Ezért nagyon szégyenlős volt. Nem hiszem hogy egy tucatnál többször beszéltem vele, amikor labdáztunk, gurigáztunk vagy ugráltunk. Mivel Laura nem sokat törődött vele, ritkán találkoztunk. De most, hogy már majdnem felnőttünk, az összejövetelek időszaka köszöntött ránk, mivel szokás volt a bécsi magasabb körökben, hogy ilyen összejöveteleket tartsanak, hogy megtanítsák a lányokat arra, hogyan kell a társaságban viselkedni. Mayerék háza azonban annak ellenére, hogy a mama nem akarta túl korán elkezdeni a ’gardedame’-ságot, megígérte, hogy egyike lesz a legszórakoztatóbbaknak, és ezért ez elég ok volt Laurának, hogy Clarisse-val való barátságát szorosabbá tegye. Természetesen ezek az emberek azt hitték, hogy Laura nővére vagyok. A vasárnapokat általában nevelőim otthonában töltöttem. Egy vasárnap azonban Kaiserné azt mondta nekem: „Meghívtak téged is a lányok összejövetelére ma délutánra, Clarisse-ék házába.” Mivel Frau von Friese ezt a napot a barátaival töltötte, nem tudtam elmenni hozzá, hogy engedélyt kérjek. „Gondolják, hogy Frau von Friese-nek nem lesz ellenvetése?” kérdeztem. „Ó, mindennek ilyen nagy feneket kerítesz!” válaszolta Kaiserné. „Én már elfogadtam a nevedben, nem tettem volna ilyet, de ha neked jó elvegyülni olyan csőcselékkel, mint amilyennel a mostani iskolában vagy, akkor biztosan elmehetsz Clarisse Mayerékhez is. Különben is én vállalom a teljes felelősséget.” Nem voltam teljesen meggyőzve. Szívem mélyén úgy éreztem, hogy nagy különbség van egy iskola és egy idegen ház között. Másrészről a skrupulusaim nevetségesnek tűntek; mert hát milyen veszély lehet ott? És amellett olyan ritkán megyek el szórakozni, hogy szerettem volna ezért elmenni. Laurán kívül ott voltak Clarisse unokatestvérei és néhány más lány, mindegyik hasonló stílusú, vagyis mindegyik nagyon elegáns és feltűnő, természetesen Clarisse nevelőnőjének felügyelete mellett. Uzsonnai társasjátékokat játszottunk, aztán leültünk az ebédlőben a nagy asztal köré, ahol a teát szolgálták fel. Étkezésünk közben belépett Clarisse édesanyja az ebédlőbe egy nagyon csinos asszony kíséretében és mögöttük egy 25 év körüli fiatalember volt. Ez volt életemben az első alkalom, hogy bemutattak nekem egy fiatalembert! Nagyon magas volt, és csinos, de nem az u.n. szépfiú, vidámság és ragyogás volt körülötte, különösen a barna szemében, amiben mindig a nevetés incselkedett. A megjelenése szokásos volt, a haja barna és hullámos. Volt valami kellemes körülötte, különösen az, hogy látszólag nem törődött azzal, hogy milyen

1/116 benyomást kelt. Röviden, egyike volt annak a kevés embernek, aki első látásra megnyerő, őszinteségével és egyszerű modorával. Körülbelül tizenkét lány volt a szobában. Úgy tűnt, hogy meglehetősen szórakoztatja, hogy ő az egyetlen férfi ezeknek a bakfisoknak a társaságában. Sosem voltam egyike azoknak, akik azt hiszik, hogy egy lánynak bele kell szeretni az első férfiba, akivel találkozik; és nem mondanék igazat, ha úgy tennék, hogy aznap komoly benyomást tett rám. Tea után beszélgettünk egy kicsit, a lányok zongoráztak, táncoltak, én is táncoltam vele néhány fordulót. Megtudtam, hogy a neve Ferdinand Fellner és hogy egy híres építésznek a fia. Amikor hazatértem, elmondtam mindent, ami történt Frau von Friesenek. Nem nagyon örült, hogy elmentem Mayerékhoz. De mivel nagyon megfontolt nő volt, nem azonnal mondta el, hogy helyteleníti a dolgot; és mivel én nem sokat beszéltem a fiatalemberről, nem aggódott. Néhány nappal később elmentem a nevelőimhez, valakivel – nem emlékszem rá, hogy ki volt. Amikor keresztül mentem az előcsarnokon a lépcsőhöz, hirtelen hallottam, hogy valaki néhány lépést tett fönt és azt mondja: „Üdvözlöm Fräulein, vettem magamnak a bátorságot, hogy meglátogassam a szüleit. Nagyon sajnáltam, hogy nem találkoztunk.” Csak azt mondhatom, hogy nagyon félénken viselkedtem. Szinte megdermedtem zavaromban, de annyira nem lehetett ezt észre venni, hogy a fiatalember nem tudta, hogy mit mondjon, csupán elköszönt tőlem. Amikor hazatértem, elmondtam Frau von Friesenek ezt a kis eseményt is. Olyan könnyedén mondtam el, hogy nem nagyon törődött vele; vagy aszerint járt el, hogy úgy mutatja, hogy nem fordít rá sok figyelmet, nehogy felkeltse az érdeklődésemet. Néhány hét múlva Elsa mamája táncos összejövetelt tartott. Először nem kaptam engedélyt rá, hogy elmenjek. Megbántottnak éreztem magam, de nem mertem panaszkodni. Elsa azonban újra és újra kérlelt és én beleegyeztem annyira, hogy megkértem Kaisernét, hogy beszéljen érdekemben Frau von Friese- el. A varró iskolában olyan törekvő voltam és olyan megközelíthetetlenül viselkedtem, hogy Frau von Friese úgy gondolta, hogy jutalomként megengedi nekem, hogy elmenjek. Anélkül, hogy tudtam volna, ő már írt édesanyámnak és engedélyt kért erre. Édesanyám Frau von Friese-re bízta a teljes elhatározást és ezért azt mondta nekem, hogy elmehetek. Aznap este, amikor megérkeztem Kaiserék otthonába, hogy elmenjek velük az összejövetelre, Kaiserné nevetve megjegyezte, hogy küldött egy meghívót Fellner úrnak, hogy örömöt okozzon nekem. Elsápadtam, aztán elvörösödtem, de ekkor már teljesen tudtam, hogy szerelmes lettem. Ez volt az első igazi táncom, bár már hatéves koromban megtanultam

1/117 táncolni és elég jól táncoltam. Amikor beléptem a bálterembe, meredten megálltam a gardedamok sora előtt, akik mind a fal mellett ültek. Természetesen fehérben voltam – fehér selyemben – amit fehér sifon merevített ki. A vállamra egy nagy rózsaszín rózsa volt tűzve. A hosszú szőke hajam be volt fonva, és koronaként vette körül a fejem, édesanyáméhoz hasonlóan. Nagyon örültem annak a hatásnak, amit megjelenésemmel elértem. Az első személy, akit nekem bemutattak Elsa egyik barátnőjének a fivére volt. Aki ránézett a programomra és meglepettnek látszott, amikor meglátta, hogy teljesen üres. Felkért a polonézre. Lassan betelt a táncrendem, de a bálterem ajtaját izgatottan figyeltem. A polonéz elkezdődött és a partnerem jött, hogy felkérjen. Amikor újra elvette a táncrendem, hogy beírja a nevét, már csak néhány tánc volt üres. „A vacsora előtti négyes már nem szabad” hirtelen magyaráztam csupa aggodalommal a hangomban. Nem sokára aztán rögtön, hogy ezek a szavak elhangzottak, már sajnálta és vörös lettem a szégyentől, de a merészségemnek rögtön megvolt a jutalma, mert közvetlenül ezután megláttam két ragyogó barna szemet és gazdájának mosolygó arcát. Úgy láttam, hogy mosolyog rajtam, aztán hallottam, hogy valaki azt mondja: „Jó estét kisasszony, nagyon sajnálom, hogy késtem, fenntartott nekem egy táncot?” „A vacsora előtti négyest”, válaszoltam azonnal. „Ez igazán nagyon kedves öntől – hogy ilyen nagy megtiszteltetésben részesít!” A naivitásom talán nagyon szórakoztatta őt, de nem vettem észre, szegény kis ártatlan, mint én voltam, aki a szerelem tengerére kelt teljes vitorlázattal. Boldog voltam ragyogóan boldog, mint soha azelőtt az életemben. Tudhat valaki egyáltalán a boldogságról ameddig nem lesz szerelmes? Szerettem volna abbahagyni a táncot. A többiek már annyira unalmasnak tűntek nekem; de nem tehettem meg ezt. Az első partneremhez, aki szintén beírta magát a negyedik négyezre, nagyon udvariatlan voltam, mert amikor jött felkérni engem, sajnos fintorogtam. De volt egy apróság azon az estén, ami érdemes arra, hogy felidézzem. Egy öreg tábornok (akinek a nevét sajnos nem tudom, mivel akkor nem nagyon érdekelt, hogy megkérdezzem) odajött hozzám és azt mondta: „Tudja-e kedves fiatal hölgyem, olyan régen itt ülök már és tanulmányozom önt, és tényleg nem tudom legyőzni a csodálkozásomat.” Olyan boldog voltam abban a pillanatban, hogy bele tudtam volna nevetni az idős úriember arcába, mégis azt kérdeztem, hogy mi lepte őt meg annyira. „Nem említette önnek senki sem eddig még, hogy mennyire hasonlít Őfelségére a császárnéra” kérdezte. „Micsoda megdöbbentő hasonlóság!” Vidámságom ellenére megdöbbentem és csendben maradtam. Megfigyelte megdöbbenésemet és tovább folytatta: „Hát nem örül annak, amit mondtam?

1/118 Tudja, ő az egyike a leghíresebb szépségeknek. Nem is annyira az arcvonásai – és ön légiesebb. De van valami a szája körül, a fejének az alakja és a homloka, és mindezek együttes hatása is. A fejtartása, a nyaka hátsó vonala, mozgása, mind rá emlékeztetnek engem.” Akkorra már visszanyertem önuralmamat és megkérdeztem: „Ön jól ismeri őt?” „Ó fiatalabb éveimben, amikor a Császárné fiatal volt, sok lehetőségem volt arra, hogy lássam őt, és abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy bemutattak neki. Ön annyira emlékeztet engem arra, amilyen volt fiatal korában.” Nem tudtam, hogy miként válaszoljak erre, csak mosolyogtam. Közben azonban felfedeztem a helyes módját annak, hogy az öreg tábornokot még jobban meglepjem. „Szent ég” kiáltott fel „és a mosolya is! Azt hiszem, megőrülök.” És anélkül, hogy várt volna arra, hogy valamit mondok, és közben úgy rázta a fejét, mintha valami csodálatos jelenést látott volna.

1/119 XVI. fejezet Jövőmmel összefüggő tervek Számomra a nagy boldogság napjai folytatódtak. Semmi másra nem gondoltam, csak Ferdinánd Fellnerre. Az iskolában, az otthoni óráim alatt, séta közben, valójában a nap minden órájában csak ő volt a gondolataimban. Szerettem volna mindenkinek elmondani – és mégis nem mondhattam el az egész világnak, nem említhettem meg senkinek! Nagyon szégyelltem a szerelmemet. Azonban amennyi sokat gondoltam rá, olyan kevésszer láttam. Nem volt sehol, ahol láthattam volna őt. Nem jártam sehova. Egyszer-kétszer találkoztam vele Kaiserné fogadónapján, épp elég volt ahhoz, hogy szenvedélyemet tovább táplálja. De valójában magamnak sem vallottam meg mindezt ekkor, különösen azért, hogy többé úgy tűnt, nem szentel rám több figyelmet, mint túl büszke voltam ahhoz, hogy elfogadjam az igazságot. Ahogy múltak a hetek, úgy gondoltam, hogy kigyógyultam, és azt mondtam magamnak, hogy minden csak képzelődés volt, hogy ez nem volt egy igaz szerelem. Egész idő alatt édesanyám a Riviérán volt, ezért nem volt lehetőségem arra, hogy beszéljek neki minderről. Csaknem március végén mentem Frau von Friese-zel Territekbe, Svájcba. Édesanyám azt írta Frau von Friesenek a következő levélben: „Egyszerűen nem tudom elviselni, hamarosan négy hónapja lesz annak, hogy utoljára láttam őt. Ez több mint amit el tudok viselni. Én nem tudom ezt a tavaszt Bécsben tölteni, mert az egészségem szükségessé teszi, hogy olyan helyen legyek, ahol víz van. Így hát várnom kell az örökkévalóságig, hogy lássam őt. De mivel ő már olyan nagy lány, ha megszakítjuk a tanulását, nem okoz nagy bajt. Jöjjön el abból a borzalmas iskolából egy időre, neki is megkönnyebbülés lesz.” Így hát megint egy hónapot töltöttem édesanyámmal. Ugyanabban a szállodában laktunk, mint édesanyám, és minden reggel 7-1/2 9-ig együtt sétáltunk. Természetesen legelőször is beültetett a „gyóntatószékbe”. Magam részéről mindent azonnal elmondtam minden élményemet, de azért, hogy ne ijesszem meg, hozzátettem, hogy az egész „szerelmi történet” csak képzelet játéka volt; mert, ha igazi szerelem lett volna, nem gyógyultam volna ki belőle olyan gyorsan. „Weiberl,” mondta édesanyám, bízom abban, hogy hozzám hasonlóan te is olyan meggondolt vagy, hogy nem ámítod magad, és hogy az egész valóban múló

1/120 szeszély volt.” Szavait aggódó, szomorú tekintet kísérte. Távol állt tőlem azonban, hogy komoly fordulatot adjak ennek a kis afférnak, ezért hát nevettem, hogy megnyugtassam. Most úgy tűnt, hogy a betegség édesanyámat jobban kínozza, mint valaha is. Nagyon szenvedett az isiásztól. Hosszú órákon át ébren feküdt éjszaka. De mindég olyan türelmesen feküdt, mint egy angyal, sohasem panaszkodott. Ez a csendben elviselt fájdalom olyan hatást tett rám, amit sohasem tudok elfelejteni. Még ma is eltűrök bármiféle fájdalmat, ha arra gondolok, édesanyám milyen kínokon ment át, és milyen nagy lelkierővel viselt el azokat. A sokféle esemény egy időre háttérbe szorította szerelmi afféromat. Állandóan kirándultunk azon a gyönyörű vidéken, és maga a táj elég volt arra, hogy boldog legyek. És édesanyám volt valóban az egyetlen személy, akiért éltem. Amikor ma vizsgálom az érzéseimet Ferdinand Fellnerrel kapcsolatban, nem csaptam be sem édesanyámat, sem magamat. Nap, mint nap teljesen egyedül lenni édesanyámmal olyan boldoggá tett, ami túlszárnyalta minden vágyamat. Akkor egy sóhaj nélkül elfelejtettem volna őt, éjjel-nappal minden gondolatom csak édesanyámé volt. Ő a maga részéről jobban elrontott engem akkor, mint valaha. Minden lehető alkalommal ajándékokkal árasztott el engem, amit eddig nem nagyon tett. Ilyen szempontból eddig egyáltalán nem voltam elrontva. Édesanyám nem akart túl hiúvá tenni. Mindég gyönyörű karácsonyi és névnapi ajándékokat kaptam, de eddig, 1897-ig más alkalomra sohasem kaptam semmit. Most mindenféle gyönyörű ajándékot vett, amiről gondolta, hogy örömet okoz nekem. Eddig sohasem kaptam zsebpénzt sem, de néha, amikor édesanyám kezében tartotta pénztárcáját – mindég hosszúkás bőr pénztárcát vitt magával – vágyódva nézhettem rá. Egy ilyen alkalommal, amikor egy szer ezt édesanyám észrevette, édesanyám megjegyezte: „Miért nézed olyan vágyódva a pénztárcámat, te kis mohó lány? Örülhetnél annak, hogy nincs semmi dolgod a pénzzel.” Erre talán így válaszoltam: „Mami, olyan remek lehet az, ha valaki egyedül, maga vásárolhat.” Egyszer, amikor nagyon szerettem volna, hogy legyen saját pénztárcám, megkérdezte, jól emlékszem: „Mit akarsz venni? Ha bármit szeretnél, szólj Frau von Frese-nek, ha az bármilyen értelmes dolog, megkapod.’ Még egy csokor virágit sem tudok venni, bármennyire is szeretném, panaszkodtam. Amikor a virágokról beszéltem, azt hiszem meglágyítottam a szívét. „Baba, ne legyél gyerekes, válaszolta, annyi virágod van. Ha többet

1/121 akarsz, mondjad Frau von Fries-nek, és a virágárus elküldi mindazt, amit csak szeretnél. Igen, de néha az utcán, válaszoltam, lehet, hogy egy virágárus lány, vagy egy szegény kisfiú árul tavaszi virágokat, még egy kis csokrot sem tudok tőlük venni. Hát nincs mindég velem valaki, akinél pénz van? Olyan valaki, akinél van annyi hitelem, hogy kölcsönözne nekem egy kis pénzösszeget? „Azonban” folytatta, ha annyira vágyik a szíved erre, én adok neked annyit.” Erre kinyitotta a pénztárcáját, és óvatosan, két ujjal kihalászott egy tíz-krajcáros pénzérmét. (két és fél penny, vagy 5 cent), és odaadta nekem boldog mosollyal. Nem hiszem, hogy volt valaki mással ennyire liberális! Már említettem jellemének ezt a kis sajátságos jellemvonását, hogy bár mindenben nemes szívű és adakozó volt, utált kis összegektől megválni. Itt Territetben volt az eső alkalom, hogy nagyobb összeget adott nekem. Megígérte, hogy április 10-én elmegyünk egy kis gazdaságba, ami gyönyörű kézimunkáiról híres, amelyeket a parasztasszonyok készítenek. Az utolsó pillanatban Ferenc-Ferdinánd főherceg váratlan megérkezése megakadályozta ezt, aki útban Montreaux felé, meglátogatta édesanyámat. Kora reggel jött édesanyám, hogy megmondja, hogy nem mehetünk el a gazdaságba. Mindketten kiábrándultak és mérgesek voltunk, hogy meg kellett változtatnunk tervünket, és érzéseimen nem tudtam változtatni. Nem hiszem, hogy édesanyám sokkal jobban örült volna. Majd máskor elmegyünk, ígérte; hogy enyhítse kiábrándultságom, azt mondta, hogy Frau von Friese-zel elmehetek Lausanne-ba, s tölthetünk ott egy napot. És egyszer életemben vehetek ott valamit, amit szeretnék, és magam fizethetek. Amikor ezt mondta, elővette az ismerős pénztárcát, és kivett belőle – nagy csodálkozásomra és örömömre – egy húszfrankos aranyat! Ebből a pénzből, amit életemben először magamra költöttem, vettem egy manikűrkészletet. Ennek a teriteti látogatásnak minden napján legalább reggelenként együtt voltunk, lépéseinket a palotát körülvevő óriási sötét ágai felé vettük. Kora reggel az erdő csodálatos illatárt lehelt ki, és a tisztások csendje és nyugalma a tündérek előző éjjel töltött vigasságának természetes következményének tűntek. „Milyen gyönyörű ez az erdő!” kiáltotta édesanyám egyik reggel. „Ezek az óriási fák, amelyek talán évszázadok óta itt állnak, összekötik a jelent a múlttal. Ha tudnának beszélni, milyen érdekes történeteket tudnának elmondani a valkűrökről, a harcosokról, az régmúlt idők hőseiről, akik itt vonultak, ahol mi sétálunk. Ez a megjegyzés nem nekem szólt, hanem úgy tűnt, mintha saját gondolatainak öntudatlan szavakba öntése lett volna. Vagy talán egy halott barátjával beszélt, az egyetlen barátjával, aki valaha is volt, akinek fenntartás nélkül kiönthette lelkét?

1/122 Elkezdtem megérteni, hogy Bajorországi Lajos mit is jelentett neki. És már jobban is értettem, amikor egy ilyen teriteti reggelen édesanyám újra elkezdett beszélni róla. „Weiberl,” mondta, „te nem is tudod megérteni, milyen nemes ember volt ő, túl nemes ehhez a világhoz képes. Megértette, hogyan kell élvezni az életet úgy, ahogyan kevés ember tudja. Kedvét lelte benne egy lángész bőkezűségével.” Megkérdeztem tőle, hogy igaz-e, amit az emberek mondanak, hogy segített Wagnernek operái megírásában. Nem, soha, válaszolta. Mellesleg már legtöbb művét megírta Wagner, mielőtt Lajos a segítségére sietett. De talán mégis, mert nélküle Wagner, a zenész sohasem vált volna a „nagy” Wagnerré. De nemcsak az volt Lajos érdeme, hogy felismerte Wagner tehetségét, de Wagner maga is elismerte, hogy a Király mellett teljesen más személyiség lett. A neki adott anyagi segítség mellett sokkal fontosabb volt az a lelki inspiráció, amelyet Lajos adott neki a saját nemes egyénisége révén és azon a légkörön keresztül, ami körülvette őt. Wagner nagyszerű művei mind a sajátja; de ha zenéje segítette felébreszteni Lajos költői természetét, Lajos viszonzásul társa tudott lenni azokban a csodás régiókban, ahova mások nem tudták követni. Nagyon csodálta őt, és ez az a csodálat, amire a lángésznek szüksége van, hogy még jobban kiteljesedjék. Lajos remek ünnepségeket rendezett a tiszteletére egyedül csak azért, hogy inspirálja zenéjét. És ő volt a legmagávalragadóbb házigazda, akit csak el lehet képzelni – amikor kedvelte a vendégeit. „Édesanya, drága, sokszor voltál a vendége?” kérdeztem. Természetesen, különösen, amikor Feldafingben volt, válaszolta. Különösen Lajos életének utolsó éveiben, amikor tele volt adósággal. Akkor szokása volt, hogy bezárkózott, hogy elkerülje a minisztereit, akik borzalmasan gyötörték őt. De ők mindvégig jó barátok maradtak, és édesanyámat nagyon boldoggá tette az, hogy amikor a közelében volt Lajos elfelejtette minden gondját. A közös kis kettesben elfogyasztott délebédjeik, mindég legkedvesebb emlékei maradnak. Rendszerint a Starnbergi tó közepén levő Rózsák-szigetére mentek. Az asztalon levő minden tányért és minden virágot Lajos maga választotta ki. Semmi sem volt túl jó azoknak, akiket Lajos szeretett. Az életét adta volna nekik. Milyen kegyetlen volt az, hogy neki meg kellett halnia! „Legalább nem szenved többet,” fejezte be, „de mi életben maradtunk, . . . hogy gyászoljuk őt.” Sétáinkon, ha beszéltünk róla, sokszor azzal fejezte be: ”Nincs többé velünk, . . . de gyászolnunk kell őt.” Április 27-én utaztunk el Teritetből Genfbe; helyesebben édesanyám

1/123 utazott el akkor, én 28-án követtem őt, mert úgy szervezte, hogy egy napot tölt a Pregny palotában néhány mérföldnyire Genftől. Adolphine Rothschild hívta meg, hogy menjen át, és nézze meg a télikertjeit, és most megragadta az alkalmat. 28-a éjjelét együtt töltöttük Genfben a Beaurivage Szállodában. Szokásosan itt is átosontam a hálószobámból hozzá, hogy az estét együtt töltsük. De ő annyira nyugtalan és ideges volt, hogy végül ottmaradtam nála egész éjjel, és együtt aludtam vele az ágyában. Ezen az éjszakán volt először az, hogy beszélt nekem azokról az intézkedésektől, amelyeket a jövőmmel kapcsolatban tett. „Hál’ Isten!” kiáltott fel, „ezek az állandó elválások hamarosan véget érnek!” Már kezdek nagyon nyugtalan lenni, s alig várom már azt a napot, amikor nyíltan mellettem leszel.” Én csak egy sóhajtással válaszoltam és mivel látta, hogy milyen szomorú vagyok, folytatta és biztosított, nem kell soká várni – csak a következő tél végéig. A nevelésem utolsó simításait kell elvégezni, hogy előkészítsenek engem arra, hogy a rám váró kísértésekkel szemben ellen tudjak állni. Én akkor még nem tudtam, hogy az Udvar életében milyen kemény dolgok vannak. Nekem még több önuralomra van szükségem, mielőtt azok közé az emberek közé kerülnék, és áldozatul nem esnék a cselszövéseiknek. Bécs a legnehezebb Udvar minden udvar között. A férfiak a barátaikat csak a haszon szerint értékelik, amit tőlük szereznek és feláldozzák őket gondolkodás nélkül, ha ez jobban szolgálja az érdekeiket. Nagy hiba lenne azt gondolnunk, hogy kevesebb bűnt követnek el az Udvarban manapság, mint valaha. Az egyetlen különbség az, hogy az alkalmazott módszerek sokkal bonyolultabbak, de attól még botrányosak. Mindezek miatt féltett engem, még önmaga sem elég erős, ha ezek ellene irányulnak. Mindig túlságosan bízott az emberekben, még mindig lehetetlennek találja azt, hogy valaki képes árulásra, amíg elvitathatatlan bizonyíték nincs arra. Ez az oka annak, hogy ő mindenkivel tartózkodó. Mindig arra vigyázott, nehogy csapdába essen. Örömüket lelték abban, ha rosszindulatú híreket terjeszthettek róla. Most már nem eléggé érdekes! Nagyon szenvedett attól, ha hallotta, hogyan adják el és árulják el a többieket. „Milyen boldog leszek” kiáltott fel, „amikor végre mindig veled lehetek.” „Te is azt gondolod, Weiberl, hogy boldog leszek? Többet pihenhetek akkor és jobban meg tudok majd maradni egy helyben. Együtt fogjuk a teleket Korfun tölteni. Szeretem Korfut, bár mindig ábrándossá tesz engem. Ez túl elképzelhetetlen és csodálatos nekem, de veled ott egész más lesz. Milyen elmondhatatlanul boldog leszek ott! Milyen nagyon fogod szeretni a tavaszokat, amikor minden virágba borul ott.!” Aztán nagyot sóhajtott és hirtelen melankóliába esett. „Legdrágább édesanyám,” kérdeztem hirtelen, „nem érzed jól magad?” „Tökéletesen jól érzem magam, Weiberl,” volt a válasza „csak ezek a

1/124 dolgok mindig légváraknak tűnnek nekem. Nem tudom elhinni, hogy ilyen boldog lehetek. Nem tudok hinni abban, hogy olyan, mint a béke, még várnak rám ezen a földön. Olyan sok éven keresztül az élet teher volt nekem, hogy most, amikor értelmet nyert, nem tudom elhinni, hogy valóban bekövetkezik.” Egész testemben remegtem és hiába próbáltam elrejteni a félelmemet. Megértettem nagyon jól, hogy mit ért ezalatt, de a választ elkerültem; attól félt, hogy akkor amikor az élet újra jelentett számára valamit, a halál, az elkerülhetetlen el fogja őt vinni. Szomorúan figyelte zavaromat és azt mondta: „Weiberl, ne riadj meg; bolond voltam, hogy ilyenekről beszéltem, de az a gondolat, hogy ilyesmi megtörténhet, hosszú idő óta nehezedik a szívemre. Ne engedd, hogy a buta képzelgéseim megriasszanak téged. Végeredményben minden előre látható és fel lehet rá készülni. Abban az esetben, hirtelen halnék meg, mielőtt kihoználak téged az elzártságból, minden irat Lainzban van, s mindent elmagyaráz veled kapcsolatban. A papírok között saját kézzel írott utasításaim vannak a jövőddel kapcsolatban. Ebben világosan megállapítom, hogy miért nem akartam, hogy az Udvar mérgező légkörében nevelkedj fel – te az utolsónak született gyermekem.!” Ezekre a szavakra kitört belőlem a sírás és könnyel áztatott arcomat a kebelébe rejtettem. „Weiberl, légy okos,” mondta. „Miért sírsz? Még nem haltam meg, drágám. De nem okosabb az, ha előrelátók vagyunk?” Elhallgatott, és a halálos csend átjárta a szobát, amelynek csendje nyomasztott engem. Szavai búcsúzásnak tűntek és valamiképpen azok is voltak, mert tizenhat hónappal később, ugyanebben a szállóban, valószínűleg ugyanebben az ágyban, végleg elment.

1/125 XVII. fejezet Szerelmi tanfolyam Egy nappal azután, hogy azt a mélabús beszélgetést folytattam édesanyámmal, elutaztam Bécsbe. Édesanyám kikísért a vasútállomásra, de visszament (még szükség volt az elővigyázatosságra), még egy napot Senyey grófnő társaságában kirándulással töltött. Másnap a kora reggeli órákban különvonattal Bécsbe jött. Ez alkalommal csak 10 napot töltött Bécsben. Ez alatt a szokásosnál kevesebbet láttam. Gizella néném jött át Münchenből látogatóba, és édesanyám egészsége nagyon gyenge volt. Az orvosa azt tanácsolta, hogy a tavaszt ne Lainzban töltse, mint ahogy szokta, hanem utazzon el Kissingenbe, gyógykezelésre. Amilyen rövid ideig volt Bécsben, olyan nagy megrázkódtatásban volt része. Legfiatalabb nagynéném, Sophie-Charlkotte, Alencon hercegnője, a párizsi Rue Jean Gourgeon-on levő Bazar de la Charité borzalmas leégésekor, a tűzben meghalt. Május 5-én reggel jött édesanyám, hogy elmondja a rossz hírt, hogy egy távirat szerint Sophi nénémn találták, eltűnt a tűzben, félő, hogy megégett. A bajor hercegi család leányai közül természetesen Sophi volt a kedvenc. Édesanyámnál 10 évvel volt fiatalabb, még igen kicsi gyermek volt a császári esküvő idejében, édesanyám tovább folytatta a gondoskodást róla, mint kisgyermekről – mint nénje. Ahogy nekem mondták, bizonyos elhidegülés fejlődött ki közöttük 1867- ben, amikor Sophie néni eljegyzése felbomlott. Különböző híresztelések terjedtek el ezzel a különös eljegyzéssel kapcsolatban. Amikor az év elején bejelentették, hogy Lajos Király eljegyezte fiatal unokahúgát, a bajor nép nagyon örült. Az Udvarnál azonban más volt a helyzet. Nagyon nagy féltékenység és intrika kezdődött a herceg lánya ellen, különösen a Király közvetlen rokonai részéről. Amikor bejelentették az esküvő elhalasztását – ami a diplomácia nyelvén azt jelentette, hogy egyáltalán nem lesz meg – szeptemberben, a nép nagyon kiábrándult volt, az Udvar örvendezett. Sophie néni semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna azt, hogy a király felbontsa az eljegyzésüket. Ö azonban túl jószívű és meggondolatlan volt az idealista Lajossal kapcsolatban. Lajos Sophie néni apró hibáit a tapintat súlyos hiánya bizonyítékának tartotta, ha nem rosszabbnak. Az áskálódók a legvégsőkig elmentek, hogy megmérgezzék a király érzelmeit jegyesével szemben. Lajos nem kért bocsánatot a hercegtől, hogy visszautasította a lányát, egyszeribe gyorsan

1/126 kijelentette elhatározását azzal a megállapítással, hogy sohasem fog megnősülni. Maximilián herceget nagyon megsértette. A herceg nagyon szerette volna a leányait jól férjhez adni, szem előtt tartva boldogságukat, szemmel láthatóan azonban eredmény nélkül. Nagynéném, Marie-Sophie, Nápoly királynéja egyáltalán nem látta férjét egyesülésük előtt, 15 éves volt, amikor távházasságot kötöttek – aztán szomorú és kiábrándult volt, amikor Nápolyba érvén jájött, milyen ember is az a Francis Király. Ludovika hercegnő még jobban szerette volna jól férjhez adni lányaikat. Az egész családot nagyon bántotta Sophie- Charlotte szerencsétlensége, és nagyon mérgesek voltak Lajos Királyra. De édesanyám érzelmei Lajossal kapcsolatban változatlanok maradtak, ez volt az oka az édesanyán és a család többi része, különösen Sophie néni közötti elhidegülésnek. Ennek ellenére édesanyám továbbra is olyan félig-meddig anyai szeretet érzett iránta, és ezért rázta meg halála édesanyámat annyira. Az új megrázkódtatás nagyon súlyos hatással volt édesanyám egészségére. Bár nagyon nehéz úgy tenni, mintha nem tudnánk – mint ahogy sokan tették – ez alkalommal a megőrülés előtti fokozaton állott. Az igazság csupán az volt, hogy annyira túl volt terhelve fájdalommal, és semmi másra nem tudott gondolni. Annyira nyomorultul érezte magát, és annyira nyugtalan volt, hogy elmenekült Kissingenbe, mert azt remélte, hogy ott egy kis nyugalmat talál. Frau von Friese is egész télen betegeskedett, s bár ő is egyike annak a kevés embernek, aki sohasem panaszkodik, tudtam, hogy valami baja van. Édesanyám, aki olyan jól tudott azokban az emberekben, akik a gondjaira voltak bízva, olvasni, Teritetben többször megjegyezte, hogy Frau von Friese milyen betegnek látszik. Újra és újra rá akarta venni, hogy mondja el, mi a baja, csak azt bizonygatta, hogy semmi komolyabb baja nincs. A nevelőnőm napról napra rosszabbul nézett ki, de miután visszatértünk Teritetből, látván édesanyám saját baját, jobban titkolta betegségét, mint azelőtt. Előttem is titkolta, mert attól félt, hogy elmondom édesanyámnak. Hamarosan édesanyám Bécsből való elutazása után azonban attól a megerőltetéstől, amin átment, összeroppant. Engem ez teljesen váratlanul ért; s még most is találgatnom kell, hogyan álltak a dolgok, mert a részleteket eltitkolták előlem. Nekem csak azt mondták, hogy Frau von Friese beteg, azt nem, hogy mennyire. Járt-kelt minden nap, mert úgy tűnt, hogy a fekvéstől még rosszabbul van, ezért hiú reményeket tápláltam iránta. Ezért el lehet képzelni, milyen elkeseredett voltam, amikor egy reggel, egy héttel édesanyám elutazása után azt mondta nekem: „Drágám, hazamegyek Dániába, remélem jót tesz nekem.” Térdre vetettem magam a heverő mellé, ahol ült, átöleltem a nyakát és sírtam, „Frau von Friese, Frau von Friese, sokkal betegebb annál, mint amit nekem mutat.” Elkezdtem sírni, szerettem volna, hogy elmondja nekem a

1/127 legrosszabbat, hogy elmondjam édesanyámnak, de nem mondtam újra, nem fogom az ő érdekében; ő már annyira telve van fájdalommal, hogy nem tudná elviselni. Csak arra kérem, hogy nekem mondja el, hogy mi a baja. Fájdalmai ellenére Frau von Friese nem tudta visszatartani az ideges aggodalmaim feletti mosolygását. „Ne vedd annyira tragikusan,” mondta. „Remélem, hogy sokkal jobban leszek a hazautazások után. Ígérd meg nekem, hogy okosan viselkedsz.” Megemlítette, hogy akart édesanyámmal beszélni, mielőtt elmegy. Azonban, amikor látta, hogy az elmúlt pár hét milyen megerőltető volt számára, elhatározta, hogy nem beszél, de mindent maga megszervezett. Nem lesz távol egy hónapnál tovább. Ez alatt az idő alatt Kaiserné felügyelete alatt leszek. Előző nap írt édesanyámnak, megírta neki, hogy ne ijedjen meg, de szeretne egy rövid szabadságot kérni. Elnézését kérte, hogy hamarabb nem értesítette egészségi állapotáról, de nem akarta betegségével újabb bajt okozni. Ismeri édesanyámat, hogy aggódott volna nagyon, hogy megfelelő helyet találjon nekem, amíg őő távol van, de a végén ő maga is arra az elhatározásra jutott volna, amire ő – vagyis hogy Kaiserék gondjaira bíz engem. Még ha Kaiserné nem is mindig megbízható, de senki sem lenne annyira megbízható velem kapcsolatban, mint Kaiserék. Anyám postafordultával válaszolt neki. Mit tehetne mást, mint hogy hozzájárul? Természetesen ez nagyon nehéz neki. Kedves szívével nem akar soha megbántani senkit; soha sem panaszkodik; Frau von Friesenek írott levelébe nekem is írt néhány sort. Ebből látom, milyen szerencsétlenül boldogtalan. Ezt írta: „EGYETLEN DRÁGÁM! Frau von Friesenek egy rövid időre el kell hagynia téged. Nem tehetek mást, mint Kaiserék gondjaira bízlak téged. Legdrágább kincsem, vigyázz magadra és óvakodj minden veszedelemtől, ami körülvehet téged. ÉDESANYÁD” A fájdalmam mérhetetlen volt, s nem csak azért, mert el kellett válnom édesanyámtól és Frau von Friesetől is, hanem attól a tudattól, hogy mindkét személy, akiket a világon a legjobban szeretek ugyanakkor beteg és boldogtalan, míg én egyikőjüknek sem vagyok képes a legkisebb segítséget is megadni. Bár mind Kaiserné, mind Laura nagyon kedves volt hozzám, és mindketten megpróbáltak felvidítani engem, az első néhány nap csaknem elviselhetetlennek tűnt. De mégis május volt és májusban Bécs minden szépségét felölti, amivel más város nem rendelkezik a világon. Aztán a parkjai, a gyönyörű sétányaival, melyeket hatalmas gesztenyefák szegélyeznek, bársonyos gyepszőnyegével és különlegesen gyönyörű virágágyaival teljes pompájukban mutatkoznak. Aztán a Práter a bécsi felső tízezer találkozó helye, aztán a

1/128 Freudenau, a lóversenyek idején, a pompás divatnak is találkozó helye. Minden nap a kocsik áradata hajt végig a Hauptalleen (amely a Práter fő sugárútja) amelyben az összes régi arisztokrata család felvonulása látható, itt lehet találkozni azokkal a büszke nevekkel, melyek a Bécsi Udvart világhírűvé teszik fényükkel és előkelőségükkel – a Liechtensteinek, a Montenuovok, a Schwarzenbergek, Metternichek, Fürstenbergek, Kinskyk, Harrachok és az illusztris házak százai, amelyek híre elválaszthatatlanul átszövi a történelmet. A Hauptallee kezdetén a kávézók és éttermek vannak, ahol a polgárok szabadidejüket töltik, és társasági pletykákkal szórakoztatják egymást, melyet aláfestenek a katonazenekarok által játszott bécsi keringők és osztrák népdalok. Itt a hatalmas fák alatt, melynek levelei a múlt dicsősége és gyászos veresége különös meséit suttogják, összegyűlnek a középosztály képviselői, hogy élvezzék a sörüket és sajtjukat, megigyák a kávéjukat, megegyék az apró bécsi zsemléjüket és a nagy sugárúton végig élvezzék azon kocsik teljes látványát, melyeken a sokkal gazdagabb bécsiek elhajtanak. Gyakran irigyen felsóhajtanak azok a fiatal lányok, akik édesanyjuk oldalán sétálnak, amikor látják, hogy sokkal szerencsésebb nővéreik nagy pompában elhajtanak mellettük. Messze a sugárút vége felé, a kávéházaktól a Hauptallee-tól, mindentől távol áll a Krieau, egy idillikus, kis gazdaság, amelyet a nagy parkba telepítettek. Itt egyszerű megjelenése ellenére az ember bármit megkaphat, mint akárhol. Ez egy zártkörű üdülő, amelyet a művészet, az irodalom, a politika és a társaság legkiemelkedőbb képviselői látogatnak. Ide jöttek a nemes hölgyek és gavallérjaik, hogy elszürcsölgessék a kávéjukat, teájukat, vagy csokoládéjukat arisztokratikus elkülönültségben és távol minden zajtól. Délutánonként pár órát üres kocsik tétlen inasok, gyönyörű lovak vették körül. Az ember azt képzelhetné, hogy egy színház bejárata előtt van, inkább, mint egy éttermen kívül. Ami a látogatókat illeti, mindegyik többé-kevésbé ismeri egymást és az összejövetel inkább hasonlított egy naponkénti teás összejövetelhez, amelyet ugyanaz a háziasszony ad – egy teljesen másfajta hely, mint pl. a Pré Catalan Párizsban, amely tele van idegenekkel és barátságtalanok, hacsak nem viszi magával az embert valamelyik jó barátja. Nagyon kevés idegen ismeri a Krieaut: de Bécsben tavasszal a legérdekesebb és legkülönösebb hely. Itt találkozhat az ember a város vezetőségével közvetlen környezetben. Itt a szellem és a szépség az egyeduralkodó. Itt teljes kényelemben, minden merevség nélkül, ami elválaszthatatlan a hivatalos együttléttelektől, vidáman beszélgetnek a társadalmi eseményekről, politikai összeütközésről vagy a legújabb színházi eseményről. A divatos ruhák keverednek a vidám csipkelődésekkel, és kacér légkört alakítanak ki. Az idegen, aki ezt a jelenetet valóban azt könnyen azt hiheti, hogy a múlóm idő Bécsben mást nem okozott, mint jólétet és örömet.

1/129 És most újra tavasz van, és természetesen a Krieau Laura és mamája kedvenc helye. Hetente többször kihajtatnak a Práterbe, ásott teáznak. Ezt természetesen az én kedvemért teszik, és a maguk kedvéért is, ez biztos, az aggodalmaskodásom ellenére is. Én élvezem az új világot, ami most megnyílt előttem. A krieaui első látogatásaink egyikén, amikor Kaizerné néhány barátnőjével ott üldögéltünk, hirtelen egy hang szólalt meg a hátam mögött: „Jó napot, hölgyeim.” Erre a hangra úgy éreztem magam, mintha villám csapott volna belém. Hidegnek és sápadtak éreztem magam, majd forróság öntött el, s mintha lángolt volna az arcom. Különös izgalom fogott el. Tudtam, könnyű volt kitalálni, Ferdinand Fellner volt ott . . . és tavasz volt. Ezután majd minden nap találkoztunk, bár mindég Kaisernéval és barátnőivel együtt voltunk. Sohasem voltunk egyedül félóránál többet. Mégis elég volt arra, hogy teljesen beleszeressek. Nagyon helytelen volt Kaisernétől, hogy ezeket a találkozásokat folytatta, de bolond jó természete lehetetlenné tette, hogy előre lássa a következményeket. Talán azt is remélte, hogy így eltereli a figyelmem a fájdalmaimról. De első találkozásunk után valóban elkezdtem vidámabb lenni. Fiatal képzeletemnek úgy tűnt, hogy a sors keze bízott újra Kaiserné gondjaira. Hirtelen az élet komor színe megváltozott. Más okai is voltak annak, hogy lehangoltságom szétoszlásának. Május végén levelet kaptam édesanyámtól. Azt írta, hogy kissingeni tartózkodása nagyon jót tett neki, és hogy Schwalbachba készül, s az tervezi, hogy egész júniusban ott marad. Frau von Friese is írt, azt írta, hogy bár még nem teljesen kielégítő az egészségi állapota, de az, hogy megint hazájában honfitársai között lehet, nagyon jót tett neki, és nagyon reménykedik a jövőben. Hát, miért nem lehettem volna boldog? És annak ellenére, hogy nagyon szerettem Frau von Frieset, tudtam, hogyha hazajönne nem találkozhatnék többet Ferdinand Fellnerrel. Az évek múltával kifejlődött jellemem függetlenség is, és az ilyen pillanatokban szívem szabadságért kiáltott. Ha Frau von Friese itt van, ilyen dolog lehetetlen. Szigorú fegyelme alatt milyen szomorú alak lennék! Mernék én egyáltalán olyan dolgokra gondolni, hogy szerelmes vagyok! Valószínű, hogy visszaállítaná a különleges mértékeket – és kétségtelen, hogy neki lenne igaza. Kétségtelen azonban, hogy szerelmem egy kisgyermek szerelme volt, és nem egy nőé. Még plátói sem volt. Ferdinand Fellner fizikai szépségébe voltam szerelmes, mert a szellemi értékei (ma már így látom) meglehetősen középszerűek voltak. Sohasem járt az eszemben, hogy közelebb lépjek hozzá. A csók elképzelhetetlen volt. Az, hogy megfogta a kezemet, gyermeki ártatlanságomban, nem okozott semmilyen érzést vagy szégyent. Nem volt semmi olyan, amiért vádolhatnám magam.

1/130 Június nagy része eltelt, s én vártam, hogy Frau von Friese visszatér, és csatlakozik édesanyámhoz Ischlben. A hónap vége felé édesanyámtól kaptam egy levelet, amelyben arról értesített, hogy Frau von Frieset megoperálták, ezért kb. 6 hétig nem tud visszatérni. Milyen elkeseredett lettem volna máskor, és milyen nyugodtam most ezeket a híreket! Mégsem tudtam sajnálkozni, amikor édesanyám levelében a következőket olvastam: „Mindez olyan váratlan, szegény gyermekem, hogy mivel távol vagyok, képtelen vagyok különböző előkészületeket tenni neked. Tudom, hogy Kaiserék elutaznak nyaralni az idén is. Nem akarom, hogy a kedvemért megváltoztassák tervüket. A legtöbb, amit szeretnék, hogy állandóan tudjak rólad, hogy mindég egy helyen vagy és nem vándorolsz szállodáról szállodára nélkülem, vagy Frau von Friese-zel az oldalad mellett. Ezen felül az nagy támadás lenne Kaiser úr ellen, és nem akarok senkit sem haragosommá tenni. De azt hiszem, hogy engednem kell ez alkalommal, de – c’est plus fort que moi/ (ez túl sok). Tudom, hogy ez butaság, és semmi sem történik. Talán az idegállapotom az, ami miatt mindent tragikusan látok. Ami téged illet, drága Babuskám, legyél óvatos, és ne szomorodjál el ezek miatt a dolgok miatt. Ilyen a sors, meg kel hajolnunk a megváltoztathatatlan előtt. Reméljük, hogy Frau von Friese hamar meggyógyul, és akkor hamarosan csatlakozhattok hozzám. Július 15. körül Ischlbe megyek. Egy rövid ottlét után Karrerseebe, Tirolba megyek, Egy hónappal később, augusztus 18. után, ha semmi nem jön addig közbe, utánam jöhetsz. Oh, drágám, nem merem hinni, hogy olyan rettenetes sokáig nem foglak látni.” Az utolsó mondat fájdalomkiáltásként hatott rám. Nyomorultul éreztem magam; de mit tehettem? Édesanyám azt írta: „ilyen a sors,” és ami az én sorsomat illeti, nem azt gondoltam, hogy ez az én sorsom? Jelenleg el kellett válnom Ferdinand Fellnertől, aki megígérte, hogy találkozunk július vagy augusztus elején egy Veldes nevű nyári üdülőben, a Carnic Alpokban. Sajnos az én legkisebb gondom volt az, hogy Frau von Friese minél előbb felgyógyuljon, és elrontsa jól kieszelt terveimet. Milyen önző és léha lettem! Nagyon élveztem az utazást. Életemben először utaztam közönséges turistaként, útközben különböző helyeken megszakítottam az utazást, aranyos kis szállodákban szálltam meg, Nem kellett bent maradnom a saját szobámban, hanem a többiekkel együtt ebédeltem a közös ebédlőben. Most mér teljesen megértettem, hogy miért szeret édesanyám annyira utazni, amiért a műveletlen emberek őrültnek mondták. Számtalan hetet töltöttünk el utazgatással Salzburg tartományban és Tirol egy részén. A terveimre kedvezően Frau von Friese gyógyulása lassú volt, és azt írta, hogy augusztus előtt képtelen jönni. Így hát örömmel vártam a kis légyottunkra

1/131 Veldesben. Július utolsó napjaiban érkeztünk oda. Veldes aranyos kis település egy smaragdzöld tó partján, amelyet télen-nyáron hófedte fenséges csúcsok vesznek körül. Akkor csak néhány villa volt ott, és egy kis szálloda is, amelynél aranyosabbat elképzelni sem lehet. Megérkezésünk napján megismerkedtünk minden ott lévő vendéggel. Ezért könnyen elhihető, hogy nagyon kevesen voltak. Ahhoz elegen voltak, hogy a helyet érdekessé tegyék, mindössze negyvenen vagy ötvenen. Bár a társaság kicsi volt, de annál válogatottabb. A kis körben nem volt senki sem, aki kellemetlen, vagy olyan, aki nem kívánatos személy lett volna. A nyaralási idő csúcspontja volt. Minden nap rendeztek pikniket vagy kirándulást, volt tánc, fürdés, tenisz – abban az időben ez a divatos társaságban közkedvelt volt. Néhány nappal megérkezésünk után Ferdinand Fellner csatlakozott hozzánk. Csak három napig tudott velünk maradni, mert be kellett vonulnia csapatához Agramba, hogy letöltse a kötelező négy hetét. Minél rövidebb volt azonban az idő, annál gyakrabban tudtunk találkozni itt, mint Bécsben, hogy korlátlanul beszélgessünk. Mégis a helyzet bája nem az egyre növekvő érzéseinkben volt, hanem abban, amiről beszélgettünk. Én manapság azon csodálkozom, hogy miért találtam akkor olyan vonzónak azt a fiatalembert. Gyermekkoromtól kezdve komoly és elgondolkodó voltam, míg ő nem törekedett arra, hogy egymás után legalább két értelmes szót kimondjon. A köztünk levő ellentét kellett, hogy vonzzon engem. A kibuggyanó vidámsága, vidám kedvessége, a jellegzetes bécsiessége meglepetés volt nekem. Új húrt pendített meg az életemben, amit a nevelésem sohasem érintett, és felfedezetlenül hagyott. Sohasem figyeltem fel arra, hogy az életem mennyire szigorú, mondhatnám rideg. Valóban sohasem jöttem rá erre, csak ott. Én a világ lágy ragyogására nagyon boldog voltam. Ez alatt a három nap alatt mindig együtt voltunk, mindig mások társaságában, mégis egyedül. Három nap vidéken együtt közelebb hozza az embereket egymáshoz, mint három év a városban. A kívülállók azt hihették, hogy mi másról sem beszélünk, csak szerelemről, a valóság azonban az, hogy egyetlen szerelmes szó sem hagyta el ajkunkat. De én olyan ártatlanul buta voltam, hogy egy pillanatig sem gondoltam, hogy az másként is lehetne. Tudtam, hogy szerelmes vagyok – és ez volt minden, amit a szerelemről tudtam. Veldes-beli tartózkodása utolsó napján volt egy kis táncmulatság. Az esti hőség miatt sok vendég a szabadban keresett felüdülést. Mivel elég fáradt voltam, pihenést és magányosságot kerestem a terasz távolabbik részén, ahol kinyúlt a tóra. Teljesen egyedül voltam ott. Mögöttem volt a fénylő szálloda, ahonnan nevetés foszlányok hallatszódtak, és a távolban lágy zene hallatszott; előttem feküdt a sötét tó, fölöttem a csillagok miriádjai. Lenéztem a világ lágy

1/132 ragyogására, mindenütt körül lágy szellő játszott, és beborított engem hűvös frissességével. A külső világ mély csendjét csak a közeli mezőkön levő békák kuruttyolása törte meg, vagy egy kiugró hal gyors csobbanása, ahogy visszaesett a vízbe. Hirtelen egy hulló csillag hasított bele az ég sötétségébe. Hirtelen eszembe jutott az a babona, hogyha kívánunk valamit mielőtt a fény kialszik, teljesül. Akkor olyan „wünschlos glücklich,” ahogy németül mondjuk, kívánság nélkülien boldog voltam? Talán. A lelkiismeret vizsgálatom álmodozó békéjét gyors, könnyű lépés törte meg, amint jött közelebb, aztán meghallottam Ferdinand Fellner hangját: „Már mindenütt kerestem, végre megtaláltam ebben a magános sarokban! Mit csinál itt? A mamája meg fogja szidni, hogy idejött és elhanyagolja őt; vagy talán a holdat és a csillagokat csodálja?” „Semmi ilyen nem történt” válaszoltam nevetve, „de néha úgy érzem, mintha megfulladnék azok között az emberek között, akik elveszik e levegőt előlem, és akkor elszaladok.” Kint a tavon valaki kürtön játszotta „Amikor a Hold ragyogva fénylik. ”Oh, a gyermekkorom emlékei, a régi idők rég elmúltak!” Mintha édesanyám küldött volna üzenetet ezzel a dallal, amit gyakran énekelt nekem, amikor kicsi voltam. Hirtelen elindultam. Egy gyenge lélegzet érte a kezem, amely a fonott szék karján pihent, amelyen ültem. Hirtelen elhúztam a kezem. Éreztem, hogy elsápadok, de nem tudtam beszélni. Fuldoklást éreztem, és a szemeim megteltek könnyel. Megfogtam a kezem hátát, mintha megsebesült volna. A sötétben ezt nem látta Ferdinand Fellner. A némaságomra nevetésbe tört ki. Magához rántott, és forró csókokat adott a számra. Hirtelen kirántottam magam, és elmenekültem. Fél éjszaka nem tudtam aludni. Túl izgatott voltam. Nem tudtam nevessek vagy sírjak azon, ami történt, de egy idő után nagyon boldog lettem. Most már biztos voltam, hogy szeret. Erre minden kis porcikám remegett az örömtől, és az arcom égett. Hamar vége lett azonban boldogságomnak. Úgy éreztem, hogy a csókja látható, mint egy sebhely a számon. Másnap reggel először nem mertem Laura és a mamája szemébe nézni. Sajnos Fellner aznap reggel elment, és nem volt több lehetőségem arra, hogy egyedül beszéljek vele. Velünk reggelizett, ugyanolyan vidám volt, mint máskor, és úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna. Aztán elment, s én magamra maradtam érzelmeimmel. Egyik pillanatban azt mondtam magamnak, hogy semmi más nem történt csak egy csók, s csak az ártatlanságom miatt gondoltam azt, hogy az valami komolyat jelent. Aztán az jutott eszembe, hogy elváláskor megszorította a kezem, és azt mondta: „Vigyázzon magára, és legyen jó.” Ugyanazt mondta, mint Bécsben, amikor elváltunk, de az a csók előtt volt.

1/133 Több mint egy hétig gyötörtem magam a gondolataimmal, de a dolgok változatlanul maradtak, kivéve, hogy a múló napok növelték belebolondulásom éppúgy, mint azt a vágyam, hogy újra találkozzunk, és hogy megkérdezem, mit jelentett mindez. Amíg így bánkódtam, Kaiser egy nap az ebédnél bejelentette, hogy híreket kapott Frau von Friese-től, aki visszajön Dániából. Villachban kell találkoznom vele augusztus 14-én, és vele megyek Karrerseebe, ahol csatlakozunk édesanyámhoz. Azt mondta, hogy ők Bécs szomszédságába mennek, hogy Semmering közelébe legyenek. Ez a hír nem váratlanul ért engem, de ennek ellenére, amikor meghallottam, elvörösödtem, elállt a lélegzetem, és elnémultam egy pillanatra. Amilyen gyorsan lehetett visszanyertem lélekjelenlétem, s úgy tettem, mintha az örömtől állt volna el a szavam egy pillanatra. Az első megrázkódtatás után az örömöm valóban őszinte volt, s amint fel tudtam fogni a helyzetet, még boldog is voltam, hogy el tudok mindent mondani édesanyámnak. De nemcsak öröm volt, amit éreztem. Szemrehányást tettem magamnak azért, hogy nem rá gondoltam először, és hirtelen azt éreztem, hogy mellőztem őt, amikor először nem kértem ki a tanácsát. Ekkor elszorult a szívem. Nem tudtam kitalálni, mi lenne a válasza? Milyen vak voltam! Ki volt ez a fiatalember és ki voltam én? Az egyetlen válasz ezekre a kérdésekre a zokogásom volt. Augusztus 15-én értem Karrerseebe, ahol édesanyám már néhány napja ott volt. Egy héttel korábban utazott el Ischlből a veszélyes árvíz miatt, amit a meg nem szűnő esőzés okozott, s egészségi okok miatt sem tanácsolták, hogy tovább maradjon ott. Ha nem így lett volna, a szokása szerint 18-a utánig maradt volna Ischlben, mert akkor volt a Császár születésnapja. Szegény édesanyám már akkorra annyira megtanult az arcvonásaimból olvasni, hogy azonnal észrevette, hogy valami szokatlan van velem. Találkozásunk legelső percében rám szegezte a tekintetét, hosszan nézett, olyan nézéssel, hogy a szégyentől lesütöttem a szemem. Délután érkeztem meg, így édesanyámnak néhány perc jutott, hogy beugorjon a szállásomra és üdvözölje Frau von Frieset és karjaiba öleljen engem. Nem volt rá lehetősége, hogy sokat beszélgessünk. Ezért megszerveztük, hogy tíz órakor a szobájába megyek, azért, hogy biztos legyek abban, hogy senki sem zavar bennünket. Mivel majdnem két napot utaztunk Meran és Karrersee között egy régi vidéki kocsin, amely meglehetősen rázott, nagyon fáradt voltam. Ezért rögtön ebéd után lefeküdtem és megkértem Minát, hogy fél tízkor ébresszen fel, ha elaludnék. De bármennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Megjegyeztem édesanyám kutató tekintetét és tudtam, hogy a vallomásomat

1/134 nem lehet másnapra halasztani – tudtam, valóban, hogy először erről fog kérdezősködni. Ezért csak feküdtem az ágyamban, egyik percben reszkettem a hidegtől, a másikban égtem a láztól. Mit mondhatok neki? Mérges lesz? Szegény drága anyám! Tudtam, hogy nem lehet mérges; de szomorú lesz, ez még rosszabb. Ránéztem a kicsi órámra, az idő lassan ballagott. Vagy gyorsan repült, ó olyan gyorsan? Még volt másfél óra – egy örökkévalóság, mielőtt kiönthetem a szívemet és egy nagy lélegzetvétel, mielőtt meg kell tennem. A szobám ajtaja lassan, óvatosan kinyílt. Egy fényt láttam, azt hittem, hogy Mina. Csaknem végigvágódtam a párnáimon. Édesanyám volt az, arca nagyon komoly volt – vagy igazabb, ha azt mondom, nagyon gyászos. Kiugrottam az ágyból és felé mentem, megfogtam a kezét és megcsókoltam. Nem szólt semmit, megfogta a kezem és lassan egy karosszékhez ment, ahová leült. Gépiesen követtem, és a lábához ültem. A szívem úgy vert, hogy meg kellett hallania. Annyira remegtem, hogy át kellett karolnia a vállamat, hogy támogasson engem, és aztán édes, angyali hangján megkérdezte, hogy mi történt. Alig tudom, hogy mit mondott. Megpróbáltam megjegyezni néhány szót a dologról, de nem sikerült, ezért hát nagyon szégyelltem magam és az arcom az ölébe rejtettem, de határozottan felemelte a fejem és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, hogy az ellenállás hiábavaló és nem küzdöttem. Azt parancsolta nekem, hogy beszéljek szabadon, ne titkoljak el előle semmit. Újra, halkabb hangon azt mondta, hogy ne gondoljam, hogy ő aggályoskodó, de csak arra gondoljak, hogy a múltban hogyan mondtam el neki mindent, és teljesen megbíztam benne. A gyónás azonban nehezebb volt, mint valaha. Fel kellett tennie kérdéseket, mielőtt beszélni kezdtem. Lassan és fájdalmasan húzta ki belőlem végül az egész történetet. Amikor végeztem, aggódástól megtört szemmel nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy szeretem azt az embert, kérdezte. „Azt hiszem igen”, válaszoltam törékeny hangon. Erre az első alkalommal nem tudta leplezni mosolyát. Miért nem sejtettem ezt? – kérdezte. Néha azt kívántam, hogy bárcsak sose találkoztam volna vele – magyaráztam és mégis, amikor találkoztam vele, a szívem nem szólalt meg. … Újra elszomorodott az arca, amikor emlékeztetett engem arra, hogy semmit sem szóltam erről a dologról, amikor Territedben együtt voltunk. Gyötrődtem, amikor ezt mondta, és reménytelenül próbáltam neki bebizonyítani, hogy akkor még magam sem tudtam az igazságot és ezért nem csak őt, hanem magamat is becsaptam. Könyörögtem neki, hogy higgye

1/135 el, most már mindent látok, felismertem álmaim beteljesedését és tudom, hogy a lehetetlenségekről gondolkodtam. Túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy magam válasszak. Édesanyám az, akinek választania kell és nem magamnak. Ez volt az utolsó kísérletem, ezután elvesztettem a teljes önuralmamat és keserű sírásban törtem ki. Tudtam, hogy borzalmas csapás lenne anyámra, ha elmondanám neki, hogy még férjhez is akartam menni ehhez a fiatalemberhez. Ferdinand Fellner nem nekem való. Elbúcsúztam az első szerelemtől. Akkor még nem tudtam, hogy valójában milyen nehéz feledni; bár akkor is elég nehéznek tűnt. Rájöttem, hogy fogadalmat tettem, hogy kitörlöm őt a szívemből – az édesanyám kedvéért. Édesanyám megpróbálta érzését kimutatni nekem és lecsillapítani engem. Ő tudja, hogy milyen nehéz ez a feladat, mondta, de erősnek kell lennem és bízni benne, ahogy azelőtt is tettem. Aztán felállt a székből és a szemembe nézve, komolyan folytatta: „Egyszer, amikor még nagyon fiatal voltál, emlékszel drágám, arra kértél, hogy vezesselek téged? Az út tele van tövisekkel és újra találkozásokkal, de most már ezen az úton vagy és nincs visszafordulás. Arra kértél engem, hogy néha, ha nem akarod folytatni ezt a kemény utat, figyelmeztesselek erre. Hirtelen elcsuklott a hangja és inkább suttogott, mint beszélt, amikor ezeket mondta: „Ma este figyelmeztetni kell téged erre.” Arcomat a vállára hajtottam és csendben könnyeztem. „Most menj és feküdj le” suttogta. „Próbálj meg aludni, és ne gondolkozzál, és csak arra gondolj, hogy az édesanyáddal vagy.” Ezzel jó éjszakát mondott és eltávozott.

1/136 XVIII. fejezet Tiroli kirándulás Édesanyám parancsa és saját akaratom ellenére még órák hosszat fenn voltam és bőgtem, mintha a szívem akarna megszakadni. Csak amikor reggel, amikor a hajnal első fényei belopakodtak az ablakon, tudtam egy kicsit elaludni. De nem hiába tanultam éveken keresztül az önuralmat. Csak a drága édesanyám kedvéért nem akartam, hogy szomorúságom eluralkodjon és hamarosan sikerült ragyogóan és vidáman megjelennem. Édesanyám valószínűleg sejtette, hogy a szívem mélyén másképpen van, annyira bölcs volt abban, hogy hogyan kell a régi sebeket sok beszéddel enyhíteni. Azt remélte, hogy az ifjúságom hamarosan képessé tesz engem arra, hogy ennek a tapasztalatnak még az emlékét is eltöröljem. Kerrerseeben csaknem egy hónapig maradtam édesanyámmal. Mivel a hely nagyon kicsi volt, valójában a szállodán kívül alig volt ott valami, ezért mi korán keltünk, hogy megtehessük a napi gyaloglásunkat, anélkül, hogy magunkra vonnánk a figyelmet. Ez nem csak a vendégek elkerülése végett volt szükséges, de Sztáray grófnő és Berzevitzy tábornok miatt is, akik csatlakoztak hozzá Kerrerseeben. Ők nagyon örültek, hogy a kora reggeli órákban élvezhették a kényelmes ágyaikat. De a hely bensőséges jellege kevésbé tette könnyebbé számunkra az együttlétet, mint ahogy ezt édesanyám gondolta. Az igaz, hogy édesanyám kísérete közvetetten tudott a jelenlétemről. De még erőltetettebb volt az ittlét, mint bármikor. Ha valamelyik emberével találkoztam, azok úgy tettek, mintha nem tudnák, ki az a másik. Általában megpróbáltak elrejtőzködni előlem – s ez engem nagyon szórakoztatott. Azonban az etikett itt meglehetősen oldott volt, különösen Sztáray grófnő jött és ment édesanyám lakosztályába bejelentés nélkül. Ez a szokástól eltérő viselkedés arra vezetett, hogy időnként el kellett rejtőznöm édesanyám ágya mögött, így történt ez egy esős délutánon is, mivel nem akartam összetalálkozni a grófnővel, aki váratlanul megjelent egy üzenettel, amiről azt gondolta, hogy nagyon fontos. Valójában levelet hozott Harrach grófnőtől, aki a császári háztartás újonnan megbízott vezetője volt, aki a császár nevében írt, hogy megkérdezze, hogy őfelsége elhatározta-e már, hogy jelen lesz-e szeptember 28- án a román király és királyné budapesti fogadásán. Természetesen Bécsben ez felszólító módban lett volna, hogy azonnal közöljék ezt a császárnéval; de itt Karrerseeben, az eset egészen másképpen volt. Nem tudom, hogy abban a pillanatban melyiket kellett volna jobban

1/137 sajnálnom – édesanyámat, aki majdnem elvesztette lélekjelenlétét és mérges lett, vagy a grófnőt, aki azonnal rájött, hogy hibát követett el. Édesanyám alig hagyott időt a grófnőnek ahhoz, hogy átadja üzenetét, mielőtt ő felkiáltott: „Nem, természetesen nem. Mondja meg nekik, hogy ne zavarjanak engem a fárasztó ünnepségeikkel, és hagyjanak engem békében a nyaralások alatt.” Ekkor a kezével egy türelmetlen kis mozdulatot tett, mintha egy legyet akarna elhessenteni – és Sztáray grófnő már kint is volt az ajtón. Ebben az időben olyan vérszegény volt, hogy az orvosok azt rendelték neki, hogy nyers húst és rostos gyümölcsleveket fogyasszon. Különösen utálta a húst és a vér látványa teljesen elborzasztotta őt. A rostos gyümölcs leveket pedig általában a virágcserepekbe öntötte, mert nem volt más lehetősége arra, hogy ne lássák meg azt, hogy mit tesz. Nem merte közvetlenül visszautasítani azok fogyasztását, mert akkor esetleg az orvosok valami rosszabbat kényszeríthettek volna rá. Ami a nyers húst illeti, papírba rejtette el, addig, amíg el tudta valahová vinni, hogy megszabaduljon tőle. Néha, az én külön kérésemre evett valamennyit – annyira szeretett engem, hogy még ezt sem utasította tőlem vissza. Az orvosokban nagyon kevéssé hitt. Inkább bízott a Természet gyógyító erejében. Bízott a saját testgyakorló rendszerében (amit a személyes hiúságból is gyakorolt bizonyos mértékben), ez növelhette az idegbetegségét és a testi gyengeségét. Idén nyáron, mint már említettem, édesanyám megtörte a szokását, hogy a császár születésnapját, augusztus 18-át vele ünnepelte Ischlben. A Karrersee-i szálló vendégei is, mint Ausztriában mindenütt, bankettekkel ünnepelték, amelyet este táncmulatság követett. Édesanyám és én, mindketten felmentettük magunkat ezek alól és a nap nagy részét együtt töltöttük. Az előtte való napokon az esemény tiszteletére az angol vendégek Bennett tiszteletesen keresztül, aki Karrerseeben tartózkodott, küldtek édesanyámnak jókívánságokat. Az 1897-es nyár meglehetősen esős volt, a reggeli sétáink gyakran az egyetlen olyan alkalmat jelentették, amikor szabadban voltunk. Nekem volt önálló lakosztályom, amit megosztottam Frau von Friese-el és a szobalányommal. Minden étkezést a szobámban fogyasztottam el, ezért nagyon ritkán láttam a többi vendéget és ők hasonlóan nagyon ritkán láttak engem. Sztáray grófnővel való majdnem sikertelen találkozás után édesanyám inkább az én szobámba jött, minthogy én látogassam meg őt. Órákat töltöttünk együtt, gyakran velem is étkezett. Mindent felhoztak a kicsi előszobába és innen tálalta nekünk Mina. Gyakran gondolkodtam azon, hogy mit gondolhattak a szálloda szolgák, milyen életet éltem, amikor ott voltam. Mivel Frau von Friese még nem gyógyult meg teljesen, főleg szobájának kis erkélyén maradt, talán azt gondolhatták, hogy őmiatta élek ilyen elzárt életet. Édesanyám nagyon kedves volt Frau von Friesehez, mint mindig, és

1/138 amikor együtt voltunk, rendszerint velünk volt. Valóban, ők annyira jó, közvetlen kapcsolatban álltak egymással, hogy minden formaságot mellőztek. Annyira közvetlen volt a kapcsolatuk, hogy Frau von Friese mindig jött, vagy ment, ahogy egészsége engedte. Mina várakozását a minimumra csökkentettük. Nekünk felszolgált mindent, az asztal közepére tette a tálakat, majd visszavonult. Ezután mi magunk szolgáltuk ki magunkat. Ez nagyon különbözött a bécsi szokásainktól, ahol bizonyos rend uralkodott, Pirker és Leopold jelenléte miatt, akik elborzadnának, ha az etiketten valami kis csorba is esnék. Édesanyám nagyon élvezte ezeket a Karrersee-i kis étkezéseinket, egy nap hirtelen azt mondta „Itt végre élvezhetem az étkezések kényelmét – senki sem figyel egész idő alatt és azt ehetek, amit szeretek! Valóban Frau von Friese, mi nagy hibát követtünk el, amikor Bécsben, a te otthonodban nem vezettünk be ilyen szokást. De azt hiszem, ehhez Pirker soha sem adta volna meg a beleegyezését!” Ezeknél a szavaknál Frau von Friese és én nevetésbe törtünk ki, mert valóban, szegény Pirker az egész háztartásnak, kivétel nélkül, a zsarnoka volt. Édesanyám az ilyen dolgot mindig – másoktól eltérően – a humoros oldaláról nézte. A legszórakoztatóbb megjegyzéseit mindig komoly arccal mondta.

1/139 XIX. fejezet Mennykőcsapás Október eleje táján visszamentem Bécsbe, miután Kaiserékkal több mint két hetet töltöttem Reichenauban. Most, hogy megint nem lehetek édesanyámmal együtt, még szomorúbbnak tűnik az életen, mint eddig. Ezen kívül Frau von Friese-zel való kapcsolatom is megváltozott. Úgy érzem, egyáltalán nem helyesli Fellner iránti érzelmeim, és bántja az, hogy nem vallottam be mindent hamarabb. Úgy látszik, csalódott bennem és ezt érezteti is. Úgy tűnik korábbi jó egészségét sem nyerte teljesen vissza, és ez jó ok arra, hogy ne legyen jó hangulata. Ő, aki mindig vidám és beszédes volt, most nagyon megváltozott. Vaskeménységgel irányított engem, és mindig nagyon szigorú volt velem. Nagyon kimért módon beszélt velem. A magam részéről alig mertem hozzá szólni, hacsak nem szólított fel rá. Az élet teljesen gépies lett, minden nap ugyanaz – órák, séta, ebéd, alvás; egy pillanat felüdülés sem, sem olyan lehetőség, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Éveken keresztül az esték a felüdülést jelentették nekem, amikor olvastam, zongoráztam, vagy kézimunkáztam. Tavaly hetente legalább egyszer voltam az operában, koncerten vagy valami más szórakozóhelyen vagy Elsáéknál. Ez egy kis változatosságot hozott monoton életembe. De ezen az őszön minden este fél nyolctól fél tizenegyig különleges órákat tartott nekem; három összefüggő órás munkát a napi órák után. „Ez majd mindkettőnket fáradttá és álmossá tesz” mondta, „szükségünk van rá, mert nem fogunk álmatlanul feküdni az ágyunkban.” Értettem, hogy mit akar mondani. Milyen ridegnek találtam ezeket a módszereit! Reggelenként elmentem, hogy megtanuljam az órákon a ruhák készítését, ezúttal Laurával, míg délutánonként ilyen óráim voltak, mint könyvelés, gyorsírás, stb. Az, hogy újra járjak a varró osztályba, azt Frau von Friese találta ki büntetésként Kerrerseeből való hazatérésem után. Levélben kérte meg édesanyám engedélyét erre. Ő mindig elfogadta Frau von Friese tanácsait velem kapcsolatban, nem tartotta bölcsnek most sem, hogy ellenkezését kifejezze. Így hát reggeltől estig minden időm el volt foglalva. A varró iskola magániskola volt, Fritzi Weigl tulajdona. A tanulók itt – a Frauener Werbverein-hez képest – jobb családokból származók voltak. Bár néhányan gondoltak arra, hogy az itt szerzett tudásból fognak megélni, de a többség azért jött ruhakészítést tanulni, hogy esetleg a későbbi években

1/140 megtakaríthatja a varrónő költségeit. Egyetlen egy lány sem volt olyan társadalmi helyzetben, mint Laura, és újra azt éreztem, hogy kilógok a társaságból. Az október lassan és egyhangúan telt el. Édesanyám november elsején hazatért Gödöllőről, mert szokása szerint minden évben, mindenszentek napján és védőszentem névnapján (november 4-én) itthon volt. Végre újra boldog voltam. Körülbelül ebben az időben volt egy kis változás az osztályunkban, ami Laurának és nekem is örömöt jelentett. Három új leány érkezett az osztályunkba, akik velünk voltak hasonlók, Marianne Devez bárónő, Hanna Taschermann és Bertha Habrda. Fräulein Weigl tanítványai hatan ültek egy asztalnál. Eddig Laura és én egyedül ültünk, de most ezt a három lányt a mi asztalunkhoz ültették. Egyikőjüket sem ismertük azelőtt, bár Laura hallotta a nevüket és látta is őket. Érkezésük után egy nappal – aznap Károly napja volt – nagy örömmel meséltem édesanyámnak új iskolatársainkról. Alighogy kiejtettem Bertha Habrda nevét, szinte megrémültem édesanyám felkiáltására. „Habrda?” kiáltott fel ijedten. Aztán megfogta két karomat és rémült arcát az arcomhoz szorította és kiáltotta, az érzelemtől szinte harsogó hangon: „Habrda? Azt mondtad, hogy Habrda?” Annyira megrémültem, hogy válaszolni sem tudtam. Úgy tűnt, hogy édesanyám nem is várta, hogy válaszoljak, mert folytatta: „Tudod ki a papája és mi az állása?” „Csak azt tudom, hogy ő Hofrat [titkos tanácsos] Habrda,” rebegtem. Életemben soha sem láttam édesanyámat ennyire idegesnek. Tördelte a kezét tehetetlen dühében és újra és újra felkiáltott: „Ó az árulók, ó az árulók!” Simogattam és csókolgattam a kezét, hogy megkíséreljem lecsendesíteni őt. Ez nem nagyon sikerült, mert tovább folytatta ugyanolyan hangos és kemény hangon: „Hívd Frau von Frieset a szobádba.” Azonnal felálltam és megkerestem. Amikor visszaértünk édesanyámhoz, már valamennyire visszanyerte a nyugalmát. „Frau von Friese,” mondta, „Azt akarom, hogy Lintchi azonnal hagyja ott a varró iskolát.” „Ahogy parancsolja őfelsége,” mondta Frau von Friese. „Megkérdezhetem, hogy miért?” Féltem attól, hogy újra elveszti lélekjelenlétét; de először csak elvörösödött, majd sápadt lett, amikor azt mondta: „Ismeri a Habrda nevet Frau von Friese?” „Nem, felség, soha sem hallottam, hogy Lili ezt a nevet említette volna,” volt a nyugodt válasz. Talán elég lesz, ha azt mondom, hogy az utolsó rendőrfőnök, aki

1/141 személyesen felelt a trónörökös életéért Johann Habrda volt – és a lánya az én lányom iskolatársa!” (Itt Frau von Friese meglepetésében egy kicsit felkiáltott.) „Most már tudja, miért nem akarom, hogy a lányom abban az iskolában maradjon.” Frau von Friese némán állt, gondolkodott egy pillanatig és megkérdezte: „Tényleg azt hiszi őfelsége, hogy valamilyen rejtett szándék van abban, hogy ezeket a fiatal lányokat Lili mellé ültették?” „Maga túl optimista, Frau von Friese. Biztos vagyok benne,” válaszolta édesanyám mély meggyőződéssel. „Kérném őfelsége engedélyét,” folytatta nyugodtan Frau von Friese, „hogy egy kicsit gondolkozzunk. Lehetséges volna, hogy Hofrat Habrda saját 16 éves lányát használja fel kémnek? Ez teljességgel lehetetlen. De még ha így is lenne, mit várhat attól, hogy a lánya ott van?” „A lányát anélkül, hogy az tudná, egyszerűen detektívnek használja fel, hogy tényeket tudjon meg a gyermekemről.” „Nem őfelsége,” volt a válasz. „Ha azt akarná, könnyebb módot is választhatna, hogy megtudja azt, amit akar.” Ezalatt a beszélgetés alatt ott álltam bámulva rájuk, majdnem kővé válva a csodálkozástól és szemrehányástól. „Miről is van szó édesanya?” kérdeztem végül, mindent megtéve, hogy uralkodni tudjak izgalmamon. „Ki tudja a titkunkat? Miért kellene a rendőrségnek beavatkoznia? Ez nem az ő dolguk, nem vagyunk mi bűnözők.” „Drága, drága Weiberlem,” mondta anyám halk hangon „el sem tudod képzelni, hogy mennyi minden tartozik a rendőrségre.” Majd dühös hangon folytatta: „Hát nekem kell apránként lerombolnom fiatal naivitásodat? Nekem kell elmondanom mindazt a sok bűnt, amit minden évben elkövetnek? Tudod te hány ember tűnt el ebben a városban, naponta mennyien tűnnek el anélkül, hogy valaki is tudná, hogy mi történik velük?” „Ó, mama akkor azt hiszed, hogy valami történhet velem,” kiáltottam. Ez a gondolat inkább érdekesnek, mint elborzasztónak tűnt most. A szívem mélyén úgy gondoltam, hogy mindez inkább édesanyám idegességének a következménye. Elképzelem, hogy Frau von Friese is ugyanezt gondolhatta, mert azt mondta: „Őfelsége bocsánatát kell kérnem azért, amit mondani szeretnék, én valójában azt gondolom, hogy ön idegességében egy kicsit túl messzire megy. Őfelsége nagyon aggódik gyermeke biztonságáért és most mindent sötétebbnek lát, mint az a valóságban van.” „Akkor drága Friesem, beszéljünk nyíltan, nem ért velem egyet? Mindezt véletlennek tartja?” „Igen őfelsége, én nem hiszem, hogy a legkisebb veszedelem is fenyegetné

1/142 Lilit, ha az iskolában marad és még ha feltételezzük is, hogy van valami alapja a gyanakvásnak, milyen jó gyakorlat lesz ez Lilinek, ha találkozik a világgal!” Ezekre a szavakra édesanyám a kezébe rejtette az arcát, hogy megnyugodjon, tudta, hogy újra igazat kell adnia a pótolhatatlan nevelőmnek. Ugyanolyan nyugalommal folytatta Frau von Friese, nem törődve édesanyám érzelmeivel: „Keménynek kell lennem őfelsége. Én vagyok az egyetlen, aki kezébe vette azt a feladatot, hogy felkészítse ezt a gyermeket az életre. De hogyan tanulhatná meg azt, hogy védekezzen, ha mi mindig megvédjük? Hogyan tudná magát megvédeni? Azt mondom, nem. Itt van a ragyogó alkalom a számára. Ha ez valami trükk, akkor nem a mi szerencsénk, hogy ők olyan primitívek voltak, hogy a tervüket könnyen fel lehet fedezni. Sajnos, őfelsége, azt hiszem, hogy ezek sokkal ügyesebbek. Vigyáznunk kell a csapdákra, azokat nem lehet látni, nem olyanok mint ez.” És így folytattam az iskolát. Édesanyám azonban úgy gondolta, hogy itt van az ideje annak, hogy felvilágosítson engem fivérem halálának tragédiájáról, amelyről eddig nem akart beszélni. Amit elmondott nekem, arról fogok ezután beszélni.

1/143 XX. fejezet Mayerling „RUDI nem követett el öngyilkosságot! Rudit meggyilkolták!” Ezek voltak édesanyám szavai. Micsoda leírhatatlan fájdalom volt ezekben a szavakban – kétségbeesés, amely felszárítja a könnyek forrását és az éjszakákat rémálommá változtatja. A trónörökös halála óta édesanyám lelkiállapota nem a valódi fájdalom volt a megtörténtek miatt, hanem valami sokkal rosszabb. Az egyetlen fia elveszítésének fájdalma összefonódott azzal a gyűlölettel, amit azok iránt érzett, akik a halálát okozták. A szíve megtorlásért kiáltott; és ez az anyai fájdalom annál is elkeseredettebb volt, mivel saját helyzete megakadályozta abban, hogy lecsaphatott volna a bűnösökre, mivel azok maguk is kiemelkedő alakok voltak, és még magasabb személyek álltak mögöttük, akik maguk is védekeztek. Igen, Rudolfot meggyilkolták. Ez az igaz megoldása a mayerlingi rejtvénynek, hálás vagyok a Sorsnak, hogy engem szemelt ki, az én kötelességemmé tette, hogy felfedjem a világnak az igaz történet. Azért, hogy a dolgokat jobban megvilágítsa nekem, édesanyám a Bécsi Udvar szokásainak és módszereinek részletes leírását adta. Már előzőleg említettem ebben a könyvben néhány dolgot ezzel a témával kapcsolatban, de vissza kell térnem újra ennek ismétlésére, vállalva azt, hogy untatom olvasóimat. A Bécsi Udvarban, jobban, mint más udvarban a világon, nem csak a császári család tagjai élnek, hanem mindenki, legyen az férfi, vagy nő, akinek megengedtetett az a szent kivételezettség, hogy életüket a világon kívül, egy nagyon elzárt helyen éljék le. Itt az ősöknek a hosszú sora az egyetlen útlevél, amivel ide be lehet jutni, és ha valaki nem tud ilyen útlevelet felmutatni, és mégis beengedik, azt kritikus szemek kísérik figyelemmel. Ennek a kiválasztott helynek a lakói az emberiség többi tagjánál sokkal különbnek tartják magukat, akikkel mások nem hasonlíthatók össze, és akik valóban azt hiszik, hogy az Isten kegyelméből kapták a lehetőséget az előjogokra és a kényelmes életre. Csodálatos luxusban laknak, míg a többiek, akik nem ilyen jó helyre születtek, elköltik az utolsó fillérüket is, kezük elkopik a sok munkától, ezek a kiváltságosak megjátsszák a jótékonyt, mert ez alkalmas forma nekik, hogy saját boldogságuk közepette lenézhetik mások nyomorúságát. A spanyol etikett még mindig uralkodó a bécsi udvarban éppen úgy, mint V. Károly császár uralkodása alatt. Akármilyen esemény történik, lehet az: születés, házasságkötés, temetés, boldog, vagy szomorú szertartás, a külső

1/144 szemlélő ugyanazt érzi, azt, hogy háromszáz évvel azelőtti múltba kerül vissza. Amilyen viselkedési szabályok vonatkoznak az állam vezetőire, ugyanazok vonatkoznak a császári családra is, ahol az abszolút hatalom a császárt illeti meg. Ugyanez vonatkozik a császári háztartásra is. Mindenkinek megvan a rangja, és mindennek megvan a sorrendje, egészen a legkisebb részletekig. Minden spanyol, minden szűk látókörű és minden arrogáns és természetesen, aki igényt tart arra, hogy az udvari divathoz tartozzon, azoknak az életük is egyforma. Ezzel a pompával, a csaknem keleti fényűzéssel szemben áll a minden hatalmat birtokoló Római Katolikus Egyház, az általa hirdetett önfeláldozással és tűréssel. Ezen ellentétes hatások eredménye aztán az erkölcstelenség, az intrika, álszent és áruló magatartás. Mindenkinek megvan a maga gyóntató atyja, akitől megkapja a feloldozást, mert az egyház nem akarja elveszíteni ezeknek az embereknek a jóindulatát, vagyis a klérus és az udvar a legjobb barátok, és kitűnően együtt tudnak működni. Ezek között az emberek között kell élni akkor, ha meg akarjuk érteni a különböző okokat, melyek afelé viszik őket, hogy rosszakká váljanak. Az egyik ok lehet a félelem, a másik a hatalomvágy, ismét másik a jellem gyengesége, vagy megint más a veleszületett rossz tulajdonságok. Ha valaki nem úgy gondolkodik, mint ők, és aki kifejezi az ellentétes nézeteit, az eretnek, és az élete olyan, mint egy rabé, aki rabláncaiban nyomorúságosan vánszorog. Nem csoda, ha egy olyan mélyen és szabadon gondolkodó valaki, mint Rudolf trónörökös, megpróbálja magát szabaddá tenni az ilyen környezettől. Rudolf egész kicsi korában, a legszűkebb látókörben nevelkedett fel, amit csak el lehet képzelni, ha hozzátesszük azt, hogy korai nevelésének az egyetlen ellenőrzője Zsófia főhercegasszony, a nagyanyja volt. Természetesen arra tanították, hogy higgyen „a királyok isteni jogában” ; és amikor eljött az az idő, amikor elkezdett megfigyelni és elkezdett gondolkodni, lenézte mások érzelmeit és a magatartása arrogáns lett. Természete zárkózott, akaratos, szenvedélyes volt és szerette önmaga társaságát. Kisfiú korában egyedül szeretett játszani. Mérges lett, ha valaki hozzányúlt a játékaihoz. Amikor idősebb lett, érdekelte az olvasás, minden, ami kapcsolatban volt az állatokkal és a növényekkel, és úgy tűnt, hogy ezekről soha sem tud elég sokat tanulni. Ha nem trónörökösnek születik, esetleg természettudós lesz, mert a természetet szerette, és ehhez minden képességekkel és akaraterővel, s az átlagosnál nagyobb intelligenciával rendelkezett. Amikor felnőtt, akkor kevésbé volt zárkózott, mert édesanyja hatása alá került, aki az én édesanyám is volt – ha olyan emberek társaságában volt, akikkel rokonszenvezett, elvesztette belé nevelt felsőbbrendűségét. Rudolfot azzal vádolták, hogy frivol és zaklatott életet élt, kacér nők társaságában. Ez csupán kitaláció, komoly természetű volt, aminek az volt a

1/145 következménye, hogy ha vidám volt, akkor gyakran mutatkozott zajos társaságban. Olyan természetű valakinek, mint ő volt, nagyon nehéz megőriznie az egyensúlyt ilyen körülmények között. De ezek a szórakozások nem sértettek másokat. Egy császári hercegnél azonban gyorsan feltételeznek ilyesmit. Rudolf fő szórakozása az volt, hogy kedvenc kocsisával, Bratfisch-el kihajtott a külvárosokba és kiskocsmákat látogatott meg. Itt tartózkodott késő éjszakáig a Heurigen-jével, – az-évi frissen kiforrt bor – hallgatta a népszerű dalokat és szeretett beszélgetni a körülötte ülő egyszerű emberekkel. Ezek a kirándulásai nem csupán hiábavaló szórakozások voltak, hogy múlassa az időt, Harun-el- Raschid kérdező szelleme, ami I. Lajos bajor királyban is megmutatkozott, vitte ezekre az éjszakai kirándulásokra. Milyen gyakorlati módszer volt ez a kérdezés arra, hogy megismerje az emberek gondolatait, jobban, mint a szokásos kérdőívek használatával, melyek a hercegek gondolkodását megzavarhatták és az eredményt haszontalanná tették. Rudolfnak ez a szokása megnyerte az emberek szívét és népszerűbb lett közöttük, mint bárki más a császári családból. „A mi Rudink” volt mindenütt a neve és ez az emberek hitével is járt, akik előre várták azt az időt, amikor uralkodni fog felettük. Bár egészen kis gyermek korában olyan keményen nevelték, vallási anyagot tanítottak neki, olyan mértéktelenül, hogy amikor gondolkodó emberi lénnyé nőtt fel, az egyház iránt erősen tartózkodóvá vált, soha sem ment el a szertartásaikra, ha csak nem kényszerítették rá; rendszeresen nevetségessé tette a klérus álszentségét. Egy időben felfedezte a papság álszenteskedését, különösen a jezsuitákét, és rájött, hogy milyen ártalmas erőt jelentenek egész Ausztriában, kinevette őket és azon kezdett el gondolkodni, hogy egy napon hogyan fogja magát megszabadítani tőlük. Barátait a tudósok, írók, és művészek közül választotta – és szabadkőműves lett. A szabadkőművesség Ausztriában teljesen másfajta volt, mint a világ bármely más országában. Tilos volt. Az egyháznak Ausztriában olyan ereje volt, hogy sikerült kivívniuk, hogy a szabadkőművességet törvénytelennek nyilvánítsák. Tehát, ha valaki szabadkőműves lett, akkor megszegte a törvényt. Ennek a szükségszerűen titkos társaságnak a találkozásait, ha felfedezték, feloszlatták, a tagokat a bíróságok halálra ítélték. És Ausztria trónörököse szabadkőműves volt! Természetesen Rudolf sem nem volt frivol, sem annyira szabadelvű, mint ahogy ellenségei szívesen ábrázolták. De a nézetük, vagy inkább az ellene indított hadjáratuk eléggé támadó volt. Fel kellett készülnie azokra a kritikus időkre, amikor örökölni fogja a trónt. A trónörökös eszményképének és modelljének II. József császárt tartotta, aki 1780–90-ig uralkodott, fivére volt a boldogtalan Mária-Antoinette-nek és a birodalma papságának és nemességének helyzetét nagyon kellemetlenné tette. Például kinyilvánította, hogy azok a vallásos rendek, melyeknek tagjai nem tartanak

1/146 iskolákat, vagy nem prédikálnak, vagy nem segítik a betegeket, haldoklókat, vagy nem végeznek tudományos tevékenységet, megszüntette, tulajdonukat elvette, a tőlük elvett pénzből iskolákat, kórházakat, elmegyógyintézeteket, árvaházakat és más ilyen jellegű intézményeket alapított. Azonban ennél is tovább ment, beleavatkozott az egyház belső dolgaiba, a szolgálat rendjét és annak részleteit szabályozta, például a körmeneteket, zarándoklatokat, stb.; vagyis az egyház működését az állam felügyelete alá helyezte. Azért, hogy megállítsák ezeket a rendelkezéseket, az akkori pápa VI. Pius elhatározta, hogy még Bécsbe is elmegy és megkéri a császárt, hogy ne hajtsa végre a reformjait, de hiába volt minden, a reformok folytatódtak. A jezsuitákat kitiltották az egész birodalomból. Másrészről a protestánsok, akik Ausztriában nagyon sokat szenvedtek az előző 150 év alatt, megragadtak minden lehetőséget helyzetük könnyítésére. A zsidóknak mozgásszabadságot garantáltak, addig gettókban kellett élniök és a ruháikon megkülönböztető jelként sárga foltot kellett viselniök. A nemesek sem jártak jobban, mint az egyház. Sok előjogot, melyekkel őseik rendelkeztek, megszüntettek. Az a rendelet, ami a legfájdalmasabb volt nekik, a jobbágyok felszabadítása volt, ami együtt járt birtokaik nagy részének elvételével, amit a felszabadított parasztságnak adtak. Ezek voltak azok a rendelkezések, melyek József császár halála után is érvényben maradtak. Utódai alatt a Római Katolikus Egyház visszanyerte korábban elvesztett jogait. A vallásos rendeket és monostorokat helyreállították és mindenek előtt a jezsuiták visszanyerték régi pozíciójukat és hatalmuk messzebbre terjedt ki, mint valaha. Rudolf soha sem titkolta az egyházzal és főleg a jezsuitákkal való szembeállását, és ahogy már mondtam, nem reméltek semmi jót attól, ha Rudolf trónra kerül. Nem sok időbe tellett ezért, hogy egy ellenséges csoport alakuljon ki ellene az Udvarban. Nehéz lenne megnevezni minden fontos embert ebben a csoportban. De azt határozottan meg lehet állapítani, hogy a feje Karl-Ludvig volt, a császár fivére és apja a későbbi trónörökösnek, Ferenc Ferdinánd főhercegnek. Karl-Ludvig sosem bocsátotta meg bátyjának, hogy előtte született és ezért ő kapta meg a császári koronát, mégis nagy hatással volt Ferenc Józsefre és talán ezért választották meg a Rudolf trónörökös elleni csoport vezetőjének. Nagyon illett hozzá ez a szerep, mivel senki sem vádolhatta őt álszentséggel. Édesanyám Rudolf haláláig semmit sem hallott erről az alávaló áskálódásról. Rudolf nem tudott megbirkózni ellenségei módszereivel. A teljes felkészületlensége akadályozta meg ebben. Ez megakadályozta öt abban, hogy mások aljasságát világosan meg tudja ítélni. E mellet az egész fiatalkori nevelése elősegítette egy jókora önhittség kifejlődését, amit később sem tudott levetkőzni.

1/147 Nem tudta elképzelni, hogy valaki ellenfelének képzelheti magát. Talán Rudolf legnagyobb szerencsétlensége az, hogy a katonai hivatással szemben közömbös volt, bár nem érzett ellenszenvet a katonák iránt; de egyáltalán nem érdeklődött a katonaság és annak működése iránt. Következésképpen ez a szervezet, amely annyira erőteljes volt Ausztriában, és amelynek az egyház és a nemesség mellett jelentős befolyása volt, elidegenedett tőle. Másrészről a császár nagyon vérbeli katona volt, és nem tudta megbocsátani a fiának a katonasághoz fűződő közömbösségét. Ezért egymással való viszonyuk egyre feszültebbé vált, ami persze Rudolf ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Amint a trónörökös 16 éves korában, amikor hivatalosan nagykorú lett, megalakíthatta saját udvarát, elkezdte maga köré gyűjteni azokat az embereket, akik nem tartoztak a császári udvar körébe – mert legnagyobb részük tudós és irodalmár volt. 20 éves korában kialakította maga körül saját társaságát, amely nagyon válogatott volt, de természetesen nem divatos. Köztük az Udvar borzalmára még újságírók is voltak; ami még rosszabb, többségük zsidó származású volt! Ez elviselhetetlen volt, s ennek véget kellett vetni. Kísérleteket tettek, hogy bevezessék Rudolfot a női társaságba, de ahogy mondták, valahogy fejletlen volt az érzéki szempontból, és nem lelt benne különösebb örömöt. Időnként maga is megemlítette, hogy hiányzik belőle az élet ezen csábításainak az élvezete. Majd, mintha szégyellte volna ezt a hibáját, vad mulatozásba vetette magát, amit, amikor újra kijózanodott, nagyon szégyellt. Ezeknek az orgiáknak a szervezője gróf Charles Bombelles volt. Ez az ember a fia volt Ferenc József császár egyik gyermekkori tanárának. Ő volt az első tanára és később Rudolf trónörökös háztartásának irányítója. Bobellesnek sikerült bevonni 14 a herceget a bűnös életbe. A Császárné nem avatkozott be időben, és nem figyelmeztette a Császárt állandóan, hogy akadályozza meg fia megrontását. Hogy Ferenc József ne csak úgy tekintsen fiára, mint aki teljesen erkölcstelen, csak egy ellenszer volt – a házasság. Ha édesanyám tanácsát megfogadták volna, és elküldték volna egy világ körüli útra, ami vágyai beteljesülését jelentette volna, minden másképpen alakul. De a Császár fő tanácsadói: a fő miniszterek és gyóntatója Laurenz Mayer atya, aki nagy értékben befolyásolta a Császár elhatározását, ellenezték ezt a tervet. Nem elég demokratikus a trónörökös, kérdezték. Az eszméi nem elég elferdültek, hogy kiküldjék a világba, hogy még őrültebbeket hozzon haza? Ezért hát világ-körüli út helyett elment feleséget keresni. Ekkor újabb 14 A nagybátyja Charles René, aki I.Ferdinánd (Marie-Luise főhercegnő harmadik férje) udvarának nagymestere volt.

1/148 ármánykodásra nyílt lehetőség. Az akkori idők kevés szóba jöhető hercegnői közül a két legcsinosabb és legvonzóbb: Maria-Anna Braganza, a későbbi Luxemburgi Nagyhercegnő és testvére Marie-Antonia, a későbbi Pármai hercegnő 15 nem jöhetett számításba. Ha azok, akik illetékesek voltak, várnak még egy-két évet – Rudolf csak 20 éves volt – szélesebb és jobb választási lehetősége lett volna, maga is érettebb lett volna, és jobban mérlegeli tudta volna azt a lépést, amit meg akart tenni. Így az volt, hogy frivol tanácsadói (főleg gróf Bombelles) félrevezették. Tanácsadói azt mondták, fölösleges a mesék hercegnőjére várni. A hercegnek meggondolt, józan elképzeléseinek kell lenni a házasságról. Valószínűleg soha sem fog beleszeretni abba a nőbe, akit elvehet, tény az, hogy lesznek ellenvélemények a választásával kapcsolatban. Így hát szegény tapasztalatlan trónörökös, aki még a félénk korban volt, nem is volt nagyon csinos, aki szívében idealista volt, saját idealizmusában mélységesen öntudatlan, engedelmeskedett, és elvette Sophianét, Leopold belga király leányát. Stephanie főhercegnő választása nem szerencsés, főleg mivel érdeklődésük semmiben sem egyezett. A hercegnő semmi mással sem törődött, mint a ruhákkal, a szórakozással. A modora tapasztalatlan és türelmetlen volt. Édesanyánk tanácsát követve Rudolf minden tőle telhetőt megtett, hogy összhangot teremtsen felesége és a saját érdeklődése között. Próbálkozása nem volt sikeres. Mindkettőjük fiatalsága volt a fő akadálya boldogságuknak, mondta édesanyám. Bár édesanyám elejétől kezdve ellene volt ennek a házasságnak, minden lehetségest megtett, hogy kettőjüket összehozza. De Rudolfot egyáltalán nehéz volt irányítani, és házasságuk első évében nagyon rosszul alakultak a dolgok. Azt remélték, hogy a helyzet megváltozik, ha a trónörökös megszületik. Szerencsétlenségre ez is csak csalódást okozott, nem csak azért, mert kislányuk született, hanem azért is, mert az orvosok bejelentették, hogy a trónörökösnének nem lehet többé gyermeke. Ez nem csupán kiábrándító volt; de teljesen lerombolta mind Rudolf mind az egész Udvar reményeit. Nem volt teljes hidegség a két fiatal között, mindketten a maguk útját járták – Rudolf nem volt féltékeny férj – , amíg Rudolf ellenségei azt nem gondolták, hogy eljött a lehetősége annak, hogy beleavatkozzanak. A Trónörökös teljesen közömbös volt, ezért megpróbálták Stephanie féltékenységét felkelteni. Magától sohasem lett volna féltékeny. De fokozatosan belecsepegtették az agyába, hogy férje azzal foglalkozik, hogy megpróbálja megsemmisíttetni házasságkötésüket, mivel beleszeretett valakibe, Aglae Auersperg hercegnőbe. Ha 15 I.Miguel portugál királynak a leányai voltak, fivérük volt II. Miguel a volt Portugál Királyság törvényes trónkövetelője, feleségül vette Elisabeth Turn und Taxis hercegnőt (már meghalt), Helen nagynéném leányát. Mária-Antónia édesanyja Zita főhercegnőnek, aki a jelenlegi magyar trónörökös felesége.

1/149 Rudolf szabad volna, nem lenne semmi akadálya házasságuknak, mert a hercegnő a közepes hercegi családok tagja, és ezért az osztrák gondolkozás szerint egy trónörökös is elveheti. A történet teljesen koholmány volt, de Stephanie teljesen pánikba esett, így könnyen az ellenség eszközévé vált. A titkos rendőrség tagjait bocsátották a rendelkezésére, hogy derítsék föl, és vigyék neki a szívszaggató történeteket férje életmódjáról. A boldogtalan asszony ahelyett, hogy mindezt eltűrte volna csendben, vagy néma méltósággal, felelősségre vonta Rudolfot, hogy magyarázza meg mindezt, és azonnal elárasztotta szemrehányásokkal és sértegetésekkel, teljesen elutasította, hogy elhiggye Rudolf határozott tiltakozását. Rettenetes jelenetek játszódtak le, olyanok, amilyenek mosónők és istállós fiúk között sem volt való. A botrány elérte a közvéleményt is. A trónörökösné egy kicsit sem segített. Mindenkinek, akinek csak volt ideje rá, elbeszélte nyomorultságát. A valóságban Rudolfot, akinek nem volt erős szervezete, kényszerítették, hogy kerülje a kicsapongó életet, és teljes elvonultságban éljen. A politikai dogok egyre jobban elvonták a figyelmét, különösen azok, amelyek a liberális eszmékkel voltak kapcsolatosak. Sok éjszakán, amelyről Sophie azt képzelte, hogy vad orgiákkal tölt, titkos tanácskozásokat tartott olyan emberekkel, akik hozzá hasonló gondolkodásúak voltak. Talán így talál békét és nyugalmat házas életében, még nem volt eléggé felkészült arra, hogy így töltse el idejét. A politikát nemcsak arra használta, hogy eleget tegyen személyes hajlamainak, hanem arra is, hogy elmeneküljön otthonról és az ottani kellemetlen gondolatoktól. Azért, hogy zavartalan életet élhessen, elhatározta, hogy vásárol egy gazdaságot Bécs közelében. Egészen addig, ha nem is a Hofburgban magában lakott, hanem a közeli laxemburgi kastélyban. Szüksége volt arra, hogy új lakóhelye közel legyen a fővároshoz, ezért a mayerlingi vadászház mellett döntött. Így szőtték ellenségei árulásaikat úgy, hogy gyanútlan Rudolf nem gondolta, hogy választását ők befolyásolták. Mayerling közvetlen közelébe volt a Szent Kereszt (Heiligekreuz) cisztercita monostor. A birtok tényleg kicsi volt vadász célokra, a nyájas barátok felajánlották, hogy területük egy részét bérbe adják, ha Őfelsége úgy határozna, hogy Mayerlinget megvásárolja. Mert az volt az egyetlen ellenérv, hogy a terült nem elég nagy. A gyanútlan Herceg elfogadta az ajánlatot, és megvette Mayerlinget. Az eredmény az lett, hogy ő, aki azt gondolta, hogy végre egyedül van és senki sem háborgatja, erősebb megfigyelés alá került, mint valaha is volt. Ez az ember, aki a trónörökös és a barátok között közvetített, Johann Habrda rendőrfőnök volt, aki felelős volt személyesen a trónörökösért. Habrda nagy kedvezményt kapott a monostor apátjától, Brünbeck atyától, akinek ő természetesen hálás volt ezért.

1/150 Rudolf politikai aktivitása túl enyhe természetű volt ahhoz, hogy botrányanyagával támogassa az ellenségeit; és ezen felül, mivel a szabadságeszmék híve volt, egy támadás növelte volna a népszerűségét. Másrészről, pedig nem merték nyíltan megvádolni azzal, hogy egy züllött jellem. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, Karl-Ludvig fiaival, Franz Ferdinánddal és még inkább Ottóval kapcsolatban nagyon komoly botrányok voltak. Ez utóbbinak a helytelen tetteit oly sokszor elsorolták a sajtóban és a könyvekben, hogy boldog vagyok, hogy nekem nem kell egyiket sem megemlítenem itt. Olyan ellenszenvesek, hogy akik még sosem hallottak róluk, gratulálhatnak maguknak. Én csak ezen az egyszerű módon mutatok rá arra, hogy az udvari körök emberei olyan botrányosan viselkednek, hogy nem szükséges kampányszerűen elszórni ízléstelen történeteiket. Ezek elterjednek külföldön, és nem maradnak, mint a fivérem, Rudolf esetében, csupán az udvar értelmetlen pletykáinak. Amit Karl- Ludvig főherceg fiai tettek, annak sok tanúi voltak a különböző osztályokhoz tartozó emberek között. El tud valaki ilyen mondani Rudolfról? A trónörökös azon kísérletei, hogy feleségével való ellentétei kompromisszumra jussanak, teljesen megbuktak. Mindig úgy tűnt, hogy a vád a boldogtalan Stephanie-re esik. Az évek múltak és nem mutatkozott lehetőség arra, hogy elpusztítsák őt. De Rudolf sosem szerette a tétlenséget és a szenvedély felébredése volt az, ami ellenségei kezébe tette a sorsát. Rudolf végül szerelmes lett és ezt nagyon mélyen érezte. Édesanyám azt mondta, hogy ellenségeinek aljasságát és az összeesküvők gátlástalanságát nem mutatja más jobban, mint hogy felhasználták egy fiatal lány ártatlanságát, aki semmit sem tudott arról a módszerről, amivel végezni akartak. Elég volt nekik, hogy találtak egy megfelelő gyanútlan eszközt. Mit jelentett ez nekik, hogy ebbe a lány is belepusztul? Vetsera Mária bárónő kivételes szépségét mindenki ismerte. Édesanyja Baltazzi lány volt, egy közel-keletről származó gazdag pénzember lánya. Férjhez ment egy osztrák báróhoz, aki hamarosan özvegyen hagyta négy gyermekkel. Az való igaz, hogy Bécsben a híre nem volt nagyon jó, de a nagy vagyon miatt, amije volt, végül is az udvari társaságban elfogadták. Kacérkodó természete az összeesküvők számára hasznos körülmény volt, aminek következtében ő készségesen elfogadott a lánya számára egy nemesi szerelmi kalandot. Sosem hallottam édesanyámtól azt, hogyan ismerkedett meg a trónörökössel Vetsera Mária és biztos, hogy ő maga sem tudta. Mostanában azonban úgy tűnik, hogy megvan a hiányzó láncszem. Larisch grófnő tavaly 16 16 Maximilian bajor herceg legidősebb fiának, Ludwignak, morganikus házasságából született leánya.