Egy császárné titka

1/51 nevelőnőmet, hogy megfertőzi a gondolkodásom, és szembeállít engem a vallásommal. Most már nem kétséges előttem, hogy régóta érlelt magában olyan gondolatokat, hogy majd egy zárdába helyez el engem, s egész idő alatt ebbe az irányba próbálta terelni gondolkodásom. Mivel Frau von Friese protestáns volt – luteránus- és ellenőrizze nevelésem, Lambertus atya ős ellenségének tekintette. Természetesen ez nem így volt. Nevelőm túl buzgó keresztyén volt, hogy olyan tiszteletlenül beszéljek, mint ahogy megtettem. Valójában édesanyám sokkal liberálisabb gondolkodású volt, mint ő, egy olyan hitet vallott, amit jobb szóval panteizmusnak nevezhetünk. Kétségkívül édesanyám volt az, akitől gondolkodásom örököltem. De ezt a pap nem akarta felismerni Fő célja az volt, hogy egy veszekedést provokáljon olyan mértékben, hogy utána Feau von Friese magától vonuljon vissza, vagy azonnal bocsássák el. Ő a maga részéről mindent megpróbált, hogy megnyugtassa a papot, de hiába. Nyílt ellenségként váltak el. Az azonnali eredmény az volt, hogy Frau von Frriese olyan mérges lett, hogy amint belépett a szobámba csúnyán elvert – kapcsolatunk alatt egyetlen egyszer. Aztán azonnal írt édesanyámnak, aki 10 nappal hamarabb érkezett vissza Korfuból Bécsbe, mindent elmondott neki. A levélben, amit Pirker egyenesen Lainzba vitt kérte édesanyámat, hogy válasszon közte és a pap között, mert egyiknek menni vagy maradni kell. És Arra kérte édesanyámat, hogy amint tud, jöjjön. Édesanyám nem tudott azonnal jönni, ezért a következő levelet írta: Kedves Friesem! 1893. május 10. Ebben a pillanatban nem tudok jönni. Túl későn van, mert 3 órára a Trónörökösné és Erzsie jön ebédre. De ne aggódjon, drága Friesem, Nagyon jól tudja, hogy kettőjük közül melyiknek kell menni. Ami Carolinett illeti, mondja meg neki, hogy nagyon elégedetlen vagyok vele. Nincs olyan nagy büntetés, amit meg ne érdemelne. Személyesen rendelem el neki, hogy önkéntesen zárja be magát egy hétre. Kérem, készítsen elő egy szobát erre a célja. Nem akarom látni holnap, ha jövök. Meg kell értenie, hogy milyen mélyen bántotta meg érzéseimet. Ez megbocsáthatatlan egy ilyen korú lánynál, mint ő. Sok szeretettel üdvözlöm, drága Friesem Üdvözlettel: ERZSÉBET Egész testemben remegtem, amikor ezt a levelet felolvasták nekem. Egész éjjel sírtam. De mennyivel nagyobb volt a fájdalmam másnap, amikor meghallottam édesanyám hintójának zaját a fedett bejárat előtt. Vajon bejön-e abba a kis szobába, ahol raboskodtam? Mintegy másfél órát várakoztam, amikor újra meghallottam édesanyám kocsijának kigördülését a

1/52 feljáróról. Akkor megértettem, hogy ragaszkodik szigorú büntetésemhez. Tudhattam mindezt azonnal, hiszen semmit sem változtatott meg semmit, ha egyszer elhatározta. Akkor úgy éreztem, meghasad a szívem, amint ott ültem egyedül a börtönömben, nem volt más társam, csak a kétségbeesés. Egy egész hétig édesanyám kérlelhetetlen maradt. A nyolcadik napon újra jött. Félénken beléptem a nappaliba, azonnal átölelt, és azt mondta:” Gyere, kis bűnös. Nem akarok többet hallani erről a dologról.” Lambertus atya uralmának vége lett, elmúlt.

1/53 VII. fejezet Nyaralások Újra megjött a nyár. Újabb változást hozott életemben. Úgy szervezték meg, hogy a házam a cselédség gondjaira maradt. Frau von Friese szerette volna meglátogatni Dániát, ezalatt úgy volt hogy a nyarat Kaiserékkal töltöm. Sajnáltam hogy oda kell mennem, mert nagyon megszerettem az otthonomat, épp úgy, mint a kedves Aiát. És , ami még rosszabb volt a nyári szünet azt is jelentette, hogy újra el kell válni édesanyámtól. A heteket közvetlenül az átköltözésem előtt amennyire lehetett édesanyám társaságában töltöttem. Ha jó idő volt hosszú sétákat tettünk Bécs környékén. A mikor esett, eljött a Strohgasséra és minden szabad idejét együtt töltöttük ott. Nem kétséges számomra hogy azt a „különcséget” ahogy viselkedett, és amiről olyan sokat beszéltek és írtak, akkor ismertem meg igazán. Milyen kevéssé értették meg az emberek ennek eredetét! Emlékszem hogy akkoriban sokat szenvedett a családi gyásztól. Legfiatalabb öccse Max-Emmánuel herceg, aki gyermekkorában a család kedvence volt, és mindenki úgy ismerte, hogy „Materl”, ahogy ő kis korában nevezte magát, hirtelen meghalt Bajorországban. 1898. június 29-én édesanyám Gasteinbe utazott, én pedig St. Gilgenbe, Ischl közelébe, ahol Kaiserék a nyári szünetre kibéreltek egy házat. St. Gilgen abban az időben nyugodt szép kis hely volt. Egyáltalán nem olyan nyári üdülőhely, mint mostanában. Teljesen egyszerű kis hely, és éppen ezért nagyon vonzó. A környék teljesen jellemző volt az egész saltzkammerguti kerületre- gyönyörű kis smaragdzöld tó, nagy különféle régi fenyőerdőkkel közöttük elszórva tölgyfákkal, kis falu néhány szép házacska és az egészet nagy hegyek vették körül. Talán az egyszerűségéért és talán, azért mert a nagy tömeg nem ismerte a társaság itt különlegesen válogatott volt. Valójában nagyon messzire kellett menni, hogy találjon valaki érdekesebb embereket összegyűlve egy olyan kis helyen, mint St.Gilgen. Többek között itt töltötte a nyarat Teodore Dillroth a vendégeivel, Johaness Brahms-al és Karl Goldmark-al; és Ebner von Eschenbach bárónő, a költőnő, aki uszályként magával hozta az irodalmi arisztokrácia válogatott társaságát. A bárónő 63 éves kora ellenére nagyon életerős volt. Nagyon szerette a gyerekeket és ez a nagy egyszerűsége ellenére a társaság központjává tette. Sok boldog órát töltöttünk elbűvölő beszédének hallgatásával. A St. Gilgenben töltött hetek valóban nagyon kellemesek lehettek volna számomra, ha nem vágyódtam volna annyira visszatérni otthoni életem békéjébe. Talán ez a vágyódás a Kaiser úr és Kaiserné közötti kellemetlen kapcsolat miatt is

1/54 erősödött. Valójában sohase jöttek ki jól egymással, de csak itt volt az, hogy ezt jobban megfigyeltem. Kaiser úr nagyon jó szívű volt, de hirtelen haragú és kitörései az egész háztartást megrémítették. Egy nap július közepe táján olyan hírek jöttek, hogy a Császár keresztül utazik St. Gilgenen, és néhány percre megáll a vasútállomáson. Az egész városka en fete (ünnepelt). Mindenki izgult. Az érzéseimben a kíváncsiság és a szégyen kavargott. Én szerettem volna látni édesapámat, akit soha nem láttam életemben, de úgy éreztem, hogy alig lenne helyes, ha a minden fajta tömegben pillantanám őt először meg. Ahogy érkezésének ideje közelgett, úgy éreztem, hogy egyre inkább szeretnék otthon maradni, de nem mertem megmondani. Délelőtt fél tizenkettőkor távirat érkezett. Éppen a környéken jártam és véletlenül találkoztam a küldönccel, és minthogyha öntudatlanul is a küldeményt vártam volna, aggodalommal követtem a küldöncöt a házba. Kaiser úr mögött álltam, amikor elolvasta az üzenetet. Láttam a következő szavakat:” menjenek el kirándulni ma.” Hirtelen Kaiser úr megfordult és meglátván engem mérgesen kitört: „micsoda szemtelenség!” De én nem törődtem vele, boldog voltam, nem kell találkoznom édesapámmal. Én csak Kaizer úrral mentem el aznap kirándulni, mert a család többi része tanúja akart lenni a Császár érkezésének. Azt hiszem nevelőapám titokban örült az események ilyen alakulásának, mivel belátta, hogy nem lett volna helyes, hogy így találkozzam a Császárral. A felesége, akire ilyen dologban a legkisebb hatással sem tudott lenni, nem látott semmit az ilyenféle találkozásban. Szerencsére szeretett édesanyám szokott gondosságával mindent előre látott, és aszerint küldte el a rendelkezései. Frau von Friese néhány héttel ez után az esemény után érkezett Dániából, és jött el néhány napra St. Gilgenbe. Nehezen találok szavakat arra, hogy mennyire örültem, hogy újra találkoztunk. Annyi idegen között elveszettnek éreztem magam nélküle. Megérkezése után néhány napra Frau von Friese a következő levelet kapta édesanyámtól Ischlből: Kedves Friesem! Említettem, hogy szeretnék pár zavartalan órát eltölteni gyermekemmel. Mivel nem tölthetek vele annyi időt, amennyit szeretnék, szeretném minden pillanatát az együtt töltött időnek, csak neki szentelni. Mi más lehetne, mint anyának, amit betölthetnék. Tudja, mondtam önnek, hogy nem mindennapi anya szeretnék lenni, aki azt hiszi, hogy azzal tölti be anyai feladatát, hogy napközben néhányszor homlokon csókolja gyermekét. Legjobb barátja szeretnék a

1/55 gyermekemnek lenni, és mivel gyakran hónapokig nem lehetek vele, ezért az egyetlen vigaszom, hogy talán még élek egy kevés ideig és mellette lehetek. Az isten szabad világában mellette fogok járni és irányítani fogom gyermeki lelkét. E hónap 19.-én Langbath tavakhoz megyek, csupán egy udvarhölgy kíséretében. Kérem, hogy jöjjön el 19.-én és hozza el kislányomat. Vajon most mit beszélnek rólam? De ne törődjünk ezzel! Üdvözlettel Erzsébet. 19.-én reggel ennek az utasításnak megfelelően Frau von Friese elutazott velem és a szolgálómmal a Langbath tavakhoz. Aznap délután odaértünk. Édesanyám várt bennünket. Langbath tavaknak nevezik a császári vadászlakot, az ugyanilyen nevű tavak partján. Egy hetet töltöttünk itt. Milyen boldog voltam, hogy édesanyámmal egy fedél alatt lehettem. A hálószobám az övé mellet volt. Egész hét alatt csak percekre váltunk el egymástól. Általában nyolc órakor feküdtem le. Akkor leült mellém, így amikor elaludtam, az ő szeretett arca volt mellettem. Egyszer éjfél körül felébredtem és nagy megdöbbenve láttam, hogy még mindig ott van. Nem tudott elaludni – ami gyakran volt akkoriban – és talán órákat ült az ágyam mellett. Rám mosolygott, megcsókolt és kért, hogy újra aludjak el; és én mint a kis gyermek, aki védelmezőjének a jelenlétében a bizalom csodálatos érzését érezte, engedelmeskedtem neki. Édesanyámnak igazolódtak előrelátásai. Ettől az időtől kezdve egyre gyakrabban kellett elválnunk, de a kötelék egyre erősebb lett közöttünk; csak a halál egyedül tudta most elválasztani kegyetlenül. Arany napok voltak azok. Ha együtt voltunk, a nap ragyogóbbnak látszott, mint szokott, a szél lágyabbnak, és a levegő édesebbnek érződött. Órákat vándoroltunk együtt az erdőkben. Élveztük a csendes együttlétet, majd az erdő váratlan szépsége – például egy öreg, hajlott tölgyfa törzse, ahogy hirtelen előtűnt, vagy egy moszaton a napfényben ragyogó harmatcsepp szépsége, vagy a hirtelen kanyarodó út után hirtelen feltűnő kilátás – édesanyámból örömkiáltást váltott ki. Volt, amikor nem hagytuk el a vadászház környékét, a hosszú, fárasztó gyalogtúra helyett a rövid sétát választottuk. Ilyenkor édesanyám belém karolt, s ahogy sétáltunk, mindenféle dologról beszélgettünk. Kereste azokat a témákat, amelyek engem a legjobban érdekeltek, társadalmi és filozófiai kérdésekről Bizonyára néha szórakoztatták az egyéni elképzeléseim, de sohasem nevette ki azokat. Mindég komolyan meghallgatott, egyetértett, vagy cáfolta azokat, nagyon sok mindenről felvilágosított, amelyek fontosak voltak jellemem fejlődéséhez. Bár elhagyatott ösvényeket választottunk, gyakran találkoztunk parasztokkal, akik nagyon illemtudón meghajoltak. Néha megálltuk beszélgetni

1/56 azokkal, akiket ismertünk. Nagy ritkán találkoztunk turistákkal is, akik, bár nem ismerték fel édesanyámat, soha sem mentek el úgy mellettünk, hogy ne fordultak volna vissza megnézni öt. Akkor én nagyon büszke voltam, hogy ilyen gyönyörű édesanyám van. Ő különösen a megjelenésemre ügyelt, mindég fehérben járatott, és nagy figyelmet fordított a hajamra. Koromhoz képest magas leány voltam, és a ruhám nagy kontrasztban állt édesanyám fekete öltözetével. Ezért hát természetese n megálltak a turisták, amikor elhaladtunk mellettük. Reggel korán keltünk. Mivel a reggelek általában hűvösek voltak ahhoz, hogy a szabadban reggelizzünk, édesanyám szobájában szolgálták fel azt. Mivel édesanyám tényleg olyan és keveset evett, mint egy kismadár, míg nekem mindég nagyon jó étvágyam volt. Ez nagyon szórakoztatta. Nevetve mondta: „Ó, Weiberl, Weiberl, valóságos óriás lesz belőled. Nem kell majd Münchenben a Bajorország szobor, téged tesznek majd oda helyette!” A végén komolyan megkérte Frau von Friest, hogy vigyázzon rám, és ne engedje, hogy túl elhízzak. Gyors növekedéssel kapcsolatos aggodalma egy véletlen megjegyzéshez vezetett, ami valójában új fejezetet nyitott életemben. Amikor egyszer sétálni mentünk, édesanyám azt mondta, hogy12 éves korom ellenére úgy nézek ki mintha 15 lennék. „Ezt a Wittelsbachoktól örökölted.”, majd folytatta, „Lajos is óriás volt.” „Melyik Lajosra gondoltál?” „Melyik Lajosra? Hát, természetesen II. Lajosra”. A szavakat gyorsan, türelmetlenül ejtette ki, ami rá annyira jellemző volt, és elkezdett sietni. Megérezhette kimondatlan rémületemet, mert tovább folytatta beszédét, sokkal nyugodtabb hangon. „Szegény kis Weiberlem, természetesen nem emlékszel rá. Csak 3 éves voltál.” Megállt, és belém karolt. Aztán tettünk pár lépést, majd hirtelen újra megállt, magához húzott és izgatottan megcsókolt. Ezután csendben mentünk hazáig. Édesanyám gondolataiba burkolózott, én pedig megpróbáltam felidézni a régi, elhomályosult emlékeket. Gondolataimban előbukkant egy hely, valahol vidéken, és egy úriember édesanyám társaságában, valaki nagyon nagy. Inkább álomképnek tűnt nekem. Emlékezni kezdtem arra, hogy a térdére ültetett, és játszott velem, És egy rózsákkal teli kertre is emlékeztem. A legtisztábban egy búzakék vállszalagra emlékeztem a fehér hímzett ruhámon. Csak évekkel később tudtam meg, hogy ezek a bajor színek voltak, a sziget valószínűleg a Rózsák szigete volt, és ruhám tiszteletadás volt a magas férfinak – II. Lajos bajor királynak. Sajnos a Langbath tavi kirándulás nagyon hamar letelt. Édesanyámtól újra

1/57 el kellett válnom, bár csak egy rövid időre. Frau von Friessel egyenesen Velencébe utaztam, míg édesanyám visszament Ischlbe, majd egy hét múlva követett bennünket. Bár ugyanabban a szállodában laktunk, a Hotel de l’Europe- ban, gondosabban kellett ügyelnünk a találkozásainkra. Édesanyám Hohenembs grófnő néven utazott, udvarhölgye, Festetics grófnő, báró Nopcsa és magántitkára von Feifalik kíséretében. Ezen felül egy nagyvárosban voltunk, nem egy Isten háta mögötti vidéki helyen. Ettől eltekintve a velencei életnek megvolt a sajátos bája. A Lídónál fürödtünk a tengerben. Esténként a Grand Canalon siklottunk a gondolákban. Élveztük a levegő lágyságát és álmodoztunk a régi Köztársaság letűnt dicsőségéről. A csendet csak az én elsuttogott kérdéseim, és édesanyám hasonlóan mondott válaszai törték meg. Ezek közül a velencei esték közül különösen egyre emlékszem. Édesanyám nagyon nyugodt és melankolikus volt. A csend szinte ránk nehezedett. A gondolánkban ültünk, s én, ahelyett hogy a párnáimon maradtam volna, egyre közelebb csúsztam édesanyámhoz. Végül, nekibátorodva, hogy kimondjam a szívem mélyén érzett szeretetet, lágyan azt súgtam franciául: „Maman, chérie, qu’astu?” (Mama, drága, mi van?) Megsimogatva így válaszolt: „Semmi komoly, csak a fiatalkorom emlékei, azok szomorítanak el meglehetősen”. Rögtön tudtam, hogy volt a Palazzo Realealeban, ahova olyan régóta már el szeretett volna menni, ugyanakkor rettegett az ottani megpróbáltatástól. „Valami egyre jobban odahúzott, nem tudtam ellenállni,” mondta. „Az első benyomás nem volt túl fájó – de amikor bementem szegény Ferdinánd szobájába ...”. Hirtelen elhallgatott, befejezetlenül hagyva a mondatot. Először 1857-ben látogatott Velencébe. Ekkor a város még az Osztrák– magyar Monarchiához tartozott. A Palazzo Realéban lakott. Hamarosan a házasságkötésük után történt. A fiatal uralkodót elkísérte útjára Ferdinand-Max főherceg is, tragikus sorsú későbbi Maximilian mexikói császár. A Queretaro emléke azonnal elborította őt, amint belépett sógora szobájába. A nyaralásunk gyorsan elrepült. Végül újra el kellett válnunk. Édesanyám szeptember végén elutazott Budapest közelébe, Gödöllőre a magyar királyi kastélyba. Én hazatértem Bécsbe, Frau von Friese gondjaira bízva. 7 7 Vannak, akik azt írják Gödöllőről, hogy édesanyám kastélya volt. Ez nem felel meg a valóságnak. A kastély a magyar királyhoz tartozott.

1/58 VIII. fejezet Iskolába járok Amikor Frau von Friese visszatért Dániából, nagyon boldogtalannak talált, amiért olyan sok idegen között voltam St.Gegen-ben. Ezért kezdett el kidolgozni egy tervet, amelynek végrehajtására most érkezett el az idő. Élettapasztalata megtanította neki, hogy a könyvekből szerzett tudás, bármennyire is széleskörű legyen az, nem helyettesítheti a társadalmi érintkezésből szerzett tapasztalatokat. Azt is érezte, hogy azoknak az alkalmi érintkezéseknek, amelyek az elmúlt nyáron különböző idegenekkel történtek, nem sok hatással vannak a jellem alakítására. Csakis a másokkal való rendszeres és szokásos kapcsolat, különösen a velem egykorú lányokkal való kapcsolat az, amelyben megtanulhatom az önuralmat és a világban való helyes viselkedést. A szokásos viselkedését alkalmazva sürgette édesanyámat, hogy küldjön engem iskolába, ahelyett, hogy Laurával együtt folytatnám a tanulmányaimat Hold tanár úrnál. Édesanyám nem örült annak, hogy Kaiserék megengedték, hogy olyan sok emberrel találkozzam St.Gegen-ben, de amikor erről beszélt, Frau von Friese megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy látszólag káros volt nekem, úgy tűnik, hogy az életemben ekkor szereztem a legjobb tapasztalatokat. Édesanyám nem tudott vitába szállni azzal, hogy bajom esett-e ott, vagy nem és elkezdett gyengülni. Gyűlölte és tiltakozott még annak az elképzelése ellen is, hogy iskolába küldjön, félt attól, hogy mi történhet velem ott és úgy tiltakozott, hogy sosem érezné biztonságban magát, ha Frau von Friesen kívül mások is gondomat viselnék. De a nevelőnő tovább folytatta a küzdelmet és a következetes, állhatatos magatartása végül is győzött egy napon. Ő volt talán az egyetlen valaki édesanyám barátai közül, aki rá tudta venni őt, hogy változtassa meg elhatározását. Az iskola, ahová el akar engem küldeni, magyarázta Frau von Friese, magániskola, a legjobbak között van Bécsben, ahová csak a legmagasabb rangú családok, tisztviselők és tisztek leányai járnak. „Vagy inkább javasoljam a Szent Szív zárdát?” tette hozzá mosolyogva. „Zárdát? Soha!” kiáltotta édesanyám. De most már beleegyezett hogy a javasolt iskolába menjek, ha úgy szervezik meg, hogy az egyik tanár speciális ellenőrzése alatt fogok állni. E szerint készítették elő a felvételemet Fräulein Alma von Gunesch intézetébe. Az angoltanár, Miss Bartholme volt az, aki különös

1/59 figyelemmel kísért engem, ezért, bár ez nem volt teljesen világos, ő lett annak az osztálynak az osztályfőnöke, ahova engem helyeztek. Ekkor nagyon boldog voltam. Éveken keresztül az volt a legfőbb vágyam, hogy iskolába járhassak, és most az volt a legnagyobb örömöm, hogy könyveimmel a hónom alatt elindultam. Hetente háromszor mentem, és minden nap 5 órám volt. 1893. október 1-én, az első tanítási napon az első sorba ültettek, ahol 3 gyermeknek volt hely. Az első órán, 9-10-ig a mellettem levő helyek üresen maradtak, míg a többi sor majdnem tele volt. 10 órakor egy fiatal leány jött br és félénken helyet keresett. Intettem neki, hogy jöjjön, és üljön mellém, amikor Miss Bartholme egy másik helyre küldte, s nekem azt mondta, hogy ne intézkedjem magamtól, mert most iskolában vagyok, és nem az én dolgom, hogy megmondjam, ki hova üljön. Abban a pillanatban nem volt mit mondanom; de ha valamit nagyon szerettem volna, akkor kitartó voltam, és 3 napig az a leány mellettem ült. Valójában semmi ok nem volt arra, hogy vágyam ne teljesülhessen, mert Elsa von Thyr az egyik legelső osztrák családhoz tartozott. Édesapja, aki tábornagy volt, csak egy évvel azelőtt halt meg. Aki, mint én, azelőtt sohasem járt iskolába, ahogy nekem mondta. Először nem nagyon vonzódtam hozzá, csak makacsságom miatt ragaszkodtam ahhoz, hogy mellém üljön. De aztán igaz barátok lettünk. Éveken keresztül ő volt az egyetlen leány, akinek otthonába ellátogathattam. Az első látogatásom édesanyja otthonában körülbelül így zajlott le. Egy reggel, miután már pár hónapja ismertük egymást, Elsa nagyon komolyan azt mondta nekem, hogy írt nekem egy levelet. Nem kaptam meg, mert nevelő szüleim otthonába címezték. Ezért meglepődve kérdeztem: „Levelet, nekem? Hova címeztétek? Meg tudnád mondani, mi van benne?” „Ó, a levelet csak a formaság kedvéért írtam, hogy a szüleid lássák. A mamám mondta.” „Miről szólt? Kérlek, mondd el.” Elsa sokszor félénk volt, és habozott mielőtt válaszolt. Végül azt mondta: „Meghívót küldtem neked, hogy látogass meg jövő vasárnap délután. Elmondtam a mamámnak, hogy a szüleid nagy hűhót csapnak körülötted. Ezért a mamám azt tanácsolta, hogy inkább írjak egy levelet.” Először nagyon örültem. Aztán egy kicsit elszomorodtam Vajon elengednek-e? Elsa azonnal észrevette a változást rajtam, s megkérdezte, hogy mi a baj. Nem akarom elfogadni a meghívást? Ekkor hirtelen megjelent Miss Bartholme. Meghallotta a hangunkat, és

1/60 megkérdezte, hogy miről beszélgetünk. „Azt hiszem, nagyon kedves volt Ő Felségétől, hogy meghívta Lilyt” mondta, és azon a néven nevezett, ahogy a Kaiser házban s az iskolában szólítottak. „De ő ritkán megy el otthonról, ezért engedélyt kell kérnie a szüleitől.” Elsa arca zavart mutatott, és kicsit gúnyosan azt kérdezte, hogy a szüleim talán azt hiszik, hogy cukorból vagyok. „Nem, válaszoltam félénken, de édesanyám nem ismer titeket.” Erre a megjegyzésre Elsa felmérgesedett, hogy azt gondolta, hogy talán „ihre Excellenz von Thyr” (őméltósága Thyrné) talán megfelel a mamámnak. Nagyon dühös volt, és most velem is olyan lekezelően beszélt, mint mindig a többiekkel az osztályban. Én is nagyon dühös voltam, de nagy erőfeszítéssel uralkodtam magamon, lenézően mosolyogtam, és nem szóltam semmit. Magamban azt mondtam „Hacsak tudnád!” De gyorsan megbántam a viselkedésem. Végeredményében nem volt neki teljesen igaza? Frau von Thyr biztosan van olyan jó, mint Kaiserné, Elsa nem látnok, hogy tudná, hogy valójában ki az én édesanyám. Elhatároztam, hogy mindent elkövetek, hogy elfogadhassam a meghívást, és rögtön abbahagyom a veszekedést Elsa-val. Nagy rábeszélés után kaptam meg az engedélyt, hogy elmehessek van Thyrékhez. Édesanyám nem volt ekkor Bécsben, a Földközi tengeren hajózott. Így Frau von Friesnek magának kellett a felelősséget vállalnia. Újra és újra hízelegtem neki, míg végül elhatározta, hogy megbeszéli a dolgot Kaiserékkal. A nevelőapám érdeklődött a családról. Amikor mindent jónak talált, azt mondta, hogy elmehetek, de Kaisernénak, akiről úgy tudják, hogy a mamám, velem kell jönnie az első látogatásra. Új barátaim Bécsnek abban a kerületében laktak, amit úgy hívtak, hogy „Házacska”. Egy hatalmas park közepén volt egy gyönyörű palotájuk. Elsa mamája nagyon visszavonult életet élt, csak a legbizalmasabb barátai látogatták meg, mindannyian kiemelkedő személyiségek voltak. Valóban úgy tűnt, hogy Bécsben keresve sem lehetett volna jobb barátnőt találni nekem. Amikor édesanyám április végén hazatért a Riviéráról, úgy találta, hogy sokat változtam a javamra. Nagyon őrült annak, hogy hozzájárult ahhoz, hogy iskolába járjak. Nem voltam többé gyerekes, kiforratlan. Viselkedésemben egyre nőiesebb lettem. „Magának mindég igaza van, én mindég tévedek, drága Friesem,” mondta Hűséges Anyámnak. „Mostantól fogva soha sem fogok nemet mondani, ha Linchi javára dönt. Most már világosan látom, hogy semmit sem ismerek a világ szokásaiból. De itt van ön – a nevelésünk nem készít fel a való életre! Úgy neveli fel a kislányomat, ahogy mindég szerettem volna, hogy nevelkedjék. Most már

1/61 látom, hogy nekem, személyesen sohasem sem lett volna elég erőm, hogy elérjem a megfelelő eredményt. Minden jó szándékú elgondolásom ellenére sohasem lett volna belőle más, mint egy mindennapi egyszerű hercegnő. Ön valóban az örzőangyalom, akit a legnagyobb szükség idején küldtek el hozzám. Frau von Friese nagyon örült ezeknek a beleegyező szavaknak. De ahogy már előzőleg is említettem, nem volt viselkedésében semmiféle szolgai megalázkodás – ezért szerette meg édesanyám annyira – amikor így válaszolt: Mivel Őfelsége volt olyan kedves, és megdicsért azért, amit tettem, szabad legyen őszintén megemlítenem, hogy Ön néha egy kissé nehézzé tette a feladatom. De így érhettem el mindazt, ami értékesebb, Őfelsége engedelmével most. Semmi sem bizonyítaná bizalmát jobban mint az, mint hogy hozzájárulna ahhoz, hogy 8 végrehajtsam Lily jövőjével kapcsolatos terveim.” „Megadom, drága Friesem. Itt az ideje, hogy megmutassuk a világnak, hogy osztályunk tudja, hogy az a kötelessége, hogy gyermekeinket embertársaink segítésére kell nevelnünk. Gyermekeink ne a rangjuk miatt legyenek gőgösek, hanem fel kell ismerniük, ha a sors vezető szerepre rendeli őket, jellemükkel és magatartásukkal kell példát mutatniuk.” Magához húzott, és a fülembe súgta: „Most már tényleg van értelme az életemnek!” Vannak alkalmak, amelyek magukban nem tűnnek fegyelemre méltónak, de nagy hatással lehetnek egy gyermekre. Édesanyámnak ezek a szavai jelentették a jellemem fejlődését irányító hatásoknak utolsó láncszemet. A mindennapi életem, az hogy nem kellett félnem a büntetéstől, Frau von Fries, helyes nevelése, édesanyámmal való bensőséges kapcsolatom, és végül, de nem utolsó sorban, más hasonló korú gyermekekkel való érintkezésem volt a többi láncszem. Ettől kezdve figyeltem még jobban, és azt hiszem minden gőg nélkül, magam és minden cselekedetem, „méltó ez egy főhercegnőhöz?” Május végén édesanyámmal három napra Münchenbe mentem. A „Vier Jahrzeiten” (NégyÉvszak) Szállodában laktunk. Az első két nap édesanyám szokatlanul jó hangulatban volt, ami általában nem volt jellemző rá. A harmadik nap elmentünk II. Lajos sírjához. Teljesen megváltozott.: a fájdalomtól meghajlott, halott sápadt volt, erőtlen és bágyadt. Mindketten letérdeltünk a sír lábához, két kezem édesanyám rátette arra, és a kezeit az enyémen tartotta. Így maradtunk egy rövid ideig. Végül megszólalt, olyan gyászosan csendes volt hogy megdöbbentem és nyomasztóan hatott rám. „Gyermekem, emlékezz erre, és ha bármikor Münchenben jársz, el kell 8 Édesanyám sohasem hívott Lilynek, leginkább Linchinek vagy Linkának szólított. Ez utóbbi a Caroline becézése magyarul.

1/62 ide jönnöd. Ez szent kötelességed, amit édesanyád hagy rád.” Aztán karon fogott, és csendben kimentünk.

1/63 IX. fejezet Egy baleset; kirándulás a Rivierára Az első nyári szünetemben nem akartam sehova sem elutazni. A legfőbb oka ennek az volt, hogy tudtam, akkor nem lehetek együtt édesanyámmal. Édesanyám az idén Tirolba Madonna di Campiglio-ba ment. Nem tudtam, hogy mehetek-e utána, de az utolsó pillanatban úgy határoztak, hogy nagy kíséret megy vele és a Császár is hamarosan csatlakozik hozzá. Ezért már nem volt kérdéses, hogy vele mehetek-e. Nagyon kiábrándult voltam, és egy kérdés izgatott nagyon, „Mi lesz velem?” Volt egy titkos reményem, hogy talán nem kell Kaiserékkel a nyarat töltenem. Elfelejtkeztem arról, hogy a látszatot fenn kell tartani. Amikor Frau von Friese azt mondta nekem, hogy megbeszélte Kaiserékkal, hogy újra elvisznek magukkal, majd belehaltam a fájdalomba. „Tudom drágám, hogy ez nagyon nehéz neked” mondta nekem, „de ez azért van, mert én szeretném, hogy velük menjél. Ha valóban élvezted a tavaly nyári szokatlan életet, és te szerettél volna menni, akkor kötelességem lett volna, hogy megtiltsam. Meg kell tanulnod azt, hogy meg kell hajolni a változtathatatlan előtt.” Ez volt a módszere a jellemem nevelésére. Így hát újra Kaiserékkal kellett elmennem. Jó szerencsémre azonban úgy történt – talán nem keményszívűség ez tőlem, hogy ezt mondom – július vége felé Kaisernének úgy megbetegedett a szeme, hogy egy salzburgi szanatóriumba kellett mennie. Először azt gondoltuk, hogy ez csak rövid időt vesz csak igénybe, ezért Laurával együtt Laura nevelőnőjének gondjaira bíztak. Ahogy a hetek múltak, és kicsi, vagy semmilyen javulás sem történt Kaiserné állapotában, Frau von Friese, aki csak akkor érkezett vissza szülőföldjéről, úgy gondolta, hogy butaság lenne tovább ott hagyni engem különleges irányító nélkül, aki felelős értem. Ezért hát eljött és elvitt engem. A nyár többi részét együtt töltöttük Gmundenben, ami Ischl közelében van. Így hát olyan gyakran találkozhattam édesanyámmal, amilyen gyakran csak el tudott szakadni udvartartásától. Szeptember elején édesanyám javasolta, hogy elvisz Korfut meglátogatni. A sors újra beleavatkozott és távol tartott bennünket. Az utolsó pillanatban Valerie nővérem és a férje Francis-Salvator, bejelentette édesanyámnak, hogy a szeptembert vele együtt szeretnék tölteni. Nagy kiábrándulás volt ez mindkettőnknek. Októberben visszatértem az iskolába. Nagyon örültem, hogy újra

1/64 találkozhattam Elsaval, akivel egész nyáron leveleztem. Úgy tűnt, hogy minden úgy folytatódik, mint amilyen a szünet előtt volt. Közben édesanyám, aki Korfuból Gödöllőre ment, november 3-án visszatért Bécsbe és együtt tölthettük 4.-ét, (ami a védőszentemnek, Szt. Károlynak a névnapja) mint ahogy ez eddig szokásos volt. Ekkor kaptam az első értékes ajándékomat, kivéve azt a foglalatlan hatkarátos gyémántot, amit ugyanezen a napon adott nekem, amit az osztrák császári család minden főhercegnője megkapott. Az új ajándékom egy nagyon szép igazgyöngy nyaklánc volt, amelynek minden gyöngye borsó nagyságú volt. Néhány nappal később a tanulószobámban voltam Frau von Friessel, amikor Pirker jelentette, hogy egy látogató érkezett hozzá. Ez a látogatás teljesen váratlan volt és magamra hagyott a szobámban, ami nagyon ritkán történt meg, de Fräulein Hain aznap szabadnapos volt. Mint a legtöbb lány, nagyon szerettem a dolgokat saját ízlésem szerint rendezni. Volt egy kép a falon, ami nem ott volt, ahogyan én elképzeltem, és elhatároztam, hogy ezt a szabad percet arra használom, hogy megváltoztatom a helyét. Hívtam Leopoldot, hogy hozzon nekem egy létrát; de talán el volt foglalva, vagy túl lusta volt ahhoz, hogy engedelmeskedjen, ezért az egyik szobalánnyal küldte el nekem. Nina, aki látta a lányt a létrával, követte őt a szobámba és kért, hogy várjam meg Frau von Friese engedélyét. Kinevettem, és arra utasítottam, hogy álljon az ajtó mellé, és adjon jelet, ha lépéseket hall közeledni. A létra kettős létra volt és elfelejtettem rátenni az összekapcsolót. Felmásztam rá és előrehajoltam, hogy felemeljem a képet, amikor felhangzott Nina figyelmeztetése „ Die Gnädige kommt.” (Jön a Madame). Gyorsan le akartam jönni, sietségem miatt a létra megcsúszott és erősen a földre zuhantam. Fel akartam kelni, de hiába, valahogy megütöttem a hátam. Ebben a pillanatban lépett a szobába Frau von Friese. Rémülten rám nézett, aztán egyre mérgesebben rám kiáltott: „Kelj fel gondatlan leány! Mit akartál csinálni azzal a létrával?” „Nem tudok felkelni” válaszoltam. A nevelőnőm, aki sápadt arcbőrű volt, a szavaimra falfehér lett. Nina, aki hozzám sietett szemrehányóan kiáltotta: „Mit mondtam? De természetesen senki sem hallgat rám!” Nem kétséges, ez a megjegyzés nem azt jelentette, hogy a felelősséget rám akarja tolni, inkább a saját védelme, hogy védeni akart, a létra használatától Frau Von Friese távollétében. Nagy nehézséggel lefeküdtem, minden mozdulat nagy fájdalmat okozott. Ezután Frau von Friese értesítette Kaiser urat, hogy küldje el Lorenz professzort, a híres sebészt. A professzor megállapította, hogy a gerincem nagyon meghúzódott és azonnal gipszbe kell engem tenni – ez a művelet annyira fájdalmas volt, hogy össze kellett a fogaimat szorítani, hogy ne ordítsak. A professor távozta után kétségbe esve, azt mondta: „Most tájékoztatni fogom őfelségét. Mit fog vajon szólni?” Ezt inkább a Fräuleinnek mondta, mint

1/65 nekem. „Ó, ne mondják meg édesanyámnak, hogy komoly!” kiáltottam a fájdalmaim ellenére. „Nem akarom, hogy tudja, mennyire megsérültem. Majd én megmondom, hogy az én hibám volt.” „Nem, drágám, nem vezethetem félre az édesanyádat” válaszolta Frau von Friese. „Mindent el kell nekem szóról szóra mondani, amit a professor mondott, és ez az én bűnöm. Úgy kellett volna rendelkeznem, hogy senkinek sem vagyok otthon, mivel tudtam, hogy a Fräulein nincs veled.” Aznap este édesanyám megérkezett, sápadtan, de látszólag teljesen nyugodtan. Lehajolt és megcsókolt, és amikor hozzám ért, úgy tűnt, mintha a fájdalmaim csökkennének, mert valóban rendelkezett a királyok varázslatos tulajdonságával. Édesanyám Frau von Friessel olyan nemesen viselkedett, amennyire csak tudott és átkarolva őt azt mondta, hogy őt soha sem lehetne arról meggyőzni, hogy a baleset Frau von Friese hibájából történt. Végeredményben már nem vagyok kis gyerek, de vajon elég idős vagyok-e ahhoz, hogy vigyázni tudjak magamra? Édesanyám olyan meggondoltan beszélt, és annyira kedves és természetes módon, hogy egyikünk sem vette észre, hogy belül milyen aggodalomtól szenved, mivel nem tudta, hogy nem szenvedtem-e egész életemre kiható balesetet. Egész éjjel velem maradt. Annyira szenvedtem, hogy keveset aludtam, de édesanyám egyik kezemet fogta, és végig kezében tartotta. Akkor a nyugalma átáradt belém, amit a jelenléte és érintése mindig okozott és végül is elaludtam. Nem tudom milyen sokáig tartott az álmom. Szoknyája suhogása ébresztett fel. Egyedül voltunk. Mivel azt hitte, hogy alszom, letérdelt az ágyam mellé. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a sírástól vörös volt a szeme. Szegény, szegény édesanyám! Milyen nagy lehetett az aggodalma, hogy ennyire sírt? Amikor látta, hogy felébredtem felállt, fölém hajolt, és arcát az arcomhoz szorította, éreztem, hogy a könnyei a homlokomra csurognak. Két karommal átöleltem a nyakát, s amennyire tudtam magamhoz szorítottam. Az, hogy az ágyamhoz jött, sok bajt okozott. Amikor elhagyta Hofburgot, rögtön vissza akart térni, ezért nem tartotta szükségesnek, hogy bármelyik udvarhölgyét értesítse, hogy hová megy, s megmondja, hogy esetleg egész éjjel távol marad. Amikor felfedezték távollétét, először semmit sem szóltak. Azonban ahogy az idő múlt és még mindig nem tért vissza, azt gondolták, hogy a legjobb az lesz, ha értesítik Nopcsa bárót, a főudvarmestert, de mivel úgy gondolta, hogy csak kis dolog miatt nem tért vissza, ő is csendben maradt. Amint teltek az órák egymás után és édesanyám nem tért vissza, alattvalóinak aggodalma egyre nőtt. Nem merték értesíteni a császárt, mert az eredmény kemény büntetés, talán még elbocsátás is lett volna. Kerestetni sem merték őfelségét, mert akkor még rosszabb következhetett volna. Így ért véget az éjszaka és mindegyikük borzalmas

1/66 lelkiállapotban maradt. Az események igazolták a viselkedésüket. Édesanyám, aki miattam való aggodalmában mindegyikőjükről elfelejtkezett, reggel hat órakor visszatért az Udvarba. Ekkor kitört a vihar. Nopcsa báró, aki aggodalmában annyira izgatott volt, hogy belázasodott, azzal vádolta édesanyámat, hogy túlfeszítette a húrt és ha még egyszer ilyesmi megtörténik, felelősséget nem vállal, nem fog hallgatni. Édesanyám, aki annyira ideges és feldúlt volt amiatt ami történt, keserűen állapította meg, hogy soha sem teheti azt, amit szeretne, elveszítette a türelmét és megpofozta Nopcsát. Természetesen a báró nem maradhatott tovább szolgálatában és kérte, hogy visszavonulhasson. Mondanom sem kell, hogy édesanyám, aki megbánta elhamarkodott tettét, megragadott minden lehetőséget arra, hogy jó szándékát kimutassa a bárónak. Magam is tudom, hogy egy ebéden, amit Gizella nővérem és férje tiszteletére adtak Budapesten, gyümölcsöt küldött Nopcsa bárónak ajándékul Bécsbe. Balesetem után három hétig hátamon kellett feküdnöm. Kezdetben, minden mást félretéve édesanyám minden nap meglátogatott. Azután, amikor már biztosnak látszott gyógyulásom, mivel már előzőleg megtették az előkészületeket egy Földközi tengeri utazáshoz, december 1-én elutazott Bécsből. Elrendelte Frau Friesnek, hogy minden nap levélben, vagy táviratilag értesítse állapotomról. Felépülésem olyan gyors volt, hogy karácsony előtt fel tudtam kelni és járni, végül még vissza is tudtam menni az iskolába. Édesanyám szokásosan ezt a telet is délen töltötte. Nekem általában ez volt a leghosszabb időszak, hogy tőle távol kellett lennem. Ebben az évben azonban a balesetem a segítségemre jött. Körülbelül január elején Lorenz professor úgy határozott, hogy levegőváltozás jót tenne nekem. Frau von Friese ekkor nem válaszolt, ezért meglepetésemre és örömömre, ami valóban nagy volt, egy kicsivel később arról tájékoztatott, hogy édesanyámmal fogok eltölteni valamennyi időt a Rivierán. Annyira örültem, hogy körbetáncoltam a szobát. „Ó, milyen jó vagy!” kiáltottam, „Tényleg láthatom édesanyámat és ilyen váratlanul?”, „Természetesen” válaszolta „ugyanabban a szállodában fogunk lakni, s mivel ismeretségünk olyan régi, hogy senki sem fog gyanakodni, ezért szabadon, akárhányszor találkozhatunk. Örömömet hamar a kétség váltotta fel. A hír annyira jó volt, hogy nem lehetett igaz. Annyi sok dolog történhet, ami megakadályozza az indulásunkat. Az orvos megváltoztathatja a véleményét, édesanyám megváltoztathatja a rendelkezését. Alaptalan félelmeim annyira növekedtek, hogy az iskolai munkámat sem tudtam elvégezni, és éjszakánként ébren feküdtem, míg végül teljesen kimerültem. Így folytatódtak a dolgok, amíg el nem érkezett indulásunk ideje. Azon a napon a türelmetlenség lázától rosszabbul voltam, mint valaha. Csak amikor a vonathoz értünk és beszálltunk a fülkénkbe, és egy ablaknál állva láttam az utolsó előkészületeket az induláshoz, tudtam egy kicsit könnyebben lélegezni.

1/67 Azután a vasutas megfújta a sípját. A vonat megremegett és mi kigördültünk az állomásról útban Nizza felé. Nem fordulhatunk vissza. Hátradőltem az ülésen, rettenetesen boldog voltam. Végre tényleg úton vagyok a Rivierára, a földi paradicsomba, az én drága édesanyámmal, mint védőangyalommal. Érkezésemkor kiábrándulás várt rám. Erős északi szél fújt, téli, por borította táj és sötét égbolt fogadott. Hát ez lenne a Riviera? De hamarosan megvigasztalódtam. Másnap lágy déli szél fújt, az ég és a tenger tökéletesen kék volt és a táj a déli nap arany sugarában fürdött. Hirtelen elborított ennek a gyönyörű tájnak a szépsége, felugrottam, hogy birtokba vegyem. Még mindig bennem él és így lesz amíg a szívem utolsót dobban. Megérkezésem utáni napon édesanyám elvitt engem megnézni a híres Mortola kerteket. Ahogy ott sétáltunk, nem tudtam visszafojtani lelkesedésemet. Az első felkiáltásom az volt: „Édesanyám drága, olyan gyönyörű itt, hogy itt szeretnék meghalni! Én olyan boldog vagyok, mint ahogy nem is álmodtam, mert mindezt a szépet láthatom és veled vagyok. Az egyetlen dolog, ami elszomorít, hogy tudom, hogy nem tarthat sokáig.” Minden nap órákat és mérföldeket vándoroltunk. Édesanyám mindig egyedül hagyta el a szállodát és valamilyen előre megbeszélt helyen találkoztunk. Milyen ragyogóak voltak ezek a napok! Bármilyen sokat gyalogoltunk, semmilyen távolság nem fárasztott ki bennünket. Édesanyám mindig aggódott értem és állandóan kérdezte, „Weiberl, nem fáj a lábad, vagy nem megyek túl gyorsan?” Miközben édesanyám rettenetes fájdalmakat érzett isiásza miatt minden látható jel nélkül. Soha azelőtt nem vettem észre milyen boldogságot ad neki jelenlétem. Gyaloglásaink közben gyakran magához húzott és megcsókolt: vagy megfogta a kezem, és kézen fogva mentünk. Sétáink alatt néha mulatságos tapasztalataink voltak. Emlékszem, egy nap eltévedtünk, vagy legalább is eléggé letértünk az utunkról egy olajfa ligetben. Édesanyám féltett engem, ezért leültünk egy kidőlt fára, az egyetlen olyan ülés lehetőségre, amit a közelben láttunk. Éppen csak pár percet voltunk ott, amikor egy kövér hölgy egy 20 év körüli leány társaságában arra jött. Tört francia nyelven engedélyt kért, hogy leülhessenek a fatörzsre mellettünk. Mivel nem akartunk rögtön továbbmenni, udvariasan azt mondta azonnal, „Igen”. Aztán hozzám fordult, és félig súgva mondott pár szót, amit az idősebb hölgy azonnal felismert, hogy német. „Oh, a hölgyek németek” kezdte azonnal anyanyelvén, és arca ragyogott a hazaszeretettől, ami olyan erős minden német szívében, s amit olyan világosan bizonyítanak, ha honfitársukkal találkoznak.

1/68 Édesanyám megmagyarázta, hogy mi osztrákok vagyunk, s beszédbe eredt olyan lendülettel, amit ilyen alkalmakkor szokott használni. Nagyon szeretett inkognitóban (rang rejtett) lenni, és csak azokkal volt hideg és távolságot tartó lenni, akik ismerték a rangját, és akikkel szemben „díszelegnie” kellett, ahogyan maga nevezte. A német hölgy nagyon beszédes volt. Hamarosan elmondta, hogy honnan jött, és hogy mennyire szereti a Rivierát, de Monte Carlot túl zajosnak találja. És hogy milyen nehéz felismerni a kiválóságokat a nagy tömeg miatt. Felsorolta az uralkodókat, akik az évadra a Riviera-ra érkeztek, vagy érkezhetnek hamarosan: Eugenie Császárnő, Queen Victoria, a Walesi Herceg, Ausztria Császára és Császárnéja… Alig tudtam visszatartani nevetésem, de édesanyámon nem látszott semmi. Boldogtalan élete ellenére megtartotta magában a csintalanság szellemét. Bátorította a német hölgyet, hogy beszéljen a Császárról és Császárnéról. Akkor, amikor a másik megjegyezte, hogy milyen érdekes személy a Császárné édesanyám így tört ki: ”Ó, bolond az a nő. Egy lépést sem tennék azért, hogy lássam, a legyezőjét mindég az arca előtt tartja, mert azt hiszi, hogy mindenki őt nézné. Én inkább a saját legyezőmet nézném.” Ebben a pillanatban a legyezőjével a térdére ütött, és felállt, hogy továbbmenjünk. A barátságos német nő kifejezte, hogy mennyire örült, hogy találkozott velünk, és hogy reméli, hogy újra találkozunk. Megadta a villája címét és mintegy meghívott bennünket további beszélgetésre. Édesanyám gyorsan elindult velem és enyhén megrótt azért, hogy olyan erős kísérleteket kellett tennem, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Azt mondta, hogy kérdezősködő barátnőnk biztosan hamarosan kitalálja, hogy kivel beszélgetett. Édesanyámnak igaza volt. Hamarosan az olajfa ültetvénynél lejátszódott kaland után édesanyám azt mondta nekem, hogy sétát tett Festetics grófnővel és von Berzevitczy tábornokkal és újra találkozott a hölggyel, aki félrelépett és mély meghajlással és mosolygással köszöntötte, amely azt mutatta, hogy felismerte őt. De az incidens nem végződött itt be. Néhány nap múlva, amikor Frau von Friese-el sétáltunk, újra találkoztunk a két hölggyel. Ekkor azonban annak ellenére, hogy félre álltunk, keresztezték az utunkat, és beszélni kezdtek hozzánk nagyon udvarias köszöntés után. Az idős hölgy udvariasan így kezdte: „Császári fenség, kérem, bocsássa meg nekem, hogy vettem a bátorságot, hogy megállítsam önöket. Én csak szeretném megkérni önt, hogy közvetítse mély bocsánatkérésemet ő császári fenségének, ha netalántán nem úgy viselkedtünk, ahogy kellett volna.” Ha a hölgy zavarban volt, akkor én még nagyobb zavarban voltam, de Frau von Friese a megmentésemre sietett és helyettem válaszolt: „Nincs semmi, amiért bocsánatot kellene kérniük, mert semmi kellemetlenség sem történt. Mindenképpen azonban át fogjuk adni üzenetüket.” A német hölgyek nem érezték biztosnak magukat, és a fiatalabb folytatta a

1/69 beszélgetést. Nagyon sajnáltam őket; és bár magam is nagyon zavart voltam az ő zavaruk miatt, hirtelen azt mondtam: „El fogom magyarázni édesanyámnak. –” Hirtelen abbahagytam, mert rájöttem, hogy micsoda óriási hibát követtem el. Rögtön elsiettünk. Frau von Friese egészen sápadt volt és most az egyszer még azt is elfelejtette, hogy megrójon engem. A rivierai kirándulás alatt nem telt el nap, hogy nem találkoztam volna édesanyámmal. Úgy tűnt, hogy boldog volt és én magam is valóban nagyon boldog voltam. Ha napközben nem is találkozhattunk, egy órával visszavonulása után beosonhattam a hálószobájába. Hogy ezt megtegyem, az első emeleti szobámból le kellett mennem a szálloda földszinti nagy csarnokába, aztán nagy óvatossággal, hogy senki se lásson meg, beosontam arra a folyosóra, amely édesanyám lakosztályába vezetett. Miután így lesiettem, keresztül mentem azon a szobán, amit édesanyám szolgálatában álló hölgyeknek tartottak fenn és így jutottam be édesanyám szobájába. Amikor megérkeztem, már ágyban volt. Leültem az ágya szélére, vagy lefeküdtem mellé, gyakran a karjára úgy, hogy a fejem a vállára tettem. Mindketten csendben voltunk és boldogok, hogy egymás társaságában lehettünk. Nem szabad azt gondolni, hogy könnyű volt elkerülni azt, hogy meglássanak. Bár édesanyám szolgálatában kevesen voltak, mégis mindig szolgálatkészen álltak és könnyen elkaphattak volna, ha akarják. A szolgálatára álló hölgyeken és szolgákon kívül ott volt Berzevitczy tábornok; Feifalik, a magántitkára; Pali, aki akkor a görög felolvasója volt; és Festetics grófnő, de az én megérkezésemkor mindannyian eltűntek. Annyira naiv voltam, hogy azt hittem, hogy az eltűnésük véletlen és hogy egyikük sem tudja, hogy mit csinálok. „Szegény Weiberlem”, mondta nekem édesanyám, ottlétünk egyik első estéjén, „kicsi bátor lányom. Szeretném, ha megmondanád az igazat. Amikor önmagadhoz is őszinte vagy, mint most énhozzám, nem érzed, hogy túl sokat kérek?” „Ó drága édesanyám” mondtam, a „legkisebb jelét is láttad annak? Nem vagy megelégedve velem, hogy így beszélsz?” Látta, hogy szomorú vagyok, sietett megnyugtatni. Elmagyarázta, hogy csak attól fél, hogy azt gondolhatom, hogy ez az ő szeszélyének köszönhető, az is, hogy így kell élnem, ahogy élek, mindig ilyen titokzatosságban. Azt is érezhetem, hogy vissza akar élni azokkal a jogokkal és előjogokkal, amivel rendelkezik. Én főhercegnő vagyok, és nem érzem azt rossznak, hogy az utcákon ismeretlenként kell járnom anélkül, hogy a katonák tisztelegnének nekem, és a tömeg üdvözölne? Biztosítottam őt, hogy az ilyen dolgok semmit sem jelentenek nekem, valójában nekem sokkal jobb a helyzetem, mint a többi főhercegnőnek, mivel ő gondoskodik rólam, míg Gizellának és Valerienek soha sem engedték meg, hogy úgy éljen.

1/70 Tudom, hogy teljesen őszinte voltam, amikor így beszéltem. Én nem gondoltam magamról azt, hogy kisebb rangban lettem volna, ezzel szemben életmódomat jobbnak ítéltem, mivel olyan bensőséges viszonyban lehettem vele. Semmi sem okozott volna nekem nagyobb boldogságot, sőt ezt a rejtőzködő komédiát olyan szórakoztatóan játszottuk, hogy még túl romantikusnak tartottam ahhoz, hogy ne tetszett volna nekem. Mivel Wittelsbach vér is volt az ereimben, a romantikus természetet is örököltem. Amit édesanyám mondott egy alkalommal a főhercegnők helyzetéről, máskor is eszembe jutott. Egyszer azt mondta nekem: „Tudod kislányom, az a nagy tisztelet, ami irántuk megnyilatkozik, tönkre teheti a jellemét azoknak, akik túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, hogy az ilyen tisztelet nem személyesen nekik szól, hanem annak a családnak, amelyből származnak. Az természetes, hogy ezt a gyermekek félreérthetik, és azt gondolhatják magukról, hogy felsőbbrendű lények. Ha szólhattam volna valamit ezzel kapcsolatban, megtiltottam volna, hogy a gyerekek aranyozott császári kocsikon utazzanak, és katonai tisztelgést elfogadjanak, mielőtt 16 vagy 18 évesek lennének. De természetesen, ha az ilyen eszméket elmondtam volna, akkor holdkórosnak, beszámíthatatlannak tartottak volna. A magam részéről én soha sem törődtem ilyen különcködésekkel, mindent eltöröltem volna, de az emberek szeretik ezeket. A dobok és trombiták szórakoztatják őket.” Mint minden az életben, a rivierai utazásom is véget ért. Februárban pár heti üdülés után visszatértem Bécsbe Frau von Friese-el. Édesanyám a következő hónap elején Ajaccioba utazott, onnan tovább hajózott Nápolyba, és onnan a Miramar hajón ment tovább, meglátogatta a korfui villát, amelyet pár évvel korábban építtetett.

1/71 X. fejezet Hogy ment tönkre egy nyaralás 1895. május 1-én ért haza édesanyám Bécsbe. Rögtön eljött meglátogatni engem. Mivel a császár Pulába ment néhány napra 7.-én, és Valerie hazautazott, édesanyám minden percet velem tölthetett. Amikor jó idő volt, kirándultunk. Amikor esett az eső, az egész napot otthon töltöttük Lainzban. Naplót vezettem akkor, ebből vettem ki néhány részt. Május 4. Hinterbruhlban édesanyámmal. 8.-a Leopoldsbergen és Kahlenbergen keresztül Klosterneuburgba édesanyámmal. Ott teáztunk. Lementünk függővasúttal Nussdorfba, majd onnan kocsival haza. 9.-e Hernalsban meglátogattunk egy Sperl nevű szegény családot. Édesanyám meg akarta tudni, mire van szükségük (Édesanyám ezután elhelyezte őket egy kis fűszerüzletben, anélkül, hogy megtudták volna, hogy ki ő.) 10.-e Délután édesanyám velem. Kaiser úr születésnapja. Ebéd ott. Egész nap esett. 11.-e Újra eső. 14.-e Hosszú séta édesanyámmal Augartenben. Az idő még rossz. 15.-e Anyu csak egy órát velem. 16.-a Aningeren keresztül Badenbe édesanyámmal és Frau von Friese-el. 19.-e Édesanyám ma nem tudott jönni. Nagy ebéd Lainzban. Édesapám hazatért Pulából. Kalnocky gróf, Lichtenstein herceg és Paar gróf az ebéden. 20.-a Vizsga az iskolában. Édesanya megint nem tudott jönni. Újra ebéd Lainzban. Apa, anya Stephanie és Erzsi. 21.-e Édesanya meglátogatott. Mondta, hogy pár napig nem tud jönni, mert Valerie jön. Egész délután velem volt. 22.-e Franz (Frenc-Ferdinánd főherceg) egyedül jött Bécsbe. Valerie beteg és a két gyermeke bárányhimlős. Anyu el tud jönni. Milyen szerencse! 23.-a Édesanyámmal Förstelhez Cohlmarktba. Elsa születésnapjára nagyon szép táskát vettünk. Először édesanyámmal a városban. Senki sem ismerte föl. 27.-e Franz hazament Welsbe. Egész idő alatt Valeriere várt, de nem tudott jönni. 28.-a Kaisernénak nagyon rossz a szeme. Édesanyámmal meglátogattuk. Laura hülye.

1/72 31.-e Elsa születésnapja. Leányparti. Jeanne Ghika hercegnő, Alica von Matacziz, Laura és én. Junius 1.-e A tanév vége. A legtöbb lány sírt. Beírták a nevüket az albumomba. Köztük volt Sera Vlassak, Mizza von Voinovicz, Marianne von Pittreich, és Wilma Röll. 2.-a Gizella két fiával Münchenből jött. Az egész héten itt marad, ezért nem tudok találkozni édesanyámmal. Szomorú vagyok. Szabad lenne, mert édesapám Grazba ment. Június 10-én édesanyám elutazott Bécsből a szokásos évi zarándokútjára Lajos király sírjához Münchenbe. Útközben megállt Lichteneggben Valeriet meglátogatni. Eredetileg azt tervezte, hogy Welsben látogatja meg, mivel Lichtenegget csak kocsival lehet elérni. Eszerint a megállapodás szerint együtt utazhattunk volna, mint az előző évben is tettük; mivel az indulás idejét Lichteneggből nem határozták el, ezért ez lehetetlenné vált. Amikor vasúti utazásra mentünk, mindig azt csináltuk, hogy édesanyámnak külön kocsit kapcsoltak a vonat végéhez, én pedig egy külön fülkét kaptam a vonat másik részén. Amikor a vonat elindult, akkor hátra mentem a kocsijába, vagyis ha hivatalosan egyedül volt, a valóságban együtt utaztam vele. Ez alkalommal az utasítása szerint én 11.-én indultam el Münchenbe Frau von Friese-el. Az elválásunk valóban véletlen volt, mivel Gizella édesanyámmal megérkezésekor az állomáson találkozott és mi együtt voltunk, mégis a vonatról külön szálltunk le, ez elővigyázatosság volt részünkről. Münchenben a Continental Szállóban töltött hetünk valóban nagyon kellemes volt, bár a király sírjánál 13.-án tett látogatásunk lehangolt bennünket. A soha el nem múló emlékezés jeleként jázminból és rózsákból, a király kedvenc virágaiból kötött koszorút hagyott a síron. Június 18-án édesanyám visszatért Bécsbe, míg 20.-án Gmundenbe mentem nyaralni. Ezalatt Frau von Friese is velem jött és együtt laktunk ugyanabban a villában, ahol előző évben is voltunk. Nagyon bájos kicsi villa volt ez, gesztenyefák és fenyők voltak mindkét oldalán és a háta mögött. Elől gyep volt, amelynek közepén szökőkút állt. A körül két sorban ősi fák, köztük édes illatú jázminok és orgonák. Gmunden maga az egyik legszebb hely Salzkammergutban, és mivel kevesebb mint egy órányira volt a császár nyári rezidenciájától, Ischltől, a divatos emberek nagyon szerették. A legszebbek itt a nyári reggelek voltak. Gyönyörű volt, amikor reggeliztünk a teraszon, az egész terület ragyogott a napfényben és a hegyeket enyhe ködfüggöny takarta el, harmattól friss levegő, a véget nem érő békére és nyugalomra emlékeztető tökéletesen kék ég a fejünk felett, és a távolban a zöld tükörhöz hasonló tó néha- néha egy csónak evezőjének a csobbanása volt az egyetlen hang, ami megtörte a csendet. Milyen csodálatos volt minden! Milyen fásult lehet az, aki ennyi

1/73 szépséget közömbösen néz, mintha ez olyan valami lenne, amit az aranyaival megvehet! Kaiserék is béreltek itt egy villát, ezért vagy nálunk voltam, vagy náluk, különösen látogatásunk elején. Édesanyám 3 hetet Magyarországon, Bártfa-fürdőn töltött, mert az ottani víz jót tett neki. Először magával akar6t vinni engem is, de a végén úgy határozott, hogy nem visz. Félt attól, hogy mivel Magyarországon nagyon népszerű, valahol felismerik, amikor vele vagyok. Amellett nagy kísérettel utazott. Vele volt Festetics grófnő, Kornis grófnő, Mikes Janka grófnő, a felolvasónője Ferenczy Ida, Pali, a görög felolvasója. Félelme ez alkalommal nem volt képzelődés. Mert azt írta nekem, hogy nem tud sehova sem elmenni, mert az erdő legkihaltabb részében is hirtelen feltűnik valaki, és mély meghajlással köszönti őt. Egyik levelében arról is beszélt, hogy a magyarok milyen gondosan bútorozták be és díszítettek a lakosztályát., hogy azzal is örömet szerezzenek neki, különösen azzal a megfigyeléssel, hogy dolgozószobájában elhelyezték szeretett költőjének, Heinének és két kedvenc magyarjának Deáknak és Jókainak a mellszobrát. Július 24-én érkezett édesanyám Ischlbe. Ezután sokszor találkoztunk Rimbachban, ami egy kis hely a Gmunden tó végén, s amit Traun tónak is neveznek. Amikor először voltunk egyedül, édesanyám azt mondta nekem: ”Baba, mi nélkülözhetetlenek lettünk egymásnak. Mi elrontjuk egymást, és túl boldogok vagyunk. Meglátod, a Sors valamilyen játékot fog velünk játszani.” Milyen prófétai szavak voltak ezek! Augusztus elején érkezett Ischlbe a román király és királyné. Ezért édesanyám nem tudott meglátogatni. Mivel el akartam foglalni magam, engedélyt kértem hogy meglátogassam és ápoljam Laurát, aki egy kanyaró után torokgyulladást kapott. Frau von Friese és az orvos, először ellenezték az ötletem, de aztán belementek, mivel az orvos azt mondta, hogy Laura betegsége nem fertőző. Frau von Friese talán azért egyezett bele olyan készségesen, mert szeretett volna elmenni szokásos évi látogatására Dániába. Emellett nagyon támogatta nevelt testvérem iránti érzelmemet. Így történt, hogy én ápolónő lettem, de nem sokáig. A hatodik napon nem éreztem jól magam, de nem szóltam semmit sem arról hogy mit érzek. Másnap azonban olyan rosszul lettem, hogy ágyban kellett maradnom. De a betegségem könnyebb volt, mint Lauráé, mert csak négy napig kellett ágyban maradnom. Egész idő alatt Kaiserné ápolt engem. Nagy jóságát el kell ismernem, ezért a teljes felelősséget ekkor magamra vállaltam Jósága olyan nagy volt, hogy engem a saját szobájában helyezett el, és a leányát mások gondjaira bízta. A betegség olyan ragadós volt, hogy azon a napon, amikor én felkelhettem, Kaiserné került ágyba. A nevelőnőm távolléte, párosulva a Kaizer

1/74 családnál levő betegségekkel hozzájárult ahhoz, hogy édesanyám ne azonnal tudja meg, hogy mi van velem. Csak azon a napon tudta meg, amikor felgyógyultam. Azonnal meglátogatott. Szegény édesanyám! Amikor meglátott, nem tudta visszatartani könnyeit. Annyira aggódott értem. Ő maga sem volt jól. Nagyon szomorú lettem, amikor láttam, hogy könnyei lecsurognak az arcán. Bárcsak azok, akik hidegnek és kemény szívűnek tartják, látták volna ekkor. Többet nem mertek volna egy rossz szót sem szólni ellene. Bár a betegség nagyon ragadósnak látszott, édesanyám személyesen akarta megköszönni Kaisernénak, hogy olyan odaadóan ápolt engem. „Te menj először Kaiserné szobájába,” mondta és mond meg neki, hogy szeretném meglátogatni. De isten szerelmére, nehogy készülődjön. Mond meg, hogy ágyban kell maradnia. Ha fel akarna kelni, mond meg neki, hogy a személyzet miatt ágyban kell maradnia. Elvittem az üzenetet, és szóról-szóra megmondtam Kaisernénak. Az mosolygott és beleegyezett, hogy ágyban marad. Aztán édesanyám odament hozzá és tényleg nagyon kedves volt. Azt mondta „Kedves Kaiserné, azért betegedett meg, mert a kislányomat ápolta. Most rajta van a sor, hogy önt ápolja.” Édesanyám teljesen egyedül ért a házhoz, mint egy közönséges idegen, megkérte Kaiserné cselédjét, (aki történetesen teljesen új volt) hogy meglátogathatná-e a háziasszonyát. Legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy rögtön beengedték volna, azt a választ kapta, hogy Kaiserné beteg és senki sem mehet be hozzá. Félénken édesanyám érdeklődött Lilyről és Lauráról. Mindez a villa bejáratánál történt. Milyen megalázó volt ez számára, hogy ő a császárné, egy cselédlánytól kénytelen engedélyt kérni ahhoz, hogy bemenjen, aki azt sem tudta, hogy a család barátja-e és bizonytalan volt, hogy beengedheti-e őt a házba! Csodálkoztam, hogy nem lett mérges Laura előtt, akit a szolga végül megtalált és a segítségére sietett. Kaiserné betegsége alatt édesanyám minden nap érdeklődött róla és érdeklődésének sok bizonyítékát adta. Többek között küldött néhány üveg megfizethetetlen császári tokaji aszút. Mérhetetlen volt Kaiserné iránti hálája, hogy kedves volt velem, de a hála édesanyám jó tulajdonságainak csak az egyike volt. Kaiserné betegsége veszedelmesre fordult. Néhány nap múlva elvesztette eszméletét és így maradt heteken keresztül, úgyhogy a legrosszabbra is lehetett számítani. Két apáca is ápolta őt felváltva éjjel-nappal. Eszméletlenségében megpróbálta elküldeni őket, mivel nem ismerte fel a fekete mozgó tárgyakat. Laura körülbelül velem egykorú volt, de kevésbé érett, mint én. Amellett túl türelmetlen volt ahhoz, hogy ápolja az édesanyját, ezért úgy éreztem, hogy az

1/75 én kötelességem a közelében lenni. Frau von Friese ekkorra már visszajött Dániából, és mivel józan gondolkodású nő volt, meg volt győződve arról, hogy nem fog nekem megártani, hogy az életnek ezt az oldalát is megismerem. Augusztus utolsó napján édesanyám elutazott Aix-les-Bainsbe és megszervezte, hogy kövessem őt oda, és ezért kibérelte dr. Widal kertjét, hogy könnyebben találkozhassunk egymással. Azért, hogy az utolsó percben ne keserítsen el engem, mint ahogy már azelőtt történt, ha valami váratlan eset megváltoztatná a tervét, nekem nem szólt egy szót sem. Miután először meglátogatott Gmunndenben a betegségem alatt, többször eljött újra a villánkba, ahol Frau von Friese-el laktunk, és csak az utolsó nap beszélt a tervéről, hogy el akar vinni engem is. Szerencsétlenségemre, a pillanat hatása alatt felkiáltottam: „De elmehetek? Mi történik akkor, ha amíg távol vagyok – Kaiserné”. Hirtelen megálltam, de édesanyám magához húzott és megcsókolta a szemeimet. Végül megszólalt, de alig lehetett hallani a suttogását: „Igazad van, Weiberl. Nem mehetsz most el. Jó, kötelességtudó lány vagy.” Túl fiatal és tapasztalatlan voltam, hogy megértsem, hogy mit jelent ez az áldozat édesanyám szívének. Talán egész nyáron várta mohón ezt az alkalmat. Mindent eltervezett gondosan előre és nem ejtett ki egy szót sem az utolsó napig erről. Még akkor is éreztem a fájdalmát, bár nem tudtam megérteni, hogy ez milyen mély. Megpróbáltam visszaszívni, amit mondtam, hogy az események talán kedvezően fognak alakulni. Be kell vallanom, hogy majd megszakadt a szívem akkor, amikor arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű napoktól fosztottam meg magamat. De hiába volt, édesanyám rázta a fejét, és azt mondta „Weiberl, drágám hallasz engem? Elhatároztam, hogy maradnod kell.” Akkor tudtam, hogy egy hanggal sem szabad többet kiejtenem, ha nem akarom felmérgesíteni édesanyámat. Tudtam, hogy azok a határozott szavak többet jelentettek talán magának, mint nekem és így ott maradtam. A következő hetek gyorsan elrepültek, amikor elérkezett szeptember vége. Laura visszament Bécsbe a papájához és az intézetbe került, amit Fräulein Hanauseck vezetett. Kaiserné akkor már túl volt az életveszélyen, de az orvosok teljes nyugalmat rendeltek neki. Soha sem tértem vissza Bécsbe olyan korán ősszel. Mivel édesanyám Magyarországon volt, ahova Aix-les-Bainsból ment, Frau von Friese- el Gmundenben maradtam és legtöbb időmet a betegágy mellett töltöttem. Az ősz gyönyörű volt és a környéken tett sétáimat nagyon élveztem. Néhány érdekes esetre emlékszem ebből az időből. Mindenki ismert ezen a helyen és sokat pletykáltak rólam. Észrevették, hogy megkülönböztetett bánásmódban részesítenek. Úgy hívtak maguk között, hogy „hercegkisasszony” és azt gondolták, hogy Gmundenben inkognitóban élek. Amikor a belvárosban sétáltam, gyakran történt, hogy úriemberek álltak meg és hajoltak meg mélyen

1/76 előttem és a fiatal lányok pukedliztek. Amikor a fürdőbe mentem, mindenki bámult. Ez talán azért volt, mert mindig Frau von Friese és a cselédlány társaságában voltam; különösen, mivel az előbbi sosem fürdött magában és az utóbbi jelentőségteljesen rám várakozott. Talán láttak már édesanyám társaságában. Bár a társaság Gmundenben nagyon válogatott volt, a hely pletykafészek volt – talán, mert a látogatók főúri magatartása táplálta a helyi polgárság pletykaéhségét. A látogatásom kezdetén éppen Kaiserék villájának kapujában álltam olyan ruhában, amit dirndlinek hívtak – ez az osztrák parasztság felső rétegének öltözéke volt, ami akkor a hölgyek között is nagy divatban volt. Nekem jól állt, mert elég magas voltam. Amint a kapuban álltam, nem vettem észre, hogy egy férfi egy fényképezőgéppel velem szemben megállt. Ezért nagyon meglepődtem, amikor odajött hozzám és azt mondta: „Vettem a bátorságot, hogy készítettem egy fényképet önről, hölgyem. Nem tudtam ellenállni ilyen bájos jelenségnek.” Én csak szégyenlősen mosolyogtam, nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de az nem várt a válaszra, hanem továbbment. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor ősszel egy napon Kaiserék egyik apácájával, ugyanazzal az emberrel találkoztam, aki megállt előttem és nagy bókkal azt mondta: „Ő császári fensége, tartozom önnek egy bocsánatkéréssel. Őfelsége talán emlékszik arra, hogy ezen a nyáron vettem a bátorságot, hogy önről egy fényképet csináljak, de akkor nem tudtam, hogy ki az a bájos fiatal hölgy. Ő császári fenségét biztosítom, hogy senki sem fogja ezt a képet látni.” Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. Egy mosollyal, ami segített elrejteni a meglepetésemet, így válaszoltam: „Tartsa meg ezt emlékül tőlem, de senki másnak ne mutassa meg.” És aztán bólintottam egy kicsit a fejemmel, mint ahogyan ezt édesanyámtól láttam és továbbmentem. Mit akart ez az ember? Csodálkoztam. Ki beszélt vele? A második kis esemény hamarosan ezután történt. Egy nagyon szürke és unalmas vasárnap délután Elisabeth nővér, aki az egyik apáca volt, észrevette, hogy nagyon egyedül vagyok és unatkozom. Azt mondta Kaisernénak, „Nem szeretne a fiatal hölgy elmenni egy kis szórakozásra, amit a gyülekezet tagjai rendeznek ma az egyházunk vezetőjének a hetvenedik születésnapjára. Nem lesz valami nagy esemény, de jól el lehet tölteni az időt.” Természetesen örömmel elmentem volna, és mivel sem Frau von Friese, sem Kaizerné nem ellenezte, elküldtünk egy szolgát s városba, hogy érdeklődje meg, lehet-e még helyet kapni. Két jeggyel jött vissza. Mivel Frau von Frieset nagyon érdekelték az ilyesmik, a cselédlányommal mentem. Egy fiatal pap a harmadik sorban mutatott nekünk helyet. Már majdnem leültünk a helyünkre,

1/77 amikor egy másik fiatal pap sietett oda, és súgott valamit a bennünket vezetőnek, határozottan rám nézett, és elsietett. „Euer Gnaden, kérem várjanak egy percet,” mondta az első pap. És akkor 9 az első sor közepe táján, ahová az ünnepeltet magát, Mayer Atyát ültették , két nagy karosszéket tettek, aztán a fiatal pap egy meghajlással mutatta, hogy foglaljuk el azokat a helyeket. Aztán az előadás alatt a színészek is nagyon tisztelettudóan hajoltak meg nekem.— az én nagy zavaromra. De a tetőpont az előadás végén következett. Az Atya felállt, hogy megköszönje mindenkinek, hogy eljöttek, de mindenek előtt hozzám fordult, hogy kifejezze háláját azért a megtiszteltetésért, hogy eljöttünk. A helyzetem még az is nehezítette, hogy eljövetelünk előtt, amikor öltöztem, elfelejtettem felvenni az övemet, ezért egész idő alatt rajtam volt a kabátom, hogy az éles szemű közönség ne vegye észre öltözékemnek ezt a hiányosságát. 9 Mayer Atya még mindég él, remélem. Tavaly vagy tavalyelőtt olvastam egy újságban, hogy a születésnapja tiszteletére megint rendeztek egy összejövetelt.

1/78 XI. fejezet Professor Kraus Kaiserné egészsége csaknem rendbe jött, és mire Október vége elérkezett mindannyian hazamentünk Gmundenből Bécsbe. Bár Frau von Friese rendszeresen tartott órákat nekem vidéken, az ottani tanulmányaim nem voltak hasonlók a városiakhoz. Ezen a télen nagyon megnőtt a munkám az előzőhöz képest. Bizonyos délutánjain a hétnek Laura iskolájába, Hanausieek kisasszonyhoz jártam órára. E mellett egy csomó magánórám is volt. Tanultam görögöt, latint, matematikát, történelmet, földrajzot, irodalmat, zenét, stb. Az nem érdekelte édesanyámat vagy Frau von Friest, hogy fogom-e bírni. A tanáraim között volt, akit nagyon kedveltem. Általános történelmet tanított, művészettörténetet és pszichológiát. Ez utóbbiban magára vonta a figyelmet. Bár Professor Kraus 40 éves volt, szemüvegével, simára borotvált arcával inkább diáknak, mint professzornak látszott. Csak nagy vonakodás után egyezett bele, hogy egy kislánynak adjon órát -- életében nem csinált ilyen dolgot, most is csak Frau von Friese kedvéért vállalta el, akivel jó ismeretségben volt. De aztán mondta nekem, örül hogy elvállalta. Azok az órák, amelyeket vele töltöttem, nem voltak igazi értelemben vett előadások, inkább az eszmék kölcsönös megbeszélése a kijelölt anyag alapján. A megfigyeléseim, úgy látszott, hogy szórakoztatták és nagyon érdekelték őt.. Emlékszem, egyszer hozzájárult ahhoz, hogy magam válasszam ki a témát. Egy tanulmányt írtam, amelyben körvonalaztam egy új törvényt arról, hogyan lehet a munkanélkülieken segíteni. Amikor elolvasta a címet rám nézett és mosolygott. De amikor befejezte az olvasást, azt mondta: „Meg kell ezt tartania. Talán fel tudja még használni valamikor. Vannak ugyan utópisztikus elképzelések benne, amiket ki kell venni belőle, de a többi nagyon jó. Sajnos én nem értek a politikai gazdaságtanhoz, ezért nem tudok tanácsot adni. Úgy látom, természetes tehetsége van ez irányban és nem sok képzésre lesz szüksége ezzel kapcsolatban.” Sok minden dologról beszélgettünk. Miután elmondtam neki Lambertus Atyával kapcsolatos szerencsétlen tapasztalatomat, megköszöntem neki, hogy ő volt az első, aki a logikus gondolkodásra megtanított. A Professzor véletlenül megtudta a titkom. A felfedezés egy délután történt, nem sokkal azután, hogy visszatértem Gmundenból. Úgy szerveztük, hogy voltak olyan óráim, amelyeket a tanuló helyett a könyvtárban tartottuk. Különösen a művészettörténeti órák voltak az ilyenek, mert ha tanulmányoztuk az

1/79 illusztrációkat valamivel kapcsolatban, akkor az könnyebb volt, ha nem kellet a nagy könyveket átvinni a tanulóba. A könyvtár asztalán állt édesanyám bekeretezett képe. Az első nap, rögtön a belépése után meglátta azt, és egész közönyösen megjegyezte: „Ah, a Császárné!” „M –mm!” csak ennyi tudtam válaszként elmorogni. Tényleg nem tudtam, mit mondjak. Egy pillanatig rám meredt, de többet nem szólt. Nem sokkal ezután egy délután Frau von Friese nem volt otthon, Fräulein Hain volt a könyvtárba velünk, amikor édesanyám hirtelen megérkezett. Azt mondták neki, hogy nekem órám van Frau von Friese pedig nincs otthon. A szolgáló nem tudta, hogy mi a könyvtárban vagyunk. De az volt az a szoba, ahova édesanyám mindig bement várakozni, ameddig nem tudtam hozzá menni. Éppen akkor mi egy könyvet tanulmányoztunk csendben, ezért nem hallotta a hangunkat, hogy felfigyelt volna jelenlétünkre. Kinyitotta az ajtót – képzeljék el az elképedését! Még most is hallom az ijedt kis sikítását, amint visszahúzódott a szobából. De már késő volt. Bármilyen gyorsan is hátrált, elsőnek Kraus professzor látta meg. Fräulein Hain kisietett a szobából. A Professor rámnézett és mosolygott, míg én, a legbárgyúbb képet vágtam, amit csak egy emberi lény tud vágni. A Professzor azonban ura volt a helyzetnek. Kezébe vette édesanyám fényképét, és azt mondta: „Kérem, hercegnő, ne izgassa magát.” Néha már tréfából szólított így. „Azon a napon azt válaszolta, ’M-mm!’ és én úgy éreztem, hogy nem nagyon tévedtem, amikor önkéntelenül azt a nevet adtam önnek, hogy Hercegnő; és ma kétszeresen is büszke vagyok. Nem az a dolgom, hogy megkérdezzem, milyen kapcsolatban van a Császárnővel. De (folytatta mosolyogva) biztosíthatom önt, Hercegnő, becsületemre ígérem, hogy tudok titkot tartani, és remélem, bízik majd annyira bennem, mint a szolgáiban. Válaszul a kezemet nyújtottam. Annyira meg voltam hatvan, hogy egy kis szünet után csak annyit tudtam mondani: „Engedélyt fogok kérni ’fennhatóságaimtól’, hogy elmondhassam önnek a titkom. Remélem, megkapom az engedélyt, és akkor a bizalmam legnagyobb jelét fogom Önnek adni. A Professzor ekkor azonnal eltávozott. Édesanyám pedig, amikor beléptem abba a szobába, ahol várt rám, nem tudta, hogy nevessen-e vagy ne. Természetesen egy kicsit bosszantotta, ami történt, de egyáltalán nem vette komolyan. Szegény édesanyám! Ő már annyi valóban nagy tragédiát élt ált, hogy az ilyen kis semmiség nem nagyon bántotta. Amikor megláttam mosolygó arcát, nem tudtam visszatartani örömöm. És elmondtam neki, hogy a Professzor mennyire megértő volt, a végén megkértem, hogy engedélyezze, hogy a titkomat elmondjam neki. Frau von Friese, aki közben hazaért, biztosította édesanyám, hogy a Professzor megbízható ember, ezért édesanyám egy nagylelkű ajánlatot

1/80 tett. „Azt tanácsolom, drágám,” mondta, „hogy ezt a történetet vidáman fejezzük be. Mikor jön legközelebb a Professzor?” „Holnapután délután.” „Nagyon jó, akkor én is eljövök. De mielőtt találkoznék vele, Babe, el kell neki mondanod, ki vagy, és azt, hogy édesanyád az óra után szeretne vele megismerkedni, ezért jöjjön a könyvtárba.” Olyan boldog voltam, hogy odaszaladtam hozzá, hogy megcsókoljam, és szorosan átkaroltam a nyakát, amit addig sohasem tettem, mert édesanyám iránti tiszteletem sohasem engedte ezt meg. Általában, ha az érzéseim egy kicsit zavarodottak voltak, hevesen megcsókoltam a kezét, akkor ő magához vont, elborította arcomat a csókjaival, de most tele voltam mellette boldogsággal, hogy teljesültek imáim a professzorral kapcsolatban. Édesanyám egy erős, rövid nevetést hallatott, ami akkor volt rá jellemző, ha egy kicsit ideges volt és azt mondta, „Babe, Babe. Lassan már nem hívhatlak így téged, olyan gyorsan növekedsz, hogy már majdnem olyan magas vagy, mint az édesanyád.” Arcomat zavartan elrejtettem a vállán; mert a hangja nagyon gyengéd volt. Úgy éreztem, hogy hangjában enyhe dorgálás is rejlik. Megvolt a saját különös módja, de nem csak velem kapcsolatban, hanem azt hiszem más gyerekekkel is hasonlóan viselkedett. A szemében én nagy hibát követtem el. Egy gyermek nem lehet ennyire közvetlen az édesanyjával, és igaza volt, egy anya lealacsonyítja magát a gyermeke szemében, ha nem követel meg egy bizonyos tiszteletet. Azonban izgatottan készültem arra, hogy professzor Kraus segítsen nekem elfelejteni a kiérdemelt kellemetlenséget. Két nappal a könyvtárban történt eset után még egy leckét kaptam tőle, és természetesen rögtön bevallottam neki a titkomat. Amikor elmondtam neki, hogy a császárnő lánya vagyok, nagyon meglepődött. „Nagyon szerettem volna tudni, hogy valójában ki ön, de ezt nem gondoltam volna.” „Hiába törtem az agyamat, hogy megoldjam a problémát.” Mivel az édesanyám úgy parancsolta nekem, ha az órának vége van, kérjem meg őt, hogy bemutassam édesanyámnak a könyvtárban. Egy kicsit zavarba jött a kérésemre. Mivel nem volt az udvari dolgokban járatos, nem tudta, hogy mit mondjon, és mit tegyen. „Nagy megtiszteltetés ez nekem – mentegetődzött” „de nem vagyok megfelelően öltözve, és emellett mit mondjak, nem készültem fel erre a lehetőségre?” Nem tudtam elfojtani a nevetést és megpróbáltam bátorítani őt, és biztosítottam arról, hogy édesanyám sokkal szerényebb, mint más hölgy, akit valószínűleg ismer, és ha frakkot hordana, az biztos elrontaná a baráti légkört. Megrázta a fejét izgalmában, aztán gyorsan végighúzta a kezét a haján, hogy lesimítsa, majd bement a könyvtárba. Zavarodottsága nem tartott sokáig,

1/81 mert édesanyám, ha akarta, le tudott győzni bárkit, akivel találkozott és most a legjobb hangulatában volt. Odanyújtotta a kezét és a professzor abban a pillanatban megnyugodott. Legalább egy félórát beszélgettek. Édesanyám elmondta neki, mi mindent hallott róla rajtam keresztül, az irodalommal, a pszichológiáról vallott nézeteiről, s ezek őt nagyon érdeklik és szeretne ő is beszélgeti vele ezekről személyesen. Ha lehetséges lenne, szeretne részt venni néhány óráján. Valóban el is jött néhányszor és részemre nagy öröm volt kettőjük vitáját hallgatnom. „Tudja, professzor,” mondta édesanyám neki az utolsó napon, amikor jött, „nagyon jó lenne valamennyi időt eltölteni önnel valahol vidéken, ahol akadálytalanul beszélgethetnénk és a természet ihletésére szabadon cserélhetnénk ki nézeteinket.” Olyan impulzívan és bájosan mondta mindezt, ami távol volt minden flörttől, bár nem kétséges, hogy különösen, amikor ő fiatalabb volt, ezt félreérthette az olyan ember, akinek túl jó véleménye volt magáról. Azt tudnunk kell, hogy ha édesanyám valamit mondott, az már olyan volt, mintha meg is tenné. Ha egyszer kigondolt valamit, azt rögtön végre is akarta hajtani. Ezért hát most mielőtt elutazott volna Mantoneba, azt mondta nekem: „Most, weiberl, próbálj meg okos lenni! Egy időre elutazom. Amíg távol vagyok neked kell kitalálni valamilyen tervet hogyan tölthetnénk ezt a nyarat együtt úgy, hogy ne zavarjanak bennünket.” Megint már majdnem a nyakába ugrottam. Édesanyám megértve a gondolatomat, odajött hozzám és átkarolta a vállamat. Olyan boldog voltam, hogy majdnem sírtam. Beszélhetek Frau von Friese-el a tervről kérdeztem? Természetesen beszélhetek, volt anyám válasza; és meg fogjuk hívni a kis professzor Kraust, hogy segítsen nekünk eltölteni az időt. Nap mint nap hiába törtem a fejem, hogy valami jó tervet kitaláljak a nyári szabadságunkra. Frau von Friese néha tréfásan megkérdezte, hogy mennyire jutottam a tervezgetésben. Ettől mindig elkeseredtem. Valahol, a világ egy távoli sarkán, ahová senki sem jöhet, hogy zavarjon bennünket. Valamilyen elhagyatott kicsi országban kell találkoznunk. A házban senki sem álmodhatja, hogy kicsoda az édesanyám. De hogyan szabadulhatunk meg a szolgáktól, ezt képtelen voltam kitalálni. Így repült az idő és az elkeseredésem is nőtt, mert én naivan azt hittem, hogy édesanyám valóban az én zsenialitásomra akar támaszkodni, hogy találjak ki egy tervet. Megkérdeztem Frau von Friest, hogy édesanyámnak hogy sikerült ez éveken keresztül, amikor heteket együtt tölthettünk. Akkor én kicsi lány voltam, válaszolta Frau von Friese, és az édesanyám

1/82 azt gondolhatta, hogy jótékonyságból visz el engem, és hogy jól érezze magát. De most már megnőttem és emellett egyre jobban hasonlítok rá megjelenésében és ezért senki sem hinné el azt a történetet, hogy anyátlan gyerek vagyok, akit a császárné megsajnált. Mennyire megkönnyebbültem, amikor édesanyám végre hazajött és úgy találtam, hogy a nyaralásunk valójában nem múlik az én tervemen. Hamarosan felszabadított engem ennek a terhétől. Amikor mosolyogva azt kérdezte, hogy mennyire haladtam az előkészületekkel, én rögtön értettem mindent és izgatottan akartam hallani, hogy ő mit tervezett. Azt mondta, hogy felfedezett egy bájos kis helyet egész közel Ischlhöz. Egész közel van a szászári palotához, ezért rövid időre minden nap könnyen meglátogathatna. Mivel szokása volt Ischlből hosszú kirándulásokra menni a hegyek közé, ezért a kísérete nagyon meg lesz elégedve, ha azt javasolja, hogy inkább mindenkit otthon hagy. A legrosszabb az lehet, ha néha-néha a legközelebb álló szolgálói közül valakit magával visz. Hetente egyszer, vagy kétszer kimaradhat még éjszakára is, és ha ilyenkor nem akar valóban elmenni, akkor nálam maradhat a házamban. A kíséret csak azt fogja mondani, hogy a vándorlási vágy most erősebb benne, mint bármikor, de senki sem merné megkísérelni, hogy megakadályozza őt. Így hát ez lehetne a legszebb időszak, amit valaha is együtt töltöttünk. Olyan boldog voltam, hogy az örömtől táncolni szerettem volna, amikor elmondta a tervét és úgy tűnt, hogy ő is sokkal boldogabb volt emiatt, ami a mostani lelkiállapotában nem mindennapi volt nála. Amikor utoljára elment, egy kicsit szégyelltem magam, mert azon a bizonyos napon olyan meggondolatlanul viselkedtem, amikor megígérte, hogy teljesíti Professor Kraussal kapcsolatos kérésem. A visszaemlékezéskor azonban még jobban szeretném látni édesanyámat. Bécsből Mentone-ba ment, majd egy Földközi tengeri hajóútra. Március vége felé Korfuból írt, és küldött nekem egy kis márvány szobrocskát, az Achiles szobrának másolatát. Az orvos utasítására Korfuban maradt majdnem egész áprilisban. A rákényszerített pihenés és nyugalom nem enyhítette idegbántalmait annyira, ahogy az orvos gondolta. Azt írta, hogy ez talán azért van, mert arra vágyódik, hogy velem legyen. Annyira feledékeny és szórakozott volt ebben az időben, hogy az alkalmazottai csodálkozva nézték. Szegény édesanyám! Április utolsó napján Budapestre érkezett, hogy a magyar Milleneumi Kiállítás megnyitóján ott legyen. Majdnem két hétig ott kellett maradnia. A naplóm szerint 1896. május 13-án látogatott meg Bécsben. Aznap, amikor tudtam, hogy jön, annyira izgatott voltam, hogy alig tudtam nyugodtan ülni. Percenként felálltam, és mentem az ablakhoz, hogy megnézzem, nem tűnik e fel már a kocsija. Minél türelmetlenebb voltam, annál lassabban

1/83 cammogott az idő. Állandóan néztem az órát, hogy nem állt-e meg. Ha egy kocsi végigment a csendes utcán, rohantam az ablakhoz, de nem ő jött. Aztán egy csendesen guruló kocsi hangját hallottam meg a közelből. A kocsija érkezett a bejárathoz. A szívem majd kiugrott az örömtől ls izgalomtól; nevettem és kiabáltam. Rohantam ki – édesanyám karjaiba. Hogy tudnám leírni ezeket a pillanatokat? A szavak elhagynak engem; de vissza tudom idézni azt a nyugodt boldogságot édesanyám csodálatos szemeiben, az első pillanatok tökéletes csendjét, majd a beszéd áramlását. Milyen sok mindenről kellett beszélnünk! Milyen meg tudta értetni velem, hogy mennyire vágyódott a találkozásunkra. Újra elismételte, amit már annyiszor megírt a kínokkal teli napokról és álmatlan éjszakákról. Minden orvosság hiábavaló volt – minden, egy kivételével, de tudta, hogy azt nem szabad megtennie. Ha értem küld, meggyógyulna, de akkor ott kell hagynom a tanulmányaim. Ezért legyőzte anyai szívét. Most, hogy együtt voltunk, Úgy tűnt, megpróbál lelkem legmélyére hatolni. A magam részéről, úgy éreztem, fel kell tárnom minden gondolatomat, még a leglényegtelenebbet is. Olyan kutatóan nézett rám, hogy semmit sem titkolhattam el előle, még kevésbé hazudhattam neki. Ezek a percek olyan szentek voltak nekem, mint az igazi gyónás. A lába előtt térdelve úgy imádkoztam hozzá, min egy szenthez. Minél többet kérdezett, annál jobban szerettem, mert jobban értettem, mennyire aggódik értem. Miután így kiöntöttük a szívünket egymásnak, édesanyám megkérte Frau von Frieset, hogy jöjjön velünk a nappaliba. Nagyon kellemesen telt az idő, mert az egymás társaságának élvezete egyáltalán nem csökkent. Néha, mér most is, újra látom ezeket a jeleneteket. Esténként, amikor a szobám csendje teljesen zavartalan, kivéve az óra ütését vagy egy arra haladó autó zaját, az idő eltűnik, és beleolvadok a múltba. Újra látom szeretett édesanyámat, amint a nagy halvány kék karosszékben ül, kis fehér kezét a karfáján nyugtatja, és lágy mosolya a pillanat boldogságát fejezi ki. Újra hallom mély, drága hangját, ahogy belevegyül Frau von Friese vidám beszélgetésébe, ami mindig felvidította őt. Aztán jön Pirker a legünnepélyesebb arckifejezésével, aztán kinyitja az ebédlőbe vezető harmonikaajtót majdnem hangtalanul. Mechanikusan felállunk mind a hárman, édesanyám karon fog, és lassan bemegyünk a szomszéd szobába. A beszélgetés folytatódik, miközben Pirker felszolgálja a teát és vele édesanyám kedvenc ételét a szarvas-pástétomot. A beszélgetés közben édesanyám kivesz egy kis üvegecskét a táskájából. Ez gyönyörűen metszett kristály, arany tetővel. Az oldalain levő relief (dombormű) a Kilenc Nimfa táncát ábrázolja. A tetején egy fekete álarcot viselő zománc arc van, amelynek szemei apró gyémántok. Frau von Friese megcsodálja az üvegcsét, de visszafogottan, mert tudja, hogy mi következik.

1/84 „Tetszik, drága Friesem? Párizsban vetten. Igazán művészi.” Ekkor Frau von Friesenek el kell ismernie művészi szépségét, mire édesanyám azonnal azt mondja: „Elfogadná ezt, drága Friese? Tegye meg a kedvemért. Én nem tudom használni. Talán emlékeztetni fogja szerető barátjára.” A kicsit meghatódott Frau von Friese elfogadja az ajándékot. Nem emlékszem arra, hogy édesanyám valaha is úgy adott volna valakinek ajándékot, hogy azt mondja: „Itt van valami Önnek.” Mindég tudta, hogy kell ezt megtenni, hogy a nevelőnőm úgy érezze, hogy szívességet tesz neki, ha elfogadja, A tea végén, mielőtt felállnánk, valami csúsztat titokban a szalvéta alá. De Pirker nagyon jól tudja, hogy az mi. XII. fejezet Boldog napok; és a Professzor naplója Édesanyámnak az volt a szokása, hogy a tavasz nagy részét Bécsben töltse; vagyis lainzi palotájában. Az idén, vagyis 1896-ban, többet láttam őt, mint máskor. Az a nyugtalan vágy, hogy velem legyen, úgy tűnik eluralta őt. Általában kora reggel jött át hozzám, ekkor vagy elmentünk valahova gyalogolni, vagy otthon maradtunk. A legkisebb velem kapcsolatos dolog is érdekelte, és ellenőrzött mindent. Például nem jól tartottam magam, megparancsolta, hogy párna nélkül aludjak. Ha nem szépen lépkedtem, elrendelte, tegyen vas erősítőt a cipőmbe. Úgy gondolta, hogy egy kicsit túl kövér vagyok, különleges diétára fogott, ami eltiltotta tőlem a kedvenc ételeim. Minden nap talált valami olyan intézni valót, ami a javamat szolgálta. Úgy látszott, hogy nagy örömet jelent neki az, hogy gondoskodjék rólam. Én, a magam részéről, boldog is és büszke is voltam, hogy annyira lekötöm a gondolatait és a figyelmét. Egy kis változás a napi programomban nem jelentett nagy problémát nekem. Nagyon örültem, hogy irányító kezét éreztem minden részletében. Május végén Ferenc-József Császár Budapestre utazott. Édesanyám azt tehette, amit csak akart. Egészsége nagyon sokat javult az utóbbi hetekben. Gyakran volt nagyon vidám. Aznap délután, amikor a Császár elutazott Bécsből, édesanyám meglátogatott. A nappaliban ültünk az uzsonnánk után, és azt gondoltam negyed órán belül elmegy. Ekkor egy huncut mosolyt láttam meg a szája sarkaiban, olyan volt, mint amikor egy kártyajátékos kidobja az adut, ami eldönti a játékot. Hátradőlt a karosszékében, először rám, aztán Frau von Friesre

1/85 nézett. Egyikünknek sem volt semmi fogalma arról, hogy mi következik. Hirtelen hozzám fordult, és azt mondta: „Mit gondolsz, Babe, találsz nekem elég helyet az ágyadban ma éjszakára? Annyira meg voltam lepve, hogy először nem is értettem meg, mit jelentenek a szavai. Úgy látszott ez nagyon szórakoztatta őt, hogy olyan szívből felnevetett, mintha sok évi hallgatást akarna bepótolni. A következő pillanatban felugrottam, táncoltam, tapsoltam, és így kiáltottam: „Mammi, Mammi, Jeckus! Ist’s möglich Du bleibst da? (Oh Anyu, Anyu! Tényleg azt akarod mondani, hogy itt maradsz!) „Ez teljesen így van.,” válaszolta édesanyám. „Hát nem azt mondtam régebben, hogy többször szeretném élvezni a meglepetésed?” Ekkor Frau von Friese megjegyezte, hogy édesanyának nem kell velem egy ágyban aludnia. De ő azt válaszolta, hogy éppen ebben rejlik az egész csíny lényege, és ő nem is akarja másképp. Édesanyám néha nálunk ebédelt, és rendszeresen együtt teáztunk, de Bécsben soha nem aludt nálunk. Tény az, hogy ez volt az első este, kivéve a balesetemkor, amikor velem volt. Édesanyám azt kérte, hogy az étrenden ne változtassunk semmit a kedvéért, hacsak annyit nem, hogy kérne egy kis virslit tormával. (Erről jut eszembe, a virsli szeretetét nála, ha nem is bűnnek, de komoly ízlés ficamnak tulajdonították.) A naplómban azt olvastam, hogy vacsorára hering saláta, kirántott borjúhús, zöldborsó, sütemény és gyümölcs volt. Milyen érdekes, hogy a gyermekek mennyire szeretnek ilyen részleteket feljegyezni! A legnagyobb vidámság akkor következett, amikor lefeküdni készültünk. Akkora voltam, hogy fel tudta venni a hálóingem. Rettenetesen nevettem, amikor megláttam abban. Együtt aludtunk. Meg kellett tiltania, hogy beszéljek, különben egyáltalán nem aludtam volna egész éjjel. Emlékszem milyen boldog voltam, amikor másnap felébredtem. Édesanyám már fent volt, és ragyogó mosollyal köszöntött. Aznap délelőtt nem volt órám. Minának kemény munkája volt megfésülni és kefélni édesanyám haját. Végül Frau von Friese volt az aki elrendezte a legjobb képessége szerint azt. Mindég csodáltam, hogy édesanyám a gyors és türelmetlen természetével hogyan tudja olyan szokatlan türelmesen elviselni a haja rendbetételét. Édesanyám aznap délután elment tőlünk. Másnap nem volt nálunk, Valószínűleg meg akarta előzni a távolmaradásával kapcsolatos feltételezéseket. Egy hosszabb kirándulásra ment Festetics grófnővel és Christomanosszal, akit nem régiben másodszor is alkalmazott görög felolvasójának. A naplóm szerint Kahlenbergbe kirándultak június 1-jén. Június 2-án azonban magával vitt Helenenthalba és Eisenesthorba (Vaskapura) ami a legmagasabb hegy Bécs közelében. A badeni állomáson váltunk el, ahonnan én Kaiserékhez utaztam

1/86 aznap, mert ők Vöslauban töltötték a nyári szabadságukat. Kaiser úrék június 1- jén ünnepelték 25. házassági évfordulójukat. Kaisené az ajándékai között kapott édesanyámtól egy pár gyönyörű fülbevalót szürke gyöngyből gyémánttal berakva. Úgy volt, hogy én is elmegyek Vöslauba, mert édesanyámnak másodszor is el kell utaznia Budapestre tisztelegni Magyarország ezredéves fennállásának ünnepségén. Erre az alkalomra összeült az egész Országház. Ezen a Császár és Császárné (a Király és Királyné) is jelen volt. A Házelnök, Szilágyi Dezső üdvözlő beszédében külön hódolattal adózott édesanyámnak, olyan meghatóan, hogy édesanyám nem is tudott válaszolni, a szemei könnyesek voltak. Édesanyám 10-én hazatért Budapestről. A hónap hátralevő részében gyakran találkoztunk, és sok kirándulást tettünk Bécs környékén. 10-én Frau von Frieseszel Ischbe mentünk, ahol édesanyám szerzett helyet nekem. Az épület inkább vadász-háznak, mint villának tűnt, de nem volt olyan meghitt. Egy park közepén állt. Öreg fák vették körül, közelében gazdasági épületek és istállók voltak. Mindezek együttvéve nagyon rusztikusak voltak. Nagyon ideális hely volt az egyszerű élet számára. Édesanyám csak 2 hét múlva érkezett vissza. Először elment Bajorországba, ahol Tegerseeben a fivérénél Karl-Theodor hercegnél töltött pár napot. Vele együtt ment Hohenschwangauba, ahol csatlakozott hozzájuk Gizella néném, akit 1873-ban vettel el Leopold, Bajorország Régens Hercegének a második fia. Csak három nappal az érkezésem után, július 4-én egy üzenet érkezett édesanyámtól Frau von Friese-nek. Ezt írta rövidwn és a jellegzetes stílusában: „Hozza Babemet pélteken Hohenschwangauba, egy hosszabb gyalog túrát akarok tenni, és magammal viszem.” Ez az ötlet nagyon gyorsan jutott az eszébe, és maga adta postára ezt a kis üzenetet. Az a gondolat, hogy csak néhány órányira vagyok tőle, lehetetlenné tette, hogy ellenálljon a kísértésnek, hogy vele legyek. Vezetőmmel körbeutaztuk Planseet Linderhofig, és ott éjszakáztunk. Egészen eddig Lajos palotáival nem is törődtem. Ezek hatással lehetnek az egyszerű elmékre, mert csodálatosak, de a gondolkodó elméknek a kifinomultság hiányát is jelenthetik. A király nem volt gyakorlott építész, és az építőinek gyakran volt lehetőségük megtréfálni őt. A második nap végén visszatértem Ischlbe. Édesanyám tovább ment Münchenbe, hogy meglátogassa Lajos király sírját. Június 15-én ért Ischlbe. Az idei kellemes nyári idillről van egy leírásom, amit szakavatottabb tollal írtak, mint az enyém, -- részlet Professor Kraus naplójából. Először azonban magyarázatot kell írnom arról, hogyan került ez a napló a kezembe. Egy esős délután, édesanyám Ischlből való elutazása után Professor Kraus a

1/87 dolgozószoba asztala mellett ült. Egy kéziratos könyv volt előtte kinyitva. Odamentem az asztalhoz, és a szemem egy szón akadt meg: ”Hercegnő”. Természetesen azonnal azt gondoltam, rólam ír. „Professzor,” kiáltottam, „van itt valami rólam! Engedje meg, hogy elolvassam! Kérem szépen!” Be kell vallanom, kíváncsi voltam, hogy mit írt rólam. – Rólam nem olyan sokat, mint a mamámról. De hogy majd valaha ezt a naplók a könyvem megírásához használom, arról nem is álmodtam akkor. Professor Kraus szemüvegén keresztül csintalanul rám mosolygott, és azt mondta, hogy az lehetetlen, hogy elolvassam a kéziratot. Tovább erősködtem, és ő tovább is visszautasított. Mindent megpróbáltam, hogy rávegyem. Biztos valami rosszat írt rólam, jegyeztem meg végül. Hiúsággal vádolt azért. Hogy azt gondoltam, hogy rólam ír. Erre támadó és gőgös lettem, ez megtette a kívánt hatást. tiltakozott az ellen hogy valami rosszat írt volna. Azt mondta, hogy csak néhány rövid feljegyzést írt saját magának, erről a kedves itteni látogatásáról, amelyek nem érdemesek arra, hogy elolvassam, úgyis kinevetném. Nem válaszoltam, és úgy tettem, minta engesztelhetetlen lennék – oda nem adta nekem a könyvet, bár vonakodva, ahogy az nekem később tűnt. Mivel valóban ne akarta, hogy lássuk azokat a hízelgő szavakat, amelyeket rólunk írt. Én magam nagyon örültem annak, amit Professor Kraus rólunk írt, és ahogy azt írta, úgyhogy bemásoltam az egészet a naplómba, mielőtt az írást visszaadtam volna. Íme: „1896. július 11. Régebben Frau von Friese és a Hercegnő meghívtak, hogy töltsek pár hetet Ischl közelében levő nyári palotájukban. Őfelsége is fejébe vette, hogy szeretné tudni, milyen vagyok én vidéken. Mind a három hölgy megígérte, hogy jól fogom magam érezni. Nos itt van, milyen volt. Az időm, az én drága időm – kockáztathatom-e én azt, hogy elvesszen ebben az udvari légkörben? Bár mindannyian ígérték, hogy nem engedik, hogy bármiféle udvari fertőzés elérjen engem; végül is elfogadtam a meghívást. Nem kétséges, hogy sokan megdöbbennek a húzódásomon, örömmel megragadnák az ilyen alkalmat, és nagy megtiszteltetésnek tekintenék. De hát én ilyen vagyok, egy vadember és egy kicsit forradalmár. Fütyülök ezekre az órákra. Hát akkor miért fogadtam el? Nincs semmi tervem a nyárra. Ami még rosszabb, a barátaim állandóan ilyen unalmas kérdéseket tesznek fel: „Mit csinálsz idén nyáron? Hol töltöd a nyári szabadságod? Valami különlegest tervezel megint? Valóban kellene arra gondolnom, hogy mit csináljak. Hat hónap van előttem. Ha nagyobb egyenlegem lenne a bankba, akkor rendben lennék. De csak két hónapot tanítottam, s a megtakarított pénzem kevés. Menjek el valahova víz mellé? Ilyen terv soha nem felelt meg nekem. Tegyek gyalogtúrákat a hegyekben? Törpe lennék az óriások

1/88 között, és én sohasem irigyeltem a piramisokat. E mellett az embernek fel kell mászni a hegyekre. Én mindég lusta voltam az ilyenekre. Menjek a tengerpartra? Múlt évben az egész nyarat ott töltöttem, úgyhogy elegem van belőle Aztán ott van az egyszerű vidéki, falusi élet. Milyen szórakozást találnék ott? A kisujjamat sem mozdítanám a társas életért. De a teljes elszigeteltség – egy normális ember sem bírná ki tovább egyfolytában, mint két napnál. Tapasztalatból beszélek! „Nem látok semmi más lehetőséget, mint a kis tündér kastély. Nem várok túl sokat, de talán, esetleg lesz valamilyen meglepetés még számomra. Az igaz, hogy csak nők lesznek ott. – ha nem is közönséges nők. Megrögzötten ellene vagyok az olyan szavaknak ’fenséges’, és csak nagyon az akaratom ellenére használom. Ezért most itt teszek fogadalmat, nem engedem, hogy elbűvöljön „felséges” származásuk. „Így történt, hogy július 9-én kora reggel megállt az ajtóm előtt egy egylovas kicsit, amit egy nappal előtte rendeltem meg. A kora reggel ellenére a levegő nagyon fülledt volt. Bon voyage! (Jó utat!). Az előjelek jók. Az ilyen időben az ember sajnálkozik azokon a szegény embereken, akik a város katlanában maradnak. De én ekkor nem voltam ilyen lágyszívű. A gondolat még kényelmesebbé tett engem, kegyetlen és gúnyos örömmel beszálltam a kocsiba. A csomagom már a kocsis mellett volt. Egy ostorcsattintás, és Rosinante megindul, de nem sokáig. Minden második saroknál építenek valamit megtöltve a levegőt szörnyű porral. Megint meg kell állnunk, most büdös folyékony kátránnyal teli katlanoknál, amelyek okádták a mérgező bűzt. Majd egy egész oszlop zajos és fütyülő villamos (?) zárja el az utat. Végre megpillantjuk a vasútállomást. A peronon iszonyatos tömeg. Minden fülke zsúfolt, és minden utas egyedül akar utazni. De mindennek van vége – vagy inkább egy kezdete – végre elindulunk. Az utazást szükségtelen leírnom. Minden utazás nagyon egyforma. Vannak anyák, a családjaikkal, a csomagtartóban keresik a saját csomagjaikat; vannak gyerekek, akik veszekszenek a magazinokon; Vannak dühöngő férfiak, mert rossz kocsiba szálltak, ezért nem tudnak dohányozni: vannak remegő öreg hölgyek, akik panaszkodnak a huzatra; stb, stb;” Az ischli pályaudvarnál kétlovas elegáns hintó vár. Adolph, mondtam magamnak, mostantól meg kell játszanod a grand segneurt (uraságot). Ezzel hátradőltem a kocsiban, mintha soha sem ismertem volna, hogy mi az a gyaloglás. Meglehetősen sokat mentünk. Tanyák mellett mentünk el, ahol kutyák ugattak utánunk, mezítlábas gyerekek integettek szerényen – inkább az elegáns kocsinak, mint az utasának. Elgördültünk erdők és mezők mellett. Végül befordultunk egy árnyas gesztenyefasorba, és éppen akkor, amikor kezdtem észrevenni, hogy milyen poros és koszos vagyok, és kezdtem kivenni a zsebkendőmet. Hirtelen

1/89 megálltunk egy kis lépcsősornál. Most már túl késő. Pirker a hercegnő főudvarmestere jön köszönteni engem. Bekísért egy meglehetősen nagy, de barátságos előcsarnokba, ahol bambusz karosszékek voltak és sok pálma és páfrány. Mindenütt tökéletes csend; nyugalom és pihenés mosolygott minden sarokból. Pirker fölvezetett engem az első lépcsőfordulóig, ott állt egy inas, aki kinyitotta az ajtót. Egy percig haboztam. Nem üdvözölhetem a hölgyeket ilyen rendezetlen állapotban, de Pirker bizonyára gondolatolvasó, mert rögtön azt mondja ’ez a professzor úr lakosztálya.’ „Miután megbizonyosodtam, beléptem. A szobám nagy, két ablaka van, mély belépővel, a párkányon virágcserepek vannak. Az ablakok között óriási íróasztal, mellette könyvespolc tele könyvekkel. A szoba közepén egy nagy sofa és nehéz bőr karosszékek. A hátsó fal előtt egy régi tölgy szekrény állt. Az ágy egy alkóvban állt. Az egész padlót egy perzsaszőnyeg borította és adta meg a szoba hangulatát.” „Eddig minden jól megy, gondoltam magamban. Jobban nem is szállásolhattak volna el; és ha mindent ilyen kényelmessé tesznek nekem, akkor nem fognak könnyen túladni rajtam. Pirker állt mögöttem ’Ha a professzor úrnak szüksége van valamire’ mondta ’legyen olyan kedves csengetni, az inas rendelkezésére áll’. „Jelentőségteljesen bólintottam és kérdeztem ’Mikor tehetem tiszteletemet a hölgyeknél?’ „’A hölgyek kikocsiztak. Várják a professzor urat kevéssel hét előtt az előcsarnokban.’ Ezzel Pirker meghajolt és kivonult.” „Több, mint másfél órám maradt még a rendezvous – ig (találkozó). Elhatároztam, hogy kényelembe helyezem magam és rendeltem egy fürdőt. Egymás után elraktam mindent, és mielőtt észrevettem volna, már háromnegyed hét volt. Lassan és nyugodtan lementem a lépcsőn. Félúton már hallottam különböző hangok vidám zaját. Alig léptem az utolsó lépcsőre, amikor a Hercegnő elém szaladt és azt kiáltotta: ’Végre hát itt van, kicsi professzorom!’” „Őt és Frau von Frieset kivéve nem ismertem senkit. Bemutattak egy nagyon mértékletes modorú hölgynek Marquise de Pourtales –nek; egy öreg dán lelkésznek, Herr von Jordans-nak; és egy fiatalembernek, akiről később megtudtam, hogy festő és Rádaynak hívják.” „Az egész társaság valóban nagyon szívélyes volt hozzám, valószínűleg mivel újdonság voltam nekik. Pár percig beszélgettünk, amikor Pirker jött, hogy bejelentse mély meghajlással, hogy az ebéd tálalva van. Ő volt az egyetlen dolog ezen a helyen, ami emlékeztetett bennünket, hogy nem földi halandók társaságában vagyunk!” „Az ebédet az ebédlőben tálalták; kimentünk egy nagy teraszra. Nem lehet

1/90 gyönyörűbbet elképzelni, mint az a látvány volt. A ház körül sötétzöld fák, a háztól a pázsit választotta el, amit itt-ott virágzó rózsabokrok tarkítottak. A teraszon magán narancsfák csoportjai álltak nagy, fából készült virágtartókban. Arany gyümölcseik kicsillogtak a zöld levelek közül. A levegőt átjárta a rózsák és narancsok illata, amibe belevegyült az asztalon párolgó ételek illata, ami engem kevésbé poétikus dologra emlékeztetett bárkit, aki olyan éhes volt, mint én voltam abban a percben. Az ebéd kitűnő volt. Én nem tudom miért, de olyan gonoszság fogott el, hogy kell valami rosszat találnom, valami megbírálni valót. Nem tudtam igazán belenyugodni abba, hogy egyszer az életben minden teljesen az én ízlésem szerint van.” „A vacsora után a teraszra mentünk meginni a kávénkat és ott maradtunk fél tizenkettőig. Gyönyörű nyári éjszaka volt a csillagok milliárdjaival. A hercegnő kilenckor visszavonult.” „Július 12.-e Hét és tíz óra között lehetett reggelizni. Fél kilenckor – ahogy ők hívták – a reggeliző szoba kis verandáján voltam. Ez a szoba gyönyörű példája volt a régi német stube-nak (nappali). Patinás falak, a szoba közepén nagy nehéz asztal, körülötte magas, faragott támlájú székek. Végig a falakon tipikus ón edények, az ablakokban ólomüvegek vannak. Csak egy valami hiányzott a teljességhez: olyan képek, amelyeket Hans Sachs, Albert Dürer, stb. festettek. Averanda olyan volt, int egy filagória, befutva szőlővel.” „Az asztalnál már ott ült Frau von Friese, és mellette a lelkész. Amikor odaértem, lépett be a hercegnő is Marquiae de Pourtales-val. Mindenki üdvözölte egymást, váltottunk pár szót, majd csend lett. Mindenki csillapította az éhségét. A reggeli szerintem kifogástalan volt. A teát körbehordták, minden más az asztalon volt, és mi kiszolgáltuk magunkat, ahogy akartuk. Volt halvány rózsaszín házi sonka, bőröndhal, libamájpástétom, kaviár, tojás, méz, cseresznye, eper, őszibarack és sütemény. Az első, aki megszólalt, az öreg lelkész volt, aki előbb volt az asztalnál, mint a többiek, a beszélgetés fokozatosan meghittebb lett. „’Kérem ne róják fel nekem,’ szólt Frau von Friese, ’meg kell bocsátaniok addig nekem, amíg ebbe a kis könyvecskébe bele nem írom a napi feljegyzéseimet..’” Még együtt ültünk, amikor Pirker behozta a reggeli postát. Frau von Friese a legtermészetesebb hangon azt mondta a hercegnőnek: ’Levél édesanyádtól.’ Az örömtől felragyogott a hercegnő arca. Frau von Friese elolvasta a levelet, és az egyik oldalra tette, mintha ez természetes dolog volna. Bámultam meglepetésemben. Miért nem adta oda neki a levelet? Frau von Friese nem vette észre a csodálkozó pillantásom. De a hercegnő igen, mert ő rám nézett, és én azt képzeltem, hogy tudok olvasni a szemében: ’Látja, így bánnak itt velem!’ Nem tudom miért, de nagyon megsajnáltam.”

1/91 „Július 14.-e. Sohasem gondoltam volna, hogy annyira otthonosan tudom magam érezni, mint ott. Mindenki így van ezzel itt. Én csak azt kívánom, bár csak így lenne mindég!” „A hercegnő csodálatra méltó jellem. Nem lehet változatlanul nyugodt maradni, ha valaki pont az ellenkezőjét teszi, mint amit elvárnak tőle”, . . . 10 „Július 15.-e. Az utolsó néhány napban minden reggel 7 órakor elmentünk gyalogolni, tulajdonképpen ez pszichológia óra, amit tanítok neki. De amit mi pszichológiának nevezünk, az azt jelenti, hogy mindenről beszélgetünk, ami a világon van. Az édesanyját fanatikusan szereti és viszont, de úgy tűnik nekem, hogy néha édesanyjának a szeretete egyfajta tirannizmus. Amit a gyermek gondol, neki vissza kell emlékeznie, hogy el tudja mondani a mamájának. Megkérdeztem tőle, hogy miért kell neki a gondolatait így közölnie? Mire ő azt felelte: ’Mert semmi a világon nem bántaná meg az édesanyámat annyira, mintha bármit is visszautasítanék neki.’„ „’Hercegnő ez nem is kétséges,’ mondtam ’amit a szem nem lát azért a szív nem bánkódik.’” „’Hát én soha nem próbálom meg semelyik gondolatomat elrejteni édesanyám elől, emellett nagy öröm az nekem, hogy mindent elmondhatok neki.’ ” „’Hát, ha én az ön helyébe lennék én elmondanám neki ami tetszik nekem, és a többit megtartanám magamnak.’ „ „’Kedves professzor, ha ön egy olyan angyal előtt ülne, mint az édesanyám, egy olyan ember előtt, akiben ön a legcsekélyebb hibát sem találja, aki tisztább, mint bárki a földön, akkor lenne szíve ahhoz, hogy ne mondja el mindazt amit szeretne tudni – különösen, ha valaki tudja, hogy azért szeretné mindezt, hogy még jobban megvédje önt?’ „ „’Akkor Hercegnő egyetlen kicsi gondolat sem tartozik önhöz egyedül?’ „ „’Nem, egyetlen sem.’ ” „Egy kérdés jutott eszembe, nem tudtam, hogy hogyan tegyem fel. Elfelejtve azt, hogy felnőttként viselkedik, ő még mindig félig gyermek – és tanítványom is – elhatároztam, hogy megkérdezem.” „’Hercegnő’ kezdtem ’mivel mi most pszichológiát tanulunk, és van egy kérdés, amit szeretném, ha meg tudna oldani.’ „ „’Kérdezze professzor úr; remélem kielégítő választ tudok adni.’ ” „’Hercegnő, én nagyon zavarban vagyok, mert olyan kérdést fogok feltenni, amit őfelsége sem tett fel soha.’” 10 Most látom, hogy bocsánatot kell kérnem az olvasótól, hogy a rólam írt dicséretet szóról szóra idéztem. Igaz, hogy néhol kivágtam bizonyos mondatokat itt és ott, amelyekről azt éreztem, hogy alaptalanul kedvezőbbek.

1/92 „Egy pillanatig szünetet tartottam. A Hercegnő előttem egy lépéssel haladt és bár én lehajoltam, hogy kihúzzak egy fűszálat, hogy ezzel megállítsam, de ő nem állt meg. Ezért feltettem a kérdésemet.” „’Hercegnő soha sem feküdt álmatlanul az ágyában?’” „Ekkor egy pillanatra megállt és egy megdöbbent szempár meredt rám, mintha kérdezné a kérdés megoldását. Vajon megértett engem, vagy nem? Még mindig nem szólt semmit, ezért folytatnom kellett:” „’Emlékszem, azt mondta nekem egyszer, hogy volt, amikor sokáig beteg volt, és ágyban kellett maradnia…Hercegnő, miről gondolkodott akkor?’” „’Mindenféle gyönyörű dologról – olyan dolgokról, melyeket valójában nem tapasztalhat a földön.’” „Válaszának ez az őszintesége azt mutatta, hogy tökéletes tiszta gondolkodásból származik.” „’Megosztotta minden álmát édesanyjával?’” „’Professzor úr, édesanyám egyszer ugyanígy kérdezett meg engem, azzal a különbséggel – hogy ő tudni akarta minden részletét is. Először haboztam és – őszinte leszek professzor – még sírtam is egy kicsit, amikor be kellett vallanom ezeket a gondolataimat. De édesanyám megértette velem, miért kell mindent bevallanom.’ ” „’És Hercegnő, önnek soha sem volt a legkisebb kétsége sem?’ ” „’Kétségem az édesanyámmal kapcsolatban?’ ” „Hosszú ideig néztem rá. Érdekes teremtmény – korához képest olyan intelligens, olyan független, olyan gyors észjárású, és mégis mindezek ellenére ilyen önfeladó magatartású. Megint az a különös érzésem volt, amit már olyan gyakran éreztem vele kapcsolatban, hogy ő valójában szereti ezt az önfeladó, visszahúzódó életet.” „Július 18.-a. Itt van a császárné. Bármennyire is különös, azt kell mondanom, hogy kis társaságunk bája csak növekedett, amikor megérkezett. Azt képzeltem, hogy minden meg fog merevedni és kényelmetlen lesz. De meglepődtem. Természetesen mindenki fölött áll, de így lenne akkor is, ha történetesen nem Ausztria császárnéja lenne. Egyfajta győzedelmes bája van, és ami különös, soha senki sem gondolná egy pillanatra sem, hogy éltesebb hölgy. Nincs olyan jó egészségi állapotban, mint szokásosan, és ritkábban fejezi ki azt a kívánságát, hogy hegyet mászni szeretne. Sokat zenélünk. Frau von Friesenek csodálatos hangja van és a Hercegnő is énekel vele. A festő is nagyon jól énekel…” „Július 26.-a. Ma egyedül járkáltam a császárnéval. Mindenféléről beszéltünk. Akkor mondott valamit, ami egy hosszú beszélgetéshez vezetett.” „’Az emberek nem értik, hogy miért viselkedem így a lányommal. Eljön

1/93 majd az a nap, amikor megértik az elhatározásomat. A módszerem magának sem világos professzor úr ugye?’ ” „Ez a hirtelen kérdés elcsodálkoztatott és kissé zavartan válaszoltam: ’Be kell vallanom Őfensége, nem teljesen értem’ ” „’Például professzor úr gyermekemnek kis gondolatszabadságot engedélyezek.’ ” „Most már láttam, hogy a téma nem csupán véletlenül merült fel.” „’De hát ez tényleg borzalmas!’ törtem ki, s hagytam, hogy a nyelvem elragadjon.” „’Borzalmas,’ ismételte a Császárnő, ’kinek?’ ” „’Hát, a hercegnőnek, Őfelsége. Ez a gondolkodás bebörtönzése pont abban az életkorban, amikor a fantázia oly gyorsan elkezd fejlődni. . . .’ „’ És ez bajt bajra halmoz. És baj az, ha mindent megbeszélek a leányommal, és a magam módján felvilágosítom, és óvom a rossz benyomásoktól, amelyeket másoktól szerezhet? Professzor, ezt nevezi ön a gondolat bebörtönzésének? ’ Fojtottan nevetett, és tréfálkozás nélkül folytatta: ’Professzor, ne legyen olyan sötét. Én egyáltalán nem vagyok elégedetlen önnel. Teljesen megértem önt, mert az általános szempontot képviseli. Hát gondoljon, Professzor, a mai eszmék szerint nevelt gyermek szívét rágó féregre. Legyünk logikusak. Ha egy gyermek helytelenül végez el egy feladatot, vagy úgy válaszol, ahogy nem lenne szabad, megszidhatjuk vagy megbüntethetjük, sőt, igen, megverhetjük, -- ugye nem? Vagy ha egy gyermek tiltott könyvet olvas, elvesszük a könyvet, és a szegény gyermeket okoljuk. De A lélek könyvét, amit minden este olvasok, amikor lefekszem, amely a fiatal korunkban annyira izgatott bennünket, hogy néha a hideg verejték kiverte a homlokunkat; ezt a könyvet nyitva kell hagynunk a gyermek előtt, akinek nyugtalan képzelete van, hogy elolvassa. Így gondolja ugye professzor? Ezért hát valóban mindannyiunknak valamit kell tennünk a gyermek erkölcsi neveléséért, hogy megadjuk a külső Mindannyian nagyon gyorsan elfelejtjük, hogy mi is voltunk fiatalok és olyan könnyűnek találjuk azt mondani: „Hagyom, hogy a gyermekem magától fejlődjön, a saját elképzelése szerint. Gondolja ezt át professzor.” Emlékezzen professzor arra, hogy a métely hogyan fészkelte be magát a maga szívébe is. Ha a gyümölcsöt egyszer valami megtámadja, többé már nincs semmi reménye, el kell pusztulnia. A modern ember erkölcsi szépségét ugyanígy támadja meg valami, és tönkre megy.’ ” „Elhallgatott, mintha a fejében lévő gondolatokat rendezné. A magam részéről annyira meglepődtem, annyira hatással voltak rám szavai, hogy nem tudtam beszélni. De nem várta, hogy beszéljek, hanem folytatta:” „’Az én életemet is megtámadta az a féreg, csakhogy idővel olyan mélyre ment, hogy teljesen eltűnt. Én tudom, hogy milyen nehéz a gonosz erői ellen

1/94 egyedül küzdeni anélkül, hogy valaki tanácsot adna. Amire egész életemben vágytam, és soha sem kaphattam meg, azt szeretném megadni a gyermekemnek – a lélek igaz tisztaságát, az értelem élességét, ami a tudásból származik – egyszóval békét. A borzalmas egyedüllét idején volt az, amikor csaknem teljesen elvesztettem minden reményemet az életben, hogy ajándékot kaptam ebben a gyermekben és ez több volt, mint az ok, hogy elhatározzam, hogy ez a feladatom az életben, hogy ez a célja annak, amiért születtem. Én a gyermekemet teljes szívemmel és lelkemmel nevelem. Elismerem, hogy az idegeneknek ez a módszer zsarnokságnak látszik. De nem törődöm azzal, eléggé szerencsés vagyok ahhoz, hogy mondhassam, hogy ilyen gondolatok soha sem bántják a gyermekemet.’ ” „Mindketten leültünk egy padra, csendben maradtunk, míg végül úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell.” „’Őfelsége, ez valóban nagy probléma, amiről ön szólt. Én igazán tudom, mit érez a Hercegnő ön iránt.’ ” „Ezekre a szavakra egy kicsit gúnyosan elmosolyodott.” „’Nem találta ki, hogy én is tudom ezt?’ kérdezte; ’Azt, hogy a lányom elmondott mindent, amiről beszélgettek, professzor! Azonban látja, nem félek semmitől. Beszélhetnek bármiről, amiről csak akarja. Képzelje csak el azt a zűrzavart ebben a fiatal agyban, egy csomó professzor Kraus beszél vele, mindegyik más eszmét képvisel és mindegyiket a lányomnak magában kell megoldania. Hogyan tudná gondolatainak békéjét visszanyerni, ha minden nap más benyomásokat és más elgondolásokat hoz neki. A végén egy romba dőlt lélek lenne, annak ellenére, hogy tehetséges és nagyon jó képességei vannak.’ ” „Újra csendben maradt és én sem találtam szavakat. Elhallgattam volna ezt a csodálatos asszonyt hosszú órákon keresztül. Teljesen másnak tűnt már a szememben. Ez az elegáns teremtés, aki először azzal lepett meg, hogy milyen fantasztikus és különleges, ez a választékos és izgalmas hölgy végül is egy nagyon szenvedő, boldogtalan asszony. Legyőzött engem a tiszteletre méltó nagy fájdalmával, amit én félreértettem hatásukban és a pózokban, ami pedig teljesen zseniális volt. Búskomorságát nem csak a fiának a halála eredményezte. Ez volt lelkének igazi lényege. A hályog lehullott a szememről. Egy élet hosszú mártíromságának titkát bízta rám az, akinek szomorúsága megmagyarázhatatlannak tűnt mindig nekem. Én most már tudtam, hogy mindazok igazságtalanok, akik együttérzést mutattak anélkül, hogy a boldogtalanságának valódi okát ismerték volna, és akik szép mondatokkal írtak róla, mint a Szomorúság Asszonyáról. „ „Ő annyira nagy, hogy minden más nő fölött áll, minden gondolata nemes, olyan mértékben, hogy az átlagos, mindennapi ember nem is tudja megérteni. Ugyanannyira kell, hogy szenvedjen, mint a szellem művésze, akitől életében

1/95 megtagadják az elismerést, és várnia kell a haláláig, hogy ismert legyen. A legmagasabb eszmékkel a szívében lépett a trónra; és akkor a ’féreg’, amiről beszélt, megtámadta őt. Nem volt senki, aki védte volna, sem senki, aki figyelmeztette volna őt. Ahelyett, hogy elmenekült volna, rájött arra, hogy milyennek kell egy nőnek, egy anyának, egy uralkodónak valójában lennie, elismerés nélkül, mint a történelemben jó páran, feladta a harcot. Ő, akiről aligha lehet elmondani azt, hogy mizantróp, tönkre tette az életét azzal, hogy túlságosan szerette az emberiséget. Nem gyűlölte az embereket; nagyon szerette őket. Hasonlóan ahhoz, mint a visszautasított szerelmes, vádolja szerelmének tárgyát hűtlenséggel és hálátlansággal, ő is vádolta őket és azt mutatta, hogy lenézi őket.” „Most erre több mint egy oka van; szeretné, ha gyermeke elkerülné azt a sorsot, amit ő élt át. Teljes szívemből remélem, hogy ez sikerül neki. Úgy tűnik, hogy a Sors a csodálatra méltó önmérsékletét viszonozni fogja….” „Ezeket gondoltam, amikor a császárné felállt anélkül, hogy egy szót szólt volna. Csendben mentünk a ház felé, mindketten mélyen elgondolkodva.” „Augusztus 27-e. A császárné újra elment. Nehéz elválás volt mindkettőjüknek, mind az anyának, mind a lányának. Nem tudom megérteni, hogy a császárné miért nem vet véget ennek a kínszenvedésnek. Csak egy megjegyzést tettem erre azon a reggelen, amikor elment, de azt mondta: ’Nem, nem; az gyengeség lenne és teljesen az elveim ellen való volna. Ő még túl távol van a nevelésében ettől.’ Aztán a Hercegnőhöz fordult és azt mondta: ’Neki meg van ehhez mind a bátorsága, mind a józan esze. Nem így van Weiberl?’ ” „A Hercegnő, aki rendszerint nagyon bátor, csak bólintott a fejével. Alig tudta visszatartani a könnyeit és kívánta, bárcsak elrejtőzhetne az édesanyja kedvéért – és az kétségtelenül így volt, mert számára a gyengeség tilos volt.” Itt végződik az amit kimásoltam a professzor naplójából. Még voltak más oldalak is Frau von Friese-el való beszélgetéseikről és azokról a gondolatokról, amelyeket a nevelő mondott el neki arról a rideg nevelésről, ahogyan engem neveltek, de több részlet tulajdonképpen semmit sem tenne hozzá azokhoz a dolgokról, amit eddig leírtam.

1/96 XIII. fejezet Remények. Az Ischlben töltött napok, amelyről az olvasó most hallhatott professzor Kraus leírásából, egész életem legszebb napjai voltak. Édesanyám megérkezése után csaknem egész időmet megszakítás nélkül vele töltöttem. Örömünket nem zavarták meg azok a gondolatok, hogy hamarosan el kell válnunk, ami mindig azzal járt, hogy attól féltünk, hogy valamit nem mondtunk el, olyat, ami a legfontosabb lett volna. Ez az érzés, amit gyakran éreztünk, hiányzott. De az árnyék, ami mindig az életünk fölött volt, most kevésbé látszott, mint rendszerint, azért megvolt. Édesanyám egészsége nem volt jó ebben az időben. Sok álmatlan éjszakája volt, bár ekkor is velem töltötte azokat. Bebújhattam mellé az ágyba, vagy ülhettem mellette késő éjszakáig. Ez nekem örömöt is, meglepetést is jelentett. Azért, mert senki sem tudott mást elviselni maga mellett sokáig. Hozzá kell tennem, hogy sokszor megpróbált türelmes lenni a körülötte lévőkhöz. Nem emlékszem arra, hogy valaha is nekem egy türelmetlen szót mondott volna. De ami még büszkébbé tett engem, hogy ő, aki másokkal olyan szófukar volt, sosem látszott fáradtnak, ha velem beszélt. Még azok is, akik a legközelebbi kapcsolatban voltak vele, nem mertek, vagy talán azt is mondhatnám, nem kíséreltek meg hosszú társalgást folytatni vele, mivel annyira fáradékony volt. Ezzel szemben én órákig beszélhettem vele anélkül, hogy belefáradt volna. Ellenkezőleg, mintha lelkesebb és felfrissültebb lett volna. Egyszer megkérdeztem őt erről. Azt mondta nekem, hogy először is szeret fiatal lányokkal beszélgetni, akik számára romlatlanabbnak tűnnek, mint bármi más, amit a világ befolyásol – mivel azok még azt az illatot viselik, amit a természet ad a legszebb virágainak. És aztán mivel az ő eszméi úgy átjártak engem, hogy beszélgetésünk közben úgy érzi, hogy fiatalabb énjével beszélget. Továbbá a mi állandó elválásunk különösen hatással volt rá. Míg más emberek, akikkel ő bármikor találkozhat, amikor csak akar, azt eredményezik, hogy ő türelmetlen és fáradt lesz. Ha velem van, az olyan, mintha egy kedves helyen lenne, ahol mindig boldog, de ahonnan, jól tudja, hogy hamarosan el kell mennie. Minden kétszeresen kedves lesz attól, hogy el kell válni tőle. A szavaim felvidítják őt, mint az erdő vad virágai, amelyek fájdalommal vegyes örömöt okoznak neki, mert tudja, hogy nem lesznek vele többé. Hát nem csodálatos, hogy milyen boldog vagyok, amikor a szavaira

1/97 gondolok? És nincs nekem jogom arra, hogy azokra az évekre gondoljak, amikor együtt voltunk, nem volt senkije sem, akivel ő annyit törődött volna, mint velem? Nem teszek úgy, mintha minden párbeszédet vagy minden szót, amit használtunk visszaidéznék. Nem vagyok Professor Kraus, hogy leírtam volna minden elhangzott beszélgetést naponta, vannak azonban olyan szavak, amelyek legnagyobb elevenséggel még mindég élnek bennem. Volt azonban egy esemény nem sokkal azelőtt volt mielőtt írni kezdtem, hogy elképzeltem, amikor kettesben ültünk. Hirtelen azt mondtam: „A fivéreimet és a nővéreimet szereted annyira mint engem?” Ez egyike volt azoknak a meggondolatlan és hirtelen kérdéseknek, amelyeket, sajnos, gyakran tettem fel. Éreztem édesanyám remegő kezéről, hogy megbántottam. Ő azonban válaszolt, hogy a többieknek nincs már rá szüksége, majd suttogva hozzátette „És Rudi már nem él.” Az elsuttogott szavaktól megfájdult a szívem. Nem tudtam egy szót sem szólni. Elvesztettem önuralmamat. Ölébe rejtettem az arcomat és zokogni kezdtem. Az óta a nap óta, amikor a szolgáló berohant a szobámba és azt mondta: „A trónörökös meghalt!” senki sem említette őt a jelenlétemben. Valójában nem fogtam fel, hogy édesanyám egyetlen fia, a bátyám ugyanaz a Trónörökös, aki sok évvel ezelőtt meghalt. Gondolataim összezavarodtak. Amikor felemeltem az arcomat, láttam, hogy bár édesanyám még könnyezik, de próbál újra uralkodni magán. Azt mondta nekem, hogy ne bánjam azt, amit mondtam. Régóta arra a pillanatra vágyik, hogy az utolsó korlát is leomoljon köztünk és szabadon beszélhessünk ezekről a dolgokról is. Jót teszek neki, ha beszélek arról, amiről csak akarok. Megnyugodtam a szavaira, és újra kérdeztem: „Rudolf volt a kedvenc?” „Ő volt az egyetlen fiam” válaszolta „Aranyszívű fiú. Az a világ, amelyben született nem érdemelte meg őt. Nemessége és barátaiba vetett hite az életébe került.” „Hogy halt meg?” kérdeztem. Megrázta a fejét és azt mondta: „Weiberl, nem tudok most neked erről beszélni. Először kell valamit tanulnod a politikáról és annak alapjairól.” Tovább folytattam a kérdezősködést a nővéreimről és rá akartam venni, hogy megmondja, melyikünket szeretett a legjobban. Gizellát, mondta, a nagyanyja nevelte és nagyon korán férjhez ment. Valerie, bár névlegesen édesanyja ellenőrzése alatt volt, mégsem az ő kívánságai szerint nevelkedett fel. Csak én voltam az egyetlen, akinek a nevelésénél lehetséges volt elképzeléseit végrehajtani. Én teljesen az övé voltam és ezért legközelebb a szívéhez. Amikor ezt hallottam úgy éreztem, mintha az ég is rám szakadna! Megragadom az alkalmat, hogy beszéljek a nővéreimről. Tudni kell azt, hogy nem egyszerre mondott el mindent az édesanyám; és nem is mindent ő mondott el, és beszámolok olyan eseményekről is, amelyek a halála után

1/98 történtek. Azonban annak amit elmondok, a legtöbb részét édesanyám mondta el saját szavaival. Gizelláról soha sem beszélt sokat. Az a tény, hogy Zsófia főhercegnő nevelte fel, nagy szakadékot jelentett közöttük. Aztán amikor Gizella 1873-ban Lipót herceghez ment feleségül, aki a néhai régens herceg második fia volt és Bajorország királyának a fivére, Bajorországba költözött. Bár Ischlbe látogatott minden nyáron, igazi otthona azóta is München. Férje nem nagy jelentőségű ember és erős ellentéte fivérének, III. Lajosnak, akinek erős jelleme mellett bája is volt. Mind a férj, mind a feleség jó természetű, egyszerű, jelentéktelen emberek és ezért boldogok. Négy gyermekük van. A legidősebb lányuk Erzsébet 1893-ban nagy szenzációt keltett, amikor Ottó von Seefried báróhoz férjhez ment, aki csak egyszerű hadnagy volt a bajor hadseregben. Ferenc-József császár nem akart beleegyezni a házasságba, de Gizella olyan nagyon ragaszkodott a frigyhez, hogy nem akart haragot a lányával. A házasság idején édesanyám Mallorcán volt, ezért táviratozott a császárnak és azt tanácsolta, hogy rendelje unokáját Bécsbe, ne válassza el őt a férjétől, hanem óvja meg mindkettőjüket a botránytól és az ellenségeskedéstől. Gizella fiatalabbik lánya, Auguszta, József főherceghez ment feleségül, aki József nádornak Magyarország nádorának, és II. Ferenc császár fivérének két unokája közül az egyik volt; vagyis a férj és feleség távoli unokatestvérek voltak. Gizella és Lipót két fia közül az idősebb György, csak 2 évvel ezelőtt vette feleségül Isabellát, Frederick főherceg és Isabella főhercegasszony leányát. A házasság boldogtalan volt, a fiatalasszony a házasság után 2 héttel megszökött. Anyósa iránti őszinte vonzódás miatt elhatározta, hogy visszatér, Férje bűnei azonban olyan súlyosak voltak, hogy nem lehetett azokat elviselni.. Tavaly sikerült azt elérnie, hogy a bajor Legfelsőbb Bíróság semmisnek nyilvánítsa. Remélem, hogy a Pápa is jóváhagyja ezt. Ferenc-József Császárt annyira elszomorította ez az eset, hogy majdnem belebetegedett. A másik fiúk Conrad már harmincon túl van és nőtlen. Még nem írta be a nevét a történelembe. Valerie-ról édesanyám mindig szabadabban beszélt. Keserűen beszélt mindig arról, hogy csak szerepet játszattak vele, amikor úgy tettek, minta ő irányítaná második élő leányának a fejlődését. Még akkor sem, amikor Valéria egészen kicsi volt. Nem engedték meg, hogy a szülő és gyermek közötti valódi kapcsolat kialakuljon. Még az étkezéseket sem fogyaszthatták el együtt. Valerienek jóformán az első napjaitól megvoltak a szolgái, a szakácsa, akik vele utaztak, bárhova is ment. Oly annyira elkülönítették az anyát a gyermektől, hogy amikor Erzsébet nyaralni ment Feldafingbe, Bajorországba, Neki a Strauch Szállóban (ma Hotel Kaiserin Elisabeth) kellett megszállnia, míg Valeriet a helyi plébános otthonában helyezték el. Milyen bensőséges viszony alakulhatott volna

1/99 ki ilyen állapotban? Valerie nagyon szégyenlős kislány volt. Édesanyjának még azt is nehéz volt kiszedni belőle, amit tényleg tudott. A nevelése sem úgy történt, ahogy az édesanyja szerette volna. Egyoldalú volt. Sok mindent tanítottak neki, de a jellemét nem formálták. Sok tanára és nevelője volt, akik mind imádták őt, egyikőjük sem foglalkozott vele azzal a következetességgel, amire a gyermeknek nagy szüksége volt. Ne kétséges, hogy mivel a legfiatalabb volt, soká tartott ez a romboló nevelési mód. De főleg az akkori nevelési rendszer volt mindezért hibás. Jellemének született nemessége folytán nem vált annyira szeszélyessé, hogy a körülötte élők életét nyomorúságossá tegye. De végeredményében akaratos, önfejű, képességeiért büszkévé vált. Tény az, hogy nem volt sem okos, sem buta. Egyik tanára az ünnepelt Joseph Levinsky volt, a bécsi színész és a Konzervatórium professzora. Először a szónoki kifejezésmódra tanította, mert nagyon gyenge volt a hangja. Végül azonban nem tudott mit kezdeni vele, ekkor felkérték arra, hogy tanítsa meg, hogyan kell egy hercegnőnek viselkedni – hogyan kell járni, hogyan kell a legyezőt tartani, stb. Ezeket a dolgokat kétségen kívül megtanulta. Eközben erkölcsi adottsága elpusztult. Sohasem mutatták meg neki, hogyan lehet az emberi szív mélyére hatolni, sohasem értette meg az élet komoly kérdéseit; ezek mind édesanyám nevelési elképzelései voltak. Valóban hogyan érthette volna meg, mi a fájdalom, ha a jótékonyságot úgy tanították meg neki, hogy hintóval kiküldték Ischlbe, hogy a szegény gyerekeknek édességet osztogasson. A legközelebbi barátnői – akik között a vezéralak Kinsky grófné, született Aglae Auersperg volt, akinek a trónörökössel, Rudolffal való kapcsolatáról egyszer nem keveset beszéltek – mind tegezték ugyan, de a barátságukban nem volt meg az egyenlőség szabad hangneme. Valerienek nagyon egyszerű volt az ízlése, egyáltalán nem örökölte édesanyja választékos ízlését. Bár irogat verseket, nagyon józaneszű, valójában polgári. Amikor édesanyám egyszer elvitte Korfuba, az Achileonba belépvén azt mondta: „Remélem, ezt nem hagyod rám, mert nem tudnék itt mit kezdeni a gyermekeimmel!” A házassága még jobban eltávolította édesanyámtól. Férje, Francis- Salvator Toscania nagyhercege távoli unokatestvére is volt, mindketten apai ágon Leopold császártól, I. Ferenc idősebb fiától származtak. Francis-Salvatorról a köznyelv azt tartotta, hogy hűtlen, és öröklött betegsége van. Ezt igazságtalannak tartom. Mindenképpen sok gyermekük van, és az anyai gondoskodás sok idejét lefoglalja a főhercegnőnek. Az egyáltalán nem igaz, hogy Valerie epilepsziás. Kezdetben Valerienek politikai törekvései voltak. Hatását a Császárra, az

1/100 édesapjára, hamarosan átvette mind az édesanyám, mind Gizella. Később, még mielőtt az 1914-es tragédia elvitte volna Ferenc Ferdinánd morganitikus feleségét, Hohenberg föhercegnőt, Valerie tényleges ellenbefolyással volt a Főherecgnőre. A Főhercegnőről egy másik fejezetben még többet fogok írni. Itt még megemlíthetem azt, hogy mind ő, mind Valerie kérkedtek vakbuzgó vallásosságukkal, Addig Valerie vallásossága őszintébb, egyenesebb, politika mentesebb volt, mint a Föhercegnőé. Valerie a hitet nem használta fegyverként mesterkedései keresztülvitelében. Ferdinand-Salvator és Valerie otthona Lichteneggben van. Valerie örökölte édesanyám kastélyát Lainzban. Azonban, amikor hivatalosan Bécsben van, a Hofburgban vagy Schönbrunban lakik.