Egy császárné titka

1/151 (1913) Londonban kiadott könyvében mondta el. Az igaz, hogy ő azt mondja, hogy Vetsera Mária írt először a fivéremnek és hogy a fivérem barátságot ajánlott fel neki, de az elképzelhetetlen, amit Vetsera Mária egyenesen megküldött, olvasatlanul érkezett volna a kezébe, és kit bízhatott volna meg közvetítőnek – maga és a trónörökös között – kivéve egy valakit? Vagy azért, hogy egy jó tréfát csináljanak, vagy a jó természet darabjaként ki vállalna el egy ilyen megbízást, ami a legtöbb ember számára túl messzire nyúlik. A grófnő egy kis kísérletet tesz könyvében, a jó természetére utalva, hogy leszögezi, hogy ő mind az édesanyámat (akivel nagyon jó barátnők voltak gyermekkorukban), mind a trónörökös feleségét, Stephaniet gyűlölte. A jó természet ezért megdönthetetlen elméletnek látszik, hogy megmagyarázza azt a segítséget, önmagát is bemutatva, hogy létrehozott számtalan beszélgetést Rudolf és Vetsera Mária között. Arra talán nincs szükségem, hogy ennél többet mondjak. A sors bizonyára elhatároz ilyen dolgokat, bármilyen is a felhasznált eszköz természete. Rudolf magányos, szeretetlen ember volt, aki az idők folyamán egyre jobban szükségét érezte annak, hogy találjon valakit, akit szerethet. Az érdekes az, hogy ami történt, sokkal később jött létre, mint ahogy ő remélte. Az ellenségei nem vártak addig, amíg a szenvedély fellángol, hanem elkezdték éleszteni annak tüzét. A féltékenysége most ki kellett, hogy törjön. Ottó főherceg és Braganza hercege egymással vetélkedtek, hogy felhívják Vetsera Mária figyelmét, akit rendszeresen a csodálók tömege kísérte. Rudolf természetesen nem akart az utolsó lenni. Minden részletet hűségesen jelentettek Stephanie-nek, s nagyon boldogok voltak, hogy megtalálták az utolsó anyagot a céljukhoz. Stephanie a maga részéről nem elégedett meg azzal, hogy vádolják és szidják a férjét, de a férje jelenlétében abnormálisan provokatív öltözékben jelent meg és olyan szavakkal illette azt a nőt, akit Rudolf szeretett, amit soha nem vártak még olyan nő szájából sem, aki a társadalmi mércén sokkal alacsonyabban állt. Nem is akarta fékezni magát, még azért sem, hogy mások is jelen voltak. Az az érzéketlenség, amit Rudolf felesége iránt érzett, ekkor gyűlöletté vált. A helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált, mert első ízben érezte igazán a bántást és nem tudta, hogyan védekezzen. A megoldás ugyanaz lett volna bármilyen esetben. A teljes elszakadás most megtörtént. Rudolf nem volt hajlandó tovább Stephanie-val együtt élni és megtiltotta neki, hogy belépjen Mayerlingbe. Vetsera Máriával való találkozásai egyre gyakoribbá váltak. Édesanyám csak lassanként tudta meg, hogy mi folyik. Teljesen tehetetlen volt. Egyrészről nem tudta megváltoztatni fia viselkedését; másrészről a legmélyebben együtt éreztet vele. Annyira szerette őt, hogy teljesen megbízott benne, de ez természetesen lehetetlen volt – ez az akkori kor eszméje ellen volt és

1/152 ő császárné volt, sőt Ausztria császárnéja. A spanyol etikett megint közrejátszott. 12 éves koráig Rudolf tőle távol nevelkedett. Addig ő Rudolf számára teljesen idegen volt. Egészen nagyanyja, Zsófia főhercegasszony haláláig édesanyjának nem volt semmi befolyása fia jellemére, és még akkor is az etikett szigorú szabályai áthatolhatatlan mélységgel szétválasztotta az anyát és a fiát, amit nem lehetett áthidalni. Sőt, mi több, édesanyám nagyon sokat szenvedett anyósától, mivel teljesen megfosztotta együttérzésétől Stephanie-t. Saját tanulékonysága, császárral kapcsolatos viselkedése, mind szöges ellentéte annak, ahogy ő viselkedett Rudolffal; de a hibája megértette vele, hogy milyen nehézségekkel jár a helyzete. Hatalomnélkülisége, a feladataival szemben még sokkal boldogtalanabbá tették. A császár és fia között a kapcsolat tovább sem javult. A császár megkapta politikai tevékenységéről a jelentéseket, és a fia árulásával kapcsolatos új bizonyítékok felingerelték, ezért megtiltotta neki, hogy találkozzon sok tudós emberrel, akikkel már előzőleg barátságot kötött. Ezek között a híres emberek között volt a világszerte elismert természettudós Brehm is. El lehet képzelni, hogy az ilyen lépés egyáltalán nem nyugtatta meg Rudolf túl izgatott idegrendszerét. Egyre jobban visszavonult az udvartól. És most kiderült, hogy Vetsera Mária gyermeket vár. Szegény Rudolf! Nagyon szerette a gyermekeket és nagyon ragaszkodott a kis Erzsikéhez. Édesanyám szerint Erzsi nagyon jó kislány volt, bár sem tehetséges, sem intelligens nem volt. Ahogy öregedett, rettenetesen elrontották. Rudolf mindig elhalmozta szeretettel. Minden tréfa, amit együtt csináltak, eljutott a nép fülébe is. Minden évben, még életének utolsó évében is, december 6-án Mikulásnak öltözött lánya kedvéért. Csak amikor a szent felhánytorgatta neki a legújabb szokását, hogy a kalapját és a kesztyűjét kidobja a hintó ablakán, csak akkor ismerte fel a lánya őt. Rudolf nagyon boldogtalan volt, amikor megtudta, hogy nem lehet másik gyermekük, és most hirtelen, nem tudni, hogy milyen okból, meg volt arról győződve, hogy Mária fiúgyermeket vár. Ez nagy örömöt okozott neki és teljesen új gondolatok jelentek meg a fejében. Magyarország a frank törvények szerint megengedi, hogy az uralkodók is elválhassanak és minden törvényesen elvett feleség gyermekét jelölhetik a trónra. A trónörökös, ha az lehet, Magyarországon még népszerűbb volt, mint Ausztriában. Ott ő mindent elérhet, amit csak kíván; Máriát feleségül veheti és viselheti az uralkodói koronát. De ez csak a legutolsó gondolata volt. Mielőtt tett egy utolsó lépést az édesapja kedvéért, megpróbálja a házasságát az egyháznál semmissé tenni. Mielőtt a lehető legrosszabb lépést a papságnál megtenné, szüksége volt egy olyan

1/153 barátra, aki mediátorként cselekszik. Ekkor követett el egy olyan hibát, ami teljesen tönkre tette. Teljesen megbízott a sógorában, Fülöp coburgi hercegben – „abban az őrültben”, ahogy az anyám megvetően hívta őt. A coburgi Fülöp herceg feleségül vette Stephanie lánytestvérét, a belgiumi Liuse hercegnőt, akiről nagyon sokat beszéltek, és akit nagyon sokat szidtak. Ő sem volt boldogabb a házasságában, mint Rudolf. Talán ez volt az a körülmény, ami a két boldogtalan férjet közelebb hozta egymáshoz, mert különben semmi közös érdeklődési körük nem volt. Fülöp durva és jellemtelen volt. És valóban kevesebb volt neki egy kerékkel. Meg volt róla teljesen győződve, hogy tulajdonképpen Rudolfnak segít, amikor azt, amit Rudof mondott neki, teljes egészében továbbadta Ferenc-Ferdinándnak, akivel nagyon jó barátságban volt, és aki – a tudomása szerint – az egyház támogatója. Az utolsó percben megérkezett az a pillanat, amire a trónörökös ellenségei vártak. Ferenc- Ferdinánd mindezt elmondta egy lelkésznek, név szerint Gottfried Marschallnak, aki előzőleg a tanára volt. Marschall szolgálatkész, kedélyes és megnyerő ember volt, aki elnyerte Rudolf bizalmát. Úgy tűnt, hogy teljesen egyetért Rudolf terveivel, sőt, még tanácsokat is adott neki. Azt tanácsolta, hogy minden nézeteltérés elkerülésére küldje a levelet egyenesen a pápának, ahelyett, hogy valamilyen közbenjárót keresne. Ebben a levélben meg kellett neki kérni őszentségét, hogy segítsen neki megszerezni házasságának annullálását. Rudolfot egész biztosan a szenvedélye vakította el, másként hogyan hihetett volna olyan készségesen egy pap felvilágosult gondolkodásában. „Azok a gyalázatos árulók!” kiáltotta anyám, amikor a történet elmondásakor eddig jutott, „mindent kiszámítottak. Meg kellett halnia, mert az élete állandó veszélyt jelentett volna számukra.” Aggodalma és jogos méltatlankodása nehézzé tette, hogy folytathassa édesanyám. III. Leó pápa nem méltatta arra, hogy válaszoljon a levélre. Nem kell magyarázni, hogy ez magában milyen sértő volt; de ez nem volt elég. Egy levelet küldött a császárnak, Monsignor Galimberti nunciussal, akit a bécsi udvarba akkreditáltak. 1889. január 28-án délután három órakor a császár üzenetet küldött édesanyámnak, felkérve arra, hogy jelenjen meg a lakosztályában. Mint télen mindig, a Hofburgban voltak. Édesanyám nagy meglepetésére, amikor belépett a dolgozószobába, a nunciust ott találta férje társaságában, – ez nagyon ritka dolog volt – néhány szóban mindent megmagyaráztak neki. Édesanyám felháborodva tiltakozott, az igaz, hogy a fia helytelenül cselekedett, hallatlan módon viselkedett, de a császár egy mozdulattal megállította, és azt mondta, hogy ő az aki ítélkezni fog. Ő csak azért hívatta anyámat, hogy jelen legyen a trónörökössel való beszélgetéskor, mert odarendelte a trónörökös, aki pár percen belül várható.

1/154 Körülbelül fél öt volt, amikor Rudolfot bejelentették. Szegény anyám! Még a lehetősége sem volt meg arra, hogy a legkisebb figyelmeztetést is adjon neki. Amikor édesanyám azt mondta, mondatait száraz visszafojtott zokogás szakította meg. Úgy éreztem, hogy minden újra lejátszódik a szemem előtt. „Elgondolni is borzalom, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt” sírta. A nyugtató szavak ilyen fájdalomnál kegyeletsértőként hangzottak volna, ezért vártam, hogy folytassa. Hogy megítélhessük a zavart arckifejezését, amikor belépett a szobába, gondolhatjuk, hogy Rudolfnak kellett valamit tudni már, hogy valami baj van. A császár azonban hagyta, hogy egy kissé gondolkozzon. Aztán minden bevezető nélkül, majdnem az arcába dobta a pápa levelét, és iszonyatos dühvel kérdezte tőle, hogy elment az esze, hogy ilyeneket tett és hogy az egész családra szégyent hozott. Egy pillanatig a trónörökös némán állt. Aztán kutató szemmel a nunciusra nézett, tetőtől talpig végigmérte és nagyon nagy keserűséggel azt mondta: „Tudnom kellett volna, hogy mit várhatok öntől! Aljasság és gonoszság várható önöktől!” Az apjához fordulva közeledett felé és olyan nevetséges helyzetbe kényszerítette, mintha az nem lenne más, mint egy kis iskolásfiú. De amint felelősségre vonta, hozzá tette, hogy más körülmények között sokkal körültekintőbben magyarázná el. A valóság az, hogy nem szépítette a dolgokat. Az apjának és az apja tanácsadóinak volt a bűne, hogy őt boldogtalanná tették. Ezek mindannyian a vesztét akarták, különben nem adtak volna neki olyan feleséget, akihez egész életére odaláncolják. Félve attól, hogy az izgalma túl messzire viszi, édesanyám odament hozzá és gyengéden megfogta a kezeit, de Rudolf még szenvedélyesebb lett, és hevesen megcsókolta édesanyja kezét és arra kérte, hogy ne álljon mások oldalára, ha nem úgy gondolkozik, mint ők. A császár mérges lett, hogy ilyen hatással volt az anyámra és türelmetlenül közbevágott: „Ne beszélj így”, parancsolta, „és ne akard velünk elhitetni, hogy csupán azért akarod a házasságodat felbontani, mert boldogtalan vagy a feleségeddel. Szégyen az ilyen fiatalembernek, mint te, hogy nem tudja a helyzetet megjavítani.” Rudolf el kellett, hogy veszítse a fejét, hogy merészelt úgy válaszolni az apjának és császárának. Azt mondta neki, hogy nincs joga ilyen módon beszélni vele. Stephanie buta is és ronda is, és ő kényszerítette, hogy elvegye őt. Míg az apja saját választásából nősült és elvett egy intelligens gyönyörű nőt, és az eredmény – de nem szükséges itt ismételnem Rudolf szavait, amelyeket dühében mondott.

1/155 A dolgok nem úgy alakultak, ahogy a nuncius szerette volna. Azt lehetett várni, hogy a következő percben a trónörököst kidobják a szobából, mielőtt a nuncius szólhatott volna egy szót is. Ezért, hogy visszanyerje méltóságát, mint az egyház egyik főméltósága, békéltetőként lépett elő, és vette a bátorságot, hogy kéretlenül beszéljen. Felhívta a trónörökös figyelmét arra, hogy nem érdemes az egész családdal összevesznie egy nő miatt. Ezekre a hideg szavakra Rudolf halálosan elsápadt. Természetellenes nyugalommal odament a pap elé, olyan közel, hogy az arcuk majdnem összeért, és hangsúlyozva külön minden kiejtett szót, azt mondta: „Kire – gondol?” „Ő császári fensége tudja, hogy kiről beszélünk.” „Akkor”, üvöltötte Rudolf, „elmerné újra ismételni?” „Miért ne?” „elismétlem, amit a verebek a háztetőkön csiripelnek egymásnak, hogy a trónörökös valamilyen értéktelen perszóna – „ A nuncius nem jutott tovább, mert a trónörökös két pofonnal véget vetett a beszélgetésnek ezekkel a szavakkal: „Várjon, maga – - pap! Különben megfizettetem ezért is!” A császár egész eddig minden erejét megfeszítve nyugodt maradt. Most már látta, hogy pillanatnyilag semmit sem lehet tenni és úgy rendelkezett, hogy Rudolf vonuljon vissza, és arra kérte, hogy adja a szavát, hogy addig nem beszél Vetsera Máriával, amíg nyugodtan nem beszélgethetnek. Édesanyám megpróbálta, hogy az apa és fiú ne váljanak ilyen lelkiállapotban el, de a császár lecsendesítette őt és Rudolf elhagyta a szobát, anélkül, hogy kibékültek volna. Azonnal Mayerlingbe ment, ott bezárkózott a magán lakrészébe, bár a coburgi herceg és Braganza hercege ott volt látogatóban. Loschegg, az inasa egész éjszaka hallotta, hogy fel, s alá járkál, és ezt később elmondta édesanyámnak. Loscheggtől és Bratfischtól, a fiákerestől hallotta anyám a tragédia után a legtöbb részletet, ami megtörtént. Loschegg barátja volt Bratfischnek és másnap kora reggel elmondta Bratfischnek, hogy valami komoly bajnak kellett történnie, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemét. Bratfisch nagyon különleges helyet töltött be a trónörökös szolgálatában, valami olyasfélét, mint hajdan az udvari bolondok. Rudolf mindent megbeszélt vele és nagyon megbízott benne. Ezért aztán, amikor kérte, hogy engedjék be, azonnal elővezették. Rudolf elmondott mindent Bratfischnak az előző napi eseményekről és adott neki egy levelet, amit személyesen el kellett vinnie Vetsera bárónőnek Bécsbe. Ebben a levélben kérte Rudolf őt, hogy ne aggódjon, ha pár napig nem látja és megígérte, hogy levélben mindenről tudósítja. Amikor Bratfisch Vetseráék házába a Salesianergasse-be ért, meglepődve tapasztalta, hogy Mária bárónő már várta őt. Odaadta a levelet és megkérdezte, hogy várjon-e a válaszra. Mária azonban tudomására hozta, hogy vele megy vissza Mayerlingbe és kérte, hogy hajtson el a Ring Strassera, hogy ne lássák

1/156 meg, hogy vele ment valahova. Bratfisch megfigyelte, hogy a lánynak ki voltak sírva a szemei, mivel bizonyára kapott híreket a Hofburgból és attól félve, hogy a trónörökös mellőzi apja akaratát, ezért akart azonnal mellette lenni. Mivel Bratfisch közvetlen, egyenes ember volt, nem habozott, hogy arra kérje, hogy ne próbálja a dolgokat kényszeríteni, hanem hallgasson ő császári felsége utasításaira és biztosította őt, hogy Rudolf határozottan arra kérte őt, hogy legyen mellette. De Mária csak rázta a fejét és mivel újra sírni kezdett, kijelentette, hogy azonnal vele kell mennie, mert ha még 24 órát vár, hozzá kényszerítik egy másik férfihoz. Aztán tovább folytatta – ő is úgy tekintett Bratfischra, mint a barátjára, nem úgy mint egy szolgára – előző este a nuncius titkára ment az édesanyjához a császár gyóntató papjával Laurenz Mayer atyával, hogy elmondja, hogy a császár tud a trónörökös érzelmeiről és a leányával való tervéről és ezért úgy rendelkezett, hogy Máriának valaki máshoz kell férjhez mennie – egy bizonyos nemeshez – 24 órán belül. Valószínűleg a császár így akart véget vetni, mindörökre, ennek a szerelmi kalandnak. De, mondta édesanyám a Rudolf ellen összeesküvőknek egész más volt a tervük, mint a császárnak. Nekik nem az volt az érdekük, hogy a dolgok így végződjenek, különben Vetsera Máriának soha sem sikerült volna olyan észrevétlenül elmenni, mint ahogy tette. Amikor Mayerlingbe ért, nem tudott Rudolf hinni a szemének, és amikor megtudta, hogy milyen módon akarták kijátszani őt, haragja tombolt. Habrda rendőrfőnök megszervezte, hogy a szentkereszt monostorba jelentsenek minden eseményt, ami a vadászházban történik. Később Loschegg és Bratfisch volt az, aki elmondta édesanyámnak, hogyan fedezték fel, hogy Habrda az egész elmúl évben hogyan tartotta megfigyelés alatt a trónörököst és hogyan jelentette Mayerlingbe Grünbeck apátnak, vagy Bécsbe Marsallnak. Alig ért Vetsera Mária a vadászházba, már meg is érkezett az üzenet a monostorba, majd onnan azonnal továbbították Bécsbe. A reggel folyamán az egyik legjobban ismert bécsi újságírót,Edgard von Speigelt fogadta a trónörökös és azt jelentették. A bécsi nuncius nem csak a pápa akkreditált követe volt az udvarnál, hanem a császári család legfelsőbb lelki pásztora is volt. Ebben a minőségében Galimberti úgy gondolta, hogy kötelessége tudatni a császárral, mi folyik Mayerlingben, de úgy tüntette fel a trónörököst, mint aki tudatosan nem engedelmeskedett apja parancsának és elküldte Bratfischt, hogy vigye el Vetsera Máriát Mayerlingbe. Aztán, jól megválasztva az időt, elmondta a császárnak, hogy a titkos rendőrség már jó ideje megfigyelte, hogy a trónörökös a magyarokkal összeesküszik az Egyház és az Állam ellen, és az a szándéka, hogy Vetsera Máriával Magyarországra szökik, és ott kétségtelenül el

1/157 akarja venni. Ez utóbbi részleteket, és ami ezután következik, édesanyám Rudolf Lichtenstein hercegtől a császár lovainak nagymesterétől hallotta, és édesanyám egyik leghűségesebb barátja volt. Miután a Nauncius beszélt vele, a Császár elküldött Lichtenstein hercegért, hogy értesítse Bolfrass bárót, a kormány katonai részlegének a vezetőjét, Úgy rendelkezett, hogy Bolfrass egy különítménnyel menjen Mayerlingbe, ahol Őfelsége a Császár és Vetsera Mária bárónő rokonsága nevében követelje, hogy a trónörökös adja át Vetsera Máriát. Ellenállás esetén fogják el a trónörököst minden hivatalos formával , és különleges helyzetére való tekintettel. Ezután kutassák át a vadászházat. Ha lehetséges mindez történjék éjjel, így kevésbé figyelnek fel rá. Lichtenstein herceg azonnal édesanyámhoz sietett, hogy figyelmeztesse arról, hogy milyen veszélyben van a fia. Ő azonnal a Császárhoz sietett. Elmondhatatlanul dühös állapotban találta. A Császár olyan természetű ember volt, hogy nagyon sokáig tudott magán uralkodni, de ha kitört a dühe, nagyon sokára tudta azt lecsillapítani. Édesanyám próbálta elmagyarázni, hogy a fiuk elleni machinációk célja Rudolf elpusztítása; ez az, amit az ellenségei szeretnének. De a Császár nem akart erről hallani. Visszautasított minden rábeszélést. Édesanyám bizonyítékait nevetségesnek és hihetetlennek tartotta. Megkérdezte édesanyámat, hogy már elfelejtette, hogyan viselkedett Rudolf az előző nap, és hogy azok után akarja neki bebizonyítani, hogy Rudolf ellen szőnek összeesküvést. Ő az, aki összeesküvést szervez – felségárulást és a család nevének bemocskolását. „És Te vagy az,” kiáltotta édesanyám elkeseredve, „akinek a fiad halálának a bűnét el kell viselned.” „Jobb a halál, mint a becstelenség! Válaszolta a császár kíméletlenül, és egy kicsit elgondolkozott, hogy milyen kegyetlen szavakat mondott ki. Édesanyám el akart sietni, a borzalom megrázta, de a Császár vagy mivel megbánta hevességét, vagy azért, nehogy értesíteni tudja Rudolfot, megfogta a kezét, és megpróbálta megnyugtatni. A dolog nem olyan tragikus, amilyennek képzeled, mondta, ez csupán jó lecke lesz, amit Rudolf megérdemelt és olyan, amire emlékezni fog. Így eltelt egy óra és édesanyám nem tudott semmit tenni Rudolfért. Mayerlingben Vetsera Mária az egész estét a trónörökös szobájában töltötte, amit a rendelkezésére bocsátottak, míg a trónörökös minden magyarázatot mellőzve, egész éjfélig a barátaival az ebédlőben volt. Később a látogatók mindannyian kinyilvánították, hogy Vetsera bárónő jelenlétéről a házban semmit sem tudtak; és a trónörökös szolgálatában lévő Hoyos gróf és Bomberless ugyanazt mondta. Minderről az eseményről mindannyian azt gondolták, hogy az a bölcsebb, ha úgy

1/158 tesznek, hogy nem tudnak semmit. Meglehetősen mentek lefeküdni, mert a másnapi vadászatig pihenniök kellett. Rudolf nem szándékozott társulni hozzájuk; nem merte Máriát egy pillanatra sem jelenlétének védelme nélkül hagyni. De természetesen erről a többieknek egy szót sem szólt. Az ismeretlen, hogy vajon tervezte-e a fejében, hogy Magyarországra meneküljön. Nem lehetetlen azonban, hogy a nehézségei megoldására későbbiekben azt nem gondolta volna-e helyesnek. Loschegg szerint 1 órakor már minden elcsendesült a vadászházban. A főherceg lakosztályában volt egy saját szobája egész közel a főherceg hálószobájához. Nagyon keveset tudott aludni, amikor kopogást hallott a magánlakosztály bejáratán. Felugrott az ágyból, hogy szóljon urának. De a trónörökös, mivel egész nap lázas állapotban volt az izgalomtól, csak ébren feküdt és már fenn volt. Gyorsan szólt Máriának, hogy vigyázzon magára és a revolverét magához véve az előszoba ajtajához ment, de nem nyitotta ki. Megkérdezt, hogy ki az? A válasz az volt, hogy Bolfrass báró, őfelsége küldöttje. Rudolf nem akarta abban az órában fogadni, és ezért megkérte, hogy térjen vissza reggel. Bolfrass báró továbbra is kérte, hogy engedjék be. A trónörökös újra azt mondta, hogy nem lehetséges. Bolfrass egyre sürgetőbb lett és kijelentette, hogy engedélyezték számára, hogy kierőszakolja a belépést. Megértve, hogy veszély fenyegeti, ha még mindig visszautasítja, Rudolf gyorsan meggyőződött arról, hogy Mária biztonságosan elrejtőzött, aztán beengedte Bolfrasst. Ekkorra már Loschegg is ura mellett volt. Ekkor felszólították, hogy menjen ki, de ő ott maradt az ajtó mellett, hallgatózva és csaknem mindent hallott. Bolfrass követelte Vetsera Mária kiadását. Rudolf következetesen visszautasította. Ekkor Loschegg hallotta, hogy a báró felemeli a hangját –egész eddig halkan beszélt – és azt mondta: „Ebben az esetben kénytelen vagyok az egész házat átkutatni és őfelségét a császár nevében elfogni!” Csend volt néhány percig, aztán kívülről lépéseket lehetett hallani és Loschegg hallotta, hogy ura azt kiáltja: „Az első embert, aki belép, lelövöm!” Erre egy pillanat várakozás nélkül, de egy lövés hallatszott a trónörökös revolveréből és egy ember – egy vadőr – lezuhant. Már nem volt mód ellenállásra, mert a szoba tele lett emberrel, akiket a gyenge fényben alig lehetett megkülönböztetni. Más lövések is elhangzottak, a trónörökös elzuhant, ütötték, rátapostak, és szinte felismerhetetlenségig megnyomorították. Vetsera Mária is, aki saját védelmére volt utalva, valószínűleg az elején meghalt, mert elesett, hátba lőtték. Ki volt a bűnös fél, kik lőtték a végzetes lövéseket, nem lehetett megmondani. Biztos, hogy nem egy ember, hanem számtalan bűnös és végül-is mindannyian nem egy hírhedt banda kezében voltak eszközök? Brachtfisch megfigyelte, mert kinézett az ablakon egy kis idővel, hogy az épületet katonák vették körül Azt is mondta, hogy Coburg hercege összehívta a

1/159 mayerlingi szolgákat és alkalmazottakat és megeskette őket, hogy titokban tartják. Ezután Habrda Loschegget és Bratfischt kiküldte a magánlakosztályból. Eljátszotta a ház urának szerepét az, aki csak 24 órával ezelőtt biztosította a barátságáról őket. Hoyos grófra jutott az a borzalmas feladat, hogy elvigye a híreket a Hofburgba. Ő maga még mindig szédelgett a lövésektől, melyek felé is irányultak, amikor megpróbált segíteni a trónörökösnek. Liechtenstein hercegnek mondták el először ezt a borzalmas történetet. Ő megígérte édesanyámnak, hogy elviszi a hírt, ha valami információt kap Mayerlingből. Ez a két úriember először nem tudta, hogy mit cselekedjen. Végül elhatározták, hogy elmennek a császárnéhoz és olyan finoman, ahogyan csak lehetséges, elviszik a híreket neki, mielőtt a császárral beszélnek. De amint ott álltak előtte, mielőtt egy szót tudtak volna szólni, ő elhalóan súgta, miközben úgy látszott, mintha kővé vált volna: „Megölték őt!” XXI. fejezet Mayerling után 17 17 Mielőtt az olvasó elolvasná ezt a fejezetet, figyelmeztetnem kell, hogy ennek nagy részét még a borzalmas szarajevói tragédia megtörténte előtt írtam meg, későbbiekben még többet is írok róla.

1/160 Az előző fejezetben hűségesen próbáltam feljegyezni, amit édesanyám saját ajkairól hallottam Rudolf fivérem életéről és haláláról. Most szeretném hozzátenni saját megjegyzéseimet a mayerlingi tragédiáról, majd beszélni fogok arról a helyzetről, ami ezután következett. Könnyű azt belátni, hogy egy ilyen történetet nem lehet a nagyközönségnek elmondani. Ez nem csupán annak a kérdése, hogy ez a Habsburg ház becsületét érinti, de rontja számos nagyobb, vagy kisebb rangú ember hírnevét is, sőt az egyházi hierarchia – amely a birodalom rothadó oszlopa volt – tekintélyét is, amit eddig is csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett fenntartani. A korona és az állam biztonsága is kockán forgott. Tizenhárom évvel később az egész világ megborzongott attól, hogy a szerbek hogyan mészárolták le a nyomorult Sándor királyt és Dragat, akik meg akarták országukat menteni a pusztulástól. De a fivérem, Rudolf trónörökös, nem volt perverz egyéniség, mint a szerbiai Sándor. Mi következett volna be, ha Rudolf haláláról kiderült volna az igazság? A trónt örökre elpusztították volna azok, akik így cselekedtek. A klérus elvesztette volna a hatalmát. A titokban rejtegetett bajok az egész birodalomban nyilvánosságra kerültek volna, különösen Magyarországon. Egész Európa békéje összeomlott volna. Ahogy egy német közmondás mondja: „Aber nichts ist so fein gesponnen es kommt doch in die Sonnen.” („Semmit sem lehet olyan finoman beszőni, hogy arra fény ne derüljön.”) reméljük, hogy az a nap nincs olyan messze, hogy az a hatalom, amely a trónörökös halálát okozta, mindörökre elpusztul. Hogy a reakciós párt még mindig teljes hatalmánál van, bizonyítható a mayerlingi tragédia előtti és utáni karrierekkel. Az összeesküvés aktív tagjai közül Gottfried Marschall, aki egészen addig, annak ellenére, hogy Ferenc-Ferdinánd főherceg tanára volt, nem jutott magasabb beosztásba, mint a bécsi fogadalmi templom rektora, attól kezdve egyre gyorsabban előre jutott és hamarosan Bécs segédpüspöke lett; és nem kétséges, hogy ha nem hal meg hamarabb, mint az öreg dr. Grischa püspök, akkor ő lépett volna a helyére. 18 Gottfried Marschall esetét nem fontos összehasonlítani Johann Habrda rendőrfőnökével. Ausztria a modern időben nem tud ilyen karriert felmutatni. Hogy teljes mértékben értékelhessük a meglepő pályafutást, ahhoz ismernünk kell a Golgotát, amely az osztrák tisztek szokásos pályafutása. Sok éven keresztül nem tudnak megélni abból a fizetésből, amit kapnak, gyakorlatilag koldusok. Egészen harminc éves korukig a fizetésük csaknem alamizsna. Ha valakinek van befolyása, 18 Marschall halálakor nem volt jó viszonyban hajdani tanítványával Ferenc-Ferdinánddal, mivel ellenezte Chotek grófnővel kötendő házasságukat és nem használta érdekükben vatikáni kapcsolatait.

1/161 pénze, és intelligenciája, a ranglétrán minden három évben ugorhat egy lépcsőfokot, de ez a legrövidebb idő, ami alatt megteheti. Habrda csak a hetedik fokozatban volt, vagyis a tízből a harmadik legalacsonyabban, amikor a trónörökös szolgálatába került. Tehát még tizenöt-tizennyolc éve volt ahhoz, hogy a legmagasabb fokozatot elérje. Világos tehát, hogy mayerling előtt nem tartozott a szerencsések közé. A trónörökös halála után azonban a maradék hét fokozatot nyolc év alatt érte el – vagyis egy fokozatot kevesebb, mint egy év alatt lépett előre. 1897-ben a bécsi rendőrség elnöke lett, ami a legfontosabb rendőrségi beosztás volt az egész császárságban. Ezen kívül megkapta a legnagyobb kitüntetést, amit valaki kaphatott, az arany gyapjas rendet. Ez az ember egy szegény asztalosnak volt a fia, aki fia neveltetéséért nem tudott pénzt áldozni. Szükséges feltenni a kérdést, hogy honnan kapta a segítséget, a gyors előléptetéshez? Hogy lehet az, hogy azt akire a trónörökös életét bízták, azonnal nem bocsátották el a katasztrófa után? Hogy lehetett az, hogy egyáltalán nem bocsátották el, helyette elhalmozták megtiszteltetésekkel és érdemrendekkel? Ennek az embernek a pályafutása nem élő bizonyítéka-e annak az igazságnak, amely édesanyám történetében volt? A sors kis játékainak az egyikeként a tények megmaradtak, és hasznára lettek az igazságnak és igazságosságnak. Ausztria és Magyarország népe volt az a homokszem, amely tönkretette azt a gépezetet, amely a mayerlingi tragédiát okozta. Ha akarnák, meg lenne a lehetőségük, hogy elégtételt szerezzenek azért a bűntényért. De vajon akarnák-e? Rudolf trónörökös halálával Ferenc-József férfi ági örökösei nem voltak. Az öröklés rendje átszállt fivérére Karl-Ludwig leszármazottaira annak 1896-os elhunyta után. Abban az évben lett Ferenc-Ferdinánd a trón várományosa, mivel Karl_Ludwig fivére, Ottó halála után a trón öröklése idősebbik fiára szállt át. Ferenc-Ferdinánd főherceg nevét ebben a könyvben már többször említettem, de nem beszéltem róla hosszabban. Édesanyám ritkán beszélt róla; leginkább akkor, amikor tönkretette teriteti kis kirándulásainkat. Édesanyám unalmasnak találta, akinek teljesen hiányzik az idealizmusa és nincs személyisége. Gyermekkorában szelíd volt, fivéréhez, Ottóhoz képest, akin már korán lehetett látni, hogy nagy verekedő lesz, skésőbb mindenütt úgy ismerték. Nagyon szerette nővérét, Margaret-Sophiát, aki később Würtembergi Albert herceghez ment feleségül., és 1902-ben meghalt. Indég jó kapcsolatban volt mostohaanyjával Maria-Theresa Braganzával, és édesanyjával, Anunciada Bourbon-Sicilyvel is, akit még nagyon kicsi korában elvesztett. Nagyon szerette feleségét, aki látszatra teljesen az ellentéte volt, és kis családja iránti gondossága bizonyította, hogy soha sem hiányzott belőle a családja iránti szeretet, ami erényei közzé tartozott. Rudolf halála után Ferenc-Ferdinándot nagyon ritkán lehetett a nyilvánosság előtt látni. Valóságban úgy tűnt, mintha elrejtőzött volna. Ez kétség

1/162 kívül egészségi állapota miatt is volt, tüdejével volt beteg, s tüdőbaját csak az utóbbi időkben állapították meg. Sok időt töltött el olyan kezelésekkel, mint például a tengeri utazás. Állapota javult, de sohasem lett robusztus. Az utóbbi két, három évben egészségi állapota újra romlott. A nyilvánosság előtt gyakrabban lehetett látni 1900 júliusa után, ekkor vette el Chotek Zsófia grófnőt. Tény az, hogy ezután sokszor lehetett látni, amikor a Praterben sétált. Nagyon sok dologban tudatosan polgári gondolkodású volt. Pl. nagyon jó üzletember volt. Volt egy tehenészete, amit róla neveztek el, és versenyre lépett a vezető bécsi kőfaragó mesterrel, Eduard Hauserrel. Ilyen dolgaiért nem volt nagyon népszerű a bécsiek között. Legenda terjedt el „erős akaratáról,” amióta hivatalosan elismerték trónörökösnek, de valójában ennek semmi alapja nincs. Házassága előtt nem volt erős akarata. Feleségének volt nagy akaratereje. De nagyon elfogult volt, például Itáliával szemben. Gyűlölte a Savoy házat, mert az Egyház kifosztóinak tartott őket. Magyarország jogaival kapcsolatban mélyen érzett. Valóban ezzel a kérdéssel kapcsolatban ő volt az első kiemelkedő alak a Birodalom politikusai között, felhasználva a Ferenc-Józsefre való hatását a magyarok ellen. Határozott támogatója volt a fokozott fegyverkezésnek, kéz a kézben együttműködött Conrad von Hötzendorf tábornokkal, akinek vezérkari tábornokká való kinevezését melegen támogatta. Senki sem beszél Ferenc Ferdinánd főhercegről anélkül, hogy ne említené a bigott szót. Valóban volt rá oka, eltekintve a hajlamát, hogy a vallásosságnak ezt a formáját válassza. Az apja bigott volt, a mostohaanyja is, és még fontosabb ebben az estben megemlíteni, hogy felesége is vakbuzgó volt. Nem kell sokat beszélnem Chotek Zsófiával kötött házasságáról, mivel a tények jól ismertek. Izabella főhercegnő cseh szolgálattevő udvarhölgye volt. 19 Ferenc-Ferdinaánd beleszeretett. A főhercegnő megtudta a titkot, és elbocsátotta a leányt. Feren-Ferdinánd számítva arra, hogy nagybátyja fél attól, hogy a császári család hosszú botrány listájához egy újabb adalék kerül, rávette őt, hogy járuljon a házassághoz, bár az csak morganatikus lelet, mivel a grófnő nem származik királyi vérből, sem olyan családból, amelyek elfogadottak a királyi házasságra. Házassága után Chotek grófnő a császári család tagja lett, de rangban a régi hercegi családok utolsó hölgye után következett. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Oldalára kellett a császárt állítania, mielőtt javítania tudott volna a helyzetén. Elég okos volt ahhoz, hogy ezt tegye, de csak lassan, lépésről lépésre. Házassága után megkapta a „Fürstin von Hohenberg” /a Fürstin fordítható hercegnőnek is, de valamivel kisebb rang/. Később azt szerette volna, hogy 19 Isabella Cröy-Dulman hercegnőt az osztrák Frederick főherceg vette feleségül, aki a híres Charles főherceg leszármazottja leggazdagabb a főhercegek között.

1/163 közvetlenül a főhercegnők után álljon. Ebben támogatta a német császár is, aki nagy figyelmet szentelt neki, amikor Berlinbe látogatott. De Ferenc-József elutasította. A trónörökös feleségét „Herzogin von Hohenberg”-gé emelte. Így megkapta azt a rangot, amire vágyott, közvetlenül főhercegnők után került. De a vágyai mégsem álltak itt meg. Megcélozta, hogy uralkodjék a Császár felett. Valóban 1910 körül már úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy Mária Valéria főhercegnőt helyettesítse. A nővérem azonban nem lehetett olyan könnyen legyőzni. Egy különös jelenet játszódott le Polában, ahol egy hadihajó keresztelője volt. A keresztszülők Ferenc-Ferdinánd és Mária-Valéria voltak. De amikor Herzogin Hohenberg és Mária-Valéria találkoztak, olyan csúnyán összevesztek, hogy a férjeiknek kellett őket eltávolítani, amit a kíséretük is észrevett. A hercegnő okos, mondták. De egy alkalommal nem rejtette el okosságát, és erre most mindenki rájött, és ez nem letett meg nem történtté tenni. Egyik leghasznosabb tulajdonsága: a gerinctelensége és ezért nyerte meg a császárt. Férjéhez hasonlóan nagyon jó érzéke volt az üzlethez és nagyon sikeresen spekulált. Mégis igyekezett utánozni édesanyámat – ez csak képzelet maradt. Beszél németül, erős cseh akcentussal, ezért rossz benyomást kelt, ha az ember először hallja. Férjének három gyermeket szült. A legidősebb a lány, a másik kettő fiú. A házasságuk családi szempontból elég jónak mondható. A hercegek házasságát nem csupán családi szempontból ítélik meg. Ferenc-Ferdinánd főhercegnek és feleségének házassága csak morganikus, ezért ő soha sem lehet császárné, és a fiaikat soha nem illeti meg a trón törvényesen. Ferenc-Ferdinánd örököse császári szempontból az unkaöccse Károly-Franz Joseph főherceg, a hírhedt Ottó legidősebb fia, vagyis az unokaöcs lesz a trónörökös, ha csak nem változik meg az osztrák alkotmány és a Habsburg család törvénye, mert ahhoz mindkettő szükséges. Egész biztos az, hogy Ferenc-Ferdinánd eredetileg meg akart szerezni minden jogot a feleségének (és természetesen a gyermekeinek) a császártól, de most már látja, hogy az idős Ferenc József nem elég erős ahhoz, hogy megtegye, amit ő akart, hogy tegye. Természetesen a játékot különböző módon játsszák. Ferenc-Ferdinánd és a felesége a legerősebb támogatóval rendelkeznek, a jezsuitákkal. Viszonzásul, hogy testileg, lelkileg hozzákössék magukat, a férj-és feleségnek minden forrást fel kellett használni mögöttük. Azt a tanácsot kapták, hogy legyenek nagyon nyugodtak, és ne tegyenek semmit, hogy az ellenfelüket ne provokálják. Ezért is volt az, hogy Ferenc-Ferdinánd meggyengült egészségéről szóló pletykákat tudatosan terjesztették, hogy azt gondolhassák, hogy ő egy elhanyagolható tényező. A balkáni ellentét iránti érdeklődése, Itália elleni cselekedete a tripolisi háború idején, és mindenek felett Achrenthal gróffal való vitája kétség kívül azt eredményezte, hogy nem tartották bölcs személyiségnek, és

1/164 jó lenne időlegesen háttérbe szorítani. A trónörökösnek és a feleségének magatartása is valószínűleg része ennek az elgondolásnak. Ferenc-Ferdinánd ellenezte a magyarok törekvését és csupán hivatalos látogatást tett az országban. A felesége ezt teljesen mellőzte. Az ilyen viselkedést bolondságnak tartották, de akik ezt tanácsolták, tudták a dolgukat. A magyarok nagyon lelkes nép, amikor valaki megnyeri őket, édesanyám ezt korán megtanulta életében. Őt bálványozták attól a pillanattól, amikor először meglátták. Az ilyen magyarországi lelkesedés Bécsben nagyon más választ vált ki. Ezért tanácsolták ezt a magatartást, hogy a trónörökös ezt elkerülje. A felesége csak akkor fogja mutatni magát Magyarországon, ha a férje elfoglalta a trónt. Ekkor majd ki fogja seperni az emlékeiből a múlt ellentéteit. Így végül remélték, bár kétségek között, hogy a magyarok meg fogják bocsátani neki, hogy országukat klerikalizálja és hogy felhasználta a hatását, hogy a magyar válási törvényeket a 10-es évek elején megszigorítsák. Amiért Ferenc-Ferdinándbak különösen gondosan kellett vigyáznia arra, hogy óvatosan haladjon, az egy erős csoport volt, akik ellenezték őt. Ha Rudolf trónörökös, a Császár saját fia összeesküdött ellene, hogyan tudott volna az unokaöccse nyakába varrva egy plyan feleséggel, aki rettegésbe tartotta az államot és a családi törvényeket, elmenekülni? Az ellenzék vezetői most Mária-Valária főhercegnő, Mária-Jozepha főhercegnő, Ottó föherceg özvegye és a következő trónörökös anyja; valamint Isabella főhercegnő. Nővérem ellenérzéseit nem kell magyaráznom. Maria-Josepha kedves, egyszerű, egyenes nő, aki most nagyon visszavonult életet él, amíg a férje élt, az egész Udvar első főhercegnője volt, mint jövőbeli császárnő. Az Hohenberg hercegnő iránti ellenséges érzelmeit is meg lehet érteni. Ami Izabella főhercegnőt illeti, ma már nem titok, hogy Ferenc-Ferdinánd nagyon megbántotta, mivel nem a leányát vette feleségül, hanem az udvarhölgyét. A 8. oldalon található kép különleges, mivel az ellenzék mindhárom vetető tagját együtt ábrázolja. A társaság férfi tagja Ferdinand-Karl főherceg, Ferenc- Ferdinánd és Ottó főhercegek öccse. Ferenc-Fedinandhoz hasonlóan ő is morganatikus házasságot kötött, a felesége Berta Tschuber, egy bécsi professzor nagyon bájos leánya. Ferdinand Burgként ismert, és az Udvartól száműzve él, míg a feleségét bárói rangra emelték. A Ferenc-Ferdinand elleni csoport ereje abban rejlik, hogy a Császári család tagjai sokan vannak. Ausztria-Magyarország hemzseg a főhercegektől és főhercegnőktől, amiatt a szokás miatt, hogy kiterjesztik a címet a család mindegyik törvényes tagjára. Ferenc- József Császár rendelkezett így, amikor támogatta Hohenberg hercegnőt a cím viselésében, és mérges volt, amikor nehézségeket gördítettek elé. Az Udvarban egyetlen egyszer döntött pozitívan a Császár, amikor elrendelte, hogy Rudolf trónörökös leánya, Erzsébet üljön a

1/165 Hercegnő mellé, bár Erzsébet is rangon alul ment férjhez, amikor Windischgratz herceghez ment. Amíg az előző fejezetet írtam, Ferenc-Ferdinándról és feleségéről mindkettőjüket meggyilkolta egy orgyilkos Szarajevóban, Boszniában 1914. június 28-án. Jobbnak látom azonban, ha nem változtatom meg azt a fejezetet, hanem hozzáadok néhány oldalt a fejezethez. Először magáról a gyilkosságról és a következményeiről írok, majd a leendő trónörökösről és a feleségéről. Természetesen nem lehet kétféle vélemény a gyilkosságról, amelyet az egész civilizált világon elítéltek. A gyilkos szerb nemzetisége felidézte azt a tényt, hogy a néhai főherceg helyeselte azt, hogy a szerbekre, akiket nem szeretett, döntő csapást kell mérni. /A birodalom nemzetei közül csak a cseheket, felesége honfitársait szerette./ Viszonzásul a szerbek is gyűlölték őt. Ez volt a gyilkosság indító oka is. Nehéz azonban ellenállni annak a gyanúnak, hogy több is volt a mögött, ami kiderült, talán sohasem fogjuk megtudni, és a szerbek egyedül nem tudnák elviselni a vétket. Legyen úgy, ahogy lehet. Az azonban nem kétséges, hogy Ferenc-Ferdinánd és felesége halála sokaknak megnyugvására történt. Az egész Udvar aggódással figyelte, azt a módot, ahogy az öreg Császárt a két csoport, a néhai trónörökös hívei és ellenségei gyötörték. Bizonyos mértékben ezek az utóbbiak tűntek most békésebbeknek. Hohenberg hercegnő volt a fő oka a félelemnek, nem a férje. Volt, aki rejtett Medici Katalinnak tartotta, akinek a becsvágya kiszámíthatatlan veszedelmet okozhat. Most, hogy már halott, azok újra fellélegezhetnek. Az új trónörökösről ezek az emberek azt gondolták, hogy lehetnek reményeik. Károly-Ferenc-József nem fontos ember. Egy főherceg nevelkedése nem eredményezi azt. Nem csak az évei száma szerint fiatal, - 1887 augusztusában született -- hanem fiatal az éveihez is. Még gyerekesnek is lehetne nevezni. A pletyka szerint az „Álom keringőt” ötvenszer nézte meg. Nagyon szerette a mozit. Az 1910-es évek körül egy hét „szobafogságra” ítélték, mert a közeli lőporraktár közelében céltáblára lövöldözött, ami biztosan gyerekes csínytevés volt. Másrészről Ferenc József császár, aki már idős ember volt, amikor a kis unokaöccse kisbaba volt, mindig nagy figyelemmel kísérte a fejlődését és sokat beszélt a neveléséről, amelyre édesapja Ottó nem sokat gondolt. Csaknem megszületésétől, vagy pontosabban kétéves korától Karlt (ahogy gyerekkorában a családban hívták) mint lehetséges trónörököst tartották számon. Rudolf trónörökös halála után közte és a trón között csak a nagyapja Karl-Ludvig herceg állt, aki 56 éves volt és Ferenc-Ferdinánd, akinek az egészsége gyenge volt, és az apja, akinek az örökösödése nem is jött szóba. Ezért a császár mindig figyelemmel kísérte azt a lehetőséget, hogy a jelenlegi helyzetbe fog kerülni. Kétségtelen, hogy erre csak részben lehetett számítani, amiatt, hogy ő és Ferenc-Ferdinánd nem voltak jó

1/166 kapcsolatban. Az unokaöccs sosem látogatta meg nagybátyját konopischt-i vidéki házában Csehországban, bár egész közel laktak egymáshoz. Karl-Franz Joseph V.Károly király koronázására utazott a császár képviseletében. Kinézetre a fiatal főherceg egyáltalán nem volt olyan figyelemkeltő, mint az apja, mivel nagyon vékony volt, bár az alakja jó volt. Jó tulajdonságai között volt az, hogy jól beszélt nyelveket és nagyon klerikális nézetei voltak, mint az anyjának. De az új trónörökös olyan volt, mint egy bezárt könyv és a benne lévő gondolatok ismeretlenek voltak. A sors, ami rémítette őt, hogy talán a különböző csoportoknak a bábja lesz. Jelenleg a legjobban hat rá is és a feleségére is, Zita főhercegnőre, édesanyja Márie-Josepha és nagynénje Márie-Teresa, aki Karl- Ludvig főherceg harmadik felesége. Zita főhercegnő maga, a jövendőbeli császárné, meglehetős jó hatással lehet a férjére, ha azt sikerül megtennie – ami meglehetősen nehéz – egy osztrák főhercegnőnek. Zita a néhai Robert pármai herceg tizenkilencedik gyermeke. Édesanyja Marie-Antonia Braganza Robert pármai herceg második felesége volt. A herceg nagyon gazdag ember volt, aki vidáman figyelte, hogyan falja föl az itáliai királyság az ő hercegségét, amikor megengedték neki, hogy megtartsa a vagyonát. Felesége nagyon kegyes családból származott, lánya Zita zárdában nevelkedett és elég vakbuzgó volt. A zárdája Wigth szigetén volt és a későbbi országokban szerzett tapasztalata megakadályozta, hogy túlságosan szűk látókörű legyen, bár midig polgári nézetű maradt. Most, 22 éves korában határozottan csinos asszony se nem adott okot az áskálódásra, se nem szerette a rivaldafényt. Vajon jó császárné lesz-e, az kérdés. Az önmegtagadással még sokra viheti. A főherceg és a főhercegné kisfia, Franz-Joseph-Otto még nincs két éves, míg lányuknak (Regina) a korát még csak hónapokban lehet kifejezni. Nagyon hosszú kitérőt tettem és most vissza kell térnem saját történetemre.

1/167 XXII. fejezet Mindent elviselek Édesanyám és Frau von Friese vitája eredményeként, folytattam tanulmányaimat Fräuleinweigl iskolájában; és valóban Berta Habrda jelenléte egyre ártatlanabbnak látszott. Édesanyám valahogy nem volt meggyőzve – annyira, hogy azt mondta, hogy szeretné, hogy a tél nagy részét vele tölteném. November 24-én Bécsből Biarritzba utazott. „Szeretném röviddel karácsony után Párizsba jönnél” mondta nekem 22.-én, amikor eljött, hogy elköszönjön tőlem. „Párizsba!” kiáltottam fel nagy örömmel. „Igen drágám, sosem gondoltam még arra, hogy az a hely olyan nagy, hogy mi jobban éreznénk magunkat, ha elmennénk onnan bárhova máshova. Megint együtt leszünk ugyanabban a szállodában. Ott fogok maradni egész télen veled. Tavasszal elmegyünk együtt Svájcba, így hát kedves Babuskám, egész idő alatt együtt leszünk.” Boldog voltam? Nem tudom megmondani, hogy milyen boldog. A hosszú tél rendszerint borzalmas, ebben az évben minden gyönyörű lesz. Nagyon fogok örülni annak, hogy elkerülök Bécsből, elszakadok minden tiltott szerelmi álmomtól és ezeknek az emlékét, száműzöm a kellemes szórakozásban. Édesanyám elutazott, és én minden délelőttömet kilenctől kettőig a varróiskolában töltöttem. Édesanyám csendesen figyelmeztetett arra, hogy qui vive (aki él), és valóban ez volt az egyetlen értékes dolog számomra. Eddig a napig utáltam a kézimunkát, ez után kevésbé volt utálatos a számomra. A három lány nagyon kedves volt velem. Sok kellemes órát töltöttünk együtt. Alig ment el édesanyám, amikor Laura meghívta őket, hogy menjenek el édesanyja fogadó napjára, amit meg is tettek. Nekem nem volt szabad elmennem, és ezért nem találkoztunk ott. Valamivel aztán Bertha Habrda meghívott, hogy látogassuk meg őket. Ez időtájt nevezték ki édesapját az osztrák rendőrség rendőrtanácsnokának. Ez a legmagasabb állás a rendőrségnél egész Ausztriában. A családnak ragyogó lakása volt a rendőrség ringstrassei épületének egész első emeletén. Egy kicsit gyanakodtam, be kell vallanom, de a végén a Kaiserékra is annyira, mint Habrdáékra. Azért döbbentem meg meglehetősen, mert közvetlenül édesanyám elutazása után hívta meg Laura őket. Miért nem tette ezt előtte, vagy kicsit később. Természetesen édesanyám megtiltotta nekem, hogy megemlítsem neki, hogy édesanyán gyanakszik Kaiserékra. A dolog nekem érdekesebb volt,

1/168 minthogy figyelmen kívül hagytam volna. Hát, ahogy mondtam, Bertha Laurával együtt meghívott. Azt hitték, vagy úgy tettek, mintha azt hinnék, hogy Laurával testvérek vagyunk. Ezért, amikor Lauráékat meglátogatták, valamilyen magyarázatot kellett kitalálni, hogy miért nem vagyok ott. Bertha a meghívást az iskolában adta át. Vártam már, és várta Frau von Friese is. Bertha Lauráéknál tett látogatása után következő napon nevelőm azt mondta nekem: „Meg fognak hívni Habrda rendőrtanácsosékhoz”. „Igen,” mondtam, „és mit tegyek?” Megijesztettelek? Kérdezte. Egyáltalán nem, válaszoltam; mégis, öntudatlanul, a szívem annyira vert, hogy szinte rosszul éreztem magam. „Ne füllents nekem, drága gyermekem” mondta Frau von Friese mosolyogva, „édesanyád már attól is gyötrődni fog, ha meghallja, hogy ott voltál. De már nem vagy kisbaba, Lily, ezért már nem kell azt hinned, hogy azzal rosszat teszel, ha valamit nem mondasz el édesanyádnak azért, hogy nyugodt maradjon, és ne ártson az egészségének. Más részről, szeretném, ha lenne mind bátorságod, mind önuralmad, amit nem tudsz úgy megszerezni, hogy ne gyakoroljad. Röviden, szeretném, ha elmennél a rendőrtanácsosék otthonába. Nincs semmi félnivalód, ha lenne, nem küldenélek oda. De nekem is megvannak a magam kémei, akik nagyon megbízhatóak. Amíg ott vagy, közeledben lesznek és vigyáznak rád, bár tudom, hogy ez szükségtelen elővigyázatosság.” Mivel megfigyelte, hogy a remegésem nem szűnt meg, amit elárult az, hogy nem tudtam beszélni, elmondta, hogy tudja, hogy szeretnék elmenni, és jót is tesz nekem, ha elmegyek Habrdáékhoz. Meg kell tanulnom mindent elviselni. És még volt más is, amit el kellett mondania, ami nagyon megdöbbentett. Bár, mondta, nem közvetlen veszély, nemrég figyelte meg, valami összeesküvés készül ellenem, tudja! Nem szabad azt gondolnom, hogy a kettős életem, mint Lily Kaiser és a titkos, nem ismeretlen olyan emberek előtt, akinek nincs más dolguk, mint hogy kiderítsék az ilyeneket. Egy nappal az után, hogy édesanyám elmondta neki, hogy kicsoda Bertha 20 Habrda, mozgásba hozta szervezetét. Rájöttek arra, hogy Habrda parancsot kapott arra, hogy személyesen ismerkedjen meg velem, valójában azt mondták 20 Tudom a nevét annak a rendőrfőnöknek, aki a vezetője volt azoknak, akiket Frau von Fries „kémeknek” nevezett; de mivel még él, és a rendőrségnél van, nem volna helyes elárulni azt. Jó barátja volt Frau von Friese-nek. Ugyanakkor jó kapcsolatban volt George Bayerl rendőrfőnökkel is.

1/169 neki, hogy az akkoriban megüresedett rendőrtanácsosi állásra jelölése sokban függ attól, hogyan sikerül mindez. „De miért pont Habrda?” kérdeztem. „Mert,” monda Frau von Friese, miközben mindkét kezem megfogta és acélszürke szemével az enyémbe komolyan és megfontoltan nézett, „már megmutatta, hogy megbízható ember.” „Oh, nagyon jó!” sírtam, „ Ő volt a bátyám rendőrfőnöke, és most azt akarja, hogy hozzájuk menjek. Elmegyek pisztollyal a kezemben, hogy átlőjem az agyát, s így eggyel kevesebb lesz az áruló!” Erre a kitörésre Frau von Friese csak nevetett, újra megfogta a kezem, és azt mondta: „Nem, kis vulkán, ne tedd ezt, hanem nézz az áruló szemébe. Jól nézzed meg, és tanuld meg, mit várhat az ilyen emberektől. Továbbá, a házában találkozol mindazokkal az emberekkel, akikkel szemben vigyáznod kell. Először is ott lesz Camillo Windt, főparancsnok, akiről a titkosrendőrség hamarosan hallani fog. Aztán ott lesz Georg Bayerl rendőrfőnök, aki néhány héten belül a Császár biztonságáért felelős főfelügyelő lesz; és Stuckhart főparancsnok, bár ő kevésbé fontos; és mások is, akikre épp olyan keményen kell nézned, mint ahogyan ők néznek rád. Fognak egy keveset beszélni veled, vagy egyáltalán nem, de az arcvonásaid belevésődik az agyukba. Azt kell látniok, hogy te egy gondtalan lány vagy, aki nem is ügyel rájuk. Még az sem juthat az eszükbe, hogy te gyanakszol. Amilyen okos összeesküvők, azt sem hinnék el, hogy elengedlek oda, ha egy kicsit is gyanítanám, hogy mi folyik ott.” Ebben a percben Frau von Frise valóban nagyon szép volt. Az arca poros volt az izgalomtól, a szemei ragyogtak, a hangárnyalata mégis halk és lágy volt. Még egyszer, olyan hosszú idő után az én drága, öreg, vidám Frau von Friese-m volt. Két karommal hirtelen átöleltem, és hevesen megcsókoltam. A kaland inkább hozzám illett. Már egy cseppet sem féltem, és egy hét múlva ott voltam látogatóban a rendőrtanácsoséknál. Bátorságom ellenére, el kell ismernem, egy kicsit meglepődtem, amikor a hatalmas épületbe belépvén minden sarokban rendőrt láttam. Az emeleti lépcsőfordulónál, egy hatalmas vas bejárat zárta el a tanácsosék lakását. Olyan érzésem volt, mintha egy börtönbe lépnék be, amikor beléptem, szinte hallottam a láncok csörgését a bokám körül. De minden ilyen érzés azonnal elmúlt, amikor a lakás előcsarnokába beléptem, és egy lakáj elvette a kabátjainkat. Csak néhány hölgy és leány volt ott, férfiak nem voltak. A Habrdák nagyon egyszerű középosztálybeli családból származtak, ez elég megszokott volt, akkor is, ha hatalmuk tetőpontján voltak. A teához leültünk egy asztal köré á la bourgeoise. Habrdané kiöntötte a teát Ez nagyon közvetlen és ódivatú volt.

1/170 Nevettem közben magamban azon, amit elképzeltem, és amit találtam. Amíg teáztunk, bejött az ebédlőbe egy alacsony kövér, szúrós kis szemű, kis ember. „Itt jön apu” mondta Bertha, és bemutatta Laurának és nekem, mivel csak mi ketten nem ismertük. Leült az asztalhoz, mindenkivel kedves volt, tele vidámsággal. Melyik az öregebb a két ifjú hölgy közül? Kérdezte, és rám nézett. Mindketten egyidősnek látszanak.” Hogy lehet az, hogy két testvér ennyire nem hasonlít egymásra? Folytatta. Amíg ezeket mondta két szúrós szeme egyikről a másikra vándorolt. Észre vettem, hogy ugratásával engem akar zavarba hozni. Rögtön titkos ellenszenvet éreztem iránta. Ez talán először történt életemben Nagyon sajnáltam, hogy nem mondhattam meg nyíltan, hogy osztrák főhercegnő vagyok. Hogy örültem volna, ha megsemmisítően pimasz lehettem volna ezzel az emberrel. Nézvén őt nem voltam képes másra gondolni, „Te gyáva, te vagy az, aki megölted a bátyámat.” Tea után körbe vezettek bennünket a lakásban. Habrda főtanácsos úr is csatlakozott hozzánk. A nappali szobákhoz kapcsolódtak a hivatali szobák, amiket egybe lehetett nyitni, hozzákapcsolva a magán lakosztályhoz az egészet, ha szükséges volt a nagy fogadásokhoz. „Akarják látni a dolgozó szobámat is?” mondta tréfálva; ezzel kinyitott egy párnázott ajtót, ami elkülönítette a dolgozó szobáját a többitől. A lányok játszottak egy kicsit, és meglehetősen szórakoztatónak találták a kézi bilincseket, amelyek az íróasztalán voltak. Közben csatlakozott hozzám beszélgetni, elmagyarázta, hogy van olyan alkalom, amikor saját magának is kellett használnia a bilincseket a veszélyes raboknál. Ekkorra a többi lány már átment egy másik szobába, míg nekem ott kellett maradnom. Ekkor már alig értettem a felét annak, amit nekem mondott. Kényszerítettem magam, „maradj nyugodt. Ne mutass semmi félelmet! Ez csak próba lehet, hogy lássa, vajon gyanakszol-e.” De az igazat megvallva már elveszettnek éreztem magam és vártam, hogy a padló bármelyik pillanatban megnyílik a lábam alatt. Nem mertem tanácsolni, hogy kövessük a többieket, mert féltem, hogy észreveszik az eltűnésemet! Számomra értelmetlen dolgokról beszélt, miközben egész idő alatt kis szemeivel úgy tűnt, hogy átszúr engem. De sikeresen kiálltam ezeket a tekinteteket. Minél tovább folytatta, annál nyugodtabb lettem, míg végül azt mondta: „ne csatlakozzunk a többiekhez?” Erre kinyitotta az ajtót, ami már korábban automatikusan bezáródott. Úgy éreztem, mintha új életlehetőséget kaptam volna. Csak nagy nehezen tudtam elnyomni egy felszabadult sóhajt, mert számomra úgy tűnt, hogy előtte szorult helyzetben voltam. Nem tudtam megállapítani, hogy a főtanácsos túlságosan sokat foglalkozott velem, hogy különbséget tegyen köztem és lánya iskolatársai között. Talán zavarba akart hozni engem. Ha igen, nem sikerült neki. Amikor beléptünk a

1/171 nagy fogadó terembe, úgy találtam, hogy néhány más vendég is érkezett. A legtöbbjük jelentéktelen ember volt, az egyiknek azonban ugyanolyan szúrós tekintete volt, mint a házigazdának. Bemutatták nekem, Camillo Windt tanácsost. „Aha, maga az.” Gondoltam magamban. „A titkosrendőrség főnöke, rossz arca van, vigyáznom kell rá.” Georg Bayerl is ott volt. Semmi megjegyzésre méltó sem volt az arcán, inkább jóképű volt. Világosan olyannak látszott, aki mások rendelkezéseit elfogadja. Ahogy Frau von Friese mondta, nem beszéltek velem, de minden alkalommal, amikor Camillo Windt felé pillantottam, észrevettem, hogy a szemeit rám mereszti. Fél óra múlva elmentünk. Örültem, hogy túl voltam rajta. Lefelé a lépcsőn előre mentem, sietve, Laura és Nina előtt és mosolyogtam, mivel megfigyeltem, hogy igyekszik a szegény szobalányom mellettem, mintha védene engem. Nem tudtam beszélni, mert Laura is ott volt, de alig tudtam türtőztetni magam, hogy föl ne kiáltsak: „Hát épségben elmenekültem!” Amikor hazaértünk, rájöttem, hogy bár külsőleg nyugodt volt, Frau von Friese is nagyon ideges volt és nem tudott ellenállni annak, hogy ne öleljen át, és percekig ne szorítson magához. „Majdnem elvesztem, kismamám” mondtam nevetve. „Ami azt illeti, senki sem próbált bántani engem, de mindannyian azt szerették volna, ha erre remek esély adódott volna.” Aztán elmondtam neki látogatásom minden részletét. Annyira meg volt hatódva, hogy először nem tudott megszólalni és újra biztosítani akartam őt, hogy valóban senki sem próbált bántani engem. Ettől a naptól kezdve, hacsak nem Frau von Friese-el mentem el, a hűséges Pirker követte minden lépésemet mindenhová. Nem tudtam ez után sehová sem elmenni anélkül, hogy ne lett volna mellettem valaki. Frau von Friese erősen rám parancsolt, hogy soha sem hagyhatom el az iskolát magamban, és hogy az iskolába mindig a többi lánnyal kell együtt lennem, egy pillanatra sem lehetek egyedül. Ami a Kaiserékat illeti, hamarosan rájöttem, hogy teljesen ártatlanok abban, ami történt. Laura nagyon fiatal volt ahhoz, hogy megértse, Kaiserné pedig közömbös és gondatlan. Ami Kaiser urat illeti, ha gyanakodott is, nem mondta meg a feleségének, de Habrdaéknál tett látogatásom után való napon teljesen váratlanul eljött a Strohgasse-i otthonomba, de Frau von Friese-el akart egyedül beszélni, mondta. Nem tudtam elképzelni, hogy mi baja volt. Miután elment, Frau von Friese azt mondta nekem, „Szegény öregúr. Tegnap, amikor Laura hazajött, megkérdezte; azután, amit Laura mondott neki, különösen akkor, amikor a főtanácsos úgy tűnt, hogy nagyon kedvel téged, rettenetesen megrémült és azért jött rögtön el, hogy figyelmeztessen engem. Ettől a naptól kezdve Kaiser úr szinte minden nap maga jött el, hogy maga vigyen haza az iskolából. Valóban nagyon

1/172 értékes ember volt, annak ellenére, hogy hirtelen haragú. December 4-e eltelt és minden nap vártam, hogy megérkezzen édesanyám rendelkezése, hogy csatlakozzam hozzá Párizsban. 18.-án Frau von Friese kapott néhány sort Biarritzból. „Mindig ugyanaz a szomorúság, mindig ugyanazok a bajok. Többet fogok írni Párizsból. Megkérem, talán, hogy jöjjenek el oda újévkor.” Ez nagyon elszomorított. Azt reméltem, hogy vele leszek a születésnapján és karácsonykor, de már hozzászoktam ezekhez a szomorúságokhoz és nem estem miattuk kétségbe. 26.-án további rossz hírek. Másik levél jött, amelyben édesanyám azt írta: „Amióta Párizsba érkeztem, egészségem rosszabbodott. Megpróbáltam a Metzger- féle masszázs kúrát, de az többet rontott, mint javított. Az orvosaim azt mondják nekem, hogy nem szabad több időt vesztegetnem, hanem azonnal menjek délre. Magam is érzem. Ki nem állhatom Párizst. 28.-án indulok Marseillesbe, ahol Trani grófnő fog várni engem. Nem tudom mennyi ideig akar velem maradni. Mindez azt jelenti, hogy terveim dugába dőltek és mindettől rosszabbul vagyok, mint valaha. Vagyis semmilyen kúra sem segít rajtam. Úgy érzem, hogy a helyem a gyermekem mellett van, és minden összeesküszik ellenem, hogy megakadályozza, hogy velem lehessen. Amikor megnő, mindenféle veszedelem fenyegeti. Éjjel még kevesebbet alszom, mint azelőtt. Mindig azt képzelem, hogy valami történik velem. A szívem rettenetesen ver, amikor megkapom a leveleket, félek a rossz hírektől. Sajnos. Halálra rémít H….. halála. Mindenre képes. Éjjel- nappal attól félek, hogy a drágám valamilyen csapdába esik és halálra kínozzák. Véget kell ennek vetnem, de nekem is várnom kell a jó lehetőségre, de néha úgy érzem, hogy jelenleg képtelen vagyok ilyen nagy izgalmakat elviselni. Mint mondtam, nem tudom, hogy a nővérem mikor utazik el, sem azt, hogy hol telepedett le. Most a Miramar vár engem Marseillesben, így esetleg hetek fognak elmúlni addig, amíg tudathatom, hol csatlakozzanak hozzám. Szegény drágám, milyen nagy kiábrándulás ez neki megint. Tegye az életét olyan kellemessé, ahogy csak tudja, drága Friesem és az ég szerelmére kérem, vigyázzon rá és védje őt.” Teljesen kétségbe estem a hírekre. Szegény édesanyám olyan beteg, őrli magát a hiábavaló kétségbeeséssel – és én képtelen vagyok vele lenni. Állandóan arra gondolok, hogy meghal. Annyira kétségbeesett voltam, hogy Frau von Friese már nem tudta, mit tegyen velem. Kérdezősködött édesanyám valódi egészségi állapotáról és azt mondták neki, hogy bár nagyon gyenge, de valami nagyon komoly veszélytől nem kell félni. Ez egy kicsit megnyugtatott, de nem tudtam leküzdeni még búskomorságomat. A január nagy része a nélkül múlt el, hogy további híreket kaptunk volna. Frau von Friese mindenhová elvitt, az operába, koncertekre; de a zene egyáltalán

1/173 nem vidított fel, inkább elszomorított. Nagynéném Mathilde, Trani grófnő, édesanyám legfiatalabb élő testvére végre elhatározta, hogy a telet vele tölti. Elmentek San Remoba, ahol néhány hónapot szándékoztak tölteni. Így hát édesanyámnak újra kellett írni, hogy találkozásunkat elhalassza. „Márciusban,” írta, „újra Territekben leszek, és ott végre újra találkozhatunk. A halogatás vég nélkülinek tűnt. Rettenetesen elégedetlen lettem, és egyfajta féltékenységet éreztem a nagynéném iránt, aki visszatartotta édesanyámat tőlem. A tény az volt, hogyha édesanyám nem veszélyesen beteg, annyira rossz állapotban van, hogy lehetetlen neki az, hogy a szokásos módon találkozzon velem, mert nem tud kimenni kísérő nélkül. Erősen kezdtem abban hinni, hogy állapota valóban rossz, részben azért, mert azt hiszi, hogy nagyon súlyos veszedelemben vagyok, az ellenség körülvesz, vagy talán kitalálta, hogy valóban veszedelemben vagyok, amiről nem is tudok. Akkor azonban úgy éreztem, hogy a nagynéném kedvéért elhanyagol engem. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy márciusnál előbb nem is tudja megszervezni, hogy találkozzunk. Ezért az egyedüllét borzalmas érzése lett rajtam úrrá. Ekkor tovább jártam a varróiskolába. Egy nap szokásosan körbe ültük az asztalunkat, amikor Bertha és a barátnői nevetéstől elcsukló hangon mesélték, hogy Windt és Bayerl jön aznap délelőtt meglátogatni az iskolát. Nem engedték meg nekünk, hogy elmondjuk mindezt Fräulein Weigelnek, mert ez csak tréfa volt, mert hivatalosan jönnek ellenőrizni az iskolát. Egy pillanatig magam is azt gondoltam, hogy tréfa volt, de aztán biztosan tudtam, hogy csak azért jönnek, mert engem akarnak látni. Természetesen szegény Fräulein Weigl remegni kezdett, amikor meghallotta azt a szót, hogy „rendőrség”. Nem tudta mit gondoljon, amikor a két úriember leült az asztalunkhoz, beszélgetet és pletykált fél órát. Úgy gondolta, hogy ez különleges eljárás, alig tudta elhinni, hogy ez hivatalos eljárás volt, vagy hogy egyáltalán a rendőrséghez tartoznak. Hogy elégedett legyen magával, végül is, kérte, hogy mutassák meg a jelvényüket, amit azonnal megtettek. Ha Fräulein Weigel csodálkozott is ezen, én azonnal gyanakodtam, hogy más céljuk volt, mint tréfálkozás. Természetesen ez nem tartozott az osztályuk kötelességeihez, hogy iskolákat ellenőrizzenek. Mit akart ezzel a titkos rendőrség ezzel tenni? Még több, mit akart ezzel tenni a Császárért különleges felelősséggel tartozó tiszt? Más részről hihetetlen, hogy ártatlan iskolavezető megtréfálása céljából felhasználhassák beosztásukat, és kockáztassál magas beosztásukat, és végül, kemény megtorlásnak tegyék ki magukat.

1/174 XXIII. fejezet Az ifjúkori szerelmi álom vége Január vége felé Elsa mamája és a bécsi társaságból néhány ismert hölgy elhatározta, hogy tánciskolát nyit, ahol a fiatalok megtanulhatnak különböző nemzeti táncokat, például a csárdást, a nagy lengyel mazurkát. Ezeket én már rég tudtam, de Frau von Friese, úgy gondolta, hogy ez szórakozásnak jó lesz nekem kikapcsolódásnak, ezért megszervezték hogy Kaiserné felügyelete alatt, és Pirker (aki árnyékként követett minden hova) figyelő szeme kíséretében eljárjak oda. Frau von Friese nem nagyon ismerte Frau von Thyrt, mert csak véletlenül találkoztak Kaiseréknál. Mivel Frau von Thyr öntelt és arrogáns nő volt, Frau von Friese nem volt nagyon szívélyes vele. Azt hiszem Frau von Thyr valójában tudott valamit rólam, és arról, milyen beosztása. Mivel egy tábornagy özvegye volt, és nagyon jó kapcsolatai voltak az Udvarban, jobbnak látta nem túl közeli kapcsolatba kerülni velünk. Másrészről, hízelgett neki az, hogy tudta, hogy a lánya az egyetlen bensőséges barátnőm. Úgy tudta, hogy Kaiserné az anyám, s még mindig az ő felügyelete alatt megyek, ahova meghívnak. Még túl fiatal voltam ahhoz, hogy a társaságba bemutassanak. Ezek a táncórák csak előkészítést jelentenek arra, hogy bevezessenek a társasági világba, ugyanis az egyik legfontosabb dolog az osztrák magasabb társadalmi körökben az, hogy mindenkinek tökéletesen kell táncolni. Ez volt az egyetlen dolog, amivel dicsekedhettem, hogy tökéletes vagyok. Nem nagyon akartam járni az órákra. Édesanyám azonban azt mondta, hogy ez az utolsó év, amelyet visszavonultságban töltök. Mivel közömbös volt nekem, hogy folytatom-e még egy rövid ideig Kaiserné felügyeletével azt, ami már úgy is soká tartott. Nagyon vártam már azt az időt, amikor végleg édesanyámhoz csatlakozhatok, és csak azzal törődtem. Úgy éreztem, hogy mellette jobb vagyok, kevésbé heves, kevésbé lobbanékony, jobban meg akartam mindent tenni, hogy méltóságteljesebb legyek. Ahogy nőttem, éreztem annak a körnek a kellemetlenségét, amelyben mozogtam. Azonban ezeken a táncórákon a társaság nagyon válogatott volt az általános vélemény szerint, majdnem azon a ponton volt, hogy merev és unalmas legyen. Az első óra egyfajta bevezető tánc volt. Ahol az újonnan jötteket bemutatták azoknak, akik már tagjai voltak az „osztálynak”. Hónapokig nem láttam Ferdinand Fellner, bár nagyon sokáig álmodoztam róla, amikor időm volt rá, és a szívem mélyén elraktároztam emlékét. Édesanyámmal való beszélgetés után soha nem említettem meg a nevét, sem senki

1/175 más a társaságomban. Azt lehetett gondolni, hogy az idő múlásával elfelejtettem. Elsát részben bizalmamba avattam a szerelmi afférommal kapcsolatban, amikor elmondtam neki, hogy Kaiser úr úgy gondolta, hogy nem elég komoly ahhoz, hogy feleségül vegyen engem, és ezért visszautasította a közeledését, tekintve arra, hogy én is nagyon fiatal vagyok. Elsa természetétől fogva meglehetősen diszkrét és hallgatag volt és bár nem tudta, hogy az életem egyáltalán nem szokványos, soha sem kérdezett ezzel kapcsolatban és én sem beszéltem róla. Frau von Friese nyomatékosan figyelmeztette Kaiser urat, hogy Fellnernek nem szabad részt vennie ezeken az órákon, és ha ott lenne, azonnal értesítsék őt, hogy én távol lehessek akkor. Onnan tudtam meg ezt, hogy elmondta Elsa, hogy Frau von Friese így rendelkezett. A nevelőm személyesen nem beszélt erről, mintha teljesen elfeledkezett volna róla. Hogyan történt, én nem tudom. Talán valaki félreértett valamit. Semmi sem lehetett váratlanabb nekem annál, hogy amikor beléptem a bálterembe, egy ismerős hangot hallottam magam mögött, aki azt mondta: „Jó estét, milyen nagy meglepetés, hogy itt találkoztunk!” Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam beszélni és remegve kezet nyújtottam neki. Ő is zavartnak látszott, mert egy pillanatig elsápadt és zavart volt. Elrejtette a meglepetését és hogy mindkettőnket keresztülsegítse ezen a kényszerű helyzeten, meglepett hangon mondta: „Milyen csodálatosan megváltozott! Hány szívet akar ma este összetörni?” Félénkségem egy pillanat alatt elolvadt, egyszerűen nem tudtam ellenállni, ezért ezen az estén túl sokat táncoltam vele. Az első órában egy kicsit megpróbáltam mérsékelni magam; de aztán átadtam magam a következő órák örömeinek. Próbáltam magamban igazolni magamat, hogy ezzel nem ártok senkinek; ez az én búcsúzásom tőle és főleg boldogan fogom ezt az emléket elraktározni a szívemben. Kaiserné egy csomó hölgy között ült és nem nagyon figyelt rám. Tény az, hogy észre sem vette Ferdinand Fellnert nagyon sokáig a találkozásunk után. Nekem sikerült úgy táncolni vele, hogy nem vett észre bennünket. A vacsorához valaki más vezetett, de közben sikerült Fellnernek mondanom, hogy üljön a jobbomra és ne kösse le magát senkivel. A vacsorát kis asztaloknál, különböző szobákban szolgálták fel. Itt is sikerült eltűnnöm Kaiserné szeme elől. Ezen az estén Fellner komolyabbnak látszott, mint máskor, míg én vele ellentétben, sokkal vidámabb voltam, mint ahogy szándékoztam. A vacsoránál partnerem, mivel látta, hogy kis figyelmet szánok rá, a másik oldalán lévővel foglakozott, úgyhogy szabadon beszélgethettem Fellnerrel. Ő annyira nyugodt volt, hogy végül a vacsora vége felé megkérdeztem: „Mi történt magával? Nem ismerek magára.” Egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: „Először is nagyon el

1/176 vagyok foglalva a záróvizsgáimmal; és aztán …” Szünetet tartott, rám nézett, s mivel egy szót sem szóltam, folytatta: „Nem tudja elképzelni? Nem tudja, hogy mi jár az eszemben?” Csendben maradtam. Nem tudtam összegyűjteni a gondolataimat, össze- vissza szaladgáltak a fejemben. Hirtelen kimondhatatlanul szomorú lettem. „Nem akar felelni. De én, akinek olyan ritkán van lehetősége beszélni magával, nem vesztegethetem az időt. Tudom, hogy a hozzátartozói hazug és megbízhatatlan embernek tartanak. Háromszor, vagy négyszer hívtam otthon. Minden alkalommal csak azt mondták, hogy távol van. Ebből megértettem, hogy tovább nem szívesen látnak. Ezért hát távol maradtam. Nem voltam biztos abban, hogy itt lesz; de mivel hallottam, hogy őfelsége Frau von Thyr az egyik védnöke ennek az összejövetelnek, reméltem, hogy esetleg itt lesz, ezért elfogadtam von Buschmann bárónő meghívását. Máskülönben nem jöttem volna el, mivel munkám minden időmet lefoglalja. De végre találtam lehetőséget a beszélgetésre és ez ki is fogom használni.” Én csak ültem és bámultam rá. Képtelen voltam szavakat találni a válaszra; és ő folytatta. Azt kérdezte, hogy haragszom-e rá, hogy ő így beszél. Nem tudom elképzelni, hogy ő hónapokon keresztül azzal gyötörte magát, hogy magát meggyőzze. Egyre türelmetlenebb lett, míg én szótlan maradtam. Végül elmondtam, hogy tudok a szerelméről és elfogadnám azt. Azt is tudom, hogy keményen dolgozik, hogy letegye a vizsgáit, és hogy bebizonyítsa, hogy megérdemel engem. Ha már végzett építész lesz, az édesapja beveszi az üzletébe. A cég világhírű és büszkén mondhatja, hogy semelyik lánynak nincs arra oka, hogy őt visszautasítsa. Ekkor már úgy tűnt, hogy elveszti a fejét. Az édesapám jobban szeretné, ha az egyik követségről valamelyik idióta, de előkelő ember kérne meg. Ő is lehetne báró, de az édesapja visszautasította ezt a megtiszteltetést. De még mindig lehetne, ha ez az, amit én akarok. „Nem tudja megérteni, hogy mennyire kínoz ez engem?” fejezte be. „Amint túl vagyok a vizsgáimon, egyenesen megyek az édesapjához. Maga kell nekem!” Hirtelen lehullt a fátyol a szememről, úgy éreztem, mintha egy álomból ébrednék, meg kell állítanom őt. Nem szabad bizonytalanságban hagynom tovább. Fájdalmasan visszaszorítottam a könnyeimet és azt mondtam: „Ferry, ha jól értettem, amit mond, talán nem szabad megértenem, hogy mit mondott.” Olyan lágyan mondtam, amennyire csak tudtam. Azt szerettem volna, hogy egyszerre meg is nyugtassam, és örökre elpusztítsam a reményeit, de megint félreértett engem, amit rögtön láttam. „Ó maga egy ódivatú lány,” válaszolt nevetve. „Mintha zárdában

1/177 nevelkedett volna. Maga fél a papája erős akaratától. Talán már el is ígérte valakinek a kezét. Lássuk csak, mit tudok tenni. Hamarosan megpróbálom meghódítani.” Már azon a ponton voltam, hogy azt mondjam: „Szentséges ég, ne hamarkodja el a dolgot,” amikor mindenki felállt az asztaltól. A partnerem nagy meghajlással és sok bocsánatkéréssel mentegetőzött, hogy megzavar engem és felajánlotta a karját. Mögöttem Fellner nevetett és vidám hangon mondta: „Arrivederci! Később!” De nekem nem volt több lehetőségem, hogy újra beszéljek vele. Kaiserné végre észrevette, hogy Fellner keres engem és minden alkalommal, amikor el akart engem érni, vagy Laura, vagy Elsa rögtön ott voltak mellettem, úgy hogy végül úgy kellett hazamennem, hogy a szívem telve volt letörtséggel és kétségbeeséssel. Egyik pillanatban azt kívántam, hogy odasúghassam neki, hogy megpróbálok valahol találkozni vele, de azonnal az öntudatom olyan cselekedetet akart elvégezni velem, ami akkor nekem borzalmasnak tűnt – eltekintve attól, hogy lehetetlen volt. Mindezzel az érzelmeim csak erősebbek lettek, mint valaha. Milyen gyönyörűen beszélt! Hogy megváltozott tavaly nyár óta. Hirtelen férfivá vált. De akkor újra az a gondolat ütött belém, hogy milyen elkeserítő és reménytelen küzdelem áll előttem. Az a gondolat, hogy elmegy a gyámomhoz, leírhatatlan aggodalommal töltött el. Jobban, mint valaha, vágytam édesanyám után. Odavetném magam a lábaihoz és könyörögnék neki, hogy engedélyezze ezt a házasságot. A végzet okozta, hogy az udvartól távol nőjek fel és, hogy találkozzam vele. De sajnos! Édesanyám távol van, én egyedül vagyok a kínzó gondolataimmal. Nagyon kellett volna valaki, akiben megbízhatok. De ki az? Most pedig elkövettem a legnagyobb hibát. Ahelyett, hogy én elmentem volna ahhoz a személyhez, akiben én mindenek felett bízhattam volna, Frau von Friese- hez azonnal, remegtem még a gondolatától is annak, hogy így tegyek. Úgy éreztem, első reakciója a megdöbbenés lenne, majd elvezetne a helyes útra. De én egyáltalán nem akartam akkor a helyes utat. Frau von Friese azt akarná, hogy rögtön felejtsem el a fantasztikus elképzelésemet, míg ezzel szemben én olyan valakit akartam találni, aki támogatja az érzéseimet. Mégis a legnagyobb oka annak, hogy elutasítottam azt, hogy vele beszéljek, az volt, mint már mondtam, hogy féltem. Tudtam, hogy milyen kemény tud lenni és ebben az esetben teljesen könyörtelen lenne. Végül megtettem azt a lépést, amit csak végső soron kellett volna megtennem. Kaiserné kezébe helyeztem magam. Remélve, hogy ő az egész esetet elejétől fogva ismeri, segíteni fog nekem. Először nagyon riadtnak látszott. Utána

1/178 nevetett rajta „a butaságomon”, ahogy ő hívta. Mégis nem tudtam elfelejteni, hogy a beszédmodora nagyon furcsa volt és nem nagyon elégített ki engem, amikor levonta a tanulságot: „Hát azt hiszem, hogy túl messzire vitte a tréfát. A fiatalember nem fog újra megjelenni. Egyetlen mód van, hogy biztosak legyünk. Várjunk addig, amíg a vizsgáit le nem tette. És így naivan rá kellett jönnöm arra, hogy vallomásommal én magam adtam meg Kaisernek a lehetőséget, hogy nagy nehézség nélkül bevégezze az egész idillt. Amikor Ferdinand Fellner vizsgáinak időpontja elmúlt, nyugtalanságom újra nőni kezdett. Igaza volt Kaisernénak? Mindaz, amit mondott, csak tréfa volt? Ha igen, nem tudom elviselni ezt a megaláztatást. Hiába töprengtem, amikor egész váratlanul az újságban megláttam, hogy az édesanyja hirtelen meghalt. Természetesen rögtön találtam mentséget a számára és újra nyugodtan vártam. Bár utolsó találkozásunk óta semmit sem hallottam róla, nem gondolhattam magam szabadnak. El kellett járnom a táncórákra, amíg ő mélyen gyászolt. Ezt nem tehettem meg. De milyen bocsánatkérő formát tudtam volna kitalálni. Az első héten megvolt a tervem. A jobb lábam sarkáról ledörzsöltem a bőrt, így elég komoly sebnek látszott ahhoz, hogy elmenjek otthonról. Úgy gondoltam, hogy amíg ez begyógyul, addig hallani fogok róla valamit, de semmit sem hallottam róla. A másik tervem merész és meggondolatlan volt. Teljesen szemben állt édesanyám határozott rendelkezéseivel és mindenképpen nagy fájdalmat okozhatott neki. Írtam Ferdinand Fellnernek. Levelemben kértem, hogy ne csodálkozzon, és ne sértődjön meg, ha a tartalma frivolnak tűnik neki, szeretnék bocsánatot kérni és magyarázatát adni annak, hogy folytattam a táncórák látogatását. Nem hallottam semmit sem róla utolsó találkozásunk óta. Nem vagyok képes tovább távol tartani magam a barátaim izgató feltételezéseitől. Emellett nem is tudom biztosan, hogy erre kértek-e fel engem. Megkérem, hogy válaszoljon. Mivel a válasznak gondozóim címére kellett érkeznie, hogy megakadályozzam, hogy másokhoz is eljusson a válasz, mielőtt eljut hozzám, megkértem az egyik konyhalányt, hogy kézbesítse. Néhány nappal később, miután kínokat szenvedtem, egy lány átadott nekem egy fekete keretű borítékot. A levél rövid tartalma a következő volt: „KEDVES LILY KISASSZONY! A nemrég történt szomorú esemény után jelenleg nem vagyok képes másról beszélni semmi olyanról, amilyen a múltkori beszélgetésünk volt. Ezért kérem, vegye úgy, mintha el sem hangzott volna.” Most már tudom. De milyen borzalmas volt ez a tudás! Ez volt az első megrázkódtatásom. Ez elválasztott engem gyermekkoromtól, és attól, hogy eddig

1/179 mindenkiben bíztam. Elvesztettem az életben való örömöt, ami élt eddig bennem. Szívtelenül becsaptak? Legalább is ezt gondoltam, mert természetesen mindenért őt okoltam, és sohasem jutott eszembe, hogy külső beavatkozás is volt. A későbbi években, amikor megtudtam, hogy Kaiser úr megértette Ferdinand Fellnerrel, hogy milyen elképzelhetetlenek a velem kapcsolatos tervei, és tanácsolta neki, hogy vonuljon vissza, nagyon megváltoztattam elképzeléseimet. De semmi sem adta vissza többé elvesztett fiatalságomat. Sohasem láttam többé. Később hallottam, hogy őt is nagyon megviselte, hogy szerelmünk ilyen boldogtalanul végződött. Belevetette magát egy vad, romboló életbe, amely évekig tartó betegségbe döntötte, és végül korai halálát okozta. Csak miután megkaptam Fellner rövid levelében levő váratlan hírt, jutott eszembe, milyen méltatlanul viselkedtem édesanyámmal szemben. Egyetlen halvány vigaszom ebben a boldogtalan pillanatban az volt, hogy meg tudtam menteni őt egy keservesebb fájdalomtól, amit okozhattam volna neki. Most már belátom, milyen végtelenül lehetetlen lett volna, ha szót emelek szegény anyámnál az engedélyéért. Alig volt időm, hogy gondolkozzam ezen, amikor mintegy villámcsapás érkezett egy Frau von Friese-nek szóló távirat édesanyámtól: „Hozza azonnal Karolinát” Bár ilyen rövid volt a levél, ki tudtam olvasni belőle, hogy nem véletlenül küldte éppen most, és féltem találkozni vele. Mégis, félelmem ellenére vágytam találkozni vele, mert ő volt az egyetlen megoldás, ő volt az, aki újra békét adhatott nekem. Sohasem felejtem el ezt a beszélgetést, még ha száz éves leszek is. Az egyik San Remoi szállodában, ahol Frau von Friessel megszálltunk, lakosztályunk dolgozószobájában édesanyám ült egyedül. Ekkor nem ugyanabban a szállodában szálltunk meg, mint édesanyám. A szokásosnál sápadtabb volt. Arcvonásai kemények voltak, márványszerű kifejezés volt rajta, olyan, amilyet még sohasem láttam azon a drága arcon. Amikor megláttam, egész testemben elkezdtem remegni. Rendszerint egymás karjába rohantunk, de most mozdulatlan maradt. Hirtelen úgy tűnt, mintha elvesztené a türelmét. Hirtelen megszólalt, szinte érdes hangon: „Szemem elé mersz újra kerülni?” Ez a kezdet teljesen váratlanul ért. Úgy éreztem, rögtön elsírom magam. „Becsaptál engem, és hazudtál nekem. Azt hiszem, hogy most is azért jössz, hogy ugyanazt tedd.” Ezt is keményen mondta, de a hangja, mintha egy kicsit meglágyult volna, mintha kevesebb méreg és több megbocsátás lett volna benne. Csendben maradtam. Attól féltem, hogy valamit hallhatott arról, amit tettem. Továbbra is azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Az, ahogy köszöntött, olyan volt, mint a

1/180 villámcsapás. Bűnömet biztos sokkal rosszabbnak tüntették fel. Félreértve hallgatásom azt hitte, hogy makacskodás, és a teljes hallgatásom felingerelte, újra mérges lett. Ez azonban halálosan csendes méreg volt, mert szinte jeges hangon beszélt. „Főherceg kisasszony, nem hallja, hogy magához beszélek” mondta. Aztán valami visszahozta az erőmet, és határozottan visszatartva könnyeimet mondtam: „Én sohasem hazudtam neked édesanyám, és mivel ma sem akarok így tenni, azért válaszoltam ilyen soká.” Minden büszkeségem visszatért, és folytattam: „Amit tavaly nyáron ígértem neked Tirolban, szavamra, meg akartam tartani. De a körülmények ellenem fordultak. De még a legnagyobb szenvedélyem idején sem gondoltam arra, hogy egy szót is eltitkoljak előled. Lázadásra gondoltam, de árulásra sohasem.” Ekkor mindent elmondtam neki; mindent, amitől szenvedtem; milyen egyedül éreztem magam, különösen mivel úgy éreztem, hogy Mathild néni társaságát jobban kedveli, mint az enyémet; és hogy, valóban, inkább a büszkeségem, mint bármi más, indított arra, hogy írjak a fiatalembernek. Ekkor elővettem a fekete keretes borítékot, és odaadtam neki. Nem tudott a levél létezéséről egész addig, és ez végre meggyőzte őt, hogy el akartam mindent mondani neki. Ez volt a végső bizonyítéka annak, hogy igazat mondtam neki. Mélyen megrendült, és magához húzott. Aztán a karjaiban tartva rám nézett szomorú, sírni kezdő szemeivel, és azt suttogta: „szegény, magányos kislányom!” A kifejezését, ahogy beszélt, sohasem felejtem el. Még most is, nagyon nyomorultnak érzem magam, megnyugszom, ha a szavaira gondolok: „szegény, magányos kislányom!” Aztán így ültünk egy darabig, majd elkezdett újra beszélni: „Sok mindent fel kell adnunk az életben, gyermekem, ami szentnek tűnik nekünk. Neked korán meg kellett tanulnod fejet hajtani ennek a törvénynek. Talán eljön az az idő, amikor azt beszélik az emberek egy királykisasszonyról, hogy feláldozta azt, ami szent volt neki, a népért.” „De hogyan lehetek én, drága édesanyám?” súgtam válaszként. „Mit jelent az én fájdalmam a népnek? Nagy döbbenet lenne az nekem, ha így történne. De mi vagyok én nekik?” Ekkor két kezével betakarta a szemeim, és ezt mondta: „Egyszer vak engedelmességet ígértél nekem, és én megígértem, hogy beteljesítem vágyaidat.” Ezeket a szavakat hallván lehajoltam, és lázasan megcsókoltam a kezeit. Ezzel záródott le első szerelmi álmom örökre.

1/181 XXIV. fejezet Utolsó együtt töltött napjaink Csak huszonnégy órát töltöttem San Remoban, aztán visszamentem Bécsbe egy rövid időre. Jól emlékszem, milyen depressziós állapotban voltam a hálókocsiban, miközben az újra egyre távolabb vitt édesanyámtól. Ez alkalommal nem sokáig voltunk távol egymástól, mert csupán egy hetet töltöttem Bécsben, aztán újra csatlakoztam hozzá Territetben. Itt javult valamit idegállapota. Ha nem tudott hosszabb gyaloglást tenni, legalább kis sétákra elmentünk a közeli erdőkbe. Esténként és éjszaka órákat beszélgettünk sok mindenről, főleg a jövőmről. Milyen mulatságos lesz megfigyelni azoknak az embereknek a megdöbbenését, akik semmit sem tudtak a történetemről, amikor végre minden napvilágra került! „Én magam is el fogok menni veled látogatóba Frau von Thyrhez és a leányához” mondta édesanyám. „És akkor a lányok, akik iskolatáraid voltak – mit fognak szólni? De Weiberl, nem leszel beképzelt, ugye, amikor hirtelen mindezek az emberek mélyen meghajolnak előtted, és mindenki megfordul utánad, hogy bámuljon az utcán? Ellenkezőleg, azt bizonyítja neked, hogy milyen könnyű és semmitmondó a világ.” „És meg fogok ismerkedni édesapámmal és testvéreimmel is?” kérdeztem. „Igen, természetesen,” válaszolta; de valamilyen idegenséget éreztem a hangjában. Valami zavart ebben, folytattam: „Kíváncsi vagyok, hogy jövök ki velük.” „Remélem nagyon jól, drágám. Egyébként nem nagyon fognak zavarni bennünket. De én félek Valerie-től, mondtam. Nem tudom miért, de nem hiszem, hogy fog szeretni. Édesanyám azonban azt mondta, hogy nem jó ilyesmiket képzelni. Valerie jó és kedves, és testvéri szárnyai alá vesz. Talán ragaszkodik ahhoz a tényhez, hogy a néném, ezért tisztelnem kell. De mivel én megértő ember vagyok, aki megérti mások gyenge pontjait, belenyugszom, és jól ki fogunk jönni egymással. Az ott tartózkodásunk egyik utolsó napján édesanyám azt mondta nekem: „Ha visszamegyek Bécsbe, mindent el kell intéznem, hogy kihozzalak elzártságodból. Ez az év a megfelelő idő. Hogyan fogod tenni, mama? Kérdeztem izgatottan.

1/182 „Nagyon egyszerűen,” válaszolta. „ A Császár hivatalosan bejelenti a Parlamentben, hogy van egy harmadik élő leányunk, aki az Udvartól távol nevelkedett, és akit uralkodásának 50 éves évfordulóján bemutat. Semmi bajt nem fog okozni. Minden rendben van, a papírok és minden. Csak ennyi szükséges.” Így különélésünknek már csaknem vége, a bemutatás ideje már majdnem itt van. A napok lassú múlása alig elviselhető egyre növekvő türelmetlenségemnek. Ez alkalommal boldogan egyeztem bele, hogy elválok édesanyámtól. Nem vágyakoztam a hírek után, ha már eldöntötték jövőmet? Április első hetében tértünk haza Bécsbe. Én türtőztettem magam, amennyire csak tudtam, hogy meg tudjam várni édesanyám küldetésének az eredményét. De ő pár napig nem hallatott magáról; aztán Frau von Friese kapott néhány sort, amiben az állt, hogy édesanyám hirtelen rosszabb állapotba került, és el kell utaznia csaknem azonnal Kissingenbe. Csak azért jött, hogy elköszönjön tőlem. Válaszul kérdéseimre csak a szemembe nézett, és azt mondta: „Szegény drágám! Most egyszerre olyan rosszul érzem magam. Jelenleg az idegeim nem engedik meg, hogy véghezvigyem, amit szerettem volna.” Megcsókoltam a kezét és nem válaszoltam. Rájöttem, hogy egész más dolog is volt, mint az egészsége. De mivel azt szerettem volna, hogy elhiggye, hogy bizonyos vagyok benne, hallgattam. Csak rövid ideig maradt velem, ez alatt láttam, mennyire gyötrik azok a gondolatok, amelyeket magában akart tartani. Csak a végén, amikor két karjával átölelt, hogy búcsúcsókot adjon, vesztette el önuralmát. Szívet-tépően sóhajtott. Egyikünk sem mondott ezután egy szót sem. Nem is kellett. Megértettük egymást szavak nélkül. Édesanyám csaknem két hónapig volt távolt. Először Kissingenbe, majd Bruckenauba ment. A hetek szinte csak vánszorogtak, ami nekem halálosan lassú volt. Annyira letörtem, hogy szinte semmi sem érdekelt. Megpróbáltam tárgyilagos lenni. Ez napközben elég jól sikerült, de éjszaka jóformán semmit sem aludtam. Édesanyám utolsó hosszú sóhajtásának emléke a szívemben maradt. Mit jelentett vajon? Tudtam, hogy valamilyen bajnak kellett velem kapcsolatban történnie, de nem tudtam, hogy mi volt az. Megengedtem magamnak minden fajta feltételezést a Császárral való találkozásával kapcsolatban. Elképzeltem, hogy a Császár durva volt, félreérthetetlenül visszautasította azt, amit édesanyám kért. De miért fordult ellenem, nem tudtam kitalálni. Vagy édesanyámnak másokkal kellett megküzdenie, akikkel szemben nem volt elég ereje, hogy megküzdjön? Ez nagy, megoldhatatlan rejtély volt számomra. Június közepe felé tért édesanyám vissza Bécsbe. Kicsit jobban volt, de a betegsége inkább lelki, mint fizikai volt. Hivatalosan azt jelentették be, hogy teljes nyugalomra van szüksége. Nothnagel Professzor azt mondta, ha gyorsan akar

1/183 felépülni, a lehető legkevesebb emberrel szabad találkoznia, ez alól a családja sem kivétel. Az igazság természetesen az volt, hogy akkor a családjával olyan rossz volt a kapcsolata, hogy egyikőjüket sem akarta látni. Frau von Frise egészsége sem jött teljesen rendbe, bár sokkal jobban volt, mint korábban. Nothnagel Professzor azt mondta neki, hogy Franzesbadba kellene elmennie egy kúrára, mert a vére nagyon rossz állapotban van. Először arra gondolt, hogy magával visz engem, de ezt édesanyám nem helyeselte, mert nem akarta, hogy addig ne legyek ott, amíg ő ott van. Így Frau von Friese egyedül ment Franzensbadba, míg én Strohgasei otthonomban maradtam Fräulein Hainnal. Június hónapban Kaiserék újra Vröslauba mentek, és gyakran velük voltam a hétvégeken. Majdnem minden nap találkoztam édesanyámmal a lienzi parkja egyik sarkában. A kocsisom, Franz Schneider elvitt engem az egyik oldal- bejárathoz, és Pirker velem jött a találkozó helyünkig. Ott hagyott, és néha órákat várakozott, amíg visszatértem. Ez a drága öreg szolga volt az egyetlen Frau von Friese mellett, akinek gondjaira édesanyám engem rábízott. Olyan volt, mintha az árnyékom lett volna. Semmi sem volt édesebb jutalom a számára, mint amit édesanyám mondott egyik reggel: „Pirker, maga a legnagyobb nyugalom. Nem tudom, mit tennék maga nélkül. Amíg tudom, hogy a lányom mellett van, úgy érzem, ő biztonságban van.” El kell itt mondanom, hogy édesanyám nem nagyon örült, hogy Frau von Friese olyan gyakran magamra hagyott, bár semmit sem tehetett, hogy ezt megakadályozza. A gondozóm a maga jószántából volt velem, nem szokásos megegyezés alapján. Frau von Friese a maga részéről azon a véleményen volt, hogy édesanyám ok nélkül aggódik, sohasem fogja elhinni, hogy valóban veszélyben vagyok. Ezen felül a rendőrfőnök, aki megbízható személyként működött közre, biztosította arról, hogy jelenleg semmit sem terveznek ellenem, és minden biztonságosnak látszik. Nothnagel professzor tanácsa ellenére édesanyámnak egész idő alatt volt valami baja. Csaknem az életemet adtam volna azért, hogy megtudjam, hogy mi történt; de mindaz, amire rá tudtam jönni az volt, amit már említettem, hogy édesanyám rossz viszonyban van az egész családdal. Július 2.-án elutazott Ischlbe. Úgy volt, hogy Frau von Friese egy héten belül visszatér és vele együtt odamegyünk. „Remélem, minden jobban fog menni,” voltak édesanyám utolsó szavai. „Azt hiszem, hogy csatlakozni tudtok hozzám a hónap közepe felé.” Frau von Friese visszatért Franzensbadból, és minden kész volt arra, hogy elutazzunk. Édesanyám utolsó rendelkezésére vártunk. 18.-án jött egy levél, amit vártunk, de meglepetésünkre nem Ischlből, hanem Münchenből. „Útban vagyok Neuheimbe,” írta. „Egész váratlanul elutaztam Ischlből. Mindent elmondok, ha találkozunk. Csatlakozzatok hozzám rögtön Neuheimben.”

1/184 Újabb bajok, gondoltam magamban, és nem tévedtem. Ez alkalommal édesanyám nem titkolt el semmit előlem. Elmondta nekem, hogy sok hónappal ezelőtt lépéseket tett, hogy nyélbe üsse elismertetésem, de új nehézségek jöttek elő. Egészen előző hétig, amikor megbeszélte a dolgot a császárral. Először készségesen meg akarta tárgyalni a dolgot, de fokozatosan, akik bizalmasai voltak, az ellen fordították. Hirtelen ellenezte az én széleskörű nevelési rendszeremet és azt mondta, hogy sajnos az rossz hatással lesz az Udvarra, stb. Édesanyám nem tudta, hogy mit tegyen. Amikor felkeresték a jezsuiták Steinhuber kardinálison keresztül. A kardinális fiatal korában nagyapám bajorországi Max herceg házának vallási vezetője volt és tanította a lányokat, ezért személyes ismeretségben volt az édesanyámmal. A jezsuiták azt tanácsolták, hogy segítenek édesanyámnak velem kapcsolatban, ha édesanyám befolyásával támogatja, hogy bizonyos előjogokat visszakaphassanak Magyarországon; és másodszor el kell küldenie engem három évre egy zárdába. Nem tudott egyetérteni ezekkel a feltételekkel, különösen az utóbbival. Nagy hatással volt a magyarokra, de nem akart ellenükre tenni. Míg ami engem illet, nem tartotta szükségesnek, hogy megmondja, hogy soha sem álmodott engedékenységről. Az ilyen terv gondos nevelésem gyümölcseit tönkre tenné, vagy nyomorúságos életet hozna rám, mivel túl későn van ahhoz, hogy a zárdai élet hatással legyen rám. Hiszem, hogy a kardinális személy szerint mindent megtett, amit tudott az édesanyámért, de a jezsuiták nem adják fel elhatározásaikat. Az egyetlen eredmény az volt, hogy még nagyobb ellenségeink lettek. Édesanyám hiába próbálta meggyőzni a császárt. Ischlben heves jelenetek voltak. Édesanyám azzal fenyegetőzött, hogy Magyarországhoz folyamodik. Édesanyám hirtelen elutazott Ischlből, külföldre ment, és ahogy akarta, nagyobb szenzációt okozott, mert a császár születésnapja körül csaknem mindig megállt Ischlben. Amikor ezeket elmondta nekem, izgatottan hozzátette: „És Ausztria nem fog engem látni addig, amíg nem adják meg neked a jogaidat. Ők tudják, hogy ígéreteimet betartom. Már bizonyítottam azt. Jönni fognak hozzám!” És egy reggelen sietett, tele örömmel, hogy találkozzon velem, és a kezében, mint egy diadalmi jelvényt lobogtatott valamit. Olyan boldog volt, amilyennek rég láttam. „Weiberl,” kiáltotta, amikor már elég közel volt, „jönnek már hozzám! Tudtam. Egy üzenetet kaptam a császártól, itt akar velem találkozni, vagy máshol, egy héten belül, Territekben, vagy valahol Svájcban, hogy újra megbeszéljük a dolgokat. December 2-án akarja megtenni a bejelentését és le fogjuk szögezni a dátumot, amikor bemutatlak neki és a testvéreidnek.”

1/185 Ezeket a szavait hallván remegni kezdtem. Úgy éreztem, mintha egy nagy súly nehezedne a szívemre. Miért habozok egy ideig, mielőtt csatlakoznék édesanyám öröméhez? Miért sajnálom édesanyámat ebben a pillanatban? Miért vetem magamat édesanyám karjaiba, hogy elkerüljem, hogy beszélni kelljen? Nem tudom megmagyarázni az akkori érzéseimet. Ma már tudom, hogy egyike volt azoknak az előérzeteknek, amelyek felvillannak a lélekben és előkészítenek arra, ami bekövetkezik. Mi körülbelül 3 hétig voltunk édesanyámmal Neuheimben. Szokásosan az az idő, amit közelében töltök, mindig gyönyörűséges. De milyen borzalmas, milyen hátborzongató, hogy hozzá kell tenni, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt voltunk! Erőmet meghaladja, hogy leírjam utolsó együttlétünket. Amikor megpróbálom felidézni azt az időt, ami tele volt napfénnyel, a szememet elhomályosítják a könnyek, és nem látom, amit írok. Hogyan tudná valaki megérteni, milyen nagy fájdalom nekem újra és újra, amikor erre, az édesanyám és köztem lezajlott öntudatlan búcsúzásra gondolok. Ez egyfajta gyötrő fájdalom, ami életem utolsó napjáig sem múlik el. Amikor ez az emlék hozzám visszatér, úgy érzem magam, mint az elhagyott árva gyermek, aki hiába mondja „édesanya”. Az egész lelkem sír azért, akit elvesztettem, aki nem csak a legjobb és legszeretetreméltóbb volt minden anyánál, hanem minden a világon, minden, ami meghatározhatatlan és mérhetetlen. Halálával bennem olyan borzalmas szomorúság rakott fészket, amin úgy hiszem, kevés ember ment valaha át. De a tollam képtelen ennek visszatükrözésére. Átadhatom-e a gondolatom, amit gondoltam, abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy meghalt, hogy megértettem az ősök szokását, akik hatalmas fájdalmukban megszaggatták ruháikat és levágatták hajukat. Én is, amikor így érzek, és újra visszaemlékszem, egy irányíthatatlan vágy van bennem arra, hogy földre vessem magam és mindent magamra rántsak. De én nem tehetek ilyeneket. A helyett mindig égő fájdalom marad a lelkemben – a világ számára láthatatlanul – amelyen senki sem tud osztozni velem.

1/186 XXV. fejezet A sors keze 1898 augusztusának első felében Karintiába, Pörtschachba mentem Frau von Friese-el Kaiserékhoz. Édesanyám nem akart magánál tartani akkor, amikor a császárnál kellett megjelennie azért, hogy csupán önfejűségből eljátssza a szerepét. Ausztriába való visszatérése túl gyors lett volna, míg ha én Neiheimben maradok, az olyan lett volna, mint a császár kívánságának semmibevevése, ezért hát nehéz szívvel hagyott engem elmenni. Frau von Friese Pörtschachban pár napot töltött, aztán augusztus 26-án Dániába utazott. Eredetileg később akart elutazni, de édesanyám azt írta, hogy szeretné, ha csatlakoznánk hozzá szeptember közepén Svájcban. Ezért határozott úgy, hogy most utazik, hogy időben visszatérve előkészületeket tegyünk a svájci utazáshoz. Pirker és a szobalányom maradt, hogy külön nekem szolgáljanak és pár héten belül velük kellett utaznom Insbruckba, hogy újra találkozzunk Frau von Friese-el. Kaiserék bérelték az 1.számú villát, amely a szállodához tartozott, s amelyben ők a „Wahliss Intézet” szobáit foglalták el. Az intézet éttermében étkeztünk. A nyaralási idény tetőpontja volt, amikor Pörtschachba érkeztünk. Az a hely volt ez, ahova sohasem vágyódtam, és ma még az emléke is gyűlöletes nekem. Abban az időben, amiről most írok, nem volt sem kedves kis nyaralóhely, mint Verdes, például; sem elegáns nyaralóhely, mint Gmunden; vagy vidám és fényűző üdülőhely, ahova az emberek özönlenek nyáron. Nem volt semmi más, csak azért hozták létre, hogy feltűnő legyen. Az emberek úgy öltözködtek, ahogy nem volt rá okuk. A szórakozások erőltetettek és tartalmatlanok voltak. Mindenki mindenkit ismert, de olyan nagy társadalmi különbségek voltak, hogy senki sem volt a szomszédjával bensőséges kapcsolatban. A fő látványosság a tó volt, ami valóban remek volt úszásra és csónakázásra. Aztán volt kerékpározás, ami abban az időben nagyon divatos volt. Megtanultam kerékpározni, és reggelenként úsztunk, délutánonként bicikliztünk. – A bicikli olyan jármű volt, amit az első perctől kezdve, ahogy ráültem, nem szerettem. Annyira imádok lovagolni, hogy ezzel a mechanikus sporttal nem rokonszenveztem. És most értem el életem legborzalmasabb, legtragikusabb pillanatához. Édesanyám, az én drága, imádott édesanyám elment tőlem örökre! Egy hideg, szürke szeptemberi nap volt – megvallva az igazat, nem vagyok biztos abban, hogy az idő szürke volt-e, be volt e az ég borulva, vagy

1/187 nem; de az emlékeimben szürke és barátságtalan örökre! Azt sem tudom megmondani, hogyan töltöttük azt a napot. A nevelő-apám Bécsben volt, és egyedül voltam a feleségével és a leányával. A vacsoráról mentünk haza a villába. Azt hiszem kilenc óra körül volt. Menet közben találkoztunk az intézet egyik szolgájával, aki odakiáltott nekünk: „Hölgyeim, hallották a borzalmas hírt?” „Nem; mi történt?” Kérdeztük mindannyian. „A Császárnét megölték!” Mintha azonnal egy tőrt szúrt volna a szívembe. A haldoklás nem lehet annyira borzalmas, mint amit én akkor éreztem. A torkomat olyannak éreztem, mintha valaki fojtogatna. A halántékom zúgott, és a föld rezgett alattam, mint a tenger hullámai. Nem emlékszem másra, csak arra, hogy a hálószobámban fekszem az ágyamon. Laura később elmondta nekem, hogy nagy erőfeszítéssel a villáig tudtam menni. Én magam arra emlékszem, hogy amikor beléptem a szobámban halvény fény világított. Aztán elvesztettem az emlékezetem. Oh! Miért kellett felélednem újra – feléledni olyan borzalmas ébredés, amely azóta a pillanat óta rémálom nekem? Így lett mindennek vége. Ez volt az utolsó felvonása a boldog, napos ifjúságomnak. Édesanyám elment tőlem örökre. Oh! Drágám Isten veled! Emberfeletti erőfeszítést kíván tőlem, hogy életemnek ezt a szakaszát leírjam. Az én drága édesanyám elment tőlem örökre. Hogy így tegyek, át kell élnem minden percét. Ez az a mártíromság, amit senki sem tud megérteni. Csak sok óra után tértem magamhoz az ájulásból; vagyis kinyitottam a szemem, de nem tudtam megmozdulni. A fejem úgy égett, mint az izzó vas. Elhozták az orvost, és jeges zsákokat alkalmaztak. Ez után el kellett, hogy aludjam, mert csak másnap tudtam felébredni. Másnap reggel volt az, hogy valóban felébredtem. Emlékszem, amikor becsuktam a szemem, egyedül éreztem magam. A borzalmas igazság átvillant újra az agyamon. Nem tudva, hogy mit teszek sikítottam: „Édesanyám!” Aztán fájdalmas zokogásba törtem ki, és beletemettem arcomat a párnámba. Laura, aki a szomszéd szobában volt, hallotta a sírásomat, az ágyamhoz sietett. Nagyon kedves volt, átölelt, és én, mivel nem volt erőm az ellenállása hagytam, hogy azt tegyen, amit akar. Mindenki, aki ott volt, megpróbált megnyugtatni, és egy kicsit lecsendesíteni. De a szavukkal majd megőrjítettek. Azért, hogy nyugton hagyjanak, nem válaszoltam nekik egyáltalán, mozdulatlan maradtam az ágyamban. Tény az, hogy úgy éreztem, hogy senkinek a jelenlétében nem tudok sírni. Úgy gondoltam, hogy az megszentségtelenítés, ha megosztom fájdalmamat velük. A konok hallgatásom azt eredményezte, hogy a környezetemben levők félni kezdtek, hogy nem leszek-e betegebb. Dr, Fischer, akit kihívtak hozzám, hogy

1/188 hagyjanak ágyban egy darabig, mert attól félt, nehogy agylázam (agyhártyagyulladásom) legyen. Így maradtam néhány napig mozdulatlanul. Egy nap azonban levelet hoztak nekem Frau von Friese-től, miután egy darabig vitatkoztak, hogy odaadhatják-e nekem, vagy sem. Végül elhatározták, hogy odaadják, hátha jó hatással lesz rám, és segít életet önteni belém. „Szegény, drága gyermekem!” írta Frau von Friese. „Borzalmas szerencsétlenség zuhant rád, drága gyermekem. De tudnod kell, hogy ebben a fájdalmas és gyötrelmes pillanatban azzal mutatod ki a legnagyobb tiszteletet drága elhunyt édesanyád emléke iránt, hogy bátorságot és nyugalmat mutatsz, és méltósággal viseled el azt a legnehezebb csapást, amit a sors rád mért. Emlékezz mindég arra, amit az édesanyád várt el tőled. Emlékezz arra, hogy az Ő leánya vagy, és hogy meg kell mutatnod, hogy érdemes vagy rá. Arra a nemességre is emlékezz, ahogyan minden csapást elviselt. Ha emlékszel minderre, könnyebben fogod elviselni az élet minden nyomorúságát. Rettenetes nekem, hogy nem tudok még csak rövid időre sem, elmenni hozzád. Nem szükséges elmondanom miért. Csak nemsokára, néhány nap múlva, szegény gyermekem, újra karjaim között tarthatlak. Én vagyok az egyetlen (mondhatom ezt?), aki egy kicsit az lehet, akit a sors olyan kegyetlenül elszakított tőled. Hamarosan nagy változások történnek veled; de mindig tudnod kell hol találod azt a szívet, ami segít mindent elviselni, a leganyaibb szívet ezen a magányos világon. Bátorság, derék lányom! Gondolj arra, aki most az égből néz rád, és aki sokkal boldogabb, mint mi.” Egész addig, amíg el nem olvastam ezt a levelet, nem volt erőm gondolkodni sem. Borzalmas szomorúság vett erőt rajtam, ami elvette minden erőmet. Most azóta először éreztem mást, mint a kétségbeejtő egyedüllétet. Öntudatlanul Frau von Friese-re vártam, és kétségbeestem, hogy nem jött. Ennek ellenére kedves szavai megerősítettek egy kicsit. Nem tudtam olvasni a sorok között, különben tudhattam volna, hogy soraival a valóságban az örökkévaló búcsúzást írta meg. Egy pillanatig egész tisztán, élesen láttam édesanyám drága szomorú szemeit, újra azt mondta, amit annyiszor mondott azelőtt: „Baba, gondolkodjál.” Amikor erre visszaemlékeztem, életemben utoljára zokogni kezdtem. Amikor ennek vége volt, cselekedni kezdtem. Felkeltem az ágyamból. A körülöttem levők meg akartak akadályozni. Azt mondtam: „Hadd menjek ki a szabadba. Jót fog tenni.” Aztán megkértem Laurát, hogy evezzen át velem a tó túlsó partjára, Maria Wörthbe. Ez különös kis hely. Egy nagyon régi kis templom áll a háttérben, és a

1/189 mellette levő hegyen van a temető, ami a nyugodt kék tóra néz. Sokszor voltam azelőtt ott, és azt gondoltam, milyen jó lenne, ha egy nap örök nyugalomra ide temetnének el. Most ott álltam, nem magamat temetni, hanem saját ifjúságom aranykorát. Küzdelmeim azonban csak akkor kezdődtek. Szerettem volna azonnal visszasietni Bécsbe, még egyszer akartam látni Őt, leges-legutoljára. De ezt nem engedték meg. Nem volt még meg a fizikai erőm, hogy Bécsbe utazzam. Emellett hogy mehettem volna én, mint teljesen idegen hozzá, másrészről ebben a pillanatban nem lehetett semmilyen szervezést megkezdeni a számomra. Ez a borzalmas igazság csaknem megőrjített. Minden büszkeségem tiltakozott az ellen, hogy nem teremthetek kapcsolatot a rokonaimmal. Ekkor érkezett haza néhány nappal a tragédia után, nevelőapám Pörtschachba. Ő közelebb került a szívemhez, mint bárki a családból és a jelenléte nyugtatott meg a legjobban engem. Csak mély hálával tudok erre az öreg emberre visszagondolni – nagyon öreg volt már, körülbelül 70 éves volt és a fájdalom is megtörte – ő is azt tanácsolta, amit a legtöbben, próbáljak meg logikusan gondolkodni. „Édesanyja kedvéért, drága gyermekem, el kell tűrnie. Most nem szabad semmi bajt okozni.” Ezek a szava voltak a legbölcsebbek, amit mondhatott. Igen, édesanyám kedvéért el kell viselnem. Mégis milyen kegyetlenebb és embertelenebb kálváriát kellett elszenvedni, hogy leírjam ezt a mondatot. Egy gyermeknek sírnia sem szabad édesanyja halálakor, és az utolsó istenhozzádot sem mondhatja el neki. Amikor mindezt átgondoltam, amit elmondtam, nem maradt előttem rejtve, hogy gyám-szüleim nagyon gyáva helyzetbe kerültek. Először azt mondták, hogy balesetem volt, mert túladagolták a morfiumot, azért, hogy jobban elviseljem az erős köhögést, de aztán mennyit kellett mentegetőzniük azért, hogy olyan különösen fájdalmam volt. Aztán, hogy lehetett az, hogy én hirtelen embergyűlölővé váltam, mégis teljesen lehetetlen volt, hogy nem voltam hajlandó senkivel sem találkozni. Amikor az első hét elmúlt, jobban kezdtem érteni a helyzetet. A legutolsó dolog, amit kívántam, az volt, hogy senkinek sem legyek terhére. A lelkem lázadt ez ellen a gondolat ellen. És megkértem Laurát, hogy beszéljen hozzám amennyit, csak tud. Úgy gondoltam, hogy ez arra lesz jó, hogy megtanuljak uralkodni az érzéseimen. Azt akartam, hogy lábbal tapossam a szívemet, és ez apránként sikerült. Azt hiszem egy időre elveszítettem a józan ítélőképességemet. Az idegenek jelenlétét soha sem fogadtam szívesen. Természetesen akkor nem lehetett megtartani a lelki egyensúlyt. A körülöttem lévőknek ez a lelkiállapotom

1/190 nagyon különösnek tűnt. Számukra ismeretlen volt a fájdalomnak ez a fajtája és még nem tudták ezt elfogadni. Végül is visszamentünk Bécsbe. Bécs! Milyen borzalmas, milyen rettenetes volt! Én valójában nem éltem ekkor. Ez valamilyen ördögi álom volt; másként megölt volna engem. Természetesen a Kaiser családnál laktam, de ez magában nem jelentett semmit, hisz’ ez gyakran megtörtént azelőtt. A Strohgasse-i lakásomat egy darabig még megtartották, én kértem ezt. Nem vártam Frau von Friesere? Akivel lépéseket akartunk tenni az elismerésem biztosítására. Senki sem beszélt erről, én sem beszéltem erről senkinek. Én nem akartam ezt megtenni, de ő maga ajánlotta fel, hogy segít. Körülbelül egy héttel az után, hogy Bécsbe visszatértünk, mondták, hogy Frau von Friese hirtelen olyan beteg lett, hogy nem tud újra eljönni. Egy rövid levelet mutattak nekem a rokonaitól, amely hozta a rossz híreket, a levél arról tudósítottak, hogy a levelet sem tudja megírni. Mit tehettem? Egymás után jöttek a csapások. Édesanyám örökre elment, a gondozóm is örökre elmegy? Úgy tűnt nekem, hogy valamilyen kegyetlen balsors tart erősen a markában. Milyen perverz, majdnem kibírhatatlan kegyetlenség magammal szemben, hogy csak nevettem a szerencsétlenségeimen. A hetek lassan teltek. Időről-időre levél jött Dániából, amiben az volt, hogy az orvosok azt hiszik, hogy Frau von Friese rákos. Egy decemberi délelőtt ültem a zongoránál és játszottam éppen olyan unottan, mint ahogy mostanában mindennel így vagyok. Céltudatosan szenteltem magamat a zenének, mert úgy éreztem, hogy minden dallam új sebet ejt a szívemen. Régen a legmegnyugtatóbb hatással volt rám a zene, úgy éreztem, hogy minden dallam elmondja a saját történetét, de amennyire szerettem régen, most annál szomorúbb lettem tőle. Amint mondtam, egy decemberi délelőtt volt. Kaiserné bejött a szobába, de egyáltalán nem figyeltem rá, mert gyakran ki-be járt. Így hát elkezdett beszélni hozzám, hogy magára vonja a figyelmemet. „Lily, kezdte, szomorú híreim vannak, különösen neked.” Abbahagytam a zongorázást és ránéztem. Nem kellett neki többet mondani. Tudtam, hogy Frau von Friese halálhírét, hozza, de egy szót sem szóltam, ő folytatta: „Szegény Frau von Friese meghalt.” Hihetetlennek tűnt, de nem szóltam semmit. Csak egy percig néztem Kaisernét, és aztán, mintha mi sem történt volna, folytattam a zongorázást. Kaizerné azt várta, hogy zokogásba török ki. Csodálkozva nézett. Aztán azt gondolta, amit már olyan sokszor gondolt, hogy megőrültem. Halk hangon kérdezte: „Lily, hallasz engem?” „Igen” válaszoltam. Csak ennyit voltam képes mondani; de tovább

1/191 zongoráztam. Megrázta a fejét, és kiment a szobából. Néhány percig görcsösen játszottam. Csak amikor már tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok, ejtettem lassan le a kezemet a térdemre. Elvesztettem az utolsó embert, aki kedves volt nekem itt a földön. És mint amikor éjszaka, valamely magános úton, az utolsó fény is hirtelen kialszik, és az elkésett vándor belemerül a mélységes sötétségbe, ekkor újra velem volt szeretett Ayam. Szegény, nagyon szeretett Ayám, egy könnycseppet sem tudtam ejteni érted; nem tudok többet sírni.

1/192 XXVI. fejezet Egyedül a világon Miután elmúlt a megrázkódtatás, amit Frau von Friese haláláról kapott üzenet okozott, úgy érezte, hogy egy teljesen új életbe léptem. Amíg a két szeretett irányítóm élt, nekem nem volt jogom, hogy jövőmet eltervezzem; de most már egész más a helyzet. Most nincs jogom habozni. Most már cselekednem kell. Így hát egy nap, amikor Kaisernével a szobájában ültünk, azt mondtam neki: „Azt hiszem, már itt az ideje, hogy valamit csináljak.” Mit értesz azalatt, hogy csinálni valamit, kérdezte. „Hogy mit értek ezalatt? Hát, érintkezésbe fogok lépni a rokonaimmal és emlékeztetem őket, hogy a világon vagyok.” „De miért ez a sietség?” Mondta Kaiserné. „Van még valami, amit szeretnél? Van valamire panaszod?” „Nem panaszkodom,” válaszoltam egy kicsit megütődve, „nem hiszem, hogy tehetne nekem valami olyat, ami kárpótolna engem azért a veszteségért, amit várnék.” „Te bolond!” Kiáltotta Kaiserné. Hiretelen mérges lett. „Menj akkor és csinálj botrányt. Hamarosan tudni fogják, hogyan csukják be a szád. Bedugnak vagy egy kolostorba, vagy egy zárdába. Kérlek, hagyj engem magamra és ne zavarj engem a panaszaiddal.” Bár magamban lázadtam a hanghordozása miatt, csendben maradtam; mert tudtam, ha bedühödik, hiábavaló vitatkozni vele. De ez nem akadályozott meg engem abban, hogy az első adandó alkalmat megragadjam, és újra beszéljek erről. Ekkor úgy tűnt, Kaisernét nem érte készületlenül. Sikerült neki nyugodtnak maradni és azt mondta, hogy beszélt a férjével arról, amit mondtam és mindketten egy véleményen vannak. Ameddig a rokonaim nem teszik meg az első lépést, veszedelmes lenne a magam részéről ezt megtennem. Aztán nagyon gyengéden megkérdezte: „Nem tudnánk-e mi mindannyian megtenni, hogy boldog légy?” Amikor így beszélt, én is felengedtem és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mennyire hálátlan vagyok. Rájöttem, hogy Kaiserék mindent megtesznek nekem, és valóban nagyon kedvesek. Valójában alig tesznek különbséget köztem és Laura között. Egy kívülálló csak azt gondolhatná, hogy Laura a kedvenc. Ez nagyon sokat jelent, mert azt mutatja, hogy mindenképpen úgy viselkednek velem, mintha a lányuk lennék, akit szeretnek. Először is Kaisernének a

1/193 hozzáállása hatott meg. Mégis egy kis idő múltával az irántuk érzett régi érzésem visszatért. De azért egy harmadik alkalommal is beszélni akartam a dologról. „Hát nem hagysz nekem békét?” Kiáltott fel. „Úgy látom, világosabban kell elmagyaráznom neked a dolgot.” Ekkor, talán akaratlanul, minden reményemet egy halálos ütéssel elintézte. „Elmondom neked a tiszta igazságot” folytatta. „Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megértsd, és talán akkor nyugtom lesz, ha hallod, amit el kell mondanom.” A szívem egyre hevesebben vert, és úgy éreztem, hogy elszédülök, tudtam, hogy valami borzasztót fogok hallani tőle. Előzőleg már említettem, hogy olyan nő volt, aki nem vette a fáradtságot arra, hogy mondanivalóját becsomagolja. „Tudod nagyon jól,” mondta hirtelen, „hogy édesanyád és a császár nem egyeztek. Nem csodálatos akkor, hogy mind a ketten a maguk útját járták, és lehetséges, hogy valahol másutt találtak megoldást?” Ezekre a szavaira – mintha egy kígyó csípett volna meg – akartam kezdeni, de ő azonnal elhallgattatott a beszédével. „Most ne próbálj velem semmi komédiát játszani. Mi értelme lenni a dolgokat megrágni. Magunk között vagyunk. Én sosem beszélek ilyenről mások jelenlétében, de most meg kell értetnem veled, hogy édesanyád érdekében nyugton kell maradnod, ha nem akarod, hogy a történet mindenki szájára kerüljön.” És ekkor elkezdett nevetni, mintha egy kicsit meg akarna nyugtatni azzal, hogy az egész történetnek egy kis könnyebbséget kölcsönözzön. Képtelen voltam tovább hallgatni, kirohantam a szobából, mert azt éreztem, hogy az első falnak fejjel tudnék menni. Ó, ez elviselhetetlen! Berohantam a szobámba, bezártam az ajtót, nehogy valaki meglássa fájdalmamat. Levetettem magam az ágyra, mint gyakran azelőtt és feküdtem, a semmibe bámulva. Órák hosszat feküdtem ott, s megpróbáltam gondolataimat valahogy összerendezni. A fejem fájt, és lázban égett és a száraz könnyek miatt a mellkasom remegett. Aztán olyan sok hónap után a könnyeim újra megindultak, majd áradva. A párnámon elővettem két szeretett halottam képét és azt súgtam nekik: „Bár csak beszélhetnék még egyszer veletek, akkor mindezt el tudnám viselni!” Ettől a naptól kezdve senki sem hallotta, hogy újra beszélek róluk. Ők lettek az én védőszentjeim, akikhez imádkoztam, és akiknek kiöntöttem a teljes szívemet. Igen, a szentjeim – mert hirtelen rájöttem, hogy mind a ketten az én érdekemben vesztették el az életüket azzal, hogy a bemutatásomat jogerőre emeljék, mindkettőjüknek csapdát állítottak, amelybe mindketten beleestek. Hogy az Anarchista, aki megölte édesanyámat, csupán eszköz volt, sokkal ügyesebb

1/194 21 gyilkosok kezében, és hogy az Ayámnak is el kellett tűnnie, mert ő volt a második anyám. Elhatároztam, hogy senkinek sem adok lehetőséget arra, hogy senkinek nem adok lehetőséget arra, hogy előttem róluk beszéljen addig, amíg nem igazolom őket. A háztarásom tagjainak megtiltottam, hogy beszéljenek édesanyámról előttem., és amennyire csak lehetséges volt, elkerültem, hogy halljam a banális megjegyzéseket, amelyet az idegenek tettek a néhai Császárnéról. Azok, akik nem ismertek, könnyem azt hihették, hogy neheztelek édesanyámra, és őt okolom a szerencsétlenségemért. De ez nem így volt. Soha, egy pillanatra sem gondoltam őt bűnösnek. Bár fiatal és tapasztalatlan voltam, jól ismertem az emberek aljasságét és gonoszságát, és tudtam, hogy most még túl gyenge vagyok a küzdelemre; de ha küzdeni akarok, élnem kell, és ha élni akarok, akkor némának, addig az óráig, amíg a felmentésem meg nem érkezik. Csaknem elfelejtkeztem megemlíteni régi barátomat, a drága, szegény, öreg Pirket. Amikor mindennek vége volt, el kellett végül határoznom Srtrohgassei otthonom felszámolását. Mindaddig Pirker vigyázott rá. Meg lehet azt érteni, hogy mit jelentett ennek az öregembernek az, amikor minden arany remény elpusztul; amikor az olyan otthon apránként teljesen eltűnik, ahol minden apró tárgy, minden kicsi sarok gyöngéden szeretett emlék volt? Milyen az a mód, ahogyan mindezt felszámolják – ahol hiányzik a tisztelet az iránt a halott iránt, akihez az otthon valójában tartozott; hiányzik a sajnálat az iránt a gyermek iránt, akinek igazi, jogos otthona volt, és végül, de nem utolsó sorban, hiányzik a jutalom annak a hűséges szolgának, akinek a szíve majdnem beleszakad ebbe? 1899 januárjának egyik napján az egyik cselédlány, aki akkor nemrég lépett Kaiserné szolgálatába, a nappaliba hívott. Egy öregúr szeretne velem beszélni, mondta. Szemrehányóan beléptem a szobába. Ki lehet az? Pirker! Befejezte a feladatát, s azért jött, ahogy mondják, hogy tőlem 21 Egy különös tényt kell említenem, Luccihni-vel, anyám gyilkosával kapcsolatban. 1910-ben az Egyesült Államokból egy rendőrfelügyelő Európába utazott, az itteni börtönöket meglátogatni. Meglátogatta Luccihnit is Genfben, és a tóra néző kellemes szobában találta őt. Az életét nagyon megfelelő módon élhette, a börtönbeli munkája könyvkötés volt, s csak annyit dolgozott, amennyi neki jólesett, minden nap egy pint bort ihatott meg és sok cigarettát elszívhatott. Szobájában nagy számú kép volt. Köztük volt Ausztria császárának és császárnőjének a képe is. A rendőrfőnök látogatása következtében mindez közismertté vált. Néhány héttel később – 1910 októberében – hivatalosan bejelentették, hogy Luccihni megbolondult és cellájában felakasztotta magát. Sokan azonban azt gondolták, hogy titokban szabadon engedték.

1/195 személyesen kapja meg az elbocsátását. Szegény öregember! Nem tudott egy szót sem szólni! Ő, aki egész életében nagyon jól tudta szfinx-arcáról eltüntetni az érzelem minden kifejezését, most elvesztette minden önuralmát. Még mindég szinte látom, ahogy ott áll előttem, kezén barna kecskebőr kesztyű, gyámoltalanul kezében tartja a kalapját a peremét tapogatva, közben reménytelenül küzd magával, hogy ne vegye ki a zsebkendőjét. De hiába küzd; végül nem tudja már visszatartani könnyeit, és azok legördülnek szegény, öreg, ráncos arcán. És én, a szegény öreg mennyi emléket ébresztett fel bennem! Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy várakoztam vele rá, amikor egy hosszú utazásról hazaérkezett, amikor –mint mindig- vidáman köszöntötte őt. De ez alkalommal ő nem jött haza, és amikor ennek tudatára ébredtem, az én szemem is elkezdett könnyezni. Ekkor mindketten sírtunk, mint két hajótörött – és valójában is azok voltunk. Aztán az öregember körülnézett, mintha a falaknak is füle és szeme volna, a zsebéből kivett egy kis könyvet. „Imakönyv” dadogta, „egy kis megemlékezés egy hűséges szolgától”, és még jobban lehalkítva a hangját azt mondta: „Azonnal gondosan el kell rejtenie. Ne bízzon senkibe. Értékes iratok vannak benne.” Majdnem letérdelve megragadta a kezemet, és egy búcsú kézcsókot adott rá, mielőtt azt suttogta: „Isten vele, Császári Fensége, Isten vele!” Lassan húzva egymás után lábait magamra hagyott. Egy darabig álltam, bámulva utána. Ő is elment tőlem; és éreztem, hogy az a hűséges öreg barát is örökre távozott az életemből.

1/196 UTÓSZÓ Ennek a könyvnek az olvasó számára ez a legérdekesebb része, talán eléri a tetőpontot, amikor a történet édesanyám halálához ért. Ezért, mivel nem akarom meghosszabbítani a történetet életem részletes eseményeinek beszámolójával, és a történetem teljességével a magam történetét csak egyszerűen, röviden írom le, hogy mi történt velem ezután. De azért el kell mondanom azokat a fontos eseményeket, melyek attól az időponttól kezdődően a mai napig történtek velem. Azért, hogy megmagyarázzam, miért vártam soká, mintegy tizenhat évet, mielőtt felfedtem a titkom. Az utolsó fejezetben, amikor Kaiserné olyan borzalmasan rávilágított arra, hogy az ilyen helyzetekben hogy néz ki a világ, a bátorságomat felváltotta a legnagyobb kétségbeesés. Bármilyen sokba is kerül ez nekem, kényszerítettem magam, hogy megtartsam a béketűrésemet. Egy olyan helyzetbe kerültem, ahonnan nem volt lehetőség a menekülésre. Hogyan tudtam én – a gyermek, akit elképzelhetetlenül szeretett az édesanyja, aki olyan jó és nemes volt – hogyan mondhattam volna el a világnak az igazságot, ami engem is megrázott, amikor azt a világ kérlelhetetlen rosszakaratúságával fogadta volna, a legrosszabb feltételezésekkel a történetet, amit nekem kell beszélnem egy olyan életről, ami végtelen gyengédséggel, önfeláldozással épült egy beárnyékolt fiatalság romjaira. Nem, szükségszerűen meg kell hajolnom a hallgatás törvénye előtt, amelyet rám-kényszerítettek és el kellett temetnem a lelkem legmélyére a titkomat, talán egészen a halálom napjáig. Nekem nem szabad kiejtenem egy szót sem, a számnak zárva kell lennie, hogy tiszteljem a drága halottam emlékét, akit talán az egész világ kísért tisztelettel a sírjához. Nekem el kellett felejtenem, hogy valójában ki vagyok, az én egyéniségemet újra kellett formázni, hogy teljesen feláldozzam magam, keserűség és sajnálkozás nélkül. Arra a gondolatra, hogy minden érte van, hogy meg kell válnom minden reményemtől, úgy éreztem, hogy viszonozza az az érzés, hogy ezáltal őt új módon és közelebbről megismerhetem. Mivel nem akartam, hogy akik körülöttem vannak, megtudják az elképzeléseimet, azok új iránya ismeretlen maradt számukra. Kevés figyelmet szenteltek rám. A külső szemlélő úgy látta, hogy teljesen szabadon hagytak; de valójában rab voltam, a legkeményebb ellenőrzés alatt. Sosem mentem el egyedül, bár ez egyáltalán nem volt természetellenes egy fiatal lánnyal kapcsolatban, abban a társaságban, amelyben én éltem. De azt is megakadályozták, hogy bárkivel is beszéljek, bárki legyen az, anélkül, hogy ne lenne közvetlen megfigyelőm. Kaiser

1/197 úr, vagy a felesége kinyitotta a levelem, mielőtt átadta nekem. Nem volt saját íróasztalom, amit lezárhattam volna, és a kulcsot megtarthattam volna. Bárhova mentem Windt kísért engem. Először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a jelenlétének. De amikor láttam, hogy ott van mindenütt, ahol én, és még ha elutaztam, akkor is követett, rájöttem ennek az árnyékként való követésnek a jelentőségére. Megtudtam, hogy a magasabb helyeken nem feledkeztek meg rólam, mint ahogy én gondoltam. Bár ez az állandó ellenőrzés nagyon kellemetlen volt nekem, megakadályozott engem abban, hogy lázadjak. Ezzel szemben én teljesen visszavonultam. Maradtam a világ számára Kaiser kisasszony. Ez a fajta fogságom számomra csupán folytatás volt az öregedés felé. Ebben azt képzeltem, ahogy valóban is volt, annak a köteléknek a bizonyítéka, amely sosem szakad meg a múlt és a jelen között. Mindamellett nincs semmi a szerencsétlenség útjában, ami sosem történik meg azokkal, akik állhatatosan megmaradnak nyugodtnak. Két hosszú év telt el, tele nyugalommal, ami csak a társasági élet bolond szórakozásai szakítottak meg. Ritka szünetekkel én átadtam magam a mélabúnak, különösen amikor valamiféle társadalmi feladatom volt. Ilyenkor eltöltött a keserűség, hogy napról-napra távolabb kerülök attól az időtől, mikor még saját édesanyám volt, és hogy most hogyan válok nap mint nap Kaiserék lányává. Senki sem tudja elképzelni, milyen nagy küzdelem az nekem, hogy az én saját egyéniségemre fény ne derüljön. „Nekem kell, nekem nem kell …” mondogattam magamban. Soha nem szűnő elhatározással, hogy megbüntetem magam a gyengeségemért, kényszerítettem magam, keményebben, mint valaha, hogy fenntartsam azt a látszatot, ami olyan gyűlöletes volt nekem. A próbálkozásaim azonban nem kaptak dicséretet azoktól, akik velem együtt éltek. Kaiser úr nagyon megöregedett. Elnyűtte az az állandó kísérlet, hogy a feleségét az egyszerűség és a takarékosság határai között tartsa, amit mindig szeretett volna. A valóság az, hogy egészen eddig Kaiser úr nagy szigorúságot tartott a háztartás vezetésében. Mindig azt akarta, hogy nagyon egyszerűen öltözzünk. Öltözködni csak bizonyos határok között lehetett, de amint Laura kamaszodni kezdett, Kaiserné egyre jobban hatott rá és rajta keresztül Kaiser is. A nappali szobájuk külseje fokozatosan változott. Kéthetenként mindig volt egy nagy összejövetel. Azok a léhűtő fiatalok, akiknek a tagjai minden társaság nappalijában megtalálhatók, nagy számmal jöttek az ő házukba is. Egy-egy alkalommal negyven ember is volt ott. Nem sok időbe került, hogy kiismerjem őket és ez a tudás azt mutatta, hogy nem szeretem a társaságukat. Ettől az időtől kezdve egyre jobban nőtt a különbség köztem és Laura között. Ő, velem ellentétben nagyon nagy örömöt talált a társasági életben, míg én a komoly és

1/198 csendes lányokkal barátkoztam inkább. Laura főleg azokkal rokonszenvezett, akik szerették magukat vadul belevetni a társasági életbe. Szerintem nem tett jót a család nevének az ilyen társaság és ez volt az, ami engem nem hagyott hidegen. Ezért ezen állandóan vitáztunk. 1901. május 30-án Kaiser hirtelen meghalt. Azon a reggelen az ágyában találták és úgy látszott, hogy mélyen alszik, de nem tudták felébreszteni, és valójában megszűnt lélegezni. Ez sokkal komolyabb veszteség volt nekem, mint ahogy először gondoltam. Ha nem tudta – vagy én úgy is mondhatnám, hogy nem volt rá képes – hogy bármit is tegyen a kéréseim érdekében, mégis igazi segítségem volt a mindennapi élet küzdelmeiben. Halála azonban nagy változásokat hozott létezésem állapotában. Kaiserné és a lánya nem késlekedtek abban, hogy megváltoztassák a velem való kapcsolatukat. Minden kísérletem ellenére, hogy állandóan változó irányításukat kövessem, tisztán éreztem, hogy jelenlétem a körükben zavaró tényező és én meglehetősen terhükre vagyok. Már láttam előre, hogyan fog Laura viselkedése megváltozni, és állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy hogyan cselekedjek saját magam védelmében, mert előbb-utóbb, mivel Laura testvéreként szerepeltem és állandóan Laura társaságában lehetett látni, nem tudtam elkerülni azt a kellemetlen véleményt, amit a végén ő alakított ki magáról. Nem gondolhattam arra, hogy elmenjek valamilyen kirándulásra egy hölgy társaságában, arra sem, hogy menjek el valamilyen végzős osztállyal. Úgy látszott számomra, nincs kiút abból a hamis helyzetből, kivéve akkor, ha férjhez megyek. Ferdinand Fellnerrel való szerelmi idillem óta az volt a meggyőződésem, hogy egy férfinak sem tetszem. Amellett úgy éreztem, hogy ezután a szerelem után nem szeretek meg senki újra; ez az érzés az egyetlen lehetséges megoldásomat keresztülhúzta. A fiatal emberek nagy része nem figyelt fel rám, ez okozta az előbbi elképzelésemet. Egyik közülük azonban felkeltette az érdeklődésemet. Kühnelt udvari tanácsos fia Richard Kühnelt jogi doktor volt és jelenleg a huszároknál hadnagyként szolgált. Jól nevelt fiatalember volt, meglehetős komoly jellemnek látszott. Előző nyáron édesapja meghalt, ahogyan én is elvesztettem édesanyámat. Ez annyira letörte őt is, mint engem. A gondolkodásmódja, ami hasonló volt az enyémhez, nagyon rokonszenves volt nekem – bár természetesen ő nem tudta, egy kicsit sem, hogy én is gyászolom szeretett édesanyámat, és azt hitte, hogy én Kaiser kisasszony vagyok. Laura erős ellenszenvet érzett iránta, de ez nem akadályozta meg abban, hogy nekem ajánlja. Kaiserné, bár ő sem kedvelte, mindent megtett, hogy bátorítsa találkozásainkat. Én távol voltam attól, hogy arról álmodozzam, hogy

1/199 egy nap a férjem lesz. Ha Kaiser úr élt volna még néhány évet, ez a fiatalember úgy ment volna keresztül az életemen, mint sok más, akik közömbösek voltak nekem, anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna maga után. De Kaiser úr halála után nem sokkal Kaiserné azon kezdett el gondolkodni, hogyan adhatna túl rajtam. Bármennyire is furcsának látszik, az egyszerű igazság az, hogy az ilyennek az elbeszélésén csak azok csodálkoznának el, akik teljesen közömbösek az életem iránt. Alig múlt el két hét Kaiser úr halála után, vitatkozni kezdtünk Laurával. Ekkor Kaiserné azt mondta nekem: „Ez az élet egyszerűen elviselhetetlen lett. Nem mehetnek a dolgok tovább így. Megpróbálhatnál valami tervet készíteni a jövődre; meg kell értened, hogy nem lehetsz állandóan velünk, és hogy soha sem tartozhatsz hozzánk.” Aznap délután – nagy csodálkozásomra – elvitt meglátogatni Kühnertnét, Richard anyját. Ott anélkül, hogy szándékának a legkisebb jelét is adta volna nekem, azt mondta Kühnertnének: „Azt hiszem asszonyom, hogy a maga fia szerelmes Lily lányomba. Nem lenne jó dolog az, hogy azonnal hozzájárulnánk a kívánságukhoz és megegyeznénk az eljegyzésben?” Be kell vallanom, hogy az én meglepetésemet össze sem lehetett hasonlítani Kühnertné meglepetésével. Ami a fiát illeti, aki ott volt, van egy halvány sejtésem arról, hogy talán szövetségese volt Kaisernénak, és hogy valahogyan korábban figyelmeztette őt Kaiserné, megfogta a kezemet és rám nézett egy olyan pillantással, amit inkább lehetett meglepődöttnek tekinteni, s elmakogott néhány szót, amit nem értettem. Valamiféle sajnálatot éreztem iránta. Tudtam, hogy az anyja nagyon nehéz jellemű asszony és nem mertem ellenkezni a tervvel, ha ettől függött minden boldogsága. Nem hiszem, hogy ezalatt a különös látogatás alatt egy szót is kiejtettem volna. A meglepetésem annyira nagy volt, hogy hosszú órákon keresztül különös állapotba kerültem, anélkül, hogy lett volna egy határozott gondolatom, vagy külön kérésem. Így volt ez másnap reggelig, amikor úrrá lettem magamon. Aztán azt gondoltam, hogy ami történt, talán az a legjobb. Úgy éreztem, teljesen hiábavaló a körülmények ellen lázadni. Nem kétséges, hogy az borzalmas szívfájdalom nélkül történt, hogy elhatároztam, hogy hagyom magam irányítani. Beleegyeztem, hogy felesége leszek Richard Kühnertnek, nem volt szabad soha sem ápolnom azt a reményt, hogy a születésemmel járó jogokat helyreállítsák, ahogyan legdrágább anyám óhajtotta. Nem volt nehézség nélkül, hogy sikerült legyőznöm a lelkemben lévő erős lázadást, ezzel a rettenetes bonyodalommal kapcsolatban. Ha szegény édesanyám még élne, sosem álmodtam volna, hogy egybekeljek vele és legyünk férj és feleség. De természetesen ő azt gondolta, hogy Miss Kaisert veszi feleségül, akinek társadalmi helyzete az övével megegyező

1/200 volt, ezért ha ezen a kitalált néven Kaiser kisasszonyként megyek hozzá, eltemetem minden reményemet és jogomat. Ez volt a teljes vége a nagy reményeknek és az égő vágyaknak, amiket dédelgettem abban a nehéz, misztikus helyzetben, ami gyermekkoromban körülvett. Fel kell készülnöm igazi lényemnek a végső feláldozására; mert világos volt, hogy valószínűleg nem fogom tudni Richard Kühnert előtt házasságom előtt felfednem, hogy valójában ki vagyok. A szívem mélyére kell rejtenem a régen dédelgetett vágyat, amit más senki sem tudna megérteni. Néhány nappal eljegyzésünk után Kaiserné ügyvédje, dr.Werner, aki Kaiser úr jogásza is volt, tudatta velem, hogy örököltem négymillió koronát (160000 Ł-ot) édesanyámtól. Egész eddig nem törődtem a pénzkérdéssel, ami általában csaknem minden házasságba beletartozik, és bár egyáltalán érdektelen volt nekem a pénz értéke, ilyen felfedezés nem hagyott közömbösnek engem. Minden elgondolásom felborult, az élet kevésbé sötétnek látszott és a jövő jó ígéretekkel kecsegtetett engem. A vőlegényem jól képzett volt és amíg a tehetségét nagyban segítette édesapja magas beosztása, másrészről az én örökségem segíteni fogja őt, hogy gyorsabban ragyogó karriert csináljon, és egy nap talán származásom titka is napfényre kerülhet. Egészben véve ezért a sorsom nem is alakul olyan rosszul. Bár nem nagyon ragadott el a vőlegényem, mégis úgy gondoltam, hogy elég értékes ahhoz, hogy szeressék és ez magában vonzott engem hozzá. Boldoggá akartam tenni és ez a kívánság úgy tűnt nekem, elég az én boldogságomhoz is. Mert az emberi élet célja nem az, hogy másokért éljünk és nem magunkért? Ahogy az idő haladt, kezdtem felfedezni, hogy Richard Kühnert egyáltalán nem olyan felületes jellem, mint ahogy először gondoltam. Bevallottam magamnak, hogy igazi énjét nem nagyon ismertem meg és sokszor voltam azon a ponton, hogy felbontom az eljegyzésünket, és nem akarok többet hallani róla. De hogy lehetett volna ezt megtenni? Ha csak Kaiserék otthona valóban az enyém lett volna, egy pillanatig sem haboztam volna, de teljesen lehetetlenné vált, hogy tovább Kaisernével és Laurával lakjam. Kértem Kaisernét, hogy ne siessünk annyira az esküvővel, mielőtt teljesen elhatározom a jövőmet. Azt válaszolta, ő siet, hogy ezen túl legyenek, mert útban vagyok, mert ők a telet Párizsban akarják tölteni és engem, semmiképpen sem akarnak magukkal vinni. A lány biztatta őt teljes erejével. Mindketten olyan durván bántak velem, hogy kénytelen voltam rájönni, hogy a jelenlétem miatti állandó rendőri felügyelet kimerültséget és elkeseredést okozott. Valóban nem kétséges, hogy a rendszeresen előjövő bajokat rendszeres háborgatásnak érezték, és ezért elhatározták, hogy megpróbálnak megszabadulni tőlem, így lehet, hogy az életük a jövőben békés lesz.