Egy császárné titka

1/201 Nem éreztem, hogy teljesen elítélem őket. Ellenkezőleg, megpróbáltam minden lehető mentséget felhozni nekik, amikor rájöttem, hogy valóságban soha nem szenvedtek és ennek következtében képtelenek felfogni a szenvedésemet. A fájdalmaim közül az volt a legrosszabb, hogy nem volt mellettem egyetlen barát sem, akitől tanácsot kérhettem volna. Egyetlen hiábavaló remény maradt a szívemben, hogy a vőlegényem jelleme a házasságkötésünk után megváltozik. Laura idegesítő szeszélye talált egy magyarázatot és mentséget a vőlegényem rossz kedvére. A házasságunk után már nem fogják azok bántani, és amint értesül szomorúságom okáról, esetleg ő lesz a legjobb tanácsadóm és igaz barátom. Az esküvőnk napját 1902. január 26.-ra tűzték ki. De a dolgok nem nagyon egyszerűen mentek. Először is el kellett intézni a szükséges formaságokat. A hivatalokban az adataimat kellett igazoltatni. Egy darabig valóban azt gondoltam, hogy a házasságból semmi sem lesz; még azt is gondoltam, hogy a Gondviselés titkos terve azért helyezett engem olyan kétes helyzetbe, hogy megértesse velem mindegyik kérdésnél a hibát, amit el akarok követni. De ez a gondolat hamarosan megdőlt, mert amint egy nehézség felmerült, hamarosan megtaláltuk annak megoldását. Tény az, hogy nem vettük megfelelően figyelembe a titok megvizsgálását minden egyes lépés előtt, amit tettem. Nem jöttem rá, hogy azok, akik a származásommal kapcsolatos iratokat kiállítják, félelem nélkül kiállíthatnak újakat, hogy ellássanak hamis személyazonossággal. Azonban ez sem volt nagyon könnyű, hogy a keresztelési bizonyítványt megkapjam, mivel húsz évvel korábbi időszakra kellett visszakeresni – pontosabban 1882-re. De nem volt túl nehéz ez a kérdés az ügyvédeim zsenialitásának köszönhetően. Kaisernének, lévén hogy holland, vagy angol titkárnő (nem tudom, hogy melyik) volt, el kellett határoznia, hogy áttér katolikusnak, és nekem is, mivel feltették róla, hogy a leánya vagyok, ugyanakkor kellett áttérnem, hogy katolikusként esküdhessek meg. Aztán be kellett jegyeztetnem az áttérésem napjához a keresztelés napját. Kaisernét bízták meg, hogy az egészet intézze a Szt. Charles Boromeus rend bécsi főnökének, Rev. Josef Pfob-nak segítségével. Ő nagyon ismert volt a fővárosban és nagyon sokféle kapcsolata volt. Egy leírhatatlan jelenet játszódott le, bár a testemben minden idegszál reszketett a felháborodástól, sikerült nyugalmat kényszerítenem magamra, visszautasítottam az ilyen eljárást azzal, hogy kijelentettem, hogy én már katolikus voltam és hogy nem tehetem meg, hogy az áttérés ceremóniáján keresztül menjek. Igaz volt, hogy külsőleg kevésbé gyakoroltam ezt, de a lelkem tele volt a vallásosság lényegével, mivel így neveltek fel. Katolikusnak kereszteltek meg, amikor a világra jöttem és semmivel sem kényszeríthetnek arra,

1/202 hogy úgy tegyek, hogy protestánsról katolikusra térjek át. Még egyszer elhalmoztak az ijesztgetésükkel, a zárdával és a bolondok házával. De ezek a borzalmas szavak már nem rémítettek engem. Végül azt feleltem nekik, hogy tehetnek, ahová akarnak, még a pokolba magába is, mert bizonyos vagyok abban, hogy sehol sem kell ennyit szenvednem, mint itt. Ez a kitörés a gúny viharát zúdította a fejemre és Kaiserné dühében (hozzáteszem amit én hívtam ki magam ellen) megfeledkezett magáról, annyira, hogy megütött engem. Ami engem illet, ez a fenyítés olyan nagy hatással volt rám, hogy inkább akartam volna zárdába menni, sőt, még a bolondok házába is, csakhogy innen elmenekülhessek. Ők teljesen megértették, hogy ebben a pillanatban még álmodni sem merhetnek arról, hogy botrányt okozzanak. Bennünket annyira ismernek a bécsi társaságban, hogy a hirtelen eltűnésem az esküvői szertartás előtt, amire úgy vártak, mint társadalmi eseményre, hatalmas feltűnést keltene, ami vég nélküli beszéd tárgya is lenne, természetesen rosszindulatú beszédé, ezért minden áron el kell kerülni az ilyen veszedelmes helyzetet. Néhány nappal ez után a jelenet után meglátogatott a lelkész. Ekkor egyedül volt és a beszélgetésünk több mint fél óráig tartott. Minden eszközzel megpróbálta, hogy visszavonjam az előző kijelentésemet. Mindenféle eszközt bevetett, volt egyetértő és kedves is, hiába. Hajthatatlan maradtam. Velem kapcsolatos jóindulata valóban őszintének tűnt nekem, bevallottam neki, hogy tulajdonképpen örülök annak, ami történt; mert ha a saját kívánságaimra hallgatok, én egyáltalán nem siettetném az esküvőt. Ezekre a szavakra az idős lelkész röviden megállt, és arról biztosított, hogy a házasság nem olyan kérdés, amit halasztgatni kell és bizonyára meg lehet találni az eszközöket, hogy a szükséges iratokat elkészíttessék. Mielőtt elment volna tőlem, megígértette, hogy másnap meglátogatom a templom előcsarnokában. Amikor elérkezett ennek az ideje, kétségeim támadtak, hogy elmenjek-e a találkozóra, ami annyira az akaratom ellen van, de Kaiserné megtalálta annak a módját, hogy a kétségeimet eloszlassa. Hagytam, hogy a lelkészhez vezessen, mert természetesen azt gondoltam, hogy egy ilyen lépésnek semmi jelentősége sincs. Ennek ellenére Josef Phob ezt a beszélgetést úgy értelmezte, mint egy valódi keresztelési ceremóniát, s a tudtomon kívül ellátott engem a szükséges iratokkal, amelyek engem egy teljesen helytelen polgári létbe helyeztek. Pár nappal később úgy láttam, hogy a dolgok gyorsan haladnak és megértettem azt a csalást, amit velem szemben alkalmaztak. Nem fűzök további magyarázatot ehhez az esethez, rábízom azt az olvasóimra, hogy vonják le belőle a tanulságokat. Házas életem első napján rájöttem, hogy még nem találtam meg a boldogságot, és hogy az én megérzéseim sajnos túlságosan igazak voltak. Az utolsó reményeim mentek tönkre most, ifjúságom szentimentális illúziójának maradéka is véglegesen romba dőlt.

1/203 Bár Európában a kontinensen lévő szokások szerint a házastársamat csak ritkán láttam egyedül, mégis úgy képzeltem, hogy a gondolkodása és a szíve nem maradt teljesen idegen a számomra. Úgy ismertem őt, mint csendes, melankolikus embert és végül úgy képzeltem, hogy őszinte és egyetértő. Szent ég, milyen megrázkódtatás volt az a szívemnek, amikor rájöttem a végzetes tévedésre. A házasságkötésünk utáni napon úgy gondoltam, hogy az a legszentebb kötelességem, hogy elmondjam a férjemnek igaz történetemet. De már a legelején megállított engem és ironikus hangon azt kérdezte tőlem, hogy valóban olyan naivnak képzelt engem, hogy azt gondolta, hogy ne ismertem volna kilétét és feltételezi, hogy elvettem volna, ha csupán Kaiser kisasszony? Biztosított arról, hogy ő ennél okosabb volt. Milyen szentimentális bolond voltam! Azt gondoltam, ha feleségül vesz, saját érzéseit követi. Hirtelen világossá vált előttem az igazi oka annak, hogy miért haboztam annyira, hogy rábízzam a titkomat a házasság előtt. Mindig az tartott vissza, hogy valami az utolsó percben megakadályozza a házasságunkat. Azt mondtam, hogy az értelem; de nem mondhatnám azt, hogy a halvány remény? Most tudom, mennyire kicsit bíztam benne, hogy megtartottam az óvatosságot, ami biztos, hogy okos volt, de ugyanakkor váratlan is. Bár ez a felismerés túl későn jött, döntő jelentőségű volt a szememben. Megláttam azt a hibát, amit akkor tettem, amikor hittem valamilyen közös érzelemben. Megértettem, hogy milyen vak voltam, amikor védtem őt, amikor kitört belőle a rosszkedv, amikor Laura, a feltételezett testvérem nem szívesen fogadta őt, amikor hallgatagságát, mint az édesanyjával együtt folytatott nyomorúságos élet természetes következményének, és az édesapja elvesztése miatti nagy fájdalmának tartottam. Azt képzeltem, hogy úgy gondolja, hogy gondtalan, derűs leány vagyok, aki mégis a fájdalom fekete szárnya. Mennyire tévedtem, amikor megpróbáltam elhitetni magammal, hogy minden megváltozik házasságkötésünk után, amikor mindent meg fog tudni, őszintén sajnálni fogja, hogy ingerült és kötekedő modorával fájdalmat okozott nekem, és vigasztaló és védő lesz és jó barát, akire, annyira szükségem van.. Ezek a gondolatok eredményezték az a világos meggyőződést, hogy megmaradtam az elhatározásom mellett, hogy férjhez megyek hozzá, mert biztos voltam abban, hogy ez radikális változást fog hozni magatartásában, és tejes fordulatot jelent eszméiben és érzéseiben. Attól fogva, hogy rájöttem arra, hogy tündér-álmaim romba dőltek nemhogy nem mentettek meg, hanem elárultak. A férjem hirtelen úgy tűnt, mintha az önzés megtestesült szörnye volna. Hogy bízhatnék meg benne ezután? Nem az ellenségeim bérence-e, annak a láthatatlan hatalomnak a végrehajtója, amelyik szakadatlan működik, hogy visszatartsa

1/204 előlem mindazt, ami nekem jog szerint jár; de ugyanakkor elvesz tőlem minden reményt ezen a világon, a legszerényebbet is, az örömöt és a boldogságot? Hozzá kell tennem, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy érvényre juttassa rosszindulatú humorát, és ez kezdetben sikerült is. Talán az elégedettség, ami az arcáról sugárzott, valódi volt; mert végeredményben, nem sikerült neki végrehajtani azt, amit eltervezett? Valóban azt mondta nekem, hogy a jövője biztosítva van, ha abbahagyom a mesterkedéseimet, és nem rendezek botrányt. Ez a vallomás azonban csak megerősítette kegyetlen bizonyosságom. Teljesen biztos az, hogy a házasságom pontosan eltervezték, hogy a tehetetlenségig visszaszorítsanak engem. A nekem választott férfi olyan hivatalnok családból származott, ahol minden nemzedéket módszeresen a dolgok megalapozott rendjének tiszteletére neveltek fel, a hagyományos behódolás légkörében képeztek olyan emberré, aki kész volt engedelmeskedni mindennek, amit megparancsoltak neki. Aki jelleme természetes gyengeségével megígéri, hogy nem mond, és nem tesz semmit, ami bajt okozhat; egy olyan emberré, aki valójában teljes ellentéte a chevalier sans peur-nak (az igazi úriembernek), aki kész életét áldozni a gyengékért és elnyomottakért. Hát nem félelmetes szakadék volt ez férjem és köztem ahhoz, hogy életem boldog lehessen! Körül voltam véve minden elképzelhető luxussal és kényelemmel, és úgy tűnt, hogy készen vagyok egy olyan életre, amit titkolnak, ahol az életet olyan könnyűvé teszik, amennyire lehetséges. Nagy vigaszt jelentett nekem, amikor rájöttem, hogy gyermekem lesz. 1902. november 17-én megszületett Anthony-Francis nevű fiam. Ez az esemény új értelmet adott életemnek, és egy köteléket alkotott férjem és köztem. Hosszú órákat ültünk egymás mellett, és figyeltük a rózsaszín, szőke hajú csecsemőt fehér párnás ágyacskájában. Ragyogó terveket készítettünk együtt boldog jövőjéről. Végtére erről az időszakról nincs miért panaszkodnom. Dédelgettek és elrontottak. Mindenem megvolt, amit egy fiatal társaságbeli hölgy kívánhatott, lovak, kocsik, szolgák, ékszerek, ruhák, stb. Nagyban elkezdtem szórakozni. A házi összejöveteleink a Bécs legnépszerűbb összejövetelei közé kezdett tartozni. Nem minden szándék nélkül új ismerőseimet főleg a parlament tagjainak azon családjai közül választottam, akik a lengyel társasághoz tartoztak. A barátaim közé sorolhattam a Bilinski házaspárt, az Abrahamowitcz házaspárt, akik ennek a csoportnak kiemelkedő tagjai voltak. Összejöveteleim sikere azért volt kivételes, mivel nagyon fiatalasszony voltam. De én csaknem minden nap új barátokat szereztem, de ez a férjemről nem volt elmondható. Maga körül túl fontos légkört teremtett, 25 éves kora ellenére, és fanyar humorát arroganciának és kérkedésnek vették. Így múlt el két év. Ez az elszigeteltsége ellenére kellemes és nyugodt

1/205 légkör nem tartott sokáig. Hamarosan új katasztrófa várt rám a bajok tengerében, amihez immár hozzáedződtem. Házasságkötésünk estéjén dr. Werner, akit Kaiser úr halála után gyámomnak neveztek ki, azt mondta nekem, hogy a vagyonom kezelése a férjem kezébe kerül, mivel én még kiskorú vagyok. Ebben az időben keveset tudtam a pénzügyekről – valóban olyan kicsit, mivel úgy tartották, hogy ha egy lány pénzügyekről gondolkodik, az ízléstelen. Azóta gyakran megkérdezték, hogy volt-e házassági szerződés a férjem és köztem. Nem volt; mert ebben az időben fogalmam sem volt arról, hogy annak hiánya hatással lehet vagyonomra, sőt azt sem tudtam, hogy ilyen dolog létezik. Ezért a teljes hatalmat a férjemnek adtam át. Azt tudtam, hogy vagyonom hozama elegendő szükségleteink fedezésére, és ez volt minden, amit megkérdeztem. Ez az élet gyakorlati oldalától való tartózkodó magatartás – beismerem – részemről bizonyos léhaságot jelentett, amit a fiatalságom (alig voltam több mint 20 éves) csak gyatra kifogás. A hatása sokkal durvább kegyetlenség, amikor a férjem bevallotta nekem egy szép napon, hogy számtalan hónapon keresztül kockáztatott és csaknem mindent elvesztett, amivel rendelkeztünk. Bűne több volt, mint ami megbocsátható, mert a jövedelmünk alig volt elegendő. Abban a pillanatban nem tudtam felfogni, hogy a következményei sokkal nagyobbak, mint a hiba maga; de olyan égetően ért bennünket, hogy fel kellett adnunk a költséges társadalmi aktivitásunkat, sőt a legfontosabb dolgok nélkül kellett folytatnunk az életünket. Később meg kellett értenem, hogy bár az igazság csak fokozatosan jutott el hozzám, hogy ez az új csapás, ami elért engem, ugyanazoktól a könyörtelen ellenségektől származik, akiknek eddig is sok csapást köszönhettem. A lengyel csoporttal való kapcsolataim felébresztették az udvar gyanakvását. Nem kétséges, hogy attól tartottak, hogy a magam számára gyűjtök egy csoportot Ausztriában. A férjem gyengesége képessé tehet engem arra, hogy felülmúljam őt, annak ellenére, hogy beavatnám terveimbe, a magam oldalára állíthatnám. Annyira kevéssé volt okos, szentséges ég! Hogy fogalma sem volt arról, hogy csapdát állítottak neki. Sajnos, bár nagyon okos diplomatának gondolta magát, de hiú vágya gyakran arra késztette, hogy beszédeiben átlépje a szerénység határait. Talán a biztosítás szándékával valamilyen taktikai lehetőségen elcsúszhatott, úgy tűnt neki, ennek visszhangja eljutott ellenségeinkhez, és ez megriaszthatta őket. Így hát elhatározták az udvarban, hogy engem teljesen tönkre kell tenni. Az osztrák udvarnak nagyon kevés lelkiismeret furdalása van ilyen esetekben. Tudták, ha engem megfosztanak vagyonomtól és tönkretesznek, akkor egyszerre elveszítek minden támogatást. Tökéletesen ismerték férjem jellemét. Hiúságát, ami arra késztette, hogy magát okosabbnak és erősebbnek tartsa

1/206 mindenki másnál, kihasználták ellene és a spekuláció kísértése felé vezették. Megértették vele, hogy spekulációval olyan vagyont szerezhet magának, ami elég lenne arra, hogy függetlenítse magát a felesége vagyonától. Soha sem tudhattam meg azoknak az embereknek a nevét, akik erre a veszedelmes útra vezették. A férjem az egyike volt azoknak a kevés, közlékeny embernek, aki sosem beszélt őszintén hozzám és többek között ezzel a tárggyal kapcsolatban úgy tett, mintha szeretné elkerülni a terjengős magyarázatokat. Kevéssel ezelőtt, hogy a katasztrófa bekövetkezett, a férjem vett egy gazdaságot Bécs közelében, amit Kleinhartnak neveztek. Most ez volt az egyetlen megmaradt tulajdonunk. Azonban azt nem mondta nekem - míg a vásárlás be nem fejeződött - hogy mindezt a maga nevén tette, és nem az enyémen. Az egész gazdaság siralmas állapotban volt. Mégis ez volt számunkra az egyetlen menedék, és mivel meglehetősen közel volt Bécshez, egész évben ott élhettünk, míg a férjem minden nap be tudott menni a hivatalába. Így hát kezdetben a helyzetünk nem látszott teljesen reménytelennek. De nem sokáig dédelgethettünk ilyen illúziót. Természetesen mi nem készültünk fel a vidéki életre és arra, hogy rendbe hozzunk egy ilyen leromlott gazdaságot, amihez egy ehhez értő, ügyes és gyakorlatias embernek is kemény munkája árán lett volna lehetőség. Az új körülmények között a férjem megint azt gondolta, hogy meg van ehhez a képessége és mivel törvény szerint a tulajdon teljesen az övé volt, nem volt arra lehetőségem, hogy bármilyen jóakarattal is kiegészítsem azokat a vad elképzeléseket, melyeket a vidéki gazdaság feljavításával kapcsolatban elképzelt. Hozzá kell tennem, hogy alig voltam olyan állapotban, hogy rákényszerítsem elképzeléseimet, bár nagyon jó egészségi állapotban voltam. 1904. december 6-án meglátta a napvilágot kicsi lányunk Elisabeth-Marie- Christine. Szegény gyermek, őt nem üdvözölték ilyen örömkiáltásokkal, mint a fivérét. Senki sem gratulált nekünk, amikor világra jött. A rokonszenvnek, vagy a figyelemnek semmilyen jele sem érkezett hozzánk attól a ragyogó társaságtól, amelyik olyan hamar elfelejti azokat, akik megszűnnek ragyogni. Az én anyai szeretetem azonban egyre nőtt, azért, mert sajnáltam ezt a semmibe vett kisgyermeket. A helyzetünk napról-napra romlott. Egész évben hiába küzdöttünk, hogy valahogy rendbe jöjjünk. A férjem egyre durvább lett. Ilyen nagy butaság és ilyen képtelenség arra, hogy tanuljon valaki, minden elképzelést felülmúlt és kétségtelen ez okozta végső összeomlásunkat. Bármelyik kis paraszt jobban tudott volna gazdálkodni nála és hamarabb tudott volna hírnevet szerezni az egész környéken, mint ő. Hamarosan tele volt adósságokkal. Mivel nem volt bátorsága és energiája ahhoz, hogy szembenézzen a helyzettel, úgy tett, mintha beteg lenne, és elment, hogy a telet az adriai tenger partján, Abbáziában töltse, és egyedül

1/207 hagyott bennünket a bajainkkal. A feladat túlnőtte az erőmet és minden nap kegyetlen megaláztatásokkal volt tele. Végül lehetetlen volt számunkra, hogy Ausztriában maradjunk. Emellett a férjem elhanyagolta a hivatali kötelességeit és fel kellett adnia a ragyogó karrier minden reményét. Nem maradt más lehetőségünk, mint hogy elhagyjuk szülőföldünket, hogy otthagyjuk azt a földet, ami számomra sok éven át a könnyeket jelentette, hogy elmeneküljek onnan, ami már az egyetlen vágyam volt. 1906 májusában elindultunk Kanadába két gyermekünkkel és a nevelőnőjükkel Fanny Latzlspergerrel. Megengedtem magamnak azt a hiú reményt, hogy ott, a teljesen új környezetben, elmenekülve az adósság félelmétől és lerázva azokat a hagyományokat, melyeket Ausztria kényszerített ránk, hogy folytassuk a romboló kiadásokat, hogy végsőkig fenntartsuk a látszatot, talán a férjem visszanyeri a bátorságát és megújult energiával el tudja látni a családját a legigénytelenebb módon. Magam részéről én nem féltem attól, hogy dolgoznom kell, ha ez az ára annak, hogy visszanyerjük a boldogságot és az otthonunk nyugalmát. Hogy a felesleges pénzpazarlást elkerüljük, egy Montreál közelében lévő helységben Sault-au-Recolletben telepedtünk le, ahol az élet olcsóbb volt, mint a nagyvárosban. De hamarosan a dolgok úgy alakultak, hogy úgy tűnt, hogy Fortuna kerekének forgásával valami baj történt, nem úgy történt, ahogy reméltem. Férjem tolmácsként állást kapott a Canadian Pacific Railway Companynél állást kapott, ami elég volt szerény szükségleteinkre. Néhány hónap múlva otthagyta ezt, és kikötött egy társaság alapítójaként egy kétes karriernél. Egy széleskörű üzleti vállalkozásról álmodott, és erős vállalatokat akart alapítani, ami soha nem sikerült neki, mert soha nem rendelkezett a legkisebb tőkével sem, hogy elkezdhesse. Mindenesetre láttam, hogy fokozatosan elúszik az utolsó szegény pénzecskénk is. Így ment ez egy évig. Köszönhetően az én soha meg nem szűnő erőfeszítésemnek és olyan áldozatnak, ami a legfájóbb volt nekem, sikerült megőrizni a látszatot köztünk. Mint anya, mindenek fölött azt szerettem volna, hogy gyerekeink békés otthonuk legyen, ha más örömük nincs is. De most magam is láttam, hogy szembe kell néznem a kiszámíthatatlan nyomorúsággal, ha nem teszek néhány lépést. A gyermekeim iránti szeretet odavitt engem, hogy nem őrzöm meg számukra az apjukat, hanem megmentem őket gyűlöletes bánásmódjától. Tény az, hogy egyre kegyetlenebbül bánt velük, semmi szeretetet nem mutatott irántuk. Végül még azt sem tudta elviselni, ha a közelében voltak. A végén teljesen úgy kezelt engem, mint valaki idegent. Még arra sem látott lehetőséget, hogy ügy tekintsen rám, mint egy hűséges szolgálóra. A kegyetlen bánásmódja annyira nyilvánvalóvá lett, hogy megértettem,

1/208 hogy szánt szándékkal teszi, hogy eljuttasson addig a pontig, hogy el akarjak válni. Vagy talán azért, hogy még tragikusabb megoldás legyen? Akármi is volt az elképzelése, rögtön beleegyezett abba a javaslatba, amit én tettem neki, hogy mindegyikünk menjen a saját útjára. Ö saját maga űzze a szerencsét, nekem a gyermekek jólétét kell megteremtenem. 1908. március 25-én utazott el New Yorkból. Én magam, a hűséges Latzlsperger társaságában, aki nem akarta elhagyni a gyermekeket, Britt Columbiába mentem, ás Vancouverben telepedtem le, egy olyan városban, ha a korát nézzük, akkor még gyermekcipőben járt, de már nagyon gazdag volt. A sorsnak ezen a tetőpontján úgy tűnt, hogy a nyomorúságnak a melegágyához érkeztem, a csírázó reményeknek az új aratása indult el bennem. Az erkölcsi nyomás annyi éve után az első alkalommal éreztem úgy magamat, hogy a nyomorúság kínjaitól a körülöttem szégyentelem levő hazugságoktól megszabadul a lelkem, mert úgy láttam, hogy a jövő szép és ragyogó lesz. Először azonban, nagyon nehéz feladat volt a számomra, hogy megteremtsem négyünknek az anyagi támogatást. Ha mondhatnám, anélkül, hogy bután dicsérném magam, hogy ehhez olyan energiára volt szükség, ami nőben ritka és olyan bátorság, ami bárkinek is nehéz. Amerikában ez igaz, és különösen a Nyugaton. Azt gondolják, hogy az nem szégyen, hogy megdolgozzanak a megélhetésért, ha megszokták azt, hogy könnyen éljenek. Nyomorúság nem létezik azoknál, akikben megvan a munkához való akarat. Az első hónapokban keserves volt ezt, bevallom. Sokszor, amikor visszaemlékeztem a varró iskolára, ahol a szegény embereknek a kislányai tanultak, úgy éreztem magamat, mint amikor ők játszottak a katonákkal. Kétségtelen, hogy a játékkatonákkal való csata tanított meg engem arra, hogy hogyan kell kivonni magam most abból, ami a valóságban borzalmas küzdelem. Igaz az, hogy valamilyen csodálatos hatalom növelte meg bennem az erőt. Volt bennem valami határozott biztonság, hogy az elhatározott győzelem útját előkészítem és a sors volt olyan kegyes hozzám, hogy a jövőm biztos ösvényét elkészítse. Ma, amikor a győzelmem képét emlékembe visszaidézem, már sokat vesztett a kegyetlen életszerűségéből, és hogy valóban újra átélhessem, meg kell élnem ugyanazt a légkört, ami akkor volt körülöttem. Abban az országban, különösen hét évvel ezelőtt képtelenség volt a nők számára, hogy varrással keressék meg kenyerüket. Másrészről, az évnek ebben az évszakában – tavasz volt – nem volt jó ötlet a tanításra gondolni. Ezért, egyáltalán nem lehetett látni, hogy mit tegyek. Gondoltam arra, hogy bérelek egy házat és kiadom a szobákat, de hamarosan elvetettem ezt a gondolatot, mert nem találtam házat és örültem, hogy találtam szobákat magunknak. Ezért, megragadtam azt alkalmat, hogy a Yale

1/209 Szállóba szakácsnak menjek el. Így nem kell sokat költenem abból a kis pénzből, ami még maradt nekem. Egy kis idő múlva, amikor már biztonságosabbnak éreztem a helyzetet, nyitottam egy kis üzletet, hogy bécsi süteményeket adjak el. Még a távoli Nyugaton is vannak, akik méltányolják az ilyenfajta édességeket. Az én körülményeim között, hűséges Fannym nagy segítség volt nekem és becsületesen bevallom, hogy nála nélkül az életem határtalanul nehezebb lett volna. Az életünk egyre jobb és jobb lett, és néhány hónap múlva el tudtam adni a kis üzletemet jó árért, ami tiszta nyereség volt számomra. Ez a pénz volt a kezdőpontja új vagyonomnak, amelyet az elkövetkező években sikerült gyarapítanom. A háztartás vezetéséhez szükséges összeget nyelv- és zongoratanítással kerestem meg. Ez valóban a kemény munka ideje volt. De életemnek ez az időszaka az, amire a legnagyobb megelégedéssel nézek vissza és büszkeséggel is. Ekkor volt az, hogy megtanultam hinni magamban. Ekkor volt az, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az élet realitásaival, amelyről nagyon kicsit tudtam. Az én körömben lévő nők közül a legtöbben soha nem is ismerik meg, és ekkor volt az „talán”, amikor kifejlődött bennem az a harcos készség, aminek az alapjait gyermekkoromban megkaptam és remélem egy nap képessé tesz engem arra, hogy a szegény elnyomottak jogainak félelem nélküli bajnoka legyek, és támogatója mindazoknak, akik segítségre szorulnak. A férjem visszament, Bécsbe néhány hónappal különválásunk után. Mivel Amerikába való távozásunkat nem jelentette be felettesének, a kormánynál betöltött állását indulásunk pillanatában azonnal megsemmisítették, a nevét a tisztek listájából kitörölték. Azonban, amikor visszatért, rögtön visszavették az állományba és nemsokára ezután előléptették, teljesen váratlanul. Férjemnek a katonai előírások rendeletei szerint engedélyt kellett volna kérnie, hogy elhagyja a csapatát. Ennek ő nem tett eleget. Nem válaszolt a montreali osztrák konzul felszólítására sem, ezért őt katonaszökevénynek nyilvánították. Ennek ellenére, visszatértekor, ahelyett hogy valamilyen büntetést kapott volna, mint bárki más, azonnal visszahelyezték csapatához hadnagyi rangban, és még különleges privilégiumként a Császár kihallgatáson fogadta. Nem tehetek róla, hogy ne legyek arról meggyőződve, hogy a férjemmel való ilyen paradoxonszerű viselkedés annak az eredménye, hogy vakon teljesítette azokat a rendelkezéseket, amelyeket a feletteseitől kapott, és hogy a tönkretételemre bizonyos mértékig összpontosított terv végrehajtója volt. Vagy talán azért jutalmazták meg, hogy feladatát olyan jól végezte el? Akárhogy is van, biztosan nem fogja magát izgatni újra a gyermekeiért és értem. Hónapok múltak el. Vancouverben kiváló ismerősöket szereztem, akik fokozatosan növelték a körömet. Ebben az időben csak 80.000 lakosa volt

1/210 Vancouvernek, a társadalomban nem volt annyi magasabb rangú ember, és a társadalmi rangok sem jelentettek akkora különbségeket. Ebben a millieu-ben általános elismerést kaptam – bár természetesen az igazi személyiségemet nem ismerték. Ekkor volt az, hogy megismerkedtem azzal, aki a második férjem lett, Zanardi Landi gróffal. Az első perctől kezdve hűséges barátom lett. Valójában életem jószerencséjének a megtestesülése volt. Bátor volt, energikus, és igaz védelmező, mint akire és mindig vágytam. Ő volt az első, aki megmagyarázta, hogy mivel gyermekeim vannak, nem ismertethetem el a jogaimat, mert ez már túl késő, és keservesen fogok csalódni amiatt, hogy el fogják utasítani minden kérelmemet. Emellett, érvelt, vajon szeretné-e édesanyám, hogy így tegyek? Vajon arról álmodott, hogy én ilyen életet élek mint most, ismeretlenségben és csaknem boldogtalanul? Ha valójában tisztelném az emlékét, az valami komolyabb megoldást igényelne. Meg kell próbálnom legközelebbi rokonaimat értesíteni létemről és megismertetni őket azzal, hogy most milyen életet élek. Fel kell őket világosítani arról, hogy hogyan viselkedtek velem szemben. Ennek következtében elhatároztam, hogy először is levelet írok a Császárnak. 1908 októberében azt a Császár Kabinetirodájába küldtem, amihez mellékeltem egy arcképet magamról. A privát kabinetnek írtam egy kérést, hogy tegyék a levelet személyesen a Császár elé. Nem kaptam választ - ahogy azt valójában vártam. Zanardi Landi gróf írt ugyanide egy expressz levelet ugyanez év decemberében, de erre sem válaszoltak; 1909 márciusában újabb levelet küldtem Marie-Valerie főhercegnő nővérem címére. Később megtudtam, hogy a Császárhoz írt leveleket, a Német Császárnak küldték, ezért nem érkezhetett el hozzá. Ezért hát újra levelet írtam neki a következő év szeptemberében. Nem voltam gondatlan a címzésben, de megállapíthatom, hogy mindezek a kísérletek eredmény nélküliek voltak. Mit remélhetnék én ilyen kevés forrásanyaggal, amivel rendelkezem? Én nagyon is jól ismertem a bíróságok módszereit; de törekedtem arra, hogy ha így teszek, ahogy tettem, hogy ne lehessen azzal vádolni engem, hogy elmulasztottam megtenni a szükséges lépéseket. Nem is álmodtam drasztikusabb és élénkebb eljárásról. Az ügyvédem, aki a legjobb volt egész Kanadában, azt tanácsolta, hogy kerüljek el minden botrányt a válással kapcsolatban, hogy nekem ítéljék a gyermekek eltartásának jogát. A kanadai törvény ugyan olyan, mint az angol, és nagyon szigorú az elválásokkal kapcsolatban. Voltak ismerőseim az Egyesült Államokban is, de az ilyen válásnál, mint az enyém, ahol biztosítani kell a gyermekek eltartását is, azt nem tudják garantálni, hogy érvényes lesz Kanadában és Ausztriában is. Most azonban jogom van ara, hogy hozzámenjek Zanardi Landi grófhoz, mint második férjemhez.

1/211 Ezekkel az eljárásokkal eltelt egy év, de még nem volt a kezemben az a határozat, amely határozottan és visszavonhatatlanul a gyermekeimet nekem adja, amely az egyetlen értelme és értéke életemnek. Csak egyetlen út maradt nyitva számomra. Amennyiben Ausztria nem fogadja el azt a válást, amit az Egyesült államban mondtak ki, fellebbezhetek az osztrák hatóságoknál, hogy szervezzék meg a válást úgy, ahogy nekik megfelel. Egy éves levelezésen keresztül történt alkudozás után, meggyőződtünk arról, hogy ilyen módon nem érek el semmit, el kell mennem Ausztriába, hogy valamit elérjek. Fájdalmas döntés elé kerültem. Vagy el kell válnom gyermekeimtől, ameddig Európába látogatok, vagy nagy veszélyeknek teszem ki őket, ha magammal viszem mindkettőjüket. Ezért úgy határoztam, hogy egyedül megyek. Drága jó Fannym biztosított arról, hogy éppen úgy ellátja őket, mintha magam maradnék velük. 1911, július 15-én indultam el az utamra. Velem jött második férjem, akinek védelme bátorságot adott nekem. Mégis milyen fájdalmat éreztem, amikor elindultunk! Mióta kicsinyeim a világra jöttek, soha sem váltunk el egymástól, -- és most milyen messzire és milyen hosszú időre megyek el! Csak egy anya tudja igazán megérteni ezt a fájdalmat. De bárki, aki megérti, hogy éveken keresztül arra szenteltem életem, hogy ellássam őket, és hogy egyetlen gondolatom az ő jövendőbeli boldogságom volt, tudja talán elképzelni, hogy milyen lelkiállapotban voltam, amikor otthagytam őket, hogy a világ másik végére menjek, hogy véghezvigyem anyai kötelességem. Augusztus 1-jén értünk Londonba. Három hétig maradtunk ott, mert semmi hasznosat nem tudtunk volna tenni az általános nyaralás idején Bécsben. Londonból Párizsba mentünk, onnan Münchenbe, ahova augusztus 28-án értünk. Úgy terveztük, hogy valamennyi időt Münchenben töltünk, közben kirándulásokat teszünk a Starnbergi tó körül. Érkezésünk délutánján Feldafingbe mentünk. Nagyon vártam már, hogy láthassam az a helyet, ahol édesanyám olyan sok nyarat töltött, ahol olyan nagyon örült, és ahol olyan borzalmasan szenvedett. Egy napot akartunk csak tölteni Feldafingben, de váratlan körülmények tovább ott tartottak. Véletlen folytán, amit előre nem láthattunk az Erzsébet Császárné Szállodában, ahova megszálltunk, éppen ott tartózkodott édesanyám nővére, Marie-Sophie nápolyi királyné. Úgy éreztem, hogy rám hárul az a nagy lehetőség, hogy megragadjam a kedvező alkalmat. Mivel teljesen illendően akartam eljárni, először a titkárának, Barcelona úrnak írtam, kértem, hogy látogasson meg, mert szeretnék vele beszélni. Ő a következőkben válaszolt: Feldafing, 6. 9. 11. MADAM, Most kaptam meg levelét, és azonnal küldöm mentegetőzésem, amiért nem mehetek el meglátogatni.

1/212 Őfelsége teljesen rangrejtve tartózkodik itt, inkognitóban, én is, ennek következtében nem látogathatok meg senkit. Kérem, fogadja el biztosítékul őszinte tiszteletemet. Hív szolgája, BARCELONA Ez a válasz azt mutatta, hogy nem tettem helyesen, hogy nem indokoltam meg kérésem. Úgy tűnt, ezért úgy gondoltam, hogy semmit sem vesztek el a méltóságomból, ha egy második levélben megmagyarázom neki, hogy csak azért szeretnék vele találkozni, hogy kérje meg Őfelségét, tegye meg nekem azt a kegyet, hogy fogad engem, mert az egyik nagyon jó barátnőjének a lánya vagyok. Azt válaszolta a második levelemre: ASSZONYOM! Elnézését kérem, hogy nem teljesítettem a kérését, mert az illető hölgy senkit sem fogad, akit nem ismer és ez alól a szabály alól, nem tehet kivételt. Nagyon sajnálom Asszonyom, hogy nem tehetem meg önnek ezt a szolgálatot, és nagyon kérem, hogy higgye el, hogy őszinte szolgája : BARCELONA Ez a Barcelona úr kérlelhetetlen, hajthatatlan férfi volt. Később rájöttem, hogy magára vállalta azt, hogy visszautasítsa kérésemet, anélkül, hogy úrnőjével közölte volna. Könnyen találkozhattam volna nagynénémmel azoknak a hosszú sétáknak egyikén, melyeket teljesen egyedül tett; de büszkeségem megakadályozott ebben. Ezért elhatároztam, hogy egyenesen neki írok. Szeptember 8-án reggel, amikor öltözködésének utolsó mozdulatait végezte, második komornyikjának, Marcellának odaadtam a levelem, egy húszmárkást adtam a kezébe, és megkértem, hogy adja a levelem azonnal a címzettnek, amit szemem láttára meg is tett. Láttam, hogy egyenesen bement a királynő hálószobájába, aki a toalett asztala előtt ült. Vártam egész nap, és másnap is, anélkül, hogy választ kaptam volna. Úgy gondoltam, hogy szeretett rokonom attól félhet, hogy valamilyen kellemetlen körülmények között vagyok, és hogy a hozzá való közeledésem oka az, hogy valamilyen segítséget kérek tőle. A nagyon rövid levelemben egyszerűen megkérdeztem, hogy tudja-e hogy ki vagyok, és megengedné-e hogy beszéljek vele. Egy újabb levelet írtam és biztosítottam arról, hogy egyáltalán nem szeretnék mást kérni, csupán azt, hogy engedje meg, hogy sokat szenvedett édesanyám testvérének a kezét megcsókolhassam.

1/213 Ezt a levelet ugyanazzal küldtem el, mint az elsőt. Szeptember 10-én. Az előző este találkoztam a feldafingi parókiás lelkésszel, és megkértem, hogy tartson egy rekviemet Ausztria császárnője halálának évfordulóján. Az megállapította, hogy mivel 10.-e vasárnapra esik, nem tarthatja meg a rekviemet 11.-e előtt, és hozzátette, hogy meg kell tudnia, hogy az elhúnyt nővére nem akar-e maga is egy ilyen kegyes lépést tenni. 10.-e éjszakáján körülbelül kilenc órakor a nagynéném értem küldött, hogy látogassam meg a lakosztályában. Annyira vártam egész nap, hogy nem lepődtem meg különösebben, amikor Marcella kopogott az ajtómon, és kérte, menjek vele ilyen késői órában. Mivel a hálószobám teljesen a királynőé mellett volt – ő a 8-as számban, én a 9-esben laktam – ezért nagyon könnyen beosonhattam a szobájába anélkül, hogy valaki meglásson. A beszélgetés első perceit a zavar jellemezte, amit könnyen meg lehetett érteni. Én a heves érzelmeimet akartam elfojtani, míg ő a sajátját akarta elrejteni, ezért nagyon tartózkodó modorú volt. Kétségtelen, hogy volt benne valami, ami szegény édesanyámra emlékeztetett. A nagynéném viselkedése annyira családi jellegű volt, hogy nemhogy kiábrándított volna, hanem ellenkezőleg, még jobban csodáltam, ahelyett, hogy elkeserített volna, ellenkezőleg, még jobban megszerettem. Mégis elrejtettem a valódi érzéseimet, mert nem akartam rögtön megmutatni azokat. Véleményem szerint a világon semmi sem lehet annyira fárasztó, mint az, hogyha valaki, aki az érzéseinkre teljesen közömbös, elhalmoz bennünket a barátság jeleivel, és azt kívánja, hogy mi is hasonlóan viszonozzuk. Ezért arra vártam, hogy a nagynéném megszólítson. Hamarosan azt mondta, elkerülve azt, hogy nevemen szólítson, vagy egyszerűen asszonyomnak nevezzen: „megkaptam a leveleit, amelyek, bevallom, zavarba hoztak engem, mert az a személy, akire ön hivatkozik, tudtommal már nincs az élők sorában.” A megjegyzése bár bizalmatlanságot árult el, nem hozott zavarba. Végeredményben nem azt mutatta, hogy tud a létezésemről? Elpirultam. Ha Őfelsége megtisztelne azzal, hogy hallgat rám, „válaszoltam csendben, azt hiszem, nem lenne nehéz bebizonyítani személyazonosságomat és meggyőznöm Őfelségét, hogy félrevezették önt, amikor azt mondták, hogy Erzsébet császárné leánya halott.” Egy kézmozdulatával egy képre mutatott. Azzal kezdtem, hogy vajon ismeri-e életem valamennyi részletét, mivel úgy tűnt, hogy tud létezésemről. Határozott fejbólintással válaszolt. Aztán, hogy megtudjam, hogy meddig követte az életemet, azt kérdeztem, hogy tudja-e, hogy férjhez mentem és van két gyermekem.

1/214 Újra bólintott és elmosolyodott, amit nem tudott titkolni. Ettől a pillanattól kezdve megtört a jég, bátorságot nyertem és mindent elmondtam neki. Hamarosan meggyőződött arról, hogy ha nem lennék az unokahúga, nem mondhatnék el neki annyi apró részletet és sok olyan körülményt, ami csak akkor lehetséges, ha valóban a testvére leánya vagyok. Tudta, hogy a férjem okozta az anyagi tönkremenésünket, és hogy gyermekeinkkel Kanadába utaztunk. De ezután már nem ismerte a történetemet, mert azt mondták neki, hogy valamilyen veszedelmes torokbetegséget kaptam. Meg kellett vallania, hogy amíg úgy tudta, hogy élek, nem nagyon érdeklődött utánam; de tökéletesen tudtam, hogy milyen nehéz neki az udvar kinyilvánított kívánságával szemben tenni valamit is, és különösképpen olyan unokahúg érdekében, akit egyáltalán nem ismert. Gyermekeim fényképei nálam voltak, megmutattam neki azokat. Nagyon megrendítette, hogy a kislányom mennyire emlékezteti szegény anyámra, és hogy a kisfiam arca mennyire Habsburg vonású. Végül beszéltem a második házasságomról, és arról, hogy milyen hűséges barátot és milyen bátor védelmezőt találtam a férjemben. Mielőtt elköszöntem volna, beszéltem a másnapi rekviemről és megígérte, hogy ott lesz, vagy legalább közvetlenül azután odaérkezik a templomba. Már éppen indulni akartam, amikor felém nyújtotta a kezét, és szeretetteljes mosollyal magához húzott, hogy átöleljen. „A holnapi viszontlátásra!” suttogta, amikor az ajtóig kísért, közben megkísérelte elfojtani szemmel látható érzelmeit. Másnap abban a pillanatban, amikor szomorúan amiatt, hogy nem találkozom vele, mentem a szenteltvíztartó felé, pár pillanattal a mise után, belépett a templomba. Megfogta a kezem és arra kért, hogy mutassam be neki Zanardi Landi grófot, aki kis távolságra lemaradt, olaszul beszélt hozzá, amit szemmel láthatólag kedvelt, megköszönt neki mindent, amit az unokahúgáért tett, és búcsút intett nekünk jó katolikus létére ezekkel a szavakkal: „Legyen veletek az Úr áldása és legyen veletek addig, amíg éltek!” Az ezután következő esténként mindig meglátogattam a szobájában, mivel nem akarta, hogy a találkozásainkat megfigyeljék, ezek kedvesen visszaidézték azokat a hosszú órákat, melyeket édesanyámmal töltöttem titokban, azokban a szállodákban, ahol megálltunk, amikor a teljes kísérete már visszavonult, és én beosontam a szobájába. A királynő nagyon keveset aludt, éjjel 1 óránál előbb nem feküdt le és reggel 6 órakor kelt fel. Így telt el néhány nap. Minden éjjel találkozót beszéltünk másnapra. Szükségtelen mondanom, hogy milyen örömöt jelentett nekem ez a szívélyes barátság. A második este után a királyné azt mondta nekem, hogy hagyjam el a

1/215 formális „Őfelsége” megszólítást, s hívjam egyszerűen „néném” -nek. Ő mindig szeretettel a nevemen szólított. Anélkül, hogy kértem volna rá, egy nap arról tájékoztatott, hogy lépéseket tett azért, hogy helyzetemet tegyék törvényessé. Azt mondta, hogy gyors eredményt vár, mert nem tudja elhinni, hogy a Császári család visszautasítsa azt, hogy valamit tegyen olyan valakiért, aki a családhoz tartozik, amikor ismeri a helyzet körülményit. Szeptember 15-én reggel behozták nekem a feldafingi plébános névjegyét, amelyre a következők voltak írva: „Rev. Karl Kolb, a leghálásabb köszönetét küldi a negyven márkáért, valamint kéri, amennyiben lehetséges, keresse fel ma délután kettőkor, hogy egy nagyon fontos üzenetet adjon át Aznap reggel a szálloda tulajdonosa tájékoztatott, hogy Őfelsége titkára arra kérte, hogy kérjen meg engem, hogy ne ragaszkodjam ahhoz, hogy fogadjon, mert senkit sem fogadhat. Mivel a titkár semmit sem tudott, éppen úgy, mint kíséretének többi tagja (Marsala kivételével), titkos találkozásainkról, csak arra tudtam gondolni, hogy azért küldte bezt az üzenetet, ilyen udvariatlan módon, fogy saját fontosságát növelje. Minden esetre, nem tették lehetővé számomra, hogy megtudjam igazi okát, mivel nagynénémet többet sohasem láttam. Délután elmentem Kolb apáthoz, és megtudtam, hogy ezt akarta közölni. A Királynő megbízta azzal, hogy kérjen meg engem, hogy menjek el Feldafingből olyan gyorsan, ahogy lehet, ha meg akarom kímélni őt a súlyos kellemetlenségektől. Megkapta a választ arra a próbálkozására, amelyet az érdekemben tett. Ez szűk szavúan úgy rendelkezett, hogy ne avatkozzon bele olyan dolgokba, ami nem tatozik rá. Arra kérte nagynéném őt, hogy fejezze ki mélységes bocsánatkérését azért, hogy az a dolog, amit ő kezdeményezett, így végződött. De tudnom kell, hogy menyire függ azoktól, akikhez folyamodott miattam, és hogy mennyire tehetetlen e nélkül a segítség nélkül. Áldását küldi nekem, és fáradhatatlanul imádkozik azért, hogy sikerüljön nekem, minden akadály ellenére. Reményeim újra csődbe jutottak. Meg kell állapítanom azonban, hogy ennek a nagy kiábrándulásnak ellenére, soha sem álmodtam arról, hogy valamivel vádoljam idős nagynénémet, vagy a legkisebb haragot is éreztem volna iránta. Teljesen biztos vagyok abban, hogy azok között a körülmények között, amelyekben a nagynéném volt a legjobb szándéka szerint cselekedett. Mégis, be kell vallanom, csaknem kétségbeestem. Azon a néhány napon újra ugyanabban a légkörben éltem, mint régen, bár sohasem szeretnék abba visszatérni. Az ösztönzött arra, hogy cselekedjem, hogy gyermekeimnek szerettem volna biztosítani jogaikat, mert a magam számára már régen feladtam azt az elképzelést, hogy visszaszerezzem jogaim, csak békét szeretnék. Valójában ez nem volt mentes bizonyos büszkeségtől, mert élveztem azt a szabadságot, amelyet saját

1/216 erőmből és elhatározásomból szereztem meg, miután nagy nehézséggel legyőztem szívem gyengeségét. De újra felébredtek bennem jogos vágyaim. Nagynénémmel való beszélgetéseim visszavittek abba a világba, amelyben születtem, és amire neveltek. Olyan napokra neveltek, amelyekre a származásom adott jogot. Ekkor hirtelen rájöttem, hogy milyen rendíthetetlen törvények uralják mindannyiunk sorsát, ami ellen senki sem harcolhat. Legteljesebb világossággal láttam, hogy a függetlenség, amelyet olyan nagy vágyódással képzeltem el, most már biztosan tudom, hogy valójában soha sem volt az enyém. Mennyire hasonlít az emberi lény ahhoz a növényhez, amelyet ha kitépnek a talajból, és ott nevelkedett, de átültették idegen talajba, és kiderült, hogy nem képes alkalmazkodni az új feltételekhez. Ehhez hasonlóan egy császári hercegnő, akinek bölcsőjét rangja terheli, minden szállal a hagyományhoz kötődik századokon keresztül és a legdemokratikusabb nevelést kapta meg, is ilyen. A vérében van és egész lelkével hozzákapcsolódik. Haszontalan küzdelem ez, ha megpróbál ugyanolyanná válni, mint a világ többi része. Válság idején még a legkisebb gyengeség is legyőzi őt, ettől nem tud elmenekülni. Most már tudom, hogy milyen keveset számít az, ha a függetlenségre vágyom és a nyugodt életre. Megértettem, hogy soha sem válik lehetővé nekem, hogy végül is elérjem mindezt. A vágyakozás nagyon irányított engem, bár nem panaszkodhatom, mivel van egy hűséges társam, aki megért és megvéd engem, a férjem, aki gyengéden gondoz és még a legutolsó kívánságaimat is figyelmesen, teljesíti. Egy nappal a lelkésszel való beszélgetésem után, szeptember 16-án elutaztunk Feldafingből. Büszkeségem nem engedte meg számomra, hogy bármiféle kísérletet tegyek arra, hogy nagynénémmel újra találkozhassak. Az ausztriai válásom idejét október hónapra tűzték ki. Teljes bizonytalansággal indultam el Bécsbe. Nem az oroszlán szájába dugtam be a fejemet? Egy játékot is játszottam, amelyben személyem volt a csalétek és a gyermekeim a díj. Az Ausztrián keresztül vivő utam egy hosszú agónia volt. Minden útitársamban kémet láttam és minden rám vetett tekintet azt a gyanút, keltette bennem, hogy különlegesen figyelnek. Aztán Bécs, a bíróság, ahol be kellett mondanom a nevemet és a címemet, amikor a szívem majd kiugrott. De nem ért a legkisebb bántalom sem. Október 21-én kimondták a válást és a gyermekeket teljesen nekem ítélték. Még tíz napot Bécsben maradtam. Akkor már könnyebbnek éreztem magam. Miután minden elmúlt, a levelek, amelyeket írtam és a feldefingi kaland, arra a megállapításra jutottam, hogy azért nem kísérelték meg, hogy személyem ellen valamit tegyenek, mert féltek a botránytól. Találkoztam régi jó barátaimmal, akiknek nem akartam a bajaimról beszélni, de akik, most már elmondták nekem,

1/217 hogy mindezekről tudtak, és megfejtették titokzatosságom okát, ami a császárné életében körülvett engem. Mivel az Udvar társaságához tartoztak, úgy érezték, hogy békéjük érdekében jobb, ha erről hallgatnak. Most az ügyem mellett teljes mértékig kiálltak és az Udvarban egy csoportot szerveztek, hogy támogassanak engem. Engedtessék meg nekem, hogy egy kivételt tegyek az alól a szabály alól, amelyet eddig követtem, a barátaim érdekében, hogy ne mondjam el a nevüket a miatt a világ miatt, amelyben születtem és nevelkedtem. Különben teljesen tönkre tenném őket. A hála és csodálat, amit nemes lelkük iránt érzek oly nagy, hogy bár ha esetleg megnevezném őket, az személyemet kiemelné, az érdekükben hallgatnom kell. Egész idő alatt, amikor bátor elhatározásukat tették, a legnagyobb mértékben féltették a biztonságomat. Mivel semmiféle bántódásukat sem akartam, elhatároztam, hogy elutazom Bécsből. November 2-ára tettem indulásom napját. Mivel azt gondolták, hogy férjemnek a segítsége teljesen elegendő, mégis attól féltek, hogy ha csak a szobalányom jön velünk az utazásra, esetleg nem lenne elegendő, ezért megszervezték, hogy egy fiatal pár, egy katonatiszt és a felesége kísérjen el bennünket, és akik megígérték, hogy felelősséget vállalnak értem, bár az ára számukra esetleg nem lehetett kevesebb, mint az, hogy soha sem térhetnek vissza Ausztriába. Egy kis időre megálltam Tannban Bajorországban, a kedves Fannym édesanyjának a házában. Itt végül először Európában otthon éreztem magam. Természetesen el akartam kerülni minden szállodát. Amíg Tannban voltam, a barátaim nem aludtak. Gondos megfontolás után arra az elhatározásra jutottak, hogy mindenek előtt egy jó bécsi ügyvédnek a véleményét kell kikérni arról, hogy biztonságban leszünk-e. Akit erre kiválasztottak dr. Walther Rode volt, aki kijelentette, hogy semmi sem történhet a velem való személyes tárgyalás nélkül. Ezért elhatároztuk, hogy 1911. november 7-én Münchenben, a Parkszállóban találkozunk. Gondos megfontolás után arra az elhatározásra jutottunk, hogy mindenek előtt egy jó bécsi ügyvédnek a véleményét kell kikérni arról, hogy biztonságban leszünk-e. Akit erre kiválasztottak dr. Walther Rode volt, aki kijelentette, hogy semmi sem történhet a velem való személyes tárgyalás nélkül. Ezért elhatároztuk, hogy 1911. november 7-én Münchenben, a Parkszállóban találkozunk. Az ügyvéd alapos keresztkérdések alá vetett, amit csak egy rövid tízórai idejére szakítottunk félbe. Kilenc órát voltam az ügyvéddel és válaszoltam minden kérdésére. Nem csinált abból titkot, hogy eredetileg egyáltalán nem bízott bennem, de a beszélgetésünk végén felállt és kezet csókolva azt mondta nekem: „ Asszonyom, mostantól kezdve az ön leghívebb támogatója vagyok. Nincs kétségem, hogy a megállapításai teljesen igazak és az ügye teljesen jogos.”

1/218 Amikor Bécsbe visszatért, dr. Rode elkezdte munkáját. November 11-én arról tájékoztatott, hogy a barátaim az ügyemet őfelsége magánirodájának, mind a katonai, mind a polgári részébe beadták. Ezek után Montenuovo herceg, udvari kamarás, báró Bolfrass, a katonai osztály feje és báró Schiessl, a polgári osztály feje, mindenről tudott; és hogy úgy gondolja, hogy ezt a lépést azonnal meg kell tenni, ezért hétfőn, 13.-án kérvényt fog benyújtani a bíróságnak, hogy megtekinthesse a császárné végrendeletét. Az ilyen hatóságok nem tagadhatják meg az ilyen kérésre való választ. Késlekedés nélkül meg kell állapítaniuk hivatalosan a születésem kérdését. E szerint a program szerint dr. Rode beadta a kérvényét a megfelelő hivatalokba. Az irat 17 gépelt oldal volt, amelyben röviden leírta egész történetemet. Egy hét telt el látható eredmény nélkül. 15.-én dr. Rode azt írta nekem, hogy egy nappal a beadvány után Montenuovo herceg és Bolfrass együtt ment a császárhoz kihallgatásra, kétségtelenül ez kapcsolatban volt az ügyemmel. Mivel ez a két hivatalnok természetesen nem tudta annyira súlyosan elmondani a helyzetet és magára vállalni a felelősséget a következményekért, ami vitathatatlanul következett. Egy november 18-án kelt második levélben arról tájékoztatott, hogy 22 beadott egy másik folyamodványt a Császári Háztartás miniszteréhez. Ennek a levélnek egy részlete megérdemli, hogy idézzem: „Nincs kétségem avval kapcsolatban, hogy az Udvar ismeri ezt az esetet, amelyről azt gondolták, hogy örökre el van temetve, és hogy mindenki nagyon zavarban van ezért. E mellett, ez könnyen érthető, a Császári Család feje, amennyiben elismeri önt, ledöntene minden gátat; és ha nem sikerülne neki legyőznie ellenvetéseit, a világ semmilyen ereje sem tudná eltéríteni az önt nem elismerő álláspontjától. Azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy olyan életkorban van, amikor a túlvilágnak mindig a gondolaiban kell lennie, és felkészültnek kell lennie a nem látható következményekre.” Egy másik levélben, amelyet szintén 18-án írt, dr. Rode azt írta, hogy egészen addig nem sikerült megtalálnia az anyakönyvi kivonatom, pedig még azt is megtette, hogy a zsidó anyakönyveket is átnézte, hogy biztos legyen benne, hogy nem említenek meg engem azokban. Így fejeződött be az egy heti várakozás. November 20-án végre kaptam egy levelet az ügyvédemtől, amelyben arra kért, hogy tegyem lehetővé, hogy másodszor is beszélhessünk Passauban az osztrák-bajor határon; és aztán, délután egy távirat érkezett: 22 Ausztriában a külügyminiszter tölti be ezt a hivatalt azzal kapcsolatban, hogy a császári család tagjaként állapítsák meg a polgári státuszomat.

1/219 „A dolgok jobbra fordultak. A találkozás elhalasztva, Levél megy.” Másnap két levél is érkezett dr. Rodetól. Az egyik, amely gyors küldönccel érkezett, rövid volt. Arról értesített, hogy von Seidel tanácsossal tárgyalt. A második részletesebb volt, arról, hogyan hívták be a tanácsos hivatalába, ahol nagyon szívélyesen fogadták, Von Seidel úrral több, mint egy órát tárgyalt, és hogy ráveszi a főudvarmestert, Zichy grófot, hogy hamarosan fogadja őt. „Azt hiszem” végezte be dr. Rode, „hogy kérvényemmel sikerült megnyernem.” November 23-án fogadta dr. Rodet Zichy gróf. Ettől a naptól fogva megváltozott dr. Rode viselkedése. Addig csaknem minden nap írt, volt, amikor kétszer is, Ekkor negyvennyolc órán át hír nélkül hagyott – bár tudta, hogy nagyon aggódva várjuk a Zichy gróffal való tárgyalása eredményét. Végül 24-én éjfélkor kaptunk egy táviratot: „25-én, szombaton este a Passauban a Bayerlisher Hof (Bajor udvar) Szállóban leszek.” Másnap korán elindultunk, hogy pontosan megérkezzünk a megadott helyre. Dr. Rode elmondta nekünk, hogy sikeres tárgyalást folytatott Zichy gróffal, aki mindenek előtt megkérte, hogy az egész ügyet tartsák a legnagyobb titokba. Leszögezte, hegy neki, magának nincs arra lehetősége, hogy hivatalos választ adjon. Ez Montanuovo herceg feladata, de természetesen neki joga van arra, hogy nem hivatalos javaslatokat tegyen. Zichy gróf hozzátette, hogy a Császár már túl öreg, és túl bizonytalan az egészsége, ahhoz hogy végighallgassa azokat a dolgokat, amelyek túlságosan nyomasztják. De az Udvar – a mindig névtelen és meghatározhatatlan Udvar – egyáltalán nem ellenségesen áll velem szemben, és mivel vannak felhasználható alapítványaik, az ügyvédemen keresztül felajánlanak nekem egy millió koronát. Amikor ezt hallottam, ösztönösen azt éreztem, hogy dr. Rodet most már nem csak az én érdekem sarkallja egyedül. Azonnal válaszoltam, hogy én nem a pénzért harcolok, hanem a születési jogaimért. Hála a férjemnek, nincs szükségem az előbbire. Amire égetően vágyom az az, hogy találkozzam a családommal, és fogadjanak engem, legalább magán úton, a világ többi részétől láthatatlanul. A pénzük nem érdekel engem. Dr. Rode azonnal felemelte az összeget másfél millióra; és megtetézte mindezt azzal a bizonyossággal, hogy szeretné megszerezni hosszútávú megbízásom, elkezdte részletesen elmondani azt a tervet, amit követnünk kell, hogy közvetetten létrejöjjön a megállapodás az Udvar elleni ügyemben. A férjem titokban jelezte, hogy hagyjam, hogy dr.Rode végigmondja az

1/220 érveit Az ügyvéd, elmagyarázta nekem azt a megoldást, amit az Udvar javasolt. Tanúként fel kell kérnem Kaisernét, és igényelnem, hogy mondjon el mindent a körülményekre kiterjedő részletességgel születésemről, és azt, hogy milyen kapcsolatban volt az osztrák Császárnéval. Kaiserné, hogy elkerülje a hatalmas botrányt, fel fogja majd ajánlani nekem azt az összeget, amit az Udvar juttat neki. Mivel óvatos voltam, nem mondtam meg az ügyvédnek a véleményem az ilyen ajánlatról. Egyszerűen azt mondtam dr. Rodenak, hogy az ilyen fontos elhatározás több időt igényel, mint egy egyórás gondolkozás. Válaszom majd írásban fogom elküldeni néhány napon belül. Így hát vasárnap, 26-án elváltunk, dr. Rode azzal a benyomással, hogy vakon belehullok abba a csapdába, amit nekem készített, én csak túl biztos voltam abban, hogy dr. Rode már nem becsületen cselekszik, és hogy vigyáznom kell magamra. Mégsem akartam ellenségemmé tenni. 27-én levelet írtam neki, és elmagyaráztam, hogy mivel a férjem és én látjuk, hogy az ügy egyre nő és egyre bonyolultabbá válik, hosszú gondolkozás után elhatároztuk, hogy igénybe vesszük egy nem osztrák nemzetiségű ügyvéd segítségét, hogy segítsen neki. Aztán, amikor megtárgyaltuk az ügyet az ügyvéddel, akit valószínűen Olaszországból választunk, közöljük dr. Rodeval a követendő dolgokat, vagy mással kapcsolatos óhajunkat. Postafordultával kaptam egy választ, amely elárulta írója rettenetes szorongásait. Ez alkalommal a levelet nem géppel írták, dr. Rode saját kezűleg írta. „Egyáltalán nem bántódtam meg az olasz ügyvéd gondolatától,” írta; „ha találnak valakit, tisztelettel kérném, hogy mentsenek fel szolgálataim alól – különösen azért, mert tehetetlenséggel vádoltak engem. Az illetékesek ebben a kérdésben abszolút semmit sem tesznek, csak az időmet és az életemet pazarlom a hiábavaló, eredménytelen küzdelemben.” Rögtön Olaszországba mentünk, ahol sok ügyvéddel tárgyaltam, mindegyik valójában ugyanazt a véleményt mondta, hogy a császári udvar kényszerítette dr. Rodet arra, hogy kihátráljon a feladat elől; de mivel én nem pénzt akarok szerezni, csak azt tanácsolták, hogy adjam ki a könyvet, amit most a világ elé tárok. Így végül is a vágyaim a közvélemény ítélőszéke elé kerülnek. Rögtön elkezdtem a történetem olasz változatának előkészítését. Egy jól ismert kiadó, aki az olasz királyi család tagjairól adott ki könyveket, elvállalta a feladatot és megígérte, a franciaországi kiadásának is az előkészítését. A dolog úgy tűnt, jól halad, amikor 1913 februárjában, néhány nappal azelőtt, hogy a nyomdászok befejezték volna munkájukat, az olasz kormány közbelépett és elkobozta a kliséket, egyéb bizonyítékokat és mindent. Közben újra Londonba mentünk és ott letelepedtünk egy házban. Amikor rájöttem arra, hogy hamarosan nem tudok visszatérni Kanadába, hűséges

1/221 Fannymat elküldtem, hogy hozza el két gyermekemet Londonba. 1912 23 augusztusában megérkeztek. Londonban volt a következő év februárjában, hogy az olasz kormány cselekedetéről szóló hírek elértek engem. Hamarosan az után azt is megtudtam, hogy a francia kiadás is ugyanígy járt. A könyv kiadásával kapcsolatos jogok Párizsban ugyanannál a cégnél voltak és bár a francia változat is elkészült és a nyomdászok bár munkájukat elvégezték, azt határozták el, hogy a könyvet nem adják ki. Tudom az összeget – negyvenezer frank – amit fizettek, hogy a könyvet Franciaországban kiadják. Férjem az előző év novemberében felkereste Rampolla kardinálist, hogy megtudja, mi történt Olaszországban. Két teljes órát tárgyaltak erről és megtudtuk a kiadótól, hogy a Vatikán volt az, amely megtette az első lépéseket az olasz változat betiltására. Nem kétséges, hogy az osztrák kormány kérésére tették ezt. Az olasz kiadó a királyi családdal való üzleti kapcsolatainak köszönhetően nem nagyon ellenkezhetett. Az újságok beszámoltak az esetről és megjegyezték, hogy a betiltás törvénytelen volt. Azonban hamarosan rávették őket, hogy ejtsék a témát. Így hát ez a kísérletem, hogy a történetemet olaszul, vagy franciául megismerjék a világon, megbukott. Tudtam, hogy a német kiadás lehetetlen, kivéve valamilyen svájci kiadón keresztül, de akkor annak a határon keresztül szállítását megakadályozhatták volna. Elhatároztam, hogy kísérletet teszek angol nyelven és akkor Angliában és Amerikában nagy olvasóközönséget érhet el. Hála az erőfeszítéseimnek, köszönet az önzetlen barátok segítségéért és köszönet annak a férfinek, aki szerető apja lett a fiamnak és lányomnak. Lassan elérkezik az a nap, amikor a könyvem eljut az olvasóközönséghez, amely, biztos vagyok benne, tárgyilagos bírám lesz és nagylelkű segítője gyermekeimnek. A könyv szerzője: Zanardi-Landi, Karoline Franziska Mária grófnő, aki Franciaországban, a normandiai Sassetot kastélyban született 1882-ben és (? 1833) 1935-ben halt meg. Állítólag a tragikus sorsú Erzsébet királyné utolsó, hivatalosan el nem ismert leánya, akit az osztrák Larish grófnő is gúnyosan megemlít Egy Királyi Ház titkai című könyvében. Az Egy Császárné titka című 23 Meg kell jegyeznem, hogy Fannyt Londonban osztrák ügynökök megkörnyékezték, hogy rólam kompromittáló iratokat szerezzen, vagy valami más módon áruljon el engem; de minden hiába volt. A szegény asszonyt 1913. február 27-én Marble Arch közelében, egy autó ütötte el, miközben két gyermekemnek csodával határos módon sikerült elmenekülnie. Nem kétséges, hogy olvasóim közül vannak olyanok, akik emlékezhetnek arra, amit a korabeli újságok feljegyeztek a balesetről.

1/222 művét 1914-ben adták ki egyszerre Londonban, New Yorkban, Torontóban és Melbourne-ben, majd 2007-ben. Más művei The royal Outcast /A királyi száműzött/ -- 1916 és Is Austria Doomed? /Halálra van Ausztria ítélve?/ - 1916. Leánya Elisa Landi (1904–1948) ünnepelt színésznő volt az Egyesült Államokban. Forrás: http://www.abitofhistory.net/index1.html A könyv fordítója: Halászné Várady Ildikó ajánlja ezt a könyvet dédnagynénje: Ferenczy Ida emlékére, aki Erzsébet királyné felolvasónője és hű barátnője volt.

1/223

1/224