theo_atya

Tőzsér János Theofil atya tévedése Kassák Kiadó 2018 1

2

A törzsfőnök Végre elérkezett ez a nap is! Pedig nagyon nehezen telt ám el az a hat év, ami alatt a kis Theofil Becket novíciusból a „tiszteletre méltó” Theo atya lett. De most már vége, és Theo büszkén feszít a reverendájában az apja előtt. Végül is megérdemelte és ezt nem is vitatja senki... Tiszteletet ugyan még nem mutattak iránta, de azt is ki kell érdemelni errefelé. Természetes. Nem is volt ezzel semmi gondja... Theo persze soha a büdös életben nem akart pap lenni, desemmit sem tehetett ellene. Az apja kemény ember volt, és közölte a fiával, hogy vagy pap lesz, vagy kitekeri a nya- kát. Ennyi a lehetősége, de Amerika szabad ország, így hát Theo választhatott... Az öreg Joe Becket kántor volt Biggin Hillben a helyi templomban, ezért úgy gon- dolta, hogy a nem túlságosan okos fiának is itt a helye. Ide nem kell az a temérdek ész. Ha átvergődik valahogy a papi szemináriumon, és (némi segítséggel) felszentelik, akkor már sínen van az élete. Mindig lesz mit ennie, innia. Az utóbbit különösen fontosnak találta. Úgy vélte, hogy a fiának is megfelel majd az az élet, amit a papjuk, Bradley tisztele- tes él. Húsz éve ismeri őt, és ennyi időn át látta, hogy a városka papjának lenni nem túl megerőltető feladat. Eleinte még úgy vélte, hogy a cölibátus tiszteletben tartása nehezé- re eshet a papoknak, de Bradley atya erre alkalmazott megoldása megnyugtatta az öreg Beckettet. Az atya ugyanis nagyszámú, és felettébb odaadó természetű hölggyel tartott fent kapcsolatot. Természetesen nem itt Biggin Hillben, hanem a környező városokban, de még a szomszédos Texasban is! Persze nem papként ismerték őt arrafelé, hanem fog- és WC kefe ügynökként. Nem kell röhögni! Tisztességes munka az. Nagyon is tisztességes... Mivel a biblia szerint a cölibátus megszegése bűn, ezért Bradley atya szorgalmasan meggyónta az eseteket az adott városok templomaiban szolgáló paptársainál. Amikor ők jártak itt a városkában hasonló ügyben, akkor Bradley is feloldozta őket a „bűneik” alól. – Mi, kefeügynökök tartsunk össze – mondta ilyenkor komoly arccal. Így aztán mindenki jól járt. Úgy élhettek, mint bárki más és a bűntudat sem gyötörte őket, hisz’ felszentelt pap oldozta fel valamennyiüket, Istennek pedig van elég baja a világgal, miért törődne az ilyesmivel... Egy szó mint száz, Becket papa beíratta a fiát a szemináriumba, és most itt áll előtte a gyerek felszentelt papként. Büszke volt rá! Nem gondolta volna, hogy sikerül neki. Kicsit szégyellte is magát, hogy alábecsülte a gyereket, de egyszer olvasott valamit a genetikáról, meg ilyenekről. Ott az állt, hogy buta apának buta fia születik. Ez törvény. Mivel az öreg Joe tudta magáról, hogy nem egy Einstein, ezért nem is feltételezte, hogy a fia valaha is orvos vagy fizika professzor lehetne. Most is úgy érezte, hogy igaza volt... Este elmentek megünnepelni a nagy napot. A kocsmában Mary, a szakácsnő nagy adag csilis babot és félig átsült steaket tett eléjük, majd a végén még juharszirupos pala- csintát is kaptak. Természetesen néhány üveg söröcske is legurult közben. Az asztalnál 3

ott ült Bradley atya is, aki úgy érezte, itt a helye a mentoráltja ünnepi vacsoráján. Mivel tudta, hogy Mary a szomszéd város papjának „közeli barátja”, ezért a lánytól (cinkos pil- lantások közepette) extra adag sült krumplit, és „bélelt” sört is kapott. Minden korsóba került egy kis jóféle ír viszki is... Kitűnő volt a hangulat! Éjfél körül egymásba kapaszkodva énekelték az „én babám ha leteper” című remekművet. Az, hogy a városka lelkipásztora ehhez még illetlen moz- dulatokat is tett, senkit nem zavart. Biggin Hill lakói szerették a papjukat... De, mint azt tudjuk az életben bizony semmi sem lehet tökéletes. Még Biggin Hillben sem. A hideg zuhany másnap délben érkezett. (Akkor szokott). Az öreg postás, „Nyúlláb Jack” meghozta a püspökség levelét. Ebben az állt, hogy Theónak még a majdani szol- gálati helyének kijelölése előtt egy fontos gyakorlati feladatot kell elvégeznie, amivel igazolhatja, hogy alkalmas a papi hivatás ellátására. Ez a feladat nem más volt, mint az, hogy fel kell mennie a Görbe Fenyő hegyen élő indián törzshöz, és ott egy éven át hitté- rítői munkát kell végeznie! Ennyi. Theo sírni kezdett. Na, nem a megtiszteltetéstől, hanem attól, hogy őt szemelte ki az a szenilis vén majom erre a feladatra. Tudott volt ugyanis, hogy onnan ezidáig hittérí- tő csak megskalpolva, vagy körülmetélve, vagy faládában érkezett vissza! A Pocsolya indiánok vad népek voltak. Nem akartak rezervátumba vonulni, nem akartak iskolát, tv-t, rádiót, autót. Csak egy dolgot akartak. Azt, hogy azok a piszok Sápadt Arcúak ne háborgassák őket... A törzsfőnök, Nagy Pocsolya amúgy jó ember volt. Sokszor küldött le a hegyről fát, szarvashúst, mormotaprémet, és ezért csak pár hordó Tüzes Vizet kért. Felettébb ked- velte ugyanis. Főleg a bükkfahordóban érlelt ötéves viszkit. Néha egy-két kést, baltát, kötelet is rendelt a helyi szatócstól, de senkinek sem fizetett dollárral. Csakis prémmel vagy fával. Biggin Hill lakói megszokták, hogy néha tollas fejdísszel ékesített, és persze a legújabb mobiltelefonon csevegő indiánok mászkálnak az utcán. Nem bántottak sen- kit, hát őket sem zaklatta a városka népe. Egyedül a püspök urat idegesítette, hogy barbár indiánokat lát időnként a városban. Olyanokat, akik ellenállnak a Szent Keresztség felvételének. Ezért aztán időnként fel- küldött a hegyre néhány frissen avatott kispapot, hátha rábírják Nagy Pocsolyát, hogy alávesse magát a keresztelőnek. Mindhiába. A törzsfőnök makacs öregember volt... Nem volt mit tenni. Theo lassan összepakolta a holmiját és a szent rekvizitumokat. Egy kosárban öt üveg misebort is elhelyezett, de nem felejtette el azt a két üveg Jim Beam viszkit sem, amit a törzsfőnöknek szánt ajándékba. Mindent bepakolt az öreg és rozoga dzsipjébe, majd némi gondolkodás után a tangóharmonikáját is maga mellé tette az ülésre. Úgy érezte, kész az indulásra... Az apja megölelgette és egy könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában. Bradley tiszteletes is eljött búcsúzkodni. Egy rózsafüzért nyomott Theo kezébe. – Ez megvéd majd odafönt fiam. Bízz benne. Ha mégis bajod esne, ígérem, hogy a legszebb temetést celebrálom a tiszteletedre – vigasztalta a már amúgy is lelki beteg gyereket. 4

– Akkor elindulok – mondta halkan Theo. – Egy év múlva itt leszek. Remélem... Az öreg dzsip köhögve beindult, és lassan kikanyarodott a főutcára. Az út szélén néhány öregasszony hányta magára a keresztet. Bill, a városka temetkezési vállalkozója pedig beírta a noteszába a fiú méreteit. Hamarosan nekilát a koporsó elkészítésének... A hegyre felvezető út néhány mérföld után elfogyott, és csak egy göröngyös csapás mutatta, hogy merre kell továbbmennie. A dzsip zihálva kúszott felfelé. A táj, amúgy nagyon szép volt. Az út hatalmas fenyőerdőn át haladt egy ideig, majd a fenyőt lassan felváltotta valami sűrű bozótos, de ez is megritkult hamar. Theo úgy gondolta, nincs ér- telme tovább mennie. Hamarosan sötét lesz. Megállt hát, magára húzta a hálózsákját és mély álomba merült a kocsi ülésén... Hajnalban ébredt fel. A hálózsák dacára is vacogott a hidegtől. Kikászálódott a dzsip- ből, és a közeli bokorhoz ment, hogy könnyítsen magán. Miközben vizelt, körülnézett. A bokor körül használt óvszerek, gyűrött papír zsebkendők hevertek szétszórva. Látszott, hogy a város fiataljai gyakran feljárnak ide egy kis intim együttlétre. Jólesően nyújtózkodott egyet, majd visszafordult a kocsi felé. Döbbenten látta, hogy a dzsipje tetején egy hatalmas rakás szarvastrágya gőzölög! Amint közelebb ment, ész- revette, hogy valaki egy sastollat szúrt a trágyahalom közepébe! Tudta, hogy a pocsolyák voltak itt az éjjel! Ez a rakás itt egy figyelmeztetés! Minden ízében remegett. Tudta, hogy vissza kéne fordulni, de azt is tudta, hogy akkor nem tudna többé a tükörbe nézni. Elvállalta ezt a feladatot, hát végig is viszi. Ha túléli persze. In- dítózott, és nagy gázt adva nekikormányozta az ócska dzsipet a Görbe Fenyő hegynek... Délután érkezett meg a pocsolyák falujába. Már messziről látta a kis faházaikat, és a füstöt, ami a közös tűzhelyről emelkedett a magasba. Begördült a házak közötti térre, és megállt. Nem számított semmi jóra. Úgy gondolta, legyen rajta túl mielőbb! – Mindegy. Holnap reggel már úgyis ott állok az Úr színe előtt – gondolta. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Amit látott az merőben eltért attól mint amire számított. Néhány asszony nézte őt kíváncsi tekintettel és hat-nyolc gyerek jött közelebb hozzá. Előbb megbámulták a fekete reverendáját, majd a dzsipet kezdték tapogatni. Férfiakat sehol sem látott. Visszaült hát a kocsiba és várt... Egy óra múlva hatalmas rikoltozás közepette kicsi és foltos lovakon vagy húsz har- cos vágtatott be a faluba. Szürke por gomolygott a nyomukban. Azonnal körülvették Theo dzsipjét. Egy izmos, fiatal férfi, akinek vörös csíkok tarkították az arcát és a testét, kinyitotta az ajtót. Megragadta Theo karját, kihúzta az ülésről és a csapat üvöltözése közepette a tér közepén álló totemoszlophoz rángatta. Ott egy másik indián vette át a halálra rémült Theót, és háttal az oszlophoz kötözte. Mindenki nevetett és artikulátlanul üvöltözött... Egy pillanat múlva azonban csend lett! Az oszlop körül nyomakodó sokaság hátrébb húzódott, és utat engedett a közeledő öregembernek. Theo tudta, hogy ez csak a törzs- főnök lehet. Nagy Pocsolya, a főnök! Az öreg tele volt aggatva medvefogakkal, farkas agyarakkal, és annyi színes toll díszítette, hogy ezektől inkább tűnt papagájnak, mint 5

törzsfőnek. Megállt Theo előtt és a szúrós szemével vizslatta őt. Theo remegni kezdett. Úgy tudta, hogy az életéről dönthet most ez a cifra öregember... – Szóval te vagy a következő hülye gyerek – szólalt meg hibátlan angolsággal az öreg. – Látom, hogy az a vén agyalágyult püspök még mindig nem tett le arról, hogy elvegye tőlünk Nagy Manitout és a szellemeinket. Na, mindegy... A pocsolya indiánok lelke nem eladó! Így van? – fordult a népéhez. – Így hát! Nem eladó! – üvöltötte egy emberként a falu apraja, nagyja. – De, ha már ide fáradt ez a gyerek, kérdezzük meg, hogy ő mit gondol erről – intette le az üvöltözőket. Theóban ekkor merült fel először, hogy talán egy kis körülmetéléssel, vagy egy kö- zepes veréssel is megúszhatja ezt a küldetést. Egy kissé megnyugodott, de a remegése azért nem maradt abba. – Van neved is fiam? – kérdezte az öreg. – Theo atya vagyok – mondta halkan. Hatalmas röhögés fogadta a szavait! Némelyik pocsolyának a könnye is folyt, pedig az súlyosan rombolja ám egy vad harcos tekintélyét. Theo nem értette, mi rosszat mond- hatott... – Atya? Hiszen még asszonyt se érintettél életedben! Hogyan lehetne akkor egy ilyen kis egértakony atya? Hány éves is vagy te fiam? – kérdezte az öreg. – Huszonkettő... És igenis, egyszer már majdnem voltam egy asszonnyal... Újabb vad röhögőhullám söpört végig a falu népén. Theo nem tudta, de ez épp a ja- vát szolgálta. A pocsolyák látták, hogy a vén marha püspök megint egy szerencsétlen, együgyű gyereket küldött a nyakukra. Ez itt nem harcos, még csak nem is férfi. Inkább gyerek, vagy asszony. Theo élete már nem volt veszélyben... – Oldozzátok el – intett az öreg. Amikor lekerültek a róla kötelek, Theo alig tudott megállni a lábán. Az öreg főnök éles szeme látta, hogy mi van. Hagyta, hogy összeszedje magát, és csak akkor intett, hogy kövesse. A törzsfőnök sátra előtt ültek le a földre terített szőnyegekre. Theo döbbenten lát- ta, hogy ezek mind egy szálig Nain Neizar perzsaszőnyegek, melyeket persze Kínában hamisítottak. A két-háromezer dolláros áruk helyett húsz dolcsiért kaphatók! El sem tudta képzelni, hogy mit keresnek ezek egy indián törzsnél! Később persze érték még nagyobb meglepetések is... – Na, fiam. Meséld el szépen, hogy miért zavartad meg az életemet? Miért jöttél ide úgy, hogy tudtad, innen nem mehetsz haza ép bőrrel, he? – Dominic püspök úr parancsára jöttem. Az lenne a feladatom, hogy misszionáriusi munkát végezzek itt. – Na, és mi lenne az a munka, he? – Krisztus tanításait kellene megismertetnem az Ön népével... – És az menne szerinted? – Hááát... Most, hogy így körülnézek maguknál, nem nagyon... – Na, látod – bólintott Nagy Pocsolya. – Nem ment ez száz éve se, húsz éve se, és nem fog menni most sem. Nem értem én a püspöködet fiam... Emberek mászkálnak a 6

Holdon, ami nekünk szent. Repülőgépek húznak a hegyünk felett, ami szintén szent hely számunkra. Mindent elvettetek már tőlünk! Az egyetlen, ami még megmaradt, az a hitünk. Azt nem adjuk! Soha... Theo ijedten látta, hogy néhány harcos előhúzta a kését! Szerencsére a törzsfőnök lehiggadt, és a szemének egy villanására mindenki eltette a bökőt. Nagy Pocsolya főnök magához intette az egyik fiát, akit – mily’ meglepő, – Kis Pocsolyának hívtak. – Na, hozzad csak ide ennek a gyereknek a holmiját. Mindent. Kis Pocsolya bólintott, majd maga mellé intette az öccsét, Legkisebb Pocsolyát, és elmentek Theo dzsipjéhez. Kivették a kocsiból a csomagokat és a harmonikát, majd mindent odatettek az öreg főnök elé a kínai „perzsa” szőnyegre. Időközben a főnök két oldalán helyet foglalt a Vének Tanácsa. Két-két cifrára festett harcos. Egyikük sem volt több negyvenévesnél... – Látom, kérdeznél fiam. Beszélhetsz... – Nagy Főnök! Amit eléd tettek a fiaid, azok mind a személyes dolgaim. De van köz- tük ajándék, amit én hoztam neked. Nem a püspök úr küldte. Én hoztam magamtól. A viszki ott van a kosárban... – Látom fiam, látom. De van itt bor is! Azt most meg is kóstoljuk a vénekkel... – De az a szent misebor... – nyökögött Theo, de a törzsfőnök gyilkos pillantására belefagyott a szó. Az egyik „vén” a szarvasbőr kabátja zsebéből egy csillogó, krómozott dugóhúzót vett elő, majd gyakorlottan és szakszerűen kinyitotta az egyik üveg bort. Egy asszony valami sásból font tálcán üveg vizespoharakat tett a „vének” és Nagy Pocsolya elé. Ezek az olcsó vizespoharak megtalálhatók voltak Biggin Hill valamennyi hamburgeresénél. Nyilván onnan kerülhettek ide... Ekkor Theo, a poharak láttán úgy érezte, hogy az indián történetek illúziója örökre elveszett. Ezek itt bizony, csak az egykori nagy törzsek csóró leszármazottai. Természe- tesen ebben is tévedett... Az asszony teletöltötte a poharakat a miseborral, és a Tanács tagjainak kezébe adta. Először a főnök ivott belőle, majd a négy „vén” is kortyolgatott a borból. Heherészve, vigyorogva nézegettek egymásra és az üvegekre. – Rendkívül üde, friss, ropogós szőlőillatú és zamatú elegáns fehérbor – szólalt meg a Főnök. – Diszkrét parfümösségével és harmonikus lágy sav érzetével hódító bájos, fia- talos, reduktív, üdítő hatású primőr bor. Egyedülálló módon reprezentálja a Chardonnay fajtajelleget ez a rendkívül komplex illatú és zamatú gyümölcsös, üde sokoldalú bor, mely aperitifként éppúgy kiváló, mint halak, saláták, fehér húsok és számos más étel kísérőjeként... Theo pedig döbbenten meredt rájuk, a többiek elismerően bólogattak. Nagy Pocsolya észre is vette. – Meglepődtél, úgy látom. Tudom is, hogy miért. Azt hitted, hogy mi csak egy ko- szos indián bagázs vagyunk itt a hegyen, akik szarvast és vaddisznót zabálunk, tüzes vizet iszunk, bálványokat imádunk és fehéreket skalpolunk. Ez így is van. Na, de nem egészen... 7

Theo tiltakozni akart, de az öreg főnök leintette. – Mi az irokézek tágabb családjából valók vagyunk. Ide tartoznak a cserokik, a huro- nok, a kajuga, móhauk, és az onandága indiánok. Mi tuszkaróra nemzetség vagyunk. Büszke és megvesztegethetetlen fajta. Nem megyünk rezervátumba, nem veszünk fel keresztséget, és nem keveredünk a fehérekkel! Ja, és nem használjuk, de nem is mond- tuk ki rátok soha a „sápadt arcú” szót. Azt is a ti regényíróitok kenték ránk. Az én népem egyszerűen csak „azok a görény fehérek” néven tisztel titeket! Amíg miattatok ki nem száradt a hatalmas Toowakka tó, kenuink voltak és halászhattunk. Mára csak egy tócsa maradt, a fehérek pedig röhögtek rajta, és pocsolyának nevezték. Mi viszont felvettük ezt a nevet a szent tavunk emlékére! Mert mi ilyenek vagyunk! Megint dühös tekintetek meredtek Theóra, mintha ő lett volna az oka az indiánok év- százados szenvedéseinek. Nagy Pocsolya dühe átragadt a törzs tagjaira is. A poharakat osztogató asszony érzett rá először, mit kell tenni ahhoz, hogy ne fajuljon el az ellentét. Ismét megtöltötte hát a poharakat. A kedélyek azonnal megnyugodtak. A törzsfőnök kibontotta a viszkis üveget is, és néhány kortyocska erejéig minőségi ellenőrzést végzett a párlaton. Elégedetten cset- tintgetett. Intett, hogy minden férfi kaphat belőle. A két üveg Jim Beam húsz perc alatt elfogyott. Nagy Pocsolya tovább turkált Theo holmija közt. Talált benne két alsónadrágot, me- lyeket kis piros szívecskék díszítettek. Boldogan emelte magasba, és a törzs tagjai nagy röhögéssel díjazták a mutatványt. A hátizsákban talált kegytárgyakat, a rózsafüzért és a bibliát viszont nem mutogatta a főnök. Szépen egymás mellé fektette őket a szőnyegen. Tudta, de a lelke is azt súgta, hogy azok nem méltók gúnyolódásra... Már csak a fekete színű harmonika maradt. Tudta, hogy az ott egy hangszer, de még nem látott ilyet közelről. Nézegette, megsimogatta, majd Theóra emelte a tekintetét. Már nem düh, inkább gyermeki kíváncsiság bujkált a szemében. – Ez mi? – kérdezte. – Tangóharmonika. Esküvőkön szoktam játszani rajta. Húsz dollárt kapok érte egy éjszakára... – Na, akkor halljunk valami szépet... Ha tetszik nekünk, akkor kapsz vacsorát és alvóhelyet! Theo a nyakába akasztotta a hangszert, miközben veszettül gondolkodott, hogy mit játsszon. Country-t nyilván nem lehet, meg észak-ír dalokat se, de akkor mit? Végül igazi dél-amerikai tangót játszott. Folyamatosan, amíg késő éjszaka nem lett... 8

Amitola ajándéka Jóval elmúlt már éjfél, amikor a törzsfőnök felállt, jelezve, hogy vége a mulatságnak. Intésére a falu lakói lassan elindultak a szegényes házaik felé. A sötétedéskor meggyúj- tott nagy tűz is alig pislákolt már. Véget ért ez a nap is... Theo egyedül maradt a harmonikájával. Úgy gondolta, hogy talán nem lesz baj abból, ha elveszi a holmiját a szőnyegről, és bevackol újra a dzsip ülésére. Így is tett. Felhúzta a hálózsákját és elaludt. Azért – csak a maga megnyugtatására – belülről magára zárta a fülke ajtaját... Reggel arra ébredt, hogy valami kapargatta a dzsip ablakát. Kinyitotta a szemét és azt látta, hogy egy csomó gyerek nézi őt a szélvédő üvegén át. Nem beszéltek, nem rö- högcséltek, csak néztek. Theo kikászálódott a zsákjából és az autóból. Úgy mint tegnap, most is csak asszonyokat látott. Sem a törzsfőnök, sem a harcosok nem voltak sehol. Theo viszont emberből volt, éppen ezért vizelnie kellett, nem beszélve egyéb dol- gokról! Igen ám, de hol? És hol lehetne fogat mosni? Arról nem is beszélve, hogy mit fog enni? A dzsipet nem bántották a pocsolyák, leszámítva azt a nagy rakás vapitiszart a tetején. Akár vissza is mehetne a városba. Estére otthon lehetne... A kísértés nagy volt, de a lelke úgy érezte, hogy nem teheti. Megfutamodás volna, ha hazamenekülne innen. Szégyenkezne az apja is, Bradley tiszteletes is, a püspök úr pe- dig soha nem adna neki saját gyülekezetet... Talán ez lenne a legkisebb baj. Őt az egész város egy jóindulatú, butácska, de kedves gyereknek ismerte. Jó volt ez így. Az viszont nem volna jó, ha gyávának tartanák. Az nagyon rosszul esne... Ezen gyötrődött, miközben egyre jobban szorította a szükség! Végül úgy döntött, hogy lemegy az egykori tóból megmaradt tócsa mellé, és ott végzi el az ilyenkor szük- séges teendőket. Elindult hát lefelé a közeli völgy irányába... A tábortól alig fél mérföldnyire van a nevezetes völgy, amit régen csillogó víz töltött meg. Ez volt az egykori Toowakka-tó. Nagy volt, tele hallal és vízimadárral. Őszre min- dig a felére csökkent a víz szintje, de a tavaszi hóolvadáskor újra megtelt. Olyankor négy mérföld hosszú, és két mérföld széles volt. És mély is. Néhol elérte a száz láb mélységet. De mindez már régen volt... Most akkora csak mint két focipálya. A közepén egy kócsag álldogált a zavaros vízben, amely alig ért a térdéig. Valami ronda zöld és büdös moszat is úszott a sok helyütt a sáros, süppedős iszap fölött. Most itt állt az egykori gyönyörű tó partján Theo, a frissen felszentelt vikárius, és a reverendája elejét felemelve csukott szemmel, és átszellemült arccal pisált bele a tóba. Hosszan és boldogan. Amikor végzett belé hasított a felismerés, hogy előbb fogat kellett volna mosnia! Dühösen nézett körül... Ekkor látta meg a lányt... Egy fatuskón ült, és őt nézte. Theo mélyen elszégyellte magát. Ez a lány mindent látott! Nagyon szép lány volt, azt meg kell hagyni. Tágra nyílt szemmel nézett Theóra, és mosolygott. Indián ruházata volt, de nem teljesen. Például mokaszin helyett tornacipőt viselt, a Greenpeace aktivisták pólója volt rajta, a hollófekete haját pedig rikító rózsaszín se- 9

lyemkendővel fogta össze. Theo bólintott felé és ügyetlenül próbálta rendbe szedni a ruházatát. – Őöö... Dicsértessék az izé... Hello... – Jó reggelt barátom – mosolygott rá a lány. – Nagy szerencséje van, hogy csak én ültem itt. Láttam ám, hogy mit tett. Nagy Pocsolya főnök biztosan lenyisszantotta volna ezért a micsodáját. Attól, hogy halott, még szenthely ez a tó... Theo esetlenül toporgott. A kezében tekergette a fogkeféjét, és hol a földre, hol a lány elé nézett. Rápillantani viszont egyáltalán nem mert. Pedig érdemes lett volna... – Bocsánat kisasszony! Nem tudok én semmit. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt egyáltalán! Fontos feladatom lett volna, de már az első nap kudarcot vallottam. És most is... Maga előtt pisá... izé... Tudja na... A lány elnevette magát. Jóízűen és felszabadultan kacagott! – Egy dolgot biztosan látok. Azt, hogy magát ideküldte valaki, de az a valaki egyál- talán nem készítette fel erre az útra! Maga a western filmekből és a regényekből ismeri csak az indiánokat. Úgy általában. Bennünket pedig semennyire se. Igazam van? – Abszolúte... Ezért jártam így, ahogy jártam. – Na. Akkor segítek ezen a gondján – mosolygott a lány. – Előbb bemutatkozom, jó? A nevem Amitola, vagyis Szivárvány. A törzsben így szólítanak. Itt születtem, de anyám itt hagyta a törzset, és visszaköltözött New Yerseybe. Engem is vitt magával. Anya ugyanis néprajzkutató volt, és feljött ide a hegyre, hogy tanulmányozza a pocso- lyákat. Ez olyan jól sikerült, hogy megszülettem! Apám a törzsfőnök unokaöccse volt. Ha nem hal meg, ma is itt élnénk... – Fogadja őszinte részvétem. Nyugodjon békében. Biztosan nagy harcos volt... A lány megint elnevette magát. – Nincs miért barátom. Apám nem harcban halt meg, hanem Kanadába ment az al- gonkin törzshöz, és beállt közéjük. Ez itt azt jelenti, hogy halott. Aki elhagyja a törzset egy másikért, annak elégetjük a testét. Jelképesen persze. Egy kis bábut vetünk a tűzre. Amúgy apám ma is él, négy fia van ott. Voltam nála két éve... – Akkor maga nem is igazi pocsolya... – Dehogynem. Itt csak az apa számít, ő pedig az volt. Amikor anyával elmentünk in- nen, az egész törzs táncolt és siratódalokat énekelt két éjszakán át. Az akkori törzsfőnök, Wooletaqua, aki Nagy Pocsolya apja volt, azt mondta, hogy a szívünknek örökké itt a helye. Az pedig visszahoz majd ide. Úgy lett. Elvégeztem az egyetemet és visszatértem. Orvos vagyok. Szemész. Az egyetlen szak, aminek semmi haszna errefelé... Theo tátott szájjal hallgatta a lányt. Úgy érezte, hogy ő lehet az, aki megvédi majd az atrocitásoktól, mert hát tanult nő és a törzsből való! Lehet, hogy hallgatnak a szavára... – Na, és ezzel a névvel, hogy Amitola, felvették az egyetemre? Csak úgy? – Nem. Ezzel meg sem próbáltam. Az anyukám vezetéknevét és egy gyakori, népsze- rű keresztnevet jegyeztettem be New Jersey prefektúráján. Ezért lett hivatalos nevem is. Judith Mackory. De a Szivárványt jobban szeretem... – Akármikor elmehet innen, vagy már soha többé nem láthatja az édesanyját? 10

– Természetesen bármikor elmehetek – mosolygott a lány. – Itt szörnyű a tél. Novem- berben mindig hazamegyek, de májusban már jövök is vissza. Tudja kedves Theo, itt vagyok csak igazán boldog... A fiú bólogatott. Lassan kirajzolódott a szeme előtt egy új évezred indián törzsének az élete. Íjakat és lovakat használnak, termékenységi és esőtáncokat járnak, de többek kezén van drága karóra, sokan hordanak farmernadrágot, mokaszin helyett sportcipőt, és nem lepődne meg, ha tv-t, rádiót is találna a pocsolyáknál. Mobiltelefonokat már töb- beknél látott. Más lett a világ. Megpróbálják megőrizni a hagyományaikat, de az egyre nehezebben megy... – Engem miért nem zavartak vissza a városba maga szerint? Nem szeretnek. Akár meg is ölhetnének, de nem. Egész éjjel zenélnem kellett nekik. Talán azért nem bántot- tak még... Amitola intett Theónak, hogy üljön le mellé, akinek ez finoman szólva sem esett nehezére. A farönk nem volt túl nagy, így szorosabban nyomódtak egymáshoz, mint az illett volna a fiú szerint. Melege lett! Ráadásul Amitola a vállára tette a kezét. Ettől Theo szeme előtt elhomályosult a világ... A lány mindezt észre sem vette. Ő csak azt akarta, hogy ezt a félénk, zavarodott és szerencsétlenné tett fiút kitaníthassa az itteni szokásokról, hogy bántódás nélkül tölthes- se el itt azt az egy évet, amit rámért az öreg püspök. Tudta, hogy ez a fiú inkább meghal, minthogy szégyent hozzon az apjára, a városára és az egyházára. Úgy döntött, a védő- szárnyai alá veszi őt! – Figyelj rám barátom. Nem baj, ha tegeződünk ezentúl ugye? Nekem könnyebb úgy... Szóval... Nem fog megölni téged senki. Ez is Amerika területe, a törvényei itt is érvényesek. Senki sem akarna börtönbe kerülni miattad. Na. Most egy kicsit hosszabban fogok beszélni, de hidd el, megéri végighallgatnod. Nagy Pocsolya főnök apja, Wooletaqa volt. A nevének jelentése, az Ember Védel- mezője. Békés főnök volt. Ő aztán nem harcolt senkivel. Igaz, nem is volt kivel, mert más törzsek már régen elmentek innen, a fehérekkel meg leginkább csak kereskedett. A Pocsolya törzsnek az volt a szerencséje, hogy a hegyek és a tó nem kellett senkinek, ezért háborítatlanul élhettek, vadászhattak itt. Amitola megállt egy pillanatra, mert elvonta a figyelmét Theo retkes nagylábujja, ami kilógott a lyukas zoknijából és időnként a földet kapirgálta vele... – Na, szóval... A Grithay-völgy bányáit megnyitották a húszas években, és a tó vize a bányajáratokon keresztül elszivárgott. Pár év alatt eltűnt a Szent Tó! A kenuink ott szá- radtak szét az egykori part szélén! A törzs persze bosszút követelt a főnöktől, de ő nem engedett senkinek. És neki volt igaza... Idejött az állam akkori kormányzója, és százezer dollár kártérítést adott a törzsnek, valamint felajánlott egy nagy területű rezervátumot valahol Utahban. Tisztességes ajánlat volt... – De miért maradtatok itt? – kérdezte Theo. – Itt, ezen a büdös, iszapos helyen... – Azért, mert itt élünk ezer évek óta! Itt vannak a halottaink, az őseink szellemei, minden ideköt bennünket. Wooletaqa úgy döntött, hogy elfogadja a pénzt, de a felaján- 11

lott rezervátum helyett inkább a környező hegyek tulajdonjogát kérte. Megkapta. Nem örök időkre, csak kétszáz évre... De addigra úgysem él már itt egyetlen pocsolya sem... – Ennél azért több kell, nem? Valami más indok is volt úgy vélem... – Volt. Mrs. Ruth Goldsmith. Ő volt az indok... Biggin Hill polgármesterének a neje... Theo pillogott. Nem tudta eldönteni, hogy röhögjön-e, vagy inkább ne, de nem akarta megbántani se a lányt, se a törzset. Végül elnyomta magában a röhöghetnékét, de sokkal jobb kedve lett, annyi szent. – Arthur Goldsmith asszonya? Miféle „indok” lehetett ő? – A szerelem – mosolygott a lány. – Az nagy úr ám! De titok ez is... Elmondanám, mert tudnod kell, ha itt akarsz maradni, de egyetlen szóval sem említheted senkinek! Esküszöl? Theo lelkesen bólintott. – Esküszöm. De el sem tudom képzelni, hogy miféle szerelem szövődhetett a bibir- csókos orrú, felettébb rusnya asszony, és bárki emberfia között! Az apám egyik bátyja, Bob udvarolt neki sok évvel ezelőtt, addig, amíg fel nem bukkant a „vastag” Goldsmith. Két nap múlva Ruth kisasszony úgy rúgta ki a nagybátyámat, hogy öröm volt nézni. De Bob bácsikám örült csak igazán! Egy rémes hárpiától szabadult meg, minden cirkusz nélkül... – Akkor hát tudod kiről van szó – mosolygott Amitola. – Miatta vagyunk itt. Ő volt az oka, hogy nem költözött el innen a Pocsolya Népe. A lány látta, hogy Theo csak vigyorog az orra alatt, pedig több komolyságot várt vol- na el tőle. Végül is egy csomó ember jó vagy rossz sorsa történetét készül megosztani vele. Szóvá is tette! – Valóban érdekel a sorsunk, vagy viccesnek találod a történetemet? Mert akkor in- kább itt hagylak, és nem segítelek többé. Akkor pedig kellemetlenségeid lehetnek itt. Például, körülmetéltet a főnök... Theo elsápadt, Amitola pedig megenyhült. Megsajnálta ezt az ártatlan fiút, és mi taga- dás, tetszett is neki. Az, hogy a mamlasz Theo egy felszentelt pap, cseppet sem zavarta... – Ööö... Persze, hogy érdekel. De muszáj volt egy cseppet röhögnöm, mert elém ke- rült Ruth kisasszony képe. Az pedig valami iszonyatos... – Így van. Na, akkor elmondom, hogy miért maradtunk itt a sáros pocsolya mellett... Wooletaqua volt akkor a Főnök. A fia, Nagy Pocsolya akkor még csak kis pocsolya volt. A főnöki cím várományosa. Amúgy van neki rendes neve is. Maatoskawah. Azt jelenti, Fehér Medve... – Jobb mint a pocsolya – pillogott Theo. – Valóban... De ha állandóan közbeszólsz, akkor estig sem leszünk meg... Theo engedelmesen összébb kuporodott, és egy kissé közelebb is nyomakodott a lányhoz, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre a fiú közeledését, azt viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Theo másik lábujja is kilógott már abból a szutykos zokniból... 12

– Szóval... Egy nap, van annak már vagy harminc éve is, megjelent itt az a nő. Csak úgy egyszerűen beügetett a tábor közepére egy lovon. Wooletaqua, az öreg főnök csak ámult. Idejön egy fehér nő, és még egy árva puska sincs nála! Ekkora szemtelenség lenyűgözte az öreget. Ruth Walker – akkor még ez volt a neve, – leugrott a lóról és az öreg főnök felé indult, aki a kunyhója előtt üldögélt éppen. De ilyet nem lehet ám! Csak úgy a törzsfőnök elé állni! Azonnal le is kapta a tíz körméről a kisasszonyt pár markos legény. Wooletaqua azonban intett, hogy hagyják békén. Megengedte, hogy leüljön vele szemben a medvebőrre. Egy asszony! A harcosok úgy gondolták, hogy valami gonosz és rossz szellemek hatalmukba kerítették az öreg főnök fejét... – Akkor is olyan iszonyúan csúnya volt szegény nő? Mert most valami rettenetes... – Mondhatni. Chenoa mama, aki a védelmezőm itt, azt mesélte, hogy a „Fehér Kar- valy” kicsi volt és kövér. Olyan orra volt mint a jávorszarvasnak, és egy hatalmas vörös bibircsók ült a végén. Szép fekete bajuszka is éktelenkedett a bibircsók alatt. Nem értet- te, hogy Wooletaqua miért nem skalpolta meg azonnal! De nem. Az öreg főnök inkább leültette, és odahívta a fiát, hogy tolmácsoljon. Jött is az, de nem egyedül. A sámánt is odacipelte a sátor elé! A sámán meglátta a nőt és remegni kezdett. Verte a víz, és a szeme kidülledt a rémü- lettől. A nőre mu­togatott és azt rikácsolta, ez itt a rossz szellemek legrosszabbja! Ez itt nem Wakan Tanka (Nagy Szellem) küldötte, hanem Woantoutu, a Rettenetes Gonoszé, ezért démonűzést kell végeznie azonnal! Theo vigyorgott. Már a lelki szemei előtt pergett a film az ördögűzésről, ahol a sámán a büdös tóba meríti alá Ruth kisasszonyt, majd felnégyeli egy nagy rozsdás késsel. De nem így lett... Szivárvány rámosolygott a fiúra, majd folytatta a történetet. – Szóval, a sámán démont űzött volna és azonnal, de Wooletaqua főnök elzavarta. Azt mondta, hogy majd ő eldönti, hogy ez a csinos kisasszony démon-e, vagy sem. A sámán és a törzs legnagyobb döbbenetére estig beszélgetett vele, majd felültette maga elé a lovára, és elindultak a város felé. Egyszerűen hazavitte a nőt Wooletaqua főnök! Ott aztán megindult a szóbeszéd! Biggin Hill lakói közül sokan tudni vélték, hogy Ruth kisasszony a Pocsolya főnök szeretője, mások biztosan tudták, hogy Ruth nem más, mint Wooletaqua apjának a lánya, így aztán a nagyfőnök testvére! Rengeteg hason- ló rémhír keringett a városban, de hamar lekerült a lepel a titokról! Wooletaqua minden másnap beügetett a városba, és hol virágokat, hol egy jó nagy és szépen megnyúzott vapiti combot vitt ajándékba a nőnek. Ezt már nem nyelte le a város lakossága. A helyi Ku-Klux-Klan tagok, mind a tízen, hatalmas máglyát raktak a város szélén az út mellett, ott ahol a főnök bejárt a városba. Azt ordítozták a tűz mellett, hogy – kinyírunk büdös rézbőrű, ha a fehér asszonyra nézel! Egy kis idő múlva megjelent Wooletaqua. Leszállt a lováról és megkérdezte a csür- hét, hogy mi a gond? Azok habzó szájjal hörögtek mindenféle baromságot, tudod te is, hogy miket... Wooletaqua unottan hallgatta őket, majd eléjük köpött, és elindult Ruth háza felé. Ekkor azok ott rárontottak, aminek az lett a következménye, hogy mind a tíz- en kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb sérüléseket szenvedtek, Wooletaqua főnöknek pedig elveszett az egyik sastoll a varkocsából. Nos, attól kezdve nagy tisztelet övezte őt a városban. 13

– Na, és miért nem vette feleségül? – mocorgott Theo. – Mert ez a nő valamikor, évek múlva csak hozzáment a „vastag” Goldsmith-hez. – Nem sokon múlott – mosolygott a lány. – A főnök kikérte a Vének Tanácsának véle- ményét, akik szerint feleségnek idehozni egy démont, egyet jelent a törzs pusztulásával. Ezt megelőzendően, két fiatal harcost kijelöltek arra, hogy titokban vágja le az orrát Ruth kisasszonynak, mert úgy talán már nem kell majd a főnöknek! Volt aki kevesellte ezt, mert szerinte azt az orrot amúgy is le kéne vágni... Azt mond- ták, hogy a démonnak a tó mélyén a helye! Ez meg azért nem volt jó ötlet, mert a tó alig ért a térdük közepéig akkortájt... De a Nagy Szellem megsegítette Wooletaqua főnököt is és a Pocsolya törzset is. Nem fogod elhinni, hogy mivel... – Gondolom, rájött a főnök, hogy nem fog működni a dolog, mert annyi minden szól ellene – pillogott Theo. – A törzs törvényei, meg ilyesmik... – Nem, barátom. Az történt, hogy Ruth kisasszony egyszer vagy két teljes napig itt vendégeskedett. Külön sátorban aludt, mert nem akarta, hogy könnyűvérűnek lássák a törzs lakói. Nem is látták annak. Annál sokkal különösebbet dolgot láttak! Hajnalban a tó partján „Mrs. Ruth” azt tette, amit te is az előbb. Állva vizelt a tóba! A „hölgy” bizony nem az volt, akinek mondta magát! De nem ám! Theo lerogyott a földre a röhögéstől! Álmaiban sem gondolta volna, hogy Biggin Hill jelenlegi „First Lady-je” egy férfi! Akkor viszont a „vastag” Goldsmith is egy „olyan”! Olyan izé... Buzi, bár egy felszentelt pap nem mondhatna ki ilyen szót. Sőt. Nem is gon- dolhatna ilyesmire... – Szóval, férfi volt – fuldoklott Theo – és ez itt derült ki. Heejj, akkor azt hiszem, hogy – a törzsedet ismerve – már nem volt az amikor hazament. – Majdnem – mosolygott Szivárvány. – Kínzó cölöphöz kötözték. Mindenki úgy gon- dolta, hogy az évszázados hagyományok szerint jár el a törzsfőnök. Kínzás, skalpolás, elégetés. De ez sem így történt... Wooletaqua kijelentette, hogy a rossz szellemek el- homályosították a látását, ezért helytelenül cselekedett. Ő egyáltalán nem tehet róla. Kizárólag a szellemek a hibásak ezért, így hát nem is vállal emiatt semmiféle felelőssé- get, és nem érez lelkifurdalást se. Az egész ügyet lezártnak tekinti, miután „Mrs. Ruth” elhamvadt a máglyán. – De hogy úszta meg mégis? Hogy lehet most a város második embere? – izgult a fiú. – Elmondom azt is – simogatta meg Theo kezét a lány. – A kínzó cölöphöz kötözve azt ordibálta, hogy ha elengedik, akkor ő átadja a Nagy Pocsolya törzs legszentebb erek- lyéjét, ami az ő tulajdonában van. Az ő nagyapja szerezte még a polgárháború idején. Ez egy hatalmas főnöki tolldísz volt, amit az akkori csatározások során lopott el tőlünk valami koszos déli katona. Többen persze azt kiabálták, hogy máglyára vele, hazudik, de a főnök úgy gondolta, hogy az ereklye fontosabb, mint a szégyen. Elengedte őt. Három napot kapott arra, hogy visszaadja a díszt. – Nem félt, hogy a „nő” eltűnik, és sohasem látják viszont? – Nem. Két asszony ugyanis lement vele a városba. Azonnal megölték volna, ha pró- bálkozik valamivel, de nem volt semmi gond. Két nap múlva itt voltak az ereklyével. A vének és a főnök megvizsgálták, és hitelesnek találták. Az ugyan különös volt, hogy 14

a dísz szegélyén egy Made in China szalag is díszelgett, de Wooletaqua szerint egész biztosan utólag került rá. Hiába, na... A szerelem nem múlik el egyhamar... – És akkor most minden rendben van – bólogatott Theo. – Itt éldegéltek, vadász- gattok, és nem akarjátok, hogy a hagyományaitok feledésbe merüljenek. Rendben. De hogyan tartjátok itt a fiatalokat. Azoknak előbb utóbb autó, tv, és egyéb mindenfélék kellenek. Elhúznak majd innen, mint a szél... Szivárvány csak mosolygott. – Most egy évig itt leszel velünk. Választ fogsz lelni a kérdéseidre magad is – mondta a lány, majd felállt a farönkről, megölelte Theót és elsietett a sátrak felé. Három hét telt el és szép lassan elfogytak Theo konzervjei. Már csak kettő maradt. Néha Szivárványtól is kapott egy kis vapiti húst és sok lepényt, amit az egyik asszony sütött egy agyagból tapasztott kemencében. A törzs is megszokta már a jelenlétét. A harcosok nem nagyon vettek róla tudomást, az asszonyok pedig nem értek rá vele fog- lalkozni. Szivárványon kívül leginkább a gyerekek és a törzsfőnök állt szóba vele. Nagy Pocsolya nem mutatta ki, mert az méltóságán aluli lett volna, de megkedvelte a mamlasz Theo gyereket. Az öreg szerint ideküldték ezt a szerencsétlen kölköt úgy, hogy nem tud szegény semmit! – Dagadt Dinnye, az a vén hülye püspök a biztos halálba küldte volna ezt a gyereket, mert neki csak az a rögeszme számít, hogy bennünket megtérítsen – morgolódott ma- gában. – De mi lenne, ha fordítva volna? Hejj... Nem is rossz ötlet! Az imént eszembe jutott valami... Arra gondolt, hogy Theót indiánná neveli! De nem ám erőszakkal, mert az a városi papok szokása, hanem szeretettel. Az sokkal hatékonyabb. Na, persze ebben a mun- kában számított Szivárványra is, mert hát csak férfiember ez a gyerek, még ha nem is látszik annak. Azonnal magához rendelte Theót... Előmenetel – Na, ülj le ide fiam erre a szép szőnyegre és mond el, hogy állsz a népem megtéríté- sével, mert hát ezért küldött ide Dagadt Dinnye, ha nem tévedek? – Hááát... Sehogy se állok... Ezalatt a három hét alatt csak a gyerekeknek sikerült beszélnem az Úrról, meg Jézusról. Ők figyelmesen hallgattak, aztán azt kérdezték, hogy ha Jézus a Nagy Szellem fia volt, akkor az miért nem védte meg őt a kereszthaláltól. Mondtam, hogy ennek így kellett történnie. Akkor felálltak, és otthagytak. Azt mondták, hogy Nagy Manitou mind egy szálig kibelezte volna azokat a rómaiakat... – Na, látod fiam. Nem megy ez itt. A mi hitünk is évezredes, de nem félelemre, hanem bizalomra épül és az erősebb minden fenyegetésnél. Azt mondtad minap, hogy valaki ott lenn a városban egy derék „istenfélő” ember. Látod, mi nem félünk a Nagy Szellem- től. Bízunk benne és látjuk a jeleket is, amiket küld nekünk. Ha reszketve félnénk, nem éreznénk a közelségét... Theo erre nem tudott mit mondani. Bólogatott a főnök szavaira. Érezte, hogy a főnök portékája a jobb, és valami nagyon nem jó az övében. Nem tudja eladni az indiánoknak. Marad a harmonikázás és a napok számlálása. Már csak 311 napot kell kibírnia itt... 15

– Mondok én neked valamit Theo fiam. Tegyél egy próbát magaddal. Élj úgy ahogy mi, és figyeld minden pillanatunkat. A nevetésünket, a szomorúságunkat, a halált, a szü- letést. Amitola majd segít a dolgok megértésében, én pedig megmutatom neked a mi hitvilágunkat, hátha tetszeni fog. Egy nap talán rájössz, hogy nem vagyunk primitív vademberek, csak másként éljük meg azt, amit ránk mértek a Szellemek! – De én nem vagyok itt senki – nézett szomorúan a főnökre. – Még egy gyereknek is több tisztelete van, mint nekem... – Így van, fiam. De azt meg lehet szerezni. Tegyél róla, hogy férfiként nézzenek rád a törzsem tagjai. – És azt hogyan kell? Mit kell érte tennem? – Mit tudom én? – háborodott fel a főnök. – Először is, én a helyedben levenném ezt a röhejes női ruhát. Ez lenne az első lépés, aztán lőnék egy szarvasbikát és idehoznám a faluba. Az sokat tolna a szekereden... – De se ruhám, se puskám nincs. Ja, és soha életemben nem öltem meg semmit. Ha- talmas szarvasbikát pedig végképp nem. – Na, látod fiam. Ezt mondtam az imént! Hát ezért nincs neked egy szál tekintélyed se – dühöngött Nagy Pocsolya. – Nyavalyogsz itt mint egy kurva, ahelyett, hogy tennél valamit az ügy érdekében. Például azt mondanád nekem, hogy: Figyeljé má’ ide főnök! Adhatnál nekem kölcsön valami rendes ruhát, meg egy puskát. Kurva nagy szükségem volna rá! – És akkor adna? – Nem adnék. Ellenben vehetnél tőlem. Megelőlegezném neked a puska és a ruhák vételárát. Havonta két vapiti és öt mosómedve az ára egy éven át, mert addig kell itt lenned, vagy nem? Ja, és mind megnyúzva persze... – Megnyúzva? Még életemben nem... – Látod, már megint nyafogsz kölök! Hát van itt egy rakás nő. Derék és szorgos pocsolya asszonyok. Nem szépek, mert hát nem szépek na, azt mindketten látjuk, de felettébb dolgosak! Bármelyik kikészíti neked a bőrt, ha megfizeted az árát. Keress erre valakit. Amitola majd segít ebben is ha kell, de akkor leszel hamar igazi férfi, ha egyedül is megoldod ezt a kis semmiséget... Ja, és van ám nekem rendes nevem. Maatoskawah. Azt jelenti, Fehér Medve. Ezen szólíts ezentúl. Beszéltem... Ez azt jelentette, hogy tűnés! Theo visszaballagott hát a dzsipjéhez. Szomorúan vetette le a kissé koszos és mi taga- dás, eléggé büdös reverendáját. Fájt a szíve, hogy ezt teszi, de nem volt más választása. Férfivé akart válni. Abban bízott, hogy ha már lesz némi tekintélye, akkor talán az igét is könnyebben hirdetheti majd. A Fehér Medvétől kapott ruhák meglepték. A szarvasbőr nadrág és a kabát olyan volt, mint amilyeneket a régi indiános filmekben látott. Rojtos díszítéssel, bőrszalagokkal teleaggatott puha, bár elég vékony öltözék. A többi holmi azonban a városi marketből származott. Kockás flaneling, kínai meleg dzseki, bakancs. A puska is elfogadható volt. Egy kissé viseltes és öregecske Browning ccs duplacsövű szarvasölő. A törzs harcosai- nál is hasonlókat látott, tehát nem valami használhatatlan vackot adott neki a törzsfőnök. 16

– Köszönöm a holmikat – hajolt meg másnap Fehér Medve előtt. – Igyekszem mi- előbb megfizetni az árát. De mivel fogok lőni? Nincs golyó a puskához... – Az bizony elég kellemetlen helyzet... Na, de mindennek van ára – nézett rá mog- orván a főnök. – Ha este a tűznél muzsikálsz nekem valami szépet, akkor adok érte egy tucat golyót. Ahány éjjel játszol, annyiszor egy tucatot! Este aztán a tábortűz mellett hevertek a törzs vezetői, öregjei a hamis perzsaszőnye- geken, és Theo harmonikajátékát hallgatták. Módjával iszogattak, és a régi szép időkön elmélkedtek. Késő éjszakáig játszott nekik dél-amerikai tangót és kubai salsát. Ez utób- bit kifejezetten kedvelték. Reggel, amikor felébredt, látta, hogy egy nagy doboz lőszer van a dzsip ajtajára akasztva. Nagy Pocsolya állta a szavát... Theo úgy döntött, hogy nem húzza tovább a dolgokat és elindul a férfivé válás rögös útján. Még ma elejt valamit, hogy a főnök által megszabott irha- és húsmennyiséget szállítani tudja a hónap végéig. Beöltözött hát a szarvasbőr ruhába, felvette a bakancsot és indult volna az erdőbe, amikor Szivárvány kedves hangját hallotta. – Hová ilyen sietve barátom? Ma még nem is köszöntél nekem... – Őöö... Jó reggelt kedves Judith. Vadászni megyek. Vapitit, vagy néhány mosómed- vét szeretnék lőni. A lány elnevette magát. Körbejárta a fiút és alaposan megnézte. – Na, és így indulnál neki az erdőnek? – Így hát. Miért? Mi nem jó? – Háát... Szerintem semmi! Például azt már eldöntötted, hogy mire vadászol majd? – Persze – önérzeteskedett Theo. – Mindenre, ami a puskám elé kerül. Nyúlra, med- vére, szarvasra... Mindenre. Hamar szeretném letudni a tartozásomat. – Na, és azt tudod, hogy hol vannak ezek? Például a vapitik. Mert hát oda kellene menjél, ahol ők élnek ugyebár – mosolygott a lány. – Arról már nem is beszélve, hogy ha ezzel a puskával rálősz egy mosómedvére, abból csak egy marék szőr marad! Azokat csapdával kell ám fogni... Theo a feje búbját vakargatta. Érezte, hogy Szivárványnak igaza van. Halványlila segédfogalma sem volt ezekről a dolgokról. – Igazad van... Nem tudok én semmit. Misét persze könnyedén celebrálnék neked itt, de arról, hogy hol él a mosómedve, gőzöm sincs! A harcosokat pedig nem merem meg- kérdezni. Erről jut eszembe... Miért harcosok ők? Tudtommal nem háborúztok senkivel. – Hagyomány. A törzsek népét vénekre, főnökre, harcosokra, asszonyokra és gyere- kekre osztották valamikor régen. Ezek a harcosok itt például még soha nem csatáztak. Sokuknak az apjuk viszont igen! A második világháborúban a törzs férfiainak több mint fele szolgált Európában és néhányan a Csendes-óceáni térségben. Ötven férfi ment el tőlünk, és tizenegy tért haza, de közülük sem él már senki. Hősök voltak! Kettőt közülük Ezüst Csillaggal tüntettek ki, de Futó Szarvas hozta a legnagyobb dicsőséget a törzsnek. Ő megkapta a Medal of Honor érmet! Ez a Kongresszusi Becsüle- 17

térem. Hősiességért, vitézségért és elszántságért adják annak, aki az életét teszi kockára és messze a kötelezettségén túl teljesít. Theo pillogott. Egyre több meglepő dologgal szembesült. Eddig csak az indián regé- nyekből ismerte e népeknek az életét és most olyanokat hall, amit elképzelni sem tudott. A lelkében mély tiszteletet érzett a háborús hősök iránt. – És a mostani „harcosok”? – nézett a lányra kérdően. – Ezek már nem úgy néznek ki mint a hősök. – Változik a világ és nincs mit tenni – komorodott el Szivárvány. – Ma még meg- próbálják megtartani az ősi törvényeket, szokásokat, de már egyre nehezebben megy. Reggelente lóháton vágtatnak ki a faluból, de két mérfölddel odébb már átülnek a mo- torjaikra. De van rosszabb. Ebben a törzsben is van már alkoholista és sajnos a fű és a heroin is megjelent már... – Erre lenne gyógyír Jézus szava... – Ne próbálkozz vele, ha biztonságban akarod tudni a micsodádat! A hitünk az egyet- len erő, ami még megmaradt. A szellemek világa, az évszázados hagyományok. Azt javaslom neked barátom, hogy próbálj inkább megismeri bennünket. Úgy igazából, jó mélyen. Akkor talán más lesz rólunk a véleményed! Theo leült a dzsip sáros lépcsőjére és szomorúan lógatta a fejét. A hirtelen felhorgadt lelkesedése a férfivá válás iránt máris tovaszállt, és az amúgy sem dús önbizalma ismét kicsire töpörödött. Ekkor azonban valaki megveregette a vállát... – Ne szomorkodjál koma. Én majd segítek rajtad... Theo ijedten kapta fel a fejét. Egy kis termetű férfi állt előtte a pocsolya törzsből. Hol- lófekete haját varkocsba fonta, melybe két fehér kócsagtollat tűzött. Szarvasbőr kabátot és kopott Levis farmert viselt. Nap égette arcából barátságos szempár nézett a fiúra. – A nevem Suttogó Szél, de hívjál csak Jacknek! Dallasban, ahol tíz évig dolgoz- tam, Jack Wind volt a nevem. Úgy látom, hogy még nem nagyon sikerült elfogadtatnod magad itt, és én aztán tudom, hogy az milyen szar érzés. Végigéltem nemegyszer... Ha nincs otthonod, asszonyod, vagyonod, akkor mindenütt te vagy az utolsó. Ráadásul te is büszke vagy, mint én! Nem mész haza, mert az szégyen volna. Megértelek. Én is így gondolkodtam sok évig... Theo olyan hálásan nézett rá, hogy Jack zavarba jött ettől. De érthető volt a hálája. Végre valaki szóba áll vele... – Nem tudom, hogy mit kéne tennem. A főnök adott kölcsön ruhát, meg puskát, de egy csomó megnyúzott mosómedvét és havonta két vapitit kéne adjak érte egy éven át. De én még egy egeret se ütöttem agyon életemben... – Jól van, baszki! Megoldjuk – intett Jack. – Gyere velem. Előbb megtervezzük a sorsodat... Suttogó Szél a nevéhez méltón halkan, de igen gyorsan ment. De nem ám erről kapta a nevét. Nem. Sokkal prózaibb oka volt annak. Ő tudott a leghalkabban szellenteni az egész törzsben. Ez különösen jól jött vadászat alkalmával, mert nem riasztotta meg az igencsak jó hallású vadat! 18

Theo szapora léptekkel követte. A falu legszélső kunyhójánál álltak meg. Ugyano- lyan fából készült ház volt mint a többi itt a faluban. 1988-ban a kormánytól negyven da- rab előre gyártott faházhoz való anyagot kapott a törzs, valamiféle homályos „jóvátétel” gyanánt. Húsz munkást is küldtek vele, akik két hét alatt összeszerelték valamennyit. Volt bennük két szoba, fürdő, egy jó nagy konyha, és távvezetéken az áramot is bevezet- ték a faluba. Ráadásul minden házhoz tartozott egy nagy terasz is! A pocsolya törzsnek tetszett, és köszönettel elfogadták. A sátraknál azért jobbak voltak... Theo követte Jacket a házba. Az ajtó a konyhába nyílt, így rögtön érezhették a finom sült illatát. A tűzhelynél egy apró termetű, mosolygós asszony állt. Kíváncsian nézett a vendégre. – Ő a feleségem, Maria – mutatott az asszonykára Jack. – A szarvashúst senki sem tudja úgy elkészíteni, ahogy ő! Fűszeresen, áfonyaszósszal... Theo nagyot nyelt, miközben kezet fogott az asszonnyal. Maria rámosolygott és az asztalra mutatott. – Foglaljon helyet kedves. Még öt-tíz perc, és máris eszünk! Theo szívén melegség futott át. Három hét óta először fog rendes ételt enni! A kon- zerveket, amiket magával hozott, már nagyon unta és szerencsére el is fogytak... – Elnézését kérem, hogy váratlan vendégként alkalmatlankodom, de a kedves férje meghívott. Egyedül ő áll velem szóba az egész törzsből... Az asszony elnevette magát, majd intett, hogy üljön az asztalhoz. Máris tálalta az a gőzölgő és jó illatú ételt. Suttogó Szél és a neje mosolyogva nézték, ahogy Theo evett. De nem is jó ez a szó ide. Zabált. Két pofára. Sebesen... – Örülök, hogy ízlik – mondta Jack. – Pedig ez csak egy kis egyszerű vapiti pecsenye. Öblítsük is le valami ide illővel. Maria kristály poharakat tett az asztalra és Jack vörösbort töltött beléjük. Felemelte és Theóra nézett. – Köszöntelek a házamban Theofil Becket! Minap az erdőn járva a szellemek hangját hallottam a fejemben. Ez a hang azt mondta, hogy „segítsd meg azt a gyereket, mert nagy szüksége van rá. Jó lelke van, csak nem tudja megmutatni.” Na, akkor hazajöttem és átgondoltam a dolgot. Volt bőven tapasztalatom arról, hogy miféle helyzetben vagy most komám! Tíz évet nyomtam le Dallasban, ahol magas házak építőjeként tündököl- tem. Tudod, az indiánok nem szédülnek a magasban. Valami genetikai szarság ez... Na, szóval... Ott én voltam az, ami te itt most. A „büdös lábú indián”, a „réznigger” meg ilyesmi. Sokszor csak egy hajszál választott el attól, hogy ne másszak rá a pofájára valamelyik görénynek, de nem tettem! Később megszoktak, majd lassan elfogadtak. De a tíz év alatt egyetlen meghívást se kaptam soha, senkitől. A munkám viszont kifogástalan volt! A cég főnöke, aki pedig a lelke mélyéig jenki volt, kiemelt bért fizetett nekem és ma- rasztalt, amikor tíz év után bejelentettem, hogy hazamegyek. Azt mondta: – Jól van Jack Wind. Ha menned kell, menj. De tudd, hogy ilyen becsületes és jó szerelőm még nem volt. Ha pénz kell valamikor, gyere vissza ide. A helyed örökre megvan nálam... 19

Jack megitta a bort és újabbat töltött magának. Látszott rajta, hogy meghatotta az emlékek felidézése. – Nahát, ezért döntöttem úgy, hogy én leszek az neked, mint a jenki főnököm volt nekem. Kitanítalak az indián létről, minden bajáról, de a szépségéről is. Megérted majd, hogy miért él ez a maroknyi törzs úgy, mintha a világ nem változott volna semmit. Le- het, hogy jövőre, amikor lejár az egy éved, már nem is akarsz hazamenni... Theo meghatódott Suttogó Szél szavaitól. Alig hitte, hogy valaki majd átsegíti őt az itteni nehézségeken. Talán Amitolára számíthat még, de ő csak nyáron van itt, télre ha- zamegy a mamájához. Úgy gondolta, hogy Jack az Isten ajándéka számára... – Köszönöm szépen – mondta csendesen. – Úgy vélem, nagy bajban lettem volna, ha nem találsz rám. – Semmi gáz – vigyorgott Jack. – Megoldjuk a gondodat, de egy dolgot felejts el. Itt nem vagy pap! A térítgetést pedig rossz néven veszik a pocsolyák, de más törzsek is. Ha valaki „atyámnak” szólítana, akkor gyorsan húz el onnan, mert azt gúnyból mondja, és azért, mert beléd akar kötni. Ahogy elnézlek, nem vagy abban a kondiban, hogy komo- lyabb következmények nélkül pofán verhesd az ipsét. Kerüld a bajt, ha lehet... – Jól van – pillogott Theo. – Szerinted meg is ölhet valaki engem? Fehér Medve azt mondta... – Ugyan már! Dehogy. A rezervátumra is szövetségi törvények vonatkoznak. Nincs ölés, skalpolás meg ilyesmik! Egy-két verést lehet ugyan kapni, de olyat Biggin Hillben is beszerezhetsz a Négycsöcsűben iszogató szénégetőktől – mondta biztatóan Jack. Maria asszony időközben kivitte a teraszra a kávét és a bort is. Egy hatalmas, tölgy- fából készült asztal állt ott, hasonlóan durva faragású székekkel. Ide ültette le a vendégét Jack. Csendben iszogatták a kávét és a távoli hegycsúcsot beborító felhőt nézték. Amúgy a kávé végképp nem illett az indián világba, de hát ez a modernizáció... A békés szemlélődést kissé megrontotta, hogy Jack lerúgta a bakancsát és ettől a finom hegyi levegő fejvesztve menekült a teraszról. De hát semmi sem lehet tökéletes. Mindennek van valamennyi ára... Theo nem mert megszólalni sem, mert úgy tudta, hogy mindig a vendéglátó szabja meg a beszélgetés irányát. Úgy is volt. Jack ránézett a bizonytalan fiúra. – Vannak kérdéseid komám? – Volnának – bizonytalankodott Theo. – Akkor ki vele... – Egy csomó mindent nem értek. Az indiános filmekben semmi nem úgy volt, mint amit itt látok. Például itt mindenki házakban él. A főnök mégis sátorban lakik, ami vi- szont a háza előtt áll! A sátor előtti szőnyegeken ül naphosszat tolldíszben, de karórája és mobiltelefonja van. A „vének tanácsában” nincs is öreg! Talán negyvenéves lehet a legvénebb. És te is... Suttogó Szél a neved, de Jack Wind néven éltél Dallasban. Melyik a valódi? Hogy van ez? Jack kortyolt egyet (ötöt) a borospoharából, és jóízűen vigyorgott. – Na, akkor most elmondok neked pár dolgot, és nem is lesz túl rövid. Készülj rá... Maria asszony tudta mi következik, mert bement a házba egy újabb üveg borért... 20

– Nahát... Fehér Medve az a fajta törzsfőnök, aki megpróbálja a végsőkig megtartani az ősök életformáját, törvényeit, szokásait. Ezzel sokan egyet értenek, mert sajnálnák, ha eltűnne az ősi indián szellem. Ezért van még ember itt a Pocsolya rezervátumban. De ez nem megy ám simán! Száz éve még ötezren voltunk, ma csak százhetvenen. A fiatalok az iskolákban rockzenét játszanak, kosárlabdáznak, füvet szívnak! Mindenkinek van mobilja, és lovak helyett Kawasaki motorokon járnak! Ezeknek hiába beszél az öreg főnök az ősök szelleméről, Nagy Manitouról, ezek már talán örökre elvesztek a törzs számára. Jack elkomorult amint ezeket mondta. Érződött, hogy keserű a lelke ezen dolgok mi- att, ugyanakkor ő sem maradt itt fiatalként, hanem elment és tíz évre itt hagyta a törzset. – Én is ugye... Elmentem, de mégis visszajöttem, mert ideköt az, hogy indián vagyok. Hiába van telefonom, meg motorom, soha se leszek jenki... Az öregek tanácsa pedig egy színjáték. Régen a vének szava törvény volt. Ma már nem az. Ezért aztán az igazi vének nem is vesznek részt a tanácsban, mert nem akarnak olyat, hogy valami döntésüket kirö- högjék és leszarják a fiatalok. Az számukra egyenlő lenne a halállal... ...De mondok mást is. Biztosan nem tudod, hogy egy csomó nagy sztár bizony indián, vagy indián származék! Mondok egy párat. A leghíresebb Jimi Hendrix volt, de indián ősökkel rendelkezett két másik, rövid életű gitáros, Tommy Bolin és Jesse Ed Davis is, de indián vér folyik Tina Turner, Cher és Tori Amos, vagy Frank Zappa ereiben is. És akkor ott van az a bunyós gyerek, na... hogy is hívják... Ja! Chuck Norris! Az apja chero- kee indián volt, akár csak az a Burt Reynolds gyerek is, akinek a származását a cherokee törzs igazolta! Na, erre varrjál gombot koma! Theo csak bólogatott. – De van ám még tovább is! A 70’-es években a Redbone együttes indián származású tagjai kiálltak népünk jo- gaiért. A We All Were Wounded in Wounded Knee című daluk, amely annak idején Európában listavezető is volt, a lakoták elleni 19. századi mészárlásokra emlékeztetett. Theo csak pillogott. Érezte, hogy Suttogó Szél jóvoltából egy csomó tudás birtokába jut hamarosan, aki közben egy újabb pohár borral serkentette gyorsabb mozgásra az agysejtjeit. Egy kis füzetet is előkotort a szekrényéből és abból idézgetett. – Ezt hallgasd meg, koma. Az USA legfrissebb, 2000-es népszámlálási adatai szerint a préri államok lassú, fokozatos elnéptelenedése, az egykor hatalmas farmergazdaságok kihalása nem új dolog. Hallhattál erről te is. Az elköltöző fehérek nyomában újra meg- jelent a múlt század elejére csaknem teljesen kiirtott bölény, és ugrásszerűen megnőtt a terület egykori lakóinak, az indiánoknak a száma. – De miért mennek el onnan a farmerek? – Azért, mert az erőltetett, főként állami pénzzel kitömött farmergazdaságok idővel elnéptelenednek a Mississipitől a Sziklás-hegységig terjedő végtelen mezőkön. Nem volt pénz, nem volt élet... A felmérések szerint a préri államok – Montana, Észak- és Dél-Dakota, Nebraska, Kansas, Oklahoma és Nyugat-Texas megyéinek több mint felé- ben mocskosul zuhant a népesség az elmúlt tíz évben. Ezen a két és fél millió négyzet- kilométernyi területen ma már olyan kevesen élnek, hogy a térség statisztikailag határ- vidéknek számít! Itt van leírva – lengette a papírját Jack. 21

– Mi az a „határvidék” – kérdezte Theo. – Innen olvasom – emelte fel az újságkivágásokkal teli füzetet Jack. – A „határvi- dék” 19. századik statisztikai meghatározása annak, ha a tizenöt vagy kevesebb ember él négyzetmérföldenként. Arrafelé pedig egész falvak állnak üresen. Az ok: egyszerűen nem éri meg itt mezőgazdasági tevékenységet folytatni. A szövetségi kormánynak még ma is évi 20 milliárd dollárjába fáj életben tartani a veszteséges farmokat. – Akkor újra éled az indián nép? – Talán. A döglődő farmergazdaságok helyében újra éled a vidék egy korábbi lét- formája, vagyis visszatérnek az indiánok! Az adatok szerint ma több indián él a prérin, mint bármikor az 1870-es évek óta. Amíg a fehér lakosság több mint ötödével csökkent a préri államaiban, az indiánok száma ugyanennyivel nőtt. Vannak megyék, ahol ma legalább háromszor annyi indián él, mint tíz évvel ezelőtt. Theót jó érzés töltötte el ezek hallatán, pedig semmi sem kötötte össze az indiánok sorsával. Jack előre-hátra lapozgatott a füzetben. Elhivatottság érzése hajtotta! Megmu- tatni ennek a fehér fiúnak, hogy a pocsolya nép is ér annyit, mint bárki más! – Na, szóval... Az indiánok „hazatértével” párhuzamosan egy másik folyamat is fel- gyorsult. Újra megjelent, méghozzá tömegesen, a bölény! Az őslakos életforma alapjá- nak számító állatot a fehérek csaknem teljesen kiirtották. Egy 1903-as felmérés szerint mindössze kétszáz maradt az egész prérin, de ma már több mint háromszázezer trágyáz- za tele a síkságot, és több más őshonos, korábban csaknem kipusztult préri lakó állatfaj is újra megerősödött a farmergazdaságok kihalásával. A bölénycsordákat, annyi év után, ismét az indián törzsek ellenőrzik. – Tudod, én nem hinném, hogy a most születő generáció lóhátról fog bölényekre vadászni, és nem hipermodern helikopterről lövöldözi le azokat – ingatta a fejét Theo. – Hát nem is! Más világ van ma már. A ma indiánjai valóban nem nyilaznak már le minden fehér embert, aki a területükre téved, hanem odahívják őket! Inkább a rezervá- tumaik területén található kaszinókat és egyéb vállalkozásokat üzemeltetik, élvezik az indián státusz nyújtotta állami segélyeket, adókedvezményeket. De ezt figyeld koma! 1985, az Indian Act elfogadása óta ugyanis minden, hivatalo- san elismert és regisztrált indián (Status Indian) egyenlő arányban részesül rezervátuma bevételeiből, mentesül a szigorú fegyvertartási szabályok, a vadászati idény betartása és egyes szövetségi- és tartományi adók befizetése alól. Továbbá kedvezményes felté- telekkel működtethet szerencsejátékkal foglalkozó vállalkozást, ahol – szintén az adó- kedvezményeknek hála – olcsóbban árulhat szeszes italt. A rezervátum területén termé- szetesen... – Hát, nem lehet könnyű egyszerre egy ősi tradíciókon alapuló zárt, de a nyugati világ szokásait követő, de teljesen más értékeken alapuló, közösség tagjának lenni egyszerre. Frusztráló lehet – okoskodott Theo. – Például te is két nevet használsz, a hajadban sas- toll van, de van televíziód, mobilod és ki tudja még mi mindened... – Kawasakim és egy kis házam Montereyben lent a parton! – vigyorgott Jack. – Úgy ám! Kiadtam egy cégnek, aki hasznosítja. Üdülőként persze. Maria nem szereti az óce- 22

ánt, én se vagyok oda érte, így hát a házikó egy kis pénzt keres nekünk odalent. De néha odamegyünk... Jack élvezte Theo döbbenetét. Jó volt látnia az indián filmeken nevelkedett „sápadt arcú” találkozását a valósággal. – Az van komám, hogy 2004-et írunk. De itt van az őseink földje, a szelleme. Ide tartozunk. Annak idején az indián törzsekben élők számára az élet minden területén ra- dikális változások következtek be. A tömegekben érkező telepesekkel nem vehették fel a versenyt az őseink, akik lassan rákényszerültek az idegen szokások átvételére a túlélés érdekében. Előbb csak fokozatosan kisebb és kisebb területekre szorultunk vissza, majd végül azt vettük észre, hogy életterünk a rezervátumok apró területére szűkült. A rezervátumokba kényszerített indián közösségekben lassan felbomlottak a hagyo- mányos törzsi berendezkedések, megváltozott az életforma. Ebből aztán az lett, hogy lehetetlenné vált továbbra is fenntartani a régi értékrendet, a szokásokat, és ez aztán az ősi vallások fokozatos elhalásával is együtt járt. Hát baszki! Ezt akarjuk itt megakadá- lyozni! Legalább is megpróbáljuk... – És mi van a vallásotokkal? Mi van Istennel? Suttogó Szél a fejét ingatta. – Hát nem sok jó. Mára már tulajdonképpen nem is léteznek az ősi észak-amerikai törzsi vallások, mert ha egyes szertartásokat életben is lehet tartani, ez már nem képes az egész hitvilág visszaállítására. Az érintetlenség állapota soha többé nem jön vissza! Pe- dig az indián vallások az emberi kultúra részét képezik. Hát ezért ragaszkodunk az ősök hitéhez, és ezért nem örülünk a hittérítőknek, mert azt akarjátok elvenni tőlünk, amely a legutolsó ami még megmaradt! Theo magába roskadva ült a hatalmas tölgyfa széken. Most értette meg, hogy miért akarta őt kibelezni Nagy Pocsolya vagyis izé... Fehér Medve főnök. Igaza volt. Nincs már semmijük a hitükön és a hagyományaikon kívül. Megdöbbentette az is, hogy egy értelmes és jószívű indián férfi nem elkergetni akarja, hanem megmutatni neki, hogy mi a valóság és mi a helyes út. Sokkal többet tanult egy óra alatt ettől a magasépítő-szerelő- től, mint a püspök úrtól évek alatt. Hálát érzett mindezért... – És szerinted Fehér Medve miért hagyta, hogy itt maradjak? A falu minden lakója utál engem. Rajtad és rajta kívül csak Szivárvány áll szóba velem... – Azért komám, mert meglátta benned azt, aki megértheti egyszer a népünk sorsát, baját, keserűségét és elmondhatja majd odalent a fehéreknek. De nehogy azt hidd, hogy csak te maradhattál itt! Voltak itt már néprajzkutatók, például Amitola anyja is, de még Európából is jött valaki. Sőt! Biggin Hillből és Bishopból is eljön néha a két seriff. Olyankor az öreg főnök ad melléjük pár kísérőt, és két nap alatt két-három vapitit is lőhetnek maguknak az urak. Cserébe elnézik, ha némelyik itteni kölök száguldozik a motorjával odalent... Észrevétlenül esteledett be. Jack kiitta a borát és nagyot nyújtózkodott. Még megva- kargatta a hátát az egyik sastolla hegyével, amit a varkocsából húzott ki, ásított párat, majd felállt. 23

– Maria ad neked ágyneműt és megmutatja az ágyadat. Itt maradsz nálunk addig, amíg a főnök nem ad neked saját kunyhót. Legalább hat áll üresen itt a faluban. Reggel hozd ide a tragacsodat is a ház mellé, ne csúfoskodjon ott a falu közepén... Úgy is lett. Theo először aludta ki magát rendesen, amióta ide vetette a balsorsa. A finom illatú ágy maga volt a mennyország számára. Maria asszony pedig reggel kávéval és selymes kaláccsal várta. – Jöjjön kedves. Egyen egy kis reggelit, mert ma nagy út vár magukra. Mindjárt meg- jön Jack is, és máris indulnak! – Őöö... Hová is? – kérdezte álmosan Theo. – Vadászni. Jack már elment a lovakért. Azt kérte, hogy mire megjön, maga legyen készen. Nosza, nekiesett az ételnek. Gyorsan behabzsolta és rohant öltözni. Előszedte a pus- kát és a töltényeket is. Teljes harci díszben várta a jótevőjét. Suttogó Szél két lovat hozott. Kicsi, és tömzsi lovakat. Látta, hogy Theo bizalmatla- nul nézegeti őket. – Hidd el koma, hogy kiváló lovak ezek. Ahová megyünk, ott nem mennénk semmire kecses, kényes versenylovakkal. Ide erő és kitartás kell. Pláne, ha majd két kurva nagy szarvast is vonszolniuk kell. – Gondolod, hogy lövünk valamit? – Mit tudom én? Azért megyünk oda. Ott aztán vagy lesz, vagy se, de az biztos. Na, induljunk! Felültek a lovakra, átvették Mariától a tarisznyáikat, amikbe némi élelmet pakolt a gondos asszonyka, majd elindultak nyugat felé. Suttogó Szél úgy gondolta, hogy lemen- nek a Nagy Fenyő Tó völgyébe, és ha ott nem lőnek semmit, akkor tovább lovagolnak a Fekete-tóig. Innen alig nyolc mérföld. Az talán nem lehet gond még ennek a nyápic kispapnak sem... Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Park a Sierra Nevada nyugati oldalán fekszik. Nem a legnagyobb (alig kétszer akkora mint New York), és nem is a leghíresebb nemzeti park, mert az innen húsz mérföldre lévő Yosemite, vagy a távolabbi Tahoe Nemzeti Erdő sokkal nevezetesebb. Ott azonban tilos vadászni! A Sequoia területén viszont az indiá- nok, és csakis az indiánok, egy bizonyos darabszám eléréséig szabadon vadászhatnak. Hogy mikor mennyi ez a szám, azt év elején közli a park igazgatósága, de eddig még senki sem látta, hogy a lelőtt vad mennyiségét bárki is ellenőrizte volna... – Tudod, nagyon boldog vagyok, hogy egy híres parkba megyünk. – lelkesedett Theo. – Még soha nem láttam se mamut fenyőt, sem sequoia fenyőt. Tudom, hogy az egyik fának Shermann tábornok a neve és háromszáz láb magas! Úgy örülök, hogy láthatom! – Egy frászt láthatod! Nem megyünk oda, ahol nincsenek vadak! Nekünk vapiti kell, vagy valami kisebb testű, de ehető vad. Azok pedig a tavak környékén élnek. Ja, és nem lövünk medvét se... – Azt miért nem? – érdeklődött Theo. 24

– Ezer oka van annak. Az egyik az, hogy tilos. Kettő, mert nem ehető. Tele vannak valami férgekkel. De hoztam csapdákat. Pár mosómedvére elég lesz... Kétórányi lovaglás után jutottak el a Kings Canyonba, amely hosszan kanyargott a hatalmas hegyek mélyén. A szürke és kopár hegyek közé szoruló smaragdzöld táj gyö- nyörűséges látvány volt. A hatalmas területű erdő a magány érzését erősítette mindenki- ben, aki benne járt. Talán egy percig... Mert a turisták mindenütt ott vannak ám! Nincs már a Földön egy talpalatnyi hely sem, ahol békés nyugalom lenne tőlük! Amíg befelé lovagoltak az ösvényen, végig láthatók voltak a turizmus „áldásai”. Hamburgeres zacskó, papírpoharak, csikkek, és persze használt kotonok szép számmal. – Pedig ez aztán szigorúan tilos itten – dühöngött Jack. – Nem kefélni, hanem szeme- telni természetesen... Akár kétezer dolcsi is lehet a büntetés. De hát ki kapná el ezeket a szemetelőket, he? Ilyenkor egy szál parkőr sincsen errefelé. Na, és ez a kurva ordibálás... Valamiért a csend nem volt jó senkinek. A kirándulók hangos ordítozással, füttyögés- sel adták tudtul egymásnak, hogy merre járnak, amit zengve visszhangoztak a hegyek! Így aztán nemhogy medvét, de még egy félholt varjút se láthattak a kirándulók. Szerencsére Suttogó Szél tudta, hogy merre kell menniük ahhoz, hogy a valódi, tiszta és zavartalan erdei világba jussanak. Miután kirakta a csapdákat a hatalmas fák alatt, el- indultak a tó felé. Egy újabb óra ügetés után álltak meg ismét. Suttogó Szél hallgatózott. Intett Theónak, hogy halkan másszon le a nyeregből. – Na, koma – suttogta a nevéhez méltón. – Itt már nincs senki. Ha Nagy Manitou is úgy akarja, akkor ma is lesz vacsorája a pocsolyáknak. Gyere utánam... Lassan haladtak, mert Jack minduntalan megállt, a földet nézte. Nyomokat keresett. A homokos talajon egy csomó nyom volt. Theo el sem tudta képzelni, hogy honnan tudja ez az indián, hogy melyik a szarvasé és melyik egy rettenetes grizzly medvéé. Bízott benne, hogy a barátja, tudja mit csinál. Lassan lépkedve értek el a tó partjára. Nahát, Theo ilyen tavat sem látott még! Olyan tiszta volt a vize, mint egy uszodáé. Nem volt túlságosan nagy, de csodálatosan szép. A gyönyörködést azonban Jack félbe szakította. A vállához emelte a puskáját... Theo arra nézett, amerre Suttogó Szél célzott, és majdnem megállt a szíve! Egy fiatal pár szeretkezett a vízparton, a sátruk előtt. Szentül hitték, hogy rajtuk kívül teremtett lélek sincs ebben az erdőben. Jack egyenesen rájuk célzott! Theo rémületében kiáltani sem tudott, mikor a fegyver óriási dörrenéssel elsült. Azt hitte, összeesik rémületében, mert a barátja épp a szeme láttára gyilkol meg egy szerelmes párt! Azért mégis csak odanézett, és azt látta, hogy a lány és a fiú valami zöld takarót rán- gatnak magukra és rémülten nézik a közeledő indiánt. Theo rohanni kezdett Jack után, aki elballagott a pár mellett, tovább az erdő sűrűje felé... – Hello – intett oda feléjük. – Bocsi, de a szarvasom pont maguk mögött állt a fák között. Ha nem lövök, elmegy... De nincs harag ugye? – Hát... Az nincs. De majdnem összefostuk magunkat – mondta a srác. – Azt hittük, hogy itt végre magunkban lehetünk... 25

– Úgy is van – vigyorgott Jack. – Mi most megfogjuk ezt a vapitit, és már itt sem va- gyunk. Maguk meg folytassák csak, ahol abbahagyták. Talán nem túl fontos infó maguk- nak, de elmondom, hogy egy kurva nagy anyamedvét láttunk a bocsaival, innen alig fél mérföldre. Erre tartanak vizet inni. De magukat ez ne zavarja. A fekete medvék utálják a zöld takarót, viszont imádják a meztelen fiatalokat... Suttogó Szél feldobta a vértől csöpögő szarvast a nyeregre, majd maga is felült a lóra. Megigazította a puskát a vállán, miközben vigyorogva nézte, ahogy a párocska szélse- besen kapkodta magára a ruháit! A sátrat és egyéb holmikat csak úgy behajították az autójukba, és elsüvítettek a Kings Canyon irányába. A tópart ismét a csend és nyugalom otthona lett... – Nahát, ez is meg volt – nézett körül elégedetten Jack. – Most egy darabig újra bé- kesség lesz itt a környéken... – Azért ez nem volt ám egy Istennek tetsző cselekedet – mondta a még mindig sápadt Theo. – Halálra rémítetted őket, bár némi jót is tettél, mert megakadályoztál egy bűnös pásztorórát. Suttogó előbb megdöbbent, majd vörös lett a feje! A higgadt indiánokhoz méltatlanul ordítozni kezdett! – Te teljesen hülye vagy fehér ember? Mi az, hogy bűnös izé... óra? Ezek a gyerekek csak jól akarták érezni magukat! Keféltek egy gyönyörű helyen a természetben. Na és? Nagy Manitou csak örül az ilyesminek, mert annyi szarság és baj van itt ezen a földön, hogy egy kis örömöt csak támogatni tud! Az, hogy átlőttem fölöttük, nagy szemétség volt részemről, de ha nem teszem, elmegy a zsákmány, és lehet, hogy ma már nem is találnánk másikat! Theo megilletődve hallgatott, majd, bármennyire is röstellte, kibuggyant a könnye. Jack értetlenül nézett rá, majd megenyhülve folytatta. – Jól van, na. Ordítoztam egy csöppet, mert felmérgesítettél azzal a hülye pásztor-izé- vel... Órával... Szerencséd, hogy csak én láttam, hogy bőgsz, mert ha odafent a faluban kiszúrja valaki, akkor neked annyi! A büdös életben nem lesz egy bolhafingnyi tekinté- lyed se. Tudd meg koma, hogy helyesen jártam el. A zsákmány kell nekünk. Ez az egész erdőség, de a fél Sierra Nevada is a miénk volt egykor, amíg el nem vették a fehérek. Most papírunk van róla, hogy a törzs tagjai szabadon vadászhatnak itt, kivéve az iskolai szünetek idejét, mert akkor rengeteg kölök lófrál erre. Hiii... Most jut eszembe... Szar- ban leszünk, ha összefutunk a parkőrökkel! – Miért is? – érdeklődött ártatlan szemekkel Theo. – Azért koma, mert te nem vagy indián! Nem vadászhatsz itt, de még egy csúzli se lehet nálad, nemhogy egy szarvas ölő! Ajjjaaj. Na, add csak ide azt a flintát. A szabályok szerint nálam se lehet kettő, de azt már csak kimagyarázzuk valahogy... Visszamentek a csapdákhoz, de mindegyik üres volt. Jack összeszedte őket, majd folytatták az utat hazafelé. A megérzése, hogy parkfelügyelőkbe botlanak, helyes volt. Már a kanyon végénél jártak, amikor egy fa mögül két egyenruhás felügyelő lépett elé- jük. Egy kicsi és egy hosszú. Theo elsápadt, ma már sokadszor, Suttogó Szél viszont vigyorogni kezdett. Mind a két parkőr indián volt ugyanis! 26

– Na, nézd má’ koma. Kik vigyázzák mostanság az erdőt – nevetett. – Ezért nincs már egy koszos nyúl se benne. Kotont bezzeg találtunk dögivel! – Azért, mert az ilyen hitehagyott indiánok, mint te vagy, levadásszák rólunk a gatyát is – nevetett a magasabbik. – Bemutatnál a sápadt arcúnak, he? – Ha nagyon muszáj... Ő itten Theofil atya, aki novicius és megpróbál indiánná válni nálunk. Theo, ezek itt ketten kiugrott pocsolyák. Ez hosszú és vékony itten a Vonatfütty, az a kicsi pedig a Seggdugó. Rajtuk múlik, hogy marad-e egy szál vad is az erdőben! Ezen megint röhögtek egy jót. Theo zavarában a koszos tarisznyája szélét csavargat- ta. Nagyon kellemetlenül érezte magát. – Látom, hogy a Dagadt Dinnye megint talált egy áldozatot – mondta a magasabbik. – Hogy-hogy nem ástad el őt is a többi mellé? Látták, hogy Theót ismét kiveri a víz. Ez csak újabb ötleteket adott nekik... Fuldokol- tak a röhögéstől. – Még várok – mondta Jack. – Majd meglátom, hogy mennyire megy neki az átállás. Még szórakoztak egy kicsit, de Theo lassan rájött, hogy egyfajta indián humornak a céltáblája, ezért talán nincs veszélyben az élete. Néha ő is elmosolyodott... – Látom, – mondta a hosszú – hogy lőttél egy sutát. Ez baj, mert tegnap óta él a tila- lom. Szünidő van az iskolákban. Tele van az erdő kis pöcsökkel. – Nem. Kotonokkal és a Nagy Fenyő Tó partján kefélő fiatalokkal van tele – dü- höngött Jack. – A csapdáim egy árva egeret se fogtak, és ezt a szaros kis vapitit is úgy ejtettem el, hogy megdobtam a medveszőr sapkámmal! – Mutasd azt a dögöt... A hosszú indián, akinek közben kiderült a valódi neve is, kézbe vette a szarvast és hosszasan nézegette. – Úgy van. Írd be a jegyzőkönyvbe – nézett rá Big Bill a kicsire, – hogy a vad, isme- retlen okból sérült meg. Fegyver használat nem volt. – De hát baszki, idáig hallatszott a dörrenés – pillogott Jegenye, a kisebbik rézbőrű. – Naná, én is hallottam. Majd elkapjuk a lövöldözőt. Kiváló nyomolvasó vagyok ugyanis. Nem juthat messzire az ipse – vigyorgott. – Na, és jobb nektek itt ebben az egyenruhában, mint odafönt a faluban? – Nem jobb, de más. Ott fent indiánost játszottunk Fehér Medve kedvéért, miközben a Bolton fűrésztelepre jártunk dolgozni, hogy legyen valamennyi pénzünk. Itt egy nap munka után két nap pihenő jár, és évi huszonkétezer dolcsi fizetés. Nem kell megszakad- ni sem érte. Igaz, néha egy-két tetű vadorzó ránk lő, de a féleszűek nem tudják, hogy két indián kerítette be őket. Nincs menekvés. Amikor elkapjuk őket, igen jól szórakozunk azzal is, hogy azon tanakodunk Jegenyével, vajon az ő, vagy az én késemmel skalpoljuk meg őket! Mire beérünk velük a park rendőrségére, már készek bevallani mindent – vi- gyorgott Big Bill. Még nevetgéltek egy kicsit, majd rányomtak egy lemoshatatlan festékkel töltött pe- csétet a vapiti szőrére, ami igazolja a vad jogszerű birtoklását, majd elköszöntek és a két vadőr lassan eltűnt a fák között. 27

– Na, megijedtél koma? Pedig ezek jó gyerekek ám. Élő példái az indián nép beolva- dásának a fehérek társadalmába. Muszáj innunk erre valamit... Elővette a kulacsot, amit Mary finom borral töltött meg, és jó alaposan meghúzta. Így tett Theo is, de az övében víz volt. Az asszony nem akarta, hogy baja legyen a fiúnak. Elég, ha csak Jack ordítozik majd a teraszon egész éjjel... Reggel Suttogó Szél és Theo a teraszon falatoztak. Nem beszéltek, csak nézték a napsütötte hegyeket. Theo az otthoniakra gondolt. Az apjára és Bradley atyára, aki talán éppen most imádkozik érte. Úgy gondolta, de nem úgy volt... Az atya két várossal odébb borozgatott az ottani plébánossal, DiTomaso atyával, mi- után mindketten feloldozták egymást a „bűneik” alól, amit az éjjel sikerült elkövetniük a helyi madame kissé viseltes lányai közt! – Mond csak barátom – nézett Bradley atyára a plébános. – Jelentkezett már az a novicius gyerek, akit felküldtél a hegyre? – Még nem. Úgy látszik, hogy ő kitartóbb lesz, mint az eddigiek. Az Úr biztosan megsegíti őt a nehéz munkájában – nézett ájtatosan az ég felé. – Amúgy pedig eléggé egyszerű gyerek ám az a Theo. Kissé nehéz felfogású is, így talán könnyebben elviseli majd a megaláztatásokat. – Azért ez nem túl szép dolog, szerintem... – Micsoda? – Az, hogy Dominic Morgan püspök nem hagy fel azzal a rögeszméjével, hogy a még megmaradt néhány indiánt megtérítse. Semmi értelme sincs annak. Eddig mindössze annyit ért el vele, hogy a környék törzsei Dagadt Dinnyének nevezik őt! – Én csak megtettem, amit parancsolt. Felküldtem valakit a Pocsolyákhoz. A többi már tényleg nem az én gondom! – Tényleg? És mi lesz, ha baja esik a gyereknek? Akkor se a te gondod, he? – Most meg mi bajod van? – hördült fel Bradley atya. – Miért aggaszt annyira az a kölök? – Azért, mert a huszonegyedik században élünk! Ha egy püspöki döntés hülyeség, akkor simán elvetjük azt! Hogyan? Úgy, hogy teljesítjük is, meg nem is... Bradley atya értetlenül nézett a barátjára. Eddig soha nem volt neki baja azzal, ha valaki felment Fehér Medvéhez térítgetni egy csöppet. Meg is kérdezte. – Ezt meg már hogy? A parancs, az parancs... – De nem úgy van az! Nem teszünk tönkre egy életet, egy karriert hülye dolgokért. Dominic püspök szegény olyan szenilis, hogy minden nap négyszer kel fel az ágyból. Megreggelizik és aludni megy. Ezt aztán megismétli délben, délután és este is. Igaz, este már gyanakszik, hogy már megint milyen sötét van ma reggel... – De mit tehetnék én édes egy barátom? Ha nem teljesítem az utasítását, egy óra múl- va már tudomást szerez róla! – Hívd vissza a fiút! Egy-két hét múlva pedig jelentsd az öregnek, hogy a novicius visszatért az egy éves szolgálatából, ahol fényes sikert ért el. Kétszer is meghallgatták az indiánok, és nem is verték laposra! Meglásd, még meg is fog dicsérni! 28

Bradley atya elgondolkodott DiTomaso ajánlatán. Úgy érezte, hogy van benne némi igazság. Úgy döntött, hogy még egyszer átgondolja a dolgot. – Jó. Megfontolom amit mondtál. Huszonegyedik század... Hát igen. Ezért járunk mi is a kupiba... Erről jut eszembe... Az egészséged hogy szolgál? – Megvagyok. Néha rémálmaim vannak, mert sokat eszem este. Arról a fogatlan al- koholista nagynénémről álmodom mostanában, aki tizennégy éves koromban megcsó- kolt a rettenetes szájával, és meg is fogdosott illetlenül... Azt mondta, itt az ideje, hogy megtanuljam, mi a dolga egy férfinak! Akkor döntöttem el, hogy pap leszek! – Menj orvoshoz... – Nem szívesen... Új orvos jött a városba. Fiatal és tapasztalatlan. A múltkor fájt a könyököm és megmutattam neki. Tudod mit mondott? – Mit? – Fáj a könyöke atya? Akkor szíveskedjék kevesebbet maszturbálni... Ilyet szólt ne- kem! Egy lelkésznek! – De hát igazat mondott – vigyorgott Bradley. – Persze, hogy igazat. De akkor is... Hol marad az illem, a tisztelet meg ilyesmi... Theo tehát nem valami jól érezte azt, hogy Bradley atya éppen érte aggódik. Szomo- rúan nézett Suttogó Szélre, aki látta, hogy valami nyomja a fiú lelkét. – Na, mondjad koma. Mi böki a csőröd... – Hát, sok minden... Az egyik, hogy nem vagyok életre való azt hiszem. Tegnap lőttél szarvast, elintézted, hogy elhozhassuk, utána elküldted velem Fehér Medvének azzal, hogy itt az első törlesztésem! Piros volt az arcom, amikor ezt mondtam neki. Ő viszont azonnal tudta, hogy hazudok! Láttam rajta... – Hát persze, hogy tudta – hőbörgött Jack. – Az két genyó a parkból még tegnap fel- hívta, hogy a Suttogó lőtt egy sutát, de tilalom van, ezért ők puszta jószívűségből odaad- ták a dögöt, de jó ha tudja a főnök, hogy ők ezzel nagy szolgálatot tettek ám a törzsnek! Később majd benyújtják a számlát... – Pénzért adták a szarvast? – értetlenkedett Theo. – Dehogy! Csinálnak majd valami szemétséget odalent, és akkor Fehér Medvének kell megvédeni őket. Alibit igazolni, vagy ilyesmi... Amúgy a főnöknek azt mondtam, hogy te lőtted, de nálam volt a vad, mert odalent csak indián vadászhat. Simán elfogad- ta... Nem tudom miért, de mindent tud, így azt is, hogy kamuztam, de tudta azt is, hogy miért tettem. Régen soha nem hazudott a rézbőrű, ma viszont már nem tudunk élni nél- küle. Szemetebb lett a világ... – De akkor én nem leszek becsületes soha. Nem csak az ő szemében, hanem a maga- méban sem! Odamegyek a főnökhöz... Theo lecsapta a kávésbögrét és elindult a főnök sátra felé. Előbb azonban még kiko- torta a dzsip ülése alól az utolsó palack misebort. Suttogó Szél nézte egy darabig, majd megvonta a vállát és újabb adag rántottát kotort a tányérjára... A fiú lendületesen vágott át a falu közepén. Amíg gyalogolt, addig a mondanivalóját fogalmazta magában. Azt akarta, hogy Fehér Medve megtudja róla az igazat. Azt, hogy ő, Theofil Becket nem egy romlott lélek. Sőt! Becsületes volt mindig, még akkor is, ha ezt annak tudták be a körülötte élők, hogy Theo nem egy nagy lángész. 29

Fehér Medve a házánál felállított wigwam előtt ült a hamisított kínai perzsaszőnyegen és egy bicskával próbálta kiszedni az elemeket a zsebrádiójából. Amikor Theo megállt előtte, felnézett rá és a szeme összeszűkült. Ez rossz jel volt, de egy idő után a szőnyeg másik végére mutatott. Theo lekuporodott oda. A misebort úgy tartotta a kezében, hogy jól látszódjon a szándéka. Az, hogy ezt neki hozta ajándékba. Várta, hogy Maatoskawah megszólaljon. Ő csak azután beszélhet... – Hát itt vagy – szögezte le a megkérdőjelezhetetlen valót az öreg. – Mi kéne? Mert semmi sincs a világon, amit én adnék neked. Tartozol ugyanis, tudod? – Jól tudom Nagy Főnök – remegett kissé Theo hangja. – És vallomással is tartozom, mert én nem vagyok egy hazug ember, de valótlant állítottam, és a lelkem azt nem bírja elviselni... Az öreg sasszeme Theóra szegeződött de semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni róla, belül azonban mosolygott. Látta, hogy ez a tiszta szívű gyerek betege annak, hogy tegnap nem mondott igazat. – Aztán mi volna az ott a kezedben? – Ja, ez egy kis ajándék. Az utolsó üveg mise... izé, vörösbor. Másom nincs. Talán elfogadod tőlem... Maatoskawah átvette a bort, megnézte a címkéjét majd a tarisznyájába mélyesztette. Túl korán volt még a boriváshoz... – Na, beszélj gyerek. A Szellemek már tegnap tudatták velem, hogy jössz. Sok min- den bánt téged, ezért hát meghallgatom a mondandódat. – Voltál olyan kegyes hozzám – nézett a főnökre Theo – és befogadtál a faludba. Ad- tál öltözéket és puskát, hogy hozzájárulhassak a falu élelmének megszerzéséhez. Tegnap Suttogó Szél, aki otthont adott nekem, elvitt vadászni és lőtt egy szarvast. Akkor azt mondtam neked, hogy én lőttem azt. Ez nem volt igaz, azonkívül, hogy nem is lőhettem volna, mert csak indiánoknak engedélyezett a vadászat odalent. De Suttogó se lőhetett volna, mert tilalom van a diákok miatt. Az a két derék ember, Vonatfütty és Jegenye vi- szont rá­nyomta a pecsétet, mert azt mondták, kideríthetetlen okból lett baja a vapitinek! Hazugságok sora! És ezt én még megfejeltem a sajátommal! Nem értem miért... Theóból ömlött a szó, Maatoskawah viszont rezzenéstelen arccal hallgatta őt. Intett, hogy folytassa... – De itt fönt a faluban történő dolgokat sem értem! Minden nap látom a reggelenként elnyargaló „harcosokat”, akik késő délután vágtatnak vissza a faluba. De soha, senkinél nem látok egy árva nyulat se, ellenben majd mindenkinél Walmart és Pricerite szatyrok vannak! Láttam, hogy miket hoznak benne. Tejet, konzerveket, hatalmas konyhakész pulykát! Azt is láttam a minap, hogy az egyik „harcos” mobilon hívta fel a tőle alig harminc lábnyira álló másikat! Este a táncoknál viszont mindenki harci díszben ugrál, majd a tűz körül szívja a hosszú fapipát, pedig délután a szemem előtt gyújtott rá egy Lucky Strike cigarettára. Ezek tán nem hazugságok? Nem is tudom mit gondoljak ezekről... A főnök várt még egy kicsit, hogy folytatja-e Theo, aztán maga mellé dobta a bicskát meg a kis rádiót. Ránézett a kétségbeesett fiúra és beszélni kezdett. 30

– Most is minden úgy történt, ahogy gondoltam. Így van ez már régóta. Hosszú élet áll mögöttem, sok mindent megtapasztaltam már, és ismerem az embereket. Rólad ha- mar kiderült, hogy tiszta gondolkodású ember vagy. Az, hogy nem mentél vissza szé- gyenszemre Biggin Hillbe, és mindenáron teljesíteni akarod a parancsot, amit a Dagadt Dinny... izé... Morgan püspök úr adott, az férfihoz méltó. Azt hitted, hogy itt mindenki gyűlöl téged, és csak egy takony gyereknek tartanak. Hát annak tartanak, de nem gyű- lölnek fiam. Azt is megmondom, hogy miért. Az indián nem gyűlöl. Ha ellensége van, vagy bántja valaki, becsülettel szembeszáll vele. Te nem vagy ellensége senkinek. A törzs tagjainak többsége nem is gondol veled. Megvan nekik a maguk baja... A főnök úgy gondolta, hogy hosszú lesz ez a beszélgetés, ezért mégis csak elővette a bort és a bicskája pengéjével egy ügyes mozdulattal kihúzta a dugót. Nem bajlódott pohárral. Csak úgy parasztosan meghúzta a bort az üvegből. – Ajhh... Nem rossz ez a bor. Meg lehet inni. Na, szóval... Hol is tartottam? Ja, igen. A hazugságok... Azt kérdezted, hogy miért van Walmart szatyor, fagyasztott pulyka meg Lucky Strike a harcosoknál. Azért fiam, mert dolgoznak. Mindenki. A többség a Bol- ton fűrésztelepen, van aki turistákat vezet a Yosemite Park útjain, de van öt harcosunk, akik mentősök. Kettő Fresnóban, három Riverdaleben. Most jogosan kérdezheted, hogy akkor miért vágtatnak le reggelenként a hegyről és vissza este. Azért, mert indiánok és azt a keveset, ami még megmaradhatott a régi életformából, azt megélik. Nem indiánost játszanak! Nem. Átélik az őseink mindennapjait még akkor is, ha azt már csak némi lo- vaglással és időnként esti tűztáncokkal tehetik meg. Szerinted ez hazugság? Theo magába roskadva ült a kínai perzsán és a sáros bakancsát nézte. Mélységesen csalódott volt. Azt azért soha nem gondolta volna, hogy a pocsolya törzs csak egy „mű- kedvelő” színtársulat. De ez nem így volt. Nagyon nem... A fiú kiábrándultságát természetesen Fehér Medve is látta. Tudta, hogy a szárnyai alá kell vennie a gyereket, ha szeretné megtanítani neki azt, hogy a ma élő indiánok miért élnek így, hogyan élik meg az identitásuk elvesztését, és miként ragaszkodnak mégis az őseik hitéhez. A főnök tudta, hogy ez a fiú segíthet abban, hogy a fehérek is megis- merjék a valóságot. Az igazi valóságot... Mert járt itt már mindenféle kutató, néprajzos, antropológus, meg egyéb gyülevész népség, de senki nem vette a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzen. Mindenki a saját disszertációjára, vezércikkére és egyéb öncélú hülyeségeire koncentrált... Ez a fiatal pap viszont nyitott arra, hogy megismerje a törzs valódi életét és az ősök ma is itt élő üzenetét. Ő fogja majd elmondani, leírni, hogy mi a valóság. Legalábbis itt a Sierra Nevada környékén élő indiánok életének a valósága... – Na, figyelj ide fiam! Amit most mondok neked, azt még soha, senkinek nem mond- tam. Nem is gondoltam, hogy valaha ilyet fogok kiejteni a számon – nézett Theóra, aki elsápadt. A legrosszabbra számított. – Na, azért nem kell ijedezned – nézett rá szigorúan Maatoskawah. – Jót mondok. Úgy döntöttem, hogy kitanítalak téged a törzsem, és a tágabb indán világ hagyománya- iról, szokásairól, szellemeiről és mindenről, ami még addig az eszembe jut. Ha letelt itt 31

az időd, eldöntöd, hogy mit kezdesz majd azzal a tudással, amit átadok neked. Könyvet írsz róla, vagy tovább meséled az utódaidnak... – Nekem olyanjaim nem lehetnek... – próbálkozott Theo. – Tudja, pap vagyok... A főnök csak legyintett és folytatta a beszédét. Egészen átszellemültnek látszott. – Mától felmentelek a kötelező vadmennyiség megszerzése alól. Nem mondom, néha lőhetsz ezt-azt, de mától nem kötelező. Ellenben, amikor hívlak, itt teremsz és azt te- szed, amit mondok. Ezzel törlesztheted a tartozásodat. Tanítani foglak, és ezt már most elkezdem. Gyere fiam, induljunk... Fehér Medve felállt, húzott egy jót a borosüvegből, majd a vállára kanyarította a ta- risznyát és elindult észak felé. Arra, amerre a Fekete Bölény szikla áll. Intett Theónak, hogy kövesse! Talán fél órát gyalogoltak a szikláig. Maatoskawah egy szót sem szólt, így hát a fiú is némán követte. A szikla előtt a főnök megállt, hosszasan nézte azt, majd a keleti oldalán lévő kőperemen leült. Theo szótlanul mellé telepedett. A szikla egy nagy gránit monolit volt. A nevét a formájáról kaphatta, mert egy szál bölény sem élt errefelé. Theo úgy gondolta, hogy ez valami szent hely lehet. Nem is tévedett... – Ez itt az őseink egyik legszentebb helye. Nagy tisztesség a számodra, hogy itt lehetsz. Száz évvel ezelőtt még megnyúztak volna, ha itt találnak! Mi itt beszélhetünk a szellemekkel, és itt avatjuk férfivé azt, aki méltó lett rá. Tudd meg fiam, hogy a mi hitünk szerint a Föld Anya, az Ég Apa itt adja át az üzenetét annak, aki erre kéri őket. Ré- gen ezt a varázslók tehették meg, de mint magad is láttad, nekünk már nincs olyanunk. Meghalt vagy tíz éve, és eddig még senki sem volt méltó rá, hogy átvegye az ő feladatát. Ilyenkor a törzsfőnök veszi át a helyét, bár az soha sem bír azzal a tudással, amivel egy igazi varázsló rendelkezik. F ehér Medve elővett valami állatszőröket és lassan a levegőbe hintette azokat. A szél felkapta, és a völgy felé ragadta őket. A nagyfőnök elégedetten bólintott. – Kegyesek hozzám a szellemek. Beszélhetek... Ekkor Maatoskawah arca megváltozott! Úgy tűnt, hogy már nincs is itt a földön, valahol nagyon távol jár éppen, aztán egy perc múlva lassan kinyitotta a szemét, Theóra nézett és lassan beszélni kezdett. – Tudod fiam, mi indiánok mélyen érző emberek vagyunk, akik nagy súlyt fektetünk a környezetünk tiszteletben tartására. Hiszünk a Föld Anya, az Ég Apa, a Nap Nagyapja, a Hold Nagyanyja szellemében, és ugyanígy tiszteljük az összes élő és élettelen dolgot és azok lelkét itt a földön. A növények begyűjtésekor imádkozunk azok szellemeihez, és apró gyöngyöket temetünk a gyökér kitépésekor keletkezett lyukakba. Vadászatot követően a megölt állat egyes testrészeit eltemetjük, és közben imádko- zunk annak szelleméhez, hogy kiengesztelődését elnyerve biztos legyen a következő vadászat sikere is. Újabb szőrszálakat hintett a szélbe, ami sietve vitte tovább a völgy és az Owens fo- lyócska felé. 32

– A szellemek megengedték nekem, hogy tanítsalak. Ha nem akarták volna, akkor a prérifarkas szőre az arcomba csapódott volna, de Wakan Tanka a völgy felé fújta azokat. A kérésem meghallgatásra lelt! Fehér Medve ismét visszaült a sziklára, Theóval szemben. Most már sokkal kevésbé volt teátrális, mint az imént. – Wakan Tanka a „Nagy Szellem”, a Világ teremtője. A dakoták, a sziúk, és a lakoták is így nevezik őt. Ti pedig Istennek, ugye? Mi azonban nem építünk hatalmas templo- mokat, hogy ott mutassuk meg a többi embernek, hogy milyen tehetősek vagyunk. Mi a lelkünkben hordjuk a lényét. Ő ott van a füvekben, a fákban, a vizekben is... Elég, ha tisztelettel szólunk róla, vagy hozzá. Napfelkeltekor kell imádkozni, és a „Nagy Szel- lem” csak akkor hall, ha beszélsz hozzá! Theo csendben hallgatta a főnök szavait. A katolikus énje rosszul viselte amiket mon- dott, de a lelke mélyen egyet értett vele. – Te pap vagy. Láttam, hogy megrándult a szád attól amiket hallottál. Fordított eset- ben elítélnél engem, talán koszos hitetlennek is neveznél – nézett Theóra miközben egy kézmozdulattal leállította a készülő tiltakozását. – Wakan Tanka viszont azt tanítja ne- künk, hogy tartsuk tiszteletben más emberek gondolatait, kívánságait és szavait. Hagy- juk meg mindenki számára az önkifejezés szabadságát és a hitét. Azt is megtanította, hogy a természet nem értünk van, hanem a mi részünk. Része a világ családjának. Ezért adj tiszteletet mindennek, ami egyszer majd visszakerül a földbe, legyen az ember, vagy növény és oszd meg szerencsédet is másokkal. A nagy vadászzsákmány ritka, ezért ha ilyen szerencse ér, ne habozz megosztani azt a törzsed tagjaival. Fehér Medve elhallgatott. Hagyta, hogy ez a sok tanítás eljusson a fiú szívébe. Azt is tudta, hogy nem szabad zúdítani a szavakat, mert a többségük elszáll a széllel. Lassan és apránként. Ez a helyes módszer. – Mond főnök, vannak más istenek is? Olyanok, akik kisebb rangúak. Mi szenteknek nevezzük őket... – Hogyne. Ott van például Amarok, a farkasok istene, aki segíti az embereket a vadá- szat során. Úgy tereli a farkasokat, hogy azok a puskáink elé kergessék a szarvast. Vagy Hathawekela, aki akkor küld esőt, amikor a folyókban már nincs elég víz... – Kérdezhetek még valamit? – pillogott Theo. – Ha kétszáz éve az indiánok átvették volna a hódítók szokásait, akkor talán most nem kellene rezervátumokban élniük. Nem lehet, hogy a régi nagy törzsfőknek így kellett volna dönteniük? – Nem. Ha a Nagy Szellem azt akarta volna, hogy úgy éljünk, mint a fehér ember, akkor annak teremtett volna. A sast sem lehet kötelezni, hogy úgy éljen, ahogy a varjú. Ezt Ülő Bika, a sziú sámán mondta valami újságírónak egyszer. Ő fogalmazta meg ezt az igazságot... – Az ő nevét ismerem. Híres indián főnök volt. Megnyert valami nagy csatát... – Őt mindannyian tiszteljük. Ezerkétszáz sziú és cheyenne harcosával legyőzte Cus- ter tábornokot a Little Bighorn-i csatában. Két év múlva rezervátumba ment a népével, mert csak így tudta megmenteni őket a biztos haláltól. Aztán őt is elérte a fehérek mérge, a pénz. Buffalo Bill vadnyugati showjával járta az országot, és nagyon népszerű lett. 33

Amikor az előadások végén a közönséghez kellett szólnia, az anyanyelvén megátkozta őket, a hallgatóság nagy tapsa közepette. Senki sem tudta, hogy mit mondott... Maatoskawah felállt és intett Theónak, hogy kövesse. De nem ám hazafelé indult, ha- nem le a völgybe, az Owens nevű folyó felé. A kietlen, köves és poros tájon kanyargott ez a kicsi „folyó”, ami alig harminc láb széles volt. Ennek a partjára érkeztek meg egy órányi gyaloglás után. Egy kis kőhíd vezetett át rajta, hogy annak a gyér forgalomnak, ami errefelé volt, se kelljen kerülnie 30 mérföldet a jóval nagyobb Big Pine híd felé. A főnök lement a vízhez és megmosta benne az arcát. Intett a fiúnak is, hogy tegye ő is azt. Theo tétován hajolt le és bizalmatlanul vett vizet a markába, majd hirtelen mozdulattal az arcába nyomta. Amikor kinyitotta szemét, Maatoskawah már a földön ült és valami varázs szavakat mormolt. Theo toporgott egy kicsit, majd ő is leült mellé a homokba. Néhány perc múlva Fehér Medve abbahagyta az imát és felmarkolt egy kis homokot és a szélbe hintette. A homokszemek most is kelet felé szóródtak. Ennek bizonyára fon- tos jelentése lehetett... – Az a baj, hogy nem vagyok sámán. Nem tudok olyan fontos igéket, jeleket, amiket egy igazi varázsló tud. Azért remélem, hogy a szellemek meghallják majd a szavam. Nahát... Itt is szent helyen vagyunk fiam. A víz az egyik legfontosabb az életben, és ezért szent dolog. De van egy másik nagyon fontos Szent Hely. Ez pedig a belégzés és a kilég- zés közti pár pillanat. Az Egyensúlyban Való Élet alapja, az Ég és a Föld közti harmónia megléte. Próbáld meg fiam. Ez a hely az igazán alkalmas arra, hogy megtapasztald! Theo mély levegőket vett és megpróbálta sokáig bent tartani, de látta a főnök rosszal- ló tekintetét, ezért újra normálisan lélegzett. Lassan észrevette, hogy a be- és a kilégzés közti szünetben könnyebbnek érzi a testét. Először csak arra gondolt, hogy a főnök sza- vai miatt érzi ezt, de egy idő múlva már nem gondolt rá, sem a folyóra, sem a hegyekre, sem önmagára. Csak a Világot érezte maga körül! És a csendet... Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Fehér Medve azon a vacak kis kőhídon áll és őt nézi. A rezzenéstelen arcáról semmiféle érzelmet sem tudott leolvasni, de úgy érezte, hogy elégedett vele a főnök aki lassan lesétált hozzá és megállt mellette... – Mi volt az, amit először észleltél, amikor kinyitottad a szemed? – A csendet. Ilyen mély és üres csendet még soha nem tapasztaltam... – Pedig a csend nem üres fiam. Tele van az válaszokkal. Tegyél csak fel magadban bármilyen kérdést, és hallgass bele a csendbe. Megkapod tőle a választ... Még álldogáltak egy kicsit a vízparton, majd elindultak a falu felé. Majd két órába telt, amíg hazaértek. Útközben aztán felengedett egy kicsit a merev hangulat. Theo elő- ször látta elmosolyodni a főnököt, amikor elmondta neki, hogy miként kosarazta ki őt a szeplős Rebeca, amikor megkérte arra, hogy jöjjön el vele az épp ott sátorozó vándor- cirkuszba. Fontos lépés volt ez Theo és Fehér Medve kapcsolatában. A bizalom első apró jele. A második pedig az volt, amikor félúton megálltak egy kidőlt sziklánál, és jóízűen lepi- sálták azt... 34

Egy hét telt el a Fekete Bölény sziklánál tett látogatásuk óta. Theo most is Suttogó Szél házának teraszán ült és a hegyeket bámulták. Mindig ezt tették a vendéglátójával, amikor a saját gondolataikba merültek. Nézték a hegyeket, de nem látták ám! A fejükben futkosó gondolataikat látták. Jack persze rásegített erre néhány pohárka borral is, mert úgy tartotta, hogy akkor sokkal szebb az, amiket lát... Theo részletesen elmesélte neki és Maria asszonynak a főnökkel történt kirándulását. Különös módon, Jack egyáltalán nem lepődött meg ezen. – Tudod koma, az úgy van itt is, meg más indián törzseknél is, hogy a fiúkat az apjuk tanítja meg azokra a dolgokra, amikre szükségük van, vagy lesz a későbbiekben. Ez a nyúllövéstől a csapda állításon át a szellemek és szokások megismeréséig tart. Mivel a te apád ezt nem tette meg, ez most Fehér Medve feladata. Nem kötelessége, mert te nem itt születtél, de ő annak tekinti. Feladatnak, amivel Wakan Tanka bízta meg őt. – Megbízta? – pillogott Theo. – Szólt hozzá a szellem, vagy mi? Jack megütközve nézett Theóra. Nem értette, hogy egy felszentelt katolikus pap mit nem ért ezen! – Ne má’ komám! Hát nálatok egy egész könyvet írtak tele a ti Nagy Szellemetek szavaival! Azokat kik hallották, he? A mexikóiak, akikkel együtt dolgoztam az építke- zéseken, egész nap a Bibliát csókolgatták és folyton azt kárálták, hogy – ó, majd a Jó Isten megsegít, mert megmondta ám nekem a templomban! Adtam is érte ötven dollárt a perselybe... Jack dühösen az udvarra köpött. – Erre én megkérdeztem, hogy mongyad má’mégis, mit mondott a te istened, he? Erre azt mondja a meca, hogy a pap közölte vele a jó hírt, miszerint hamarosan nagy szerencse fogja érni... Hát a mai napig se érte, mert pár nap múlva egy apró kocsmai lövöldözés következtében örökre letette a kanalat. – A Biblia szent könyv – suttogta Theo. – Tudom komám. Ezért nem mondok róla se jót, se rosszat. De remélem, te is elfoga- dod azt, hogy a mi istenünk a Nagy Szellem is szólhat hozzánk, és azt a sámánjaink – ha vannak éppen – vagy a vének meghallják. Úgy, ahogy a papjaitok! Te hallottad már? – Nem, de majd eljő az is egyszer. Egészen biztos vagyok benne. – Na, látod édes komám. Akkor fogadd el, hogy itt is így megy ez. A mi szent köny- vünk a fejünkben van évszázadok óta. Nem kell leírni azt. Jó helyen van az itt bent – bö- kött a homlokára. – Maatoskawah most hagyja, hogy megérleld magadban a hallottakat. Amikor úgy érzi majd, hogy kész vagy a folytatásra, akkor ismét szólítani fog. Mivel Fehér Medve továbbra sem hívatta magához Theót, a fiú úgy döntött, hogy va- dászni megy! Mivel nem volt indián, így sem a Sequoia, sem a Kings Canyon Nemzeti Parkba nem mehetett. Suttogó Szélhez fordult hát segítségért. – Szerencsét próbálok, ha nem nevetsz ki érte. Vadászni indulnék, de azt nem tudom, hogy hová, merre mehetek. – Nagyon helyes – bólogatott Jack. – Előbb-utóbb meg kell történnie ennek is. Most azt kérdezed, hogy merre menjél? 35

– Igen. Ahol veled voltam, oda nem mehetek, mert nem vagyok indián, meg tilalom is van... Nem tudom merre szabad vadászni. – Hát, igazából semerre se... – vakargatta a fülét Jack. – De vannak olyan területek, ahol nem tilos. Azért nem, mert arra aligha találni vadat. Talán egy-két koszos nyulat... Menj le a Tinemaha víztárolóhoz. Alig nyolc mérföldre délre van innen. Nézzél körül arrafelé, hátha összejön neked valami. Így aztán Theo fogta a puskáját, beült a rozoga dzsipjébe és elindult a víztározóhoz. Ahogy közeledett felé, már messziről látta, hogy itt aztán nem sok keresnivalója lesz. A hatalmas portenger közepén árválkodó kis „tócsa” lehangoló látványt nyújtott. Sehol egy szál fű, sehol egy fa... A kicsiny folyócska vizét egy gáttal ejtették foglyul, amitől az egy fél mérföld átmé- rőjű kis tóvá duzzadt. A kőből összehordott gát oldalán jól látszott, hogy volt már sokkal több víz is benne, mert úgy tíz láb magasságig sárgás iszap száradt a kövekre. Most azonban alig öt láb mély lehetett. A partján több helyen is horgászokat látott. Olyat is, aki éppen kifogott egy halat. És nem is kicsit! Theo legalább három láb hosszúnak tippelte, amit a tulajdonosa büszkén emelt a magasba, a többiek irigykedésére áhítozva. A tó déli oldala mellett állította volna le a rozzant dzsipet. Elfordította a kulcsot, de nem állt le a motor! Kattant egyet és járt tovább. – Hát mi ez, ha nem a jövő? – gondolta magában Theo. – Modern autókba indítás- gátló van beszerelve, a Jeepben meg leállítás gátló. Erre mondaná a Suttogó: „Ha már ellopod genyó, akkor nem állsz meg vele baszki, amíg ki nem fogy belőle a benzin”. Ilyen esetben az egyszerű indián hogy állítaná le a kocsit? Lefullasztaná. Theónak ez túl egyszerű megoldásnak tűnt. Eszébe sem jutott. Ő felnyitotta a motortetőt, lehúzta az adagoló csövét és várt, hogy kifogyjon a motorból a lé. Fél perc, semmi, egy perc sem- mi. Majdnem másfél perc eltelt, mire köhögött kettőt, és leállt. Theo csodálkozva nézte. – A mérnökök manapság mindenféle hibrideket fejlesztenek, hogy kevesebb legyen a fogyasztás – hümmögött magában. – Jöjjenek csak el hozzám továbbképzésre, meg- mutatom nekik, hogy ez az „űrtechnika” benzin nélkül is működik. Úgy másfél percig... Kikotorta az ülés mögül a puskáját és a gát mögött lévő poros úton gyalogosan in- dult el a hegyek felé. Maga sem tudta, hogy miért, mert azok vagy három mérföldnyire voltak innen, és semmi kedve sem volt annyit menetelni odáig. Remélte, hogy talál itt is valami koszos mezei nyulat amit lelőhet, ezzel is megmutatva a főnöknek, hogy ő aztán mindent megtesz a törzs élelmezéséért, még akkor is, ha azok tagjai ma már grillezett pulykákat, meg barna sört vesznek a városi marketekben! Majd egy órán át bolyongott a szálló porban, de egy árva pockot sem látott. Nagy vízimadarakat igen, de esélye sem volt lelőni közülük egyet is, ha csak meg nem álltak volna neki a levegőben. Akkor sem biztos... Elindult hát vissza a víztározó felé. Arra, amerre vagy két tucat autó parkolt. Úgy látszott, hogy délután többen is eljönnek ide horgászni a környező településekről. Theo azonban csak arra vágyott, hogy az autók árnyékában megpihenhessen egy kicsit. 36

Egy öreg furgon mellé ült le a földre és a hátát a keréknek támasztotta. Úgy gondolta, talán nem haragszik meg ezért a gazdája. Üldögélt és kissé elbóbiskolt. De csak addig, amíg meg nem hallotta azokat a hangokat... – Add má’ ide azt a feszítőt – mondta halkan egy reszelős hang. – A csomagtartót feszíccsed mán kifele... – Kussójá má’ – suttogta egy másik. – Ha meghajják, nekünk annyi! Theo átlesett az öreg Ford alatt és mit látott? Két szutykos pofa egy Mustang GT csomagtartóját feszítette fel éppen, és nagy lendülettel pakolták ki belőle a tartalmát. Összeszorult a gyomra! Most mit tegyen? Még soha sem látott ilyesmit, csak filmen... Úgy gondolta, Isten csak nem akarhatja, hogy tolvajok károsítsanak meg másokat, ezért úgy döntött, hogy határozott férfiként fog cselekedni! Felállt, kilépett a furgon mögül és kettőt a levegőbe lőtt a szarvas ölővel! – Felállni! – kiáltott rájuk, miközben alig hallott valamit a fegyver iszonyatos dörre- néseitől. – Emeljék fel a kezüket! A két koszfészek vigyorogva nézett Theóra. A lövések ellenére sem ijedtek meg tőle, sőt! Fenyegetően indultak felé! – Nézzed má’... Egy kis takony indián gyerek. Oszt’ kóstógat minket! Na, mi van, szaros réznigger, he? Theo ijedten nézett rájuk. Érezte, hogy nagy baj lesz, mert ezek aztán csöppet sem félnek tőle. De már nem volt visszaút. – Utoljára mondom – emelte meg az erőtlen hangját Theo. – Fel a mancsokkal! Ja, és lehasalni a földre! Ettől még jobban röhögött a két csavargó, miközben egyre közelebb jutottak hozzá. A koszosabbik a jobb kezébe vette a feszítővasat. – Halott vagy réznigger – vicsorgott. – Mán az anyádnak is annak köllött vóna lenni! Ekkor Theo olyat tett, amitől ő maga is megdöbbent. A lábuk elé lőtt a földbe! Akkor megálltak. Összenéztek, megfordultak és futni kezdtek volna a tragacsuk felé. De nem lehetett ám! Mögöttük állt egy nagydarab, bajuszos férfi és a puskájával ép- pen rájuk célzott. – Na, hasaljatok csak le szépen oda a porba komáim, ahogy azt ez a derék fiú oly’ udvariasan kérte tőletek – mutatott Theóra. – És nem mondom ám többször! A két retek lassan lehasalt Theo elé a porba! Közben mindenki odaért hozzájuk, aki a parton horgászott. Vagy harmincan tolongtak a tolvajok körül. A sokaságból kilépett egy húsz év körüli lány, és Theo elé állt. – Köszönöm uram, hogy megmentette a cuccaimat. Az egész életem van ott a cso- magtartóban... Higgye el, komolyan mondom. – Őöö... Nem tesz semmit... Nincs mit... – nyökögött a fiú. – Ez természetes. Azt hiszem... A bajuszos férfi is odajött, és fürkészve nézte Theo arcát. A puskáját szerencsére már a vállára vette... – Melyik törzs tagja vagy fiam? – kérdezte. – Fura, hogy nem ismerlek fel. Kék szemű, szalmahajú indiánt még nem láttam soha. A ruhád a pocsolyákéra hasonlít, de 37

ott senki sem kék szemű... Na, mindegy. Amúgy Rob Moore seriff vagyok. Sokat tettél értünk, hogy elkaptad ezt a két madarat itten. Ügyes vagy fiam... Theo egyik lábáról a másikra állt. Rettentő zavarban volt. Ez csak tovább fokozódott, amikor a seriff hangosan beszélni kezdett a körben álló sokasághoz. – Ez van, emberek! Ez a fiatal srác az élete árán is megvédte volna valakinek, mo- mentán ennek a szép lánynak a tulajdonát! Mi is a neve kedves? – Manuela Ortiz, uram – nézett a seriffre a lány. – Na, Manuela Ortiz kisasszony tulajdonát. Nem ám akármilyen tett volt ez, mert ez a két gané – mutatott a porban hasalókra – megölte volna. Ezzel itt ni. Felemelte a nehéz feszítővasat, és körbemutatta. Szörnyülködő mormogás fogadta a látványt. – De a legfontosabb, amit tett uram – nézett ismét Theóra – az, hogy elfoghattam ezt a két madarat. Ezek ugyanis szökött fegyencek, és már egész Kaliforniában keresik őket, de most megvannak, köszönhetően izé úrnak... Mi is a neve fiam? – Theofil Becket uram. A seriff kimeredt szemmel nézett a fiúra. A bajsza remegni kezdett! Belülről már rázta is a kirobbanni készülő röhögés... – Szóval te vagy az a... híii... Hát téged küldött fel a püspök Fehér Medve főnökhöz térítgetni... – fuldoklott. – Hejj fiam! Akkor értem már a kék szemeket... Nagy nehezen leküzdötte az újabb kitörni készülő röhögőrohamát és komolyabb arc- cal nézett a körülötte állókra. Tudta, hogy most hőst csinálhat egy szegény kispapból, akivel jól kibabrált az öreg Dominic püspök. Úgy érezte, hogy jót és hasznosat cselek- szik ezzel, ha megteszi. – Ez a fiú itt, – szónokolt tovább – bár indián ruha van rajta, egy pap. Theofil Becket atya Biggin Hill-ből. Jelenleg a pocsolya törzsnél tevékenykedik jószolgálati feladattal, de mint azt maguk is látják, a törzstől távol is becsülettel végzi a munkáját. A körülállók megtapsolták a fiút, aki tűzvörös arccal állt a kör közepén. Ez a zavara csak fokozódott, amikor a seriff tovább fényezte őt. – Látom, Fehér Medve vadászni küldött. Lőttél valamit egyáltalán? – Nem uram. Nincs itt egy árva egér se... – Emberek! A törzsfőnök vadászni küldte Theo barátunkat, de itt aztán nincs lófa... izé se, mint azt mindannyian tudjuk. De visszamehet-e úgy a hegyre, hogy nem visz magával semmi zsákmányt? Ugye, hogy nem! Én ma két nyurga pontyot fogtam. Ezeket odaadom neki, hogy Fehér Medve főnök elégedett legyen. A sokaságban hangzavar támadt. Mindenki egyszerre kiabált, hogy ők is adnának halat. Olyan zaj volt, hogy nem is hallották meg Theo tiltakozását. A seriff akciójának következtében vagy húsz kiló halat tettek le a fiú elé egy nagy műanyag ládában! Theo megsemmisülten állt a kör közepén... Lassan szétoszlott a sokadalom, és végre Ortiz kisasszony is megszólalhatott. – Köszönöm, amit értem tettek az urak – mosolygott. – Nagy bajban lettem volna, ha elviszik a csomagjaimat. Nagy bajban... 38

– Ó, rám aztán ne nézzen a kisasszony! Én alig tettem valamit. De ez a fiú! Ez igen! Egyedül őt illeti köszönet. De bocsánat... Dolgom van! Két rendőrautó érkezett a víztárolóhoz. Villogó kék fényekkel és szirénával. Rob Moore seriff segítségével felrángatták a földről a fegyenceket, majd (nem túl finoman) bevágták őket az autókba, és elszáguldottak észak felé az országúton. A seriff azonban visszajött hozzájuk. – Na, kérem. Ami történt, megtörtént... Muszáj lesz bejönniük hozzám az irodámba, mert jegyzőkönyv, és egyéb hivatalos biszbaszok megírására lesz szükség. Majd küldök értesítést, hogy mikor várom magukat. Addig is érezzék jól egymást – vigyorgott, majd beült a saját civil autójába (ami egy rozzant Chevi volt), és elporzott az emberei után. Theónak ez már sok volt. Túlzottan sok. Életében nem volt még ilyen töményen kité- ve rossznak, majd hirtelen sok jónak. Remegő lábai miatt ismét leült a földre. Manuela turkált egy kicsit a szétdobált csomagjai közt, és két üveg Pepsit kotort ki belőle. Az egyiket a fiú felé nyújtotta. – Már nem hidegek, de talán még ihatók – mosolygott Theóra. – Momentán csak ezzel tudom meghálálni a tettét. – Nincs miért hálálkodnia kisasszony. Én magam sem értem azt, ami most itt történt. Nem vagyok én egy préri hős, se valami kőkemény cowboy... – A tett a lényeg – nézett a szemébe a lány. – Maga abban a pillanatban úgy érezte, hogy meg kell akadályoznia egy bűncselekményt, és azt habozás nélkül megtette. Pedig nem is tudta, hogy kié az a csomag meg az autó. – Lehet... – nézte a poros földet. – Tudja, már néhány hete nem a saját életemet élem. Legalább is úgy érzem. Biggin Hillben szándékoztam élni, és a templomi feladataimat végezni. Esketni, keresztelni, temetni. De Isten másképpen akarta. Felküldtek a pocso- lyákhoz hittéríteni, akik ezt nem nagyon akarják, és ezt hathatósan a tudomásomra is hozták. Egy évet kellene ott letöltenem, de lehet, hogy szégyenszemre megfutamodom majd... Nincs hozzá lelkierőm, azt hiszem... Manuela leült Theo mellé a porba. Eléggé közel hozzá, amitől aztán a fiút a maradék ereje is elhagyta... – Nem haragszik meg azért ugye, ha nem fogom „atyámnak” szólítani? Egy ilyen helyes fiatalembert nem tudok elképzelni lelki atyámként... – Persze, semmi gond... – motyogta Theo. – Én magam se érzem, hogy pap volnék. Lehet, hogy tévedés volt engem szemináriumba íratni. Az apám akarata volt... – Miért? Nem volt más lehetősége? – Nem, kisasszony. Egy nem túl okos és mulya gyereknek nem sok babér terem a mai kemény világban... A lány bólogatott és a kóláját iszogatta. Néha odapillantott a fiúra, remélve, hogy majd kérdez tőle ezt-azt, de ő csak a port bámulta a bakancsa orrán. Akkor úgy döntött, hogy akkor beszél majd kérdés nélkül is... – Tudod... izé... Tudja kedves Theofil, az én sorsom sem valami rózsakert ám! San Diegóból jöttem. Két napja hagytam ott az otthonomat, mert az apám, aki felnevelt, 39

újabb feleséget hozott a házba. A negyediket. Az anyukám tízéves koromban meghalt, és akkor azt hittem, hogy vége a világnak! Apám küszködött velem sokáig, de nem nagyon ment neki az, hogy egyszerre legyen apa is, anya is. Hol ettünk, hol nem, vagy volt tiszta ruhám, vagy nem. Végül apa feleségül vett egy idősebb özvegyasszonyt, hogy legyen segítsége a nevelésemben. A nő egy darabig helyt állt, de nem sokáig bírta azt, ahogyan viselkedtem vele. Csak azt hallotta tőlem, hogy – ne szólj rám, hagyj békén, te nem vagy az anyám! Egy ideig tűrte, aztán elment... Theo érdeklődéssel hallgatta Manuela szavait, aki már talán nem is neki mondta el a történetét, inkább csak saját magának. Érezte, hogy nagy megkönnyebbülés lehet ez a lánynak. Talán még senkinek nem önthette ki a lelkét eleddig... – Szóval, a nő elment, én pedig boldog voltam, de apám egyre rosszabbul tűrte azt az életet. Két év múlva, a születésnapomon leült velem a kertben és azt mondta: – Ha nem fogadsz el senkit, aki velünk élne, akkor nincs tovább! Beíratlak egy jó távoli bent- lakásos iskolába, és egy évben háromszor fogunk találkozni. Választhatsz! Naná, hogy választottam... Fél év múlva apám elvett egy Liza nevű nőt, akinek volt egy kisfia. Szó szerint ki- csi, mert alig egyéves volt a baba. Kedves, helyes nő volt, és úgy éreztem, hogy szeret engem. Mindig simogatott, sokszor megölelt és soha nem éreztette velem, hogy csak a mostoha lánya vagyok. A fiát Peternek hívták, de valamiért mindenki csak Öcsinek nevezte. Az én öcsémnek. – Akkor egyenesbe került az élete, ugye? Az édesapja is megnyugodhatott – nézett a lányra Theo. – Egy ideig. Három évig. Liza mindent megtett azért, hogy jó család legyünk. Sze- rette apámat, engem és az Öcsit, jó ételeket főzött, minden nap elvitt engem iskolába, és néha még moziba is mentünk kettesben. Öcsit is megszerettem. Amúgy is sokat babáz- tam, de akkor egy igazi baba lett a játszótársam. Etettem, és pelenkáztam is, miután Liza elmagyarázta, hogy Öcsi egy fiú, ezért neki másképpen van az izé... szóval nem úgy kell vele bánni, mint ahogy azt a lányoknál kell! De tanulékony kislány voltam akkor is, így hamar helyére kerültek a dolgok... – Most megváltozott a hangszíne – nézett a lányra Theo. – Akkor rosszra fordult a sorsa, úgy érzem... – Menetrendszerűen – bólintott Manuela. – Liza ugyanis megbolondult. Na, nem szó szerint, de elment az esze. Egyre többet foglalkozott a politikával. Gyűlésekre járt meg mindenféle tüntetésekre, kezdve a bálnák vadászatától a nők jogainak sárba tiprásáig. Apám megkérdezte tőle, hogy ha ilyen fene nagy feminista, akkor miért ment hozzá egy latin férfihoz? Azt mondta, hogy csak mostanában kezd felnyílni a szeme! Nem húzom tovább... Liza fél év múlva elment. Az egyetlen idegen, akit elfogadtam és szerettem is a magam módján. De tizenhat éves voltam már ekkor. – Nehéz lehetett ez egy kamasz lánynak – okoskodott Theo. – Szükség van ilyenkor egy anyára. Vagy egy pótlékra, ha más nincs... – Nem volt könnyű, de sokkal érettebb voltam emiatt a többieknél. Apámnak sem kellett már annyira vigyáznia rám, főzni is tudtam, úgy hogy normalizálódott az életünk. 40

Alig egy év múlva ismét új „anyám” lett. Egy undok dög, akivel rettenetesen utáltuk egymást az első perctől fogva. De engem nem kellett már félteni. Bő egy évig bírta csak a nő, és visítva iszkolt el a házunkból! Manuela büszkén nézett Theóra. Talán némi elismerésre vágyott, de a fiú csak gon- dolkodó arccal nézett a semmibe. A lány tudta, hogy ez a helyes gyerek nem a történetét unja, hanem megpróbálja megérteni és feldolgozni azt, amit most hirtelen rázúdított szegényre. Kérdőn nézett rá, hogy folytassa-e. – Nem sok így egyszerre? Mert lerövidíthetem ám. De ha bírja még, akkor érdekes dolgokat hallhat, és a végkifejletet is, ami miatt most itt vagyok és megmenthetett en- gem – nevetett a fiúra. – Ó, persze. Nagyon is érdekel! Olyan, mintha egy regényből olvasna fel nekem! – Na, akkor folytatom. Tehát a dög elment. Én boldog voltam, apa pedig nem, de hát ez már csak így van, ha valaki gyereket csinál magának. Vállalnia kell a következmé- nyeket. Újabb két évig nem hozott senkit a házba. Amúgy járkált ő mindenféle nőkkel, de haza nem hozta őket, csak ritkán. Akkor el kellett mennem a barátnőmhöz... Tizennyolc éves voltam, és ekkor fordult a kocka. Egy csomó fiú próbálkozott nálam, de egyik se kellett, mert szinte kizárólag csak a szüzességemre hajtottak, az pedig nagy kincs volt a számomra. Úgy képzeltem, hogy én is azt fogom tenni, mint az a connecticuti csaj, aki meghirdette, és ötvenezer dolcsiért árulta a szüzességét. Én százezerre gondoltam. És nagyon komolyan gondoltam... Theo döbbenten nézett Manuelára. Először azt hitte, hogy viccel, de a lány komoly arcát látva el kellett hinnie, hogy igazat mond. – Na, de nem úgy működik ám a világ... A barátnőmmel Vegasba akartunk menni, de megtudtuk, hogy huszonegy éves kor alatt nem lehet játszani, ezért úgy döntöttünk, hogy akkor jó lesz nekünk Los Angeles is. A Venice-beach volt a cél. Két hétig nagyon boldogok voltunk. Már a második nap megismerkedtünk két európai fiúval, akik turis- taként jártak itt. Bastien és Pierre. Franciák voltak, és úgy is viselkedtek velünk. Ked- vesek, aranyosak és előzékenyek voltak. Ennek folyományként aztán a nyaralás végére már nem volt meg a lehetőségem a százezer dolcsi megszerzésére! De esküszöm, nem bántam meg. Nem én! Manuela megint langyos Pepsiket túrt ki a csomagjából és az egyiket ismét Theo kezébe nyomta. – Egy év múlva aztán újabb „anyám” lett! Apa bejelentette, nem tűri tovább, hogy miattam nem lehet élete. Igenis feleséget hoz a házhoz, ha tetszik nekem, ha nem! És hozott... Egy kövér, slampos latin nőt! Elmira volt a neve, ami ugye semmiképp sem illett a tohonya külleméhez. Talán tudja, hogy ez fenségest jelent... Nos, a műsor a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Én egyből utáltam, ő pedig pró- bálkozott néhányszor jóba lenni velem, de az nem megy csak úgy! Azért tenni kell ám, és nem is keveset! Hát ez a nő nem tett, úgy hogy apám ismét két tűz közé került. Persze ezt a tüzet is ő gyújtotta, úgyhogy szava nem lehetett! És mi történt? Alig három hónapja 41

ez az Elmira odahozta a házunkba a két húgát is, mert valami miatt a férjeik kirúgták őket otthonról. Egy hajszállal jobban néztek ki a nővérüknél, fiatalabbak is voltak, ezért aztán az apám sorban meg is gyömiszkölte mindkettőt, már csak a szoros rokoni szálak miatt is... Theo nevetni kezdett. Ez egyáltalán nem volt szép tőle, de nem tudta megállni. Azt hitte, a lány azonnal otthagyja ezért, de nem! Ő is nevetni kezdett... – Látja, a nyomorúság is lehet nevetséges. Én is így gondolom. És íme, a végered- mény. Amikor négy napja arra mentem haza, hogy az egyik „rokon” éppen a ruháim közt turkál, elegem lett. Jól pofán vágtam a „hölgyet”, majd összepakoltam minden holmimat és eljöttem otthonról. Három éjszaka aludtam itt a gát mellett a kocsiban, nappal pedig apám horgászbotjá- val fogdostam ki a halakat. Azt nem tudom miért, mert nincs az a pénz, amiért egy ilyen iszapszagú tócsából származó dögöt megennék. Ezért (is) adtam oda magának. Hát ennyi a történetem... Emiatt menthetett meg a két rablótól, és ezért lettem az élete része, ha csak egy rövidke időre is. Remélem, hogy nem nagyon bánta meg! Theo boldogan mosolygott a lányra. Dehogy bánta meg! Az élete egyik legjobb pil- lanatának tartotta! – Kedves Manuela. Ha azt mondom, hogy megható és szívszorító, ugyanakkor fele- melő is az élete története, akkor talán elhiszi nekem, hogy így is gondolom. Méltósággal viselte, amíg ki nem csordult a pohár. Most itt beszélgetünk két csavargó miatt és úgy érzem, ma a legszebb pillanatokat kaptam magától ebben a szürke, sivár kis életemben! Köszönöm szé... Nem fejezhette be a mondatát, mert Manuela betapasztotta a száját a csókjával! Theo lebénult és azt hitte, hogy álmodik. Megállt számára az idő... Amikor levegőhöz jutott, csak bámulta a lány éjfekete szemeit. Mondott volna vala- mit, de semmi sem jutott az eszébe, de ha jutott volna is, kimondani biztosan nem tudta volna. – Na, kedvesem, ezzel most hogyan számolsz el Isten előtt? – nevetett a fiúra Manu- ela. – Mert Ő boldog ám, amikor egymást szerető fiatalokat lát. Az, hogy te egy kispap vagy, biztosan nem érdekli. Ha más vallásoknál ez szent dolog, akkor a miénk rosszul van megírva. Én azt mondom, hogy a Biblia nagy részét bizonyos érdekek miatt valakik átírták egyszer, és az ott nem Isten szava, hanem az egykori főpapoké. Ezért ne aggódj, te nem követtél el bűnt, csak az egyház szerint. Isten viszont mellettünk áll és megdi- csér majd érte! Talán furcsállod, hogy pont egy latin nő mond ilyeneket, de én nem va- gyok egy szokványos némber. Én előbb a szívemmel „gondolkodom”, és csak utána az eszemmel. Eddig még nem bántam meg... Theo már állt a porban és zúgott a feje. Ez a lány annyi energiát, szeretetet, vidámsá- got sugárzott maga köré, hogy majd’ elégett benne. Megcsókolta, pedig nem is ismeri őt, de valahogy mégis úgy érzi, hogy ezer évek óta ismeri és szereti ezt a lányt! – Hát... őöö... Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt. Valami azt súgja, hogy nem véletlenül jártam erre, mert amúgy semmi értelme sem volt idejönni. Se vad, se madár, se semmi, és akkor egy gyönyörű lány... 42

Hirtelen elakadt a hangja, és fülig vörösödött! Rádöbbent, hogy mit is mondott! Azt hitte, hogy Manuela kineveti ezért, de nem! Inkább meghatódott. Ismét átölelte a fiút és magához szorította. Lassan, tétován, de végül Theo karjai is átfogták a lány derekát. Így álltak ott percekig a szállongó koszos porban, egy halszagú gát tövében, és észre sem vették, hogy már nincs menekvés. Egy dühöngő orkán sebességével ragadta magával őket a mindent elsöprő vágy... Fehér Medve ajándéka Manuela és Theo lassan elengedték egymást. Álltak és nézték a másikat. Theo most látta, hogy ez a lány bizony nagyon szép. A hollófekete haja lobogott a szélben, a szemé- ben tűz égett és mosolygott szüntelenül. Alacsonyabb volt a fiúnál és amennyire a poros overalljától látni lehetett, az alakja sem hagyhatott kívánnivalót maga után. Az indián öltözékhez kiválóan illett Manuela ruhája. – Segítek bepakolni a halakat – mondta a lány. – Ez a te kocsid? – Nem. Az a dzsip ott a gát mellett. – Nem akartam zavarni senkit, azért álltam oda... Manuela megragadta a műanyag láda egyik fülét, és intett a szemével, hogy Theo is tegye azt. Ketten aztán elcipelték a közel ötven fontnyi halat a dzsiphez. Betolták hátra a ládát és a puskát, majd ötödszöri csapkodásra az ajtót is sikerült rázárni. – Most akkor mi is van velünk? – kérdezte Manuela. – Mert idegenek már nem va- gyunk egymásnak, ismerősök még nem vagyunk. Talán két órája találkoztunk. Akkor hogyan tovább? – Nem tudom... Az én életem is egy nagy rakás izé... Nekem se volt még egyetlen jó hónapom az életemben, amire szívesen emlékeznék. Ez a nap azonban mindent eltörölt! Jót, rosszat egyaránt... Elmondanám, de mikor? Vissza kell menjek a pocsolyák falujába. Több, mint nyolc hónap van még hátra abból az időből, amit kiszabtak rám. Igaz, bármi- kor, bárhova elmehetek. Nem tiltja meg senki... Manuela mosolygott. Neki már régen készen állt a terve, a kettőjük kapcsolatára. Sokkal gyakorlatiasabb és ügyesebb volt, mint a fiú. Úgy érezte, hogy ezt a kék szemű, szőke hajú gringót a sors küldte elé, és talán nem véletlenül. Jó-jó... Pap az istenadta, de az csak valami tévedés következménye. Mindent meg lehet oldani. Manuela pedig bízott a megérzéseiben, mert eddig még soha nem csalódott bennük... – Akkor, ha nem bánod, azt javasolnám, hogy találkozzunk mihamarabb. Addig át- gondolod, amiket elmondtam neked, és ha újra leülnél velem ide a porba, akkor majd te is elmondod az életedet. A többi már odafent dől el, azt hiszem... – Igen, ráadásul be kell mennünk Rob Moore seriffhez is vallomástételre, vagy mire. Nem is emlékszem, hogy hova... – Jegyzőkönyv. Azt mondta, értesít, de hogyan? Én nem lakom sehol! Nincs is lak- címem... Ezen aztán nevettek egy jót. Pedig ez inkább szomorú volt, mint vidám. Theónak azonban jót tett a kezdődő szerelem. Forogni kezdett tőle az agya... – Én egy kedves indián családnál lakom odafent. Suttogó Szél talán megengedi, hogy pár napig ott legyél nála. Addig pedig kitalálunk valami megoldást. 43

Elindultak hát a pocsolyák faluja felé. Elől megy majd Theo a dzsippel, mögötte a lány az öreg sárga Mustanggal. Előtte azonban életre kellett kelteni a rozzant dzsipet! Szerencsére az egyik horgász értett az ilyen roncsokhoz. Benézett a motortérbe. Ami jó volt, hogy ezt az autót még abban az időben gyártották, amikor arra is gon- doltak, hogy valami esetleg elromolhat, és persze el is romlik. (Ez egy Jeep esetében mindenre, valamint az összes alkatrészre is vonatkozott). Az ember vissza gyömködte a szívócsövet, légtelenített, majd indított. Pöcc-röff... Ahogy mondani szokták a szakem- berek, és a motor finoman ketyegve járt, mint egykor Jézus a vízen... Amikor már csak két mérföldre voltak a falutól, megálltak. Theo azt mondta, hogy előremegy, és megkérdezi a főnököt, hogy egy fehér lány bejöhet-e a faluba. Rettegett attól, hogy mi lesz, ha nem... Előbb Jack házához ment, hogy a segítségét kérje, de ő nem volt otthon. Maria as�- szony viszont azt tanácsolta, hogy menjen csak oda Fehér Medvéhez. Szerinte a főnök nem fogja ellenezni azt, hogy a lány is idejöjjön a faluba. Theo tehát remegő gyomorral elindult a főnök sátra felé. Maatoskawah a megszokott helyén ült a kínai perzsaszőnyegen. Ahogy közeledett felé, igen szokatlan dolgot látott. A főnök mosolygott. Ilyet eddig tán kétszer tett Theo előtt. Amikor odaért, a főnök a szőnyegre mutatott. – Ülje le fiam. Ma szívesen látlak, mert jó hírt hoztak a szellemek! Azt mondták reg- gel, hogy a fehér fiú ma megvédi a pocsolyák becsületét. És mit hallottam egy órája? Azt, hogy két gyilkostól mentettél meg egy nőt és egy csomó horgászt ott a tározónál! – És kitől hallotta mindezt? – pillogott Theo. – Mert nem egészen így történt a dolog... – Moore seriff járt itt. Ő mesélte, hogy te egymagad győzted le a két rablógyilkost! Azt is elmondta, hogy egy szép lányra is rátámadtak volna, de te száz méterről lőtted ki a kezükből a feszítővasat! Theo remegve ült a szőnyegen. Nem tudta, mit mondjon minderre... Ekkor eszébe ju- tott Fehér Medve egyik intelme, amit a Fekete Bölény sziklánál mondott: Soha ne vedd el azt, ami nem a Tiéd! Legyen az egy személy, egy közösség, egy törzs, vagy a puszta tulajdona. Amiért nem Te dolgoztál meg, az nem is a Tiéd, de védd meg a sajátodat és védd meg a másét is... – Örülök, hogy a seriff elmondta mindezt, de sajnos nem pontosan így történt... Az igazság az, hogy nyulat akartam hozni a törzs közös kamrája számára, de semmi, még egy egér sem volt ott. Hazafelé indultam, és akkor láttam meg a két alakot, akik egy autót pakoltak ki éppen. Rájuk szóltam, de kinevettek és agyon akartak ütni. Ijedtem- ben a lábuk elé lőttem. Akkor elfutottak volna, de Rob Moore seriff ott állt mögöttük és megbilincselte őket. A horgászok pedig adtak nekem egy csomó halat ezért. Mindössze ennyi történt. A seriff kissé megszépítette és eltúlozta a történteket. Fehér Medve elnyomott egy félmosolyt és szigorúan nézett Theóra. Természetesen ő pontosan tudta, hogy mi történt ott a tónál... – A szád tiszta igazat szólt ismét, és már nem először, ezért halld hát a szavam! Amit most mondok, az ki lesz mondva! Ellene szólni nem lehet! A Nagy Szellem is hallja a 44

szavam! Ma, egy harcos vált valakiből, és ezt a törzsi hagyományok szerint kell megün- nepelni. Este, pontban naplementekor legyél itt. A sorsod függ attól, hogy eljössz-e, vagy hazamenekülsz! Készülj lélekben, mert ma az egész törzs elé állsz majd... Theót kiverte a víz. Lassan felállt és indulni készült. Valami rettenetes vár rá este, úgy érezte. Megfordult, de a főnök megállította. – Várj még. Ettől a pillanattól fogva neked is van itt házad. Azt a barna tetőst – mu- tatott kelet felé – neked adom. Élj benne békében és szeretetben. Megengedem azt is, hogy azt a fekete hajú lányt, akit „megmentettél” befogadd oda! Amíg a törzs szokásait elfogadja, itt maradhat veled! – Köszönöm szépen – mondta halkan Theo, majd iszkolni kezdett Suttogó háza felé. Jack már otthon volt, és vigyorogva nézte a ház felé igyekvő fiút. Már ő is hallott a nagy fegyvertényről, ezért kikészített egy üveg jóféle bort az asztalra. – Képzeld el barátom, mi történt – érkezett meg lihegve Theo. – A főnök nekem adta azt a házat ott! – Tudom – vigyorgott Suttogó Szél. – Már mindenki tudja. Itt volt Rob seriff és elme- sélte fűnek-fának. A lányt is. Igazából őrá rá kíváncsi itt mindenki! – Ez egy isteni csoda! Velem ilyesmi még soha sem történt. De most átköltöznék oda, ha nem sértelek meg. Végül is saját házam van már! Theo úszott a boldogságban. Jack pedig kitöltötte a bort és a fiúra emelte a poharát. – Legyen jó sok örömed ebben az életedben komám! A házam és a szívem örökre nyitva áll előtted! Egészségedre... Legurítottak két-három, (na, jó... inkább öt vagy hat) pohárkával, aztán Theo a kevés- ke holmiját, és a harmonikáját felmarkolva átballagtak a barna tetős házhoz. Benyitott az ajtón, és elámult. Azt hitte, hogy egy romhalmazt talál majd, mert az előző lakója nem volt valami pedáns ember. Ezt még Jack mesélte neki régebben. Ennek azonban nyoma sem volt odabent. Bútor ugyan alig volt benne, de nagyon tiszta volt minden. Valaki még sárga függö- nyöket is tett fel arra az egy szem ablakra. – Na, hogy tetszik? – hallotta a háta mögött az ismerős hangot. – Maria és én követtük el ellened ezt a „merényletet” . Theo megfordult és boldogan köszöntötte az ajtóban álló Szivárványt, aki most sem jött üres kézzel. Egy jó nagy kosárban élelmet hozott. Kenyeret, vajat, sót, kolbászt, fűszereket, és mindezt a nagy faasztal közepére tette. – Némi induló kaja. A többit majd az a szép lány elintézi – nevetett a fiúra. – Ööö... Már mindenki tudja? – Persze. És nagyon örülünk neki. Menj, és hozd ide őt. Az esti ünnepen neki is ott helye. Te pedig jobban teszed, ha addig kitisztítod magad, mert eléggé koszosnak tűnsz kedves barátom... Theo gyalog ment le Manuela kocsijához. A lány éppen a csomagtartóban rámolt, amikor megérkezett. – Nagyon hamar jöttél – ölelte meg szomorúan a fiút. – Tehát nem engednek oda engem, ugye? 45

Theo rámosolygott, majd lecsapta a csomagtartó tetejét és beült a kormány mögé. – Ülj be ide mellém kérlek. Én vezetek, mert csak én tudom az utat a falu felé. Manuela visítva ugrott be Theóhoz és boldogan ölelte meg a nyakát. – Nagyszerű! Mehetek az indián faluba! Nem fognak bántani engem? Nem kell fél- nem, ugye? – Félnivalóm csak nekem van – vigyorgott Theo. – Valami ünnep lesz este, és ott kell lennem. Azt mondta a főnök, hogy velem történik majd valami... Az öreg Mustanggal a saját rozzant dzsipje mellé állt, majd udvariasan kinyitotta az ajtót a lánynak, mert így látta a filmekben. Manuela kipattant a kocsiból és hatalmas puszit nyomott Theo arcára. – Boldog vagyok, hogy itt lehetek – mondta, majd kíváncsian körülnézett. Theo „házának” teraszán álltak a fiú barátai. Szivárvány és Suttogó Szél, Maria és néhány különösen kíváncsi asszony, valamint egy csomó bámészkodó gyerek. Nevetgél- tek, vigyorogtak vérmérsékletük szerint. Manuela megjelenése eseményszámba ment a törzsnél. A férfiaknak tetszett, a nők viszont gyanakodva fogadták. De nem Amitola és Maria! Ők megölelték a lányt, és bekísérték a házba. Ritkaság volt idefent, hogy a törzs, még ha ideiglenesen is, de befogad egy fehér embert, fehér nő azonban még soha nem élt itt egy napot sem Amitola anyja kivételével. Nem is tetszett ez mindenkinek... – Nagyon örülök Manuela, hogy itt vagy. Az én indián nevem Amitola, ami Szivár- ványt jelent, de odakint a „civilizációban” Dr. Judith Mackory szemész orvos vagyok. Úgy vélem, jobb, ha Judithnak szólítasz. Könnyebb lesz neked... – Oké. Szia Judith! Isteni szemceruzáim vannak ám! Este megnézed őket? Máris cinkosok voltak... Bepakolták a lány holmiját is Theo maroknyi vagyona mellé, majd magukra hagyták a fiatalokat. Úgy gondolták, van most megbeszélni valójuk bőven. Hát, az lett volna, csak idő nem maradt rá... Késő délután ugyanis megjelent az ajtóban Vörös Hód, a főnök egyik rokona, aki azon kevesek közé tartozott, akik megkedvelték Theót, amióta itt van. Igaz, három szót sem beszéltek még egymással, de az itt fent nem sokat számít. Most eljött, mert igen fontos mondanivalója volt... – Szevasz pap gyerek – vigyorgott be a tágra nyitott ajtón. – Bejönnék, ha nem zava- rok. De ha zavarok, akkor is bejövök, mert fontos üzenetem van az öregtől! – Őöö... Izé... Persze. Gyere csak be. Ő itt Manuela, aki a főnök engedelmével itt lakik egy ideig... – Szia Manu – vigyorgott rá a lányra is, majd a szutykos kezét beletörölte a szép új sárga függönybe, mert nem akart koszosan kezet nyújtani. – Szép vagy, mint a reggeli Nap! Nagyon szerencsés ez a kis pap gyerek itten! Pláne, hogy este meg is ünnepeljük őt. Úgy ám! – Miért? Mit tett, hogy ünneplést érdemel? – pillogott Manuela. – Megvédett téged valami gyilkosoktól. Ez amúgy egy pocsolyának a kötelessége, de 46

ez a Theo gyerek még nem pocsolya, ezért ma azzá tesszük! Fájni fog neki egy kissé, de hát ez van! A férfi az bírja az ilyesmit, nem igaz? – röhörészett Vörös Hód. – Miért, mit tesztek vele? – Semmi különöset, csak ami ilyenkor szokásos. Kínzóoszlop, verés, körülmetélés. Amit ilyenkor kell... – A többi rendben van, de arról a metélésről szó sem lehet – vágta csípőre a kezét Manuela, mert látta, hogy Theót kiveri a víz. – Akkor máris elmegyünk innen a nagyné- némhez Van Nuys-ba. Ő majd megvéd tőletek mindkettőnket, mert fiatal korában pank- rátor volt! Vörös Hód nagyot röhögött, majd leült az asztalhoz és egy sastollakkal díszített bőr- darabot tett maga elé. – Jól van, na. Nem bírtam ki, hogy egy kicsit ne genyóskodjak Theo komámmal, mert ha már teljes jogú törzstag lesz, akkor meg is ölhet ezért... Vigyorogva mondta ezeket, úgyhogy nem is vették őt komolyan. Kérdőn néztek rá, hogy kinyögné-e már végre, miért jött. – Na! Megmondom, hogy mi van – tolta a tollas bőrdarabot Theo orra elé. – Itt a meg- hívód. Maatoskawah parancsa, hogy napnyugtakor, vagyis úgy fél nyolc körül legyél megmosdva és felöltözve a sátra előtt. Ja, és azt is mondta, hogy emlékezzél a tanítása- ira... Vagy valami ilyesmi... A többit elfelejtettem. Én beszéltem... Vörös Hód megfordult, intett feléjük valami köszönésfélét és elszáguldott a háza felé. Theo és Manuela egymásra néztek és vállat vontak. Mindketten lököttnek találták ezt a Hód gyereket... Hét óra körül Theo kinézett az ablakon és megdöbbent azon, amit látott. A főnök sátra előtt egy hatalmas farakás állt, körülötte pedig nagyon sok ember ült a földön! A pocso- lya törzs tagjai. Elől a férfiak, hátrébb a nők, és leghátul a gyereknépség. Mindenki tra- dicionális indián öltözetben volt, még a kölkök is, pedig azokról alig lehet leparancsolni a farmert és az Iron Maiden pólót. Valakik pedig vágtatva közeledtek a házához... A főnök fia és unokája, Kis Pocsolya és a Legkisebb Pocsolya közeledett! Harci színekkel kifestve, hatalmas tolldísszel a fejükön, és dárdával a kezükben! Theo remegni kezdett... – Lépj ki a házad elé ember, akit a Szellemek közénk irányítottak! Fehér Medve a Pocsolya törzs feje szólni kíván hozzád! Theo kilépett a teraszra. Odakint azt látta, hogy a két indián teljes harci díszben ül a lován, és egy nyereg nélküli harmadik lovat tartanak kantárszáron. Lassan elindult feléjük. Kis Pocsolya intett a fejével, hogy üljön fel a lóra. Theo megpróbálta, de a nyereg nélkül nem könnyű ám! Először visszacsúszott, de második próbálkozására sikerült föl- lendülni a gebére. Ez egy apró, de fontos lökés volt az önbizalmának. Kis Pocsolya elégedetten bólintott. Amúgy persze volt neki rendes neve is. Fekete Karom, ami egy fekete medvével való találkozásának emlékeként lett a törzsi neve. Az éhes maci rossz néven vette, hogy Kis Pocsolya rálőtt és nem jól találta el. Az összes karmát belemélyesztette a hátába és egy két harapással is jelezte, hogy ki a főnök ott az 47

erdőben. Két hónapig feküdt kórházban, de a medve egyik leszakadt körmét megkapta ajándékba a műtős orvostól. Most is ott fityeg a nyakában... – Jól van kölyök. Megy ez. Arra vigyázz, hogy ne sokat bénáskodjál, és kevés hülye- séget beszéljél. Ha lehet, ne is mondjál semmit... Az lesz a legjobb. Akkor minden simán megy majd! Megfordultak a lovakkal, és a már lángoló farakás felé tartottak. Ott aztán Theo le- szállt a lóról és Fehér Medve elé állt, aki ünnepi díszben fogadta. Hatalmas tolldísz volt a fején, és egy színes szalagokkal díszített dárda a kezében. Theo látta, hogy a falu népe némi izgalommal vegyes kíváncsisággal szemlélte őt. A férfiak komoran, a nők mosolyogva. Látta azt is, hogy Manuela ott ül az asszonyok kö- zött Amitola és Maria oldalán. De nem volt idő tovább szemlélődni, mert Maatoskawah beszélni kezdett! – A Nagy Szellem parancsára lobog itt ez a máglya, mely őseink lelkének lángjából ered! Azért gyújtottuk, mert ma egy számkivetettet fogadunk magunk közé! Egy fiút, aki életeket mentett önzetlenül, és nem félt a fegyverét használni csak azért, mert a törvény tiltja azt! De kérdem én harcosok, hogy miféle földi törvény tilthatja meg nekünk, hogy az őseink hagyatékaként ránk maradt törzsi törvényeket semmibe vegyük? Azt, hogy az indián mindig megvédi magát, a családját, a törzsét és az ártatlan idegeneket is. Ez a fiú megtette azt, amire a mi ősi törvényeink kötelezték őt! Ez azt jelenti, hogy a Szellemek meglátták ebben a fiúban a férfit, és az indiánt! Ezért hát kijelentem Wakan Tanka és minden Szellem előtt, hogy ez a fiú ettől a pillanattól fogva férfi, és a Pocsolya Törzs teljes jogú tagja! Van-e valakinek ellenvetése a szellemek akaratával szemben? – nézett körül szúrós tekintettel. A vének közt némi tanakodás volt, de végül mindenki rábólintott. Theo látta a főnök szemében az elégedettség fényét... – Akkor mostantól Fehér Szikla az indián neved, a hajad színe és a szilárd, rendít- hetetlen bátorságod örök emlékéül. Elfogadjátok véreim? – kiáltott a körben ülők felé. Egy rettenetes dübörgő huuhhh... volt a válasz. Theo majdnem összecsinálta magát ijedtében... – A neved viselése kötelezettségekkel is jár – folytatta Maatoskawah. – Először is találd meg Önmagad! Senkinek ne engedd meg, hogy megmondja mi az utad, és ki vagy Te. Ez az út csak a Tiéd! Kísérőid lehetnek az utadon, de járni senki nem járhat rajta helyetted! Segítsd a törzsed tagjait mindenben, amiben csak lehetőséged adatik. Ha, kapsz, add vissza, ha adsz visszaadják neked sokszorosan. Csak így maradhat fent sokáig ez kis nép! Tudd, hogy amikor valakinek a szívét bántod, a fájdalma méregként tér vissza hoz- zád. Otthonod vendégeinek szentelj nagy figyelmet! Tartsd tiszteletben mások magánéletét és személyes terét, mert az szent és sérthe- tetlen. Ne fogadd el soha azt, hogy a Föld valakié! A Föld nem a miénk! Mi vagyunk a Földdé! 48

A gyermekek a jövő magjai, ezért ültess a szívükbe szeretetet és öntözd azt bölcses- séggel, élettapasztalattal. Amikor felnőttek, adj nekik teret a kiteljesedésre! Sok rossz, gonosz, becstelen és irigy emberrel találkozol majd az életed során. Ke- rüld, mert ma már nem ölheted meg őket, mint az őseink egykoron. És végül, ne felejtsd, hogy ésszel adj! Van olyan ember, akinek hiába hoznád le a csillagokat, ő csak azt venné észre, hogy miattad lett sötét... Ismét egy dörgedelmes huuhh... dübörgött bele az éjszakába, de most már nem hatott olyan rémisztően. Fehér Medve kivett egy lángoló fahasábot a máglyából, és az ég felé emelte. Felné- zett a csillagokra és mormolni kezdett. Wakan Tanka! tanítsd meg, hogy bízzak a szívemben, az elmémben, a megérzéseimben, a belső bölcsességemben, az érzékszerveimben, a lelkem áldásában. Tanítsd meg, hogyan bízzak bennük, hogy általuk a Szent Helyemre érjek, és szeretetem felülemelkedjen a félelmeimen, hogy így életem egyensúlyban legyen minden egyes dicső napon... Az imája végén köröket rajzolt a lángokkal. Előbb a levegőbe, majd a fiú körül, végül a tűzbe hajította a fadarabot. Megfogta Theo vállát és megszorította. – Itthon vagy Harcos! A tieid között. Én beszéltem! Maatoskawah hátralépett és helyet adott az időközben felsorakozott harcosoknak, akik egymás után léptek oda Theóhoz, és a bal kezükkel megszorították a jobb vállát. Egyenként mindenki. Volt aki keményen, volt aki csak úgy lagymatagon. Innen tudhatta Theo, hogy ki az aki örül neki, és ki az aki nem. Az utolsó a sorban a törzs legvénebb tagja, egy szikár öregember, Sánta Bölény volt. Egy fakupát nyújtott át a fiúnak és mu- tatta a kezével, hogy hajtsa fel. Theo látta, hogy mindenkinél van egy ilyen pohár. Felemelte. Vele együtt mindenki felemelte a poharát. A szájához vette, és hirtelen mozdulattal bebillentette a keserű italt. A pocsolya törzs összes férfija követte őt... Amint lenyelte az italt, Theo körül megváltozott a világ! Vörös és fehér karikák fut- kostak a szeme előtt, a lába elgyengült, és ijedten látta, hogy az ujjai akkorák lettek, mint egy sült kolbász! Közben megszólaltak a dobok és úgy érezte, most mozognia kell azok ritmusára. Hosszasan ugrándozott a többiekkel, de aztán elszakadt nála a film. Össze- esett és egy perc múlva már csak a hideg, nyirkos föld keserű szagát érezte... Manuela, aki végig izgulta a beavatást, azt látta, hogy Theo megissza azt a valamit, amit a kezébe adtak. A hirtelen megszólaló dobok hangjára topogni és ugrálni kezdett a tűz körül úgy, ahogy az összes többi férfi is. Pár perc után azonban elvágódott és nem mozdult többé! Odarohant volna, de Szivárvány mosolyogva visszatartotta. 49

– Nincs semmi baja. Reggelre már nem fogja tudni, hogy mi történt vele... Úgy is lett. Egy félórányi merev fekvés után lassan visszatért Theo eszmélete. Felült, és bambán bámulta a mély transzban ugráló harcosokat. Egy ideig még üldögélt a föl- dön, majd felállt és elindult a háza felé. Észre sem vette, hogy két nő támogatja. Hanyatt feküdt az ágyán, és elaludt. Csak másnap délután ébredt fel, akkor is csak azért, mert embertelenül éhes volt. Farkaséhes... Látta, hogy a szobájában ott ül Manuela és Amitola. Őt nézik. Különösnek találta, hogy a lányok kedvesen mosolyognak is, amikor neki olyan szörnyű az állapota! Szédül, karikák ugrálnak a szeme előtt és éhes! Ezek pedig igazán nem összeillő tünetek... – Jó reggelt, vagyis délutánt barátom – mondta Amitola. – Mától Fehér Szikla a ne- ved, de ha nem bánod, én továbbra is Theónak szólítanálak. – Jól van doki – bólintott bágyadtan. – Ha valaki nagyon nem kőszikla, hát az én vagyok... – Nagyon jól viselkedtél a beavatáson – ölelte meg Manuela. – Úgy, mint egy férfi! Igaz, a körülmetélésedet megakadályoztam, mert azt nem tudtam volna elviselni! Bar- bár szokás, és így köztünk szólva, nem is esztétikus... Elcsúfítják azt, amit Isten olyan szépnek teremtett! – Te most miről beszélsz? – nézett rá Szivárvány. – Hát Theo izéjéről... Nahát arról a... Amit mi, spanyolok pollának hívunk... – Genitália. Ez az orvosi neve – nézett komoran Szivárvány. – Csak nem azt féltetted? – Dehogynem! Hamarosan nagy szüksége lesz rá... Ezen aztán elpirultak valamennyien, de Amitola elkomorult valamiért... Theo viszont teljesen lebénult attól, hogy ezek a némberek itt az ő lomposáról vitat- koznak, amikor semmi közük sincs hozzá! Hiszen ő egy pap! Rá sem gondolhatna arra, hogy mire is teremtődött a vita tárgya. Pedig hát, gondolt rá eleget! Sajnos sokkal többet a kelleténél... Igen nehéz órákat, napokat (valójában hónapokat) okozott neki az a tilalom, hogy katolikus papként nem érinthet nőt soha! Sehogyan se értette, hogy ez miért van így, hisz más keresztény vallásokban szabad. De esküt tett, tehát tartania kell magát annak szövegéhez. – Köszönöm, hogy mellettem álltatok – nézett a lányokra. – Erőt adott. De az elfogy ám hamar, ha nem kapok valamit enni. Nagyon éhes vagyok ugyanis... Amitola máris kipakolta egy kartondobozból azokat a sült halszeleteket, amiket ab- ból a tömérdek fogásból készített, amit Theo kapott a tónál a horgászoktól, Manuela pedig kibontott egy paprikasaláta konzervet, amit a csomagjából vett elő. Theo mohón nekiesett az ételnek, a lányok pedig elalélva nézték. Valamiért a nőknek vonzó az, ha egy férfi eszik. Ki érti ezt?... A kávéjukat már odakint a tornácon itták meg. Ekkor már ott volt Suttogó Szél is, aki híreket hozott. Lelkesen újságolta őket. – Hát, kedves komám, vannak jó híreim. A törzs néhány fafejű tagja is elfogadta, hogy Pocsolya lettél. Ők soha nem fognak téged annak tekinteni, de nem volt ellenveté- 50