Patti Smith - Kölykök

Robert utánuk rohant, én pedig követtem őt. Ahogy David beszállt a taxiba, Robert könyörgött neki, hogy ne hagyja el, mire Loulou zavartan Davidre pillantott. – Ti szeretők vagytok? – kérdezte. David bevágta az ajtót, és a taxi elviharzott. Robertnek nem maradt más választása, el kellett mondani, amit már amúgy is tudtam. Higgadtan ültem, miközben kétségbeesetten kereste a szavakat, hogy megmagyarázza a történteket. Nem éreztem elégtételt Robert szenvedése láttán. Tudtam, mennyire nehéz ez neki, ezért elmondtam, amit Tinkerbelle-től hallottam. Robert dühbe gurult. – Miért nem szóltál róla? Robertet nemcsak az taglózta le, hogy Tinkerbelle beszélt nekem a viszonyáról, hanem az is, hogy megtudtam, homoszexuális. Mintha elfelejtette volna, hogy ezzel már régóta tisztában vagyok. Talán az zaklatta fel ennyire, hogy most először aggatták rá nyilvánosan ezt a címkét. Kapcsolata Terryvel Brooklynban hármunk titka maradt, rajtunk kívül senki nem tudott róla. Robert zokogott. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Semmiben sem vagyok biztos. Folytatni akarom a munkát. Abban jó vagyok. Ez minden, amit tudok. Patti – fogta meg a kezem. – Ennek semmi köze hozzád. A történtek után Robert nem sokat beszélt Tinkerbelle-lel. David elköltözött a Hetvenhetedik utcára, nem messze attól a helytől, ahol egykor Washington Irving élt. Én a fal egyik oldalán aludtam, Robert a másikon. Életünk olyan gyorsan változott, hogy alig tudtunk lépést tartani vele. Később, amikor magamra maradtam gondolataimmal, késve ugyan, de átgondoltam a történteket. Szomorúnak és csalódottnak éreztem magam, amiért Robert nem bízott bennem. Azt mondta, nincs miért aggódnom, végül azonban mégis volt. Ugyanakkor azt is értettem, miért nem mondhatta el nekem. Azt hiszem, nagyon nehezére esett, hogy beszélni tudjon az ösztöneiről és a szexuális vágyairól. Vonzódott a férfiakhoz, de sosem éreztem, hogy kevésbé szeretne emiatt. Tudtam, hogy nem könnyű eltépnie kettőnk fizikai kötelékeit. Roberttel még mindig tartottuk magunkat a fogadalmunkhoz. Egyikünk sem hagyta el a másikat. Soha nem a szexualitása alapján gondoltam rá. A képem róla sosem változott. Ő volt életem művésze. Bobby Neuwirth szelíd motorosként érkezett meg a városba. Leszállt vasparipájáról, mire művészek, zenészek és költők rohanták meg, mint valami törzsi gyűlésen. Ahol ő megjelent, ott mindig történt valami. Felkapott, mint egy forgószél, és magával vitt, hogy művészekkel, zenészekkel ismertessen össze. Zöldfülű voltam még, de a dalszövegírásban értékelte és bátorította az ügyetlen próbálkozásaimat. Le akartam tenni valamit az asztalra,

hogy igazoljam a bizalmát. Balladai hosszúságú költeményeket írtam, melyeket olyan nagy mesélők ihlettek, mint Blind Willie McTell és Hank Williams. 1970. június 5-én elvitt a Fillmore East-be a Crosby, Stills, Nash and Young koncertjére. Az ő zenéjük nem az én stílusom, de Neil Young Ohio című száma hatott rám. Ahogy lerótta tiszteletét a Kent State egyetem négy fiatal hallgatója előtt, akik életüket adták a békéért, egyértelművé tette, hogy a művész felelőssége megmagyarázni a világ eseményeit. Azután elhajtottunk Woodstockba, ahol a The Band éppen a Stage Fright című albumot vette föl. Todd Rundgren volt a hangmérnök. Robbie Robertson kitartóan dolgozott a Medicine Man című számon. A többiek mind elszállingóztak valami buliba. Hajnalig beszélgettünk Todd-dal, és kiderült, hogy mindkettőnk családja Upper Darbyból származik. A nagyszüleim nem messze laktak attól a háztól, ahol ő nevelkedett. Sok közös tulajdonságunk is akadt – józan, munkamániás, a világgal szemben kritikus, eredeti, de visszahúzódó figurák. Bobby egyre szélesebbre tárta előttem világának kapuit. Rajta keresztül ismerkedtem meg Todd-dal, Brice Marden és Larry Poons festőművészekkel, illetve olyan zenészekkel, mint Billy Swan, Tom Paxton, Eric Andersen, Roger McGuinn és Kris Kristofferson. Összegyűltek a Chelsea Hotelben, Janis Joplint várták, akit szeretetteljesen csak Pearlnek, azaz gyöngynek becéztek. Bobby meghívása volt a belépőm ebbe a világba, és a döntése megkérdőjelezhetetlennek bizonyult. Janisnek költőként mutatott be, és attól fogva Janis mindig így nevezett. Együtt mentünk el a Central Parkba, ahol Janis a Wollman-jégpályán lépett fel. A koncertre minden jegy elkelt, de rengetegen összegyűltek a környező sziklákon. Bobbyval a színpad mellett álltunk, és lenyűgözve figyeltük a Janisbői áradó hihetetlen energiát. Váratlanul szakadni kezdett az eső, amit mennydörgés és villámlás követett, és a színpad azonnal kiürült. Mivel esőben nem lehetett folytatni a koncertet, a roadok nekiláttak elpakolni a felszerelést. A közönség azonban nem akart hazamenni. Az emberek hurrogni kezdtek. Janis vigasztalhatatlan volt. – Utálnak engem, haver – zokogta Bobbynak. Bobby kifésülte a haját a szeméből. – Nem téged utálnak – vigasztalta. – Az esőt. A Chelsea-ben megszálló zenészkompánia rendszeresen Janis lakosztályában kötött ki. Valakinél mindig volt gitár. Láthattam, hogyan születnek az új album dalai. Janis királynőként trónolt a hintaszékében, kezében – általában már kora délután – egy üveg Southern Comfort. Michael Pollard rendszerint mellette ült. Mintha ikrek lennének, ugyanazokat a szófordulatokat használták, minden mondatukat úgy fejezték be, hogy „haver”. Akkor is ott ültem a padlón, amikor Kris Kristofferson elénekelte neki a Me and Bobby McGee-t, Janis pedig csatlakozott a refrénhez. Ezekért a pillanatokért mentem oda,

de olyan fiatal voltam, és annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy nem is tudatosult bennem, mi zajlik körülöttem. ——— Robert átlyukasztatta a mellbimbóját. Egy orvos csinálta Sandy Daley lakosztályában, miközben Robert David Croland ölében feküdt. Sandy lefilmezte a 16 mm-es kamerájával – szentségtelen szertartás volt, igazi Chant d’Amour. Vakon bíztam Sandyben, tudtam, hogy gyönyörű felvételt fog készíteni. Azt azonban, ami történt, visszataszítónak találtam, ezért nem voltam ott. Biztosra vettem, hogy a seb elfertőződik, és sajnos nem tévedtem. Amikor megkérdeztem Robertet, milyen volt, azt felelte, egyszerre érdekes és hátborzongató. Aztán hármasban lementünk a Max’s-be. Donald Lyonsszal ültünk a hátsó teremben. A Factory meghatározó hímjeihez hasonlóan, Donald is vidéki ír katolikus családból származott. Briliáns bölcsész volt. A Harvardon fényes tudományos karriert jósoltak neki. De elcsavarta a fejét Edie Sedgwick, aki képzőművészetet tanult Cambridge-ben, és Donald mindent feladva követte Edie-t New Yorkba. Donald elképesztően gúnyos bírt lenni, ha piált, ezért aki vele töltötte az időt, az vagy remekül szórakozott, vagy kénytelen volt elviselni sértő megjegyzéseit. Legjobb pillanataiban szakavatott módon értekezett filmről és színházról, idézett ókori latin és görög szövegekből, vagy szavalt hosszú passzusokat T. S. Eliot műveiből. Donald megkérdezte, van-e kedvünk megnézni a Velvet Underground koncertjét az emeleten. Ekkor álltak össze újra New Yorkban, és élő koncerttel ünnepelték az eseményt a Max’s-ben. Donald nem akarta elhinni, hogy még sosem láttam őket, és ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg a koncertet. Azonnal a lüktető zene hatása alá kerültem. Korábban sosem figyeltem oda Lou Reed szövegeire, Donald mutatta meg nekem, milyen költőiek is. A Max’s emeleti terme nem volt túl tágas, talán ha száz ember fért el benne, és ahogy a Velvet egyre jobban belelendült, mi sem bírtuk ki ülve. Robert a táncparkettre ment Daviddel. Köldökig kigombolt fehér inget viselt, alatta felsejlett a mellbimbóba tűzött aranykarika. Donald kézen fogott, és mi is mozogni kezdtünk, miközben David és Robert táncoltak. Donald kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult, és mint kiderült, nemcsak Homérosszal, Hérodotosszal és az Ulyssesszel, hanem a Velvet Undergrounddal kapcsolatban is igaza volt. Valóban New York legjobb zenekarát hallottuk. A függetlenség napján Todd Rundgren megkért, hogy menjek el vele Upper Darbyba az édesanyjához. Egy elhagyatott telken petárdákat gyújtottunk, és Carvel jégkrémet ettünk. Később az édesanyja mellett állva figyeltem, ahogy Todd a húgával játszik. Az anyja gúnyosan figyelte Todd színes haját és bársony trapéznadrágját. – Egy marslakót szültem – mondta, ami igencsak meglepett, mivel nekem olyan józannak tűnt. A visszafelé úton megbeszéltük, hogy rokonlélekre leltünk egymásban, és valószínűleg én is marslakó vagyok.

Aznap este a Max’s-ben összefutottam Tony Ingrassiával, egy drámaíróval, aki a La MaMa-ban dolgozott. Megkért, hogy olvassak el egy szerepet új darabjában, a Szigetben. Kissé szkeptikusan álltam hozzá, de amikor átadta a szöveget, megígérte, hogy nem lesz smink és csillámpor. Könnyű szerepnek tűnt, mert a karakter a darab egyetlen más szereplőjével sem teremtett kapcsolatot. Leonát kellett eljátszanom, aki teljesen magába fordulva, belőve Brian Jonesról zagyvál összefüggéstelenül. Nem értettem teljesen, miről szól a darab, de ez volt Tony Ingrassia főműve. Mindenki benne volt, mint A mandzsúriai jelöltben. Kirojtosodott csónaknyakú blúzomat vettem föl, és fekete karikákat festettem a szemem köré, mert azt mondták, züllötten kell kinéznem. Leginkább egy drogos mosómedvére hasonlítottam. Az egyik jelenetben hánynom kellett. Ez nem okozott problémát. Bevettem egy marék összenyomott borsót és nedves kukoricakását a számba, és néhány percig bent tartottam, mielőtt kidobtam a tacscsot. De az egyik próbára Tony hozott egy fecskendőt, és mintegy mellékesen így szólt: – Tegyél bele vizet, tudod, szívj vissza egy kis vért a karodból, hogy az emberek azt higgyék, éppen belövöd magad. Majdnem elájultam. Ránézni sem bírtam a fecskendőre, nemhogy a karomba döfni. – Én nem csinálok ilyet – mondtam. Döbbenten meredtek rám. – Nem szoktad belőni magad? A külsőm alapján mindenki drogosnak nézett. Kerek perec megtagadtam, hogy belőjem magam. Végül forró viaszt kentek a karomra, és Tony megmutatta, mit kell tennem. Robert nagyon viccesnek találta, hogy ilyen helyzetbe kerültem, és megállás nélkül ugratott. Tudta, mennyire irtózom a tűtől. De közben szeretett színpadon látni. Az összes próbára eljött, és olyan hihetetlenül öltözködött, hogy már az megért volna egy szerepet. Tony Ingrassia többször meg is jegyezte: – Mesésen néz ki, bárcsak tudna játszani. – Csak ültesd le egy székbe – csacsogta Wayne County. – Meg se kell szólalnia. ——— Robert egyedül aludt. Be akartam kopogni hozzá, de az ajtaja nyitva volt. Álltam, és néztem, ahogy alszik. Ugyanúgy figyeltem az álmát, mint első találkozásunkkor. Még mindig ugyanaz a kócos hajú srác volt. Ahogy leültem az ágya szélére, felébredt. Felkönyökölt, és elmosolyodott. – Nincs kedved bebújni a takaró alá? – Csiklandozni kezdett. Birkóztunk, és nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Aztán hirtelen felugrott. – Menjünk el Coney Islandre – mondta. – Csináltassunk megint egy képet magunkról.

Végigjártuk az összes helyet, amit szeretünk. Nevünket a tengerpart homokjába írtuk, elmentünk a Nathan’s-be, körbejártuk az Astroland vidámparkot. Ugyanazzal az öreg fazonnal fényképeztettük le magunkat, és Robert unszolására még a kitömött pónira is felültem. Sötétedésig maradtunk, aztán felültünk az F-metróra. – Még mindig itt vagyunk egymásnak – mondta. Megfogta a kezemet, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, és elaludtam. A kettőnkről készült újabb kép sajnos elveszett, de amelyiken dacosan ülök a pónin, az megmaradt. ——— Robert egy farekeszen ülve hallgatta, amint felolvasom a legújabb verseimet. – Ezt másoknak is hallaniuk kellene – mondta, mint mindig. – Te hallod. Nekem ennyi bőven elég. – Azt akarom, hogy mindenki hallja. – Nem, te azt akarod, hogy olvassak fel egy olyan átkozott összejövetelen. De Robert nem adta fel, folyamatosan nyaggatott, és amikor Gerard Malanga beszélt neki arról, hogy egy kedden nyilvános felolvasás lesz, ahol Jim Carroll, a költő moderál, beleegyeztem, hogy én is elmegyek. Annyit ígértem, hogy megpróbálom. Kiválasztok néhány verset, amely alkalmas a felolvasásra. Már nem emlékszem, miket olvastam végül, Robert öltözékét viszont sosem fogom elfelejteni – maga tervezte arany lamé nadrágot viselt. Szóba került, hogy felhúz egy színben harmonizáló ágyékvédőt is, de végül elvetettük az ötletet. A Bastille lerombolásának évfordulója volt, és azzal viccelődtem, hogy fejek helyett leesett állak hullnak majd a lába elé, amikor a költők meglátják ebben a szerelésben. Jim Carrollt azonnal megkedveltem. Gyönyörű férfi volt, karcsú és izmos, hosszú haja aranyvörösen ragyogott, fekete Converse tornacipőt viselt, és mindenkihez volt egy kedves szava. Arthur Rimbaud és Parsifal, a szent bolond keverékét láttam benne. Írásaim a francia prózaversek formalitásától elmozdultak Blaise Cendrars, Majakovszkij és Gregory Corso vakmerő virtuskodása felé. Az ő hatásukkal humor és némi fesztelenség jelent meg a verseimben. Mindig Robert volt az első közönségem, és sok önbizalmat merítettem pusztán abból, hogy felolvastam neki. A beatköltők és Oscar Brown Jr. felvételeit hallgattam, Vachel Lindsayt és Art Carney-t tanulmányoztam. A Sziget egyik szokatlanul hosszú próbája után összefutottam a Chelsea előtt fagyizó Jimmel. Megkérdeztem, van-e kedve egy bűnrossz kávéhoz a fánkosnál. Azt felelte, miért is ne. Elmondtam neki, hogy szeretek ott írni. Másnap este levitt egy bűnrossz kávéra a Bickford’s-ba a Negyvenkettedik utcán. Azt mondta, Jack Kerouac ott szeretett írni. Nem tudtam pontosan, hol lakik Jim, de sok időt töltött a Hotel Chelsea-ben. Másnap este hazakísért, és úgy alakult, hogy a szobámban töltötte az éjszakát. Hosszú idő

óta ő volt az első Roberten kívül, aki iránt éreztem valamit. Robert is része volt az egyenletnek, hiszen az ő közreműködésével ismertem meg Jimet. Jól kijöttek egymással, és természetesnek tűnt, hogy csak egy ajtó választ el bennünket egymástól. Robert gyakran aludt Davidnél, és úgy tűnt, örül, hogy már nem vagyok egyedül. A magam módján odaadóan szerettem Jimet. Betakartam, amikor aludt. Reggelente fánkot és kávét hoztam neki. Nem vetette fel a pénz, de – kevéssé ugyan – a heroin rabja volt. Néha elkísértem, amikor belőtte magát. Semmit nem tudtam ezekről a drogokról azon kívül, amit Alexander Trocchi Cain‘s Book című regényében olvastam. A könyv drogos főhőse New York folyóin hajózva egy uszályon írja beszámolóját, miközben a heroin hatalmába keríti lelke folyamát. Jim szeplős karjába lőtte az anyagot. Mintha Huckleberry Finn rosszabbik énje lett volna. Elfordítottam a fejemet, aztán megkérdeztem, fáj-e. Azt mondta, nem, ne aggódjak miatta. Utána leültem mellé, ő pedig néha el- elbóbiskolva Walt Whitmant szavalt nekem. Míg napközben dolgoztam, Robert és Jim el-elsétáltak a Times Square-re. Mindketten vonzódtak a Negyvenkettedik utca alvilágához, és barangolásaik közben kiderült, hogy a strichelés is közös hobbijuk. Jim a heroinra valót kereste meg vele, Robert a lakbért. Robert még ekkor sem volt biztos önmagában. Zavarta, hogy a szexuális beállítottsága alapján ítélik meg, és azt sem tudta eldönteni, hogy a pénzért árulja-e a testét, vagy élvezetből. Jimmel meg tudta beszélni ezeket a dilemmáit, mert Jimben nem voltak előítéletek. Mindketten pénzt fogadtak el férfiaktól, Jim azonban nem csinált belőle problémát. Puszta üzletként tekintett rá. – Honnan tudod, hogy nem vagy buzi? – kérdezte tőle Robert. Jim magabiztosan válaszolt. – Onnan, hogy mindig pénzt kérek érte. ——— Július közepén kifizettem első gitárom utolsó részletét. A hangszert egy Nyolcadik sugárúti zálogházban tették félre nekem. Egy kis Martin akusztikus gitár volt, elegáns darab. Apró kék madarat ábrázoló matrica díszítette, a heveder pedig többszínű szalagból készült. Vásároltam egy Bob Dylan-dalgyűjteményt, és megtanultam néhány egyszerű akkordot. Eleinte egészen jól haladtam, de úgy éreztem, minél többet játszom, annál rosszabbul megy. Nem esett le, hogy be kellene hangolnom a gitárt. Átvittem Matthew- hoz, és ő behangolta. Később jöttem csak rá, hogy ha elhangolódik, elég átmennem Chelsea-be, és megkérnem valakit a számtalan ott lakó zenész közül, hogy játsszon rajta. A Fire of Unknown Origint eredetileg versnek szántam, de miután megismerkedtem Bobbyval, ebből lett az első dalom. Nehezen találtam meg a hozzáillő akkordokat. Amikor elkészült, elénekeltem Robertnek és Sandynek. Utóbbinak különösen tetszett, a folyosón végigsikló ruha ugyanis az övé. Death comes sweepingdown the hallway in a lady’s dress Death comes ridingup thehighway in its Sunday best

Death comes I can ’t do nothing Deathgoes there must be something that remains A fire of unknown origin took my baby away ——— Jön a halál, végigsöpör az előszobán. Jön a halál, ünneplőben száguld a sztrádán. Jön a halál, semmit se tehetek. Megy a halál, de valaminek maradnia kell. Valahol tűz támadt, elvitte a kedvesem. A Sziget megmutatta, hogy van érzékem a színjátszáshoz. Nem volt lámpalázam, és tudtam bánni a közönséggel. De arra is rájöttem, hogy nem vagyok született színész. A színészek katonák voltak a szememben, akik feláldozzák magukat egy nemes célért. Az igazi színésznek hinnie kell az ügyben. Én képtelen voltam ilyen mértékben feladni önmagamat. Leona szerepe végképp elhitette másokkal, hogy drogos vagyok. Nem tudom, jó színésznő vagyok-e, de ahhoz elég jó voltam, hogy rossz hírem keltsék. A darab zajos sikert aratott. Andy Warhol minden este eljött megnézni, és őszintén érdeklődni kezdett Tony Ingrassia iránt, együtt akart dolgozni vele. Az utolsó előadáson Tennessee Williams is megjelent Candy Darlinggal a karján. Candy majd kiugrott a bőréből örömében, hogy egy híres drámaíróval mutatkozhat. Bátorság volt bennem, de tudtam, hogy hiányzik belőlem színésztársaim tüze és tragikus csillogása. Alternatív színházakban játszottak, és elhivatottan szenvedtek mentoraik – Ellen Stewart, John Yaccaro és a briliáns Charles Ludlam – keze alatt. Más utakon jártam, mint ők, de hálás voltam azért, amit tőlük tanultam. Hamarosan ugyanis gyakorlati hasznát vettem a színházi tapasztalatnak. ——— Amikor Janis Joplin augusztusban visszatért, hogy bepótolja a koncertet, amit az eső elmosott a Central Parkban, kimondottan boldognak tűnt. Alig várta a lemezfelvételt, és ragyogott a bíbor, rózsaszín és lila tollas boáiban. Mindig azokat vette föl. A koncert remekül sikerült, és utána mindnyájan a Remingtonban, egy művészbárban kötöttünk ki a Broadway elején. Az asztalokat megtöltötte Janis udvartartása: Michael Pollard, Sally Grossman (a vörös ruhás lány a Bringing It All Back Home borítóján), Brice Marden, Emmett Grogan a Diggersből, és a színésznő Tuesday Weld. A zenegépből Charlie Pride szólt. Janis az este nagy részét egy jóképű fickó társaságában töltötte, aki bejött neki, de amikor a pasas záróra előtt lelépett az egyik csinosabb lánnyal a sleppből, Janis összeomlott. – Mindig ez van, haver. Megint egy magányos éjszaka – zokogta Bobby vállán.

Bobby megkért, hogy kísérjem vissza a Chelsea-be, és vigyázzak rá. A szobájába érve leültem vele, és hallgattam a siránkozását. Mielőtt elmentem, mondtam, hogy írtam neki egy dalt, és mindjárt el is énekeltem. I was working real hard To show the world whatl could do Oh I guess I never dreamed I’d have to World spins some photographs Howl love to laugh when the crowd laughs While love slips through A theatre that is full But oh bahy When the crowd goes home And I turn in and I realize I‘m alone I cant believe I had to sacrificeyou ——— Sokat dolgoztam azon, Hogy megmutassam, mit tudok. Nem hittem volna, hogy e nélkül Nem vagyok. A világ fotókat pörget, Jó nevetni, hogyha más is, Míg árad a szeretet, És tele a színház. Dejaj,baby, Ha a tömeg hazamegy, És rájövök, hogy egyedül vagyok, El sem hiszem, Hogy fel kellett áldoznom téged. – Ez én vagyok, haver – mondta. – Ez az én dalom. – Amikor felálltam, hogy induljak, a tükörbe nézett, és megigazította a boáit. – Milyen vagyok, haver?

– Mint egy gyöngy – feleltem. – Igazi gyöngyszem. ——— Jimmel sok időt töltöttünk a kínai negyedben. Vele minden kiruccanás felért egy kalanddal. Meglovagoltuk a nyári felhőket. Szerettem nézni, ahogy vadidegenekkel társalog. A Hong Fat étterembe jártunk, mert olcsón és jó kaját adtak, ő pedig az öreg fazonokkal beszélgetett. Az ember itt vagy azt ette, amit elétettek, vagy rámutatott valakinek a tányérjára, az étlap ugyanis kínaiul volt. Az asztalokat úgy tisztították, hogy forró teát öntöttek rájuk, aztán letörölték egy ronggyal. Az egész éttermet oolong tea illata lengte be. Néha Jim beszédbe elegyedett ezekkel a tiszteletreméltó külsejű bácsikákkal, akik elmesélték egész kalandos életüket az ópiumháborúktól a San Franciscó-i ópiumbarlangokig. Aztán a Mottról a Mulberryn át visszasétáltunk a Huszonharmadik utcába, a saját időnkbe, mintha semmi sem történt volna. A születésnapjára egy autoharpot kapott tőlem, ebédszüneteimben a Scribner’s-nél pedig hosszú verseket írtam neki. Azt reméltem, hogy egy pár leszünk, de kiderült, ennek nem volt realitása. Sosem tudtam hatni rá, bár az, hogy megpróbáltam kifejezni a bennem zajló drámát, talán jobb íróvá tett. Jimmel szép időszakot töltöttünk együtt. Biztosan voltak jobb és rosszabb napjaink, de mindig nosztalgiával és humorral emlékszem vissza rá. Éjjel-nappal ábrándokat kergettünk, mint Keats, és közben szenvedtünk a tetvektől, amiért mindketten a másikat vádoltuk, és a Kwell féle tetűsamponnal hosszadalmas kezeléseknek vetettük alá magunkat a Chelsea Hotel fürdőszobáinak valamelyikében. Megbízhatatlan volt, határozatlan, és néha úgy belőtte magát, hogy beszélni sem tudott, de közben kedves volt, szellemes és igazán tehetséges költő. Tudtam, hogy nem szerelmes belém, de akkor is rajongtam érte. Végül továbblebegett, csak egy hosszú aranyvörös tincset hagyott maga után. ——— Roberttel meglátogattuk Harryt. Egy barátjával éppen azon tanakodtak, ki legyen az új gazdája egy szürke játékbáránynak. Kereken gurult, akkora volt, mint egy gyerek, a nyakába hosszú vörös szalagot kötöttek. Így festett Allen Ginsberg párjának, Peter Orlovskynak blake-i báránya. Amikor rám bízták, azt hittem, Robert dühös lesz rám, mert megígértem, hogy nem fogadok el több kiselejtezett holmit és törött játékot. – El kell fogadnod – mondta, és a kezembe nyomta a szalagot. – Igazi Smith-darab. Néhány nappal később egy este váratlanul átjött Matthew kezében egy doboz 45-ös lemezzel. Megszállottan rajongott Phil Spectorért, és úgy tűnt, Phil összes kislemeze ott lapul a dobozában. Tekintete idegesen cikázott a szobában. – Vannak kislemezeid? – kérdezte izgatottan. Felálltam, áttúrtam a szennyes ruháimat, és megtaláltam a krémszínű, hangjegyekkel díszített dobozt, amiben a kislemezeket tartom. Matthew azonnal számolni kezdte a két gyűjteményt.

– Jól gondoltam – mondta végül. – Pont annyi. – Pont mennyi? – Amennyi elég egy százlemezes éjszakához. Jó ötletnek tűnt. Lejátszottuk az összesét, egyiket a másik után, az I Sold My Heart to the Junkmannel kezdtük. Egyik szám jobb volt, mint a másik. Táncra perdültem. Matthew cserélgette a lemezeket, mint valami tébolyult DJ. Az éjszaka közepén beállított Robert. Matthew-ra pillantott. Aztán rám. Majd a lemezjátszóra. A Marvelettes szólt. – Mire vársz? – kérdeztem. Ledobta a kabátját a padlóra. Még harminchárom lemez volt hátra. ——— A Nyolcadik utca 52. hírhedt épület volt. A húszas években a Film Guild mozinak adott otthont, a következő évtizedben pedig Rudy Vallée botrányos country-western klubjának. A kiváló absztrakt expresszionista festő és tanár, Hans Hoffman iskolája a harmadik emeleten működött a negyvenes-ötvenes években, és olyan művészek jártak hozzá, mint Jackson Pollock, Lee Krasner és Willem de Kooning. A hatvanas években Jimi Hendrix törzshelye, a Generation Club működött itt, aztán amikor bezárt, Jimi átvette, és építtetett egy hipermodern stúdiót. Augusztus 8-án tartották a nyitóbulit. A Wartoke Concern szervezte az eseményt, rengetegen szerettek volna bejutni, én a Wartoke egyik munkatársán, Jane Friedmanen keresztül jutottam meghívóhoz. Annak idején ő intézte a Woodstock-fesztivál reklámkampányát. A Chelsea-ben mutatott be neki Bruce Rudow, és úgy tűnt, érdeklik a munkáim. Izgatottan készülődtem. Felvettem a szalmakalapomat, és elsétáltam a Nyolcadik utcába, de odaérve elbizonytalanodtam, és sehogy sem tudtam rászánni magam, hogy bemenjek. Éppen arra járt Jimi Hendrix, és meglátott, amint bánatosan üldögélek a lépcsőn. Elvigyorodott. El kellett érnie egy londoni gépet, hogy eljusson az Isle of Wight fesztiválra. Amikor elmondtam neki, hogy nem merek bemenni, halkan felnevetett, és elárulta, hogy a látszat ellenére ő is félénk, és nem szereti a felhajtást. Leült mellém a lépcsőre, és elmesélte, mik a tervei a stúdióval. Arról ábrándozott, hogy meghív egy csomó zenészt Woodstockba a világ minden tájáról. Leülnek körben egy réten, aztán csak zenélnek és zenélnek. Nem számít a ritmus, a dallam vagy a hangnem, mert előbb-utóbb, a hangzavaron keresztül megtalálják a közös nyelvet, majd végül a zenének ezt az elvont, egyetemes nyelvét rögzítik az új stúdióban. – A béke nyelvét. Érted? – Értettem. Arra már nem emlékszem, hogy végül bementem-e, de az biztos, hogy Jimi nem tudta valóra váltani az álmát. Szeptemberben a húgommal és Annie-vel Párizsba repültünk. Sandy Daley szerzett nekünk olcsó repülőjegyeket. Párizs sokat változott egy

év alatt, akárcsak én. Mintha az egész világot szép lassan megfosztották volna az ártatlanságától. Vagy talán csak én kezdtem túl tisztán látni a dolgokat. A Montparnasse-on sétálva megpillantottam egy újság címlapját, és elszorult a szívem: Jimi Hendrix est mort. 27 ans. Tudtam, mit jelentenek a szavak. Jimi Hendrix sosem tér vissza Woodstockba, hogy megalkossa a zene egyetemes nyelvét. Soha többé nem vonul be lemezfelvételre az Electric Lady stúdióba. Úgy éreztem, mindannyian elveszítettünk egy barátot. Láttam magam előtt a hátát, hímzett mellényét és hosszú lábát, ahogy megy fel a lépcsőn, majd nekivág a világnak még egyszer utoljára. Steve Paul autót küldött értünk Roberttel, hogy nézzük meg Johnny Winters fellépést a Fillmore Eastben október 3-án. Johnny néhány napig a Chelsea-ben szállt meg. A koncert után a szobájában gyűltünk össze. Jimi Hendrix tiszteletére játszott, és egymást vigasztalva gyászoltuk a gitáros költőt. De másnap ismét gyászolni gyűltünk össze Johnny szobájában. Két szót írtam a naplómba: Janis Joplin. A Los Angeles-i Landmark Hotelben halt meg. Túladagolta magát. Huszonhét éves volt. Johnny kombinálni kezdett. Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin. Azonnal felállította a J-szabályt. Rendkívül babonás volt, és rettegett, hogy ő lesz a következő. Robert próbálta megnyugtatni, de nekem azt mondta: – Nem hibáztatom. Tényleg hátborzongató. Aztán felvetette, mi lenne, ha kártyát vetnék Johnnynak. A tarot egymásnak feszülő erőkről mesélt, de közelgő veszélyről nem. Kártya ide vagy oda, Johnny arcára nem ült ki a halál. Volt benne valami. Valami elevenség. Miközben a J-klub miatt aggódva járkált fel- alá a szobában, az jutott eszembe, hogy soha nem marad annyi ideig egy helyben, hogy meghalhasson. * Szétszórt voltam és zaklatott, befejezetlen dalok és félbehagyott versek vettek körül. Elmentem a végsőkig, és falba ütköztem, saját elképzelt korlátáimba. És akkor találkoztam valakivel, aki elárulta a titkot. A megoldás nagyon egyszerű: ha falnak ütközöl, rombold le. Todd Rundgren elvitt a Village Gate-be, hogy meghallgassunk egy Holy Modal Rounders nevű bandát. Todd elkészítette a saját lemezét, a Runtot, és most olyan zenekarokat keresett, akikben fantáziát látott. Az igazi nagymenők, mint Nina Simone és Miles Davis az emeleten játszottak, míg elborultabb rétegzenéket az alagsorban lehetett hallgatni. Nem hallottam még élőben a Holy Modal Rounderst, csak annyit tudtam róluk, hogy Bird Song című számuk szerepelt a Szelíd motorosokban, de nem aggódtam, mert Todd mindig szokatlan és izgalmas helyekre vitt. Mintha arab táncházba kerültem volna, ahol beszívott földművesek verik a ritmust. A dobost figyeltem, aki úgy kuporgott a dobok mögött, mintha szökésben lenne, és a zsaruk elől bújt volna oda. A koncert vége felé rázendítettek a Blind Rage című számra, és

amikor verni kezdte a dobokat, azt gondoltam, ez igen, ez a fickó megtestesíti a rock and roll lényegét. Szépség, energia és delejes vonzerő sugárzott belőle. A koncert után a színpad mögött bemutattak minket egymásnak. Azt mondta, Slim Shadow a neve. – Örülök a találkozásnak, Slim. Megemlítettem, hogy külsősként a Crawdaddy nevű rockmagazinnak dolgozom, és írni akarok róla egy cikket. Úgy láttam, tetszik neki az ötlet. Csak bólogatott, miközben én a benne rejlő lehetőségről áradoztam, meg hogy a „rock and rollnak szüksége van” rá. – Ez még sosem jutott eszembe – felelte lakonikusan. Biztosra vettem, hogy a Crawdaddy örülni fog egy cikknek a jövő nagy reménységéről, Slim pedig beleegyezett, hogy eljön a Huszonharmadik utcába egy interjúra. Szórakoztatónak találta a szobámban uralkodó rendetlenséget, elnyúlt a matracomon, és mesélni kezdett magáról. Azt mondta, lakókocsiban született, és egy egészen bonyolult élettörténetet talált ki a kedvemért. Remek mesélő volt. Végre egyszer nem én meséltem magamról valaki másnak. Történetei még az enyémeknél is fantasztikusabbak voltak. Nevetése azonnal átragadt rám is, férfias, okos és érzékeny volt. Mindig is ilyennek képzeltem az igazi cowboyokat. A rá következő napokban rendre felbukkant az ajtóm előtt az éjszaka közepén félénk, kisfiús vigyorával, én pedig vettem a kabátomat, és elmentünk sétálni. Sosem kóboroltunk el messzire a Chelsea-től, mégis úgy tűnt, mintha az egész várost elborítanák a szélfútta, tüskés ördögszekerek. Októberben hidegfont vonult át New York felett. Csúnyán köhögtem. A fűtés kiszámíthatatlan volt a loftban. Nem lakóhelyiségnek szánták, és éjszakára nagyon lehűlt. Robert gyakran Davidnél maradt éjszakára, én pedig bebújtam a pokrócok alá, és késő éjszakáig Little Lulu képregényeket olvastam, meg Bob Dylant hallgattam. Fájt a bölcsességfogam, és legyengültem. Az orvos azt mondta, vérszegény vagyok, egyek húst, és igyák barna sört – Baudelaire-nek ugyanezt tanácsolták, amikor Brüsszelben egyedül és betegen kellett átvészelnie egy telet. Valamivel több pénzem volt, mint szegény Baudelaire-nek. Magamra húztam egy régi skótkockás kabátot, és elemeltem két marhaszeletet a Gristede’s-ből. Az volt a tervem, hogy megsütöm őket nagymamám serpenyőjében a főzőlapon. Az utcán véletlenül összefutottam Slimmel. Az volt az első alkalom, hogy nappal sétáltunk. Aggódtam, hogy megromlik a hús, és végül bevallottam: két nyers marhaszelet lapul a zsebemben. Rám meredt, próbálta eldönteni, igazat mondok-e, aztán a zsebembe nyúlt, és a Hetedik sugárút közepén, előhúzott belőle egy szelet véres húst. Rosszallást színlelve ingatta a fejét. – Oké, menjünk, és együk meg – mondta. Felmentünk a lakásba, és bekapcsoltam a rezsót. A húst a serpenyőből ettük meg. Utána Slim aggódni kezdett, hogy eleget eszem-e. Néhány nappal később ismét beállított egy este, és megkérdezte, ettem-e már homárt a Max’s-ben. Azt feleltem, még sosem kóstoltam. Döbbenten meredt rám.

– Soha nem ettél még ott homárt? – Nem, soha semmit nem ettem még ott. – Micsoda? Vedd a kabátod! Kajálunk egyet. Taxival mentünk a Max’s-be. Minden további nélkül besétált a hátsó terembe, de nem ültünk a kerékasztalhoz. Rendelt nekem. – A legnagyobb homárt hozza a hölgynek. Észrevettem, hogy mindenki minket néz. Rájöttem, hogy Roberten kívül soha senkivel nem jártam még a Max’s-ben, Slim pedig igen jóképű pasas. Amikor a gigantikus homár és az olvasztott vaj megérkezett, átvillant az agyamon, hogy ennek a jóképű vidéki srácnak talán nincs is annyi pénze, hogy kifizesse a számlát. Evés közben észrevettem, hogy Jackie Curtis vadul integet nekem Slim háta mögül. Azt hittem, szeretné megkóstolni a homárt, ezért az egyik húsos ollót szalvétába csomagoltam, és követtem a női mosdóba. Jackie azonnal faggatni kezdett. – Mit csinálsz te Sam Sheparddel? – kérdezte. – Sam Shepard? – értetlenkedtem. – Ugyan, dehogy, ezt a srácot Slimnek hívják. – Drágám, te azt sem tudod, ki ez? – A Holy Modal Rounders dobosa. Idegesen turkált a táskájában, majd púderfelhőbe borított mindkettőnket. – Ő az off-Broadway legnagyobb drámaírója. A Lincoln Centerben játsszák egy darabját. Már öt Obie-díjat nyert! – kelepelte, miközben kihúzta a szemét. Hitetlenkedve meredtem rá. Úgy éreztem magam, mint valami Judy Garland- Mickey Rooney musicalben. – Hát, nekem ez nem sokat jelent – mondtam. – Ne légy ostoba – fordult felém színpadiasan. – Egy szempillantás alatt be tud juttatni a Broadwayra. Jackie hajlamos volt minden véletlen találkozásból B-filmbe illő jelenetet kreálni. Elővettem a homár ollóját. – Kösz, de inkább nem. Tündér vagy, de én nagyobb zsákmányra vadászom. Miért nem ültök át hozzánk? Szívesen bemutatkoznék neki. A helyzet az, hogy nem akartam bejutni a Broadwayra, Slimet pedig eszem ágában sem volt körülhordozni, mint valami trófeát, de arról legalább megbizonyosodtam, hogy valószínűleg van elég pénze kifizetni a számlát. Visszamentem az asztalhoz, és a szemébe néztem. – Téged Samnek hívnak? – kérdeztem.

– Hát, ami azt illeti, igen – felelte W. C. Fields hanghordozásával. De abban a pillanatban megérkezett a desszert: vaníliafagylalt csokoládéöntettel. – A Sam jó név – jegyeztem meg. – Tetszik. – Edd meg a jégkrémedet, Patti Lee – mondta. ——— Egyre inkább kívülállónak éreztem magam Robert köreiben. Teadélutánokra, vacsorákra és egyéb összejövetelekre cipelt magával. Az asztaloknál a terítékhez annyi villa és kanál tartozott, hogy az egy öttagú családnak is elég lett volna. Képtelen voltam felfogni, miért nem ülhetünk egymás mellett vacsora közben, és miért kell vadidegenekkel társalognom. Kínszenvedésként éltem meg a fogások közti szüneteket. Senki sem tűnt olyan türelmetlennek, mint én. Ugyanakkor lenyűgözött Robert könnyed magabiztossága, ahogy cigarettára gyújt, miközben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét beszélgetőpartneréről. Kezdett betörni a felső tízezerbe. A társadalmi átalakulását bizonyos szempontból nehezebben értettem meg, mint a szexuálisát. Szexualitásának kettősségét elég volt elfogadnom. De ahhoz, hogy társadalmi értelemben lépést tudjak tartani vele, nekem is meg kellett volna változnom. Vannak, akik lázadónak születnek. Zelda Fitzgerald élettörténetét olvastam Nancy Milford tollából, és nem esett nehezemre azonosulni Zelda lázadó természetével. Emlékszem, gyerekkoromban a kirakatok előtt állva azt kérdeztem anyámtól, miért nem törik be őket az emberek. Anyám elmagyarázta, hogy a társas együttélésnek megvannak az íratlan szabályai. Fojtogatónak éreztem a tudatot, hogy már a születésünk előtt minden eldöntetett. Igyekeztem elfojtani romboló ösztöneimet, és inkább a kreatív hajlamaimat erősítettem. De a szabálygyűlölő, aki voltam, nem halt meg teljesen. Amikor elmeséltem Robertnek, hogy gyerekkoromban kirakatokat akartam betörni, cukkolni kezdett. – Ezt nem hiszem el, Patti. Született gonosztevő vagy – jegyezte meg. Pedig nem voltam az. Sam azonban azonosulni tudott ezzel a kis történettel. El tudta képzelni, amint azon töröm a fejem, hogy valami kalamajkát okozzak. Amikor elmeséltem neki, hogy néha még most is szívesen berúgnék egy-egy kirakatot, csak ennyit mondott: – Rúgd csak be, Patti Lee! Majd én leteszem érted az óvadékot. Sam mellett önmagam lehettem. Mindenki másnál jobban megértette, milyen az, amikor az ember úgy érzi, muszáj kivetkőznie önmagából. Robert nem kedvelte Samet. Kifinomultabbnak szeretett volna látni, és aggódott, hogy Sam csak felerősíti bennem a lázadót. Bizalmatlanok voltak egymással, és sosem tudták áthidalni a kettőjük közti szakadékot. A felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy ellenszenvüknek alapvető különbözőségük az oka, én azonban tudtam, hogy két erős férfi áll egymással szemben, és mindketten a legjobbat akarják nekem. Leszámítva azt,

hogy máshogy ettem, mindkettőjükben önmagámra ismertem. Szórakoztatott és büszkeséggel töltött el, ahogy összeakasztották a szarvukat. ——— David unszolására Robert tovább járta a galériákat a munkáival, de eredmény nélkül. Végül úgy döntött, más megoldást választ, és születésnapján a Chelsea Hotelben mutatja be kollázsait, a Stanley Amos galériában. Robert első útja a Lamston’s-hoz vezetett. Kisebb és olcsóbb, mint a Woolworth’s filléres üzletei. Lelkesen vetettük rá magunkat elavult árukészletükre: madzagok, sablonok, gombok, üvegcsék, Redbook és Photoplay magazinok, füstölők, karácsonyi képeslapok, édességek családi kiszerelésben, hajráfok és szalagok. Robert tucatjával vett klasszikus ezüst kereteikből. Egy dollárba kerültek, rendkívül népszerűek voltak, még Susan Sontagot is látták belőle vásárolni. Egyedi meghívókat akart készíteni, ezért erotikus kártyapaklikat vett a Negyvenkettedik utcán, és a lapok hátára nyomtatta az információkat. Azután a Lamston’s-ban vásárolt műbőr igazolványtokokba csúsztatta őket. A kiállítás középpontjában Robert szörnyszülöttekkel kapcsolatos alkotásai álltak, de az eseményre készített egy meglehetősen nagy oltárképet is. Több személyes tárgyamat is felhasználta hozzá, többek között a farkasbőrömet, egy hímzett selyemsálat és egy francia feszületet. Kicsit összekaptunk azon, hogy kisajátítja a holmijaimat, de természetesen beleegyeztem, Robert pedig megnyugtatott, hogy úgysem veszi meg senki. Csak azt akarta, hogy lássák az emberek. A Chelsea Hotel 510-es lakosztályában rendezte be a kiállítást. A szoba zsúfolásig megtelt. Robert Daviddel érkezett. Szállodai történetünk minden fontosabb szereplője megjelent. Sandy Daley, Robert egyik legnagyobb rajongója, szinte sugárzott a büszkeségtől. Harryt annyira lenyűgözte az oltárkép, hogy úgy döntött, felveszi, és belevágja a Mahagonny filmbe. Jerome Ragni, a Hair társszerzője megvette az egyik kollázst. A műgyűjtő Charles Coles megbeszélt Roberttel egy időpontot, mert több darab is komolyan érdekelte. Gerard Malanga, Rene Ricard, Donald Lyons és Bruce Rudow is jelen voltak. Megindító volt figyelni az embereket, amint Robert alkotásait nézik, azokat az alkotásokat, amelyek születésénél jelen voltam. Művei kiléptek kettőnk magánvilágából. Mindig is azért szurkoltam, hogy sikerüljön neki, most mégis féltékennyé tett kicsit, hogy mások is látják. Ezt az érzést azonban elnyomta az öröm, ahogy Robert arcára pillantottam, aki előtt végre felcsillant a jövő, amiért olyan eltökélten és keményen dolgozott. Robert jóslata ellenére Charles Coles megvette az oltárképet, és soha nem láttam viszont a farkasbőrömet, a sálamat és a feszületemet. * – Meghalt az úrnő. – Bobby hívott Kaliforniából Edie Sedgwick halálhírével. Nem ismertem személyesen, de kamaszkoromban a kezembe akadt egy Vogue magazin a

fotójával, amin egy ágyon piruettezik, háta mögött egy lovat ábrázoló rajz. Úgy állt ott, mintha rajta kívül senki más nem lenne a világon. Kitéptem a képet az újságból, és kiraktam a falra. Bobbyt nagyon lesújtotta Edie váratlan halála. – Írj neki egy verset – kérte Bobby, én pedig megígértem, hogy megteszem. Ahhoz, hogy elégiát tudjak írni egy olyan lányhoz, mint Edie, valahogy meg kellett találnom a bennem rejtező kislányt. Végig kellett gondolnom, mit jelent nőnek lenni, és a fehér ló előtt pózoló lányt követve saját magamig jutottam. ——— Beat hangulatba kerültem. A beatnemzedék bibliái felstószolva álltak az ágyam mellett. A Holy Barbarians és az Angry Young Men. A könyvek között turkálva ráakadtam Ray Bremser verseire. Nagy erővel hatottak rám. Úgy bánt a szavakkal, mintha szaxofonon játszana. Érezni lehetett az improvizáció könnyedségét. Feltettem egy Coltrane-lemezt, hátha ihletet kapok, de nem történt semmi. Csak az időt húztam. Truman Capote egyszer azzal vádolta Kerouacot, hogy nem ír, csak gépel. De Kerouac az egész lényét géppapírra öntötte, miközben a masináját püfölte. Én azonban tényleg csak gépeltem. Végül ingerülten felugrottam. Felkaptam a beat-antológiát, és George Mandel The Beckoning Sea című versénél nyílt ki. Először halkan olvastam, majd teli torokból, hogy megragadjam a szavaiban lüktető tengert, és megidézzem a hullámok ritmusát. Folytattam tovább Corsóval, Majakovszkijjal, majd visszatértem a tengerhez, szinte eszemet vesztettem George szavaitól. Robert lábujjhegyen osont be, és bólogatva leült a padlóra. Minden idegszálával rám figyelt. Az én művészem, aki sosem olvas. Lehajolt, és felemelt egy maroknyi verset a padlóról. – Jobban kellene vigyáznod a munkáidra – mondta. – Azt sem tudom, mit csinálok – vontam vállat. – De képtelen vagyok abbahagyni. Mint a vak szobrász, aki tovább kalapál. – Meg kellene mutatnod az embereknek, mire vagy képes. Miért nem tartasz egy felolvasást? Kezdett elegem lenni az írásból; nem volt elég valóságos. Robert azt mondta, van néhány ötlete. – Szervezek neked egy felolvasást, Patti. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy felolvasásom lesz egyszer, de felcsigázott az ötlet. A verseimet a magam és néhány ismerősöm szórakoztatására írtam. Talán eljött az ideje, hogy megnézzem, átmennék-e Gregory vizsgáján. A lelkem mélyén tudtam, hogy készen állok.

Egyre több kritikát írtam olyan rockmagazinoknak, mint a Crawdaddy, a Circus és a Rolling Stone. Abban az időben a zenekritikus irigyelt munkának számított. Paul Williams, Nick Tosches, Richard Meltzer és Sandy Pearlman voltak a kedvenceim, nagyra becsültem az írásaikat. A példaképemnek Baudelaire-t tekintettem, a tizenkilencedik század legeredetibb művészet- és irodalomkritikái közül több is az övé. Az értékelésre kapott lemezek között találtam Lotte Lenya dupla albumát is. Úgy gondoltam, hatalmas művész, és minél többekkel meg akartam ismertetni a nevét, ezért felhívtam Jann Wennert a Rolling Stone-nál. Soha nem találkoztam még vele, és hallhatóan meglepődött a kérésemen. De amikor emlékeztettem rá, hogy Bob Dylan egy Lotte Lenya-albumot tart a kezében a Bringing It All Back Home borítóján, beadta a derekát. Az Edie Sedgwickhez íródó költeményem hatására próbáltam megfogalmazni Lotte Lenya szerepét művészként és erős nőként. A kritikák írása a verseimben is éreztette hatását, mert már máshogy is ki tudtam magam fejezni. Nem számítottam rá, hogy a cikket közlik, de Jann felhívott, és azt mondta, bár úgy beszélek, mint egy kamionsofőr, elég elegánsan írok. A munkám miatt kapcsolatba kerültem azokkal az írókkal, akiket olyan nagyra becsültem. Sandy Pearlmantől kaptam egy példányt a The Age of Rock II című antológiából, amely az elmúlt év legjobb zenei témájú írásait gyűjtötte össze. A legjobban Lenny Kaye kedves, mégis intelligens írása hatott rám az a cappella zenéről. Gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor a fiúk összegyűltek az utcasarkon, hogy háromszólamú R&B dalokat énekeljenek. Lenny ráadásul szembefordult az akkori cinikus, pökhendi kritikai stílussal. Úgy döntöttem, felkeresem, és köszönetét mondok neki az inspiráló cikkért. Lenny a belvárosban dolgozott a Village Oldies lemezboltban a Bleecker Streeten. Egy szombat este beugrottam hozzá. A falakon dísztárcsák lógtak, a polcok roskadoztak a régi 45-ös lemezektől. Úgy tűnt, nincs olyan dal, amit ne tudnának előbányászni valamelyik poros kupac aljáról. Később, amikor nem voltak vevők, Lenny felrakta a kedvenc kislemezeinket, és táncoltunk a Dovells Bristol Stomp című számára, vagy tviszteltünk Maureen Gray Today’s the Day dalára. A Max’s-ben változott a felállás. A nyáron itt koncertező Velvet Underground idevonzotta a rock and roll új őrangyalait. A kerékasztalnál zenészek, rockújságírók és Danny Goldberg foglalt helyet, aki forradalmasítani akarta a zeneipart. Lenny általában Lillian Roxon, Lisa Robinson, Danny Fields és mások társaságában jelent meg, akik lassan küzdöttékbe magukat a hátsó terembe. Holly Woodlawn bevonulására mindig lehetett számítani, Andrea Feldman szívesen táncolt az asztalokon, Jackie és Wayne pedig ontották magukból a szellemes megjegyzéseket, de sejteni lehetett, hogy a napjaik a Max’s-ben meg vannak számlálva. Roberttel egyre kevesebb időt töltöttünk itt, mindketten a saját utunkat jártuk. A Max’s mégis hűen tükrözte sorsunk alakulását. Robert fényképsorozatba kezdett a Warhol- társaság távozóban lévő tagjairól. Engem pedig egyre jobban beszippantott a rock világa – eleinte az írással, végül az előadással. ———

Sam erkélyes szobát kapott a Chelsea-ben. Imádtam nála lógni, ismét volt szobám a hotelben. Bármikor letusolhattam, ha úgy hozta kedvem. Néha csak ültünk az ágyban, és olvastunk. Én Szilaj Lóról, az indián törzsfőnökről olvastam, ő Samuel Beckett drámáit lapozgatta. Sammel sokat beszélgettünk a közös jövőnkről. Addigra elárulta, hogy nős, és van egy kisfia. Talán fiatalságom az oka, de nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy felelőtlen viselkedésünk milyen hatással van mások életére. Találkoztam Sam feleségével, Olannal, egy fiatal, tehetséges színésznővel. Sosem vártam Samtől, hogy hagyja el a kedvemért, és végül mindhárman belerázódtunk a békés egymás mellett élés ritmusába, bár sosem beszéltünk a dologról. Sam gyakran eltűnt, és egyedül hagyott a szobájában ismerős tárgyaival: indán takarójával, írógépével és egy üveg Ron de Barrilito háromcsillagos rummal. Robert elborzadt a hírre, hogy Sam nős. El fog hagyni, mondogatta, de ezt amúgy is tudtam. Különc cowboynak tartotta Samet. – Neked Jackson Pollock sem tetszene – vágtam vissza. Robert csak megvonta a vállát. Írtam egy verset Samnek, a versenyautók iránti megszállott rajongásáról. Ezt a címet adtam neki: „Ballada egy rossz fiúról”. Kihúztam az írógépből, és a szobában járkálva hangosan felolvastam. Működött. Megvolt benne az energia és a ritmus, amit kerestem. Bekopogtam Robert ajtaján. – Akarsz hallani valamit? – kérdeztem. Bár ekkoriban eléggé eltávolodtunk egymástól – Robert Daviddel járt, én Sammel –, de egy közös dolog azért maradt: a munka. Robert, ahogy ígérte, nekiállt megszervezni a felolvasásomat. Beszélt Gerard Malangával, aki februárban tartott felolvasást a Szent Márk-templomban. Gerard nagylelkűen beleegyezett, hogy én nyissam meg az estet. A költészeti program, amit Anne Waldman irányított, még a befutott költők számára is vonzó fórum volt. Robert Creeleytől kezdve Allen Ginsbergen át Ted Berriganig mindenki olvasott fel itt. Ha bármikor is elő akartam adni a verseim, azt itt kellett megtennem. Nem akartam csak jól csinálni. Nyomot akartam hagyni magam után. A Költészetért tettem. Rimbaud-ért és Gregoryért. Az írott szó erejét a rock and roll közvetlenségével akartam ütköztetni. Todd azt javasolta, legyek agresszív. Kaptam tőle egy fekete kígyóbőr csizmát. Sam felvetette, hogy használjak zenei kíséretet. Végiggondoltam, kik azok a zenészek, akiket a Chelsea-ből ismerek. Eszembe jutott, hogy Lenny Kaye azt mondta, játszik elektromos gitáron. Elmentem hozzá. – Tudsz gitározni, ugye? – Igen, szoktam gitározni. – El tudnál játszani elektromos gitárral egy karambolt?

– Igen, persze – vágta rá habozás nélkül, és beleegyezett, hogy ő lesz a kísérőm. Magával hozta Melody Maker gitárját és kis Fender erősítőjét a Huszonharmadik utcába, és kísért, miközben én a verseimet szavaltam. 1971. február 10-én volt a felolvasás. A meghívókra Judy Linn rólam és Gerardról készített fotója került, amin mosolyogva állunk a Chelsea előtt. Próbáltam kedvező párhuzamokat találni a dátummal kapcsolatban: telihold, Bertolt Brecht születésnapja. Mindkettő jót ígért. Brecht tiszteletére úgy döntöttem, hogy a Bicska Maxi-dallal kezdem a felolvasást, amíg Lenny gitáron kísér. Nagyszerű éjszaka volt. Gerard Malanga, karizmatikus költőként-előadóként odavonzotta a Warhol-világ krémjét, mindenki eljött Lou Reedtől kezdve Rene Ricardon és Brigid Berlinen át Andyig. Lenny barátai, Lillian Roxon, Richard és Lisa Robinson, Richard Meltzer, Roni Hoffman és Sandy Pearlman az ő kedvéért jelentek meg. A Chelsea-ből is érkezett egy különítmény: Peggy, Harry, Matthew és Sandy Daley. És persze költők, John Giorno, Joe Brainard, Annie Powell vagy Bernadette Mayer. Todd Rundgren magával hozta Miss Christine-t a GTO-ból. Gregory izgatottan fészkelődött a székében, alig várta, mivel rukkolok elő. Robert Daviddel érkezett, és az első sor közepén foglaltak helyet. Sam az erkély korlátján áthajolva biztatott. Szinte izzott a levegő a felfokozott várakozástól. Anne Waldman konferált fel minket. Teljesen fel voltam spannolva. A bűnözőknek ajánlottam az estét Káintól Genet-ig. Olyan költeményeket választottam, mint az Eskü, amely így kezdődik: „Krisztus meghalt valaki bűneiért / de nem az enyémekért”, majd következett a Fire of Unknow Origin. Robert kedvéért felolvastam a The Devil Has a Hangnail című verset, aztán a Cry me a river következett, ezt Annie-nek ajánlottam. A Picture Hanging Bluest Jesse James barátnőjének szemszögéből írtam, refrénje pedig minden korábbi versemnél dalszerűbb volt. Befejezésül a „Ballada egy rossz fiúról”-t énekeltem el, amit Lenny feszes, erőteljes akkordjai kísértek. Ez volt az első alkalom, hogy elektromos gitár szólalt meg a Szent Márk-templomban, és a közönség örömujjongással meg füttyszóval válaszolt. Mivel a költészet megszentelt földjén álltunk, néhányan tiltakoztak, Gregorynak azonban tetszett. Mindent elsöprő volt a fogadtatás. Az előadás kedvéért felszínre hoztam az összes elfojtott dühömet. Utána viszont annyira telítődtem adrenalinnal, hogy pökhendien viselkedtem, mint egy fiatal kakas. Elmulasztottam köszönetét mondani Robertnek és Gerard-nak. Nem maradtam ott beszélgetni a vendégeikkel. Lóhalálában menekültem Sammel az oldalamon, és beültünk egy étterembe, ahol tequilát és homárt rendeltünk. Túl voltam a nagy estémen, jóleső izgalom maradt utána, mégis úgy gondoltam, ezzel a dolog le van zárva, és jobb, ha el is felejtkezem az egészről. Fogalmam sem volt, hogyan folytathatnám ezt a próbálkozást. Tudtam, hogy megbántottam Robertet, mégsem tudta titkolni, mennyire büszke rám. De az is kiderült számomra, hogy van egy egészen másmilyen oldalam. Hogy ennek a művészethez volna köze, abban nem voltam biztos. A felolvasás után záporozni kezdtek az ajánlatok. A Creem magazin le akart hozni egy válogatást a verseimből; felkéréseket kaptam Londonból és Philadelphiából; a Middle

Earth Books megjelentette volna a verseskötetemet; sőt még egy lemezszerződés is szóba került Steve Paul Blue Sky Records cégével. Először hízelgőnek találtam, aztán egyre kínosabbnak. Szélsőségesebb reakciókat váltottam ki, mint pár hónappal korábban az új frizurámmal. Úgy éreztem, túl könnyen jött a siker. Robertnek semmi nem ment ilyen egyszerűen. Mint ahogy legkedvesebb költőimnek sem. Úgy döntöttem, hogy visszakozom. Lemondtam a lemezszerződést, de a Scribner’s-nél felmondtam, és Steve Paul asszisztense lettem. Így szabad lettem, és valamivel több pénzt kerestem, de Steve egyre azt kérdezgette, miért az ebédjét csinálom és a kalitkáit takarítom ahelyett, hogy lemezt készítenék. Magam sem gondoltam, hogy a kalitkatisztítás lenne a küldetésem, de abban biztos voltam, hogy nem lett volna helyes elfogadnom a szerződést. Arra gondoltam, amit Mari Sandoz Szilaj Ló című könyvében olvastam. Szilaj Ló szentül hiszi, hogy győztesen kerül ki az ütközetből, de csak akkor, ha nem kezd fosztogatni a csatatéren. Lovai fülére villámokat tetováltat, hogy sose feledkezzen meg erről. Próbáltam a saját helyzetemre alkalmazni a leckét. Nem akartam olyan zsákmányt elvenni, ami nem az enyém. Úgy döntöttem, csináltatok magamnak egy hasonló tetoválást. Az előcsarnokban ülve villámokat rajzolgattam a vázlatfüzetembe, amikor egy igen feltűnő nő lépett be a szállodába. Vörös haja zilált volt, vállán egy élő róka ült, arcát finom tetoválások borították. Azonnal rájöttem, hogy a tetoválások alatt Vali arca rejtőzik, ő volt a lány a Love On The Left Bank borítóján. A fényképe régóta kint volt már a szobám falán. Odaléptem hozzá, és kertelés nélkül megkérdeztem, készítene-e egy tetoválást a térdemre. Rám meredt, majd beleegyezően bólintott, de nem szólt semmit. Megbeszéltük, hogy Sandy Daley szobájában fogja kitetoválni a térdemet, Sandy pedig filmre veszi, akárcsak Robert mellbimbójának kilyukasztását. Ez az én beavatásom lesz. Egyedül akartam menni, de Sam ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson. Vali kezdetleges technikával dolgozott; csak varrótűre, gyertyára és kék tintára volt szüksége. Sztoikus nyugalommal, néma csendben tűrtem, ahogy villámot tetovál a térdemre. Amikor végzett, Sam megkérte, hogy készítsen tetoválást az ő bal kezére is. Vali újra meg újra átszúrta a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett bőrdarabot, míg Sam kezén végül megjelent egy félhold. Egy reggel Sam megkérdezte, hová lett a gitárom, mire azt feleltem, hogy a húgomnak, Kimberleynek ajándékoztam. Délután elvitt egy gitárüzletbe a Village-ben. A falakon akusztikus gitárok lógtak, mint egy zálogházban, azzal a különbséggel, hogy a zsémbes tulaj itt úgy viselkedett, mintha egyiktől sem akarna megválni. Sam azt mondta, bármelyiket választhatom. Megnéztünk jó néhány Martinst, akadt köztük gyöngyházberakásos darab is, de végül egy viharvert fekete Gibsonon akadt meg a szemem, 1931-ben készítették, a válság idején. A háta megrepedt, javítva volt, a hangolókulcsok pedig berozsdásodtak. Valami miatt mégis azonnal beleszerettem. Azt gondoltam, ilyen külsővel senkinek sem kellene rajtam kívül. – Biztos vagy benne, hogy ez az, Patti Lee? – kérdezte Sam.

– Csak ő kell – feleltem. Sam kétszáz dollárt fizetett a gitárért. Azt hittem, a tulaj örülni fog, hogy végre eladja, de még az utcára is kijött utánunk azt ismételgetve: – Ha mégis meggondolja magát, szívesen visszavásárolom. Csodálatos gesztus volt Samtől, hogy megvette nekem a gitárt. Egy film jutott eszembe róla, a Kék csillag Gary Cooperrel a főszerepben, aki Beau Gestet, a francia idegenlégió katonáját alakítja. A férfi feláldozza a karrierjét, hogy megvédje az asszonyt, aki felnevelte. Úgy döntöttem, Bo lesz a gitár neve, a Beau rövidítése. Azt akartam, hogy Samre emlékeztessen, aki maga is beleszeretett a hangszerbe.Bo a mai napig a legkedvesebb, féltve őrzött gitárom. A legtöbb dalom rajta szólalt meg először. Az elsőt Samnek írtam, felkészülve a távozására. A munkánk és a magánéletünk is összefonódott, sosem voltunk közelebb egymáshoz, de mindketten tudtuk, hogy közeledik az idő, amikor el kell mennie. Egy este szótlanul ültünk, ugyanaz járt a fejünkben. Egyszer csak felpattant, és az ágyra tette az írógépét. – Írjunk színdarabot – mondta. – Nem tudom, hogyan kell – feleltem. – Nem nehéz. Majd én elkezdem. Leírta a szobámat a Huszonharmadik utcán: a rendszámtáblákat, a Hank Williams- lemezeket, a játékbárányt, a matracot a padlón, majd bemutatta saját karakterét, Slim Shadow-t. Azután elém tolta az írógépet, és így szólt: – Most te jössz, Patti Lee. A karakteremet Cavale-nek neveztem el. Albertine Sarrazin, francia-algériai írónőtől kölcsönöztem, aki Genet-hez hasonlóan árvaházban nevelkedett, és egész életében az irodalom és a bűn határán mozgott. Kedvenc könyvem tőle a La Cavale, ami franciául szökést jelent. Samnek igaza volt. Színdarabot írni egyáltalán nem nehéz. Egyszerűen történeteket meséltünk egymásnak. A karakterek mi magunk voltunk, beleírtuk szerelmünket, képzelgéseinket és intim titkainkat a Cowboy Mouth-ba. Talán inkább rítus lett, mint valódi színdarab. Szertartássá tettük közös kalandunk végét, és Sam távozhatott. A történetben Cavale, a bűnöző elrabolja Slimet, és magával hurcolja a búvóhelyére. Szerelmeskednek, vitatkoznak, és létrehozzák a saját nyelvüket, verseket rögtönöznek. Amikor ahhoz a részhez értünk, ahol költői nyelven kellett veszekedést improvizálnunk, visszarettentem. – Ez nekem nem megy. Nem tudom, mit mondjak. – Amit csak akarsz – nyugtatott meg. – Rögtönzés közben nem lehet hibázni.

– De mi van, ha elrontom? Ha tönkreteszem a darab ritmusát? – Nem tudod. Olyan ez, mint a dobolás. Ha kihagysz egy ütemet, csinálsz helyette másikat. Ezzel a néhány mondattal Sam megtanított a rögtönzés titkára, és egész életemben ehhez tartottam magam. A Cowboy Mouth-t április végén mutattuk be a Nyugati Negyvenhatodik utcában, az American Place Theatreben. A darabban Cavale megpróbálja Slimet az általa elképzelt rock and roll megváltóvá alakítani. Slim először megrészegül az ötlettől, és elbűvöli Cavale, végül azonban be kell vallania, hogy nem tudja valóra váltani az álmát. Slim Shadow visszatér a saját világába, családjához, kötelezettségeihez, magára hagyva és ezzel felszabadítva Cavale-t. Sam izgatottan várta a bemutatót, mert a darab jól sikerült, ugyanakkor tartott önmaga színpadon történő élveboncolásától. Robert Glaudinit kérte fel rendezőnek. A próbák szeszélyesen és szenvedélyesen teltek, de ott nem voltak nézők. Az első nyilvános előadásra környékbeli iskolásokat hívtunk. Felszabadító volt hallani a nevetésüket, éljenzésüket, tapsukat. Mintha ők is a darab szereplőivé váltak volna. A hivatalos premieren azonban Sam mintha rádöbbent volna, hogy valódi emberek szembesülnek az ő valódi problémáival. A harmadik előadás estéjén Sam eltűnt. Levettük a műsorról a darabot, és akárcsak Slim Shadow, Sam is visszatért a saját világába, családjához és kötelezettségeihez. A darab nekem is sok mindent tanított önmagámról. Azt nem tudtam, hogy Cavale elképzelése „a rock and roll Jézusról, akinek olyan mocskos a szája, mint egy cowboynak” mennyire rímel az életemre, de miközben énekeltünk, veszekedtünk és egymást faggattuk, rájöttem, hogy otthon érzem magam a színpadon. Nem vagyok színésznő; nem tettem különbséget az élet és a művészet között. Ugyanúgy viselkedtem a színpadon, mint azon kívül. Mielőtt Sam elment New Yorkból Nova Scotiába, pénzt tett egy borítékba. Nekem szánta, azt akarta, hogy vigyázzak magamra. A szemembe nézett, az én indiánvérű cowboyom. – Tudod, a rólam szóló álmaid nem az én álmaim voltak – mondta. – Azok inkább a te álmaid. ——— Válaszúthoz érkeztem, és nem tudtam, merre induljak. Robert nem volt kárörvendő, amikor Sam elment. És amikor Steve Paul felajánlotta, hogy néhány zenésszel együtt elvisz Mexikóba dalokat írni, Robert biztatott, hogy tartsak velük. Mexikó két imádott dolgot jelentett számomra: a kávét és Diego Riverát. Június közepén érkeztünk Acapulcóba, és egy tágas, tengerre néző villában szálltunk meg. Írni nem sokat írtam, viszont rengeteg kávét ittam.

Egy veszélyes vihar mindenkit hazaűzött, csak én maradtam, és végül Los Angelesen keresztül tértem vissza New Yorkba. Ott láttam először a Doors új albuma, az L.A. Woman borítóját, egy telefonpóznára feszített nőt. Autó húzott el mellettem, és a legújabb Doors-szám, a Riders on the Storm foszlányai ütötték meg a fülemet. Bűntudatot éreztem, nem értettem, hogyan feledkezhettem meg róla, milyen hatással volt rám Jim Morrison. Az ő hatására kezdtem egyesíteni a költészetet és a rock and rollt, ezért úgy döntöttem, megveszem az albumot, és írok róla egy méltató kritikát. Mire visszatértem New Yorkba, hozzánk is eljutott halálának híre Európából. Néhány napig semmi biztosat nem lehetett tudni. Jimet egy fürdőkádban érte a halál. Halálának oka a mai napig tisztázatlan. Július 3-án hunyt el, ugyanazon a napon, mint Brian Jones. ——— Felfelé kaptatva a lépcsőn már tudtam, hogy valami nem stimmel. Hallottam Robert kiabálását: „Szeretlek! Gyűlöllek! Szeretlek!” Kitártam Robert műtermének ajtaját. Egy ovális tükör előtt állt, amin egy fekete korbács és egy ördögmaszk lógott, amit saját kezűleg készített hónapokkal korábban. LSD-t vett be, és rosszul sült el a dolog. A jó és a gonosz harcolt a lelkében. Az ördög kezdte hatalmába keríteni, eltorzult vonásai és kivörösödött arca a maszkra hasonlítottak. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Eszembe jutott, mivel segített nekem, amikor bepánikoltam a Chelsea-ben, ezért nyugodt hangon beszélni kezdtem hozzá. Közben levettem a maszkot a tükörről, és eltüntettem. Először úgy meredt ám, mintha azt sem tudná, ki vagyok, de aztán lecsillapodott, és egy idő után egyenletessé vált a légzése. Kimerülten követett az ágyba, fejét az ölembe hajtotta, és elaludt. Felzaklatott a kettőssége, leginkább azért, mert féltem, hogy őt is felzaklatja. Amikor megismerkedtünk, munkáiból az sugárzott, hogy hisz Istenben és a szeretetben. De valahogy letért az útról. Ismét előtérbe kerültek katolikus képzetei a jóról és a gonoszról. Úgy érezte, választania kell köztük. Szakított az egyházzal, és emiatt bűntudat gyötörte. LSD-s tripje felnagyította félelmét, hogy visszavonhatatlanul eljegyezte magát a sötét erőkkel – fausti paktumot kötött az ördöggel. Robert előszeretettel hivatkozott önmagára gonoszként, részben viccből, részben mert különbözni akart másoktól. Ültem, és figyeltem, amint felcsatolja bőr ágyékvédőjét. Inkább emlékeztetett a szabadság és a tapasztalás gyönyörét élvező Dionüszoszra, mint a Sátánra. – Ugye tudod, hogy nem kell gonosznak lenned ahhoz, hogy különbözz másoktól? – néztem rá. – Te más vagy. A művészek másfajták. Megölelt. Az ágyékvédő a hasamnak nyomódott. – Robert – visítottam. – Olyan rossz fiú vagy. – Én megmondtam – kacsintott rám. Elment, én pedig visszabújtam a szobámba. Az ablakból láttam, ahogy elsiet a YMCA épülete előtt. Egyszerre volt művész és selyemfiú, jó gyerek és ministráns.

Tudtam, hogy egy nap ismét rájön, nem létezik színtiszta gonoszság, sem színtiszta jóság, csak tisztaság. Mivel nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy elkötelezze magát egyetlen műfaj mellett, továbbra is több közegben alkotott egyszerre. Fényképezett, amikor megengedhette magának, nyakláncokat csinált, ha megvoltak a szükséges tárgyak hozzá, és installációkat készített, ha rendelkezésére állt az alapanyag. De a hangsúly egyértelműen a fényképezés felé tolódott. Én voltam Robert első modellje, és saját maga lett a második. Első fotóin a kincseimmel vagy az ő rituális tárgyaival szerepelünk, aztán továbblépett az aktokra és a portrékra. Végül David felmentett bizonyos kötelezettségek alól, kiváló múzsának bizonyult Robert számára. David fotogén volt és rugalmas, nyitott Robert formabontó ötleteire. Szívesen állt modellt neki egy szál zokniban, fekete neccruhában vagy egy csokornyakkendőben. Robert még mindig Sandy Daley gépét, a 360 Land Camerát használta. A beállítási lehetőségei igen korlátozottak, de technikailag egyszerű szerkezet, és nem kell hozzá fénymérő. Rózsaszín, viaszos védőlappal tartósítani lehetett a képeket. Ha ezt elfelejtette, a fénykép lassan kifakult. Robert kihasználta a polaroid minden tulajdonságát, a képkereteket, az elsütő kart, és ha nagy ritkán hibázott, néha emulzióval manipulálta a képeket. A film ára miatt úgy érezte, kötelessége jó képeket készíteni. Nem szeretett hibázni vagy pazarolni a filmet, ezért gyorsan és határozottan dolgozott. Precíz, gazdaságos módszerét eleinte a szükség diktálta, később a megszokás. Élmény volt figyelni a gyors fejlődését, úgy éreztem, magam is része vagyok a folyamatnak. Mint művész és modell, egyszerű volt a hitvallásunk. Bíztunk egymásban és önmagunkban. * Fontos ember bukkant fel Robert életében: David bemutatta őt a Metropolitan Múzeum fényképészeti kurátorának. John McKendrie felesége, Maxime de la Falaise, a New York-i felső tízezer fontos és befolyásos alakja volt. John és Maxime annak a csillogó világnak az ajtaját nyitotta meg Robert előtt, ahová mindig is vágyott. Maxime kiváló szakács hírében állt, és nagy gonddal készített vacsorákat adott, ahol olyan többnyire ismeretlen ételeket szolgáltak fel, melyeket az elmúlt évszázadok angol konyhája ihletett. A különleges fogásokat különösen csípős riposztokkal kísérték vendégei. Rendszeres vendég volt az asztalánál Bianca Jagger, Marisa és Berry Berenson, Tony Perkins, George Plimpton, Henry Geldzahler, Diane von Fürstenberg és férje, Egon von Fürstenberg herceg. Robert engem is be akart vezetni ebbe az illusztris társaságba; úgy gondolta, érdekes és művelt emberek, akikkel kellemesen lehet beszélgetni, és reményei szerint a segítségünkre lehetnek. Ez sok vicces konfliktust eredményezett Robert és köztem. Nem öltöztem fel megfelelően, félszegen, már-már unottan viselkedtem a társaságukban, több időt töltöttem a konyhában téblábolva, mint az asztal mellett pletykálva. Maxime türelmesen bánt velem, John azonban, úgy tűnt, tökéletesen megérti az érzéseimet. Talán ő is kívülállónak érezte magát. Nagyon megkedveltem, ő pedig mindent elkövetett, hogy jól

érezzem magam. Üldögéltünk Napóleon korabeli heverőjükön, és részleteket olvasott fel nekem Rimbaud Színvázlatokjából franciául. A Metben betöltött kivételes állásának köszönhetően John olyan pincében őrzött gyűjteményekhez is hozzáfért, amelyek soha nem kerültek a nyilvánosság elé. A viktoriánus fényképészet volt a szakterülete, és tudta, hogy ez hozzám is közel áll. Meghívott minket Roberttel, hogy nézzük meg a gyűjteményt. Mennyezetig érő polcokon és iratszekrényekben sorakoztak a felvételek, olyan korai mesterek fotográfiái, mint Fox Talbot, Alfred Stieglitz, Paul Strand és Thomas Eakins. A lehetőség, hogy felemelje a védőhártyát ezekről a képekről, megérintse a papírt, és érezze a művész keze nyomát, óriási hatással volt Robertre. Elmélyülten tanulmányozta őket – a papírt, a technikát, a kompozíciót, a fekete részek intenzitását. – Ez az egész a fényről szól – mondta. John a végére tartogatta a leglélegzetelállítóbb képeket. Egyenként mutatta meg nekünk a nyilvánosság elől elzárt fényképeket, köztük Stieglitz páratlan szépségű aktfotóit Georgia O’Keeffe-ről. A kapcsolatuk tetőpontján készített képek kendőzetlenül mutatják meg a meghitt viszonyt és O’Keeffe férfias szépségét. Míg Robertet a technikai szempontok érdekelték, én Georgia O’Keeífe-re összpontosítottam, figyeltem minden mesterkéltség nélküli viszonyát Stieglitzhez. Robertet az izgatta, hogyan fényképezzen, míg engem az, hogyan álljak modellt. Ez a titkos képnézegetés volt az első ösztönző lépés John és Robert bonyolult kapcsolatában. John vásárolt neki egy polaroid gépet, és elintézte a Polaroid cégnél, hogy Robert korlátlan mennyiségű filmhez juthasson. Ez a gesztus egybeesett Robert fényképezés iránti növekvő érdeklődésével, amelyet addig akadályozott a film megfizethetetlen ára. John nemcsak az amerikai felső tízezer ajtaját nyitotta meg Robert előtt, hanem az egész világét, hamarosan ugyanis magával vitte Párizsba az egyik hivatalos útjára. Robert ekkor járt először külföldön. Robert barátnője, Loulou, John mostohalánya volt, és Yves Saint Laurent-nel illetve partnerével, Pierre Bergével pezsgőztek, írta Robert levelében a Café de Flore-ból. A képeslap hátulján arról is beszámolt, hogy szobrokat fényképez, most először kapcsolva össze a szobrászat és a fényképészet iránti imádatát. John rajongása Robert munkái iránt egy idő után átterjedt magára Robertre. Robert elfogadta John ajándékait, és élt az általa felkínált lehetőségekkel, de sosem gondolt rá partnerként. John érzékeny, szeszélyes és fizikailag törékeny alkat volt – csupa olyan tulajdonság, amely nem vonzotta Robertet. Maxime-ra felnézett, ő erős volt és ambiciózus, ráadásul előkelő családból származott. Talán igyekezett tapintatosan kezelni John érzéseit, mert ahogy telt az idő, egyre jobban alámerült ebbe a pusztító romantikus szenvedélybe. Amikor Robert távol volt, John gyakran meglátogatott. Néha ajándékokat hozott nekem, apró csavart mintás aranygyűrűt Párizsból vagy egy-egy Verlaine- és Mallarmé- kötetet különleges fordításban. Beszélgettünk Lewis Carroll és Julia Margaret Cameron fényképeiről, de leginkább Robertról akart beszélni. John szomorúságának – legalábbis a

felszínen – a viszonzatlan szerelem volt az oka, de minél több időt töltöttem vele, annál élesebben szembesültem megmagyarázhatatlan önutálatával. Lelkes, kíváncsi, kedves figurának ismertem meg, elképzelni sem tudtam, miért van ilyen lesújtó véleménnyel önmagáról. Mindent elkövettem, hogy megvigasztaljam, de nem tudtam enyhíteni a szenvedésén; Robert sosem fog rá másként tekinteni, mint barátjára és mentorára. A Pán Péterben az elveszett fiúk egyikét Johnnak hívják. Néha pontosan ilyennek láttam – sápadt, vézna kisfiúnak a századfordulóról, aki örökké Pán Péter árnyékát üldözi. Ennek ellenére John McKendry keresve sem találhatott volna tökéletesebb ajándékot Robert számára, mint a fényképezéshez szükséges eszközöket, amelyekkel Robert végre teljesen a fotózásnak szentelhette magát. Robertet teljesen hatalmába kerítette a fényképezés, de nemcsak mint képkészítés, hanem mint művészet. Dühítette John önelégültsége, végeérhetetlen vitákat folytatott vele. Úgy érezte, hogy Johnnak, a Met-beli helyzetét felhasználva, többet kellene tennie a fotográfia elismertségéért, hogy az egyenrangú legyen a festészettel és a szobrászattal. John azonban, éppen egy nagyszabású Paul Strand-kiállítást szervezve, magával a fényképezéssel kötötte össze az életét, nem azzal a küldetéssel, hogy a fényképezés presztízsét emelje a művészetek hierarchiájában. Nem számítottam rá, hogy Robert teljesen behódol a fényképezés hatalmának. Azért bátorítottam saját képek készítésére, hogy azokat illessze be a kollázsaiba és az installációiba, hogy magára ölthesse Duchamp köpönyegét. De Robert értékrendje megváltozott. A fényképezés végül nem eszköz lett, hanem cél. És közben ott kísértett Warhol árnya, egyszerre ösztökélve és megbénítva őt. Készíteni akart valamit, amivel Andy még nem próbálkozott. Elcsúfította a Madonnáról és Krisztusról készült szentképeket, torzszülötteket és szadomazo ábrázolásokat épített a kollázsaiba. De míg Andy kívülálló megfigyelőként volt jelen, Robert maga is akcióba lendült. Részt vett és dokumentált, amit korábban csak félig- meddig tudott megoldani a magazinokból kivágott képek segítségével. Egyre több lett a témája, lefényképezte azokat, akikkel kusza és szerteágazó társasági élete során megismerkedett, híres és hírhedt figurákat, Marianne Faithfulltól kezdve egy fiatal tetovált prostiig. De mindig visszatért a múzsájához. Már nem éreztem úgy, hogy én lennék a megfelelő modell a számára, de egy legyintéssel elintézte tiltakozásomat. Többet látott bennem, mint én önmagámban. Amikor lefejtette a képet a polaroid negatívjárói, mindig ezt mondta: – Veled nem tudok hibázni. Gyakran fényképezte magát is. Imádtam ezeket a portréit. Úgy tekintett a polaroid kamerára, mint egy művészi fotófülkére. John pedig korlátlan mennyiségű aprót biztosított hozzá. Meghívót kaptunk egy puccos álarcosbálra, amelynek Fernando Sánchez, a provokatív fehérneműiről ismert spanyol divattervező volt a házigazdája. Loulou és Maxime küldött nekem egy Schiaparelli tervezte, nehéz krepp anyagból készült ódivatú estélyi ruhát. A felső része fekete volt, puffos ujjal, V-nyakkal, derék alatt pedig földig érő

vörös szoknyává változott. Gyanúsan emlékeztetett Hófehérke ruhájára, amiben betoppant a hét törpéhez. Robert mellettem állt, amikor felhúztam. – Tényleg ebben akarsz jönni? – kérdezte izgatottan. Szerencsére túl kicsi volt rám. Inkább tetőtől talpig feketébe öltöztem, és hófehér Keds tornacipőt húztam hozzá. David és Robert fekete nyakkendőt kötött. Huszonharmadik utca, 1972 Igazán nagyszabású volt, az év egyik legnagyobb bulija. Mindenki eljött, aki csak számított a művészet és a divat világában. Egyedül álltam a falnak támaszkodva, és úgy éreztem magam, mint Buster Keaton, amikor odalépett hozzám Fernando. Szkeptikusan végigmért. – Kedvesem, mesés a színösszeállítása – mondta megpaskolva a kezemet, amint végighordozta tekintetét fekete zakómon, fekete nyakkendőmön, fekete selyemingemen, és felhajtott szárú fekete szaténnadrágomon –, de a fehér tornacipőt nem értem. – Pedig elengedhetetlen a jelmezemhez. – A jelmezéhez? Miért? Minek öltözött? – Gyászoló teniszezőnek. Fernando ismét végigmért, majd kitört belőle a nevetés. – Tökéletes – mondta, azzal kézen fogott, és magával húzott a táncparkettre. Dél- Jersey-i lányként végre elememben voltam: a táncparketten mindig otthon érzem magam.

Fernandónak annyira tetszett rövid párbeszédünk, hogy meghívott következő divatbemutatójára fehérneműmodellnek. Ugyanazt a fekete szaténnadrágot viseltem, hozzá rongyos pólót, a fehér tornacipőt, nyakamban egy háromméteres boával, miközben az „Annie Had a Baby”-t énekeltem. Ez volt debütálásom a kifutón, modell karrierem első és utolsó fellépése. De ami ennél is fontosabb, Fernando őszinte rajongónkká vált, és gyakran beugrott a loftunkba megnézni legújabb műveinket. Akkor vásárolt tőlünk, amikor mindkettőnknek nagy szüksége volt a pénzre és a bátorításra. Első verseskötetemhez Robert készítette a fotókat. Kodak címmel jelent meg Philadelphiában, a Middle Earth Books gondozásában. Bob Dylan Tarantula című kötetéhez hasonló borítót szerettem volna – egy borító borítóját. Vettem néhány tekercs filmet, illetve egy galléros, fehér inget, és fekete zakót húztam fel hozzá meg a Wayfarer napszemüvegemet. Robert nem akarta, hogy sötét szemüvegben legyek, de rám hagyta, és elkészítette a képet, ami végül a borítóra került. – Most pedig vedd le a szemüveget és a zakót – mondta, és tovább fényképezett a fehér ingben. Kiválasztott négy képet, és sorba rakta őket. Azután fogta a polaroid kamera fekete képkeretét, és belecsúsztatta az egyiket. Nem pont úgy nézett ki, amilyet akart, ezért lefújta fehérrel. Robert képes volt átalakítani az anyagokat, és szokatlan módon hasznosítani őket. Kihalászott három vagy négy képet a kukából, és azokat is lefújta. Átkutatta a polaroidból visszamaradt selejtet, kivette a „Ne érjen hozzá!” feliratú fekete címkés lapocskát, és becsúsztatta az egyik elhasznált keretbe. Amikor dolgozott, David Hemmingset juttatta eszembe a Nagyításból. A feszült koncentráció, a falra erősített képek, ahogy macskaként lopakodik művei birodalmában. A véres csík, a lábnyom, a kézjegye. Még Hemmings filmbéli szavai is illettek a helyzethez, akár Robert is mondhatta volna őket: „Bárcsak rengeteg pénzem volna. Akkor szabad lennék. Hogy mit kezdenék a szabadsággal? Mindent.” * Ahogy Rimbaud mondta: „Új díszlet, új zaj.” Az események felgyorsultak, miután Lenny Kay-jel felléptünk a Szent Márk-templomban. Közelebb kerültem a rock világához. Tekintélyes íróismerőseim, Dave Marsh, Tony Glover, Danny Goldberg és Sandy Pearlman kivétel nélkül megjelentek, és még több felkérést kaptam. A Creem-ben megjelent verseim voltak az első komolyabb publikációim. Sandy Pearlman még azt is megálmodta, mivel kellene foglalkoznom. Bár egyelőre nem álltam készen arra, hogy valóra váltsam a rólam alkotott elképzeléseit, mindig érdekelt a véleménye, Sandy ugyanis egy csomó dolgot tudott a püthagoraszi matematikáról vagy éppen Szent Cecíliáról, a zene védőszentjéről. Gondolkodásának középpontjában Jim Morrison iránti rajongása állt, akit annyira becsült, hogy még az öltözködését is utánozta: fekete bőringet és bőrnadrágot viselt, valamint ezüstkorongokkal

kivert, széles bőrövet. Sandynek remek humora volt, gyorsan beszélt, és mindig sötét szemüveg mögé rejtette jéghideg kék szemét. Egy rock and roll banda frontembereként képzelt el, ami nekem sosem jutott volna eszembe. De azok után, hogy dalokat írtam és adtam elő Sammel a Cowboy Mouth-ban, úgy éreztem, hogy ki kell próbálnom magam dalszerzőként. Sam mutatott be Lee Crabtree-nek, a zeneszerzőnek és billentyűsnek, aki korábban a Fugsban és a Holy Modal Roundersben is zenélt. Lee a Chelsea-ben lakott, íróasztala tele volt kottákkal – rengeteg zene, amit soha senki nem hallott. Úgy tűnt, mintha állandóan zavarban lenne. Szeplős volt, vörös haját fekete sapkája alá tűrte, szemüveget hordott és rövid vörös szakállt. Lehetetlen volt megtippelni az életkorát. Azzal a dallal kezdtük, amit Janisnek írtam, a dallal, amit sosem fog elénekelni. Ehhez a számhoz úgy közelített, mintha vásári orgonára írnánk zenét. Kicsit félénken viselkedtem, de ő még félénkebb volt, és a kölcsönös türelem segített. Ahogy egyre jobban a bizalmába fogadott, egyre többet mesélt magáról. Rajongott a nagyapjáért, és amikor a nagyapja meghalt, jelentős örökséget hagyott rá, többek között New Jersey-i házukat is, ahol a család lakott. Lee elárulta, hogy az anyja megtámadta a végrendeletet, és labilis érzelmi állapotra hivatkozva diliházba akarta záratni. Amikor elvitt a házba, leült a nagyapja karosszékébe, és sírva fakadt. Ezután a próbák is könnyebben mentek. Három dalon dolgoztunk. Voltak ötletei a Dylan’s Dog és a Fire of Unknown Origin dallamára, végül pedig a Janisnek írt dalommal, a Work Songgal fejeztük be. Meglepően jól sikerültek, főleg mert Lee megtalálta a hangnemet, amiben el tudtam énekelni őket. Egy nap meglátogatott a Huszonharmadik utcában. Szakadt az eső, és Lee eléggé zaklatott volt. Az anyjának sikerült érvénytelenítenie a végrendeletet, és kitiltotta a nagyapja házából. Bőrig ázott, ezért felajánlottam neki a Sandy Pearlmantől kapott pólót, egy általa menedzselt új rock and roll banda egyenpólóját. Mindent elkövettem, hogy megvigasztaljam, és megbeszéltük, hogy újra találkozunk. De a következő héten nem jött el a megbeszélt próbára. A Chelsea-ben is hiába kerestem. Napok múlva kérdezősködni kezdtem utána, és Anne Waldmantől tudtam meg, hogy az örökség elveszítése és az elmegyógyintézet fenyegető réme túl sok volt a gyenge idegzetének, és öngyilkos lett. Leugrott a Chelsea tetejéről. Teljesen letaglózott a hír. Próbáltam felidézni utolsó találkozásunkat, árulkodó jelek után kutattam az emlékeimben. Azon tűnődtem, vajon megmenthettem volna-e, de barátságunk még gyerekcipőben járt, éppen csak tanultuk, hogyan beszélgethetünk, hogyan bízhatunk meg egymásban. – Miért nem szólt nekem senki? – kérdeztem. – Nem akartunk felzaklatni – felelte Annie. – Abban a pólóban volt, amit tőled kapott. Elment a kedvem az énekléstől. Visszatértem az íráshoz, de az éneklés mégis rám talált. Sandy Pearlman szentül hitt benne, hogy erre születtem, és összehozott Allen

Lanier-vel, az egyik általa menedzselt zenekar billentyűsével. Kezdetben Soft White Underbelly volt a nevük, és készítettek egy lemezt az Elektra kiadónak, de az album sosem jelent meg. Később játszottak Stalk-Forrest Group néven is, míg végül Blue Öyster Cult lett belőlük. Sandy két okból mutatott be minket egymásnak. Úgy gondolta, Allen segíthet tökéletesíteni a saját szerzeményeimet, én pedig esetleg írhatnék nekik dalszövegeket. Allen délről származott, és felmenői között volt a polgárháborús költő, Sidney Lanier, valamint a drámaíró, Tennessee Williams. Halk szavú, segítőkész fiatalembernek ismertem meg, aki hozzám hasonlóan rajongott William Blake-ért, és fejből tudta idézni a verseit. Ahogy a közös munka lassan haladt előre, a barátságunk elmélyült, és a munkakapcsolat szerelmi viszonynyá alakult. Roberttel ellentétben Allen szerette különválasztani a kettőt. Robert nagyon kedvelte Allent. Tisztelték egymást, és a másik velem való kapcsolatát. Allen remekül illett a közös egyenletünkbe, akárcsak David, és mindnyájan barátok tudtunk maradni. Allen sokat utazott a zenekar miatt, és amikor otthon volt, egyre több időt töltött velem. Allen a költségeinkbe is beszállt, miközben Robert továbbra is próbálta megteremteni az anyagi függetlenségét. Galériáról galériára hurcolta a portfolióját, de rendszerint ugyanazt a választ kapta. Jó, amit csinál, de veszélyes. Néha eladott egy-egy kollázst, vagy bátorító szavakat kapott olyan nagyságoktól, mint Leo Castelli, de összességében hasonló cipőben járt, mint a fiatal Jean Genet, aki Cocteau-nak és Gide-nak mutatta meg munkáit. Tudták, hogy nagyszerű művész, de tartottak tehetsége erejétől és attól, hogy a művei mit fognak felfedni róluk. Robert felszínre hozta az ember sötét oldalát és művészetté alakította. Mentegetődzés nélkül dolgozott, a homoszexualitást pompával, férfiassággal és irigylésre méltó fennköltséggel ruházta fel. Mesterkéltség nélkül teremtett meg egy olyan jelenlétet, ami teljes egészében férfias maradt anélkül, hogy lemondott volna a nőies bájról. Nem akart politikai kinyilatkoztatást tenni saját szexualitásáról. Valami újat jelenített meg, valamit, amit korábban senki nem látott, valamit, amit ő fedezett fel. Robert újfajta férfitapasztalatot magasztalt, misztikum lett a homoszexualitás. Ahogy Cocteau mondta egy Genet-versről: „Obszcenitása sosem obszcén.” Robert nem volt hajlandó a megalkuvásra, az én műveimet azonban, paradox módon, kritikus szemmel nézte. Aggódott, hogy provokatív stílusom miatt elszalasztom a lehetőségeket. De engem nem foglalkoztatott a siker. Amikor a Telegraph Books, Andrew Wylie forradalmi szemléletű kis könyvkiadója, felajánlotta, hogy megjelenteti a verseskötetemet, belevetettem magam a munkába, fő témáim a szex, a szajhák és az istenkáromlás voltak. A következő nők foglalkoztattak: Marianne Faithfull, Anita Pallenberg, Amelia Earhart és Mária Magdolna. Elkísértem Robertet különböző partikra, hogy közelről tanulmányozzam az ott feltűnő dámákat. Jó alapanyagul szolgáltak, és tudták, hogyan kell

öltözködni. Lófarokba fogott frizurák és selyem ingruhák. Némelyikük utat talált a műveimbe. Az emberek félreértették a kíváncsiságomat. Látens homoszexuálisnak véltek, vagy olyannak, aki megjátssza magát, mire én Mickey Spillane stílusában még rá is tettem egy lapáttal. Mulatságosnak találtam, hogy Robert annyira aggódik a verseim tartalma miatt. Attól félt, nem lehetek sikeres, ha túlságosan provokatív, amit írok. Mindig azt kérte tőlem, hogy olyan dalokat írjak, melyekre táncolni lehet. Végül kénytelen voltam felhívni rá a figyelmét, hogy pont úgy viselkedik, mint az apja: azt akarja, hogy eladható termékeket gyártsak. De igazából nem érdekelt a dolog, egyébként is túl nyers voltam hozzá. Ezen eltűnődött, de végül arra jutott, hogy mégis neki van igaza. Amikor a Seventh Heaven megjelent, Robert ünnepséget szervezett Johnnal és Maxime-mal. Nem hivatalos összejövetel volt, melyet elegáns apartmanjukban tartottak a Central Park Westen. Nagylelkűen meghívták számos barátjukat a művészet, a divat és a könyvkiadás világából. Versekkel és történetekkel szórakoztattam őket, a könyvemet pedig egy dollárért árultam egy jókora bevásárlószatyorból. Robert finoman megrótt, amiért McKendryék szalonjában üzletelek, de George Plimpton, akinek különösen tetszett Edie Sedgwickhez írt költeményem, elbűvölőnek találta a rögtönzött standot. Bármilyen bosszantóak is voltak a társadalmi különbségeink, mégis szeretet és humor hatotta át őket. Végeredményben inkább hasonlítottunk egymásra, mintsem különböztünk volna, és bármilyen széles is volt köztünk a szakadék, közeledtünk a másikhoz. Minden akadályt, kicsit és nagyot, ugyanazzal a lendülettel vettük. Roberttel örökre összefonódott a sorsunk, mint Paulnak és Elisabeth-nek, a két testvérnek Cocteau regényében, a Vásott kölykökben. Ugyanazokat a játékokat játszottuk, a legjelentéktelenebbnek tetsző tárgyakat neveztük kincsnek, és gyakran hoztuk zavarba barátainkat és ismerőseinket megmagyarázhatatlan odaadásunkkal. Szemrehányást tettek neki, amiért megtagadja a homoszexualitását; azzal vádoltak minket, hogy nem is vagyunk igazi pár. Attól félt, ha nyíltan felvállalja homoszexualitását, azzal tönkreteszi kapcsolatunkat.

Nyugati Huszonharmadik utca, tűzlépcső Időre volt szükségünk, hogy megfejtsük, mit is jelent ez az egész, hogyan fogunk egyezségre jutni és újraértelmezni szerelmünket. Megtanultam tőle, hogy néha az ellentmondás a legegyenesebb út az igazság felé.

Fotófülke, Negyvenkettedik utca, 1970 * * * Ha Robert volt a matróz, akkor Sam Wagstaff a hajó, mely befut a kikötőbe. David Croland kandallópárkányán egy fénykép állt: fiatal férfi, fején matrózsapka, féloldalt fordulva néz a kamerába, egyszerre pökhendi és csábító. Sam Wagstaff a kezébe vette, és alaposan megnézte. – Ki ez? – kérdezte. Ez az, gondolta David, miközben válaszolt. Samuel Jones Wagstaff Jr. okos volt, jóképű és gazdag. Műgyűjtő, mecénás és a Detroiti Művészeti Intézet kurátora. Válaszút elé érkezett, miután nagyobb összeget örökölt, és filozófiai értelemben holtpontra jutott, döntenie kellett a spirituális és az anyagi világ között. A kérdésre, hogy mindent feladva a szufi hitvallást kövesse, vagy inkább egy olyan művészeti ágba fektesse pénzét és energiáit, melyet még nem ismer, azonnal választ kapott, amikor meglátta Robert dacos tekintetét. David lakásában elszórva hevertek Robert munkái. Sam mindent látott, amire szüksége volt a döntéshez. David nem tudatosan egyengette Robert karrierjét. Bábjátékosnak láttam, aki újabb és újabb szereplőket hoz életünk színdarabjába, ezzel alakítva Robert útját és a történelmet. Ő mutatta be Robertnek John McKendryt, aki megnyitotta előtte a fényképészet titkos kamráit. És Sam Wagstaff is az ő közvetítésével lépett be Robert életébe, szerelmet, gazdagságot, barátságot és némi gyötrelmet hozva magával.

Néhány nappal később megcsörrent Robert telefonja. – A pornográf fotók félénk készítőjével beszélek? – kérdezte Sam. Ezek voltak az első, Roberthez intézett szavai. Robertet sokan keresték, férfiak és nők egyaránt. Ismerősei gyakran az én ajtómon kopogtattak, hogy megtudják, foglalt-e, majd tippeket kértek, hogyan hódíthatnák meg. – Szeresd a munkáit – feleltem mindig. De kevesen fogadták meg a tanácsomat. Ruth Kligman azt kérdezte, nincs-e ellenemre, ha ír egy színdarabot Robertnek. Ruth írta a Love Affair: A Memoir of Jackson Pollock című könyvet, és csak ő élte túl az autóbalesetet, amelyben Pollock meghalt. Vonzó nő volt a maga Elizabeth Taylort idéző módján. Kicsípte magát, parfümje illatát már a lépcső aljáról éreztem. Bekopogott hozzám, Roberthez jött, megbeszélték. Mielőtt belépett hozzá, rám kacsintott. – Kívánj szerencsét – mondta. Néhány órával később visszatért. Kibújt magas sarkú cipőjéből, megdörgölte a bokáját, és így szólt: – Ha ő azt mondja, „Gyere fel, és nézd meg a rajzaimat”, tényleg úgy érti, hogy „Gyere fel, és nézd meg a rajzaimat”. Szeretni a munkáit. Ez az út vezetett Robert szívéhez. De teljes egészében ez csak egyetlen embernek sikerült, aki szeretője, pártfogója és életre szóló barátja lett. Sam első látogatásakor nem voltam otthon, de Robert úgy számolt be róla, hogy egész éjjel a műveit tanulmányozták. Sam okos, inspiráló megjegyzéseket tett, melyeket játékos utalásokkal szőtt át, és megígérte, hogy hamarosan visszatér. Robert úgy várta a hívását, mint egy szerelmes csitri. Sam Wagstaff lélegzetelállító gyorsasággal lépett be az életünkbe. Volt benne valami szoborszerű, mintha gránitból faragták volna ki a testét, Gary Cooper magasabb, férfiasabb verziója volt Gregory Peck hangjával. Szeretetteljes és természetes volt. Robert nem csak a külseje miatt találta vonzónak. Töretlen optimizmusa és kíváncsisága miatt senkire sem hasonlított azok közül, akivel Robert a művészvilágban megismerkedett. Ráadásul szemmel láthatólag az a tény sem zavarta, hogy homoszexuális. Életkorából adódóan nem volt annyira nyitott, de nem is szégyenlősködött, és örömmel fogadta Robert nyíltságát. Sam testileg és lelkileg erős, egészséges férfi volt, azokban az időkben, amikor a drogok mértéktelen fogyasztása nagyon megnehezítette a művészetről való józan beszédet. Vagyona nem tette önelégültté. Okos volt és nyitott a provokatív ötletekre, így tökéletes pártfogójává vált Robertnek és műveinek. Sam mindkettőnket elbűvölt; engem a szabad gondolataival, Robertet a kiváltságosságával. A szufizmus követője volt, ezért egyszerű fehér vászonruhát és szandált hordott. Soha nem játszotta meg magát, és láthatóan fogalma sem volt arról, mekkora hatással van másokra. A Yale-en végzett, részt vett a normandiai partraszállásban, és a Wadsworth Atheneum kurátoraként dolgozott. Művelt, jó humorú

beszélgetőtárs volt gyakorlatilag minden témában, a szabadpiaci gazdaságról ugyanúgy el lehetett vele diskurálni, mint Peggy Guggenheim szerelmi életéről. Eleve elrendelt kapcsolatukat végleg megpecsételte a tény, hogy Robert és Sam ugyanazon a napon születtek, huszonöt év eltéréssel. November 4-én a Pink Tea Cup nevű hangulatos kis kifőzdében ünnepeltünk a Christopher Streeten. Hiába volt dúsgazdag, Sam mégis ugyanazokat a helyeket kedvelte, mint mi. Aznap este Robert egy fényképet adott Samnek ajándékba, Samtől pedig egy Hasselblad fényképezőgépet kapott. Ez a két gesztus tökéletesen szimbolizálta szerepeiket: a művész és pártfogója. A közepes méretű Hasselblad fényképezőgépre egy Polaroid kamera hátsó részét szerelték fel. Bonyolultsága megkövetelte a fénymérő használatát, a cserélhető objektívek pedig nagyobb szabadságot adtak Robertnek. Így nagyobb alkotói szabadsággal rendelkezett, rugalmasabbá vált, és könnyebben tudta uralni a fényeket. A képi eszköztár már készen állt. Az új fényképezőgép semmi újat nem tanított neki, csak lehetővé tette, hogy elérje, amit akar. Nem adhattak volna fontosabb ajándékot egymásnak. * Nyár végén szinte állandóan két felcicomázott Cadillac parkolt a Chelsea előtt. Az egyik rózsaszín volt, a másik sárga, a stricik pedig azonos színű öltönyben és széles karimájú kalapban parádéztak. A nekik dolgozó lányok ruhája összeillett az öltönyök színével. A Chelsea kezdett megváltozni, a Huszonharmadik utca környéke egyre veszélyesebbé vált, mintha rossz irányba fordultak volna a dolgok. Nem volt benne semmi logika, annak ellenére, hogy azon a nyáron mindenki egy fiatal amerikai sakkozóra, Bobby Fischerre figyelt, aki megpróbálta legyűrni a nagy orosz medvét. Az egyik stricit meggyilkolták; hajléktalan nők laktak az ajtónk előtt, zaklattak minket, trágárságokat kiabáltak, feltörték a postaládánkat. Bard barátainkkal folytatott rituális vitái elmérgesedtek, és sokuknak kitette a szűrét.

„Sleepless 66” 1970 telén Robert sokat utazott Sammel, és Allen is gyakran úton volt a zenekarral. Egyikük sem szeretett egyedül hagyni. Aztán egyszer betörtek a loftunkba, és ellopták Robert Hasselblad gépét meg a bőrdzsekijét. Korábban soha nem raboltak ki bennünket, és Robertet nemcsak a drága fényképezőgép elvesztése zaklatta fel, hanem a tudat, hogy valaki behatolt az intim szféránkba, és nem vagyunk biztonságban. Sajnáltam a bőrdzsekit, mert egy installáció része volt. Később megtaláltuk a tűzlépcsőn. A tolvaj eldobta menekülés közben, de a fényképezőgépet megtartotta. A szobámban uralkodó rendetlenség valószínűleg megriasztotta, de azért ellopta a ruhámat, melyet Coney Islanden viseltem az évfordulónkon 1969-ben. A kedvenc ruhám volt, Robert abban fényképezett le. Az ajtón lógott egy vállfán, frissen kitisztítva. Örök rejtély marad, miért vitte magával. Eljött az ideje, hogy továbblépjünk. A három férfi az életemben – Robert, Allen és Sam – szintén így gondolta. Sam pénzt adott Robertnek egy loftra a Bond Streeten, alig egy sarokra az ő lakásától. Allen talált egy első emeleti apartmant a Keleti Tizedik utcán, gyalog néhány percre Roberttól és Samtől. Sam megnyugtatta Robertet, hogy a zenekarával eleget keres ahhoz, hogy gondoskodni tudjon rólam.

1972. október 20-án hagytuk el a lakást. Arthur Rimbaud születésnapján. Roberttel úgy találtuk, hogy betartottuk egymásnak tett fogadalmunkat. Minden megváltozik, gondoltam, miközben csomagoltam és próbáltam felszámolni a loftban uralkodó rendetlenséget. Madzaggal kötöttem át egy dobozt, melyben egykor másolópapírok lapultak. Most kávéfoltos, gépelt papírlapok töltötték meg, amiket Robert mentett meg az enyészettől, felszedte a padlóról, és kisimította őket michelangelói kezével. Roberttel az én lakrészemben álltunk. Néhány tárgyat hátrahagytam – a játékbárányt, egy ejtőernyőselyemből készült régi fehér kabátot, a feliratot a falon (PATTI SMITH 1946) –, így tisztelegtem a szoba előtt, mint amikor az ember a földre önt egy korty bort az isteneknek. Tudtam, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz jár: mennyi mindenen mentünk együtt keresztül, jón és rosszon. De közben meg is könnyebbültünk. Robert megszorította a kezemet. – Szomorú vagy? – kérdezte. – Készen állok – feleltem. Magunk mögött hagytuk Brooklyn utáni életünket, melyet a Chelsea Hotel lüktető arénája uralt. A körhinta lelassult. Miközben bepakoltam az elmúlt években összegyűlt tárgyakat, szinte mindegyikhez arcok sokasága társult, némelyiküket sosem fogom viszontlátni. A könyvek közt találtam egy példányt a Hamletból, amit Gerome Ragnitól kaptam. Azt akarta, hogy én játszszam el a szomorú és arrogáns dán herceget. Ragnival, a Hair társszerzőjével és szereplőjével többé nem keresztezték egymást útjaink, de belém vetett hite egész életemben elkísért, és önbizalmat meríthettem belőle. Energikus, férfias jelenség volt széles vigyorral és kócos, göndör hajjal. Annyira fel tudta lelkesíteni egy-egy eszement ötlet, hogy felugrott a székre, és égnek emelte a karját, mintha meg akarná osztani látomását a mennyezettel, vagy inkább az egész világegyetemmel. Az aranyszín csillagokkal díszített kék szaténtasak, amelyet Janet Hamill készített a tarotkártya-paklimnak, benne a paklival, amiből megjövendöltem Annie, Sandy Daley, Harry és Peggy sorsát. Egy rongybaba spanyol csipkehajjal, Elsa Peretti ajándéka. Matthew harmonikatokja. Üzenetek Rene Ricardtól, melyekben letol, amiért nem rajzolok. David fekete bőrből készült, hegyi kristályokkal díszített mexikói öve. John McKendry csónaknyakú pólója. Jackie Curtis angóra pulóvere. Ahogy összehajtottam a pulóvert, magam elé képzeltem Jackie-t a Max’s hátsó termének vörös fényében. Az a helyszín ugyanolyan szédítő sebességgel változott, mint a Chelsea, és akik még mindig a Photoplay magazinból ismert csillogással akarták meghódítani, óhatatlanul lemaradtak. Sokaknak nem sikerült. Candy Darling meghalt rákban. Tinkerbelle és Andrea Whips öngyilkos lett. Mások túladagolták magukat, vagy balesetben hunytak el. Elbuktak, nem érték el a hőn áhított hírnevet. Megannyi fényét vesztett hullócsillag.

Nem érzem igazolva, hogy a maroknyi túlélő egyike lehetek. Szívesebben láttam volna őket sikereik csúcsán, ahogy átszakítják a célszalagot. De hamarosan kiderült, hogy én tettem az egyik legjobb lóra.

EGYÜTT, KÜLÖN UTAKON Elváltak útjaink, de nem veszítettük szem elől egymást. A nagy, tágas loft, melyet Sam vásárolt Robertnek, a Bond Street 24. szám alatt állt. A macskaköves mellékutcában garázsok, polgárháború utáni időszakban épült házak és kisebb raktárak sorakoztak, melyek akkoriban kezdtek életre kelni – akárcsak a többi iparterület –, miután művészek vették őket birtokba, akik kitakarították a szobákat és lemosták a széles ablakokról az évek porát, hogy beengedjék a fényt. John Lennon és Yoko Ono az utca túloldalán lakott. Brice Marden a szomszédban dolgozott, rejtélyesen tiszta műtermében festékkel teli tégelyek és néma fotók sorakoztak, melyeket később füst- és fénypanelekké párolt. Robert loftjával akadt munka bőven. A csövekből gőz szivárgott az illesztések mentén. Az eredeti téglafal nagy részét borító penészes burkolólapokat Robert leszedte. A téglákat lepucolta és több réteg fehér festékkel borította – részben műterem volt, részben műalkotás. Úgy éreztem, mintha Allen állandóan úton lenne a Blue Öyster Culttal, én pedig teljesen magamra maradnék. Lakásunk a Keleti Tizedik utcában alig egy háztömbnyire állt a Szent Márk-templomtól. Kis, takaros apartman volt, hatalmas ablakai egy kertre néztek. Új kuckóinkban ott folytattuk az életünket Roberttel, ahol abbahagytuk. Együtt ettünk, együtt kerestünk installációkhoz használható tárgyakat, együtt fényképeztünk, és figyeltük, hogyan halad a másik az alkotásaival. Bár Robertnek most már volt saját lakása, továbbra is aggódott a pénz miatt. Nem akart teljes egészében Samtől függeni, és minden eddiginél elszántabban hajszolta a sikert. Jómagam holtpontra jutottam, miután elköltöztem a Huszonharmadik utcából. Linda húgom szerzett nekem egy részmunkaidős állást a Strand könyvkereskedésben. Tucatjával vásároltam a könyveket, de nem olvastam el őket. Jókora papírlapokat erősítettem a falra, de nem rajzoltam rájuk semmit. A gitárt beraktam az ágy alá. Éjszaka magányosan ültem, és vártam. Megint azon merengtem, hogyan csinálhatnék valami értékeset. Minden, ami eszembe jutott, tiszteletlennek vagy jelentéktelennek tűnt. Újév napján gyertyát gyújtottam Roberto Clemente-ért, öcsém kedvenc baseballjátékosáért. Egy humanitárius misszió közben lelte halálát egy borzalmas nicaraguai földrengés után. Haragudtam magamra a tétlenségemért és az önzésemért. Elhatároztam, hogy újra dolgozni fogok. Valamivel később azon az estén a Szent Márk-templomban ültem az éves maratoni felolvasáson, ami kora délután kezdődött és a késő éjszakába nyúlt, a Költészeti Projektnek szánt adományokat a templom javára fordítottuk. Figyeltem a költőket. Költő akartam lenni, de tudtam, hogy sosem fogok beilleszkedni a vérfertőző közösségükbe. Eszem ágában sem volt beszállni egy újabb társaság hatalmi harcaiba. Eszembe jutott anyám mondása, miszerint az újév napja megjövendöli, mit fogsz csinálni az év hátralévő részében. Éreztem a saját Szent Gergelyem, Gregory Corso szellemét magamban, és eldöntöttem, hogy számomra 1973 a költészet éve lesz.

Néha jók a megérzések, mert nem sokkal ezután Andy Brown felajánlotta, hogy kiadja egy verseskötetemet. Felvillanyozott a lehetőség, hogy a Gotham Book Mart megjelenteti a költeményeimet. Andy Brown mindig türelmes volt velem, hagyta, hogy órákig válogassak régi könyvei között a Diamond Row-n, és a pulton hagyjam szórólapjaimat. Amikor kézzelfogható közelségbe került, hogy a Gotham szerzője leszek, büszkeséggel töltött el az üzlet mottója: „a bölcsek itt keresgélnek”. Kirángattam az írógépemet az ágy alól, egy Hermes 2000-t. A Remington időközben felmondta a szolgálatot. Sandy Pearlman felhívta rá a figyelmemet, hogy Hermész, a szárnyas hírvivő, a pásztorok és a tolvajok védelmezője, ezért azt reméltem, az istenek küldenek némi ihletet. Rengeteg időm volt. Hét éve először fordult elő, hogy nem volt állandó munkám. Allen fizette a lakbért, a Strandben megkerestem a zsebpénzemet. Sam és Robert minden délután elvitt enni, esténként pedig kuszkuszt főztem magamnak takaros kis konyhámban, úgyhogy gyakorlatilag semmire sem költöttem. Robert első önálló polaroid-kiállítására készült. A meghívó krémszínű Tiffany- borítékban érkezett: a képen saját meztelen törzsének tükörképe volt látható, ágyéka fölött Land 360-as kamerája. A csuklóján kidagadó erekről azonnal felismertem. A kép elejére egy fehér papírpöttyöt erősített, hogy elrejtse vele a farkát, a jobb alsó sarokba pedig a nevét bélyegezte. Robert a meghívót a kiállítás szerves részének tekintette, és ügyelt rá, hogy csábító ajándék is legyen egyben. A Fénygaléria megnyitója január 6-ra esett, Jeanne d’Arc születésnapjára. Roberttól egy ezüst medált kaptam, rajta az arcképe egy francia liliommal megkoronázva. Sokan eljöttek, igazi New York-i kavalkád, bőrnadrágos fiúkkal, drag queenekkel, a felső tízezer prominenseivel, rockzenészekkel és műgyűjtőkkel. Optimista hangulat uralkodott, egy leheletnyi irigységgel vegyítve. Robert bátor, elegáns kiállításában a klasszikus motívumok mellett ott volt a szex, a virágok és a portrék, egyenrangúként kezelve őket: péniszgyűrűk egy virágcsokor mellett, mintha ez volna a legtermészetesebb a világon. Számára az is volt. * Marvin Gaye Trouble Man című albuma forgott újra meg újra, miközben Arthur Rimbaud- ról próbáltam írni. Ritkán használt íróasztalom fölé kifüggesztettem egy fényképet dacos Dylan-arcáról. Többnyire a padlón írtam töredékeimet, verseimet, egy színdarab elejét, egy képzeletbeli párbeszédet Verlaine-nel, amint Arthur elérhetetlen szerelméért csatározunk. Egy délután elaludtam könyveim és papírjaim között a padlón, és egy visszatérő apokaliptikus álom ismerős birodalmában találtam magamat. Flitterrel borított, tevekolomppal teleaggatott tankok közeledtek. Muzulmán és keresztény angyalok estek egymás torkának, tollaik beborították a vándorló homokdűnéket. Az örvénylésen és a kétségbeesésen átvergődve kiszáradt fák gyökere közt bőrtáskára leltem. És a foszladozó táskában ott hevert Arthur Rimbaud elveszett nagy művének eredeti kézirata. Elképzeltem, ahogy az irodalom nagy kérdésein töprengve barangol a banánfák között. Harar poklában, a kávéültetvényeken csatangol, és felmászik egy abesszin ló

hátára. Éjszaka lefekszik a telihold alá, és a hatalmas szem éberen őrzi álmát. Megvilágosodva ébredtem fel. Elmegyek Etiópiába, és megkeresem ezt a bőrtáskát, ami inkább tűnt égi jelnek, mint álomnak. Az abesszin homok által őrzött nagy művel térek vissza, és megosztom azt a világgal. Kiadóknak, utazási magazinoknak és irodalmi alapítványoknak is beszámoltam az álmomról. De rá kellett jönnöm, hogy Rimbaud elveszett irománya nem divatos téma 1973-ban. Én azonban, ahelyett hogy lemondtam volna róla, addig dédelgettem az ötletet, míg el nem hitettem magammal, hogy tényleg azoknak a papíroknak a felkutatása a küldetésem. Amikor álmomban megláttam egy árnyékot nem vető tömjénfát, biztosra vettem, hogy a táskát annak tövében ásták el. Megkérdeztem Samet, nem támogatná-e az utamat Etiópiába. Kalandvágyó ember volt, az ötlet érdekelni kezdte. Robert azonban elborzadt tőle. Sikerült meggyőznie Samet, hogy örökre elveszek, elrabolnak vagy hiénák falnak fel. A Christopher Streeten ültünk egy kávéházban, nevetésünk elvegyült az eszpresszókból felszálló gőzzel. Búcsút intettem Harar kávéültetvényeinek, és beletörődtem, hogy a kincs nyughelyét nem zargatják már ebben az évszázadban. Elegem lett a Strandből, fel akartam mondani. Utáltam, hogy egy alagsorba zárva pakolom a könyveket. Tony Ingrassia, aki egyszer már rendezett a Szigetben, felkért, hogy játsszak egyfelvonásos darabjában, az Identitásban. Elolvastam a szöveget, de sehogy sem értettem. Néhány szenvedély nélküli próba után azt kérte, viselkedjem gyengédebben a másik lánnyal. – Túl merev vagy, túl távolságtartó – magyarázta ingerülten. Az egyetlen lány, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálok, a húgom, Linda, ezért próbáltam a köztünk lévő kapcsolatot alkalmazni a helyzetre. – Ezek a lányok szeretők. Valahogy érzékeltetni kell ezt a közönséggel – mondta Tony karját az égnek emelve. Megdöbbentem. A szövegben semmi nem utalt erre. – Csak tegyél úgy, mintha a barátnőd lenne. Heves szóváltás alakult ki közöttünk, aminek Tony hitetlenkedő nevetése vetett véget. – Nem lövöd magad, és még leszbikus sem vagy? Akkor mit csinálsz? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eljátsszam a leszbikus lányt, de eldöntöttem, hogy ez az utolsó színdarab, amiben szerepelek. Nem vagyok színészalkat. Robert rávette Samet, hogy váltson ki a Strandből. Megbízott hatalmas könyv- és kachina baba gyűjteményének katalogizálásával, melyet az egyetemnek adományozott. Akkor még nem tudtam, de ezzel örökre elbúcsúztam attól, hogy rendes munkavállaló legyek. Soha többé nem volt fix munkahelyem. Magam osztottam be az időmet és a pénzemet.

Miután az Identitásban nem sikerült hitelesen eljátszanom a leszbikus lányt, eldöntöttem, ha legközelebb színpadra állok, önmagamat fogom alakítani. Egyesítettük erőinket Jane Friedmannel, aki talált nekem alkalmi munkát: verseket kellett felolvasnom bárokban. Jane egy sikeres reklámcég tulajdonosa volt, és előszeretettel támogatott nehéz körülmények között élő művészeket. Bár nem mindig fogadtak lelkesen, ezek a felolvasások segítettek kifejlesztenem a képességet, hogy némi humorral egy alapvetően ellenséges közönséget is meg tudjak nyerni magamnak. Jane szervezett nekem egy sor fellépést olyan zenekarok elé, mint a New York Dolls a Mercer Arts Centerben, a Broadway Central Hotel egykor fényűző, mostanra azonban düledező, tizenkilencedik századi épületében, ahol Diamond Jim Brady vacsorázott Lillian Russellel, és ahol Jubilee Jim Fisket meglőtték a márvány lépcsőn. Egykori nagyságára már csak a rengeteg program emlékeztetett, melynek otthont adott – színház, költészet és rock and roll kapott helyet falai között. Estéről estére verset olvasni a költészetre nem igazán fogékony, türelmetlen tömegnek, amely a New York Dollsra vár, emberpróbáló feladat. Nem volt se zenekarom, se segítőim, egyedül a testvérem, Linda volt mellettem, és látta el egy személyben a kellékes, a segéd és az őrangyal feladatait. Keresetlensége és őszintesége vakmerőséggel párosult. Amikor Párizs utcáin énekeltünk, ő vállalta magára a kalap körbehordozásának csöppet sem irigylésre méltó feladatát. A Mercerben Linda kezelte a felszerelésemet, köztük egy apró kazettás magnót, egy megafont és egy játékzongorát. Felolvastam a verseimet, lenyeltem a sértéseket, és néha dalokat énekeltem a kazettás magnóból szóló zenére. Az előadás végén Jane mindig előhúzott egy ötdollárost a farzsebéből, és azt mondta, ez a mi részünk a bevételből. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy senki nem adott pénzt a mutatványunkért, és Jane szó szerint saját zsebből fizetett ki minket. Kemény időszak volt, de nyárra sikerült rajongókat szereznem, akik a verseimet követelték, és úgy tűnt, őszintén kedvelik az előadásaimat. Minden este a Piss Factory című prózaverssel zártam, amit ott improvizáltam menekülésemről a gyár futószalagja mellől New York szabadságába. Úgy éreztem, ez összehoz a közönséggel. Pénteken, július 13-án, felolvastam Jim Morrison emlékére az alternatív filmeket készítő Jack Smith loftjában a Greene Street és a Canal sarkán. A saját ötletem volt, és aki megjelent, mind azért jött, hogy Jim Morrisont ünnepelje velem. Lenny Kaye is eljött, és bár aznap este nem léptünk fel együtt, hamarosan eljutottam odáig, hogy nélküle nem állok ki a színpadra. A saját magam szervezte felolvasás sikere beindította Jane fantáziáját. Úgy érezte, Lennyvel közösen nagyobb közönséghez is eljuttathatnánk a verseimet. Még az is szóba került, hogy beállítunk egy igazi zongorát, mire Linda viccesen megjegyezte, hogy akkor az ő melójának lőttek. Ebben nem tévedett nagyot. Linda tántoríthatatlan volt. Régi broadwayi családból származott; apja, Sam Friedman, legendás sajtófőnök volt, többek között olyan nagyságokkal dolgozott együtt, mint Gypsy Rose Lee, Lotte Lenya és Josephine Baker. Számtalan művészi karrier kezdetének és végének volt a tanúja a

Broadwayn. Jane tőle örökölte megszállottságát és makacsságát; elhatározta, hogy megkeresi számunkra az áttörést jelentő utat. Én pedig visszatértem írógépemhez. ——— – Ne már, Patti! – kiáltott fel Robert meglepetten. – Te mióta füvezel? Szégyenlősen pillantottam rá. Lebuktam. Megnéztem moziban a The Harder They Come című filmet, és teljesen rabul ejtett a zenéje. Beszereztem a filmzene albumot, és eljutottam Big Youth-hoz, I-Royhoz és U- Royhoz, rajtuk keresztül pedig vissza Etiópiába. Lenyűgözött a rasztafári vallás kapcsolata Salamonnal és Sába királynőjével, ráadásul mindez Rimbaud Abesszíniájában. A témában elmélyülve eljutottam odáig, hogy kipróbálom a szent gyógynövényüket. Titkos élvezet volt ez egészen addig, míg Robert rajta nem kapott, hogy füvet próbálok gyömöszölni egy üres Kool cigaretta papírjába. Fogalmam sem volt, hogyan kell dzsointot tekerni. Kicsit zavarba jöttem, de Robert leült mellém a padlóra, kiszedte a magokat a kevéske mexikói marihuánából, majd tekert nekem egy vékony dzsointot. Aztán elvigyorodott, és elszívtuk első közös füves ciginket. Roberttel nem az abesszin fennsíkra repültem, hanem a kontrollálhatatlan nevetés völgyébe. Mondtam neki, hogy a füvet nem szórakozásból szívom, hanem a versíráshoz van rá szükségem. De képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést. – Gyere – mondta. – Menjünk le a B&H-ba. Ez volt az első alkalom, hogy betépve léptem ki az utcára. Órákig tartott, mire megkötöttem a cipőfűzőmet, megtaláltam a kesztyűmet és a sapkámat. Robert vigyorogva állt, és figyelte, ahogy körbe-körbe keringek. Most értettem csak meg, miért piszmogott annyit Harry és Robert, mielőtt lementünk a Horn and Hardartba vacsorázni. Ezután, bármilyen jól éreztem is magam, kizárólag egyedül füveztem, közben a Screaming Targetet hallgattam, és zavaros prózaverseket írtam. Sosem tartottam a marihuánát társasági drognak. Szerettem használni a munkámhoz, különösen ha Lenny Kay-jel és Richard Sohllal improvizáltunk, mert akkor mindhárman egy tömjénfa alá gyűltünk, és Haile Selassie-ról ábrándoztunk. ——— Sam Wagstaff a Bowery és a Bond sarkán lakott egy elegáns, régi épület ötödik emeletén. Felfelé kaptatva a lépcsőn mindig tudtam, hogy valami új és csodálatos vár rám, amit megnézhetek, megérinthetek, üvegnegatívokat, elfeledett költők arcképeit, a hopi indiánok sátrairól készült fotógravűröket katalogizáltam. Robert unszolására Sam gyűjteni kezdte a fényképeket, eleinte lassan, szórakozott kíváncsisággal, majd megszállottan, mint egy lepkegyűjtő a trópusi őserdőben. Sam mindent megvett, amit akart, és néha úgy tűnt, minden kell neki. Az első fénykép, amit Sam megvásárolt, egy dagerrotípia volt egy arany csatos vörös bársonytokban. Hibátlan állapotban maradt fenn, nem lehetett egy napon említeni

Robert megfakult dagerrotípiáival, melyekre családi fényképek között kutatva bukkant régiségkereskedésekben. Néha ez zavarta is, mert ő kezdett először fényképeket gyűjteni. – Nem tudok versenyre kelni vele – mondta bánatosan. – Életre hívtam egy szörnyet. Többnyire hármasban rohantuk meg a Book Row-t, a Negyedik sugárutat szegélyező régi antikváriumokat. Robert nekiállt átfésülni a régi képeslapokat, sztereoszkópiákat és ferrotípiákat tartalmazó dobozokat, hátha ráakad egy különleges darabra. Sam viszont türelmetlen volt, és nem érdekelték az árak, ezért egyszerűen megvette az egész dobozt. Félreálltam az útból, és hallgattam, ahogy veszekednek. Nagyon ismerősnek tűnt. A könyvesboltok átfésülése az egyik specialitásom volt. Nagy ritkán sikerült rábukkannom egy-egy fényképes névjegyre a viktoriánus időből, vagy egy jelentős portfolióra a századforduló katedrálisairól, egyszer pedig olyan szerencsém volt, hogy egy megbúvó Cameron akadt a kezembe. Abban az időben még igazán nagy fogásokra lehetett szert tenni. Előfordult, hogy belebotlottunk Edward Curtis gravűrjeibe. Samet teljesen rabul ejtette ezeknek az észak-amerikai indiánokról készült képeknek a szépsége és történeti értéke. Több albumra való képet gyűjtött össze belőlük. Ültünk a padlón nagy, üres lakásában, amit elárasztott a természetes fény, és nemcsak a képek, de maga az előhívás folyamata is lenyűgözött bennünket. Sam a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a fénykép szélét, és így szólt: – A papírjában van valami. Új szenvedélyének hódolva Sam aukciókra járt, gyakran a tengerentúlra is elutazott egy fényképért. Robert elkísérte ezekre az expedíciókra, és néha sikerült beleszólnia a döntésbe. Így Robert személyesen is megvizsgálhatta az általa nagyra becsült fotósok képeit, Nadartól Irving Pennig. Robert, akárcsak John McKendryt, Samet is arra ösztökélte, hogy a társadalmi helyzetét felhasználva emelje a fényképészetet az azt megillető helyre a művészetek rangsorában. Cserébe mindketten azt akarták Roberttól, hogy elsősorban a fotózással fejezze ki önmagát. Sam eleinte inkább kíváncsiságból, semmint meggyőződésből állt az ügy mellé, és kisebb vagyont költött, hogy létrehozza Amerika legjelentősebb fényképgyűjteményét. Robert egyszerű Polaroid Land 360-as gépéhez nem kellett fénymérő, a beállítások pedig meglehetősen kezdetlegesek voltak: sötétebb, világosabb. Apró ikonok jelezték a távolságot: közel, távol, messze. Az első időkben ez a primitív Polaroid tökéletesen passzolt a türelmetlenségéhez. Később zökkenőmentesen váltott át egy bonyolultabb Hasselbladra, amit elloptak a Huszonharmadik utcai lakásból. A Bond Streeten vásárolt magának egy Graphic kamerát Polaroid hátsó résszel. A 4x5 hüvelykes formátum remekül illett hozzá. A Polaroid most már pozitív/negatív filmeket gyártott, így elsődleges nyomatokat is lehetett készíteni. Sam támogatásával Robert végre megbízhatott egy ácsot, Robert Fosdicket, hogy művészi kereteket készítsen a képeinek. Ily módon továbbfejlesztette a képek installációba illesztésének módszerét. Fosdick tiszteletben

tartotta Robert kívánságait, és aprólékos gonddal igyekezett megalkotni a kereteket Robert vázlatai alapján. Geometriai alakzatokat, síkokat és formákat ötvöző fakeretei kiegészítették a fényképeket. A keretek nagyon hasonlítottak a rajzokra Robert vázlatfüzetében, melyet 1968-ban adott nekem. Akárcsak régen, most is szinte azonnal a kész műalkotást látta. Először volt képes teljes egészében megvalósítani a látomásait. Ezt elsősorban Samnek köszönhette, akinek a szeretett édesanyja halála után még több pénze lett. Robertnek már sikerült eladnia egy-egy munkáját, de még mindig arra törekedett, hogy megálljon a saját lábán. Sok fényképet készítettünk a Bond Streeten. Szerettem az ottani hangulatot, és úgy éreztem, remek képeket csinálunk. A csodás New York-i fényben úszó, fehérre meszelt téglafal nagyszerű háttér volt. Az egyik oka, hogy olyan jól sikerültek ezek a képek, az volt, hogy kikerültem a saját környezetemből. Egyetlen tárgyam sem szerepelt a fotón, amivel azonosíthattam volna magam, vagy ami mögé elrejtőzhettem volna. Roberttel már nem alkottunk egy párt, fényképeink mégis egyre bensőségesebbé váltak, mert megmutatták az egymásba vetett bizalmunkat. Néha csak ültem, és néztem, ahogy saját magát fényképezi csíkos köntösében, majd lassan kibújik belőle, és végül mezítelenül fürdik a fényben. Witt, Bond Street, 1973 A Witt című új verseskötetem borítófotóját úgy képzeltem el, mint egy szentképet. Robertnek ugyan nem nagyon tetszett ez az irány, de biztos volt benne, hogy sikerül mindkettőnk kedvére tennie. Felmentem Roberthez, és letusoltam, hogy üde és friss legyek a képen. Kifésültem a hajamat az arcomból, és magamra terítettem egy teabarna

tibeti köntöst. Robert vagy egy tucat képet készített, azt mondta, megvan, amit a borítóra szán, de annyira tetszettek neki a felvételek, hogy folytatta a fényképezést. Szeptember 17-én Andy Brown fogadást adott, hogy megünnepeljük a könyvem megjelenését és egyben az első kiállításomat. Robert végignézte a rajzaimat, és kiválasztotta, miket állítsunk ki. Sam fizette a keretezés költségeit, Jane Friedman barátja, Dennis Florio keretezte be a képeimet a galériájában. Mindenki hozzátett valamit, hogy jól sikerüljön a bemutató. Úgy éreztem, végre megtaláltam a helyemet, elismerik a rajzaimat és a verseimet. Nem kis elégtétel volt, amikor megláttam kifüggesztve a munkáimat a könyvesboltban, ahová 1967-ben nem vettek fel eladónak. A Witt sokban különbözött előző kötetemtől, a Seventh Heaventől. Míg a Seventh Heaven versei könnyedebbek, ritmikusabbak voltak, a Wittbe főként a francia szimbolizmusra utaló prózaverseket gyűjtöttem. Andyt lenyűgözte a fejlődésem, és megígérte, hogy ha írok egy monográfiát Rimbaud-ról, megjelenteti. Ezzel bogarat tett a fülembe, be is számoltam róla Robertnek és Samnek. Az etiópiai utazásom tervét elvetettük, ezért úgy gondoltam, legalább a franciaországi Charleville-be, Rimbaud szülővárosába elzarándokolhatnék a költő sírjához. Sam képtelen volt ellenállni lelkesedésemnek, és beleegyezett, hogy állja az utazás költségeit. Robertnek ezúttal nem volt ellenvetése, Franciaországban nem éltek hiénák. Úgy döntöttem, októberben indulok, Rimbaud születésének hónapjában. Robert elvitt, hogy vegyünk nekem egy rendes kalapot – végül egy puha barna nemezkalapot választottunk félselyem szalaggal. Sam elküldött szemészhez, ahol felírtak nekem egy John Lennon-stílusú szemüveget. Samtől két szemüvegre elegendő pénzt kaptam, mert hajlamos vagyok mindent elhagyni, de végül egy nem túl praktikus olasz napszemüveget választottam mellé, amit Ava Gardneren kívül valószínűleg senki sem vett volna fel. Fehér, macskaszemre emlékeztető kerete volt, és szürke, Milano feliratú tokban árulták. A Boweryn találtam magamnak egy élénkzöld, gumirozott selyem esőkabátot, egy tyúklábmintás Dior blúzt, egy barna nadrágot és egy világosszürke kardigánt; az egészet mindössze harminc dollárért, csak egy mosásra és némi foltozgatásra volt szükség, hogy felvehessem őket. Kockás bőröndömbe bepakoltam Baudelaire-nyakkendőmet, jegyzetfüzetemet; Robert berakott melléjük egy képeslapot Jeanne d’Arc szobráról. Samtől egy ezüst kopt keresztet kaptam Etiópiából, Judy Linn pedig nekem adta kis fényképezőgépét, és megmutatta, hogyan kell használni. Janet Hamill visszatért a saját afrikai expedíciójáról, melynek során áthaladt álmaim földjén, és hozott nekem egy maroknyi összekarcolt, kék üveggyöngyöt – egyenesen Hararból –, melyekkel annak idején Rimbaud is kereskedett. Felbecsülhetetlen értékű ajándék volt, szerencsét hozó talizmánként csúsztattam őket a zsebembe. Felfegyverkezve álltam készen a nagy utazásra. * Az esőkabátom nem bizonyult túl praktikus darabnak, és nem igazán nyújtott védelmet a Párizsban szitáló, hideg őszi esővel szemben. Újra felkerestem néhány helyet azok közül, ahol a húgommal jártunk 1969 nyarán, de az ő vidámsága nélkül a quai Victor Hugo, a La

Coupole, a varázslatos utcák és kávéházak mind nagyon magányosnak tűntek. Ugyanúgy végigjártam a boulevard Raspailt. Felkerestem a rue Campagne-Premiére 9. szám alatti szállodánkat. Néhány percig szótlanul álltam az esőben. 1969-ben azért választottam ezt az utcát, mert rengeteg művész lakott már ott. Verlaine és Rimbaud. Duchamp és Man Ray. Yves Klein ebben az utcában alkotta meg híres kékjét, Jean-Luc Godard itt vette fel a Kifulladásig egyes jeleneteit. Átsétáltam a közeli Montparnasse temetőjébe, hogy lerójam a kegyeletet Brancusi és Baudelaire sírjánál. Enid Starkie-nak, Rimbaud életrajzírójának útmutatása alapján megtaláltam a Hôtel des Etrangers-t a rue Racine-on. Az életrajz szerint Rimbaud itt a zeneszerző, Cabaner szobájában aludt. De az is előfordult, hogy az előcsarnokban találtak rá, amint túlméretezett esőkabátjában és gyűrött nemezkalapjában a hasismámor utóhatását heveri ki. A recepciós finom humorral felelgetett a kérdéseimre. A magam borzalmas francia kiejtésével elmagyaráztam küldetésem természetét, és hogy miért szeretném éppen ebben a szállodában tölteni az éjszakát. Szívesen segített volna, de az összes szobájuk foglalt volt. Leültem az előcsarnok dohos kanapéjára, képtelen voltam rávenni magam, hogy újra kimenjek az esőbe. Aztán a recepciós egyszer csak váratlanul intett, hogy kövessem. Felmentünk az emeletre, és a kanyargós lépcső tetején megállt egy kis ajtó előtt. Elővette a kulcscsomóját, és néhány sikertelen próbálkozás után diadalmasan benyitott egy manzárdszobába. A faragott juharlevéllel díszített szekrényeket és egy lószőr matracot leszámítva teljesen üres volt. A ferde ablakokon piszkos fény szűrődött be. – Ici? – Oui. Jelképes összegért kiadta nekem a szobát, és néhány frankért még egy gyertyát meg két pokrócot is kaptam. A pokrócokat a hepehupás matracra terítettem, ami mintha egy magas férfitest körvonalait őrizte volna. Gyorsan tábort vertem. Leszállt az éj, elrendeztem a holmimat a gyertya körül – Jeanne d’Arc fényképét, A fájó Párizs kötetemet, a tollamat és egy üveg tintát. De nem tudtam írni. Csak feküdtem a lószőr matracon, az álom lenyomatán. A gyertya kis tócsa volt egy edényben. Lecsukódott a szemem. Még csak nem is álmodtam.

Musée Rimbaud, Charleville, 1973 Hajnalban az úriember az előcsarnokból forró csokoládét és brióst hozott nekem. Hálásan behabzsoltam az egészet. Összepakoltam kevéske holmimat, és a Gare de l’Est felé vettem az irányt. A bőrüléses fülkében egy nevelőnő és egy alvó kisfiú voltak útitársaim. Nem tudtam, mit találok vagy hol fogok megszállni, de bíztam a sorsban. Alkonyatkor érkeztem meg Charleville-be, és nekiálltam szállást keresni. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amint bőröndömet vonszolva baktatok a kihalt utcákon, de végül sikerült találnom egy panziót. Két nő éppen ágyneműt hajtogatott. Meglepetten és gyanakodva méregettek, nem beszéltek angolul. Néhány kínos pillanat után felkísértek egy takaros szobába. Mindent virágmintás vászonlepel borított, még a baldachinos ágyat is. Kopogott a szemem az éhségtől, mire kaptam egy tál laktató levest némi kenyérrel. A szoba csendjében azonban megint nem tudtam írni. Korán elaludtam, és korán ébredtem. Eltökélten belebújtam az esőkabátomba, és nekivágtam Charleville utcáinak. Legnagyobb szomorúságomra a Musée Rimbaud-t zárva találtam, ezért csak róttam az ismeretlen, néma utcákat, míg végül a temetőnél lyukadtam ki. Egy jókora káposztafejekkel teli veteményes mögött találtam rá Rimbaud végső nyughelyére. Hosszú ideig álltam a sírkövet bámulva, neve fölé a Priez pour lui – Imádkozz érte – szavakat vésték. Lesöpörtem a lehullott leveleket és a törmelékeket az elhanyagolt sírról. Elmondtam egy rövid imát, és a harari kék üveggyöngyöket a sírkő előtt álló egyik kőurnába helyeztem. Ha már nem tud visszatérni Hararba, elhozok neki egy csipetnyi Harart. Lefényképeztem a sírt, és elbúcsúztam. Visszamentem a múzeumhoz, és leültem a lépcsőre. Egykor itt állt Rimbaud, megvetően tekintett végig a kőmalmon, a mészkő híd alatt zubogó folyón. Áhítattal

figyeltem mindent, amit ő semmibe sem vett. A múzeum továbbra is zárva volt. Már éppen kezdtem elcsüggedni, amikor egy idős férfi, talán a gondnok, megszánt, és kinyitotta a nehéz ajtót. Miközben elvégezte dolgát, megengedte, hogy szemügyre vegyem Rimbaud szerény ingóságait: földrajzkönyvét, táskáját, bádogbögréjét, kanalát és egy kelimet. Láttam, hol foltozta meg csíkos selyemsálával. Egy papírlapra lerajzolta a hordágyat, azon feküdt, mikor elvitték a partra, hogy hajóra szállhasson Marseille felé, ahol a halál várta. Aznap este ragut vacsoráztam borral és kenyérrel. Visszamentem a szobámba, de képtelen voltam egyedül maradni. Megfürödtem, átöltöztem, belebújtam az esőkabátomba, és kiléptem a charleville-i éjszakába. Sötétben sétáltam végig a széles és kihalt quai Rimbaud-n. Kicsit féltem, aztán a távolban apró neonfényt pillantottam meg – Rimbaud Bar. Megálltam, vettem egy nagy levegőt, alig mertem hinni jó szerencsémnek. Lassan közeledtem, félve, hogy eltűnik, mint a délibáb a sivatagban. Fehér stukkóval díszített bárocska volt, egyetlen ablakkal. Egy lelket sem láttam a közelben. Bizonytalanul benyitottam. Homályos, fiatal srácokkal és zenegépnek támaszkodó, mogorva arcú fazonokkal teli helyre érkeztem. A falakon Arthur néhány megfakult képe lógott. Rendeltem egy Pernod-t meg egy pohár vizet, mert ez tűnt a leginkább hasonlónak az abszinthoz. A zenegép Charles Aznavour, countryzene és Cat Stevens számainak őrült egyvelegét játszotta. Egy idő után visszatértem a szobám melegébe a virágok közé. „Apró virágok pettyezik a falakat, mint bimbózó csillagok az égboltot.” Ez az egyetlen bejegyzés árválkodott a jegyzetfüzetemben. Azt hittem, szívszaggató szavakat írok majd Rimbaud tiszteletére, és bebizonyítom, hogy érdemes vagyok a belém vetett bizalomra, de nem így történt. Másnap reggel kifizettem a számlát, és az előcsarnokban hagytam a csomagomat. Vasárnap délelőtt volt, zúgtak a harangok. Fehér inget viseltem fekete Baudelaire szalaggal. Az ingem kicsit gyűrött volt, akárcsak én magam. Visszamentem a múzeumba, ami szerencsére nyitva volt, és vettem egy belépőjegyet. Leültem a padlóra, és készítettem egy ceruzarajzot – St. Rimbaud, Charleville, 1973. október. Ajándékot akartam venni, és találtam egy kis bolhapiacot a piacé Ducale-n. Rábukkantam egy csavart mintás aranygyűrűre, de nem volt rá pénzem. John McKendrytől ugyanilyen gyűrűt kaptam, amikor visszatért egy párizsi útjáról. Eszembe jutott, ahogy fekszem elegáns kanapéján, miközben ő a lábamnál ül, és az Egy évad a pokolban verseit olvassa fel nekem. Szerettem volna, ha Robert velem van. Ő megvenné nekem a gyűrűt, és az ujjamra húzná. A Párizsba tartó vonatút eseménytelenül telt. Egyszer csak észrevettem, hogy sírok. Párizsba érve metróra szálltam, és elmentem a Pére-Lachaise-be, valamit még el kellett intéznem, mielőtt visszatérek New Yorkba. Ismét zuhogott az eső. Megálltam egy virágárusnál a temető előtt, vettem egy kis csokor jácintot, majd megkerestem Jim Morrison sírját. Akkoriban még nem árultak térképet hozzá, nem volt egyszerű megtalálni, csak a környező sírkövekre karcolt nyilacskák és üzenetek segítségével sikerült. Tökéletes csönd honolt a temetőben, csak a lehullott falevelek zörgése és az eső kopogása

hallatszott. A jelöletlen sírkövön az előttem itt járt zarándokok ajándékai hevertek: műanyag virágok, cigarettacsikkek, félig teli whiskys üvegek, elszakadt rózsafüzérek és különös talizmánok. A sírkőre egyik dalának szavait graffitizték franciául: C’est la fin, mon merveilleux ami. This is the end, beautiful friend. Ez a vég, gyönyörű barátom. Nem voltam szomorú, inkább valami különös boldogságot éreztem. Mintha Jim bármelyik pillanatban a hátam mögé léphetne, és megérinthetné a vállamat. Azt hiszem, nem bánja, hogy Párizsban temették el. Az eső még jobban rákezdett. Indulni akartam, mert bőrig áztam, de a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Nyugtalanító érzés kerített hatalmába, hogy ha nem menekülök innét, kővé változom, jácintokkal borított szoborrá. Idős néni közeledett vastag kabátban, kezében hosszú, hegyes bottal, jókora zsákot vonszolva maga után. A sírköveket tisztította. Amikor meglátott, kiabálni kezdett velem franciául. Elnézését kértem, amiért nem beszélem a nyelvet, de anélkül is tudtam, mit gondolhat. A sírra pillantott, majd rám, tekintetében undor ült. A nyomorúságos ajándékok és a graffiti semmit nem jelentettek számára, csak egy sír megszentségtelenítését. A fejét ingatva motyogott. Lenyűgözve láttam, hogy a szakadó esőről szinte tudomást sem vesz. Hirtelen felém fordult, és nyers angolsággal rám kiáltott: – Amerikaiak! Miért nem tisztelik a költőiket? Végtelenül fáradtnak éreztem magam. Huszonhat éves voltam. A krétával írt üzenetek könnyekként csorogtak az esőben. Apró patakok indultak el a talizmánok, cigaretták, gitárpengetők alatt. Virágszirmok lebegtek a Jim Morrison testét rejtő földdarab fölött, mint Ophelia csokrának darabjai. – Ehh! – kiáltotta újra. – Mondja meg nekem, Américaine! Maguk fiatalok miért nem tisztelik a költőiket? – Je ne sais pais, madame – válaszoltam lehajtott fejjel. – Nem tudom. * * *