Patti Smith - Kölykök

Rimbaud halálának évfordulóján adtam első Rock és Rimbaud előadásomat Lenny Kaye- jel. A Le Jardin tetőteraszán tartottuk, a Times Square melletti Hotel Diplomatban. Az estét egy Kurt Weill-klasszikussal, a Speak Low-val indítottuk – Ava Gardner előtt tisztelegve, aki a szerelem istennőjét alakította a One Touch of Venusban –, Bill Elliott kísért minket zongorán. A program ritmusát a Rimbaud-rajongásommal foglalkozó költemények és dalok váltakozása adta. Lennyvel felelevenítettük a Szent Márkban eljátszott számokat, és felvettük a repertoárba Hank Ballard dalát, az „Annie Had a Baby”- t is. Amikor végignéztünk a közönségen, lenyűgözve láttuk, hogy Steve Paultól Susan Sontagig mennyi mindenki eljött. Akkor először fordult meg a fejemben, hogy ez nemcsak egy egyszeri alkalom lesz, hanem akár egy komolyabb sorozatot is összehozhatunk. Nem nagyon tudtuk, hová vigyük a műsort, mivel a Broadway Central összedőlt. A produkciót nehéz lett volna besorolni, és egyik helyszín sem tűnt megfelelőnek. De az emberek eljöttek, és úgy éreztem, tudunk adni nekik valamit. Azt akartam, hogy Lenny az állandó partnerem legyen. Jane minden tőle telhetőt elkövetett, hogy helyeket találjon, ahol felléphetünk, de ez egyáltalán nem volt egyszerű. Néhanapján vállaltam felolvasásokat egy-egy bárban, de az idő nagy részében a részeg törzsvendégekkel perlekedtem. Ezek a kalandok sokat segítettek Johnny Carson-repertoárom bővítésében, de a költészet közvetítésében nem léptem előre. Lenny is velem tartott, amikor először játszottam a West End Barban, ahol Jack Kerouac is írt és vedelt egyszer a haverjaival, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Pénzt nem kerestünk, de az est végén Jane jó hírt hozott. Felkértek Phil Ochs koncertjeinek felvezetésére a Max’s Kansas Cityben az év végén. Lenny is decemberi volt, így hát a születésnapjainkon és szilveszterkor a költészetet és a rock and rollt ütköztettük egymással. Ez volt az első hosszabb munkánk, hat egymást követő napon, minden este két fellépés, hétvégén három. Sem az elszakadt gitárhúrok, sem az olykor ellenséges közönség nem tudott eltántorítani bennünket, és a barátaink – Allen Ginsberg, Robert és Sam, Todd Rundgren, Bebe Buell, Danny Fields és Steve Paul – támogatásával sikeres lett a produkció. Mire eljött a szilveszter, már mindenre fel voltunk készülve. Nem sokkal éjfél után Lennyvel a Max’s színpadán álltunk. Az emberek csoportokba verődve néztek minket, a feszültség szinte tapintható volt. Az újév első órájában jártunk, és ahogy végigpillantottam a tömegen, ismét eszembe jutottak anyám szavai: – Amilyen a mai nap, olyan lesz az egész év – mondtam Lennynek. Megfogtam a mikrofont. Lenny belecsapott a húrokba. Nem sokkal később Allennel a MacDougal Streetre költöztünk, a Village szívébe, a Kettle of Fish bárral szemközt. Allen ismét turnézni ment, ritkán láttuk egymást, de szerettem itt lakni, és új témába kezdtem beleásni magamat. Vonzott a Közel-Kelet: a mecsetek, az imaszőnyegek, Mohamed és a Korán. Elolvastam Nervaltól a Keleti történeteket, és Bowles, Mrabet, Albert Cossery illetve Isabelle Eberhardt írásait. Mivel a hasis áthatotta ezeknek a történeteknek a hangulatát, a fejembe vettem, hogy kipróbálom.

Közben a The Pipes of Pan at Joujouka forgott; Brian Jones albuma 1968-ból. Örültem, hogy arra a zenére írhatok, amit annyira szeretett. Egy ideig minden este csaholó kutyák és tülkölő dudák muzsikájára aludtam el. * Sam mindenki másnál jobban szerette Robert műveit. Együtt néztünk egy fekete háttér elé helyezett fehér tulipánról készült fényképet. – Mi a legfeketébb dolog, amit valaha láttál? – kérdezte Sam. – Holdfogyatkozás? – kérdeztem vissza, mintha egy találós kérdésre keresném a választ. – Nem. – A fényképre mutatott. – Ez. A fekete, amiben eltűnhetsz. Robert később Samnek ajánlotta a képet. – Ő az egyetlen, aki igazán érti – mondta. Robert és Sam olyan közel kerültek egymáshoz, amennyire csak két férfi kerülhet. Az apa utódját kereste, a fiú az apját. Sam volt a pártfogók pártfogója, megvoltak a megfelelő forrásai és az elkötelezettsége, hogy egy művész nagyságát hirdesse. Robert volt a művész, akit keresett. Kettőjük gyengéd kapcsolatán sokan csámcsogtak, hogy aztán eltorzítva öklendezzék vissza, ami egy regényben talán érdekes lenne, de senki sem alkothat véleményt róluk anélkül, hogy ne ismerné kettejük kapcsolatának valódi természetét. Robertnek imponált Sam pénze, Samnek pedig imponált, hogy Robertnek imponál a pénze. De ha csak ez motiválta volna őket, ezt könnyedén megtalálhatták volna máshol is. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőjüknek birtokában volt valami, amire a másik vágyott, és ezért kiegészítették egymást. Sam titokban művész szeretett volna lenni, de nem volt az. Robert gazdagságra és befolyásra vágyott, de nem kapta meg. A kapcsolatukkal mindketten belekóstolhattak a másik életébe. Így alkottak kerek egészet. Szükségük volt egymásra. A pártfogónak azért, hogy megdicsőüljön az alkotás által. A művésznek, hogy alkotni tudjon. Elszakíthatatlannak láttam az őket összefűző köteléket. Mindkettőjüket erősebbé tette a másik. Higgadtak voltak, de egymás előtt szégyenkezés nélkül feltárhatták gyengeségeiket, és vakon bízhatták a másikra titkaikat. Sam mellett Robert önmaga lehetett, Sam nem ítélkezett felette. Sam sosem próbálta befolyásolni Robert munkáját, nem akarta, hogy máshogy öltözzön, vagy behódoljon bárminek is. De mindenekelőtt a kölcsönös gyengédséget éreztem közöttük. Robert nem volt kukkoló. Mindig azt mondta, hogy hitelesnek kell lennie azokban a műveiben is, amelyek a szadomazo kalandjaiból születnek. Nem volt szenzációhajhász, és nem akarta a társadalommal elfogadtatni a szadomazo világát. Nem gondolta, hogy ezt el kellene fogadni, és sosem érezte úgy, hogy ebbe a titkos világba bárki beléphet. Kétségkívül élvezte, sőt igényelte ennek a világnak a vonzerejét.

– Mámorító – mondta. – A hatalom, amire szert tehetsz. Sorban állnak a pasasok, akik mind engem akarnak, és bármilyen visszataszítóak is, van valami részegítő a közös vágyban. Robert későbbi szadomazo kiruccanásai néha zavarbaejtőek és ijesztőek voltak számomra. Nem oszthatta meg velem az élményeit, mert annyira kívül estek a kettőnk birodalmán. Talán megtette volna, ha nagyon unszolom, de őszintén szólva nem akartam tudni róluk. Nem az igazság elől akartam homokba dugni a fejemet, inkább csak finnyás voltam hozzá. Kalandjai túl rázósak voltak az én ízlésemnek, gyakran a munkái is sokkoltak; a meghívó a fenekébe feldugott korbáccsal, vagy a fotósorozat a zsinegekkel elszorított nemi szervekről. Már nem használt magazinokból kivágott képeket, csak modelleket és önmagát, ha az önkínzó fájdalmat akarta ábrázolni. Felnéztem rá, de képtelen voltam befogadni képei brutalitását. Nehéz volt ezt összeegyeztetni a sráccal, akit megismertem. Ennek ellenére, amikor Robert munkáit nézem, modelljei nem mondják, hogy „Bocs, kilóg a farkam”. Nem kér bocsánatot, és mástól sem várja el. Azt akarta, hogy mindenki elégedett legyen a róla készült fotóval, akár egy szadomazochista fickót ábrázol, miközben szögeket ver a péniszébe, akár a felső tízezer egyik ünnepelt tagját. Magabiztosságot akart kölcsönözni minden modelljének. Nem gondolta, hogy ezek a képek mindenki számára élvezetesek. Első kiállításán a legkeményebb fotókat egy X-szel ellátott portfolióba tette, az üveg tárlóra pedig ráírta, hogy tizennyolc éven felülieknek. Nem érezte fontosnak, hogy az emberek orra alá dugja azokat a felvételeket, kivéve az én orrom alá, ha cukkolni akart velük. Amikor rákérdeztem, mi készteti arra, hogy ilyen képeket csináljon, azt felelte, valakinek meg kell tennie, és miért ne lehetne ő az a valaki. Kivételezett helyzetben volt, szélsőséges szexuális aktusok tanúja lehetett, és a modelljei megbíztak benne. Nem a feltárást tekintette küldetésének, hanem a szexualitás művészetként való dokumentálását, mindezt úgy, ahogyan korábban senki sem fordult a téma felé. Robertet is az izgatta a leginkább, hogy olyasmit hozzon létre, amit korábban egyetlen más művész sem.

A Long Island-i vasút, 1974 Kettőnk kapcsolatát ez nem változtatta meg. De aggódtam érte, mert időnként úgy láttam, egyre sötétebb és veszélyesebb helyek felé hajtja ez a késztetés. Barátságunk menedéket nyújtott számára, ahol elrejtőzhetett vagy összekuporodhatott, mint egy kimerült kölyökkígyó. – Többet kellene énekelned – mondta Robert, amikor Piaf számait vagy más régi dalokat dúdoltam neki, amiket mindketten szerettünk. Lennyvel volt néhány számunk, folyamatosan bővítettük a repertoárt, de úgy éreztük, behatároltak a lehetőségeink. Azt szerettük volna, hogy a versek természetesen folytatódjanak egy olyan ritmusban, amelyre mindketten rá tudunk csatlakozni. Bár még nem találtuk meg hozzá a megfelelő embert, úgy gondoltuk, egy zongora illene a stílusunkhoz, mert azzal a hangszerrel egyszerre lehet hozni ritmust és dallamot. Jane Friedman felajánlotta az egyik kis szobát, amit a Negyvenkettedik utca és a Broadway sarkán bérelt a Victoria Theatre fölött. Volt egy régi pianínója, és Szent József napján meghívtunk néhány billentyűst, hátha megtaláljuk a hiányzó harmadik embert. Mindnyájan tehetségesek voltak, de egyikük játéka sem illett a stílusunkhoz. A csattanó, akár egy viccben, itt is a végére maradt. Richard Sohlt Danny Fields küldte. Csíkos, csónaknyakú pólóban és gyűrött vászonnadrágban lépett be a szobába, arcát félig eltakarták aranyszőke fürtjei. Szépsége és lakonikus stílusa nem árulkodott arról, hogy tehetséges zongorista volna. Ahogy elhelyezkedett a pianínó előtt, Lennyvel egymásra néztünk, és ugyanarra gondoltunk. Megjelenése mindkettőnknek Tadzio alakját juttatta eszünkbe a Halál Velencében című kisregényből. – Mit nyomjak? – kérdezte lazán, majd előadott egy olyan egyveleget, amelybe Mendelssohntól kezdve Marvin Gaye-en át a „MacArthur Park”-ig minden belefért. Richard Sohl mindössze tizenkilenc éves volt, klasszikus képzésben részesült, és már birtokában volt az igazán magabiztos zenészek keresetlenségének, sosem volt szüksége rá, hogy a tudásával kérkedjen. Ugyanolyan boldogan játszott el egy három akkordból álló ismétlődő hangsort, mint egy Beethoven-szonátát. Richard segítségével zökkenőmentesen tudtunk váltani az improvizáció és az éneklés között. Leleményesen játszott, és jók voltak a megérzései, olyan alapot teremtett a számunkra, amelyen Lennyvel szabadon felfedezhettük a saját nyelvünket. Úgy neveztük a produkciónkat, hogy „három akkord a szavak erejével”. A tavasz első napján már Richarddal próbáltunk a triónk bemutatkozására. A Reno Sweeney nyüzsgő, finom légköre nem különösebben illett a formabontó és szentségtörő előadásunkhoz, de nem válogathattunk: nem ismertek bennünket, és nem hagytuk, hogy beskatulyázzanak. Ennek ellenére minden egyes alkalommal, amikor felléptünk, azt láttuk, hogy az emberek eljönnek megnézni minket, és mivel egyre többen voltak, folytatni akartűk a munkát. Az igazgatót ugyan megbotránkoztattuk, de Holly Woodlawnnal és Peter Allennel kaptunk tőle öt estet zsinórban. Mire véget ért a hét, és eljött a virágvasárnap, a duónkból trió lett, Richard Sohlból pedig DNV. Death in Venice, Halál Velencében, a mi aranyhajú fiúnk.

——— Sorban álltak a sztárok a Ziegfield Theatre előtt, hogy bejussanak a Ladies and Gentlemen: The Rolling Stones fényűző premierjére. Örültem, hogy ott lehetek. Emlékszem, húsvét volt, és a fehér csipkegalléros, fekete selyemruhámat viseltem. A koncert után Lennyvel a belváros felé vettük az irányt tökhintónkon, megtépázott öltözetben. A Boweryn egy CBGB nevű bár előtt álltunk meg. Megígértük Richard Hellnek, a költőnek, hogy eljövünk megnézni, hogyan basszusgitározik Television nevű zenekarában. Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, de tetszett az ötlet, hogy más költők is próbálkoznak a rock and rollal. Gyakran jártam errefelé, mert William Burroughs is a Boweryn lakott, alig néhány háztömbnyire a klubtól, egy Bunker nevű helyen. Az utca tele volt hajléktalan alkoholistákkal, akik nagy henger alakú fémhordókban tüzet gyújtottak, és azok köré gyűlve melegedtek, kajáltak és cigarettáztak. Ha az ember végignézett a Boweryn, láthatta ezeket a tüzeket egészen William ajtajáig, akárcsak azon a hűvös, de csodaszép húsvét éjszakán. A CBGB egyetlen keskeny helyiségből állt jobb oldalán bárpulttal, ami fölött különböző sörmárkák neonreklámja világított. Az alacsony színpad a bal oldalon volt, körülötte falfestmények, amiket a századforduló fürdőruhás nőalakjait ábrázoló fotók alapján készítettek. A színpad mögött egy biliárdasztal állt, majd az olajszagban úszó konyha következett, ahol a tulajdonos, Hilly Krystal aludt és dolgozott perzsa agarával, Jonathannel. A bandából valami nyers erő áradt, a zenéjük kaotikusnak, mégis érzelemmel telinek tűnt. Imádtam őket, a görcsös mozgásukat, a dobos dzsesszes cikornyáit, a csapongó, eksztatikus dallamokat. Azonnal rokonságot éreztem a jobb oldalon álló gitárossal. A magas, szalmaszőke hajú srác úgy fogta hosszú, kecses ujjaival a gitár nyakát, mintha fojtogatná a hangszert. Kétségem sem volt afelől, hogy Tom Verlaine olvasta az Egy évad a pokolbant. A szünetekben Tommal nem a költészetről beszéltünk, hanem New Jersey erdőiről, Delaware elhagyatott tengerpartjáról és a nyugati égbolton feltűnő repülő csészealjakról. Kiderült, hogy ugyanazon a környéken nőttünk fel, alig húszpercnyire laktunk egymástól, ugyanazokat a lemezeket hallgattuk, ugyanazokat a rajzfilmeket néztük, és mindketten imádtuk az Ezeregyéjszaka meséit. A szünet végeztével a Television visszatért a színpadra. Richard Lloyd fogta a gitárját, és ujjaival belevágott a Marquee Moon kezdőakkordjába. Végtelen távolságra kerültünk a Ziegfieldtől, egy másik világba. A csillogás hiánya ismerősebbé, otthonosabbá tette a helyet. Miközben a zenekar játszott, hallani lehetett a dákók csattanását a biliárdgolyókon, egy agár csaholását, az egymáshoz koccanó üvegek csilingelősét, és egy kibontakozó szóváltás kiabálásait. Akkor még senki sem tudta, de eljött a csillagok kedvező együttállása, az angyalok szólítottak. Tavasszal szinte csak Patty Hearst elrablásáról szóltak a hírek. Berkeley-ben rabolták el a lakásából, egy önmagát a Szimbiózis Felszabadító Hadseregének nevező városi gerillacsoport ejtette túszul. Részben azért érdekelt a sztori, mert annak idején

anyámat nagyon megviselte a Lindbergh gyerek elrablása, és egész életében rettegett, hogy eltűnnek a gyerekei. A gyászoló pilóta arcképe és aranyszőke kisfiának vérfoltos pizsamája egész életében kísértette anyámat. Április 15-én Patty Hearst feltűnt egy biztonsági kamera felvételén, amint elrablóihoz csatlakozva, fegyverrel a kezében kirabol egy San Franciscó-i bankot. Nem sokkal később közzétettek egy hangfelvételt, melyen közösséget vállal az SzFH-val, és a következő nyilatkozatot teszi: „Mondják meg mindenkinek, hogy szabad vagyok és erős, szeretettel üdvözlöm minden fivéremet és nővéremet.” Volt valami a szavaiban, amit csak tovább fokozott a névrokonságunk, és úgy éreztem, reagálnom kell rá. Elmondtam Lennynek és Richardnak, mit gondolok, és úgy döntöttünk, feldolgozzuk Patty Hearst történetét Jimi Hendrix „Hey, Joe” című számában. A kettőjük közti kapcsolat a dalszövegben rejlik, amikor a szökevény felkiált: „Szabad vagyok”. Felmerült, hogy készítünk egy kislemezt, mintegy próbaképpen, hogy lássuk, sikerül-e rögzítenünk a zenénket és annak hatását. Lenny tudta, hogyan is történik mindez, és amikor Robert felajánlotta, hogy állja a költségeket, azonnal le is foglaltunk egy időpontot Jimi Hendrix stúdiójában, az Electric Ladyben. Jimi tiszteletére úgy döntöttünk, hogy felvesszük a „Hey Joe”-t. Mindenképpen szerettünk volna a dalhoz gitárkíséretet is, ami meg tudja mutatni a szökevény kétségbeesett szabadságvágyát. Végül Tom Verlaine-t kértük fel, hogy csatlakozzon hozzánk. Tom kedvéért olyan öltözéket választottam, amelyről azt gondoltam, egy delaware-i srác értékelni fogja. Fekete balettcipőben, rózsaszín santungselyem térdnadrágban, élénkzöld selyem esőkabátban és lila napernyővel kezemben libbentem be a Cinemabiliába, ahol Tom akkoriban részmunkaidőben dolgozott. Az üzlet régi fényképekre, forgatókönyvekre és életrajzokra szakosodott, Fatty Arbuckle-től Hedy Lamarron keresztül Jean Vigóig mindenki megtalálható volt a kínálatban. Nem tudom, hogy a szerelésem közrejátszott-e benne, de Tom lelkesen vállalta a közös munkát. Az Electric Lady B-stúdiójában vettük fel a számokat, egy nyolcsávos kis keverővei. Mielőtt elkezdtük, belesuttogtam a mikrofonba, hogy „Szia, Jimi”. Pár sikertelen próbálkozás után végül feljátszottuk Richarddal és Lennyvel a saját részünket, majd Tom jött a gitárral. Lenny egymásra keverte a két hangsávot, majd hozzáadta a nagydobot. Most használtunk először ütőhangszert. Robert, a producerünk is eljött, és izgatottan figyelt a keverőpult mögül. Az alkalom emlékére egy ezüstkoponyás gyűrűt ajándékozott Lennynek. Amikor végeztünk a Hey Joe-val, még maradt tizenöt percünk. Úgy döntöttem, teszek egy kísérletet a Piss Factoryvel. Megőriztem a vers eredeti kéziratát, amit Robert menekített meg a Huszonharmadik utcai lakás padlójáról. Akkoriban egyfajta személyes himnuszként tekintettem rá, amelyben megéneklem, hogyan szabadultam ki a gyári munka lélekölő unalmából, és hogyan menekültem New Yorkba. Lenny improvizált Richard zenéjére, én pedig eldaráltam a szöveget. Pontosan éjfélkor végeztünk.

Roberttel az Electric Lady folyosóján álltunk az egyik oda nem illő falfestmény előtt. Láttam rajta, hogy elégedett, de nem tudta megállni, hogy ne szurkálódjon egy kicsit. – Patti – mondta. – Még mindig nem csináltál semmit, amire táncolhatnánk. Azt inkább meghagyom a Marvelettes-nek, feleltem. Lennyvel megterveztük a lemezt. A Mer nevet adtuk címnek. Ezerötszáz példányt készíttettünk belőle egy kis lemezgyárban a philadelphiai Ridge Avenue-n, és könyvkereskedésekben meg lemezboltokban terjesztettük, darabját két dollárért. Jane Friedman minden fellépésünk előtt megjelent, és bevásárlószatyorból árulta a lemezeket. A legbüszkébbek azonban akkor voltunk, amikor a Max’s zenegépéből hallottuk szólni a számainkat. Meglepetten vettük tudomásul, hogy a B-oldal a Piss Factoryvel népszerűbb, mint a Hey Joe, ezért többet kezdtünk dolgozni a saját számainkon. Még mindig a költészet volt a legfontosabb a számomra, de elhatároztam, hogy egy napon teljesítem Robert kívánságát, és írok egy dalt, amire lehet táncolni. ——— Miután kipróbáltam a hasist, Robert – aki korábban mindig óvott a kábítószerektől – beleegyezett egy közös LSD-tripbe. Most vettem be először LSD-t, és amíg a hatásra vártunk, MacDougal utcai lakásom tűzlépcsőjéről figyeltük az utcát. – Nincs kedved szeretkezni? – kérdezte. Meglepett, ugyanakkor hízelgett, hogy még mindig kívánatosnak talál. De mielőtt válaszolhattam volna, megfogta a kezem, és azt mondta: – Ne haragudj. Aznap éjjel végigsétáltunk a Christopher Streeten, egészen a folyóig. Hajnali kettő volt, a szemétszállítók sztrájkoltak, a lámpák fénykörében patkányok futkostak. A víz felé haladva éjkirálynők, tüllszoknyát viselő szakállas férfiak, bőrruhás szentek és angyalok kavalkádjába kerültünk. Úgy éreztem magam, mint az utazó pap A vadász éjszakájában. Baljós hangulat vibrált a levegőben, pacsuli, drogok és ammónia szaga. Egyre izgatottabb lettem. Robertet láthatóan szórakoztatta a helyzet. – Patti, neked most mindenkit szeretned kellene. De képtelen voltam ellazulni. Úgy éreztem, kicsúszik a kezemből az irányítás. Mindent az LSD narancs, rózsaszín és zöld aurája vett körül. Fülledt, meleg éjszaka volt. Se hold, se csillagok – se valódiak, se képzeletbeliek. Robert ekkor átkarolta a vállamat, aztán hazakísért. Már majdnem hajnalodott. Beletelt némi időbe, mire felfogtam ennek a tripnek a jelentését, a város démoni látomását. Alkalmi szex. Izmos karokról szállingózó csillámpor. Borotvált nyakakról letépett katolikus medálok. A mesebeli fesztivál, amelyben valahogy mégsem tudtam részt venni. Nem én találtam ki azt az éjszakát, de a Cockettes és a Wild Boys egymással versengő alakjai hamarosan átalakultak egy másik látomássá, amelyben egy fiú teát ivott egy folyosón.

——— William Burroughs egyszerre volt öreg és fiatal. Egyszerre seriff és zsaru. Ízig-vérig író. Volt egy orvosságos ládikája, amit mindig kulcsra zárt, de ha valakinek fájdalmai voltak, kinyitotta. Nem szerette nézni a szerettei szenvedését. Ha betegeskedtem, megetetett. Bekopogott az ajtón, kezében egy újságpapírba csomagolt hallal, és megsütötte. A lányok számára elérhetetlen volt, de én attól még imádtam. A Bunkerben lakott az írógépe, a puskája és a felöltője társaságában. Időről időre felkerekedett, és elfoglalta a helyét a színpad előtti asztalnál, amit kizárólag neki tartottunk fent. Gyakran ültek egymás mellett a bőrdzsekis Roberttel. Johnny és a ló, a Horses címadó dalában. Egy többhetes fellépéssorozat kellős közepén jártunk a CBGB-ben. Az első koncerteket februárban adtuk, de a sorozat egészen tavaszig tartott. Közösen béreltük a helyet a Televisionnel, akárcsak a Max’s-ben előző nyáron, és csütörtöktől vasárnapig felváltva adtuk elő a két különböző műsorunkat. Ettől kezdve léptünk fel valóban zenekarként: ez segített meghatározni, mi a mi közös történetünk, mi köti össze a különböző munkáinkat. Novemberben Jane Friedmannel Los Angelesbe utaztunk, hogy koncertet adjunk a Whisky a Go Go nevű éjszakai klubban, ahol egykor a Doors is fellépett, majd tovább San Franciscóba. Berkeleyben a Rather Ripped Records emeletén játszottunk, és elmentünk egy meghallgatásra a Fillmore Westen, ahol Jonathan Richman ült a doboknál. Ekkor jártam először San Franciscóban, és elzarándokoltunk a City Lights könyvesboltba, aminek a kirakata a barátaink köteteivel volt tele. Ezen az úton döntöttük el azt is, hogy szükségünk van még egy gitárosra, hogy a hangzás egyre gazdagabb legyen. Olyan zenét hallottunk a fejünkben, amit hárman képtelenek voltunk megvalósítani. New Yorkba visszatérve feladtunk egy hirdetést a Village Voice-ba, hogy gitárost keresünk. A jelentkezők többségének nagyon konkrét elképzelése volt arról, mit is akar csinálni, vagy milyen hangzást szeretne, és láthatóan nem villanyozta fel őket az ötlet, hogy egy lány a zenekar vezetője. Az együttes negyedik tagja végül egy kedves srác lett Csehszlovákiából. Ivan Kral megjelenésében és stílusában nagyjából annyi rock and roll volt, mint amennyi blues a Rolling Stonesban. Feltörekvő popsztár volt Prágában, de nem tudta megvalósítani az álmait az 1968-as szovjet megszállás miatt. Családjával elmenekült az országból, hogy aztán Amerikában kezdjen újra mindent. Energikus volt és nyitott, hamar megértette, mit várunk a rock and rolltól. A szabadság gyermekeinek képzeltük magunkat, akiknek küldetése, hogy védjék és terjesszék a rock and roll szellemét. Féltünk, hogy a zenénk lelke elsorvad. Féltünk, hogy elveszíti az értelmét, hogy mohó kezekbe kerül, elvész a látvány, a pénz és az üres technika mocsarában. Magunk elé idéztük Paul Revere alakját, amint végigvágtat az amerikai éjszakán, hogy felrázza, fegyverbe szólítsa az embereket. Mi is fegyvert ragadtunk, nemzedékünk fegyvereit, az elektromos gitárt és a mikrofont. A CBGB ideális hely volt, hogy megfújjuk a harsonákat. Ez a klub az elnyomottak utcájában állt, és a törzsközönsége kedvelte az ismeretlen művészeket. Hilly Krystalnak

mindössze annyi kikötése volt, hogy aki itt fellép, az új legyen. A tél végétől a tavaszi megújulásig végre megtaláltuk a saját hangunkat. Miközben játszottunk, a dalaink önálló életre keltek, tükrözték a közönség energiáit, a hangulatot, a növekvő önbizalmunkat és a körülöttünk zajló eseményeket. Sok mindenre emlékszem ebből az időszakból. A pisi és a sör szagára. Richard Lloyd és Tom Verlaine összefonódó gitár játékára, ahogy belevágnak a Kingdom Come-ba. Ahogy előadjuk a Land egyik változatát – amit Lenny „lángoló zónának” hívott – Johnnyval, aki saját lángnyelvektől ölelt ösvényén rohant felém a vademberek uralta LSD- éjszakából, egy öltözőből a lehetőségek óceánjába, miközben mintha az egész jelenet a színpad előtt ülő Robert és William elméjéből áradt volna ki. Emlékszem Lou Reedre, aki sokat tett értünk azzal, hogy az elsők között ötvözte a költészetet a rock and roll-lal. Emlékszem, milyen vékony volt a választóvonal a színpad és a minket támogató emberek között. Jane Friedman büszkén mutatott be bennünket Clive Davisnek, az Arista Records elnökének. Jane remekül ráérzett arra, hogy össze lehetne kötni minket Davisszel és a lemezkiadójával. És arra is emlékszem, ahogy a koncertek után a ponyvatetővel védett lógó – CBGB & OMFUG – előtt állva figyelem, amint a fiúk bepakolják a szerény felszerelésünket Lenny ’64-es Impalájába. ——— Akkoriban Allen annyit turnézott a Blue Öyster Culttal, hogy sokan feltették a kérdést, hogyan tudok hűséges maradni valakihez, aki gyakorlatilag soha nincs otthon. Az igazság az, hogy nagyon fontos volt nekem, és őszintén hittem, hogy kapcsolatunk le tudja győzni ezeket a hosszú távolléteket. Az egyedül töltött idő lehetőséget adott a saját művészi munkára, de idővel kiderült, hogy ő sorozatosan visszaélt a bizalmammal, veszélybe sodorva ezzel nemcsak az ő egészségét, de az enyémet is. Ez a nemes lelkű, okos és látszólag szerény férfi turnézás közben úgy élt, hogy azt képtelen voltam összeegyeztetni a köztünk kialakult kötelékkel. Rá is ment végül a kapcsolatunk, de tiszteltem és hálás voltam neki akkor is, amikor elváltak útjaink, és ismeretlen terepre léptem. * A WBAI rádió fontos közvetítője volt a forradalmunknak. Élőben sugározták az 1975. május 28-i koncertünket, amelyet egy Upper East Side-i templomban adtunk. Úgy éreztük, készen állunk egy cenzúrázatlan élő közvetítésre, nemcsak ideológiai, hanem esztétikai értelemben is. Mivel semmilyen formaságot nem kellett betartanunk, szabadon improvizálhattunk, ami még a leginkább nyitott és haladó szellemű rádióadókon is ritkaságszámba ment. Tisztában voltunk vele, mekkora tömeghez szólunk – ez volt az első alkalom, hogy rádióban szerepeltünk. Koncertünk a Gloria egyik változatával ért véget, ami fokozatosan alakult ki az elmúlt néhány hónapban, az Eskü című költeményemet ötvöztem Van Morrison klasszikus slágerével. Richard Hell kezdte a dalt a rézszínű Danelectro basszusgitárján, amit negyven dollárért vettünk neki. Fejembe vettem, hogy én is játszom rajta, mivel kicsi volt, azt gondoltam, tudom kezelni. Lenny megmutatta, melyik az E-húr, és amikor megpendítettem, elénekeltem mellé ezt a sort: „Jézus meghalt valaki bűneiért, de nem az

enyémekért.” Évekkel korábban írtam egyfajta kinyilatkoztatásként, fogadalomként, hogy vállalom a felelősséget a tetteimért. Krisztus méltó volt arra, hogy lázadjak ellene, hiszen ő is lázadó volt. Lenny pengetni kezdte a klasszikus rock akkordokat, és a hangok meg a vers találkozása lázba hozott. Három akkord és a szavak ereje. – Ez egy igazi dal lesz? – A legigazibb – felelte, azzal elkezdte játszani a Gloriát, Richard pedig csatlakozott hozzá. A CBGB-ben eltöltött hetek során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy rock and roll zenekar vagyunk. Május elsején Clive Davis lemezszerződést kínált az Arista Recordsnál, amit hetedikén alá is írtam. Nem mondtuk ki, de a WBAI közvetítés alatt mi magunk is éreztük, hogy valami elkezdődött. A Gloria végének improvizálása felszabadított minket. Lennyvel összedolgoztuk a ritmust és a szöveget, Richard biztosította a hátteret, Ivan pedig erőt adott a hangzásnak. Eljött az ideje, hogy megtegyük a következő lépést. Találnunk kellett még valakit, egy hozzánk hasonló embert, aki nem megváltoztat, hanem előrelendít minket, aki közénk tartozik. Élő közvetítésünket ezzel a közös kéréssel fejeztük be: – Dobost keresünk. Tudjuk, hogy hallasz minket! Leendő társunk közelebbről hallgatott bennünket, mint gondoltuk volna. Jay Dee Daugherty hangtechnikusként dolgozott a CBGB-ben. Saját felszerelésén keverte a koncerteket. Santa Barbarából érkezett New Yorkba Lance Loud Mumps nevű zenekarával. Szorgalmas, kissé félénk srácnak ismertük meg, aki rajong Keith Moonért, és mindössze két héttel a WBAI közvetítés után már a zenekar tagja volt. Amikor beléptem a próbatermünkbe, és végignéztem az egyre gyarapodó felszerelésünkön – a Fender erősítőkön, Richard RMI szintijén és Jay Dee ezüstszínű Ludwig dobszerkóján önkéntelenül is büszkeség töltött el, amiért egy rock and roll zenekar frontembere vagyok. Elsőként az Other Endben léptünk fel dobossal, nem messze a lakásomtól a MacDougal Streeten. Csak bekötöttem a cipőfűzőmet, felhúztam a kabátomat, és átsétáltam dolgozni. Számomra ennek a koncertnek az volt az elsődleges szerepe, hogy összerázódjunk Jay Dee-vel, a többieknek azonban arról szólt, hogyan tudunk megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Clive Davis jelenléte különös izgalmat kölcsönzött a hangulatnak négynapos haknink nyitóestéjén. Amikor átverekedtük magunkat a tömegen a színpadhoz, éreztük, hogy elektromossággal telik meg a levegő, mint vihar előtt. Az este, ahogy a mondás tartja, hab volt a tortán. Úgy zenéltünk, mintha egyetlen egészet alkotnánk, a banda lüktetése egy másik dimenzióba röpített minket. De a vonagló tömeg ellenére is megéreztem a jelenlétét, ahogy a nyúl is érzi a vadászkutyát. Ott volt. Hirtelen megértettem a felfokozott hangulat okát. Bob Dylan is eljött. A felismerés különösen hatott rám. Ahelyett, hogy elbátortalanodtam volna, erőt éreztem magamban,

talán az övét; és azt, hogy értékes vagyok, én és a zenekarom igenis megérdemli a figyelmet. Fontos éjszaka volt, ekkor váltam igazán önmagámmá, a példaképem közelében. 1975. szeptember 2-án benyitottam az Electric Lady stúdió ajtaján. A lépcsőn lefelé lépdelve eszembe jutott Jimi Hendrix, amint megáll, hogy néhány biztató szót szóljon egy félénk lányhoz. Beléptem az A-stúdióba. John Cale, a producerünk a keverőpultnál ült, Lenny, Richard, Ivan és Jay Dee már odabent voltak, a felszerelést rakták össze. A következő öt hét az első albumom, a Horses felvételével és utómunkálataival telt. Jimi Hendrix sosem tért vissza, hogy létrehozza azt a bizonyos zenei nyelvet, hátrahagyott viszont egy stúdiót, ahol ott visszhangzott a jövő hangjaiba vetett minden reménye. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor beléptem a fülkébe, hogy felénekeljem az első számot. Hálával tartoztam a rock and rollnak, amiért átsegített a nehéz kamaszkoron. Eszembe jutott az öröm, amit a tánc okozott. Az erkölcsi erő, amit abból merítettem, hogy felelősséget vállaltam a tetteimért. Ez mind belekerült a Horsesba, és leróttuk a tiszteletünket azok előtt is, akik utat mutattak nekünk. A Birdlandban megidéztük a fiatal Peter Reichet, amint apjára, Wilhelm Reichre vár, hogy alászálljon az égből, és magával vigye. A Break It Upot Tom Verlaine- nel írtam egy álomról, amiben a Prométheuszként leláncolt Jim Morrison hirtelen kiszabadul. A Land vad szóképeiben Hendrix haldoklásának stációi visszhangoznak. Az Elegie-ben mindenről és mindenkiről megemlékeztünk, a múltról, a jelenről és a jövőről, azokról, akiket elveszítettünk, azokról, akiket elveszítünk, és azokról, akiket végül el fogunk veszíteni. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy Robert készíti a Horses borítófotóját. A zeném passzolt Robert képeihez. Fogalmam sem volt, milyen legyen, csak annyit tudtam, hogy igaznak kell lennie. Az egyetlen dolog, amit Robertnek ígértem, hogy tiszta inget húzok, amin nincsenek foltok. Elmentem az Üdvhadsereghez a Boweryn, és vettem egy csomag fehér inget. Némelyik túl nagy volt, de az egyik különösen megtetszett, a zsebe alatt monogram virított. Brassaï képét juttatta eszembe Genet-ről, aki fehér, monogramos inget viselt feltűrt ujjal. Az én ingembe egy RV-t hímeztek. Eljátszottam a gondolattal, hogy Roger Vadim, a Barbarella rendezője hordta. Levágtam a mandzsettáját, hogy beférjen a fekete zakóm alá, amit egy Allen Laniertől kapott, ló alakú kitűző díszített. Robert Sam Wagstaffnél akarta elkészíteni a felvételt, mert az Ötödik sugárút 1. szám alatti penthouse úszott a természetes fényben. A sarokablak árnyéka fényháromszöget alkotott a falon, és Robert ezt ki akarta használni a képen. Kikászálódtam az ágyból, és láttam, hogy késésben vagyok. Gyorsan végigcsináltam reggeli rituálémat, lerohantam a sarokra a marokkói pékségbe, vettem egy ropogós zsemlét, friss mentát és némi szardellát. Hazaérve vizet forraltam, és a kannába szórtam a mentaleveleket. Olívaolajat locsoltam a félbevágott zsemlére, rátettem a szardellát, majd megszórtam cayenne borssal. Öntöttem magamnak egy pohár teát, aztán eszembe jutott, hogy le kéne vennem az inget, mielőtt még véletlenül lekajálom.

Robert jött értem. Aggódott, mert nagyon beborult az ég. Befejeztem az öltözködést: fekete nadrágot, fehér pamut zoknit, fekete balettcipőt húztam. Felvettem kedvenc szalagomat, Robert pedig lesöpörte a fekete zakómról a morzsát. Kiléptünk az utcára. Éhes volt, de nem kért a szardellás szendvicsemből, ezért végül zabkását ettünk tojással a Pink Tea Cupban. Közben telt-múlt az idő. Továbbra is felhős volt az ég, Robert egyfolytában a napot figyelte. Késő délután végre kezdett kiderülni. Ahogy átvágtunk a Washington Square-en, megint úgy tűnt, mindjárt beborul. Robert attól félt, hogy elszalasztjuk a pillanatot, amikor megfelelőek a fényviszonyok, ezért az út hátralévő részét futva tettük meg. Lassan kezdett beborulni. Robertnek nem volt segítője. Nem beszéltük meg előre, mit csinálunk, vagy hogyan nézek majd ki. Csak annyit tudtunk, hogy le fog fényképezni. Lelki szemeim előtt láttam, hogyan nézek ki a képen. Robert pedig tudta, milyen fényekre van szükség. Ilyen egyszerű volt az egész. Sam lakása meglehetősen spártai volt, teljesen fehér, és majdnem üres, az Ötödik sugárútra néző egyik ablakban avokádófa állt. Jókora prizma törte meg a fényt, és szivárványszínbe öltöztette a fehér radiátorral szemközti falat. Robert beállított a háromszögbe. Kicsit remegett a keze, ahogy hozzákészült a fényképezéshez. Álltam. A felhők folyamatosan változtatták a helyüket. Valami történt a fénymérővel, amitől Robert ideges lett. Elkattintott néhány képet. Félretette a fénymérőt. Felhő úszott a nap elé, és a háromszög eltűnt. – Nagyon tetszik, amilyen fehér az inged. Levennéd a zakót? – kérdezte.

Vállamra vetettem a zakót, mint Frank Sinatra. A mozdulataim tele voltak utalásokkal. Robert képzelete pedig fénnyel és árnyékokkal. – Visszajött – mondta. Csinált még néhány képet. – Megvan. – Honnan tudod? – Tudom és kész. Összesen tizenkét képet készített aznap. Néhány nap múlva megmutatta. – Ebben van a mágia – mondta. Ha ránézek, sose magamat látom. Hanem kettőnket. * * * Robert Miller szívesen támogatott olyan művészeket, mint Joan Mitchell, Lee Krasner vagy Alice Neel, és miután látta a rajzaimat a Gotham Bookmart második emeltén, felkért, hogy mutassam be a műveimet a galériájában. Andy Brown évek óta lelkes rajongóm volt, és örült, hogy ilyen lehetőséghez jutottam.

Amikor beléptem az Ötvenhetedik utca és az Ötödik sugárút sarkán álló tágas és elegáns galériába, nem voltam biztos benne, hogy megérdemlek egy ekkora kiállítótermet. A következő gondolatom az volt, hogy egy ekkora kiállítást nem akarok Robert nélkül rendezni. Megkérdeztem, nem állíthatnánk-e ki közösen a munkáinkat. 1978-ban Robert már teljesen elmélyült a fotózásban. Az alapossága megmutatta a geometriai formákkal való viszonyát. Klasszikus portrékat fotózott, érzéki virágokat, és művészetté emelte a pornográfiát. Akkoriban – megszállottan kereste a fekete legsötétebb árnyalatát, és azt kutatta, hogyan uralhatná a fényt. Robert szerződésben állt Holly Solomon galériájával, és engedélyt kellett kérnie a közös kiállításunkhoz. Mit sem tudtam a művészvilág írott és íratlan szabályairól; én csak egy közös kiállítást akartam Roberttel. Olyan témát választottunk, ami kifejezte kapcsolatunkat: művész és múzsa, ezek voltak kettőnk felcserélhető szerepei. Robert azt akarta, hogy készítsünk valami különlegeset a Robert Miller Galéria számára. Nekiállt kiválasztani legjobb rólam készített portréit, majd kinyomtatta őket az életnagyságnál nagyobb méretben. A Coney Islanden készült képünket egy hat láb magas vászonra feszítette. Válaszul arcképsorozatot rajzoltam róla, és úgy döntöttem, készítek egy másikat az erotikus fényképei alapján. Végül három fénykép mellett döntöttünk: egy férfi szájába vizelő fiatalember, véres heregolyók és egy fekete latexruhában kuporgó alak. A képeket viszonylag kis méretben nyomtattuk ki, majd kiegészítettem őket versekkel és ceruzarajzokkal. Felmerült, hogy készítünk egy rövidfilmet is, de korlátozottak voltak a lehetőségeink. Összedobtuk a pénzünket, és Robert kerített egy filmszakos hallgatót, Lisa Rinzlert, hogy kamerázzon. Nem volt forgatókönyvünk. Abból indultunk ki, hogy mindketten önmagunkat alakítjuk. Amikor Robert szólt, hogy menjek át a Bond Streetre, mert leforgatjuk a filmet, azt mondta, van egy meglepetése. Leterítettem egy abroszt a padlóra, ráhelyeztem a Roberttól kapott fehér ruhát, a fehér balettcipőmet, az indián bokacsengőimet és a családi Bibliát, majd a sarkait összekötve batyut csináltam belőle. Készen álltam a feladatra, és átsétáltam a loftba. Kíváncsian vártam, mi lesz a meglepetés. Mint Brooklynban, amikor minden estére más-más installációvá alakította át az otthonunkat. Mitikus környezetet teremtett, fehér tüllszövettel borította be a falakat, és csak egy Mefisztó-szobor állt előtte. Leraktam a batyumat, Robert pedig azt javasolta, vegyünk be MDA-t. Nem igazán tudtam, mi az az MDA, de tökéletesen megbíztam Robertben, ezért beleegyeztem. Amikor forogni kezdett a film, nem tudtam eldönteni, gyakorol-e rám bármilyen hatást a szer. A saját szerepemre koncentráltam. Felvettem a fehér ruhát és a bokacsengőket, a batyut a padlón hagytam. Gondolatok kavarogtak a fejemben: a kinyilatkoztatás. Áldozás. Angyalok. William Blake. Lucifer. Születés. Miközben beszéltem, Lisa forgatott, Robert pedig fényképeket készített. Szavak nélkül irányított. Én voltam a vízbe merített evezőlapát, ő pedig az evezőlapátot tartó erős kéz.

Egy ponton úgy döntöttem, letépem a tüllszövetet, hogy tönkretegyem Robert művének hatását. Kinyújtottam a kezem, megragadtam a szélét, és hirtelen megdermedtem, fizikailag megbénultam, sem mozdulni, sem beszélni nem tudtam. Robert hozzám sietett, csuklómra helyezte a kezét, és addig fogta, amíg meg nem nyugodtam. Nagyon jól ismert, szavak nélkül is meg tudott nyugtatni – egész lénye azt sugallta, nem kell félnem, minden rendben van. Robert liliommal, 1978 A pillanat eltűnt. Magam köré tekertem a fehér szövetet, ránéztem, ő pedig lefényképezett, ahogy mozogtam. Levetettem a fehér ruhát és a csengőket a bokámról. Felhúztam a farmeromat, a katonai bakancsomat és a régi fekete pulóveremet – a munkaruhámat minden mást visszacsomagoltam a batyuba, és a vállamra vetettem. Patti, Still Moving, 1978 A filmben olyan gondolatokról beszélek, amilyenekről gyakran beszélgettünk Roberttel. A művész az intuíciója segítségével kapcsolatba akar lépni az istenekkel, de csak akkor képes az alkotásra, ha nem marad ebben a csábító, légies birodalomban. Vissza

kell térnie az anyagi világba, hogy létrehozza művét. A művész felelőssége megtalálni az egyensúlyt a misztikus párbeszéd és a teremtés munkája között. Ezekkel a szavakkal fordítottam hátat Mefisztónak, az angyaloknak és a magunk teremtette világnak: – Én a Földet választom. ——— Turnéra indultam a zenekarommal. Robert mindennap felhívott. „Dolgozol a kiállításon? Rajzolsz?” Minden szállodában megtalált. „Mit csinálsz, Patti? Rajzolsz?” Annyira aggódott, hogy amikor volt három nap szünetünk Chicagóban, elmentem egy művészellátóba, vettem több ív Arches papírt, a kedvencemet, és kitapétáztam velük a szállodai szobámat. Kiakasztottam az egymás szájába vizelő férfiak fotóját, és több rajzot is készítettem róla. A fontos dolgokat mindig az utolsó pillanatra hagyom. Amikor visszavittem őket New Yorkba, Robert, akit eleinte bosszantott a késlekedésem, nagyon meg volt velem elégedve. – Patti, mi tartott ilyen sokáig? Megmutatta, min dolgozott, amíg távol voltam. Előhívta a filmezés közben készített felvételeket. Annyira lekötött a saját alakításom, hogy észre sem vettem, milyen sokat fényképezett. A legjobb közös képeink közé tartoztak. Úgy döntött, hogy a Still Moving címet adja a filmnek, mivel a saját képeit is beszerkesztette a végső változatba, illetve készítettünk hozzá hangsávot is, rajta az elektronikus gitáron kísért kommentárommal és részletekkel a Gloriából. Ezzel több arcát is megmutatta a munkánknak – a fényképészetet, a költészetet, az improvizációt és a performance-ot. A Still Moving jól tükrözi, mit gondolt Robert a zene és a vizuális kifejezés jövőjéről, egy olyan zenés videó, amely önmagában is művészet. Robert Millernek tetszett a film, és külön termet biztosított, ahol folyamatosan vetítették. Javasolta, hogy készítsünk plakátot, és mindketten egy olyan képet választottunk a másikról, ami megmutatta az önmagunkba mint művészbe és múzsába vetett hitünket. Sam Wagstaff lakásában készülődtünk a megnyitóra. Robert feltűrt ujjú fehér inget viselt, bőrmellényt, farmert és hegyes orrú cipőt. Én selyem dzsekit és buggyos nadrágot húztam. Valami csoda folytán Robertnek tetszett a szerelésem. Mindenki ott volt, aki a Chelsea Hotelben töltött időszak óta szerepet játszott az életünkben. Rene Ricard, a költő és kritikus szintén eljött a kiállításra, és gyönyörű cikket írt róla „Egy barátság naplója” címmel. Sokkal tartoztam Renének, aki mindig összeszidott és bátorított, amikor fel akartam hagyni a rajzolással. Robert és Rene között állva néztem az aranyozott keretben kifüggesztett munkáimat, és mindkettőjüknek hálás voltam, amiért nem hagyták, hogy feladjam. Ez volt az első és utolsó közös kiállításunk. A zenekarom a hetvenes években messzire sodort Roberttól és közös világunktól. Miközben körbeturnéztam a világot, ráeszméltem, hogy sosem utaztunk együtt. A könyveket leszámítva sosem léptük át New

York határait, sosem ültünk egymás kezét fogva repülőgépen, nem emelkedtünk új égboltok felé, és nem szálltunk alá új földekre. Ötödik sugárút 1., 1978 De felfedeztük a munkánk határait, és hagytunk teret a másik számára. Amikor nélküle léptem ki a világ színpadaira, egy pillanatra mindig lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem, ahogy leveti a bőrdzsekijét, és velem együtt belép a végtelen tánc birodalmába. * A Nyolcadik sugárúton sétáltunk egy délután, és minden üzletből a Because the Night szólt. Bruce Springsteennel közösen írtuk ezt a számot, az Easter című albumomon jelent meg. Robertnek mutattam meg először, miután felvettük. Megvolt rá az okom. Mindig ezt kívánta nekem. A dal 1978 nyarán a 13-ik helyen szerepelt a 40-es slágerlistán, és ezzel valóra vált Robert álma, hogy egyszer egy igazi slágert írjak. Robert mosolyogva lépkedett a zene ritmusára. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Sok mindenen mentünk keresztül azóta, hogy megmentett attól a sci-íi írótól, és csokiturmixot vett nekem a Tompkins Square mellett. Őszintén büszke volt a sikeremre. Amit magának akart, azt mindkettőnknek kívánta. Tökéletes füstkarikát fújt, majd irigységtől mentes rajongással, a közös, testvéri nyelvünkön így szólt: – Patti, előbb lettél híres, mint én.

ISTEN KEZÉT FOGVA 1979 tavaszán elhagytam New Yorkot, hogy új életet kezdjek Fred Sonic Smith oldalán. Egy ideig a Book Cadillacben, egy történelmi, de gyakorlatilag kihalt szálloda apró szobájában laktunk Detroit belvárosában. Semmink sem volt, leszámítva Fred gitárjait és az én felbecsülhetetlen értékű könyveimet meg a klarinétomat. Úgy éltem vele, mintáz első szerelmemmel, mint a férfival, aki társam lesz erre az életre. A férfiról, aki később a férjem lett, csak annyit akarok mondani, hogy király volt a férfiak között, és az emberek ismerték a nevét. Nehéz volt elindulni, de eljött az ideje, hogy a saját lábamra álljak. – Mi lesz velünk? – kérdezte hirtelen Robert. – Anyám még mindig úgy tudja, hogy házasok vagyunk. Erre nem is gondoltam. – Azt hiszem, megkell mondanod neki, hogy elváltunk. – Nem mondhatok ilyet – felelte a szemembe nézve. – A katolikusok nem válnak. Detroitban leültem a padlóra, hogy verset írjak Robert portfoliójához. Virágokat kaptam tőle, meg egy csomó fényképet, amit kiraktam a falra. Az alkotásról magáról írtam neki, a varázsvesszőről és az elfeledett magánhangzóról. Visszatértem a hétköznapi életbe. Messzire kerültem a világtól, amit ismertem, de Robertról sosem feledkeztem meg; az én kék csillagomról a személyes csillagrendszeremben.

——— Robertől akkor derült ki, hogy AIDS-es, amikor a második gyermekemet hordtam a szívem alatt. 1986-ot írtunk, szeptember vége volt, a fák körtéktől roskadoztak. Úgy éreztem, mintha influenza bujkálna bennem, de a figyelmes örmény orvosom azt mondta, ez nem betegség, hanem a terhesség korai szakasza. – Valóra vált az álma – mondta. A konyhában ültem, és arra gondoltam, itt a remek alkalom, hogy felhívjam Robertet. Freddel egy albumon dolgoztunk, aminek a Dream of Life címet szántuk, és azt javasolta, kérjem meg Robertet, hogy készítsen egy fotót a lemezborítóra. Jó ideje nem találkoztam vagy beszéltem vele. Próbáltam felkészíteni magam a beszélgetésre, amikor megcsörrent a telefon. Annyira Robertre koncentráltam, hogy egy pillanatra azt hittem, ő az. De nem Robert szólt bele, hanem Ina Meibach, barátom és jogi képviselőm. Azt mondta, rossz hírei vannak, és azonnal tudtam, hogy Robertról van szó. Az AIDS szövődményeként fellépő tüdőgyulladással került kórházba. Sokkolt a hír. Ösztönösen megérintettem a hasamat, és sírva fakadtam. Egyszerre mintha összes félelmem valóra vált volna, olyan hirtelen, ahogy egy vitorla hamvad el a lángokban. Fiatalkori látomásom Robertról, ami már elporladt, könyörtelen élességgel jelent meg újra a szemem előtt. Más fénybe került a hírnév iránti türelmetlensége, olyannak láttam, mint egy fiatal fáraót, akinek kezdettől fogva meg voltak számlálva a napjai. Apró feladatokkal foglaltam el magam, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem tudtam, mit is mondjak neki, és végül addig húztam az időt, míg ahelyett, hogy a közös munkáról beszélgethettem volna vele az otthoni számán, már csak a kórházban tudtam elérni telefonon. Össze kellett szednem magamat, ezért úgy döntöttem, előbb Sam Wagstaffet hívom fel. Bár évek óta nem beszéltünk, örült, amikor meghallotta a hangomat, és ugyanott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk. Robertról kérdeztem. – Nagyon beteg, szegénykém – felelte Sam. – De nem annyira, mint én. Ez a hír is sokkolóan hatott rám, különösen mert Sam bár idősebb volt nálunk, világéletében majd kicsattant az egészségtől, és úgy tűnt, immúnis a betegségekre. Jellemző, hogy a minden fronton könyörtelenül támadó kórságot „rendkívül bosszantónak” találta. Bármennyire vérzett is érte a szívem, bátorságot merítettem a hangjából a következő híváshoz. Robert erőtlenül szólt a telefonba, de amikor meghallotta, hogy én vagyok, azonnal felderült a hangja. Jó ideje nem beszéltünk, ennek ellenére ugyanúgy egymás szavába vágva fejeztük be a másik mondatait, mint régen. – Legyőzöm ezt a nyavalyát – mondta. Teljes szívemből hittem neki. – Hamarosan találkozunk – ígértem.

– Feldobtad a napomat, Patti – mondta, mielőtt lerakta a kagylót. A hangja még a fülemben cseng. Most is hallom. ——— Amint Robert rendbejött annyira, hogy elhagyhassa a kórházat, megbeszéltük, hogy találkozunk. Fred összepakolta a gitárjait, és fiunkkal, Jacksonnal Detroitból New Yorkba autóztunk. A Mayflower Hotelban szálltunk meg, és Robert átjött üdvözölni minket. A hosszú bőrkabátját viselte, és a betegség ellenére nagyon jól nézett ki, bár kissé kipirultnak tűnt. Meghúzta a hajamat, és Pocahontasnak nevezett. Olyan energiák szabadultak fel közöttünk, hogy úgy éreztem, fehéren izzik a szoba. Roberttel meglátogattuk Samet a St. Vincent kórház AIDS-osztályán. Sam áttetsző bőrrel magatehetetlenül feküdt az ágyon, hol elveszítve az eszméletét, hol újra magához térve. Bőrrákban szenvedett, egész testét fekélyes sebek borították. Robert meg akarta fogni a kezét, de Sam elhúzta. – Ne butáskodj – dorgálta meg Robert, és gyengéden megsimogatta. Elénekeltem Samnek az altatót, amit Freddel a fiunknak írtunk. Elsétáltam Roberttel az új loftjába. Már nem a Bond Streeten lakott, hanem egy tágas műteremben a Huszonharmadik utcán egy art deco épületben, alig két háztömbnyire a Chelsea-től. Optimista volt, biztosra vette, hogy meggyógyul. Elégedett volt a műveivel, a sikereivel, és a műtárgyaival. – Jól csináltam, nem igaz? – kérdezte büszkén. Szememmel végigpásztáztam a szobát: egy elefántcsont Krisztus, egy fehér márványból készült alvó Cupido, egy Stickley tervezte karosszék és egy szekrény, ritka Gustavsberg vázák gyűjteménye. De számomra az íróasztala tűnt a legértékesebbnek. Gio Ponti tervezte, világos diófa lapja volt, lehajtható írófelülettel. A zebrafából készült, apró talizmánokat és töltőtollakat tároló rekeszek oltárra emlékeztettek. Az íróasztal fölött arany-ezüst triptichon lógott, benne a fénykép, amit 1973-ban készített rólam a Witt borítójára. Annak a lilára színezett negatívját választotta, amelyiken a legtisztább az arckifejezésem. A lila a mi színünk volt, a perzsa nyaklánc színe. – Igen – feleltem. – Jól csináltad. A következő hetekben Robert több képet is készített rólam. Egyik utolsó találkozásunk alkalmával kedvenc fekete ruhámat vettem fel. Kezembe nyomott egy gombostűre erősített kék morpho pillangót. Színes polaroid képeket készített. Minden fekete és fehér volt, kivéve a kék pillangó, a halhatatlanság szimbóluma. Mint mindig, Robert ezúttal is alig várta, hogy megmutathassa a műveit. Vászonra vetített nagy platinanyomatok, tüskés liliomok színes képei. Thomas és Dovonna képe: meztelen, fekete férfi táncol egy fehér ruhás nővel, fehér moaré szoknyája szárnyként lebeg körülötte. Megálltunk az egyik kép előtt, ami éppen akkor érkezett az általa tervezett keretben: Thomas diszkoszvető pózba görnyedve egy fekete karikában, leopárdmintás bőr fölött.

– Zseniális, ugye? – kérdezte. Hanghordozásától egy pillanatra elakadt a lélegzetem, annyira ismerősnek tűnt a kérdés. – Igen, zseniális. Ahogy visszarázódtam a michigani hétköznapokba, sóvárogni kezdtem Robert után; hiányzott, hogy együtt legyünk. A telefon, amit egyébként kerültem, nélkülözhetetlenné vált, bár gyakori beszélgetéseinket mind nehézkesebbé tette Robert egyre súlyosbodó köhögése. A születésnapomon azt mondta, nagyon aggódik Samért. Újév napján felhívtam Samet. Éppen túl volt egy vérátömlesztésen, és bizakodónak tűnt. Azt mondta, úgy érzi, átalakult valakivé, aki meg fog gyógyulni. Az örök műgyűjtő vissza akart térni Japánba, ahol Roberttel jártak, mert volt egy teáskészlet égszínkék lakkozott ládikában, amire nagyon vágyott. Megkért, hogy énekeljem el neki újra az altatót. Megtettem. Mielőtt elköszöntünk, Sam megajándékozott hírhedt anekdotái egyikével. Azért választotta ezt, mert tudta, mennyire rajongok a nagy szobrászért. – Peggy Guggenheim egyszer elárulta, hogy szeretkezés közben szigorúan tilos volt megérintenie Brancusi szakállát. – Ezt megjegyzem – feleltem. – Jól jön majd, amikor összefutok vele a mennyországban. Január tizennegyedikén zaklatott telefonhívást kaptam Roberttól. Szerelme és pártfogója meghalt. Akadtak fájdalmas hullámvölgyek a kapcsolatukban, és mások

irigysége is ejtett rajtuk sebeket, de összességében mindig azt gondolták, hogy találkozásuk az ég ajándéka. Robertet lesújtotta Sam elvesztése. Leomlott élete védőbástyája. Sam halála Robert saját gyógyulásába vetett hitét is megrendítette. Vigasztalásul megírtam a Paths that Cross című dal szövegét, Ered pedig a zenéjét – egyfajta szufi dal Sam emlékére. Robert hálás volt a dalért, de tudtam, hogy egy nap rám is igazak lesznek ugyanezek a szavak. „Paths that cross will cross again.” Az egymást keresztező ösvények újra keresztezni fogják egymást. Valentin-napon tértünk vissza New Yorkba. Robertnek néha felszökött a láza, és időnként gyomorbántalmakra panaszkodott, mégis rendkívül aktív volt. A következő napokat jórészt Freddel töltöttem a Hit Factoryben. Szorított az idő, mert a terhességem előrehaladtával egyre nehezebben tudtam énekelni. Éppen a stúdióba indultam, amikor Robert kétségbeesetten felhívott, hogy elmondja, Andy Warhol meghalt. – Nem lett volna szabad meghalnia – zokogta elkeseredetten, mint egy elkényeztetett kisgyerek. De hallottam, hogy a fejében más gondolatok cikáznak. Mint ahogy neked sem. Mint ahogy nekem sem. Nem szóltunk semmit. Vonakodva tettük le a telefont. Havazott, amikor elhaladtam egy vaskapuval lezárt templomkert mellett. Észrevettem, hogy a lépteim ütemére imádkozom. Továbbsiettem. Gyönyörű este volt. A csendesen szállingózó hó most sűrűbben kezdett hullani. Összehúztam magamon a kabátot. Az ötödik hónapban jártam, és a magzat már megmozdult a méhemben. A stúdióban meleg fogadott. Richard Sohl, imádott zongoristám, felugrott, hogy készítsen nekem egy kávét. A zenészek elfoglalták a helyüket. Ez volt az utolsó esténk New Yorkban a kicsi születése előtt. Fred mondott néhány szót Warhol haláláról. Felvettük az Up There Down There című számot. Éneklés közben egy hattyú lebegett a lelki szemeim előtt, gyermekkorom hattyúja. Kiléptem az éjszakába. Elállt a hóesés. A várost szűz hótakaró borította. Olyan volt, akár Andy lebegő, hófehér haja – és mintha mindez az ő emlékére történt volna. * Los Angelesben találkoztunk legközelebb. Robert az öccséhez, Edwardhoz érkezett látogatóba, és úgy döntött, ott készíti el a borítófotót, míg mi Freddel az album utómunkálatain dolgoztunk a társproducerünkkel, Jimmy Iovine-nal. Robert sápadt volt, és remegett a keze, amikor beállított minket néhány kókadozó pálmafa elé a ragyogó napsütésben. Amikor elejtette a fénymérőt, Edward letérdelt érte, hogy felvegye. Robert nem érezte jól magát, de valahogy sikerült mozgósítania az utolsó erőtartalékait, és elkészítette a képet. Abhan a pillanatban egyszerre volt jelen a bizalom, az együttérzés és a helyzet iróniája. Ő a halált hordozta magában, én az életet. Tudom, hogy mindketten tisztában voltunk vele.

Egyszerű fénykép lett. A hajam Frida Kahlo módjára fonva. A nap a szemembe tűz. Robertet nézem. Még életben van. Este Robert eljött az altatódal stúdiófelvételére, amit Freddel a fiunknak, Jacksonnak írtunk. Ezt a dalt énekeltem Sam Wagstaffnek is. A második versszakban elrejtettem egy sort Robert számára: Little blue star that offers light. Fényesen ragyogó kék csillag. A keverőben ült a kanapén. Sosem fogom elfelejteni a dátumot. Március tizenkilencedike. Édesanyám születésnapja. Richard Sohl a zongoránál ült. Szemben álltam vele. Élőben vettük fel a dalt. A pici megmozdult bennem. Richard megkérdezte Fredtől, van-e valami kívánsága. – Ríkasd meg őket, Richard! – Ez volt az egyetlen kérése. Elsőre elrontottuk, aztán másodjára mindent beleadtunk. Amikor végeztem, Richard megismételte az utolsó akkordokat. Az üvegfalon keresztül benéztem a keverőbe. Robert elaludt a kanapén. Fred pedig elárvulva állt mellette, szemében könnyek csillogtak. ——— Ezerkilencszáznyolcvanhét június 27-én Detroitban megszületett a lányunk, Jesse Paris Smith. Kettős szivárvány jelent meg az égen, és bizakodó hangulatba kerültem. Mindenszentek napján készen állva félbehagyott albumunk befejezésére, ismét bepakoltunk a kocsiba, és a két gyerekkel nekivágtunk New Yorknak. A hosszú út alatt Robertre gondoltam, és elképzeltem, ahogy a karjában tartja a lányomat. Robert otthon ünnepelte a negyvenegyedik születésnapját pezsgővel, kaviárral és fehér orchideákkal. Aznap délelőtt leültem az íróasztalomhoz a Mayflower Hotelban, és írtam neki egy dalt Wild Leaves címmel, de nem adtam oda. Halhatatlan szöveget akartam írni, de túlságosan mulandónak tűnt. Néhány nappal később Robert lefényképezett Fred repülős dzsekijében a People Have the Power kislemez borítója számára. Amikor Fred meglátta a fényképet, azt mondta: – Nem tudom, hogy csinálja, de az összes képen, amit rólad készít, úgy nézel ki, mint ő. Robert mindenképpen akart egy családi képet rólunk. Amikor megérkeztünk hozzá, elegánsan felöltözve, szívélyesen fogadott bennünket, de gyakran ki kellett mennie, mert rátört a rosszullét. Tehetetlenül figyeltem, ahogy a maga sztoikus módján igyekszik enyhíteni a szenvedését. Csak néhány fényképet készített, de most is elég volt ennyi. Életteli portrék Jacksonról, Fredről és rólam, aztán négyünkről együtt, majd közvetlenül az indulás előtt így szólt: – Várj egy kicsit. Hadd csináljak egyet rólad meg Jesse-ről.

Az utolsó polaroid, 1988 Karomba vettem Jesse-t, ő pedig mosolyogva felemelte a kezét. – Patti – mondta Robert, ahogy elkattintotta a képet. – Tökéletes kislány. Ez lett az utolsó fényképünk. ——— A felszínen úgy tűnt, Robert megkapott mindent, amire vágyott. A loftjában ültünk egy délután, körülöttünk sikerének bizonyítékai. A tökéletes műterem, a drága műtárgyak és a lehetőség, hogy minden látomását megvalósítsa. Mostanra igazi férfivá érett; mégis kislánynak éreztem magam mellette. Kaptam tőle egy indián motívumokkal díszített takarót, egy jegyzetfüzetet és egy papírmasé varjút. Azokat az apróságokat, melyeket hosszú távollétünk alatt gyűjtött nekem. Próbáltuk kitölteni a réseket: – Tim Hardin-számokat játszottam a szeretőimnek, és rólad meséltem nekik. Fényképeket készítettem neked az Egy évad a pokolban fordításához. Elmondtam neki, hogy mindig velem van, az életem része, mint ahogy most, ebben a pillanatban is. Örök lovagomként, akárcsak annak idején a Huszonharmadik utcában, megígérte, ha úgy hozza a sors, összeköltözhetünk. – Ha Freddel történne valami, ne aggódj. Veszek egy házat a városban, mint Warhol. Lakhatsz nálam. Segítek felnevelni a gyerekeidet. – Freddel nem fog történni semmi – nyugtattam meg. Elfordította a tekintetét.

– Nem lett gyerekünk – mondta bánatosan. – A mi gyerekeink a műveink. ——— Nem tudom felidézni az utolsó hónapok eseményeinek pontos időrendjét. Abbahagytam a naplóírást, talán mert már nem volt hozzá lelkierőm. Freddel Detroit és New York között ingáztunk, részben a munkánk, részben Robert miatt. Robert közben erőre kapott. Dolgozott. Aztán visszakerült a kórházba. Végül a loft lett a betegszobája. Az elszakadás mindig megviselt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha vele maradnék, nem halna meg. Ugyanakkor egyre jobban elhatalmasodott rajtam a beletörődés érzése. Szégyenkeztem miatta, mert Robert úgy küzdött, mintha pusztán az akaraterejével életben maradhatna. A tudománytól a vuduvarázslatig mindent kipróbált, kivéve az imádságot. De azt én megtettem helyette is. Szakadatlanul imádkoztam érte, kétségbeesett emberi imákkal. Nem az életéért, azt senki sem veheti ki az ő kezéből, hanem azért, hogy legyen ereje elviselni az elviselhetetlent. Február közepén a sürgető kényszer miatt New Yorkba repültünk. Egyedül látogattam meg Robertet. Minden olyan csendesnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy azért érzem így, mert nem hallom borzalmas köhögését. Megálltam az üres tolószéke mellett. A falon Lynn Davis hatalmas fotója: egy jéghegy, egy természet alkotta torzó. Robertnek volt egy fehér macskája, egy fehér kígyója, és a maga tervezte fehér asztalon egy fehér sztereó berendezés brosúrája hevert. Feltűnt, hogy fehér keretbe foglalta az alvó Cupidót körülvevő feketeséget. Senki nem volt ott az ápolónőn kívül, és nemsokára ő is magunkra hagyott bennünket. Megálltam az ágya mellett, és megfogtam a kezét. Hosszú ideig maradtunk így, egyikünk sem szólalt meg. Hirtelen rám nézett, és azt kérdezte: – Patti, a művészet áldozatai lettünk? Elkaptam a tekintetem, nem akartam ezen gondolkodni. – Nem tudom, Robert. Nem tudom. Talán igen, de emiatt senki sem sajnálkozhat. Csak egy bolond bánkódna azon, hogy a művészet áldozata lett; vagy egy szent. Robert intett, hogy segítsek neki felkelni, és ahogy felsegítettem, megtántorodott. – Patti – mondta. – Haldoklom. Annyira fáj. A szemembe nézett, a tekintetében szeretet és szemrehányás ült. Nem tudtam megmenteni a szeretetemmel. Saját életszeretete is kevés volt ahhoz, hogy megmentse. Akkor először tudtam biztosan, hogy meg fog halni. Olyan fizikai fájdalmai voltak, amiket senkinek sem szabadna elszenvedni. Bocsánatkérően pillantott rám, képtelen voltam állni a tekintetét, és sírni kezdtem. Összeszidott, de közben átkarolt. Próbáltam mosolyogni, de már túl késő volt. Semmi mást nem adhattam már neki, csak a szeretetemet. A kanapéhoz támogattam. Szerencsére nem köhögött, és a fejét vállamra hajtva álomba szenderült.

Az ablakon beömlő fény megvilágította fényképeit és azt, ahogy utoljára ülünk kettesben. Robert haldoklik: csendet teremt. Én pedig, az életre ítélt, hallgatom a csendet, amelyet kifejezni egy élet is kevés. ——— Kedves Robert! Éberen fekve sokszor eszembe jut, vajon te is ébren vagy-e. Fájdalmaid vannak, esetleg magányos vagy? Kimentettél ifjúkorom legsötétebb időszakából, megosztottad velem a szent titkot, mit is jelent művésznek lenni. Rajtad keresztül tanultam meg látni, és soha nem írtam le egy sort sem, nem húztam meg egy vonalat, amely ne ebből a közösen megszerzett tudásból táplálkozna. Képlékeny művészeted a fiatalságod mezítelen dala. Arról beszéltél, hogy Isten kezét fogod. Bármi történjék is, ne feledd, mindig fogtad a kezét, Robert, szorítsd meg erősen, és ne engedd el. Aznap délután, amikor elaludtál a vállamon, én is elbóbiskoltam. De előtte még végignéztem a tárgyaidon, végiggondoltam a munkával töltött éveinket, és még mindig te vagy a leggyönyörűbb. A leggyönyörűbb munka mind között. Patti * * * Robert olyan, mint egy fojtogató köpeny, egy bársony szirom. Nem maga a gondolat, hanem a gondolat formája gyötörte. Fölötte lebegett, majd némán rázuhant, szíve vadul, szabálytalanul kezdett verni, bőre lüktetett, és mintha halotti maszk borult volna rá, érzékei még működtek, de közben fuldoklott. Úgy képzeltem, mellette leszek, amikor meghal, de nem voltam ott. Telefonon követtem, hogyan távozik, majdnem este tizenegyig. Akkor hallottam utoljára, olyan zihálással vette a levegőt, hogy elnyomta öccse hangját a telefonban. Valami miatt ez a hang mégis örömmel töltött el, ahogy felmentem az emeletre, és lefeküdtem. Még él, gondoltam. Még él. * Robert 1989. március 9-én halt meg. Amikor az öccse felhívott reggel, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, szinte órára pontosan. Tosca áriáját hallgattam, ölemben nyitott könyv. Hirtelen ráeszméltem, hogy remegek. Izgatott lettem, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, mintha a közelségünk miatt ezt az új élményt, a halál csodáját én is megtapasztalnám. Ez a különös érzés napokig velem maradt. Biztosra vettem, hogy mások számára láthatatlan. De a gyászom talán mégis nyilvánvalóbb volt, mint gondoltam, mert a férjem beültetett bennünket az autóba, és lementünk délre. A tengerparton találtunk egy motelt, ott töltöttük a húsvéti szünetet. Fekete kabátban sétálgattam fel-alá a kihalt fövenyen. A kabátom szabálytalan, tágas rejtekében úgy éreztem magam, mint egy hercegnő vagy egy szerzetes. Tudtam, hogy Robertnek tetszene a kép: fehér égbolt, zöld tenger és ez a különös fekete kabát.

Végül a tengernél, ahol Isten mindenütt jelen van, egyre inkább megnyugodtam. Megálltam, és néztem az eget. A felhők Raffaello színeit idézték. Egy megsebzett rózsa. Hirtelen úgy éreztem, ezt ő maga festette. Az ember megpillantja. Felismeri a keze nyomát. Ezek a szavak jutottak eszembe, és tudtam, hogy eljön a nap, amikor megpillantom a Robert keze által rajzolt égboltot. Szavak jöttek és egy dallam. A kezembe fogtam a cipőmet, és a bokáig érő vízbe gázoltam. Átformáltam a gyászom változó hangulatát, szétterítettem, mint egy fényes vásznat – egy dalt Robert emlékére. Szomorkás kis dal, felidézte a szeme színét. Újra meg újra elénekeltem magamnak, hogy sose felejtsem el. Néhány héttel később elénekeltem a Whitney Múzeumban tartott megemlékezésen, ahol arról álmodtunk, hogy egy nap a mi műveinket fogják kiállítani, ahonnan a trapéz alakú ablakából figyeltem, hogyan cigarettázik Robert az utca túloldalán. Sirályok gyűltek körém. Közeledett a szürkület. Hangokat hallottam a távolból, a gyerekeim hívtak. Felém rohantak. Megtorpantam ebben az időtlen pillanatban. Hirtelen megláttam magam előtt a zöld szemét, a sötét fürtjeit. A hangja túlharsogta a sirályok rikoltozását, a gyerekeim kacaját és a hullámok robaját. Mosolyogj a kedvemért, Patti, én is mosolygok érted. ——— Robert halála után sokat gyötrődtem a hátrahagyott tárgyai után, melyek közül néhány egykor közös tulajdonunk volt. A papucsáról álmodtam. Amit élete utolsó napjaiban viselt, fekete belga papucs, Robert aranyszínű monogramjával. Sirattam az íróasztalát és a székét. A Christie’s elárverezi őket egyéb ingóságaival együtt. Éberen feküdtem a tárgyaira gondolva, szinte belebetegedtem. Licitálhattam volna rájuk, de képtelen voltam rávenni magam; az íróasztala és a széke idegen kezekbe került. Állandóan az járt a fejemben, amit Robert mondott mindig, ha nem kaphatott meg valamit, amit nagyon szeretett volna: – Önző szemétláda vagyok. Ha nem lehet az enyém, másé se legyen. Miért nem tudok írni valamit, ami feltámasztja a holtat? Ez kínoz a leginkább. Túltettem magam az íróasztal és a szék elvesztésén, de sosem mondtam le a vágyról, hogy Cortés smaragdjainál is értékesebb mondatokat alkossak. De őrzöm egy hajtincsét, a hamvait, a leveleit egy dobozban, a kecskebőr tamburinját. És egy megfakult lila kendőben a nyakláncot, a fekete és ezüst zsinórral egymáshoz fűzött két lila fémlapot az arab nyelvű felirattal – a sráctól kaptam, aki szerette Michelangelót. – vége –



——— Elbúcsúztunk, és kiléptem a szobájából. De valami arra késztetett, hogy visszamenjek. Már aludt. Megálltam mellette, és csak néztem. Olyan békés volt, mint egy gyermek. Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. – Ilyen hamar visszajöttél? Aztán újra elaludt. Ez az első és az utolsó emlékem róla. Alvó fiatal fiú, haján megcsillan a napfény, kinyitja a szemét, és elmosolyodik, amint meglát valakit, aki sosem volt idegen.

UTÓSZÓ Ezerkilencszáznyolcvankilenc március 8-án beszéltem utoljára Roberttel. Legalábbis emberi alakban. Tudta, hogy haldoklik, mégis valami furcsa, csökönyös remény csendült ki a hangjából. Megkérdeztem, mit tehetek érte, mire azt felelte, gondozd a virágaimat. Megkért, hogy írjak bevezetést a virágos könyvéhez. Színes virágok, mondta, tudom, hogy te a fekete-fehér képeket kedveled, de talán így is tetszeni fog. Tetszeni fog, feleltem, megcsinálom. Megígértem neki, hogy folytatom a közös munkánkat, amíg csak élek. Megírod a történetünket? Akarod, hogy megírjam? Neked kell, mondta, csak te tudod megírni. Megírom, feleltem, bár tudtam, hogy nem lesz könnyű betartanom ezt az ígéretet. Szeretlek, Patti. Szeretlek, Robert. Aztán vizsgálatra vitték, és soha többé nem hallottam a hangját. Csak a haldokló zihálását, amely betöltötte a kórtermet. Írtam egy verset a megemlékezésre, akárcsak Sam Wagstaffnek. Május huszonegyedikén Freddel elmentünk a szertartásra a Whitney Múzeumba. Fred sötétkék gabardinöltönyt viselt mélyvörös nyakkendővel. Én a csipkegalléros, fekete selyemruhámat vettem fel, ami húsvétkor volt rajtam. A pódiumon két hatalmas váza állt tele fehér liliomokkal. A falon Robert virágai lógtak. Elénekeltem az emlékére írt dalt, és közben felidéztem a róla őrzött, két évtizeddel korábbi képet, amint cigarettázva vár rám a múzeum előtt. Robert egész családja eljött. Apja, Harry, melegen, részvéttel üdvözölt. Édesanyja, Joan, oxigénpalackkal felszerelt tolószékben érkezett. Amikor lehajoltam, hogy elköszönjek tőle, megszorította a kezemet. Te író vagy, súgta erőlködve, írj nekem egy sort. Úgy értettem, hogy egy levélre gondol, de Joan három nappal később elhunyt, és a Havas Boldogasszony-templom temetőjében helyezték végső nyugalomra. Megírtam az előszót a Flowers számára, és tiszteletben tartottam Joan kérését. Megírtam The Coral Sea című kötetemet, és rajzokat készítettem az emlékére, de közös történetünknek ki kellett várnia, míg megtalálom a megfelelő hangot. Sok történetet mesélhetnék még Robertrólkettőnkről. De ezt a történetet mondtam el. Ezt kérte tőlem, hogy meséljem el, és megtartottam az ígéretemet. Jancsi és Juliska voltunk, akik nekivágtak a világ sötét erdejének. Olyan kísértésekkel, boszorkányokkal és démonokkal találkoztunk, melyekre álmunkban sem gondoltunk volna, és olyan tündöklő pompával, melyben csak titkon reménykedtünk. Senki más nem tudná elmesélni e két fiatal közös napjainak és éjszakáinak igaz történetét. Csak Robert és én. A mi történetünket, ahogy ő nevezte. És mivel ő elment, rám maradt a feladat, hogy elmondjam. 2010. május 22

MEMORIAL SONG Little emerald bird wants to fly away If I cup my hand could I make him stay? ——— Little emerald soul Little emerald eye Little emerald soul Must you say goodbye? ——— All the things that we pursue All that we dream are composed as nature knew In a feather green ——— Little emerald bird As you light afar It is true I heard God is where you are ——— Little emerald soul Little emerald eye Little emerald bird We must say goodbye EMLÉKDAL Kicsi smaragd madár Elrepülne már. Hogyha megfognám, Maradná talán.

Kicsi smaragd lélek, ——— Kicsi smaragd szemek, ——— Kicsi smaragd lélek, ——— Elhagylak téged. ——— A természet Mindent elrendezett Egy smaragd tollban, Mindent, mit üldözünk S mindent az álmainkban. Kicsi smaragd madár, Mikor messze szállsz, Ahol Isten van, Tudom, arra jársz. Kicsi smaragd lélek, Kicsi smaragd szemek, Kicsi smaragd madár, Búcsúzzunk, kérlek

Robert tizennégy évesen, 1969

——— A flower that grew from years of flowers. Shot by one who caused a modern shudder. And was favored by his mother. A wall of flowers consealing all the tears of a relatively young man with nothing but glory in his grasp. And what he would be grasping is the hand of God drawing him into another garden. (részlet a Flowers című kötetből, 1989) Évek virágaiból kihajtott virág. Aki lefényképezte, új borzongást keltett, És csak az anyjának kellett. A virágok fala egy fiatal férfi könnyeit rejti, Aki nem markol mást, csak hírnevet. amely egy másik kertbe vezetné. Pedig ő Isten kezét szeretné megragadni, amely egy másik kertbe vezetné. Emléklap, 1989. május 22.

——— MEMORIAL POEM As there is strengthin blackness a deep control a callaflare trumpets grace corporeal there is a steady hand adjusting child lace and bravery’sface in veil inviolate there is a steady hand adept in heavens skin spendinginto black where pure hearts are kin. EMLÉKVERS Ahogy erő van a feketeségben és fegyelem s a kála szirma hirdeti a testi bájt úgy ott egy biztos kéz köti a gyermek cipőjét s a bátorság arcát sértetlen fátyollal fedi úgy ott egy biztos kéz a mennyei bőrhöz értő a feketeségbe taszít

ahol a tiszta szívek rokonok. Hotel Chelsea

Nathan’s, Coney Island Céltábla/levél, Párizs, 1969.07.07.

Céltábla/levél, Párizs, 1969.07.07. Korai polaroid, 1970

Robert utolsó fényképezőgépe, 1988

WILDLEAVES Wild leaves are falling Falling to the ground Every leaf a moment A light upon the crown That we‘ll all be wearing In a time unbound ——— And wild leaves are falling Falling to the ground ——— Every word that‘s spoken Every word decreed Every spell that‘s broken Every golden deed All the parts we‘re playing Binding as the reed ——— And wild leaves are falling Wild wild leaves ——— The spirits that are mentioned The myths that have been shorn Everything we‘ve been through And the colors worn Every chasn entered Every story wound ——— And wild leaves are falling Falling to the ground

——— As the campfire‘s burning As the fire ignites All the moments turning In the stormy bright Well enough the churning Well enough believe The coming and the going Wild wild leaves VAD LEVELEK Vad falevelek hullnak, Lehullnak a földre. Minden levél egy perc csak, Fény a koronán, Melyet az öröklétben Majd mindannyian hordunk. ——— És a vad levelek hullnak, Lehullnak a földre. ——— Minden kimondott szó, Minden kinyilatkoztatás, Minden megtört átok És minden jótett És mindegyik szerepünk Összetapad, mint a nád. ——— És a vad levelek hullnak, Vad, vad levelek. ——— A megidézett lelkek,

A megnyirbált mítoszok, ——— Minden történetünk És a megkopott színek, A megjárt szakadékok És a megsebzett mesék. A vad levelek hullnak, Lehullnak a földre. Ahogy a tábortűz ég, Ahogyan lángra gyűl, Viharfénybe fordul Minden pillanat. Elég már a tajték, Elég már a hit, Az érkezés, a búcsú. Vad, vad levelek. Kilátás a Hotel Chelsea 206-os szobájának ablakából

AZ ÍRÓASZTAL Az ember örökké reménykedhet abban, hogy visszakap valamit, amit elveszített. De néha kénytelenek vagyunk bizonyos dolgok emlékét a megbánás fiókjába helyezni. Máskor viszont előfordul, hogy kagylót vagy jelentéktelen kavicsokat találunk egy régi kendőbe bugyolálva, legboldogabb napjaink emlékeit. Egy pillanatnyi haladék, amikor a balszerencse semmissé válik. Mint amikor a Finnegan ébredésének taxiban felejtett, letisztázott kézirata csodával határos módon visszakerült a döbbent és hálás James Joyce- hoz. Delilah Robert íróasztalánál, 2010 Július közepén, amikor ezeket az oldalakat rendezgettem, levelet kaptam a barátnőmtől, Lynn Goldsmith-től. Megismerkedett egy tizenöt éves lánnyal, Delilah-val, aki olvasta a könyvemet, és odaadta az édesanyjának is, hogy olvassa el. Az anyja elmesélte neki, hogy évekkel korábban, nem sokkal első gyermeke születése után a Concordon utazott. Robert mellette ült, és az úton nagyon kedves volt az újszülöttel. Ez nem lepett meg, Robert nagyon szerette a gyerekeket. Amikor Robert meghalt, Delilah édesanyjának eszébe jutott a közös út és Robert kedvessége, ezért egy aukción megvette az íróasztalt. Lynn megnyugtatott, hogy ha valóban arról az íróasztalról van szó, amiről írtam, jó kezekben van. Amikor megnyitottam a csatolt képet, elsírtam magam. Valóban Robert íróasztala, ugyanolyan káprázatos, ahogyan emlékeimben őriztem. Delilah a fényképen olyan szorgalmasan dolgozik, ahogyan én szerettem volna, és ez nagy boldogsággal töltött el. Behunytam a szemem, és felidéztem a napot, amikor Robert megmutatta nekem az íróasztalt. Azt mondta: rád gondoltam, amikor megvettem, mert mindig imádtad az íróasztalokat. Megbékéltem. Magam elé képzelem Delilah-t, amint az asztalnál ülve ír, talán egy pillanatra felnéz, és jó szívvel gondol ránk.

Robert, 1979



MacDougal Street, 1974