Patti Smith - Kölykök

fényképezőgépemet a MoMA-ba. Készítettem egy egész sorozat fekete-fehér képet de Kooning Nő I. című festményéről, és előhívattam őket. Otthon kiraktam a fotókat a falra, és nekiálltam portrét festeni. Viccesnek találtam, hogy egy portré portréját akarom elkészíteni. Robert még mindig San Franciscóban volt. Azt írta, hiányzom neki, és hogy sikerült teljesítenie küldetését, új dolgokat tudott meg önmagáról. Leírta, milyen tapasztalatai voltak más férfiakkal, mégis bizonygatta, mennyire szeret. Beismerése sokkal komolyabb érzelmi reakciót váltott ki belőlem, mint amire számítottam. Semmi nem készített fel erre. Úgy éreztem, cserbenhagytam. Azt gondoltam, ha egy férfi homoszexuális lesz, annak az az oka, hogy nem volt a közelében megfelelő nő, aki megmenthette volna. Ezt a téves következtetést Rimbaud és Paul Verlaine tragikus kapcsolatából vontam le. Rimbaud élete végén megbánta, hogy nem tudott olyan nőt találni magának, akivel testileg és szellemileg is egymásra találhattak volna. Irodalmias képzeletemben a homoszexualitás a költők átka volt, elsősorban Misima, Gide és Genet műveit tanulmányozva jutottam erre. A valóságban semmit nem tudtam a homoszexualitásról. Úgy képzeltem, hogy elválaszthatatlanul összefonódik a modorossággal és a feltűnő viselkedéssel. Büszke voltam magamra, amiért nincsenek előítéleteim, látóköröm azonban parlagias maradt. Hiába olvastam Genet-t, alakjai mesebeli figurák maradtak számomra, a tolvajok és matrózok titokzatos fajának egyedei. Nem érthettem meg világukat. Genetben a költőt tiszteltem. Különböző vágyak hajtottak bennünket. Nekem fel kellett fedeznem a világot, Robertnek pedig saját magát. Feltárta művészete kifejezőeszközeit, és ahogy ezek az elemek alakultak és változtak, ő naplószerűen dokumentálta a belső fejlődését, előre jelezve az elfojtott szexuális identitás felszínre törését. Amire soha nem utalt semmi a velem való kapcsolatában. Rádöbbentem, hogyan próbálta elfojtani magában valódi természetét, hogyan próbálta megtagadni vágyait, hogy rendbe hozza kettőnk kapcsolatát. A magam részéről nem voltam biztos abban, hogy képes lettem volna elfojtani az ösztöneimet. Félénk volt, tisztelettudó és nem mert beszélni ezekről a dolgokról, de kétségkívül szeretett engem, és én is őt. ——— Amikor Robert visszatért San Franciscóból, egyszerretűnt diadalmasnak és zaklatottnak. Reméltem, hogy más emberként jön majd vissza, és valóban megváltozott, de nem úgy, ahogy képzeltem. Szinte ragyogott, mint régen, és gyengédebb volt hozzám, mint valaha. Annak ellenére, hogy a szexuálitása öntudatra ébredt, még mindig azt remélte, megtaláljuk a módját, hogyan folytathatjuk kapcsolatunkat. Nem voltam biztos benne, hogy ki tudnék egyezni új énjével, vagy ő az enyémmel. Miközben én vacilláltam, Robert megismerkedett egy Terry nevű sráccal, és fejest ugrott élete első homoszexuális kapcsolatába. Bármilyen szexuális élményeket szerzett is San Franciscóban, azok rendszertelenek és kísérletező jellegűek voltak. Terry lett az első barátja, egy kedves, jóképű, göndör barna hajú srác. Volt valami nárcisztikus abban, ahogy felöltötték hosszú kabátjukat, és

mindentudó pillantásokat váltottak. Mintha egymás tükörképei lettek volna, nem is annyira a kinézetükkel, mint inkább a mozdulataikban. Egyszerre éreztem megértést és irigységet meghitt kapcsolatuk és közös titkaik iránt. Robert Judy Linn közvetítésével ismerkedett meg Terryvel. A halk szavú, mély érzésű fiú elfogadta, hogy fontos vagyok Robert számára, és mindig kedvesen, barátságosan viselkedett velem. Kettőjüket elnézve rájöttem, hogy a homoszexualitás természetes. De ahogy Terry és Robert kapcsolata elmélyült, a festőmmel való viszonyom pedig holtpontra jutott, egyszerre magányosnak és kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Robert és Terry gyakran meglátogattak, és annak ellenére, hogy nem volt feszültség hármunk között, valami eltört bennem. Talán a zord időjárás, pazarló visszatérésem Brooklynba vagy a szokatlan magányosság volt az oka, de hosszú sírógörcsök törtek rám. Robert mindent megtett, hogy megvigasztaljon, miközben Terry tanácstalanul téblábolt a lakásban. Amikor Robert egyedül jött, könyörögtem neki, hogy maradjon. Azzal próbált lelket önteni belém, hogy mindig gondol rám. Az ünnepek közeledtével megbeszéltük, hogy ajándékul rajzokat készítünk egymásnak. Robert így segített rajtam, tevékeny elfoglaltságot ajánlott, amire összpontosíthatok, hogy össze tudjam szedni magam. Megtöltöttem számára egy bőrkötéses könyvet rajzokkal és versekkel, cserébe pedig egy kockás füzetet kaptam, tele ahhoz hasonló rajzokkal, mint amilyeneket az első együtt töltött éjszakánkon mutatott. A füzetet lila selyempapírba csomagolta, és fekete cérnával varrta össze. 1968 végéről leginkább Robert gondterhelt arckifejezése, a sűrű havazás, félbehagyott vásznak és a Rolling Stones nyújtotta pillanatnyi vigasz jut eszembe. A születésnapomon Robert egyedül látogatott meg. Hozott nekem egy új lemezt. Ráhelyezte a tűt az egyik oldalra, és rám kacsintott. Megszólalt a Sympathy fór the Devil, és mindketten táncolni kezdtünk. – Ez az én dalom – mondta. * Hová vezet ez az egész? Mi lesz velünk? Ezek voltak az éretlen kérdéseink, és hamarosan meg is kaptuk rá éretlen válaszainkat. Ez az egész egymáshoz vezet bennünket. És végül önmagunkká váltunk. Robert egy darabig oltalmazott, aztán függött tőlem, majd birtokolni akart. Átalakulása rímelt Genet fejlődésére, de megviselte ez a kiteljesedés. Én arra vágytam, hogy még jobban megismerjem a világot. Bár ez a vágy néha csak annyit jelentett, hogy szívesen visszamentem volna oda, ahol a lámpáink néma fényét tükrök szórják szét. Úgy jártunk, mint Maeterlinck belga költő drámájában a gyermekek, akik a kék madár felkutatására indulnak, és végül elakadnak új élményeik tüskés vadrózsabokraiban. Robert szeretett ikertestvéremként adott választ kételyeimre. Sötét fürtjei elkeveredtek a hajammal, ahogy a vállára borulva zokogtam. Megígérte, hogy minden úgy lesz, ahogy régen, megígérte, hogy bármit megtesz, ha abbahagyom a sírást.

Vágytam erre, de féltem is, hogy sosem jutunk vissza arra a helyre, és csak ingázunk majd fel-alá könnyeink folyóján, mint a révész gyermekei a két part között. Utazni akartam Párizsba, Egyiptomba, Szamarkandba, minél messzebb Roberttól, minél messzebb önmagunktól. Végig kellett járnia a maga útját, és nem volt más választása, mint hogy hátrahagyjon engem. Rájöttünk, hogy túl sokat akarunk. Csak magunkat adhatjuk, és azt, amink van. Különválva még tisztábban láttuk, hogy nem akarunk egymás nélkül élni. Valakivel beszélnem kellett erről. Linda húgom huszonegyedik születésnapjára hazamentem New Jerseybe. Mindkettőnknek megvolt a maga bánata, és megvigasztaltuk egymást. Jacques-Henri Lartigue fotóalbumát vittem neki ajándékba, és ahogy átlapoztuk, leküzdhetetlen vágy ébredt bennünk Franciaország iránt. Tervezgetéssel töltöttük az éjszakát, és mielőtt aludni tértünk, megfőgadtuk, hogy elmegyünk együtt Párizsba – nem kis vállalkozás volt ez két lány számára, akik még sosem ültek repülőgépen. Egész télen dédelgettem magamban az ötletet. Túlórákat vállaltam a Scribner’s-nél, félretettem a pénzt, és az útvonalat tervezgettem. Összeírtam a műtermeket és a sírokat, melyeket fel akartam keresni, ugyanúgy megterveztem párizsi látogatásunkat, mint annak idején a testvéreimből álló sereg hadmozdulatait. Nem hinném, hogy ez az időszak művészi szempontból termékeny lett volna Robert vagy az én számomra. Robertet megviselte a szembesülés igazi természetével, amelyet elfojtott mellettem, amelyet végül Terryvel fedezett fel. Még ha bizonyos értelemben ki is elégült, nem volt ihlete, sőt talán unatkozott, és óhatatlanul is összehasonlította közös életük hangulatát a mi együtt töltött napjainkéval. – Patti, senki sem lát úgy, mint mi – mondta. * * * A tavaszi levegő és a húsvéti megújulás ismét összehozott minket Roberttel. A Pratt közelében ültünk egy étteremben, és a kedvenc ételünket rendeltük – sajtos melegszendvicset rozskenyérből paradicsommal és csokoládéturmixot. Most már nyugodtan megengedhettünk magunknak két szendvicset. Mindketten átadtuk magunkat a másiknak. Tétováztunk, és elveszítettünk mindenkit, de ismét egymásra találtunk. Úgy tűnt, mindketten ugyanarra vágyunk, szeretőre és barátra egy személyben, akivel egymás oldalán alkothatunk. Hűségesek akartunk lenni, ugyanakkor szabadok is. Megérett az idő, hogy elutazzam. Állandó túlórázásomnak meglett az eredménye, és szabadságot vettem ki. Húgommal bepakoltuk a bőröndünket. Vonakodva hagytam otthon a rajzfelszerelésemet, de nem akartam sok csomaggal utazni. Csak egy jegyzetfüzetet vittem magammal, a fényképezőgépemet pedig a húgomnak adtam. Roberttel megfogadtuk, hogy keményen dolgozunk, amíg távol leszünk egymástól, én verseket írok neki, ő pedig rajzokat készít nekem. Megígérte, hogy ír majd nekem, és figyel rá, hogy párhuzamosan tudjunk dolgozni.

Búcsúzóul megöleltük egymást, ő hátralépett, és mélyen a szemembe nézett. Nem mondtunk semmit. * A kevés megtakarított pénzünk arra volt elég, hogy egy légcsavaros géppel Izlandon keresztül Párizsba repüljünk. Fáradságos utazás volt, és bármilyen izgatott voltam is, nehezemre esett elválni Roberttól. Minden holmink abban a két kis brooklyni szobában maradt a Clinton Streeten, egy idős házfelügyelőre bízva, aki minden bizonnyal szemet vetett rá. Robert elköltözött a Hall Streetről, és a barátainál húzta meg magát a Myrtle Avenue-n. Velem ellentétben Robertet nem vonzotta az utazás. A legfontosabb célja az volt, hogy a munkái által anyagilag független legyen, de egyelőre alkalmi munkákból és a diákhiteléből élt. Lindával majd kiugrottunk a bőrünkből örömünkben, amikor megérkeztünk álmaink városába, Párizsba. A Montmartre-on szálltunk meg egy lepukkant hotelban, aztán nyakunkba vettük a várost, hogy megkeressük, hol énekelt Piaf, hol aludt Gérard de Nerval, és hová temették Baudelaire-t. A rue de Innocentsen találtam néhány graffitit, amit muszáj volt lerajzolnom. Lindával rábukkantunk egy művészboltra, és órákig válogattunk a gyönyörű francia rajzpapírok közül, melyek csodaszép, angyal alakú vízjelekkel voltak ellátva. Vettem néhány ceruzát, egy pár ív Arches papírt, valamint egy nagy piros mappát vászonszalagokkal, amit rajztáblaként is tudtam használni az ágyban ülve. Az egyik lábamat keresztbe téve, a másikat az ágy mellett lógatva remekül tudtam rajzolni. Galériáról galériára hurcoltam magammal a mappámat. Csatlakoztunk néhány utcazenészhez, és aprópénzért komédiáztunk. Rajzoltam, írtam, Linda pedig fényképezett. Kenyeret ettünk sajttal, algériai bort ittunk, tetvekre vadásztunk a szobánkban, csónaknyakú blúzt hordtunk, és vidáman róttuk a párizsi sikátorokat. Láttuk Godard One Plus One (Sympathyfor the Devil – Az ördöggel cimborál) című filmjét. Politikailag is hatott rám, és még jobban megkedveltem a Rolling Stonest. Alig néhány nappal később a francia lapok Brian Jones fényképével a címlapjukon jelentek meg: Est Mort, 27 Ans. Sajnáltam, hogy nem tudunk elmenni az ingyen koncertre, amit a Stones megmaradt tagjai adtak Brian Jones emlékére a Hyde Parkban kétszázötvenezer ember előtt, és ahol Mick Jagger háromezer-ötszáz fehér pillangót engedett szabadon. Félretettem a rajzceruzáimat, és belekezdtem egy Brian Jones emlékére írt versciklusba. Most először fejeztem ki a rock and roll iránti szeretetemet a munkámmal. A nap fénypontja mindig az volt, amikor elmentünk az American Express irodájába, hogy feladjuk, illetve átvegyük az egymáshoz írt leveleinket. Roberttól mindig érkezett valami: vicces kis levélkéket írt a munkájáról, egészségi állapotáról, megpróbáltatásairól, és sosem mulasztotta el hozzátenni, mennyire szeret. Brooklynból átmenetileg Manhattanbe költözött, egy loftba a Delancey Streeten Terryvel, akivel megmaradtak barátoknak, és Terry néhány haverjával, akiknek volt egy költöztető cégük. A pakolás révén Robert némi zsebpénzre tett szert, a loft pedig elég tágas volt ahhoz, hogy folytatni tudja a munkát.

Első levelei még eléggé szomorúak voltak, de aztán fokozatosan vidámabbá váltak, miután megírta, hogy látta az Éjféli cowboyt. Szokatlan volt Roberttól, hogy moziba ment, de ez a film mélyen megérintette. „Egy selyemfiúról szól, aki a Negyvenkettedik utcát rója” – írta, és „mesterműnek” nevezte. Magára ismert a főhősben, és a férfi prostituált motívumát belevonta a munkájába, aztán az életébe is. „Kurva-kurva-kurva. Azt hiszem, erről szól az életem.” Néha elveszettnek tűnt. Amikor olvastam a leveleit, azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék mellette. „Patti, annyira szeretnék sírni” – írta –, „de a könnyeim belém szorultak. Valami odabent tartja őket. Nem látok. Patti, nem tudok semmit.” Az F-metróval kijárt a Times Square-re, és elvegyült a börtöntöltelékek, stricik és prostituáltak között. A „perverzió kertjének” nevezte azt a helyet. Beállt egy fotófülkébe, és lefényképeztette magát a tőlem kapott sötétkék tengerészkabátjában fején egy francia matrózsisakkal; azóta is ez a kedvenc képem róla. Válaszul készítettem neki egy kollázst, aminek a Selyemfiúm címet adtam, és amihez felhasználtam az egyik levelét. Bár megnyugtatott, hogy nincs miért aggódnom, úgy tűnt, egyre jobban alámerül abba a szexuális alvilágba, amelyet műveiben ábrázol. Láthatóan vonzották a szadomazo képek – „nem tudom pontosan, mit jelent ez az egész, csak azt tudom, hogy jó” és részletesen leírta egyes munkáit, melyeknek olyan címet adott, mint a Szűk kúrónadrág, illetve rajzait, melyekben S&M alakjait szikével szabdalta össze. „A farka helyén egy kampó van, arra akasztom a láncot a kockákkal és a koponyákkal.” Arról beszélt, hogy véres kötszereket és csillagos gézt fog használni. De ez több volt puszta önkielégítésnél. Átszűrte ezt a világot a saját művészetén, kritizált egy Male Magaziné című filmet, mert „átlagos, az egyetlen újítás benne, hogy minden szereplő férfi.” Amikor felkereste a Tool Box nevű S&M bárt, úgy érezte, „csak egy rakás lánc és szar a falon, semmi igazán érdekes”, és azt kívánta, bárcsak megtervezhetne egy ilyen klubot. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban aggódtam érte. Nem volt jellemző rá, hogy a fizikai állapota miatt panaszkodjon. „Fáj a szám” – írta –, „az ínyem fehér és sajog.” Előfordult, hogy ennivalóra sem volt elég pénze. Az utóirat azonban most is a szokásos hencegéssel volt tele. „Megvádoltak, hogy úgy öltözöm, mint egy kurva, úgy gondolkodom, és a testem is olyan.” „Még mindig szeretlek, bármi történjék is” – fejezte be a levelet, és úgy írta alá, hogy a „Robert” utolsó betűjét kék csillaggá, a jelünkké alakította. * A húgommal július 21-én jöttünk vissza New Yorkba. Mindenki a Holdról beszélt. Valaki sétált rajta, de én ebből szinte semmit sem érzékeltem. A bőröndömet és a mappámat magam után vonszolva megtaláltam a loftot a Delancey Streeten, ahol Robert lakott, a Williamsburg híd szomszédságában. Nagyon örült, hogy újra láthat, de borzalmasan rossz állapotban volt. Levelei nem készítettek fel rá, hogy ennyire beteg. Fogínygyulladásban szenvedett, magas láza volt, és rettenetesen

lefogyott. Próbálta titkolni, mennyire gyenge, de akárhányszor felállt, megszédült. Ennek ellenére tovább dolgozott. Egyedül voltunk; lakótársai a Fire Islanden töltötték a hétvégét. Felolvastam néhányat a legújabb verseimből, Robert pedig elaludt. Körbejártam a loftot. A padló tele volt azokkal a művekkel, melyekről olyan érzékletesen számolt be a leveleiben. Joggal volt büszke rájuk. Jó képek voltak. Férfiszex. Egy rólam is akadt, szalmakalapban álltam egy narancsszínű háromszögekkel teli mezőn. Rendbe raktam a holmiját. Színes ceruzáit, hegyezőit, a férfimagazinok maradványait, az arany csillagokat, a gézt. Azután lefeküdtem mellé, és azon töprengtem, mi legyen a következő lépés. Nem sokkal hajnal előtt lövésekre és kiabálásra ébredtünk. A rendőrség utasított minket, hogy zárjuk be az ajtót, és néhány óráig ne hagyjuk el a lakást. Egy fiatal férfit meggyilkoltak az ajtónk előtt. Robertet sokkolta, hogy visszatérésem éjszakáján ilyen veszélyes helyzetbe kerültünk. Délelőtt, amikor kimerészkedtünk az ajtón, döbbenten meredtünk a holttest krétával megrajzolt körvonalaira. – Nem maradhatunk itt – jelentette ki Robert. Aggódott a biztonságunkért. Szinte mindent otthagytunk – a bőröndömet a Párizsból hozott ajándékokkal, Robert felszereléseit és ruháit –, csak a legértékesebb tárgyainkat, a képeinkkel teli mappákat vittük magunkkal. Meg sem álltunk a város másik végéig, a Hotel Allertonig a Nyolcadik sugárúton. Itt köztudottan olcsók voltak a szobák. Ezek a napok jelentették közös életünk mélypontját. Nem tudnám felidézni, hogyan jutottunk el végül az Allertonba. Borzalmas hely volt, sötét és elhanyagolt, poros ablakai a zajos utcára néztek. Robert húsz dollárja, amit zongoracipeléssel keresett, nagyjából el is ment a szobabérletre. Vettem egy doboz tejet, kenyeret, mogyoróvajat, de Robertnek egy falat sem ment le a torkán. Ültem, és figyeltem, ahogy reszketve verejtékezik a vaságyon. Az ősrégi matrac rugói átbökték a foltos lepedőt. A szoba bűzlött a húgytól és a rovarirtótól, a tapéta úgy hámlott, mint a leégett bőr nyáron. A rozsdás csapból nem jött viz, csak éjszaka hullott belőle egy-egy barnás csepp. A betegsége ellenére Robert szeretkezni akart, és talán jót is tett neki, hogy közben kiizzadta magát. Reggel kiment a folyosó végén található mosdóba, és feldúltan tért vissza. Tripper jeleit fedezte fel magán. Azonnal bűntudata támadt, és aggódni kezdett, hogy talán engem is megfertőzött, ami csak felnagyította, milyen tarthatatlan a helyzetünk. Kimerülten aludta át a délutánt, miközben én a folyosókat jártam. A szálloda tele volt lezüllött emberi roncsokkal és drogosokkal. Nem először jártam olcsó szállodában. Húgommal a Pigalle-on egy hatodik emeleti, lift nélküli szobában laktunk, de az legalább tiszta volt, és az ablakból romantikus kilátás nyílt a párizsi háztetőkre. Ezen a helyen viszont, ahol félmeztelen drogosok keresik a vénát sebes karjukon, semmi romantikus nem volt. A hőség miatt az ajtók tárva-nyitva álltak, el kellett fordítanom a tekintetemet, ahogy időnként kimentem a mosdóba kicsavarni a Robert homlokára tett törölközőt. Úgy

éreztem magam, mint kisgyerek a moziban, aki próbál elrejtőzni a Psycho zuhanyzós jelenete elől. Ez a kép megnevettette Robertet. Göröngyös párnáján tetvek mászkáltak, és elbújtak az izzadt fürtök közt. Rengeteg tetvet láttam Párizsban, de azokat legalább kapcsolatba hozhattam Rimbaud világával. A foltos, göröngyös párna sokkal szomorúbb látványt nyújtott. Kimentem, hogy vizet hozzak Robertnek, amikor egy hang szólított a folyosó túloldaláról. Nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő az illető. Ahogy odanéztem, egy szakadt alakot pillantottam meg, amint fehér ruhába burkolózva ül egy ágy szélén. Nem féltem tőle, meghallgattam élete történetét. Egykor balett-táncos volt, mostanra azonban morfiumfüggő lett, Nurejev és Artaud keveréke. Lábai még mindig izmosak voltak, de fogai többsége már kihullott. Lenyűgöző lehetett aranyszőke hajával, széles vállával, szép arcával. Egyszemélyes közönségként ültem az ajtaja előtt, és néztem álomszerű produkcióját, amint fehér ruhájában Isadora Duncanként lebeg végig a folyosón, miközben a Wild is the Windet énekli hamiskásan. Történeteket mesélt a szomszédjairól, a többi lakóról – ki mit áldozott fel az alkoholért és a drogokért. Soha nem találkoztam még ennyi nyomorúsággal, elveszített reménnyel, szerencsétlen, elrontott élettel. Mintha ő elnökölt volna e pokoli társaság fölött, ahogy saját elbaltázott karrierjét gyászolva táncolt a folyosón kopott ruhájában. Robert mellett üldögélve a sorsunkon tűnődtem, és szinte már megbántam, hogy a művészetet választottuk. A pecsétes falnak támasztott nehéz mappáink – az én szürke szalaggal átkötött piros mappám, és az ő fekete szalaggal átkötött fekete mappája – egyszerre súlyos tehernek tűntek. Voltak pillanatok, még Párizsban is, amikor legszívesebben otthagytam volna az egészet egy sikátorban, hogy végre szabad legyek. De ahogy kibontottam a szalagokat, és megnéztem a munkáinkat, rájöttem, hogy jó úton járunk. Csak egy kis szerencsére van szükségünk. Éjszaka Robert, aki rendszerint higgadtan tűrte a fájdalmat, felüvöltött. Fogínyén kifakadtak a kelések, ágyneműje csatakos volt az izzadságtól. Kétségbeesve szaladtam át a morfiumangyalhoz. – Tudsz valamit adni neki? – könyörögtem. – Bármit, ami enyhítené a fájdalmát? Próbáltam áthatolni az ópiumködön. Megajándékozott egy pillanatnyi világossággal, és átjött a szobánkba. Robert az ágyon hánykolódott, félrebeszélt a láztól. Attól féltem, hogy meghal. – Orvoshoz kell vinned – mondta a morfiumangyal. – Menjetek innen! Ez a hely nem nektek való. A szemébe néztem. Minden, amit látott, ott ült azokban a halottkék szemekben. Egy pillanatra fény gyűlt bennük. Nem önmagáért, hanem értünk. Nem volt elég pénzünk, hogy kifizessük a számlát. A hajnal első fényénél felébresztettem Robertet, segítettem neki felöltözni, és letámogattam a tűzlétrán. Aztán otthagytam a járdán, és visszamentem a mappáinkért. Azokban volt mindenünk.

Amikor felnéztem, láttam, hogy a szálloda néhány elkárhozott lakója zsebkendőjét lengeti. Kihajoltak az ablakon, és istenhozzádod mondtak a gyermekeknek, akik megszöknek a purgatóriumból. Leintettem egy taxit. Robert beült hátra, becsúsztattam mellé a portfoliókat. Mielőtt én is beszálltam volna, vetettem még egy utolsó pillantást a szomorúan tündöklő jelenetre, az integető kezekre, az Allerton baljós neonfeliratára és a tűzlétrán éneklő morfiumangyalra. Robert a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy enyhül benne a feszültség. – Minden rendben lesz – mondtam. – Visszakapom az állásomat, és rendbe fogsz jönni. – Sikerülni fog, Patti – suttogta. Megígértük, hogy nem hagyjuk el egymást, amíg mindketten készen nem állunk arra, hogy megálljunk a saját lábunkon. És ehhez a fogadalmunkhoz, bármin mentünk is keresztül, hűek maradtunk. – Hotel Chelsea – mondtam a sofőrnek, és a zsebembe nyúltam az apró után kutatva, mert nem voltam biztos benne, hogy ki tudom fizetni a fuvart.

HOTEL CHELSEA Mike Hammert játszom, ahogy mentolos Koolt pöfékelve, filléres krimiket olvasva ülök az előcsarnokban, és William Burroughst várom. Hivalkodó ruhában, sötét gabardinkabátban, szürke zakóban, nyakkendőben érkezik. Verseket körmölve ülök néhány órát őrhelyemen. Tántorogva lép ki az El Quixote bárból, kicsit becsípve és zilálton. Szokás szerint megigazítom a nyakkendőjét, és leintek neki egy taxit. Közben figyelem az eseményeket. Szemmel tartom, mi történik a rossz képekkel teleaggatott előcsarnokban. Sok mindent rásóztak Stanley Bardra a lakbér helyett. A szálloda energiától vibráló épülete valamiféle végső menedékül szolgál mindenféle rendű és rangú művész számára. Gitározó csavargók és viktoriánus ruhába öltözött, betépett széplányok. Drogos költők, drámaírók, leégett producerek és francia színészek. Itt mindenki valaki, mégha a kinti világban senki sem hallott róla. A lift lassan vánszorog. A hetediken szállók ki, hátha Harry Smith itthon van. A kezem a kilincsre helyezem, de csak a csöndet érzékelem. A sárga falak ridegek, mint egy javítóintézetben. Lemegyek a lépcsőn, vissza a szobánkba. Pisilek egyet a folyosó végén a vécében, amin ismeretlen lakókkal kell osztoznunk. Kinyitom az ajtót. Robert-nek semmi nyoma, csak egy tükörre ragasztott üzenet vár. Lementem a Negyvenkettedik utcára. Szeretlek. Kék. Látom, hogy rendbe rakta a holmiját. A férfimagazinok szabályos kupacba rakva. A csirkeháló összetekerve, a festékszóró flakonok sorba állítva a mosdó alatt. Bekapcsolom a főzőlapot. Vizet engedek a csapból. Jól ki kell ereszteni, mert egy ideig csak barnás víz folyik belőle. Harry szerint csupán ásványi anyagok és rozsda. Az én holmim az alsó fiókban. Tarot-kártya, selyemszalagok, egy üveg Nescafé és a bögrém – gyermekkori emlék, rajta Wiggily bácsi, a nyúl uraság. Kihúzom Remingtonomat az ágy alól, megigazítom a szalagot, és tiszta papírlapot fűzök bele. Sok mesélnivalóm van.

——— Robert egy fekete-fehér Larry Rivers-kép alatt ült. Halálsápadt arccal. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét. A morfiumangyal említette, hogy a Chelsea Hotelben művészi alkotásokért cserébe is lehet szobát kapni. Az volt a tervem, hogy felajánlom a munkáinkat. A Párizsban készített rajzaimat elég erősnek tartottam, ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy Robert művei klasszisokkal jobbak az előcsarnokban kiaggatott képeknél. Sejtettem, hogy az első akadály a szálloda igazgatója, Stanley Bard lesz. Beléptem az irodájába, készen arra, hogy elmagyarázzam, milyen nagy művészek vagyunk. Éppen egy végtelennek tűnő telefonbeszélgetést folytatott, és ahogy beléptem, azonnal intett, hogy menjek ki. Odakint leültem Robert széke mellé a padlóra, és csöndben felmértem a helyzetünket. Hirtelen Harry Smith jelent meg mellettünk, mintha csak a falból lépett volna elő. Kócos, ezüstfehér haja volt, kusza szakálla, és fürkész tekintettel meredt rám Buddy Hollyt idéző szemüvege mögül. Válaszaimat meg sem várva, kérdésözönt zúdított rám. – Ki vagy? Van pénzed? Ikrek vagytok? Miért hordasz szalagot a csuklódon? Barátnőjét, Peggy Bidermant várta, azt remélve, hogy a nő meghívja ebédre. Bár elsősorban saját szorult helyzete foglalkoztatta, részvéttel fordult felénk, azonnal aggódni kezdett Robertért, aki már alig állt a lábán. Harry odalépett elénk elnyűtt tweedzakójában, pamutnadrágjában és bakancsában. A háta kissé púposnak tűnt, fejét oldalra billentette, mint valami okos vadászkutya. Nem töltötte be még a negyvenötöt sem, mégis öregembernek látszott, ám valamiféle gyermeki lelkesedéssel volt megáldva. Harryt mindenki tisztelte Az amerikai folkzene antológiájáért, amely a legutolsó gitárostól Bob Dylanig mindenkire hatással volt. Robert olyan beteg volt, hogy beszélni sem bírt, így aztán Harryvel beszélgettünk az Appalache- hegység térségének zenéjéről, amíg arra vártunk, hogy Mr. Bard fogadjon. Harry megemlítette, hogy filmet készít, melyet Bertolt Brecht ihletett, mire idéztem néhány sort a Kalóz Jennyből. Ez megalapozta barátságunkat, bár kissé csalódottnak tűnt, amikor megtudta, hogy nincs pénzünk. Egyre azt kérdezgette: – Biztos, hogy nem vagytok gazdagok? – Nekünk, Smitheknek sosincs pénzünk – feleltem. Hátrahőkölt. – Biztos, hogy Smithnek hívnak? – Igen, és mérget vennék rá, hogy rokonok vagyunk. Jelezték, hogy bemehetek Mr. Bard irodájába. Úgy döntöttem, kockáztatok. Azt mondtam neki, hogy fizetésemelést fogok kapni a munkahelyemen, de gondoltam, felkínálom néhány alkotásunkat, amely jóval többet ér egy szoba bérleti díjánál. Ódákat zengtem Robertról, és biztosítékként felajánlottam a portfoliónkat. Bard szkeptikusan hallgatott, de végül belement a dologba. Nem tudom, hogy a képekben látott-e fantáziát,

de úgy tűnt, hogy a béremeléssel kapcsolatos ígéretem hatott rá. Kezet ráztunk, és megkaptam az 1017-es szoba kulcsát. A Chelsea Hotelben heti ötvenöt dollár volt a lakbér. Időközben megérkezett Peggy, és segített felkísérni Robertet az emeletre. Kinyitottam az ajtót. Az 1017-es köztudottan a szálloda legkisebb szobája volt. Falait halványkékre festették, középen egy fehér fémágy állt, rajta krémszínű zsenília takaró. Volt csap és tükör is, egy kis fiókos szekrény meg egy hordozható fekete-fehér tévé a hatalmas, kifakult asztalterítőn. Sosem volt tévénk Roberttel, és az egyszerre futurisztikus és divatjamúlt talizmánt egész ott-tartózkodásunk alatt egyszer sem kapcsoltuk be. A szállodában lakott egy orvos, Peggy megadta a számát. Szert tettünk egy tiszta szobára és egy segítőkész barátra. Egy helyre, ahol Robert felépülhetett. Otthonra leltünk. Megérkezett az orvos. Kint vártam az ajtó előtt, amíg végeztek a vizsgálattal. A szoba túl kicsi volt hármunknak, és nem akartam látni, ahogy Robert injekciót kap. Az orvos jókora adag tetraciklint adott be neki, írt néhány receptet, és lelkemre kötötte, hogy vigyem el egy alaposabb kivizsgálásra. Robert alultáplált és magas láz gyötri, mondta, begyulladt a fogínye és a bölcsességfoga, ráadásul trippere van. Mindkettőnknek oltásra van szükségünk, mondta, és jelentenünk kell, hogy fertőző betegségben szenvedünk. Fizetni ráérünk később is. Nem örültem, hogy Robert közvetítésével talán elkaptam valami nemi betegséget egy vadidegen embertől. Nem féltékenység volt ez, inkább tisztátalannak éreztem magam. Jean Genet minden általam olvasott művében benne volt valamiféle szentség, azonban a tripperről egy árva szó sem esett soha. Ehhez párosult a tűfóbiám, az orvos ugyanis injekciók egész hadát helyezte kilátásba. De félre kellett tennem az aggodalmaimat. A legfontosabb az volt, hogy Robert meggyógyuljon, túl beteg volt bármilyen kirohanáshoz. Szótlanul ültem le mellé. A Chelsea Hotelben még a fény is másmilyen volt, ahogy a kevéske holminkra vetült. Nem természetes fény, hanem a lámpából és a mennyezeti izzóból áradó intenzív, könyörtelen, mégis erővel teli világosság. Robert nyugodtan feküdt, mondtam, hogy ne aggódjon, és megígértem, hogy hamarosan visszajövök. Mellette kellett maradnom. Ahogy megfogadtuk. Ez azt jelentette, hogy nem vagyunk egyedül. Kiléptem a szállodából, és megálltam Dylan Thomas, a költő emléktáblája előtt. Alig néhány órája menekültünk el az Allerton nyomasztó aurájából, és most volt egy kicsiny, de tiszta szobánk New York egyik legrégibb szállodájában. Körülnéztem a környéken. 1969-ben a Huszonharmadik utca Hetedik és Nyolcadik sugárút közti szakasza még mindig háború utáni hangulatot árasztott. Elsétáltam a környékbeli üzletek előtt: egy horgászbolt, egy használtlemez-bolt, poros kirakatában párizsi dzsesszkorongokkal, egy jókora Automat gyorsétterem és az Oasis Bar, homlokzatán pálmafa alakú neonreklámmal. Az utca túloldalán a YMCA elterpeszkedő épülete mellett egy könyvtár volt.

Keletnek tartottam, befordultam az Ötödik sugárútra, és elsétáltam a Negyvennyolcadik utcáig a Scribner’s-be. Sokáig távol voltam, mégis biztosra vettem, hogy visszakapom a munkámat. Kissé kedvetlenül léptem be a boltba, de a helyzetünket tekintve a Scribner’s igazi megváltást jelentett. Munkaadóim kedvesen üdvözöltek, lementem velük az alagsorba egy kávéra és egy fahéjas tekercsre, elszórakoztattam őket párizsi kalandjainkkal – a hangsúlyt a vicces eseményekre fektettem és végül visszakaptam az állásomat. Sőt, még előleget is kínáltak a sürgősebb kiadásaimra és az első heti lakbéremre, amivel szereztem néhány jó pontot Mr. Bardnál. A műveinket még nem nézte meg, de portfoliónkat magánál tartotta a későbbiekre, ezért még volt remény arra, hogy üzletet tudunk kötni vele. Hoztam Robertnek egy kis ennivalót. Most evett először a hazatérésem óta. Elmondtam neki, mit intéztem a Scribner’s-ben és Bardnál. Mindkettőnket lenyűgözött, mennyi minden történt egy nap alatt, és felidéztük rövid odüsszeánkat a bajból a biztonságba. Aztán elhallgatott. Tudtam, mire gondol. Nem kért bocsánatot, de tudtam, hogy sajnálja. Azon tűnődött, miközben a vállamon nyugtatta a fejét, vajon jobban jártam volna-e, ha nem jövök vissza. De visszajöttem. Végül egymással jártunk a legjobban. Tudtam, hogyan viseljem gondját. Anyámtól megtanultam, hogyan kell beteget ápolni, levinni a lázat. Mellette ültem, miközben álomba merült. Elfáradtam. A hazatérésem nem volt zökkenőmentes, de kezdtek alakulni a dolgaink, és nem bántam semmit. Ültem az ágy szélén, hallgattam a légzését, az éjszakai fény a párnájára vetült. Az alvó szállodában valahogy áthatott a közösség ereje. Két évvel korábban ő mentett meg azzal, hogy váratlanul felbukkant a Tompkins Square parkban. Most én mentettem meg őt. Kvittek voltunk. Néhány nappal később elmentem a Clinton Streetre, hogy megbeszéljem a dolgokat korábbi házfelügyelőnkkel, Jimmy Washingtonnal. Utoljára másztam meg a meredek kőlépcsőt. Tudtam, hogy soha többé nem térek vissza Brooklynba. Egy pillanatra megálltam az ajtaja előtt, hogy összeszedjem magam, mielőtt bekopogok. Odabentről kihallatszott a Devil With the Blue Dress On és Jimmy Washington hangja, ahogy a feleségével beszél. Ajtót nyitott, és meglepődött, amikor meglátott. Összepakolta Robert holmiját, de azonnal láttam, hogy az én dolgaim a szívéhez nőttek. Önkéntelenül is elnevettem magam, amint beléptem az előszobába. A kandallópárkányon gondosan elrendezve sorakoztak kék pókerzsetonjaim nyitott fadobozukban, egy kézzel készített vitorlásmodell és egy ízléstelen, gipsz infánsnő. A mexikói kendőmet nehéz székem támlájára terítette, melyet annak idején fáradságos munkával csiszoltam és festettem le fehér lakkal. A saját Jackson Pollock-székemnek hívtam, mert egy kerti székre emlékeztetett, melyet egy a Pollock-Krasner farmon készült fényképen láttam a Springsben. – Mindent megőriztem maguknak – mondta kissé zavartan. – Nem tudhattam, hogy visszajönnek-e egyáltalán. Csak mosolyogtam. Feltett egy kávét, és megkötöttük az üzletet. Háromhavi lakbérrel tartoztam neki: száznyolcvan dollárral. Megtarthatta a hatvan dollár kauciót valamint a holmimat, és ezzel rendben voltunk. A könyvek és a lemezek egymásra

pakolva álltak. A kupac tetején megpillantottam a Nashville Skyline-t Bob Dylantől. Roberttól kaptam, mielőtt Párizsba mentem; a Lay Lady Lay-t számtalanszor meghallgattam. Összeszedtem a jegyzetfüzeteimet, és megtaláltam köztük Sylvia Plath Ariel című kötetének egy példányát, amit Robert vett nekem az első találkozásunkkor. Egy kis fájdalom hasított a szívembe, mert tudtam, hogy az ártatlan életünk véget ért. Zsebembe csúsztattam egy borítékot, amelyben a Nő 1.-ről a Modernben készített fekete- fehér fotók voltak, otthagytam viszont a nő portréjának megfestésére tett elvetélt kísérleteimet – az umbrával, rózsaszínnel, zölddel telefröcskölt vásznakat, szertefoszlott ambícióim mementóit. Túlságosan kíváncsi voltam a jövőre ahhoz, hogy a múlttal foglalkozzam. Az ajtó felé indulva észrevettem a rajzaimat a falon. Ha Bardnak nem is kellenek, legalább Jimmy Washingtonnak igen. Búcsút vettem a képeimtől. Jobban illettek hozzá és Brooklynhoz. Mindig lesznek újak, ebben nem kételkedtem. * Bármennyire hálás voltam is a munkáért, nem szívesen tértem vissza a Scribner’s-hez. Párizsban belekóstoltam a szabadságba, és nehezemre esett visszaszokni. Barátnőm, Janet San Franciscóba költözött, így bizalmasomat is elveszítettem. Akkor fordultak jobbra a dolgok, amikor új barátnőre tettem szert Ann Powell személyében. A hosszú barna hajú, barna szemű és melankolikus mosolyú Annie szintén verseket írt, de amerikai módra. Rajongott Frank O’Haráért és a gengszterfilmekért, rendszeresen elráncigált Brooklynba, hogy megnézzük Paul Muni és John Garfield egy- egy moziját. Hajmeresztő B-film forgatókönyveket írtunk, és ebédidőben Annie szórakoztatására az összes szerepet eljátszottam. Szabadidőnkben a turkálókat bújtuk a megfelelő fekete garbót és a tökéletes fehér kesztyűt keresve. Annie apácáknál tanult Brooklynban, de imádta Majakovszkijt és George Raftot. Örültem, hogy van valaki, akivel a költészettől kezdve a bűnözésen keresztül Robert Bresson és Paul Schrader művészetéig bármiről tudok beszélgetni. Nagyjából heti hetven dollárt kerestem a Scribner’s-nél. A lakbér és a kaja minden pénzünket elvitte. Muszáj volt pénzt szereznem, ezért elkezdtem más bevételi források után kutatni, hogy kiegészítsem a fizetésemet. Antikváriumokban kutattam eladható könyvek után. Jó szemem volt, ritka gyerekkönyveket és dedikált első kiadásokat kerestem néhány dollárért, amiket aztán jóval drágábban továbbadtam. Az összeg, amit A szerelem és Mr. Lewisham H. G. Wells által dedikált példányának eladásából szereztem, fedezte egyheti lakbérünket és útiköltségemet. Egy másik felfedezőutamon találtam Robertnek egy alig használt példányt Andy Warhol Index Bookjából. Örült neki, de fel is zaklatta, mert ő is egy kihajtható képekkel teli könyv tervein dolgozott. Az Index Bookban Billy Name fotói szerepeltek, ő készítette a klasszikus felvételeket a Warhol Factoryről. Volt benne kihajtható papírkastély, nyekergő piros tangóharmonika, kihajtható kétfedelű repülőgép és bolyhos anyaggal borított dodekaéder. Robert úgy érezte, egy rugóra jár az agyuk Andyvel.

– Nem rossz – mondta. – De az enyém jobb lesz. – Alig várta már, hogy újra munkához láthasson. – Nem fekhetek itt örökké. Elmegy mellettem a világ. Robert türelmetlen volt, de ágyban maradt, mivel a bölcsességfogát addig nem lehetett kihúzni, amíg a gyulladás és a láz meg nem szűnt. Utálta, hogy beteg. Mindig túl hamar kelt fel, és újra meg újra visszaesett. Nem olyan tizenkilencedik századi módon tekintett a lábadozásra, mint én, aki kihasználtam a lehetőséget, hogy feküdnöm kell, és olvastam, vagy hosszú, hagymázas verseket írtam. Fogalmam sem volt, mi vár ránk, a Hotel Chelsea-ben, amikor bejelentkeztünk, de hamarosan rájöttem, hatalmas szerencse, hogy itt kötöttünk ki. Ennyi pénzért egy közepes méretű lakást bérelhettünk volna az East Village-en, de ez a bizarr és elátkozott szálloda egyszerre nyújtott biztonságot és kivételes ismeretségeket. A felénk áradó jó szándék volt a bizonyítéka, hogy szükség esetén a Párkák lelkes gyermekeik segítségére sietnek. Beletelt egy kis időbe, de ahogy Robert megerősödött és felépült, Manhattan ugyanolyan jó hatással volt rá, mint rám Párizs. Hamarosan az utcákat rótta munkát keresve. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy állandó munkára nem alkalmas, de minden alkalmi lehetőséget igyekezett megragadni. Azt a megbízást gyűlölte legjobban, amikor festményeket kellett szállítania egyik galériából a másikba. Bosszantotta, hogy olyan művészeknek végez kulimunkát, akiknél többre tartja magát, de készpénzben fizettek. Minden plusz centet az egyik fiók hátuljába rejtettük, hogy elérjük hőn áhított célunkat – egy nagyobb szobát. Ezért fizettük olyan pontosan minden héten a lakbért. Aki egyszer szobát kapott a Chelsea-ben, azt nem hajították ki azonnal, ha elmaradt a lakbérrel, de az illető azonnal a Mr. Bard elől bujkálok táborába került. Megbízható bérlőknek akartuk mutatni magunkat, mert szerettük volna megkapni az egyik nagyobb szobát a másodikon, és várólistán voltunk. Gyerekkoromban anyám nemegyszer lehúzta a rolókat fényes nappal, hogy elrejtőzzön az uzsorások és a díjbeszedők elől, én azonban nem akartam rettegni Stanley Bardtól. Szinte mindenki tartozott neki valamivel. Mi viszont egy centtel sem. Úgy éltünk apró szobánkban, mint két rab egy kényelmes börtönben. Az egyszemélyes ágyon elfértünk, de se Robertnek, se nekem nem maradt hely dolgozni. ——— Az első, akivel Robert összebarátkozott a Chelsea-ben, egy Bruce Rudow nevű független divattervező volt. Szerepelt Warhol The Thirteen Most Beautiful Boys című filmjében és az Éjféli cowboyban is volt egy cameoszerepe. Alacsony, könnyed járású fickó volt, halványan emlékeztetett Brian Jonesra. Szeme alatt karikák sötétlettek, arcára árnyékot vetett széles karimájú, fekete bőrkalapja. Ilyen kalapot hordott Jimi Hendrix is. Selymes szalmaszőke haja volt, kiugró pofacsontja, és mindig szélesen mosolygott. Az én szívembe már azzal sikerült belopnia magát, hogy hasonlított Brian Jonesra, de kedves és nagylelkű természete miatt igazán megkedveltem. Finoman kacérkodott Roberttel, de semmi nem történt köztük. Ilyen volt Bruce. Meglátogatott minket, de mivel nem tudtuk hová leültetni, áthívott magához. A tágas szoba tele volt irhával, kígyó- és báránybőrökkel – mindent piros bőrfecnik

borítottak. A hosszú munkaasztalokon szabásminták hevertek kiterítve, a falakon pedig kész ruhadarabok sorakoztak. Megvolt a saját kis műhelye. Bruce fekete bőrdzsekiket tervezett ezüst rojtokkal, amelyek gyönyörűen mutattak a Vogue magazinban. Bruce a szárnyai alá vette Robertet, és bátorította. Mindketten tele voltak ötletekkel, és inspirálóan hatottak egymásra. Robertet érdekelte a művészet és a divat ötvözése, Bruce pedig tanácsokkal látta el, hogyan törhetne be a divat világába. Felajánlott neki egy sarkot, ahol dolgozhat. Robert hálás volt érte, de nem akart valaki más személyes terében dolgozni. A Chelsea-ben megismert emberek közül valószínűleg Sandy Daley hatott ránk a leginkább. Ez a melegszívű, visszahúzódó művész a szomszédunkban, az 1019-esben lakott. Szobája teljesen fehér volt, még a padló is. Le kellett vennünk a cipőnket, mielőtt beléptünk. Fejünk fölött eredeti, ezüstszínű, a Factoryben készült héliumpárnák lebegtek a plafonra erősítve. Soha életemben nem jártam még ehhez hasonló helyen. Mezítláb ültünk a fehér padlón, kávét ittunk és Sandy fotóalbumait nézegettük. Sandy úgy festett, mint egy fekete rabnő a fehér börtönben. Gyakran viselt hosszú, fekete ruhát. Szerettem mögötte lépkedni, és figyelni, ahogy ruha szegélye végigsöpri a folyosót és a lépcsőfokokat. Sandyt a munkája sokszor szólította Angliába, Mary Quant, az esőkabátok és Syd Barrett Londonjába. Hosszú körmei voltak, és lenyűgözött a technikája, amivel úgy tudta fölemelni a lemezjátszó karját, hogy ne tegye tönkre a manikűrjét. Egyszerű, elegáns képeket készített, és mindig volt nála egy polaroid gép. Robert Sandytől kapta kölcsön az első polaroidját, és ő lett korai fotóinak értő kritikusa és bizalmasa. Sandy mindkettőnket támogatott, és képes volt előítéletek nélkül tekinteni Robert emberi és művészi változásaira. Sandy lakosztálya jobban illett Roberthez, mint hozzám, de jólesett néha kiszabadulni szűk és zsúfolt szobánkból. Ha le akartam tusolni, vagy csak álmodozni egy tágasabb helyen, Sandy ajtaja mindig nyitva állt előttem. Gyakran üldögéltem a padlón kedvenc tárgyam, egy nagy, kovácsolt ezüsttál mellett, ami ragyogó dísztárcsára emlékeztetett, közepén egyetlen szál lebegő gardéniával. A lemezjátszón a Beggars Banquet forgott újra meg újra, míg a virág illata szinte teljesen át nem járta az üres szobát. Egy Matthew Reich nevű zenésszel is összebarátkoztam. A szobáját a tökéletes egyszerűség jellemezte, csak egy akusztikus gitárja meg egy fekete-fehér füzete volt, amibe dalszövegeket és összefüggéstelen megfigyeléseket körmölt embertelen sebességgel. Egész megjelenése – haja, öltözködése, viselkedése – a Bringing It All Back Home album stílusát idézte. Elmesélte, hogy viharos udvarlás után feleségül vette Geneviéve Waite színésznőt, aki gyorsan rájött, hogy Matthew okos, de kissé tébolyult, és nem rokona Bob Dylannek. Ezért megszökött Papa Johnnal, a Mamas and the Papas énekesével, és egyedül hagyta Matthew-t, aki galléros ingben és buggyos nadrágban kószált a szálloda folyosóin.

Hiába hasonlított Bob Dylanre, mégsem voltak barátai. Kedveltük őt, de Robert csak kis dózisokban bírta elviselni. Matthew volt az első zenész, akivel megismerkedtem New Yorkban. Könnyen azonosultam Dylan-mániájával, és miután megfigyeltem, hogyan születnek a dalai, rájöttem, hogy akár én is megzenésíthetném a verseimet. Sosem tudtam eldönteni, hogy elképesztő hadarását a kábítószer vagy a kábult agya okozta-e. Gyakran rángatott keresztül követhetetlen logikája végtelen labirintusán vagy vezetett különböző zsákutcákba. Úgy éreztem magam, mint Alice a bolond Kalapossal, csattanó nélküli viccekkel bombázott, és a sakktáblán saját lépéseimet visszakeresve tudtam csak eljutni a saját világom logikájához. Sokat kellett túlóráznom, hogy ledolgozzam a Scribner’s-től kapott előleget. Idővel előléptettek főpénztárosnak, ami azt jelentette, hogy még korábban kezdődött a munkaidőm. Hatkor keltem, elsétáltam a Hatodik sugárútra, és a Rockefeller Centernél felszálltam az F-metróra. Húsz cent volt a viteldíj. Hétkor kinyitottam a páncélszekrényt, feltöltöttem a pénztárgépeket, és felkészültem a nyitásra. Valamivel több lett a fizetésem, de jobban szerettem a saját részlegemen dolgozni és könyveket rendelni. Hétkor végeztem, és általában gyalog mentem haza. Robert lelkesen üdvözölt, és alig várta, hogy megmutathassa, min dolgozik. Egy este, miután elolvasta a jegyzeteimet, tervezett egy totemet Brian Jonesnak. Íjalakúnak álmodta meg, rajta nyúlszőr Alice Fehér nyula miatt, egy sor a Micimackóból, és egy medál alakú portré Brianről. Együtt fejeztük be, és az ágyunk fölé akasztottuk. – Senki sem lát úgy, mint mi, Patti – mondta ismét. Amikor ilyeneket mondott, egy mágikus pillanatra mintha minden megszűnt volna körülöttünk, és mi ketten maradtunk volna az egyedüli emberek a világon. ——— Robert végül ki tudta húzatni a begyulladt bölcsességfogát. Néhány napig rosszul volt, de végül megkönnyebbült. Erős volt, de könnyen elkapott mindenféle fertőzést, ezért napokig meleg sós vízzel tisztogattam a sebet. Engedelmesen öblögetett, de közben úgy tett, mintha bosszantaná a dolog.

– Patti – mondta –, olyan vagy, mint valami kórházi tündér ezzel a sós vizes kúrával. Harry sok időt töltött nálunk, és egyetértett velem. Rámutatott a só fontosságára az alkímiai kísérletekben, aztán rögtön gyanakodni kezdett, hogy valami boszorkánypraktikára készülök. – Persze, arannyá változtatom a fogtöméseit – mondtam. Nevetés. Elengedhetetlen a túléléshez. És mi sokat nevettünk. * Valami vibrálást lehetett érezni a levegőben, egyfajta sürgetést. Az egész a Holddal kezdődött, ezzel a megfejthetetlen költeménnyel. Egyszer csak emberek sétáltak rajta. Lábnyomok az istenek igazgyöngyén. De talán csak az idő múlása gerjesztette ezt az érzést, elvégre ez volt az évtized utolsó nyara. Néha szerettem volna felemelt kézzel megálljt parancsolni. De minek? Talán a felnőtté válásnak. A Hold került a Life magazin címlapjára, az újságok mégis Sharon Tate és társai brutális meggyilkolásával voltak tele. A Manson-gyilkosságok messze felülmúlták a bűncselekményekről alkotott film noiros látomásaimat, a szálloda lakóinak azonban beindították a fantáziáját. Szinte mindenki Charles Mansonnal foglalkozott. Robert először a legapróbb részletekig végigvette az eseményeket Harryvel és Peggyvel, én azonban hallgatni sem bírtam. Sharon Tate utolsó pillanatai kísértettek, elképzeltem iszonyatát, amikor rájön, hogy meg fogják ölni meg sem született gyermekét. A verseimbe menekültem, egy narancssárga füzetbe írtam. Brian Jones úszómedencében lebegő holtteste volt a maximum, ennél tragikusabb eseményekkel nem tudtam mit kezdeni. Robertet lenyűgözte az ember ilyesfajta viselkedése, tudni akarta, mi vesz rá látszólag normális embereket, hogy ilyen mészárlásba kezdjenek. Követte a Mansonról szóló híreket, de kíváncsisága csökkent, ahogy Manson viselkedése egyre bizarrabbá vált. Miután Matthew megmutatta neki egy újság fotóját, melyen Mansont homlokára karcolt X-szel ábrázolták, Robert beemelte az X-et, mint új jelképet a rajzaiba. – Az X érdekel, nem Manson – mondta Matthew-nak. – Ez az ember őrült. Az őrültség nem érdekel. Pár héttel később belibbentem az El Quixote bárba, Harryt és Peggyt kerestem. Ez a bár étterem is volt egyben, közvetlenül a szálloda mellett állt, és az előcsarnokból is át lehetett menni anélkül, hogy kiléptünk volna az utcára, ezért úgy éreztük, mintha a saját bárunk lenne. Évtizedek óta így volt ez, többek között Dylan Thomas, Terry Southern, Eugene O’Neill és Thomas Wolfe is nemegyszer felöntött itt a garatra. Hosszú, fehér pöttyös sötétkék ruhát viseltem szalmakalappal, az Édentől keletre szerelésemet. Balra tőlem az egyik asztalnál Janis Joplin és társasága iszogatott. Valamivel távolabb jobbra Grace Slick és a Jeíferson Airplane üldögélt kiegészülve a Country Joe and the Fish néhány tagjával. A legtávolabbi asztalnál az ajtóval szemben Jimi Hendrix vacsorázott, lehajtott fejjel, kalapban, szemben vele egy szőke csaj. Zenészek mindenfelé, az asztalok roskadásig tele zöld szószban úszó rákokkal, paellával, sangriás kancsókkal és tequilás üvegekkel.

Lenyűgözve torpantam meg, mégsem éreztem magamat betolakodónak. A Chelsea volt az otthonom, az El Quixote pedig a bárom. Nem strázsáltak biztonsági őrök az ajtóban, a zenészek nem viselkedtek úgy, mintha kiváltságosok lettek volna. A Woodstock fesztiválra érkeztek, de engem annyira lefoglalt a szálloda zárt világa, hogy fogalmam sem volt a fesztiválról vagy annak jelentőségéről. Grace Slick felállt, és elment mellettem. Földig érő batikolt ruhát viselt, a szeme pedig sötétlilára volt festve, mint Liz Taylornak. – Helló – köszöntem, és megállapítottam magamban, hogy magasabb vagyok. – Helló – köszönt vissza. Amikor felmentem a szobámba, megmagyarázhatatlan rokonságot éreztem ezekkel az emberekkel, de eszembe sem jutott, hogy erre jövőbelátásként gondoljak. Semmi jele nem volt, hogy egy nap majd én is az ő útjukat járom. Még csak egy nyurga huszonkét éves könyvesbolti eladó voltam, aki befejezetlen verseivel küszködött. Azon az éjszakán izgatottan feküdtem az ágyban, nem tudtam aludni, mintha a végtelen lehetőségek kavarogtak volna a fejem fölött. A mennyezetet bámultam, mint gyerekkoromban. Úgy tűnt, az odafent vibráló motívumoka helyükre csúsznak. Ez volt az életem mandalája. * Mr. Bard visszaadta a váltságdíjat. Kinyitottam az ajtót, és megpillantottam portfoliónkat a falnak támasztva – a fekete mappát fekete szalaggal, és a pirosat szürkével. Kibontottam őket, és figyelmesen végiglapoztam a rajzokat. Nem tudhattam, hogy Bard megnézte-e egyáltalán a munkáinkat. Ha meg is tette, akkor biztosan nem a mi szemünkkel látta őket. Minden rajz, minden egyes kollázs megerősített a képességeinkben. A műveink jók. Nem érdemtelenül vagyunk itt. Robertet dühítette, hogy Bard nem fogadta el a művészetünket fizetségként. Aggódott, hogyan fogunk megélni, aznap délután ugyanis mindkét rakodói melóját lemondták. Fehér pólóban, farmerban és szandálban feküdt az ágyon, akárcsak első találkozásunkkor, de amikor kinyitotta a szemét, és rám nézett, nem mosolygott. Halászok voltunk, akik kivetik a hálójukat. A hálónk erős volt, gyakran mégis üres kézzel tértünk haza. Arra jutottam, hogy saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, és keresnünk kell valakit, aki támogatja Robertet. Akárcsak Michelangelónak, Robertnek is szüksége volt a maga pápájára. Rengeteg befolyásos ember fordult meg a Chelsea-ben, és egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy találunk neki egy mecénást. A Chelsea Hotel igazi piac volt, mindenki árult valamit önmagából. Aztán megegyeztünk, hogy aznap éjszakára elfelejtjük a problémáinkat. Magunkhoz vettünk egy keveset a megtakarított pénzünkből, és elsétáltunk a Negyvenkettedik utcára. A Playlandben megálltunk egy fotófülkénél, és negyed dollárért készítettünk magunkról négy képet. Hot dogot ettünk és papajalevet ittunk a Benedict’s-ben, aztán elvegyültünk a tömegben. Eltávozáson lévő tengerészek, prostituáltak, szökevények, kirabolt turisták és UFO-támadások áldozatai. Igazi városi korzó keno-klubbokkal, szuvenír standokkal,

kubai éttermekkel, sztriptíz bárokkal és éjszaka is nyitva tartó zálogházakkal. Ötven centért az ember beléphetett egy színház pecsétes bársonyfüggönyei mögé, és pornónak is beillő külföldi filmeket nézhetett. Első utunk az antikváriusokhoz vezetett, akik zsírfoltos ponyvaregényeket és régi magazinokat árultak. Robert mindig a kollázsaihoz keresett anyagot, míg én a titokzatos UFO-történetekre és a rikító borítójú krimikre vadásztam. Sikerült megszereznem A narkós egy példányát, amit William Burroughs írt William Lee álnéven, és amit azóta is őrzök. Robert talált néhány lapot egy portfolióból, amely Tom of Finland árja motorosokról készült vázlatait tartalmazta. Alig pár dollárból mindketten jól bevásároltunk. Kéz a kézben indultunk haza. Egy pillanatra megtorpantam, és Robertet néztem, ahogy ment előttem. Matrózokat idéző járása mindig lenyűgözött. Tudtam, hogy eljön a nap, amikor én megállok, ő pedig továbbhalad, de azt is tudtam, hogy addig semmi sem választhat el bennünket egymástól. A nyár utolsó hétvégéjén hazalátogattam a szüleimhez. Elsétáltam Port Authoritybe, és bizakodva szálltam fel a Dél-Jersey felé tartó buszra. Alig vártam, hogy viszontlássam a családomat és felkeressem az antikváriumot a Mullica Hillen. Mindnyájan imádtuk a könyveket, és rendszerint találtam valamit, amit értékesíthettem a városban. Ezúttal a Dr. Martino első kiadásának egy példányára bukkantam Faulkner autogramjával. A szüleim házában szokatlanul gyászos hangulat fogadott. Öcsémet besorozták a haditengerészethez, és bár anyám meggyőződéses hazafi volt, felzaklatta, hogy Toddot behajóztathatják Vietnamba. Apámat mélyen felkavarta a My Lai-i mészárlás. „Az ember embertelensége” – idézte Robert Burns sorát. Fűzfát ültetett a hátsó udvarba. Mintha a saját szomorúságát jelképezné vele. Képtelen volt azonosulni az iránnyal, amerre az ország haladt. Idővel sokan úgy vélték, hogy az altamonti Stones-koncerten történt gyilkosság vetett véget a hatvanas évek idealizmusának. Számomra ez az esemény csak még hangsúlyosabbá tette 1969 nyarának kettősségét. Woodstock és a Manson-kultusz, zavarodottságunk álarcosbálja. * Korán keltünk Roberttel. Félretettünk pénzt a második évfordulónkra. Előző este kikészítettem a ruháinkat, a csapnál kimostam őket. Robert kicsavarta a ruhákat, a keze erősebb volt az enyémnél, aztán kiterítettük őket a vaságy fejtámlájára, amit szárítókötél helyett használtunk. Az alkalomhoz illő viselet kedvéért szétszedte egy installációját, amelyben két fekete pólót feszített egy függőleges keretre. Eladtam a Faulkner-könyvet, és a heti lakbér kifizetése után még arra is futotta a pénzből, hogy vegyek Robertnek egy Borsalino-kalapot a JJ Hat Centerben az Ötödik sugárúton. Robert a tükör előtt a haját fésülgetve próbálgatta a puha kalapot. Tetszett neki, viccelődve páváskodott benne. Egy fehér zsákba beletettük a könyvet, amit olvastam, a pulóveremet, Robert cigarettáját meg egy üveg vaníliás szódát. Nem bánta, hogy neki kell cipelnie a zsákot,

mert úgy nézett ki vele, mint egy matróz. Felszálltunk az F-metróra, és elmentünk a végállomásig. Mindig is szerettem a Coney Islandre vezető utat. Már magát az ötletet varázslatosnak tartottam, hogy metróval el lehet jutni az óceánhoz. Elmélyülten olvastam Szilaj Ló életrajzát, aztán visszazökkentem a jelenbe, és a tekintetem megállapodott Roberten. A negyvenes évek stílusát idéző kalapjában, fekete pólójában és a szandáljával úgy festett, mint a Brightoni szikla egy szereplője. Megérkeztünk. Gyermeki lelkesedéssel ugrottam talpra, a könyvet visszacsúsztattam a zsákba. Robert megfogta a kezemet. A Coney Island csikorgó ártatlanságánál csodásabbat elképzelni sem tudtam. Igazán nekünk való hely volt: düledező árkádsorok, letűnt napok megkopott hirdetőtáblái, vattacukor, csillogó kalapű tollas Cupidók hurkapálcán. Elsétáltunk az utolsó megmaradt mutatványos sátrakhoz. Régen elveszítették vonzerejüket, bár még mindig fel tudtak mutatni olyan bizarr dolgokat, mint a szamárarcú fiú, az aligátorember vagy a háromlábú lány. Robert lenyűgözőnek találta a szörnyszülöttek világát, de az utóbbi időben hűtlen lett hozzájuk a bőrnadrágos fiúk kedvéért. A deszkasétányon ballagtunk, és egy idős bácsi lefényképezett minket régimódi dobozgépével. Egy órát kellett várnunk arra, hogy előhívja a képet, ezért elsétáltunk a hosszú horgászmóló végéig, ahol egy bódéban kávét és forró csokoládét árultak. A kassza mögötti falra Jézus, Kennedy és az űrhajósok képét függesztették. Ez volt az egyik kedvenc helyem, gyakran ábrándoztam arról, hogy itt dolgozom, és beköltözöm a Nathan’s-zel szemközti bérházba. A móló teljes hosszában fiatal fiúk rákásztak a nagyapjukkal. Nyers csirkehúst tettek csalinak egy kötél végére erősített kis ketrecbe, és bedobták vízbe. A nyolcvanas években a mólót elsodorta egy hatalmas vihar, de a Nathan’s, Robert kedvenc gyorsétterme, megmaradt. Rendszerint csak egy hot dogra és egy kólára volt pénzünk. A hot dog nagy részét ő, a savanyú káposztát pedig én ettem meg. De aznap mindenből vehettünk kettőt. Végigsétáltunk a parton, üdvözöltük az óceánt, én pedig elénekeltem az Excellents „Coney Island Baby” című dalát. Robert a homokba írta a nevünket. Gondtalanul telt a napunk, igazi ünnep volt. Szerencse, hogy a dobozgép megörökítette ezt a pillanatot. Ez az első igazi New York-i portré kettőnkről. Ilyenek voltunk. Alig néhány héttel korábban még reménytelennek tűnt minden, de a mi kék csillagunk, ahogy Robert nevezte, felfelé ívelt. Felültünk az F-metróra, visszafelé is megtettük a hosszú utat, aztán beléptünk kicsiny szobánkba, szabaddá tettük az ágyat, és örültünk, hogy együtt lehetünk. ——— Harryvel és Roberttel az El Quixote egyik bokszában ültünk, valami zöld szósszal leöntött garnélarákot ettünk, és a mágia szóról beszélgettünk. Robert gyakran használta, ha rólunk, egy jól sikerült versről, rajzról vagy fényképről beszélt. – Ebben van a mágia – szokta mondani.

Harry – Robert Aleister Crowley iránti rajongását táplálva – azt állította, hogy az ő apja valójában a fekete mágus. Megkérdeztem, hogy ha rajzolok egy pentagramot az asztalra, meg tudja idézni nekünk apucit? Peggy azonban, aki időközben csatlakozott hozzánk, mindnyájunkat visszarántott a földre. – Melyikőtök tudja elővarázsolni a stexet a számlára? – kérdezte. Nem tudnám pontosan megmondani, Peggy mivel foglalkozott. Csak annyit tudok, hogy volt egy állása a Museum of Modern Artban. Gyakran viccelődtünk azzal, hogy kettőnkön kívül senki másnak nincs állandó munkája a hotelben. Peggy kedves, jó kedélyű nő volt, sötét szemmel és napbarnított bőrrel, haját lófarokba kötve hordta, és úgy tűnt, mindenkit ismer. A két szemöldöke között anyajegy barnállott, amit Allen Ginsberg a harmadik szemének nevezett, és bármikor szerepet kaphatott volna egy beatnik filmben. Szép kis társaságot alkottunk, mindnyájan egyszerre beszéltünk, ellentmondva egymásnak és egymás szavába vágva – ez volt baráti vitánk kakofóniája. Roberttel ritkán veszekedtünk. Csak elvétve emelte fel a hangját, de ha dühbe gurult, az látszott a szemén, a homloka ráncain, ahogy megfeszítette az állkapcsát. Amikor problémánk akadt, amit meg kellett oldanunk, lementünk a „rossz fánkoshoz” a Nyolcadik sugárút és a Huszonharmadikutca sarkára. Ez volt a Dunkin’ Donuts Edward Hopper-féle verziója. A kávé keserű, a fánk meg száraz volt, de a hely egész éjjel nyitva tartott. Itt kevésbé éreztük bezárva magunkat, mint a szobánkban, és senki nem zavart minket. Bármely órában tértünk is be, a legkülönfélébb alakokkal találkoztunk, megfordult itt egy rakás belőtt drogos, éjszakai műszakban melózó kurva, futólag betévedt vendég és transzvesztita. Itt feltűnés nélkül elvegyülhetett az ember, pillantásra sem méltatták. Robert mindig lekváros fánkot rendelt porcukorral, nekem viszont a francia cruller fánk volt a kedvencem. Valami miatt öt centtel többe került, mint a normál fánk. Minden alkalommal, amikor ilyet rendeltem, Robert így szólt: – Patti! Nem is szereted, csak különcködni akarsz. Csak azért eszel ilyet, mert francia. Elnevezte „költőfánknak”. Harry egyszer levezette nekünk a cruller etimológiáját. Egyáltalán nem francia, hanem holland: bordázott felszínű, kerek, könnyű tésztából készült édes sütemény, amit húshagyókedden szoktak enni. Tojással, vajjal és cukorral készítik, ami nagyböjtkor tilos. Erre azt mondtam, hogy akkor középen az a lyuk biztosan a szentlélek helye. Harry a homlokát ráncolva pillantott rám, majd színlelt bosszúsággal megjegyezte, hogy tévedek, mert hollandul máshogy van a szentlélek. Akár igaza volt, akár nem, a „francia süteménykapcsolat” elmélete ezzel megdőlt. Egy este Harry és Peggy meghívott bennünket George Kleinsingerhez, a zeneszerzőhöz, akinek szintén a Chelsea-ben volt lakosztálya. Általában vonakodtam látogatóba menni, főleg idősebbekhez. Harrynek azonban sikerült rábeszélnie. Elárulta ugyanis, hogy George írta az Archy and Mehitabel című rajzfilmsorozat zenéjét, amely egy csótány és egy kóbor macska barátságáról szól. Kleinsinger szobái inkább

emlékeztettek trópusi erdőre, mint szállodai lakosztályra, mintha egy Anna Kavan-regény díszletei közé léptünk volna. A fő attrakciót egzotikus kígyókból álló gyűjteménye jelentette, melyben még egy négyméteres piton is volt. Robert megbabonázva bámulta őket, engem azonban megijesztettek. Amíg a többiek felváltva simogatták az óriáskígyót, én nyugodtan átnézhettem George szétszórva heverő kottáit a páfrányok, pálmák és kalitkába zárt fülemülék között. Fellelkesültem, amikor egy fiókos szekrény tetején véletlenül rábukkantam a Shinbone Alley című musical eredeti kottáira. Az igazi katarzist azonban az okozta, amikor rádöbbentem, hogy ez a szerény, kígyóbűvölő úriember nem más, mint a Tubby the Tuba zenéjének szerzője. Megerősítette, hogy valóban így van, én pedig majdnem elsírtam a magam a meghatottságtól, amikor megmutatta gyerekkorom egyik kedvenc sorozatának eredeti kottáit. A Chelsea olyan volt, mint valami babaház az Alkonyzónában, a több száz szoba mind megannyi külön univerzum. A folyosókat járva próbáltam tetten érni a szálloda kísérteteit. Kalandjaim gyerekkorom csínytevéseit idézték: bekopogtam egy résnyire nyitott ajtón, és megpillantottam Virgil Thomson zongoráját, vagy hosszasan tébláboltam Arthur C. Clarke névtáblája előtt, hátha hirtelen felbukkan az író. Néha összefutottam Gert Schiff-fel, a német tudóssal, aki Picassóról szóló kötetekkel a hóna alatt közlekedett, vagy az Eau Sauvage-tól illatozó Vivával. Mindenkinek volt valami különleges a tarsolyában, de szemmel láthatóan senkit sem vetett fel a pénz. Még a sikeresebbeknek is csak annyi volt, hogy különc csavargókként élhessenek belőle. Imádtam ezt a helyet, kopott eleganciáját és a történelmét, amihez annyira ragaszkodott. Azt beszélték, hogy Oscar Wilde bőröndjei a gyakran elárasztott pincében senyvednek. A költészet és az alkohol rabjává vált Dylan Thomas itt töltötte utolsó óráit. Thomas Wolfe itt fésült át több száz oldalnyi kéziratot, mire megalkotta a You Can’t Go Home Again végső változatát. Bob Dylan a mi emeletünkön írta meg a Sad-Eyed Lady of the Lowlands című dalt, Edie Sedgwick pedig állítólag felgyújtotta a szobáját, amikor gyertyaviasszal próbálta felragasztani a műszempilláját. Olyan sokan írtak, beszélgettek és vonaglottak ennek a viktoriánus babaháznak a szobáiban. Olyan sok szoknya söpört végig ezeken a kopott márványlépcsőkön. Olyan sok átutazó lélek házasodott, hagyott jelet maga után és bukott el itt. A szellemük belém ivódott, miközben némán osontam emeletről emeletre, hátha szóba elegyedhetek az araszoló hernyók hosszú menetével. ——— Harry gúnyos, fenyegető tekintettel méregetett. Elnevettem magam. – Miért nevetsz? – Mert csiklandoz. – Érzed? – Igen, persze. – Elképesztő!

Néha Robert is bekapcsolódott a játékba. Harry farkasszemet nézett vele, és olyanokat mondott neki, hogy „Hihetetlen, milyen zöld a szemed!” Percekig meredtek egymás szemébe, de Robert nyugalma végül mindig győzött. Harry sosem volt hajlandó elismerni a vereséget. Egyszer csak elkapta a tekintetét, és visszatért egy korábbi beszélgetéshez, mintha nem is játszottak volna. Robert ilyenkor elmosolyodott, láthatóan örült a sikernek. Harryt lenyűgözte Robert, legtöbbször mégis mellettem kötött ki. Gyakran látogattam meg egyedül. Szeminol indián szoknyái szanaszét hevertek a szobában. Nagyon büszke volt rájuk, örült, ha felvettem őket, de a kézzel festett ukrán tojásgyűjteményéhez egy ujjal sem érhettem hozzá. Úgy bánt velük, mintha apró csecsemők lennének. A szoknyákéhoz hasonló bonyolult minták díszítették őket. Azt viszont megengedte, hogy játsszam varázspálca-gyűjteményének darabjaival – faragott sámánpálcáit újságpapírba csomagolva tartotta. Többségük negyven-ötven centiméter hosszú volt, de nekem a legjobban az egyik legrövidebb, egy karmesteri pálca méretű bot tetszett, patinája imádkozástól simára kopott, régi rózsafüzérre emlékeztetett. Harryvel az alkímiáról és Charlie Pattonról dumáltunk. Akkoriban éppen egy több órás misztikus filmötletének részleteit dolgozta ki, amely Brecht Mahagonny városának tündöklése és bukása című darabján alapult. Egyikünk sem tudta pontosan, miről szól, de előbb-utóbb mindnyájan bekapcsolódtunk a hosszadalmas alkotófolyamatba. A kajova indiánok meszkál szertartásait és nyugat-virginiai népdalokat játszott nekünk. A hangjuk annyira megérintett, annyira inspirált, hogy írtam egy dalt, amit el is énekeltem neki, mielőtt elnyelte volna zsúfolt szobájának dohos levegője. Az élet fájától az agyalapi mirigyig sok mindenről beszélgettünk. Tudásom jó része ösztönös volt. Élénk fantáziával rendelkeztem, és mindig készen álltam kedvenc játékunkra. Harry próbára tett egy-egy kérdéssel. A válasznak mindig valami tényekre épülő hazugságnak kellett lennie. – Mit eszel? – Babot. – Miért eszed? – Hogy felbosszantsam Püthagoraszt. – A csillagok alatt? – A körön kívül. Egyszerűen kezdődött, és addig folytattuk, míg el nem jutottunk a csattanóig, ami nagyjából egy limerick és egy költemény között helyezkedett el, hacsak nem tévesztettem el valamilyen oda nem illő utalással. Harry sosem hibázott, és úgy tűnt, mindenről tud valamit – ő volt az információ manipulálásának koronázatlan királya. Harry a spárgával is mesterien bánt. Ha jó hangulatban volt, előhúzott egy több méter hosszú spárgát a zsebéből, és csillagot vagy női alakot hurkolt belőle. Ültünk a lába előtt az előcsarnokban, és tágra nyílt szemű gyermekként figyeltük, hogy fürge ujjai ismert mintákat hívnak életre a spárgából. Több száz oldalas nyilvántartást vezetett ezekről a

figurákról és szimbolikus jelentőségükről. Harry szívesen szórakoztatott minket ezekkel a felbecsülhetetlen értékű információkkal, de sajnos egyikünk sem figyelt oda, annyira lekötött bennünket kézügyessége. Egy alkalommal, amikor az előcsarnokban olvastam Az aranyágat, Harry észrevette, hogy egy ütött-kopott kétkötetes első kiadás van nálam. Ragaszkodott hozzá, hogy keressük fel Samuel Weiser boltját, és élvezzük egy kicsit a könyv kibővített harmadik kiadásának közelségét. A városban Weiser rendelkezett a legnagyobb választékkal ezoterikus könyvekből. Beleegyeztem, de csak azzal a feltétellel, ha ő és Robert nem szívnak be előtte, így is éppen elég veszélyes kombináció volt hármunk együttes jelenléte egy okkult könyvkereskedésben. Harry elég jól ismerte a Weiser-fivéreket, ezért megkaptam az üveges szekrény kulcsát, ahol Az aranyág híres, 1955-ös kiadását őrizték, amely tizenhárom vaskos zöld kötetből áll, olyan csábító címekkel, mint A gabonaszellem vagy A bűnbak. Harry eltűnt az egyik hátsó szobában Mr. Weiserrel, feltehetően valami rejtélyes kéziratot próbáltak megfejteni. Robert a Diary ofa Drug Fiendet olvasta. Úgy tetszett, mintha órák óta a boltban lennénk. Harry hosszú időre eltűnt, és végül a bolt közepén állva találtunk rá, amint tekintetét a padlóra szegezi. Hosszú ideig néztük, de meg se moccant. Robert végül nem bírta tovább, odament hozzá, és megkérdezte: – Mit művelsz? Harry egy elvarázsolt kecske pillantásával meredt rá. – Olvasok – felelte. Sok érdekes emberrel találkoztunk a Chelsea-ben, de amikor behunyom a szemem, és rájuk gondolok, elsőként mindig Harryt pillantom meg. Talán mert vele ismerkedtünk össze először. De valószínűbb, hogy azért, mert ez tényleg varázslatos időszak volt, és Harry hitt a varázslatban. * * * Robert vágya az volt, hogy betörjön Andy Warhol világába, ugyanakkor nem kívánt az udvartartásához tartozni, sem a filmjeiben szerepelni. Gyakran mondogatta, hogy ismeri Andy észjárását, és ha egyszer beszélni tudna vele, Andy egyenrangúként bánna vele. Bár magam is úgy gondoltam, Robert megérdemelné, hogy találkozzon Andyvel, valószínűtlennek tartottam, hogy tartalmas beszélgetésbe tudnának elegyedni. Andy ugyanis angolnaként siklott el minden értelmes kérdés elől. Ez a küldetés vezetett el bennünket a Brownie’s, a Max’s Kansas City és a Factory alkotta Bermuda-háromszögbe – a három hely alig pár perc sétára volt egymástól. A Factory eredeti helyéről, a Negyvenhetedik utcából átköltözött a Union Square 33-as szám alá. A Brownie’s egy egészséges ételeket kínáló étterem volt a sarkon, ahol Warhol emberei ebédeltek, az estéiket pedig a Max’s-ben töltötték. Először Sandy Daley kísért el minket a Max’s-be, egyedül nem mertünk odamenni. Nem ismertük a szabályokat, és Sandy szenvtelenül elegáns idegenvezetőnek bizonyult. A Max’s-ben uralkodó erőviszonyok nem sokban különböztek egy középiskoláétól, csak itt a

nagymenők nem a futballcsapat sztárjai és a szurkolólányok voltak, a bálkirálynőt pedig nagy valószínűséggel egy olyan férfi alakította női ruhában, aki a legtöbb nőnél többet tudott arról, mit jelent igazából nőnek lenni. A Max’s Kansas City a Tizennyolcadik utca és a Park Avenue South sarkán állt. Eredetileg étterem volt, de nem sokan engedhettük meg magunknak, hogy itt együnk. A tulaj, Mickey Ruskin rajongott a művészekért, még ingyenes állóbüfét is szervezett számukra egy ital áráért. Állítólag ezek az állóbüfék, ahol csirkeszárnyat is felszolgáltak, sok küszködő művésznek és drag queennek segítettek életben maradni. Sosem vettem részt rajtuk, mert dolgoztam, Robert pedig, aki nem ivott alkoholt, túl büszke volt ahhoz, hogy elmenjen. A bejárat előtt nagy, fekete-fehér ponyva lebegett, mellette pedig egy tábla, amely jelezte, hogy megérkeztünk. Odabent ötletszerűen elszórt asztalok álltak, a falakon jókora absztrakt festmények lógtak, melyeket Mickey kapott a csillagászati összegű tartozásokat felhalmozó művészektől. A fehér falakat leszámítva minden vörös volt: a bokszok, a térítők, a szalvéták. Még a hely védjegyének számító csicseriborsót is vörös tálakban szolgálták föl. A legnagyobb vonzerőt a bélszín és a homár jelentette. Robert célja a vörös fényben úszó hátsó terem volt, konkrétan a legendás kerekasztal, amely még mindig a távollévő ezüst király aurájának rózsaszín fényében fürdött. Első látogatásunkkor nem jutottunk túl az elülső helyiségen. Beültünk egy bokszba, és elfeleztünk egy salátát meg az elmaradhatatlan csicseriborsót. Robert és Sandy kólát rendelt. Én kávét. A hely szinte teljesen kihalt volt. Sandy akkoriban lett a Max’s törzsvendége, amikor a hely egy egész földalatti világ társasági életének központja volt, amikor Andy Warhol uralkodott a kerekasztal fölött, karizmatikus hermelinkirálynéja, Edie Sedgwick társaságában. Gyönyörű hölgyek vártak a sorukra, miközben olyan lovagok váltották egymást, mint Ondine, Donald Lyons, Rauschenberg, Dali, Billy Name, Lichtenstein, Gerard Malanga és John Chamberlain. A legutóbbi időkben olyan méltóságok foglaltak helyet a kerekasztal körül, mint Bob Dylan, Bob Neuwirth, Nico, Tim Buckley, Janis Joplin, Viva és a Velvet Underground. Ennél komorabban ragyogó társaságot kívánni sem lehetett volna. De ami a leginkább mozgásban tartotta, majd később a mélybe taszította világukat, az a kábítószer volt. Az amfetamin felerősítette paranoiájukat, megfosztotta őket velük született tehetségüktől, aláásta önbizalmukat, és elcsúfította őket. Andy Warhol már nem járt ide, sem az udvartartása. Andy szinte sehova nem járt, mióta Valerie Solanas rálőtt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ráunt az egészre. De hiába maradt távol, 1969 őszén még mindig érdemes volt felkeresni a Max’s Kansas Cityt. A hátsó terem volt a gyűjtőhelye azoknak, akik Andy új királyságának kulcsára áhítoztak, ám ezt a királyságot gyakran inkább a kommersz, semmint a művészet fellegváraként jellemezték. Első esténk a Max’s-ben eseménytelenül telt, és Sandy kedvéért taxival mentünk haza. Esett az eső, és nem akartuk, hogy hosszú fekete ruhájának sáros legyen a szegélye.

Egy ideig hármasban jártunk a Max’s-be. Sandyt nem kavarták fel ezek a kirándulások, jelenléte leginkább az én mogorva, nyugtalan viselkedésem ellensúlyozásában segített. Idővel aztán megadtam magam, és elfogadtam, hogy a Max’s Robert miatt mindennapjaink részévé vált. Hét után értem haza a Scribner’s-ből, aztán Roberttel rendszerint sajtos szendvicset ettünk egy közeli kajáldában, és elmeséltük, mi történt velünk aznap, végül megmutattuk egymásnak legújabb munkáinkat. Azután nekiláttunk a hosszas készülődésnek, hogy mit vegyünk fel a Max’s-be. Sandynek nem volt túl változatos a ruhatára, de mindig ügyelt a megjelenésére. Volt néhány egyforma fekete ruhája, melyeket Ossie Clark, a King’s Road császára tervezett. Úgy néztek ki, mintha elegáns, földig érő pólók lennének. Szabálytalan, mégis testhezálló darabok hoszszú ujjal és kivágott nyakkal. Annyira illettek Sandy személyiségéhez, hogy gyakran ábrándoztam róla, egyszer majd veszek neki egy egész szekrényre valóval. Én úgy öltözködtem, mint egy statiszta a francia új hullám valamelyik filmjében. Volt néhány jelmezem: például a csíkos csónaknyakú blúz piros kendővel a nyakam körül – mint Yves Montand-nak A félelem bérében vagy a párizsi művészszerelésem zöld harisnyával és piros balettcipővel, de az is előfordult, hogy hosszú ujjú fekete pulóvert, fekete harisnyát, fehér zoknit és fekete tánccipőt viseltem, mint Audrey Hepburn a Mókás arcban. Bármelyiket választottam is, általában tíz perc elég volt, hogy elkészüljek. Robert számára az öltözködés is alkotás volt. Tekert magának egy dzsointot, beleszívott, és leltárba vette a ruháit, miközben azon törte a fejét, milyen kiegészítőket vegyen fel. A fű többi részét estére tartogatta, az ugyanis oldotta a feszültségét, az időérzékét azonban teljesen elveszítette tőle. Robertre várakozni, amíg eldönti, hány kulcs lógjon az övéről, egyszerre volt vicces és őrjítő. Sandy és Robert egyaránt nagyon ügyelt a részletekre. A megfelelő kiegészítő felkutatása művészeti kincskeresés volt a számukra, hol Marcel Duchamptól, hol Cecil Beaton, Nadar vagy Helmut Newton fényképeitől várták a megoldást. Néha odáig fajult a dolog, hogy Sandy polaroid-képeket készített, hogy össze tudják hasonlítani a különböző változatokat, ami aztán megkérdőjelezte a polaroidfotózást mint művészetet. Végül eljött a pillanat, amikor meg kellett válaszolni a shakespeare-i kérdést: viseljen-e Robert három nyakláncot vagy sem? Mert ugye egy nyaklánc túl kevés, kettőnek meg semmi hatása. Ekkor aztán jött az újabb dilemma: hármat vegyen föl, vagy inkább egyet sem? Sandy megértette, hogy Robert művészi egyensúlyra törekszik. Ezzel én is tisztában voltam, de az én kérdésem inkább így hangzott: megyünk vagy sem? Nem bírtam cérnával ezeket a körülményes és hosszadalmas döntési folyamatokat. * Halloween estéjén, amikor izgatott gyerekek szaladgáltak a Huszonharmadik utcán fényes papírjelmezben, én az Édentől keletre-szerelésemben, a sakktábla-mintás padló fehér kockáin szökdécselve lementem a lépcsőn, és megálltam új szobánk ajtaja előtt. Mr. Bard betartotta az ígéretét, és egy szeretetteljes biccentéssel a kezembe nyomta a 204-es szoba kulcsát. Dylan Thomas a szomszédos ajtó mögött írta le utolsó szavait.

Mindenszentek napján Roberttel összeszedtük a holminkat, mindent bepakoltuk a liftbe, és lementünk a másodikra. Új szobánk a szálloda hátsó szegletében volt, a felújításra szoruló fürdőszoba pedig a folyosón. A szoba két ablaka azonban régi téglaépületekre és utolsó leveleiket hullató fákra nézett. Volt egy franciaágy, mosdókagyló tükörrel, meg egy ajtó nélküli gardrób. Mindkettőnket felvillanyozott a lehetőség. Robert a csap alá pakolta festékes flakonjait, én pedig a ruháim között találtam egy vég marokkói selymet, amit felakasztottam a gardrób elé. A nagy faasztalon Robert dolgozhatott. És mivel a másodikon laktunk, használhattam a lépcsőt – utáltam a liftet. Úgy érezhettem, hogy az előcsarnok is a szobánkhoz tartozik, az volt ugyanis a törzshelyem. Ha Robert távol volt, odalent írtam, és élveztem szomszédaink jövés- menését, akik egy-egy szóval bátorítottak. Robert késő éjszakáig dolgozott egy új kihajthatós könyv első oldalain. Három fényképet használt fel rólam – mindegyiken a Majakovszkij-sapkámat viseltem és vászonból készült pillangókkal meg angyalokkal vette körül. Mint mindig, most is örültem, hogy utal rám valamelyik művében, mert úgy éreztem, így rajta keresztül én is halhatatlanná válhatok. ——— Az új szobánk jobban illett hozzám, mint Roberthez. Mindenünk megvolt, ami kellett, de két ember nem tudott benne dolgozni. Mivel ő használta az íróasztalt, kifeszítettem egy Arches szatént a saját falrészemre, és nekiálltam, hogy megrajzoljam Coney Island-i kirándulásunkat. Robert vázlatokat készített olyan installációkról, melyeket nem tudott megvalósítani, áradt belőle a csalódottság. Újra nyakláncokat kezdett készíteni, Bruce Rudow tanácsára, aki kereskedelmi lehetőséget látott bennük. Robert mindig szeretett nyakláncokat készíteni, előbb az édesanyjának, majd saját magának. Brooklynban Roberttel különleges amuletteket gyártottunk egymásnak, amelyek idővel egyre kidolgozottabbá váltak. Az 1017-es szobában a komód legfelső fiókja tele volt szalagokkal, zsinegekkel, apró elefántcsont koponyákkal, ezüst- és színes üveggolyókkal – fillérekért vásároltuk őket a bolhapiacokon és a kegytárgyboltokban. Az ágyon ülve fűztük a gyöngyöket, az afrikai üveggolyókat, és lakkoztuk a rózsafüzérekről lefejtett golyókat. Az én nyakékeimben volt valami durva Robert alkotásaihoz képest. Bőrfonatokat készítettem neki, ő pedig gyöngyöket, tollakat, csomókat és nyúllábakat illesztett rájuk. Az ágy azonban nem volt éppen a legalkalmasabb hely erre a feladatra, a gyöngyök ugyanis eltűntek a takaró ráncaiban, és begurultak a padlórésekbe. Robert néhány elkészült darabot kiakasztott a falra, a többi pedig az ajtóra erősített ruhafogason lógott. Bruce nagyon belelkesedett a nyakláncoktól, ami tovább ösztönözte Robertet. Féldrágakövekből, platinába foglalt nyúllábakból, arany és ezüst koponyákból fűzött láncokat álmodott meg, de egyelőre azt használtuk fel, amit találtunk. A tény, hogy alig volt pénzünk, elképesztően kreatívvá tett minket. Robert mesterien tudott jelentéktelen kacatokból remekművet alkotni. Elsősorban a szállodával szemközti öt-

tízcentes csecsebecséket árusító boltban és a Chelsea-től néhány méterre található Capitol Fishing horgászüzletben szerezte be a hozzávalókat. A Capitolban esőkabátot, bambuszbotot és Ambassadeur orsót is lehetett kapni, de mi a kis dolgokra vadásztunk. Úszókat, tollas csalikat és apró ólomsúlyokat vásároltunk. A Musky márkájú csalik voltak a legjobbak, mert a szivárvány minden színében pompáztak, de akadt köztük pöttyös és sima fehér is. A tulaj csak sóhajtott, és barna papírzacskóba rakta őket a pénztárnál, mintha filléres édességet vásároltunk volna. Nyilvánvaló volt, hogy nem horgászok vagyunk, de idővel összeismerkedtünk vele, és árengedménnyel adta el nekünk a törött csalikat jó tollakkal, valamint egy kihajtható rekeszekkel ellátott horgászdobozt, amelyben tökéletesen tudtuk tárolni a készletünket. Az El Quixote-ban árgus szemekkel figyeltünk, melyik vendég rendel homárt. Miután fizettek és távoztak, szalvétába gyűjtöttem a homárollókat. Robert lesikálta, ledörzsölte, és festékszóróval befestette őket. Mindig elmondtam egy rövid hálaimát a homárnak, miközben ollóját rézgolyók és csomók közé fűztem. Karkötőket készítettem bőr cipőfűzőkből és apró gyöngyökből. Robert magabiztosan hordta alkotásainkat. Felkeltette vele az emberek érdeklődését, és azt remélte, sikerül eladnia őket. Az Automatban nem árultak homárt, mégis ez volt az egyik kedvenc éttermünk. Gyorsan és olcsón jól lehetett lakni, ugyanakkor az ennivaló olyan volt, mintha otthon főzték volna. Roberttel és Harryvel gyakran jártunk oda, de a készülődés mindig sokkal tovább tartott, mint maga a vacsora. A készülődésnek nagyjából ez volt a menetrendje: szólok Harrynek, hogy indulunk. Nem találja a kulcsát. Keresni kezdem a padlón, és végül rábukkanok valami ezoterikus kötet alatt. Belelapoz, amiről eszébe jut egy másik kötet, amit meg kell keresnie. Teker magának egy dzsointot, miközben én ezt a másik könyvet keresem. Robert megérkezik, és együtt szívnak Harryvel. Tudom, hogy itt a vég. Ha füveznek, egy tízperces tennivaló is órákig tart nekik. Aztán Robert rájön, hogy mégis inkább a farmermellényét veszi föl, ami valójában egy levágott ujjú dzseki, és visszamegy a szobánkba. Harry úgy gondolja, hogy a fekete hársonyruhám túl komor a napsütéshez. Robert feljön a lifttel, de mi addigra lesétálunk a lépcsőn – így kerülgetjük egymást, mintha bújócskáznánk. Az Automatban található kaja-automaták királynője a Horn and Hardart volt. Leültünk egy asztalhoz, fogtunk egy tálcát, majd visszamentünk a fal mellett sorakozó ablakokhoz. Az ember bedobott egy érmét, kinyitotta az üvegből készült csapóajtót, és kivett egy szendvicset vagy friss almás pitét. Igazi Tex Avery-féle étkezde. Kedvencem a csirke frikasszé volt meg a sajtos-mustáros saláta mákos zsömlében. Robert a hely két specialitását kedvelte, a sült makarónit sajttal és a csokis tejet. Robert és Harry képtelen volt napirendre térni a tény fölött, hogy nem rajongok a Horn and Hardart legendás csokis italáért, de nekem, aki Bosco-kakaón és tejporon nőttem föl, túl sűrű volt, ezért csak kávét ittam. Állandóan éhes voltam. Gyors volt az emésztésem. Robert sokkal tovább bírta kaja nélkül. Ha elfogyott a pénzünk, egyszerűen nem ettünk. Robert akkor is képes volt dolgozni, még ha kicsit remegett is a keze, engem azonban egyfolytában az ájulás kerülgetett. Egy esős délutánon leküzdhetetlen sóvárgás tört rám egy finom sajtos-salátás

szendvics után. Átkutattam a holminkat, és találtam ötvenöt centet. Belebújtam a szürke kabátomba, fejembe húztam a sapkámat, és lementem az Automatba. Elvettem egy tálcát, és bedobtam az érméket, de az ablak nem nyílt ki. Hiába rángattam, nem engedelmeskedett. Csak akkor vettem észre, hogy felment az ára hatvanöt centre. Nagyon elkeseredtem, de a következő pillanatban megszólalt mögöttem valaki: – Segíthetek? Ahogy megfordultam, Allen Ginsberg állt velem szemben. Soha nem találkoztunk, de azonnal felismertem: legnagyobb élő költőnk és politikai aktivistánk. Sötéten fürkésző szemébe néztem, melyet kihangsúlyozott fekete szakálla, és bólintottam. Ő odaadta a hiányzó tízcentest, és még egy kávéra is meghívott. Szótlanul követtem az asztalához, aztán mohón falni kezdtem a szendvicset. Allen bemutatkozott. Walt Whitmanről beszélt, mire megemlítettem, hogy Camden közelében nőttem fel, ahol Whitmant eltemették. Hirtelen előrehajolt, és a szemembe nézett. – Te lány vagy? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Talán baj? Elnevette magát. – Ne haragudj. Fiúnak néztelek – mondta. – Nagyon csinos fiúnak – tette hozzá. Azonnal vettem a lapot. – Visszaadjam a szendvicset? – Dehogy, edd csak meg! Az én hibám volt. Elmesélte, hogy éppen egy hosszú elégiát ír a nemrég elhunyt Jack Kerouachoz. – Három nappal Rimbaud születésnapja után halt meg – mondtam. Kezet ráztunk, és elváltunk. Nem sokkal később Allen jó barátom és tanárom lett. Gyakran felidéztük első találkozásunkat, és egyszer megkérdezte, hogyan írnám le megismerkedésünket. – Azt mondanám, hogy enni adtál, amikor éhes voltam – feleltem. És így is történt. ——— A szobánk kezdett zsúfolt lenni. Most már nemcsak a portfoliónkat, a könyveinket és a ruháinkat tartottuk itt, hanem azokat az eszközöket is, amelyeket Robert korábban Bruce Rudow szobájában tárolt: csirkehálót, gézt, köteleket, festékszóró flakonokat, ragasztókat, farost lemezeket, tapétatekercseket, fürdőszoba-csempét, linóleumot és férfimagazinokat. Semmit nem volt hajlandó kidobni. Soha életemben nem ismertem senkit, aki hasonlóan dolgozta volna fel ezt a témát. A Negyvenkettedik utcán vásárolt magazinokból kivágta a képeket, és beépítette őket a kollázsaiba. Megkérdeztem, miért nem készíti maga a képeket.

– Ó, azzal annyi vesződség van – felelte. – Nem lehet hozzányúlni, az előhívás meg egy vagyonba kerül. A Pratten tanult fényképezést, de nem volt türelme a sötétkamrában pepecselni. A férfimagazinok kiválasztása azonban igazi kínszenvedés volt a számomra. Többnyire a bolt elejében álldogáltam, és Colin Wilson-ponyvák között válogattam, míg Robert hátrament. Kicsit féltem, mintha valami rosszat csinálnánk. A tulajdonosok elég háklisak voltak, és ha az ember kinyitott egy becsomagolt magazint, akkor meg kellett vennie. Robertet bosszantotta ez a gyakorlat. A magazinok sokba kerültek, darabja öt dollár, és mindig lutri volt, mi van benne. Amikor végül sikerült választania, visszasiettünk a szállodába. Robert olyan izgatottan bontotta ki a magazinokat a celofánból, mintha azt remélte volna, hogy aranyat talál benne. Robert gyerekkorában gyakran rendelt csomagokat a képregények hátsó oldaláról anélkül, hogy a szüleinek elárulta volna. Leste a postást, hogy időben elcsípje, aztán bezárkózott a kincsekkel a fürdőszobába, kinyitotta a dobozt, és kivette belőle a bűvészkellékeket, a röntgen-szemüveget és a miniatűr csikóhalakat. Néha szerencsével járt, és több képet is talált, amit felhasználhatott valamelyik munkájához, vagy rábukkant egy különlegesen érdekes fotóra, ami megihlette. De a magazinok legtöbbször csalódást okoztak, és a földre hajította őket. Dühös volt és bűntudatot érzett, amiért elpazarolta a pénzünket. Néha a képválasztása ugyanúgy zavarba ejtett, ahogyan anno Brooklynban, de az alkotás folyamata nem. A divatlapokat arra használtam, hogy jelmezt készítsek a papírfiguráknak. – Neked kellene fényképezned – mondogattam. Újra meg újra elismételtem neki. Néha én is készítettem egy-egy képet, de a Fotomatban hívattam elő őket. Semmit nem tudtam a sötétkamráról azon kívül, hogy Judy Linnt láttam néhányszor munka közben. Judy, miután végzett a Pratten, a fényképezés mellett kötelezte el magát. Amikor meglátogattam Brooklynban, előfordult, hogy egész nap fotózott, én voltam a modellje. Jól kiegészítettük egymást, mint a művész és témája, mert mindketten ugyanazokkal a képi utalásokkal dolgoztunk. A Modern kaméliás hölgytől kezdve a francia új hullámig mindent felhasználtunk. Képeket állítottunk be a magunk kitalálta filmekből. Nem dohányoztam, de elcsentem néhány szálat Robert Kooljából, hogy elérjük a megfelelő hatást. A Blaise Cendrars felvételekhez sűrű füstre volt szükségünk, Jeanne Moreau-hoz fekete kombinére és egy szál cigarettára. Amikor megmutattam neki Judy képeit, Robert szórakoztatónak találta a jelmezeimet. – Patti, te nem is dohányzol – mondta, és megcsiklandozott. – Lopod a cigimet?

Azt hittem, dühös lesz, mert a cigaretta drága volt, de legközelebb, amikor Judyhoz mentem, legnagyobb meglepetésemre kivette az utolsó két szálat egy gyűrött dobozból, és kezembe nyomta. – Tudom, hogy csak kocadohányos vagyok – mondogattam. – De nem bántok vele senkit, és egyébként is illik az image-emhez. Jeanne Moreau miatt volt az egész. ——— Roberttel továbbra is eljártunk esténként a Max’s-be, de már csak kettesben. Idővel sikerült bejutnunk a hátsó terembe, és leültünk az egyik sarokba Dan Flavin fluoreszkáló, vörös fényben úszó szobra alá. Az ajtót Dorothy Dean őrizte, aki kedvelte Robertet, ezért beengedett minket. Dorothy alacsony, okos, fekete nő volt. Divatos szemüveget, hosszú ujjú, gombos pulóvert viselt, és a legjobb iskolákba járt. Úgy állt a hátsó terem bejáratában, mint egy abesszin papnő, aki a frigyládát őrzi. Senki sem mehetett be a jóváhagyása nélkül. Robert válaszolni tudott vitriolos megjegyzéseire és kedvelte fanyar humorát. Mi viszont igyekeztünk kitérni egymás útjából. Tudtam, hogy a Max’s mennyire fontos Robertnek. Olyan lelkesen támogatott a munkában, hogy nem mondhattam nemet ezekre az esti szertartásokra. Mickey Ruskin elnézte nekünk, hogy órákig üldögélünk egy kávé meg egy Coca- Cola fölött, és alig rendelünk valamit. Bizonyos estéken teljesen kihalt volt az étterem. Kimerülten ballagtunk haza, és Robert azt mondta, soha többé nem jövünk ide. Máskor viszont pezsgett a hely, mint valami kabaré a harmincas évek Berlinjében. Időnként frusztrált színésznők és ingerült drag queenek verekedtek össze egymás haját tépve. Mintha mindnyájan meghallgatáson lennének egy fantom előtt, és ez a fantom Andy Warhol volt. Kíváncsi lettem volna, hogy érdeklik-e egyáltalán ezek az emberek. Az egyik ilyen estén odalépett hozzánk Danny Fields, és meghívott minket a kerékasztalhoz. Ez az egyszerű gesztus próbaidős törzsvendégekké avatott minket, ami fontos lépés volt Robert számára. Előkelőén fogadta a meghívást, biccentett Dannynek, majd az asztalhoz kísért. Egy rezzenéssel sem árulta el, milyen sokat jelent ez neki. Azóta is hálás vagyok Dannynek a figyelmességéért. Robert megnyugodott, mert végre eljutott oda, ahová akart. Én azonban egyáltalán nem tudtam elengedni magam. A lányok szépek voltak, de kegyetlenek, talán mert olyan kevés érdeklődést tanúsító férfi ült a társaságban. Láttam rajtuk, hogy engem csak megtűrnek, Robertet azonban vonzónak találják. Legalább annyira szerették volna megkapni őt, mint amennyire Robert szeretett volna bejutni ebbe a belső körbe. Úgy tűnt, mindenki őt akarja, férfiak és nők egyaránt, de abban az időszakban Robertet a becsvágy fűtötte, nem a szex. Büszke volt rá, hogy sikerült ezt az apró, de jelentős akadályt leküzdenie. A magam részéről azonban úgy gondoltam, hogy a kerekasztal még a legjobb napjaiban is óhatatlanul pusztulásra van ítélve. Andy feloszlatta, mi összeültünk, de kétség sem

férhetett hozzá, hogy előbb-utóbb újra fel fogják oszlatni, hogy helyet csináljanak a következő társaságnak. Körbepillantottam. Mindenki a hátsó terem vérpiros fényében fürdött. Dan Flavin készített egy installációt a vietnami háború egyre több áldozatának emlékére. A hátsó teremből ugyan senkit sem küldtek Vietnamba meghalni, mégis kevesen élték túl nemzedékünk pusztító járványait. * Amikor visszaértem a mosodából, Tim Harding hangját véltem hallani, amint a Black Sheep Boyt énekli. Robert egyik költöztetős munkáját egy régi lemezjátszóval fizették ki, és felrakta a kedvenc albumunkat. Mióta elköltöztünk a Hall Streetről, nem volt lemezjátszónk. A Hálaadás napja előtti vasárnap volt. Az ősz már a vége felé járt, de még tartott a vénasszonyok nyara, gyönyörűen sütött a nap. Délelőtt összeszedtem a szennyesünket, belebújtam egy régi pamutruhába, gyapjúharisnyát húztam, vastag pulóvert, és elindultam a Nyolcadik sugárút felé. Előtte megkérdeztem Harryt, van-e valami szennyese, de elzavart, szörnyülködést mímelve, hogy hozzáérek a koszos alsójához. Beraktam a ruhákat a mosógépbe egy jó adag szódabikarbónával, majd elsétáltam az Asia de Cuba-ba, és vettem egy csésze café con leche-t. Ahogy a tiszta ruhákat hajtogattam, felcsendült a dalunk: How Can You Hang On to a Dream? Mindketten álmodozók voltunk, de Robert meg is tudta valósítani az álmait. Én kerestem a pénzt, de ő volt lendületben, ő volt képes a művészetére összpontosítani. Terveket kovácsolt saját maga és az én számomra is. Tovább akarta fejleszteni a munkánkat, de nem volt rá hely. Minden négyzetcentiméter foglalt volt. Nem tudott hozzálátni gondosan megtervezett installációinak megvalósításához. A festékszórózás rosszat tett az állandó köhögésemnek. Néha felment dolgozni a szálloda tetejére, de ott túl hideg volt, és szinte mindig fújt a szél. Végül úgy döntött, keres nekünk egy üres helyet, ahol dolgozhatunk – böngészni kezdte a Village Voice apróhirdetéseit, és körbeérdeklődött. Ránk mosolygott a szerencse. Lakott a környéken egy túlsúlyos, szomorú fazon, aki gyűrött kabátjában fel-alá sétáltatta francia buldogját a Huszonharmadik utcán. A férfinek és a kutyának ugyanolyan petyhüdt, megereszkedett arcbőre volt. Elkereszteltük Malacpofának. Robert megfigyelte, hogy nem messze lakik tőlünk, az Oasis Bar fölött. Egy este megállt megsimogatni a kutyát, és beszélgetni kezdett a gazdájával. Robert megkérdezte, nem tud-e kiadó lakást az épületben, mire Malacpofa azt felelte, övé az egész második emelet, de az utcára néző szobát csak raktárnak használja. Robert megkérdezte, kivehetné-e. A fickó először vonakodott, de a kutyája láthatólag nagyon megkedvelte Robertet, ezért ráállt, és azt mondta január 1-től havi száz dollárért kiadja neki. Ha még ki is takarítja, akkor elég egyhavi kauciót letennie. Robertnek fogalma sem volt, honnan fogjuk előkeríteni rá a pénzt, de egy kézfogással megpecsételték az üzletet. Robert megmutatta a helyet. A padlótól a plafonig érő ablakok a Huszonharmadik utcára néztek, és látszott a YMCA meg az Oasis cégéreinek teteje. A lakásban minden

megvolt, amire Robert vágyott: legalább háromszor akkora tér, mint a szállodai szobánk, rengeteg fény és egy fal vagy száz kiálló szöggel. – Oda akaszthatjuk a nyakláncokat – mondta. – Én is? – Persze – felelte. – Te is dolgozhatnál itt. Ez lesz a műtermünk. Újrakezdhetnéd a rajzolást. – Az első rajzot Malacpofáról fogom készíteni – mondtam. – Sokkal tartozunk neki. A pénz miatt meg ne aggódj. Előteremtem. Nem sokkal ezután találtam egy huszonhat kötetes Henry James-sorozatot fillérekért. Tökéletes állapotban. Ismertem egy vevőt a Scribner’s-ben, aki már régóta kereste. A hártyapapírok érintetlenek voltak, a fotónyomatok újszerűek, az oldalak nem sárgultak meg. Több mint száz dollárt kerestem rajta. Belecsúsztattam öt darab húszdollárost egy zokniba, átkötöttem egy szalaggal, és Robertnek adtam. Amikor kinyitotta, így szólt: – Fogalmam sincs, hogy csinálod. Robert odaadta a pénzt Malacpofának, és nekiállt kitakarítani a loftot. Nagy meló volt. Munka után általában beugrottam hozzá, és azt láttam, hogy térdig gázol a Malacpofa által felhalmozott szemétben: poros, fluoreszkáló csövek, szigetelőanyagok, több raklapnyi lejárt szavatosságú konzerv, azonosíthatatlan tisztítószerekkel félig telt üvegek, porszívók porzsákjai, meghajlott reluxák, penészes dobozok csordultig tele több évtizednyi adóbevallással, stószokban álló, foltos National Geographics-évfolyamok piros-fehér csíkos zsineggel átkötve, amit gyorsan le is nyúltam, hogy karkötőt készítsek belőle. Robert kipakolta, feltakarította és kifestette a helyiséget. Kölcsönkértünk néhány vödröt a szállodából, megtöltöttük vízzel, és áthoztuk őket egy kis kézikocsin. Amikor végeztünk, néma csöndben álltunk, és felmértük a lehetőségeket. Sosem volt még ennyi fényünk. Még azok után is, hogy Robert megpucolta, majd feketére festette a nagy ablakok felét, ömlött be a fény. Már csak matracra, munkaasztalokra és székekre volt szükségünk. A főzőlapon vizet forraltam eukaliptusszal, majd felmostam a padlót. Robert a portfoliónkat hozta át először a Chelsea-ből. ——— A Max’s-ben felpörögtek az események. Nem viselkedtem többé kritikusan, engem is elfogott a lelkesedés. Valami miatt befogadtak, bár sosem illettem oda igazán. Közeledett a karácsony, és a társaságon eluralkodott a melankólia, mintha mindenki egyszerre eszmélt volna rá, hogy nincs hová mennie. Még itt, az úgynevezett drag queenék hazájában sem lehetett beskatulyázni az olyan férfinak született nőket, mint Wayne County, Holly Woodlawn, Candy Darling vagy Jackie Curtis. Performansz-művésznek, színésznőnek vagy komikának tartották magukat. Wayne szellemes volt, Candy csinos, Holly drámai, én azonban Jackie Curtisre tettem

volna a zsetonjaimat. Benne láttam a legtöbb lehetőséget. Képes volt úgy irányítani egy beszélgetést, hogy elsüthessen egy-egy Bette Davis-idézetet. És ő legalább tudta, hogyan kell otthonkát viselni. Kisminkelve a harmincas évekbeli sztárocskák hetvenes évekbeli megfelelője volt. Csillámpor a szemhéjon. Csillámpor a hajon. Csillogó alapozó. Utáltam a csillámport, és ha Jackie közelében ültem, az azt jelentette, hogy én is csillogva mentem haza. Közvetlenül az ünnepek előtt Jackie meglehetősen zaklatottnak tűnt. Rendeltem neki egy hógolyó-desszertet, ami többnyire elérhetetlen csemegének számított. Gömb alakú barna tésztából készült sütemény, amit vaníliafagylalttal töltenek meg és kókuszreszelékbe forgatnak. Jackie szótlanul lapátolta magába, miközben csillogó könnycseppeket hullatott az olvadó jégkrémbe. Candy Darling odacsusszant mellé, lakkozott körmét a süteménybe mártotta, és kellemes hangján vigasztalni kezdte. Volt valami szívszaggató abban, ahogy Jackie és Candy színésznőnek képzeli magát. Mildred Rogersre emlékeztettek, az Örök szolgaság közönséges, írástudatlan pincérnőjére. Candy megjelenésében hasonlított Kim Novakra, Jackie pedig stílusában. Mindketten megelőzték korukat, de nem éltek elég sokáig ahhoz, hogy megérjék annak a kornak az eljövetelét, amelyet megjövendöltek. – Pionírok határvidék nélkül – ahogy Andy Warhol mondta. ——— Karácsony éjjel havazott. Elsétáltunk a Times Squarere, és láttuk a hatalmas, fehér plakátot: A HÁBORÚNAK VÉGE! Ha te is akarod. Boldog karácsonyt kíván John és Yoko. A könyvesbolt fölé feszítették ki, ahol Robert a férfimagazinokat szokta venni, a Child’s és a Benedict’s – két éjjel-nappal nyitva tartó – kajálda közé. Amikor megpillantottuk, szinte letaglózott minket az őszinte emberségnek ez a megnyilatkozása. Robert megfogta a kezem, én pedig az arcára pillantottam a kavargó hóban. Összehúzott szemmel bólintott, rá is hatott, hogy művészek vették birtokba a Negyvenkettedik utcát. Számomra ez maga volt az üzenet. Robert számára csak az eszköz. Új ötletekkel sétáltunk vissza a Huszonharmadik utcára, az új műtermünkbe. A nyakláncok kampóra akasztva lógtak a falon, és Robert néhány rajzunkat is kifüggesztette. Az ablakban állva néztük az Oasis neonpálmafájára hulló hópelyheket. – Odanézz – mondta. – Havazik a sivatagban. Eszembe jutott Howard Hawks mozija, A sebhelyesarcú, amiben Paul Muni a barátnőjével áll az ablakban, és a neonfeliratot nézik, amin az áll, hogy „Tiéd a világ”. Hét ezüst koponyát adtam Robertnek egy bőrmadzagra fűzve. A nyakába akasztva hordta őket. Én nyakkendőt viseltem. Készen álltunk a hetvenes évekre. – Ez a mi évtizedünk – mondta. * * * Viva száguldott be az előcsarnokba Garbóra emlékeztető megközelíthetetlenséget sugározva. Ezzel elsősorban Mr. Bardot akarta elijeszteni, nehogy a lakbért követelje tőle.

A filmes Shirley Clarke és a fényképész Diane Arbus külön érkeztek, mindketten sietősen, mint akik fontos küldetést hajtanak végre. Jonas Mekas elmaradhatatlan fényképezőgépével és titokzatos mosolyával a Chelsea életének rejtett pillanatait próbálta tetten érni. Ott álltam kezemben egy kitömött fekete varjúval, amit az Amerikai Indián Múzeumban vásároltam fillérekért. Valószínűleg ki akarták selejtezni. Raymond-nak neveztem el Raymond Roussel, a Locus Solus szerzője után. Éppen arra gondoltam, micsoda mágikus portál ez az előcsarnok, amikor kivágódott a nehéz üvegajtó, és ismerős alak lépett be rajta fekete-vörös köpönyegben. Salvador Dali. Idegesen körülnézett, majd megpillantotta a varjúmat, és elmosolyodott. Elegáns, csontos kezét a fejemre tette, és így szólt: – Olyan vagy, mint egy varjú, egy gótikus varjú. – Ilyen egy nap a Chelsea-ben – mondtam Raymondnak. Nyakkendőfogas, 1969. december 30. Január közepén megismerkedtünk Steve Paullal, Johnny Winter menedzserével. Steve volt az a karizmatikus impresszárió, aki létrehozta New York egyik legnépszerűbb rockklubját, a Scene-t. A Times Square mellett egy mellékutcában kapott helyet, hamar elhíresült az idelátogató zenészekről és a késő éjszakába nyúló koncertekről. Kék bársony öltözékével és zavart mosolyával leginkább Oscar Wilde-ra és az Alice Csodaországban macskájára emlékeztetett. Johnny lemezszerződését akarta nyélbe ütni, ezért bérelt neki egy lakosztályt a Chelsea-ben. Egy este összefutottunk velük az El Quixote-ban. A rövid idő alatt, melyet együtt töltöttünk, Johnny lenyűgözött az okosságával és a művészetekhez való ösztönös

érzékével. Nyitottan, jóindulatúan beszélgetett. Meghívott minket a Fillmore Eastben adandó koncertjére. Soha nem láttam még előadóművészt olyan magabiztosan kommunikálni közönségével, mint ahogy Johnny tette. Vakmerő volt és provokatív, dervisként pörgött-forgott, tejfehér hajának fátylát dobálva járkált fel-alá a színpadon. Ujjai villámgyorsan mozogtak, szinte eggyé olvadtak a gitárral, kancsal szemével és démoni mosolyával megbabonázta a tömeget. Gyertyaszentelő napján részt vettünk Johnny buliján a szállodában, amit annak örömére tartottak, hogy szerződése lett a Columbia Recordsnál. Az este nagy részét Johnny és Steve Paul társaságában töltöttük. Johnnyt lenyűgözték Robert nyakláncai, és meg akarta venni az egyiket; az is szóba került, hogy Robert tervez neki egy fekete köpenyt. Miközben ott ültem, azon kaptam magam, hogy képlékenynek érzem a testemet, mintha agyagból volnék. Senkin nem láttam semmi jelét, hogy valami változást észlelne rajtam. Johnny haja lekonyult, mint két hosszú fehér fül. Steve Paul kék bársonyruhájában hátradőlt egy párnahalomra, és mintha lassított felvételen szívta volna egyik cigarettát a másik után, éles kontrasztot alkotva a teremből gumilabdaként ki-bepattogó Matthew-val. Annyira felzaklatott ez a drasztikus tudatállapot-változás, hogy elmenekültem, és magamra zártam régi, tizedik emeleti közös mosdónk ajtaját. Biztosra vettem, hogy valami történt velem. Leginkább úgy éreztem magam, mint az Alice Csodaországban „egyél meg, igyál meg” jelenetében. Próbáltam átvenni Alice saját pszichedelikus megpróbáltatásaira adott józan és kíváncsi reakcióját. Arra jutottam, hogy valamilyen hallucinogén szert tettek az italomba. Soha nem drogoztam, és ami keveset tudtam róla, azt Robert viselkedésének megfigyeléséből, illetve Gautier, Michaux és Thomas de Quincey kábítószeres vízióinak leírásából szűrtem le. A sarokba kuporodtam, nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam, hogy bárki meglásson, amint összemegyek hüvelyknyi méretűre, még ha csak a fejemben is történik az egész. Robert – valószínűleg ő is rendesen betépett – végigjárta az egész szállodát, mire rám talált. Leült az ajtó előtt, és beszélt hozzám, segített visszatalálni a valóságba. Végül kinyitottam az ajtót. Sétáltunk egyet, majd visszatértünk szobánk biztos menedékébe. Másnap ágyban maradtunk. Amikor felkeltem, színpadias módon sötét napszemüveget és esőkabátot húztam. Robert tapintatosan nem piszkált miatta, még az esőkabátra sem tett megjegyzést. Gyönyörű napot töltöttünk együtt, és egy szokatlanul szenvedélyes éjszakát. Boldogan jegyeztem fel mindezt a naplómba, és apró szívecskét rajzoltam mellé, mint egy szerelmes kamaszlány. Nehéz visszaadni, hogy az elkövetkező hónapokban milyen szédítő sebességgel változott meg az életünk. Kapcsolatunk meghittebb volt, mint korábban bármikor, boldogságunkat azonban beárnyékolta Robert állandó aggodalma a pénz miatt. Nem talált munkát. Aggódott, hogy nem tudjuk fenntartani mindkét helyet. Folyamatosan járta a galériákat, ahonnan rendszerint csalódottan és csüggedten tért vissza.

– Meg se nézik a munkáimat – panaszkodott. – Mindegyik csak engem akar felszedni. Inkább megyek kubikolni, mint hogy lefeküdjek ezekkel. Elment egy munkaközvetítő irodába, hogy szerezzen valami részmunkaidős állást, de semmi nem jött össze. Bár néha sikerült eladnia egy-egy nyakláncot, a nagy áttörés a divat világában még váratott magára. Robertet egyre jobban nyomasztotta a pénztelenség, és a tény, hogy egyedül nekem kell előteremtenem a megélhetésünkhöz szükséges összeget. Részben az anyagi helyzetünk miatti stressz okozta, hogy újra felvetette a strichelés ötletét. Korábbi kísérleteit kíváncsisága és az Éjféli cowboy romantikája ihlette, de a Negyvenkettedik utcát túl veszélyes terepnek ítélte. Úgy döntött, inkább Joe Dallesandro felségterületén, az East Side Bloomingdale felé eső részén próbálkozik, ott biztonságosabb. Könyörögtem neki, hogy ne menjen, de eltökélte, hogy megpróbálja. A könnyeim nem tartották vissza, ezért végig kellett néznem, ahogy felöltözik, mielőtt kilép az éjszakába. Elképzeltem, ahogy izgatottan áll a sarkon, és felajánlkozik egy vadidegennek, hogy pénzt keressen a számunkra. – Vigyázz magadra, kérlek. – Ennél többet nem tudtam mondani. – Ne aggódj. Szeretlek. Kívánj szerencsét! Ki tudja kifürkészni, hogy mi rejtőzik a fiatalság szívében, ha nem a fiatalság maga? * Felébredtem, és Robert nem volt sehol. Az íróasztalon üzenet hevert. „Nem tudtam aludni. Várj meg.” Felkeltem, és éppen levelet írtam a húgomnak, amikor belépett a szobába. Nagyon zaklatottnak tűnt. Azt mondta, mutatnia kell valamit. Gyorsan felöltöztem, és követtem a műterembe. Kettesével vettük a lépcsőfokokat. Amint beléptünk, gyorsan körülnéztem. Robert energiája szinte vibrált a levegőben. Tükrök, villanykörték és láncok voltak kiterítve egy fekete viaszosvászonra. Új installációba fogott, de engem inkább az a mű érdekelt, amit a nyakláncokkal teleaggatott falnak támasztott. Amikor már nem érdekelte a festés, felhagyott a vásznak keretre feszítésével, de egyet megtartott. Teljesen befedte férfimagazinokból kivágott képekkel. Fiatal férfiak arca és felsőteste borította a keretet. Robert szinte remegett izgalmában. – Jó, ugye? – Igen – feleltem. – Zseniális. Viszonylag egyszerű alkotás volt, mégis sugárzott belőle valami belső erő. Nem volt rajta semmi fölösleges. Tökéletes volt. A padlón papírhulladék. A szoba ragasztótól és lakktól bűzlött. Robert felakasztotta a keretet a falra, cigarettára gyújtott, és szótlanul gyönyörködtünk a képben. Azt mondják, a gyerekek képtelenek különbséget tenni élő és élettelen tárgyak között; szerintem ez nem igaz. Egy gyerek varázslatos módon életet lehel babájába vagy

ólomkatonájába. A művész ugyanúgy életre kelti a műveit, mint a gyerek a játékait. Robert megfertőzte a tárgyait – akár műalkotásnak szánta őket, akár nem – saját kreatív impulzusaival, szent szexuális erejével. Egy kulcscsomóból, egy konyhakésből vagy akár egy szimpla fakeretből is képes volt művészi alkotást létrehozni. Imádta a munkáját, imádta a tárgyait. Egyszer egy pár lovaglócsizmára cserélte egy rajzát – tökéletesen használhatatlan tárgy volt, mégis valami spirituális szépséget árasztott. Olyan odaadással gondozta és fényesítette, mint egy agártulajdonos négylábú kedvencét. A szép lábbelik iránti rajongása akkor érte el tetőpontját, mikor egy este hazafelé tartottunk a Max s-ből. Amint befordultunk a Hetedik sugárút sarkán, egy pár aligátorbőr cipőt pillantottunk meg a járdán. Robert azonnal felkapta, és magához szorította a kincset. Sötétbarna darab volt selyemfűzővel, láthatóan még senki nem hordta. Beépítette egy installációba, amit aztán gyakran szétszedett, ha szüksége volt a cipőre. Ha hegyes orrába zsebkendőt gyömöszölt, egészen kényelmes viseletté vált, bár a farmerhez és a garbóhoz nem annyira illett. Robert a garbót fekete neccpólóra cserélte, jókora kulcscsomót fűzött az övére, és levette a zokniját. Így már készen állt egy újabb estére a Max’s-ben, taxira nem volt pénze, a cipője azonban ragyogott. A cipő éjszakája – ahogy azt az estét elneveztük – Robert számára azt jelentette, hogy jó úton járunk, még akkor is, ha éppen rengeteg út keresztezi egymást. ——— Gregory Corso bárhová belépett, képes volt azonnal felfordulást okozni, de nem lehetett rá haragudni, mert ugyanilyen könnyedén tudott mindent széppé varázsolni maga körül. Azt hiszem, Peggy mutatott be Gregorynak, mert elég közel álltak egymáshoz. Nagyon megkedveltem, ráadásul az egyik legnagyobb élő költőnek tartottam. Kötetének – The Happy Birthday of Death – agyonolvasott példánya az éjjeliszekrényemen hevert. Gregory volt a beatnemzedék legfiatalabb költője. Szakadt jóképűség és John Garfieldot idéző önteltség jellemezte. Önmagát nem vette mindig komolyan, de a költészetben nem ismert tréfát. Imádta Keatset és Shelleyt, előfordult, hogy lecsúszott nadrággal tántorgott be az előcsarnokba, miközben fennhangon szavalta soraikat. Amikor elpanaszoltam neki, hogy képtelen vagyok befejezni a verseimet, egy Paul Valéry-idézettel válaszolt: – A költők nem befejezik a verseiket, hanem sorsukra hagyják őket. – Majd hozzátette: – Ne aggódj, kölyök, nem lesz semmi gáz. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Tudom és kész – felelte. Gregory magával vitt a Szent Márk Költészeti Projekt gyűléseire, ahol költők gyűltek össze a Keleti Tizedik utca egyik régi templomában. Amikor elmentünk egy-egy felolvasásra, Gregory szándékosan heccelte őket közbekiabálásával: „A picsába! Meghalok! Vérátömlesztést!” Őt figyelve megfogadtam, ha egy nap felolvasom a verseimet, nem fogom halálra untatni a közönségemet.

Gregory összeállított nekem egy olvasmánylistát a legfontosabb könyvekről, megmutatta a legjobb szótárt, és folyamatosan biztatott. Gregory Corso, Allen Ginsberg és William Burroughs mind a tanárom volt, mindegyikükkel az új világegyetemem, a Hotel Chelsea előcsarnokában találkoztam. * – Elegem van már abból, hogy úgy nézek ki, mint egy pásztorfiú – mondta Robert a haját vizsgálva a tükörben. – Le tudod vágni olyanra, mint egy rocksztárnak az ötvenes évekből? Bár imádtam a göndör fürtjeit, fogtam az ollót, és nekiálltam átszabni a frizuráját. Egy tincset szomorúan egy könyv lapjai közé tettem, miközben Robert a tükör előtt pózolva barátkozott új külsejével. Februárban elvitt magával a Factoryba, hogy megnézzük a Trash első kópiáit. Első alkalommal hívtak meg minket, és Robert izgatottan várta a nagy eseményt. A film nem hatott meg különösebben; talán nem volt elég kifinomult az ízlésemnek. Robert otthonosan mozgott Warhol köreiben, bár meghökkentette az új Factory rideg légköre, és csalódott volt, hogy Andy nem jelent meg. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam Bruce Rudow-t, aki bemutatott a barátnőjének, Diane Podlewskinek – ő játszotta a filmben Holly Woodlawn nővérét. Kedves, déli lány volt hatalmas afrikai és marokkói ruhákba burkolózva. Felismertem Diane Arbus egyik Chelsea-ben készített fényképéről, bár azon inkább fiúnak látszott, mint lánynak. Ahogy kiléptünk a felvonóból, Fred Hughes, a Factory igazgatója leereszkedő hangon odaszólt nekem: – Ó, nagyon Joan Baezes a hajad. Te is folk rockban utazol? Nem tudom, miért, hiszen Baezért rajongtam, mégis feldühített a megjegyzés. Robert megfogta a kezemet. – Ne is törődj vele – mondta. Elkomorodtam. Vannak esték, amikor az ember képtelen megszabadulni a kellemetlen gondolatoktól, egyre az járt a fejemben, amit Fred Hughes mondott. Kapja be, gondoltam bosszúsan, amiért ilyen lekezelően bánt velem. Megnéztem magamat a csap fölötti tükörben. Rájöttem, hogy kamaszkorom óta ugyanúgy hordom a hajamat. Leültem a padlóra, és kiterítettem néhány rockmagazint. Általában azért vásároltam őket, hogy új képeket szerezzek Bob Dylanről, de most nem Bobot kerestem bennük. Kivágtam az összes képet, amit találtam Keith Richardsról. Egy ideig tanulmányoztam őket, majd fogtam az ollót, és addig vagdostam a hajamat, amíg sikerült kiszabadítanom magam a folk rock zenészek táborából. A mosdóban megmostam a hajam, és szárazra dörgöltem. Felszabadító élmény volt. Amikor Robert hazaért, meglepődött, de örült a változásnak. – Mi ütött beléd? – kérdezte.

Válasz helyett csak megvontam a vállam. De amikor lementünk a Max’s-be, a frizurám kisebb szenzációt okozott. Nem is értettem, mi ez a nagy felhajtás. Ugyanaz az ember maradtam, a helyzetem mégis megváltozott. Keith Richards-frizurám mágnesként vonzotta az embereket. Középiskolai osztálytársnőimre gondoltam. Arról álmodoztak, hogy énekesnők lesznek, végül fodrász lett belőlük. Egyik hivatásra sem vágytam, de néhány hét leforgása alatt számtalan ember haját levágtam, és hamarosan a La MaMa-ban is felléptem. A Max’s-ben valaki megkérdezte, androgün vagyok-e. Visszakérdeztem, hogy az mit jelent. – Tudod, mint Mick Jagger. Úgy éreztem, az nagyon király lenne. Valami azt súgta, ez a szó egyszerre jelent valami gyönyörűt és ocsmányt. De bármit jelentett is, az új frizurámnak köszönhetően varázslatos módon egy csapásra androgünné váltam. Hotel Chelsea, 204-es szoba, 1970 Hirtelen egymást érték a lehetőségek. Jackie Curtis felkért, hogy játsszak a darabjában, a Femme Fatale-ban. Nem okozott gondot, hogy annak a fiúnak a helyére kell beugranom, aki Penny Arcade hímnemű alteregóját alakította, és ilyen sorokat adtak a számba: „Dönthetett, hogy kell vagy sem, / Kellett neki, elhagyta”. A La MaMa az első kísérleti színházak egyike volt ofF-Broadway jó sok off-fal megfejelve. Főiskolás koromban szerepeltem néhány darabban, én játszottam Phaedrát Euripidész Hippolütoszábán és Madame Dubonnet-t a Twiggy, a sztárban. Szerettem a színpadot, de irtóztam a magolástól és a rengeteg sminktől. Nem nagyon értettem az avantgárdot, de azt gondoltam, jó móka lesz Jackie társulatával dolgozni. Jackie meghallgatás nélkül osztotta rám a szerepet, ezért fogalmam sem volt, mi vár rám. *

Az előcsarnokban ültem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem Robertet várnám. Aggódtam, amikor alámerült a prostitúcióba. Képtelen voltam összpontosítani. Ültem a szokott helyemen, narancssárga jegyzetfüzetem fölé görnyedve, amely Brian Joneshoz írt versciklusomat rejtette. A Song of the South szerelésemet viseltem – szalmakalap, nyúl- kabát Rémusz bácsi meséiből, munkásbakancs, buggyos nadrág és ugyanazon a soron ügyködtem már egy ideje, amikor ismerős hang szakított félbe. – Min dolgozol annyira, bogaram? Felnéztem, és egy sötét napszemüveges idegent pillantottam meg. – Írok. – Költő vagy? – Talán. Unottan elfordítottam a fejem, és úgy tettem, mintha nem ismerném meg, noha elnyújtott hanghordozása és titokzatos mosolya elárulta. Pontosan tudtam, kivel állok szemben; a sráccal a Dont Look Back című filmből. Ő volt a másik. Bobby Neuwirth, a békéltető-provokátor. Bob Dylan alteregója. Festő, énekes-dalszerző és kalandor. Bizalmas jó barátja nemzedéke legnagyobb elméinek és zenészeinek. Alig néhány évvel volt idősebb nálam. Felálltam, hogy leplezzem a zavaromat, biccentettem, majd köszönés nélkül az ajtó felé indultam. Utánam kiáltott. – Hé, honnan tanultál meg így járni? Megfordultam – A Dont Look Backből. Elnevette magát, és azt kérdezte, meghívhat-e egy tequilára az El Quixoteban. Nem vagyok nagy ivó, de azért ledobtam egy felest só és citrom nélkül, csak hogy menőnek tűnjek. Könnyű volt vele beszélgetni, Hank Williamstől az absztrakt expresszionizmusig minden szóba került. Úgy vettem észre, hogy tetszem neki. Kivette a füzetet a kezemből, és belelapozott. Valószínűleg látott benne lehetőséget, mert így szólt: – Dalokat próbáltál már írni? Nem tudtam, mit feleljek. – Mire legközelebb találkozunk, írj egy dalt – mondta, amikor kiléptünk a bárból. Csak ennyit kellett mondania. Amint elment, megfogadtam, hogy írok neki egy dalt. Bohóckodtam néhány dalszöveggel Matthew kedvéért, és kitaláltam egy pár Appalache stílusú éneket Harrynek, de aztán nem sokat foglalkoztam velük. Most végre volt küldetésem, és volt valaki, akinek a kedvéért érdemes teljesítenem. Robert későn ért haza, mogorva és dühös volt, hogy egy idegen pasassal iszogattam. Másnapra azonban lehiggadt, és egyetértett velem, hogy valóban inspiráló, ha Bob Neuwirth érdekesnek találja a munkámat.

– Talán ő végre rá tud venni, hogy énekelj – mondta. – De sose felejtsd el, ki akart először énekesnőt faragni belőled. Robert mindig is szerette a hangomat. Amikor Brooklynban éltünk, esténként arra kért, énekeljek neki elalvás előtt, és olyankor Piaf meg Child dalaival ringattam álomba. – Nem akarok énekelni. Csak dalszövegeket akarok írni neki. Költő akarok lenni, nem énekes. – Lehetsz mindkettő is egyszerre – mondta. Robert egész nap zaklatottnak tűnt, végletek közt ingadozott a hangulata, hol gyengéden magához ölelt, hol leverten begubózott. Éreztem, hogy valami készülődik, de nem akart beszélni róla. A következő néhány nap idegőrlő hallgatással telt. Sokat aludt, és amikor ébren volt, arra kért, olvassak fel a verseimből, elsősorban azokat, amelyeket neki írtam. Eleinte attól féltem, hogy valami baja történt. Hosszú hallgatásai alatt azon töprengtem, hogy talán megismerkedett valakivel. Hotel Chelsea, 204-es szoba, 1970 A szótlansága jelentett valamit. Egyszer már keresztülmentünk ezen. Bár nem beszéltünk róla, szép lassan felkészítettem magamat az óhatatlanul bekövetkező változásokra. Kapcsolatunk Roberttel még mindig meghitt volt, és úgy gondoltam, mindkettőnknek nehéz lenne szavakba önteni az érzéseinket. Paradox módon mintha egyre jobban magához akart volna láncolni. Talán ezt szánta búcsúzóul, mint az úriember, aki drágaköveket vesz a szeretőjének, mielőtt kiadná az útját. Vasárnap telihold volt. Láttam, hogy Robert nagyon feszült, és váratlanul mehetnékje támadt. Hosszan nézett rám. Megkérdeztem, jól van-e. Azt felelte, nem tudja. Elkísértem a sarokig. Álltam a sarkon, és a holdat néztem. Később, hogy lecsillapodjak, elmentem, és ittam egy kávét. A hold vérvörösen trónolt az égen.

Amikor Robert végül hazatért, fejét a vállamra hajtotta, és elaludt. Nem faggattam. Később elárulta, hogy aznap éjjel átlépett egy határt. Lefeküdt egy férfival, és nem pénzért. Próbáltam megvigasztalni. A páncélomnak még mindig voltak sebezhető pontjai, és Robert, az én lovagom, jó néhány sebet ejtett már rajtam anélkül, hogy bántani akart volna. Egyre több ajándékkal leptük meg a másikat. Apróságokkal, amiket magunk készítettünk vagy egy zálogház kirakatának poros sarkában találtunk. Olyan tárgyakkal, amelyek senki másnak nem kellettek. Hajfonatból készített keresztek, lakkozott amulettek, Valentin-napi haikuk szalaggal átkötött levelezőlapon. Üzeneteket, süteményeket hagytunk egymásnak. Apró figyelmességeket. Mintha ezzel betömhettük volna a lyukat, újraépíthettük volna az omladozó falat. Mintha begyógyíthattuk volna a sebet, melyet azért ejtettünk, hogy új élményeink lehessenek. Malacpofát napok óta nem láttuk, de hallottuk a kutyája vonyítását. Robert kihívta a rendőrséget, és feltörték a lakás ajtaját. Malacpofa meghalt. Robertnek kellett azonosítania a holttestet, amit aztán a kutyával együtt vittek el. Amikor Robert meglátta a hatalmas teret, ami kétszer akkora volt, mint a miénk, minden bűntudat ellenére meg akarta szerezni. Biztosra vettük, hogy ki fognak penderíteni minket a műteremből, mivel nem volt szerződésünk. Robert megkereste a főbérlőt, és bevallott neki mindent. A fickó úgy gondolta, hogy nehezen tudna bérlőt találni a hulla- és kutyaszag miatt, ezért felajánlotta az egész emeletet – harminc dollárral kevesebbért, mint amennyit a Chelsea-ben fizettünk. Ráadásul hajlandó volt elengedni kéthavi kauciót, ha cserébe kitakarítunk és kifestjük a falakat. Hogy kiengeszteljem Malacpofa isteneit, készítettem egy rajzot ezzel a címmel: Láttam egy férfit, a kutyáját sétáltatta. Amikor elkészült a kép, Robert láthatóan megbékélt Malacpofa szomorú halálával. Nyilvánvalóan nem engedhettük meg magunknak, hogy a Chelsea-ben fenntartsuk a szobát, és mellé az Oasis Bar fölötti emeletet is kibéreljük. Nem akartam otthagyni a Chelsea-t, a költőket, az írókat, Harryt, a fürdőszobánkat a folyosón. Erről sokat beszélgettünk. Végül úgy állapodtunk meg, hogy az enyém lesz a kisebb helyiség, amit először kivettünk, az övé pedig a hátsó, nagy szoba. Az így megspórolt pénzből ki tudtuk fizetni a rezsit. Tudtam, hogy ez a gyakorlatias döntés izgalmas távlatokat nyithat. Mindkettőnknek lenne saját élettere, de egymás közelében maradnánk. De ez az egész nagyon szomorú volt, főleg engem viselt meg. Imádtam a szállodában lakni, és tudtam, ha elköltözünk, minden megváltozik. – Mi lesz velünk? – kérdeztem. – Mi mindig megmaradunk egymásnak – válaszolta. Roberttel nem feledkeztünk meg a fogadalomról, melyet a taxiban tettünk az Allertonból a Chelsea-be tartva. Egyelőre még nem álltunk készen arra, hogy egyedül boldoguljunk. – Itt leszek a szomszédban – mondta.

——— Valahogy össze kellett kaparnunk négyszázötven dollárt, egy-egy havi lakbért és a kauciót. Robert a szokottnál is gyakrabban lépett le, és minden alkalommal szerzett húsz dollárt. Korábban írtam néhány lemezkritikát, és mostanra jutottam el odáig, hogy ingyen kaptam példányokat az albumokból. Miután írtam azokról, amelyek tetszettek, fogtam a lemezeket, és levittem őket egy Freebeing nevű üzletbe az East Village-re. Darabjáért egy dollárt fizettek, ezért ha küldtek tíz lemezt, azzal már egész jól kerestem. A lemezek eladásából több pénzt szereztem, mint a kritikák írásából. Nem voltam túl termékeny, és többnyire olyan kevéssé ismert zenészekről írtam, mint Patty Waters, Clifton Chenier vagy Albert Ayler. Nem szerettem kritizálni, sokkal inkább fel akartam hívni a figyelmet egy- egy méltatlanul mellőzött művészre. Közös erőfeszítéssel végül sikerült előteremtenünk a pénzt. Utáltam pakolni és takarítani. Robert készségesen magára vállalta ezt a feladatot, összeszedte a szemetet, kitakarította és kifestette a lakást, akárcsak Brooklynban. Eközben időm nagy részét a Scribner’s-ben és a La MaMa-ban töltöttem. Esténként a Max’s-ben találkoztunk a próbáim után. Mostanra már régi motorosokként, magabiztosan foglaltunk helyet a kerékasztalnál. A Femme Fatale főpróbáját május 4-én tartottuk, azon a napon, amikor a Kent State egyetemen a vietnami háború ellen tüntető diákok közé lőttek. A Max’s-ben ritkán politizáltunk, a Factory történései jobban érdekelték a társaságot. Általánosan elfogadott tény volt, hogy a kormány korrupt, a vietnami háború pedig rossz, de a Kent State-i események beárnyékolták az előadást, és nem sikerült túl jól az este. A hivatalos bemutató után javult a helyzet, Robert az összes előadásra eljött, gyakran új barátai társaságában. Volt köztük egy Tinkerbelle nevű lány is. A Huszonharmadik utcában lakott, a London Terrace egyik apartmanjában, és a Factory köréhez tartozott. Robertnek imponált, hogy így vág az esze, és pajkos megjelenése ellenére szokatlanul éles volt a nyelve. Jól nevelten tűrtem csípős megjegyzéseit, úgy tekintettem Tinkerbelle-re, mintha ő volna Robert válasza Matthew-ra. Tinkerbelle mutatott be minket David Crolandnek. Ahogy kinézett, David Robert ikertestvére lehetett volna: magas, vékony alkat, göndör, sötét haj, fehér bőr, sötétbarna szem. Jó családból származott, és grafikát tanult a Pratten. 1965-ben Andy Warhol és Susan Bottomly az utcán fedezték fel, és filmszínészt csináltak belőle. Susan Bottomlyt, ismertebb nevén International Velvetet, úgy kezelték, mint a következő szupersztárt, Edie Sedgwick utódját. David viharos viszonyba bonyolódott Susannel, és amikor a nő 1969- ben elhagyta, Londonba menekült, ahol belevetette magát a film, a divat és a rock and roll világába.

A skót filmrendező, Donald Cammel vette a szárnyai alá. Cammel bejáratos volt ennek a londoni félvilági társaságnak a köreibe, Nicolas Roeggel éppen akkor hozták tető alá a Performance című filmet Mick Jagger főszereplésével. A Boys Inc. topmodelljeként David magabiztos volt, és nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. Amikor szemére vetették, hogy visszaél a külsejével, így válaszolt: – Nem én élek vissza a külsőmmel. Mások élnek vissza vele. Londonból Párizsba költözött, majd május elején visszatért New Yorkba. A London Terrace-ben lakott Tinkerbelle-nél, aki alig várta, hogy összeismertethesse velünk. David kedves volt, és tiszteletben tartotta, hogy Roberttel egy pár vagyunk. Szeretett nálunk lenni, művészetgyárnak nevezte a lakásunkat, és őszinte csodálattal szemlélte a munkáinkat. David megjelenése után könnyebbé vált az életünk. Robert élvezte a társaságát, és jólesett neki, hogy David értékeli a munkáját. David szerezte neki az egyik első, fontos megbízását, egy kétoldalas képet az Esquire-ben Zelda és Scott Fitzgeraldról, amelyen Robert festékszóróval maszkot rajzolt nekik. Háromszáz dollárt kapott érte, soha életében nem keresett még ekkora pénzt egyetlen munkával.

David egy kívül fehér, belül piros Corvairrel járt, és néha elvitt minket egy körre a Central Park körül. Leszámítva a taxikat és apám fuvarjait a New Jersey-i buszmegállóból, először ültünk autóban. David nem volt gazdag, de jobban el volt eresztve, mint Robert, és tapintatos nagyvonalúság jellemezte. Elvitte Robertet ebédelni, és kifizette a számlát. Robert nyakláncokat és kis rajzokat adott cserébe. Teljesen természetes folyamat zajlott le. David bevezette Robertet a saját világába, ő pedig elmerült benne. Egyre több időt töltöttek együtt. Figyeltem Robertet készülődés közben – egy úriember, aki vadászni indul. Gondosan választott össze mindent. Összehajtott, színes zsebkendőjét a farzsebébe dugta. Karkötőt vett fel. Mellényt. Hosszasan fésülködött. Tudta, hogy szeretem, ha kicsit kócos, én pedig tudtam, hogy nem az én kedvemért szelídíti meg rakoncátlan fürtjeit. Robert társasági élete kiteljesedett. Megismerkedett a Factory törzsközönségével, és összebarátkozott Gerard Malanga költővel. Gerard ostort csattogtatva táncolt a Velvet Undergrounddal, és olyan üzletekbe vitte el Robertet, mint a szexuális kiegészítőket árusító Pleasure Chest. A város egyik legkifinomultabb irodalmi szalonjába is meghívta. Robert ragaszkodott hozzá, hogy egyszer én is tartsak vele a Dakota épületbe, Charles Henri Ford, a befolyásos View magazin alapítójának lakásába, aki megismertette a szürrealizmust Amerikával. Úgy éreztem magam, mintha vasárnapi ebéden lennék valamelyik rokonomnál. Miközben a költők véget nem érő verseiket olvasták, azon tűnődtem, vajon Ford titokban nem fiatalsága szalonjaiba vágyik-e vissza, például Gertrude Stein szalonjába, ahol Breton, Man Ray vagy Djuna Barnes vendégeskedtek. Az este egy pontján Roberthez hajoltam, és így szóltam: – Hihetetlenül kék a szemed. Viccesnek gondoltam magamat, tekintve, hogy Robertnek feltűnően zöld szeme volt. Robert alkalmazkodó képessége ezekhez a társasági szituációkhoz újra meg újra lenyűgözött. Olyan félénk volt, amikor megismerkedtünk, most meg szinte lubickolt a

Max’s, a Chelsea és a Factory vizében, mint aki végre megtalálta természetes közegét. * Életünk Chelsea-ben töltött időszaka lezárult. Bár mindössze néhány méterre laktunk a szállodától, tudtam, hogy minden más lesz. Úgy gondoltam, többet tudunk majd dolgozni, de elveszítünk egyfajta meghittséget, és Dylan Thomas szobájának közelségét. Valaki más foglalta el őrhelyemet a Chelsea előcsarnokában. Az egyik utolsó dolog, amit a Chelsea-ben csináltam, az volt, hogy befejeztem Harry születésnapi ajándékát. Az Alchemical Roll Call egy illusztrált költemény azokról az alkímiai témákról, melyekről Harryvel beszélgettünk. A liftet éppen javították, ezért gyalog másztam fel a 705-ös szobába. Harry ajtót nyitott, még mielőtt bekopoghattam volna. Sípulóvert viselt májusban. Egy doboz tejet tartott a kezében, mintha éppen a szemébe akarna tölteni belőle. Érdeklődve tanulmányozta az ajándékomat, majd azonnal iktatta is az archívumába. Ez egyszerre volt megtiszteltetés és átok, mert így minden bizonnyal örökre eltűnt az akták átláthatatlan labirintusában. Úgy döntött, lejátszik nekem valami különlegeset, egy ritka meszkál rítust, amit évekkel korábban rögzített. De hasztalan próbálta befűzni a szalagot Wollensak márkájú tekercses magnójába. – Ez a szalag jobban össze van gabalyodva, mint a hajad – csattant fel türelmetlenül. Egy pillanatra rám meredt, majd addig turkált fiókjaiban és dobozaiban, míg előbányászott egy hosszú sörtéjű, ezüst-elefántcsont hajkefét. Érte nyúltam. – Hozzá ne érj! – rivallt rám. Szó nélkül leült a székébe, én pedig a lába elé helyezkedtem. Néma csöndben dolgozva Harry az összes csomót kifésülte a hajamból. Közben azon tűnődtem, a fésű vajon az anyjáé volt-e. Miután végzett, megkérdezte, van-e pénzem. Nemmel válaszoltam, és úgy tettem, mintha dühös lennék. De ismertem Harryt. Csak a pillanat meghittségét akarta lerombolni. Harry minden szép pillanatot azonnal a feje tetejére állított. Május utolsó napján Robert tartott egy kis összejövetelt a barátai számára a loftban. Motown-dalok forogtak a lemezjátszónkon, és Robert nagyon boldognak tűnt. Új lakásunk sokkal nagyobb volt, mint a szállodai szobánk. Még táncolni is volt hely. Egy idő után otthagytam őket, és visszamentem a Chelsea-be, a régi szobánkba. Leültem az ágyra, és sírtam. Utána megmostam az arcomat a kis csapnál. Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor úgy éreztem, hogy feláldoztam magamból valamit Robert kedvéért. ——— Gyorsan beleszoktunk az új életünkbe. Ugyanúgy lépkedtem egyik négyzetről a másikra lépcsőházunk sakkmintás kövezetén, mint a Chelsea-ben. Először mindketten a kisebbik

helyiségben aludtunk, amíg Robert nem tudta lakhatóvá tenni a másikat. Az első egyedül töltött éjszakám jól indult. Robert megengedte, hogy nálam legyen a lemezjátszó, Piafot hallgattam és írtam, de aludni nem tudtam. Bármi történt is, mindig egymás karjában aludtunk el. Hajnali három körül magamra terítettem a muszlintakarómat, és halkan bekopogtam az ajtaján. Azonnal kinyitotta. – Patti, mi tartott ilyen sokáig? Beléptem, próbáltam közömbösnek tűnni. Láthatóan egész éjjel dolgozott. Észrevettem egy új rajzot, egy új installáció darabjait. Az ágya mellett a fényképemet. – Tudtam, hogy átjössz – mondta. – Rémálmom volt, nem tudtam aludni. És ki kellett mennem. – Átmentéi a Chelsea-be? – Nem – feleltem. – Egy üres kajásdobozba pisiltem. – Jaj, Patti, ne! Az éjszaka kellős közepén messze volt a Chelsea, ha az embernek nagyon kellett vécéznie. – Jól van, bújj ide! Mindig minden elvonta a figyelmemet a munkáról, leginkább önmagam. Robert néha átjött a szobámba, és leszidott. A segítsége nélkül állandó káoszban éltem volna. Az írógépet egy narancsos ládára helyeztem. A padlón papírlapok hevertek befejezetlen dalszövegekkel, elmélkedésekkel Majakovszkij haláláról és tűnődésekkel Bob Dylanről. Kritikára váró lemezek hevertek mindenfelé. A falakon hőseim fényképei, erőfeszítéseim azonban korántsem tűntek hősiesnek. Írni próbáltam, aztán inkább a hajamat vágtam le. Amit vártam, az nem következett be. Amire álmomban sem gondoltam volna, valóra vált. Hazalátogattam a családomhoz. Végig kellett gondolnom, merre akarok továbbindulni. Kétségeim voltak, vajon helyesen cselekszem-e. Talán hiábavaló ez az egész? Ugyanazt a bűntudatot éreztem, mint amikor a Kent State-i mészárlás napján előadtuk a darabunkat. Művész akartam lenni, fontosat akartam alkotni. Körbeültük a családi asztalt. Apám Platónt olvasott nekünk. Anyám fasírtos szendvicseket készített. Mint mindig, most is egyfajta bajtársias légkörben ebédeltünk. És akkor váratlanul felhívott Tinkerbelle. Kurtán közölte, hogy Robertnek viszonya van Daviddel. – Most is együtt vannak – mondta némiképp diadalmasan. Azt feleltem, teljesen felesleges volt felhívnia, már régen tudok róla. Döbbenten raktam le a kagylót, de ha őszinte akartam lenni magamhoz, Tinkerbelle csak kimondta, amit már magam is sejtettem. Azt viszont nem értettem, miért hívott fel. Nem szívességből tette. Annyira nem álltunk közel egymáshoz. Vajon gonoszságból csinálta, vagy egyszerűen csak képtelen volt magában tartani? Ezzel együtt nem zárhattam

ki azt sem, hogy hazudik. Hazafelé a buszon eldöntöttem, nem szólok róla Robertnek, megadom neki a lehetőséget, hogy ő hozakodjon elő vele. Ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amikor lehúzta a Blake-rajzot a Brentano’s vécéjében. A Negyvenkettedik utcán meglátott egy érdekes, új férfimagazint, de tizenöt dollárba került. Volt nála elég pénz, de meg akart bizonyosodni róla, valóban megér-e annyit. Amikor kivette a celofánból, a tulaj rajtakapta. Kiabálni kezdett, és követelte a pénzt Roberttól. Robert dühbe gurult, és hozzávágta az újságot, mire a pacák nekitámadt. Robert kirohant az üzletből, le az aluljáróba, és meg sem állt hazáig. – Mindezt egy átkozott magazinért. – Legalább jó volt? – Nem tudom, jónak tűnt, de elvette tőle a kedvemet. – Saját képeket kellene készítened. Azok egyébként is jobbak lennének. – Nem is tudom. Talán. Néhány nappal később Sandynél voltunk. Robert mintegy mellékesen felkapta Sandy polaroid gépét. – Kölcsönvehetem? – kérdezte. * Polaroid-gép Robert kezében. A mozdulat, a csukló rándulása. A kattanás, amikor lenyomja az elsütő billentyűt, és a hatvan másodpercnyi várakozás a kész képre. Az azonnaliság illett Robert stílusához. Először csak játszott vele. Nem volt teljesen meggyőződve róla, hogy ez az ő eszköze. Ráadásul a film sokba került, tíz kép nagyjából három dollárba, ami jelentős összegnek számított 1971-ben. De akkor is jókora előrelépést jelentett a fotófülkékhez és a sötétkamrákhoz képest. Én lettem Robert első modellje. Mellettem nem érezte magát feszélyezve, és időre volt szüksége, hogy tökéletesítse a technikáját. A kamera működése egyszerű volt, a lehetőségek azonban korlátozottak. Számtalan fényképet készítettünk. Eleinte sokat kellett instruálnia. Próbáltam rávenni, hogy olyan képeket készítsen, mint a Bringing It All Back Home borítója, amelyen Bob Dylan kedvenc tárgyaival veszi körül magát. Elrendeztem a kockáimat, a „Sinners” feliratú rendszámtáblámat, egy Kurt Weill-lemezt, a Blonde on Blonde borítóját, és fekete kombinéba bújtam, mint Anna Magnani. – Túl sok szemét van rajta – mondta. – Hadd készítsek csak rólad egy képet. – De én szeretem ezeket a holmikat – feleltem. – Nem lemezborítót készítünk. Ez művészet. – Utálom a művészetet! – kiáltottam, a kép pedig elkészült. Első férfi modellje önmaga lett. Hozzáértése megkérdőjelezhetetlen volt. Uralta ezeket a képeket. Önmagát látva találta ki, mit is akar.

Elégedett volt első képeivel, de a film borsos ára miatt egy időre félre kellett tennie a fényképezőgépet. Szerencsére a kényszerszünet nem tartott sokáig. Robert sok időt töltött a környezete csinosítgatásával és művei rendezgetésével. Néha azonban aggodalmas pillantást vetett rám. – Minden rendben? – kérdezte. Mondtam, hogy ne aggódjon. Az igazat megvallva annyi mindenben vettem részt, hogy egyszerűen nem maradt időm Robert szexualitásával foglalkozni. Kedveltem Davidet, Robert kivételes műveket alkotott, és életemben először én is képes voltam úgy kifejezni magam, ahogy szerettem volna. A szobám belső világom ragyogó káoszát tükrözte: felerészt tehervagon volt, felerészt meseország. Egy délután meglátogatott minket Gregory Corso. Először Roberthez ment, elszívtak egy dzsointot, és mire eljutott hozzám, már alkonyodott. A padlón ülve püföltem a Remingtonomat. Gregory belépett, és lassan körülnézett. Pisis poharak és törött játékok. – Ezt már szeretem – mondta. Odahúztam egy régi karosszéket. Cigarettára gyújtott, és szanaszét heverő költeményeimből olvasott, közben elbóbiskolt, és kiégette a szék karfáját. Kávét öntöttem rá, nehogy kigyulladjon. Felriadt, és megitta a maradék Nescafét. Kisegítettem néhány dollárral. Távozóban a matracom fölött lógó régi francia feszületre pillantott. Krisztus lába alatt egy koponya volt a memento mori szavaival díszítve. – Azt jelenti: „Ne feledd, hogy halandók vagyunk” – mondta Gregory. – De a költészet nem az. Bólintottam. Amikor elment, leültem a székbe, és végighúztam az ujjamat azon a helyen, ahol kiégette a karfát – egy nagy költő ejtette friss seb. Mindig bajt kevert, romokat hagyott maga után, a költészete mégis tiszta, mint a szűz hó. ——— A közös titok fojtogatta Robertet és Davidet. Bizonyos fokig mindketten szerettek titkolózni, de azt hiszem, David túl őszinte volt ahhoz, hogy tovább bujkáljanak előlem. Érezhetően nőtt köztük a feszültség. Az események akkor érték el tetőpontjukat, amikor négyesben randiztunk David és barátnője, Loulou de la Falaise társaságában. Együtt táncoltunk. Kedveltem Loulout, ezt a karizmatikus vörös hajú lányt, Yves Saint Laurent ünnepelt múzsáját, aki egy Schiaparelli- modell és egy francia gróf lánya volt. Vastag afrikai karkötőt viselt, és amikor levette, piros madzagot pillantottam meg a vékony csuklóján. Állítása szerint Brian Jonestól kapta. Úgy tűnt, minden rendben van, eltekintve attól, hogy Robert és David időről időre félrevonult, és heves, indulatos beszélgetésbe kezdett. Aztán David egyszer csak megragadta Loulou karját, lerángatta táncparkettről, és se szó, se beszéd távoztak.