Patti Smith - Kölykök

PATTI SMITH KÖLYKÖK MAGVETŐ BUDAPEST Fordította ILLÉS RÓBERT ——— Szerkesztette és a dalszövegeket fordította TOTTH BENEDEK és TÚRI TÍMEA ——— A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Patti Smith: Just Kids Ecco, HarperCollins, New York, 2010 Az eredetit tervezte és összeállította Mary Austin Speaker ——— © Patti Smith, 2010 Hungarian translation © Illés Robert, 2012 Fényképek és illusztrációk: A Patti Smith Archívum jóvoltából: 24,56,255,356,360,361,362. Robert Mapplethorpe-polaroid: 336. © Patti Smith: 131,260,284,289,359,359,363,367,371,372. Az Edward Mapplethorpe Archívum jóvoltából: 25,354. Mapplethorpe összes munkája © Robert Mapplethorpe Alapítvány Engedéllyel felhasználva: 168,245,280,313,318,321,331. Patti Smith rajzai a Robert Millet Gallery engedélyével: 99,317. © Lloyd Ziff. Engedéllyel: 62,72. © JudyLinn. Engedéllyel: 177,182,187,188,189,295,345. © Gerard Malanga. Engedéllyel: címlap, 253. © Lynn Goldsmith, 2010. Engedéllyel: 368. © Lynn Davis. Engedéllyel: 373.



——— Sok mindent mondtak Robertról, és sokat fognak még beszélni róla. Fiúk utánozzák majd a gesztusait. Fehér ruhás lányok siratják a göndör fürtjeit. Lesznek, akik megbélyegzik, és olyanok, akik bálványozzák. Mértéktelenségeit kárhoztatják és megszépítik. Végül azonban az igazság feltárul a műveiből, a művész testi valójából. És sosem halványul el. Ember nem ítélkezhet fölötte. Mert a művészet Isten dicséretét zengi, és őhozzá tartozik.

ELŐSZÓ Aludtam, amikor meghalt. Este betelefonáltam a kórházba, hogy még egyszer jó éjszakát kívánjak neki, de már nem tudtam elérni a morfium rétegei alatt. Kezemben a kagylóval hallgattam a szaggatott légzését, és tudtam, hogy soha többé nem fogunk beszélni egymással. Később csendben rendet raktam, elpakoltam a jegyzetfüzetemet és a töltőtollamat. A kobalt tintatartót, ami egykor az övé volt. A perzsa serleget, a bíbor szirmú virágot, a tejfogakkal teli tálkát. Lassan felmentem az emeletre, számoltam a lépcsőfokokat, mind a tizennégyet, egyiket a másik után. Betakartam a picit a bölcsőben, megpusziltam az alvó fiamat, aztán bebújtam a férjem mellé az ágyba, és imádkoztam. Még él, suttogtam. Végül elaludtam. Korán ébredtem, és ahogy elindultam lefelé a lépcsőn, már tudtam, hogy meghalt. Néma csend volt, csak a bekapcsolva felejtett tévé szólt. Egy opera ment valamelyik csatornán. Mágnesként vonzott a képernyő: Tosca szívbemarkoló hangon énekelt a festő Cavaradossi iránti szenvedélyéről. Hideg márciusi reggel volt, belebújtam a pulóverembe. Ahogy felhúztam a redőnyt, napfény ömlött a dolgozószobámba. Elsimítottam a súlyos kárpitot a székemen, aztán levettem a polcról egy Odilon Redon-albumot, és kinyitottam az úszó női fejet ábrázoló festménynél. Les yeux clos. A sápadt szemhéjak mögött egy ismeretlen világ lakozott. Megszólalt a telefon, felálltam, és felvettem a kagylót. Robert legfiatalabb testvére, Edward volt az. Elmondta, hogy ígéretéhez hűen még egyszer utoljára megcsókolta a nevemben. Dermedten álltam; aztán lassan, mintha csak álmodnék, visszamentem a székemhez. Abban a pillanatban Tosca belekezdett a nagy áriába – „Vissi d’arte”. A szerelemért éltem, a művészetért éltem. Behunytam a szemem, és összekulcsoltam a kezem. A sors eldöntötte, hogyan búcsúzzam el tőle.

A HÉTFŐ GYERMEKEI Kislánykoromban anyám sokszor elvitt sétálni a Humboldt Parkba, a Prairie-folyóhoz. Homályosak az emlékeim, mintha üveglapon keresztül látnék egy régi csónakházat, egy kör alakú színpadot, egy boltíves kőhidat. A keskeny folyó széles lagúnába torkollt. A víz felszínén csodálatos teremtményt pillantottam meg. Hosszú, ívelt nyak emelkedett egy fehér tollpárnából. Anyám észrevette az izgatottságomat. „Hattyú”, mondta, mire az lépett néhányat a csillogó vízen, verdesni kezdett hatalmas szárnyával, és felszállt a magasba. Ez a szó azonban kevés volt, hogy kifejezze a csodát, vagy leírja az érzéseimet. Leküzdhetetlen vágy lett úrrá rajtam, hogy beszéljek róla, mondjak valamit a fehérségéről, a mozdulatai robbanékonyságáról, méltóságteljes szárnycsapásairól. A hattyú beleolvadt az égbe. Kétségbeesetten kerestem a szavakat, amelyekkel visszaadhatnám az élményt. „Hattyú”, ismételtem némiképp elégedetlenül, és kínzó sóvárgást éreztem, ám mindezt nem vették észre rajtam sem a járókelők, sem anyám, sem a fák vagy a felhők. Egy hétfői napon születtem Chicago északi részén az 1946-os nagy hóvihar idején. Egy nappal korábban érkeztem a kelleténél, a szilveszterkor született babák ugyanis egy új hűtőszekrényt kaptak ajándékba. Anyám minden erőfeszítése ellenére a vajúdás már a Michigan-tó mellett, a hóförgetegben araszoló taxiban elkezdődött. Apám elmondása szerint nyúlánk, vézna csecsemő voltam, aki tüdőgyulladással jött a világra, és csak azért maradtam életben, mert egy forró vízzel teli, gőzölgő mosóteknő fölé tartott. Húgom, Linda születésekor is hóvihar tombolt, 1948-ban. A szükség úgy hozta, hogy gyorsan fel kellett nőnöm. Anyám vasalást vállalt, én pedig a bérház verandáján ülve vártam a jegesembert, aki a város utolsó ló vontatta kocsijával járt. Amikor megérkezett, barna papírba csomagolt jégdarabokat kaptam tőle. Az egyiket a zsebembe dugtam a húgomnak, de amikor később elő akartam venni, a jég eltűnt. Amikor anyám terhes lett az öcsémmel, Todd-dal, elbúcsúztunk a szűkös lakásunktól a Logan Square-en, és a pennsylvaniai Germantownba költöztünk. A következő néhány évben egy katonák és családjuk számára fenntartott, fehérre meszelt barakkban laktunk, az ablakok egy elhagyatott, vadvirágoktól tarkálló mezőre néztek. A mezőt Foltnak neveztük, ahová nyaranta a felnőttek kiültek beszélgetni, cigizni, pitypangbort iszogatni, miközben mi, gyerekek körülöttük játszottunk. Anyám megtanította nekünk gyermekkora játékait, olyanokat, mint a „Tolvajlépés” az „Adj, király, katonát” vagy a „Repül a, repül a…”. Százszorszépből nyakláncot és koszorút készítettünk. Esténként szentjánosbogarakat gyűjtöttünk befőttesüvegbe, a fényükből gyűrűt húztunk az ujjúnkra. Anyám megtanított imádkozni is; ugyanazt az imát tanultam tőle, amit az anyja tanított neki. „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!” Az ágyam mellett térdelve ismételtem az imát, miközben anyám mellettem állt, és elmaradhatatlan cigarettájával kezében hallgatta, ahogy utánamondom a szöveget. Szerettem imádkozni, az imádság szavai mégis felzaklattak,

újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Isten szeme mindig nyitva van? Milyen színű lehet? Féltem, hogy ha elalszom, a lelkem megszökik a testemből, és elfelejt visszajönni. Kétségbeesetten igyekeztem ébren maradni, nehogy elenedjem, ami hozzám tartozik. Talán azért, hogy kielégítse kíváncsiságomat, anyám beíratott a vasárnapi iskolába. Bibliai passzusokat és Jézus szavait kellett bemagolnunk. Utána felsorakoztunk egymás mellé, és aki hibátlanul vissza tudta mondani, az kapott egy kanál lépes mézet. Ugyanazzal a kanállal etették az összes köhögő gyereket. Ösztönösen óvakodtam a kanáltól, Isten létezését azonban gyorsan elfogadtam. Megnyugtatott, hogy létezik felettünk egy másik jelenvaló, folyamatos mozgásban, mint egy cseppfolyós csillag. Mivel az esti imádsággal nem voltam megelégedve, hamarosan megkértem anyámat, hadd alkossam meg a saját imámat. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell többé ugyanazokat a szavakat ismételnem – „Vigyázz az én szüleimre, meg a kistestvéreimre, mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel” –, hanem azt mondhatom, amit valójában gondolok. Ettől kezdve felszabadultan feküdtem az ágyamban, a szénkályha mellett, és hosszú leveleket fogalmaztam Istennek. Nem voltam jó alvó, biztosan bosszantónak találta végeérhetetlen fogadalmaimat, látomásaimat és terveimet. Idővel azonban megváltoztak az imádkozási szokásaim, és némán fohászkodtam, inkább hallgattam, mint beszéltem. Ezek a szóáradatok valamiféle lüktető, hol táguló, hol összehúzódó érzetté alakultak. Beléptem a képzelet tündöklő birodalmába. Mindezt még jobban felerősítette, amikor influenzás, kanyarós, bárányhimlős vagy mumpszos lettem. Az összes betegségen átestem, és mindegyik egy-egy új érzékeléssel ajándékozott meg. Magamba fordulva feküdtem, és szemhéjamon keresztül egy fejem fölött pörgő hópihe szimmetriájában gyönyörködtem, mint valami különlegesen értékes ajándékban, a menny kaleidoszkópjának egy darabkájában. Az imádkozás iránti szeretetemnek azonban hamarosan vetélytársa akadt: a könyvek iránti rajongás. Sokat üldögéltem anyám lábánál, miközben könyvvel az ölében kávézott és cigarettázott. Az elmélyültsége felkeltette a kíváncsiságomat. Még óvodás sem voltam, amikor már szívesen nézegettem a könyveit, fogdostam az oldalakat, emelgettem a borítókat. Tudni akartam, mi van bennük, mi köti le ennyire anyám figyelmét. Amikor megtalálta a párnám alatt Foxe Mártírok könyvének karmazsinvörös példányát, melyet abban a reményben rejtettem oda, hogy a fejembe szivárogjon a szavak jelentése, nekilátott, hogy fáradságos munkával megtanítson olvasni. Végigrágtuk magunkat Lúdanyó meséin és Dr. Seuss kötetein. Amikor eljutottam arra a szintre, hogy nem volt szükségem többé segítségre, csatlakozhattam anyámhoz a kanapén. Ő A halász cipőjét olvasta, én a Piros cipellőket. Teljesen a könyvek hatása alá kerültem. Mindet el akartam olvasni, és minden egyes új könyv új vágyakat ébresztett bennem. Talán egy nap útnak indulok Afrikába, hogy felajánljam a szolgálataimat Albert Schweitzernek, de az is lehet, hogy mosómedveprém sapkámmal és lőporszarummal felfegyverkezve védem majd az embereket, mint Davy Crockett. Vagy megmászom a Himaláját, és imamalmot pörgetve élek egy barlangban, így

gondoskodva arról, hogy a Föld ne álljon meg. De a leginkább önmagamat akartam kifejezni, és a képzeletem termésének learatásában a testvéreim voltak az első cinkostársaim. Áhítattal hallgatták a történeteimet, boldogan játszottak a színdarabjaimban, hősiesen harcoltak a háborúimban. Velük semmi sem tűnt lehetetlennek. Tavasszal gyakran előfordult, hogy ágynak döntött valamilyen betegség, és kénytelen voltam a nyitott ablakon át hallgatni, ahogy bajtársaim odakint játszanak. A nyári hónapokban kistestvéreim az ágyamhoz járultak jelenteni, a rét mekkora részét sikerült elfoglalni az ellenségtől. Sok csatát veszítettünk a távollétemben, megtépázott osztagom tagjai olyankor az ágyam köré gyűltek, én pedig megáldottam őket a gyerekkatonák bibliájából, Robert Louis Stevenson Gyermekkertjéből. Télen erődöket építettünk hóból, hódító hadjáratokat vezettem, térképeket rajzoltunk, kidolgoztuk a stratégiát, támadtunk és visszavonultunk. Megvívtuk ír felmenőink csatáit, a narancs és a zöld háborúját. Narancssárga öltözékben küzdöttünk, noha mit sem tudtunk a jelentéséről. Csupán színek voltak számunkra. Amikor lankadt a lelkesedés, tűzszünetet hirdettem, és meglátogattam Stephanie barátnőmet. Egy számomra érthetetlen betegségben, a leukémia egy típusában szenvedett. Úgy tizenkettő lehetett, négy évvel idősebb nálam. Nem sokat tudtam mondani neki, és valószínűleg nem lehettem túl szórakoztató társaság, ennek ellenére úgy tűnt, örül a látogatásaimnak. Az igazat megvallva nem a jó szívem vonzott hozzá, hanem a szobájában lévő tárgyak csábereje. Nővére kiterítette száradni az átnedvesedett ruhámat, és kakaót meg aprósüteményt hozott egy tálcán. Stephanie párnák közt feküdt az ágyában, miközben én történeteket meséltem neki, vagy a képregényeit olvasgattam. Lenyűgöző képregény-gyűjteménye volt, amit a betegsége miatt ágyban töltött gyerekkorával érdemelt ki. Halmokban állt a szobájában a Superman, a Little Lulu, a Classic Comics és a House of Mystery összes száma. Régi szivardobozában őrizte az 1953-as év varázserejű amulettjeit: egy rulett-kereket, egy írógépet, egy korcsolyát, a Mobil olajcég lógójának vörös Pegazusát, egy Eiffel-tornyot, egy balettcipőt és a negyvennyolc állam alakját formázó medálokat. Bármeddig képes lettem volna eljátszani velük, és ha valamelyikből kettő volt, Stephanie szívesen nekem ajándékozta az egyiket. Volt egy titkos rekesz az ágyam mellett, a padlódeszkák alatt. Ott tartottam a kincseimet: üveggolyókat, kártyanaptárakat, a katolikusok kukáiból kimentett régi szentképeket, megfeketedett skapulárékat és letört kezű-lábú műanyag szenteket. A Stephanie-tól zsákmányolt holmikat is ide rejtettem. Valami azt súgta, nem lenne szabad ajándékokat elfogadnom egy beteg lánytól, mégis megtettem, de szégyelltem magam, ezért inkább eldugtam őket. Megígértem neki, hogy Valentin-napon meglátogatom, de nem mentem el hozzá. Hadvezéri teendőim – a testvéreimből és a szomszéd fiúkból álló osztagok irányítása – teljesen lefoglaltak, ráadásul erősen havazott. Kemény tél volt abban az évben. Másnap délután elhagytam az őrhelyemet, és átmentem hozzá egy kakaóra. Nagyon gyenge volt, és kérlelt, hogy maradjak még, aztán elnyomta az álom. Átkutattam az ékszeres ládikáját. Rózsaszín doboz volt, és amikor kinyitottam, kecses balerina fordult körbe benne, mint

egy tündér. Az egyik kitűző annyira megtetszett, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és egyujjas kesztyűmbe csúsztattam. Hosszú ideig ültem még az ágya mellett szótlanul, majd halkan kiosontam, mielőtt felébredt volna. A kitűzőt elrejtettem a kincseim közé. Nyugtalanul aludtam egész éjjel, furdalt a lelkiismeret. Reggel annyira rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam iskolába menni, és bűntudattól gyötörve ágyban maradtam. Megfogadtam, hogy visszaadom Stephanie-nak a kitűzőt, és bocsánatot kérek tőle. Másnap volt Linda húgom születésnapja, de nem tartottunk zsúrt. Stephanie állapota ugyanis rosszabbra fordult, és a szüleim bementek a kórházba, hogy vért adjanak neki. Amikor hazaértek, apám sírt, anyám pedig letérdelt az ágyam mellé, hogy elmondja: Stephanie meghalt. A szomorúságából aggodalom lett, amikor megtapogatta a homlokomat. Belázasodtam. A lakásunkat vesztegzár alá helyezték. Skarlátos lettem. Az ötvenes években ez sokkal súlyosabb betegségnek számított, mint manapság, nemritkán végzetes szövődményekkel járt. Ajtónkat sárgára festették. Ágyhoz voltam kötve, így Stephanie temetésére sem tudtam elmenni. Édesanyja elhozta nekem a képregény-gyűjteményt és az amulettekkel teli szivardobozt. Minden az enyém lett, az összes kincs, de olyan beteg voltam, hogy egyetlen pillantást sem bírtam vetni rájuk. Ekkor tapasztaltam meg, milyen súlyos teher a bűntudat, még ha csak egy apró kitűző ellopásáról van is szó. Azt is megsejtettem, hogy bármennyire törekszem a jóra, sosem juthatok el a tökéletességig. És Stephanie bocsánatát sem fogom soha elnyerni. De ahogy éjszakánként feküdtem az ágyban, eszembe jutott, talán mégis beszélhetek vele, ha imádkozom hozzá, vagy legalább Istent megkérhetem, hogy járjon közben az érdekemben. Robertet nagyon megéri ntette ez a történet, és néha, hideg, borongós vasárnapokon könyörgött, hogy meséljem el újra. „Mondd el Stephanie történetét”, kérlelt. Nem hagytam ki egyetlen apró részletet sem ezeken a hosszú délelőttökön, a takaró alatt fekve felidéztem a gyerekkorom csodás, szívbemarkoló történeteit, miközben próbáltunk úgy tenni, mintha nem lennénk éhesek. És mindig, amikor ahhoz a részhez értem, hogy kinyitom az ékszeres ládikát, Robert felkiáltott: „Jaj, Patti, ne!” Sokat nevettünk gyerekkori önmagunkon, mindig azt mondtuk, hogy én rossz kislány voltam, aki jó akart lenni, ő pedig jófiú, aki rossznak akart látszani. Az évek során ezek a szerepek felcserélődtek, aztán újra megváltoztak, míg végül elfogadtuk a kettősségünket. Ellentétes alkotóelemekből álltunk: fényből és sötétségből. Álmodozó, ábrándos gyermek voltam. A tanáraimat bosszantotta, hogy bár koromhoz képest meglepően jól tudtam olvasni, tökéletesen híján voltam annak a képességnek, hogy az általuk fontosnak tartott ismereteket a gyakorlatban is alkalmazzam. Kivétel nélkül mindnyájan megjegyezték, hogy túl sokat ábrándozom, mindig máshol járok. Hogy hol, azt nem tudnám megmondani, de gyakran eszméltem arra, hogy szégyenszemre a sarokba ültetnek egy papírcsákóval a fejemen. Később érzékletes rajzokat készítettem Robertnek ezekről a viccesen megalázó pillanatokról. Élvezettel nézegette őket, szemmel láthatóan érdekelte minden olyan

esemény, amely eltávolított vagy elidegenített másoktól. Ezeken a képeken keresztül az én emlékeim az övéi lettek. ——— Szomorú voltam, amikor kitettek minket a lakásunkból, és New Jersey déli részén kellett új életet kezdenünk. Anyám világra hozta negyedik gyermekét, akinek a nevelésében mindnyájan részt vettünk. Kimberley betegeskedő, de örökké vidám kislány volt. Magányosnak és elveszettnek éreztem magam a környező ingoványok, barackosok és sertésfarmok között. A könyvekbe temetkeztem, és hozzáfogtam egy enciklopédia megtervezéséhez is, de csak Simon Bolivár szócikkéig jutottam. Apám bevezetett a sci-fi regények birodalmába, és egy időben rendszeresen kémleltük az égboltot a helyi táncház épülete fölött ufók után kutatva, mivel apám állandóan kételkedett a létezésünk eredetében. Tizenegy éves koromban semmi sem okozott nagyobb örömöt, mint amikor hosszú sétákat tehettem a kutyámmal egy közeli, elhagyatott erdőben. A vörös agyagos talaj tele volt háromlevelű csápvirágokkal, korhadt fákkal és büdös kontyvirágokkal. Kerestem valami félreeső helyet, ahol magamban lehetek, fejemet egy kidőlt fatörzsre hajtottam, és az ebihalaktól hemzsegő patak vizét bámultam. Todd öcsémmel, hűséges szárnysegédemmel hason kúsztunk a kőfejtők szomszédságában elterülő mezőkön. Szófogadó húgom feladata volt ellátni sérüléseinket és vizet hozni apám katonai kulacsában. Az egyik ilyen nap, amikor sebeinket nyalogatva sántikáltunk haza az alkonyatban, anyám dühösen fogadott. – Patricia – dorgált meg. – Vegyél föl pólót! – Túl meleg van – nyafogtam. – Senkin sincs póló. – Meleg vagy sem, ideje, hogy elkezdj pólót hordani. Nem vagy már kisgyerek. Hamarosan fiatal lány leszel. Vehemensen tiltakoztam, és kijelentettem, hogy soha nem leszek más, mint önmagam, mert Pán Péter csapatába tartozom, akik sosem nőnek fel. A vitát anyám nyerte, pólót húztam, de úgy éreztem, rútul elárultak. Bánatosan figyeltem anyámat, amint a női munkáit végezte. A figyelmemet teljesen lekötötte a teste. Az egész olyan természetellenesnek tűnt számomra. A parfüm fullasztó illata, a rúzs vörös csíkjai, az ötvenes évek eltúlzott sminkelési szokásai undorral töltöttek el. Egy időre elfordultam anyámtól. Ő volt a hírhozó és a hír is egyben. Kábán és dacosan, lábamnál a kutyámmal, utazásról álmodoztam. Hogy megszököm, és csatlakozom az idegenlégióhoz, sebesen kúszom föl a ranglétrán, és a sivatagban járőrözőm az embereimmel. A könyveimhez menekültem vigaszért. Furcsamód Louisa May Alcott volt az, akinek sikerült pozitív megvilágításba helyeznie a rám váró női sorsot. A vadóc Jo, a Kisasszonyok négy March nővérének egyike írásaival támogatja a családját, hogy fel ne kopjon az álluk a polgárháború idején. Lázadó macskakaparásával egymás után tölti meg az oldalakat, melyek később megjelennek a helyi napilap irodalmi rovatában. Példáján

felbuzdulva új célt tűztem magam elé, és hamarosan kis történeteket, illetve hosszú meséket fabrikáltam testvéreimnek. Attól a naptól fogva dédelgettem magamban a gondolatot, hogy egyszer majd írok egy könyvet. A következő évben apám néhány alkalommal elvitt minket Philadelphiába a Szépművészeti Múzeumba. A szüleim keményen dolgoztak; négy gyerekkel buszra szállni és elzarándokolni Philadelphiába fárasztó és drága mulatság volt. Ezeken a ritka kirándulásokon kívül nem is mentünk sehová családilag, de nemcsak ezért maradtak emlékezetesek ezek a napok, hanem mert ekkor kerültem először szemtől szembe a művészettel. Magamra ismertem Modigliani hosszúkás, epekedő nőalakjaiban; megérintettek Sargent és Thomas Eakins elegáns figurái; elkápráztatott az impresszionisták képeiből áradó fény. De a legnagyobb hatást Picasso bohócai és kubista festményei tették rám. Elakadt a lélegzetem képei brutális magabiztosságától. Apám nagyra becsülte Salvador Dali rajztudását és szimbolizmusát, Picassót azonban nem sokra tartotta, ez vezetett az első komoly nézeteltérésünkhöz. Anyámat teljesen lefoglalta a csillogó márványpadlón csúszkáló testvéreim fegyelmezése. Biztos vagyok benne, hogy a széles lépcsőn lefelé ballagva ugyanúgy néztem ki, mint néhány órával korábban: nyúlánk, álmodozó tizenkét éves lány. De a lelkem mélyén tudtam, hogy megváltoztam: rájöttem, hogy az ember képes művészetet létrehozni, és hogy a művész olyasmit lát, amit más nem. Nem tudhattam biztosan, hogy van-e bennem művészi tehetség, de mindennél jobban vágytam rá. Kiválasztottnak képzeltem magam, és imádkoztam, hogy ne tévedjek. De egy este, miközben a Bernadette című filmet néztem a tévében Jennifer Jonesszal a főszerepben, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy az ifjú szent nem kérte, hogy kiválasztott lehessen. A zárda főnökasszonya vágyott a szentségre, mégis Bernadetté, az egyszerű parasztlány lett a kiválasztott. Ez aggasztani kezdett. Kétségeim támadtak, vajon tényleg művésznek születtem-e. A kiválasztottsággal járó gyötrelmektől nem féltem, viszont megrémített a gondolat, hogy mégsem vagyok az. Hirtelen megnyúltam. A százhetven centit is elhagytam, miközben alig negyvenöt kilót nyomtam. Tizennégy évesen már nem kicsi, de hűséges csapatom hadvezére voltam, hanem egy vézna bénaság, a gúnyolódások állandó célpontja. Az iskolában a társadalmi ranglétra legalsó fokán helyezkedtem el. A könyvekhez és a rock and rollhoz menekültem – 1961-ben így nézett ki a kamaszkori megváltás. A szüleim éjszaka dolgoztak. Miután elvégeztük a házimunkát és megcsináltuk a házi feladatunkat, Toddyval és Lindával James Brown, a Shirelles és a Hank Ballard and the Midnighters zenéjére táncoltunk. Őszintén mondhatom, hogy a táncparketten legalább olyan jók voltunk, mint a csatatéren. Rajzoltam, táncoltam és verset írtam. Nem voltam tehetséges, de nagy volt a képzelőerőm, és a tanáraim bátorítottak. Amikor megnyertem a helyi Sherwin-Williams festékbolt által kiírt versenyt és a művemet kiállították a kirakatban, az első díjért kapott pénzből fából készült festékdobozt és olajfesték-készletet vettem. Könyvtárakban és jótékony célú vásárokon kutattam a művészeti albumokat. Fillérekért jutottam hozzá gyönyörű kiadványokhoz, és boldogan merültem alá Modigliani, Dubuffer, Picasso, Fra Angelico és Albert Ryder világába.

A tizenhatodik születésnapomra anyám a Diego Rivera csodálatos élete című könyvvel lepett meg. Teljesen hatalmukba kerítettek freskói, illetve az utazásairól, megpróbáltatásairól, szerelmeiről és munkáiról szóló leírások. Azon a nyáron egy szakszervezeten kívüli gyárban kaptam állást, triciklik kormányát kellett ellenőriznem. Nyomorúságos munkahely volt. Az álmodozás volt az egyetlen menedékem, miközben órákon át ismételtem a monoton mozdulatokat. A művészek társaságához akartam tartozni: az éhezésükhöz, a stílusukhoz, a fejlődésükhöz és az imáikhoz. Azzal hencegtem, hogy egy napon egy híres festőművész szeretője leszek. Kamasz lelkem elképzelni sem tudott ennél romantikusabbat. Lelki szemeimmel Diego Fridájának láttam magamat, aki egyszerre volt múzsa és alkotó. Arról álmodtam, hogy megismerkedem egy művésszel, akit szeretni, támogatni fogok, és akivel egymás mellett fogunk majd dolgozni. ——— Robert Michael Mapplethorpe 1946. november 4-én, egy hétfői napon született. A Long Island-i Floral Parkban nőtt fel, harmadikként egy hatgyermekes családban. Huncut kisfiú volt, akinek gondtalan ifjúságát átitatta a szépség iránti rajongása. Gyermeki tekintete megőrizte a fény játékait, egy ékszer csillogását, egy oltár gazdag díszítését, egy aranyszínű szaxofon vagy egy kékcsillaggal teli mező ragyogását. Bájos volt, félénk és rendszerető. Már egészen fiatalon megvolt benne a nyughatatlanság és a vágy, hogy másokat is felkavarjon. Vasárnapi iskola, Philadelphia Az ujjai között átszűrődő fény a kifestőkönyv oldalaira esett. Izgalmasnak találta a színezést, de nem a tér kitöltése miatt, hanem mert olyan színeket választhatott, melyek senki másnak nem jutottak volna eszébe. A zöld dombokat pirosra festette. A havat lilára, a bőrt zöldre, a napot ezüstre. Szerette, ahogy másokra hatottak a képei, örült, ha sikerült zavarba hoznia velük a testvéreit. Felfedezte a tehetségét a rajzolásban. Őstehetség volt. Titokban képezte magát, fokozatosan ráébredve saját hatalmára. Művész volt, és tudta is

magáról. Ez nem holmi gyermeki képzelgés volt. Tökéletesen tisztában volt saját képességeivel. Elsőáldozás, Floral Park, Long Island A fény Robert imádott ékszeres ládikájának tartalmáraesett, a lakkal teli üvegcsékre és az apró ecsetekre. Fürge, ügyes ujjai voltak, szeretett melltűket készíteni az édesanyjának. Nem zavarta, hogy ez lányos dolog, és hogy általában a lányok szoktak karácsonyra ékszerkészítő szettet kapni. Bátyja, a megszállott sportember, rendszeresen gúnyolta miatta. Anyja, a láncdohányos Joan áhítattal figyelte, ahogy fia az asztal fölé görnyedve fűzi az újabb nyakláncot számára. Azoknak a nyakláncoknak az előképei voltak ezek, amiket később maga is előszeretettel viselt, miután kiszabadult apja árnyékából, hátat fordított az egyházi, kereskedelmi és katonai pályák lehetőségeinek, rátalált az LSD-re, és egy életre eljegyezte magát a művészettel. Nem volt egyszerű kitörnie abból a családból. Hiába küzdött ellene, a lelke mélyén továbbra is meg akart felelni a szüleinek. Robert ritkán beszélt a fiatalkoráról vagy a családjáról. Mindig azt hangoztatta, hogy jó nevelést kapott, biztonságban és jó körülmények között nőtt fel a szó gyakorlati értelmében. Valódi érzéseit azonban mindig elfojtotta, az apja higgadtságát utánozva. Édesanyja papi pályára szánta. Robert szeretett ministrálni, de elsősorban azért, mert titkos helyekre juthatott be, a sekrestyébe és más tiltott zugokba, illetve kedvelte a ministránsruhát és a szertartásokat. Nem vallási meggyőződésből járt templomba; az elragadtatása esztétikai volt. A jó és a gonosz örök harca, talán mert a saját vívódásaira ismert benne, és mert felfedte előtte a határvonalat, melyet egyszer át kell majd lépnie. Ennek ellenére elsőáldozóként büszkén nézett a fényképezőgépbe, miután sikerült teljesítenie a titkos feladatot, és élvezte, hogy a figyelem középpontjában van. Hatalmas baudelaire-i csokornyakkendőt viselt, karján pedig egy szalagot, mely a dacos Arthur Rimbaud-t idézte.

A szülei házában nem volt hely a művészet összevisszasága számára. Tiszta és rendezett hely volt, a háború utáni középosztály mintacsaládjának otthona; a magazinok az újságtartóban, az ékszerek az ékszeres dobozban. Apja, Harry szigorú és kritikus ember volt, Robert pedig örökölte tőle ezeket a tulajdonságait, akárcsak erős, érzékeny ujjait. Anyjának köszönhette rendszeretetét és gunyoros félmosolyát, amely mindig azt sugallta, hogy titkol valamit. Robert rajzai közül néhányat kiakasztottak otthon az előszoba falára. Amíg szüleivel lakott, igyekezett szófogadó, engedelmes fiúként viselkedni, még pályát is apja kívánságának megfelelően választott – tervező grafikusnak tanult. Ha rájött valamire, azt sosem árulta el senkinek. Robert imádta hallgatni a gyerekkori történeteimet, de amikor én kérdeztem a korai éveiről, nem szívesen válaszolt. Azt mondta, a családjában nem volt divat beszélgetni, nem szerettek olvasni, és nem osztották meg egymással az érzéseiket. Nem volt közös legendáriumuk; nem meséltek egymásnak árulásról, kincsekről és hóból épített erődökről. Biztonságban éltek, de nem tündérmesébe illő módon. – Az én családom te vagy – mondta mindig. * * * Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarának végén lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. Felkerestem egy orvost, de az kételkedett a dologban, és lerázott, miután tartott egy némiképp homályos előadást a női ciklusokról. De ahogy teltek-múltak a hetek, egyre biztosabb voltam benne, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Azokban az években a szex és a házasság ugyanazt jelentették. A fogamzásgátlás mint olyan nem létezett, és tizenkilenc évesen még semmit nem tudtam a szexről. Egyesülésünk olyan röpke és gyöngéd esemény volt, hogy abban sem lehettem biztos, megtörtént-e egyáltalán. A természet azonban megadta a választ. A sors iróniája, hogy nekem, aki nemhogy felnőtt, de még kamasz sem akartam lenni soha, ilyen korán kellett szembenéznem mindezzel. A természet alázatossá tett. A fiú mindössze tizenhét éves volt, és olyan tapasztalatlan, hogy aligha lehetett volna felelősségre vonni. Egyedül kellett megoldanom a problémát. Hálaadás reggelén leültem az összecsukható ágyra a szüleim házának mosókonyhájában. Itt aludtam nyaranta, amikor egy gyárban dolgoztam, és az év többi részében, amikor a glassborói tanárképző főiskolára jártam. Hallottam, hogy anyám és apám kávét főznek, testvéreim pedig nevetgélve ülnek az asztal körül. Én voltam a legidősebb, a család büszkesége, aki főiskolán tanul. Apám meg volt róla győződve, hogy nem vagyok elég szép ahhoz, hogy férjet találjak magamnak, és úgy gondolta, a tanári pálya biztos megélhetést jelent majd. Tudtam, hogy hatalmasat csalódna bennem, ha nem fejezném be tanulmányaimat. Hosszú ideig ültem ott a hasamon nyugvó kezemet bámulva. Nem volt felelős semmiért. Olyan volt, mint egy gubójában vergődő lepke, én pedig képtelen voltam rávenni magam, hogy megzavarjam a világrajövetelét. Tudtam, hogy nem tehet semmiről.

Azzal is tisztában voltam, hogy nem tudnám gondját viselni egy csecsemőnek. Felkerestem egy jó szándékú orvost, aki talált nekem egy régóta gyermekáldásra vágyó, művelt házaspárt. Körülnéztem a szobámban: mosógép, szárító, jókora fűzfavesszőből font kosár tele piszkos ágyneművel, apám ingei összehajtogatva a vasalódeszkán. A kis íróasztalon a rajzoláshoz használt ceruzáim, a vázlatfüzetem és a Színvázlatok egy példánya hevert. Halkan imádkozva próbáltam felkészíteni magam, hogy színt vallják a szüleim előtt. Egy röpke pillanatra úgy éreztem, meghalok; aztán ugyanilyen gyorsan el is múlt az érzés, és tudtam, hogy minden rendben lesz. Leírhatatlan nyugalom szállt meg. A küldetéstudatom elhomályosította a félelmemet. A magzatnak tulajdonítottam ezt a jelenséget, mintha ő is együtt érezne velem. Teljesen ura voltam önmagámnak. Megteszem, amit meg kell tennem, erős és egészséges maradok. Nem fogok a múlton merengeni. Soha többé nem térek vissza a gyárba vagy a tanárképző főiskolára. Művész leszek. Megmutatom, mennyit érek. Ezzel az új elhatározással álltam fel és indultam el a konyhába. ——— Kirúgtak a főiskoláról, de már nem érdekelt. Tudtam, hogy nem tanárnak születtem, bár csodálatos hivatásnak tartottam. Továbbra is a mosókonyhában éltem. Főiskolai barátnőm, Janet Hamill tartotta bennem a lelket. Elveszítette az édesanyját, és hozzánk költözött. Megosztottam vele kis zugomat. Mindketten nagy álmokat dédelgettünk, és imádtuk a rock and rollt, képesek voltunk éjszakákat átbeszélgetni arról, hogy a Beatles vagy a Rolling Stones a jobb. Négy órán keresztül álltunk sorba a Sam Goody’s-ban, hogy megvegyük a Blonde on Blonde-ot, majd egész Philadelphiát átfésültük egy olyan sálért, amilyet Bob Dylan visel a lemez borítóján. Gyertyát gyújtottunk érte, amikor motorbalesetet szenvedett. Az útszéli fűben heverészve hallgattuk a Light My Fire-t Janet tragacsának rádiójából. Hosszú szoknyánkat minire vágtuk, hogy olyan legyen, amilyet Vanessa Redgrave viselt a Nagyításban, és feltúrtuk a használtruha-boltokat Oscar Wilde és Baudelaire nagykabátjáért. Janet egész idő alatt barátnőm és bizalmasom maradt, de a terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kicsit délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot. Szintén Smithnek hívták őket. A férfi festő volt, a felesége fazekas. Befogadtak. Volt egy kisfiúk. Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. Magányos voltam, de Janet, amikor tehette, meglátogatott. Volt egy kevés megtakarított pénzem. Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és lekváros fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. Átadtam magamat ezeknek a bűnös élvezeteknek. Lassan majszoltam a finomságokat, és közben negyed dollárért háromszor egymás után meghallgattam a zenegépből a Strawberry Fields-et. Ez volt az én titkos kis szertartásom, John Lennon hangja és szavai pedig erőt adtak a legnehezebb pillanatokban is.

A húsvéti szünet után a szüleim eljöttek értem. Teliholdkor kezdtem vajúdni. Kocsival bevittek a camdeni kórházba. Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül és nemtörődöm módon bántak velem, órákig hagytak szenvedni egy asztalon, mielőtt szóltak volna az orvosnak, hogy megkezdődtek a fájásaim. Gúnyolódtak a beatnik külsőmön és az erkölcstelenségemen, „Drakula lányának” neveztek, és azzal fenyegetőztek, hogy levágják hosszú, fekete hajamat. Amikor az orvos megérkezett, nagyon dühös lett. Hallottam, hogy azt kiabálja a nővéreknek, farfekvéses a magzat, és nem lett volna szabad egyedül hagyniuk. Vajúdás közben a cappella-ének sodródott felém a nyitott ablakon keresztül az éjszakában. Négyszólamú harmónia a New Jersey-beli Camden egyik utcájának sarkán. Aztán hatott az érzéstelenítés, és az utolsó, amire emlékszem, az orvos gondterhelt arca és a segítők sugdolózása volt. A gyermekem Guernica bombázásának évfordulóján született. Emlékszem, hogy eszembe jutott a festmény, melyen egy zokogó anya öleli halott gyermekét. Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt, egészségesen született, és jó kezekbe került. Ebben bíztam és hittem teljes szívvel. Május utolsó hétfőjén, az emlékezés napján buszra ültem, és elmentem Philadelphiába Jeanne d’Arc szobrához, amely a Szépművészeti Múzeum közelében áll. Amikor fiatal lányként először jártam arra a családommal, még nem volt ott. Gyönyörűen ült lován, zászlójával az ég felé döfve, egy kamaszlány, aki trónra segítette hercegét Reimsben, és hazája felszabadításáért harcolt, hogy aztán elárulják és máglyán égessék el. A fiatal Jeanne, akit csak könyvekből ismertem, és a gyermek, akit sosem fogok megismerni. Mindkettőjüknek megfogadtam, hogy lesz belőlem valaki, aztán elindultam hazafelé. Camdenben megálltam egy Goodwill áruháznál, és vettem magamnak egy hosszú, szürke esőkabátot. * * * Ugyanezen a napon Brooklynban Robert LSD-t vett magához. Összepakolt a szobában, ahol dolgozott, rajztábláját és ceruzáit egy alacsony asztalkára rendezte, és egy párnát tett mellé, hogy le tudjon ülni. Az asztalra érintetlen, fehér papírlapot helyezett. Sejtette, hogy az LSD hatása alatt valószínűleg nem tud majd rajzolni, de azt akarta, hogy kéznél legyenek az eszközei, ha mégis szükség lenne rájuk. Korábban is próbált már LSD-vel dolgozni, de mindig rossz irányba terelte, olyan területek felé, melyektől igyekezett távol tartani magát. A felfedezett szépség gyakran csalókának bizonyult, az eredmény pedig erőszakosnak és visszatetszőnek. Nem elmélkedett azon, mi lehet ennek az oka. Egyszerűen így volt, és kész. Az LSD először szelídnek tűnt, és Robert csalódott volt, mivel a szokásosnál nagyobb adagot vett be. Aztán következett a várakozás és a nyugtalanság. Imádta ezt az érzést. Gyomra remegni kezdett az izgatottságtól és a félelemtől. Ismerős élmény volt ministránsfiú korából, amikor a bársonyfüggöny mögött állt ministráns ruhában, kezében kereszttel, indulásra készen. Rádöbbent, hogy semmi nem fog történni.

Aranyozott keretet igazított a kandallópárkány fölé. Látta a zubogó vért a csuklóját és a mandzsettája peremét behálózó erekben. Síkokban érzékelte a szobát, szirénák visítottak és kutyák csaholtak a fülébe, a falak együtt lüktettek pulzusukkal. Észrevette, hogy a fogát csikorgatja. Látta saját lélegzetét, egy haldokló isten levegővételét. Borzalmas tisztánlátás kerítette hatalmába; mozdulatlanná dermedve rogyott térdre. Karamellként nyúló emlékképek rohanták meg – kadéttársai vádló arca, szenteltvíz a latrinában, közömbösen elhaladó osztálytársai, apja rosszallása, kizárás a kadétiskolából, édesanyja könnyei, vérző világának magányos apokalipszise. Megpróbált felállni. A lába teljesen elzsibbadt. Végül sikerült feltápászkodnia, és dörzsölni kezdte a lábát. Kezén az erek szokatlanul kidudorodtak. Lehúzta magáról fény és nedvesség áztatta pólóját, kibújt a bőr börtönéből. Az asztalon heverő papírlapra nézett. Látta rajta a művet, melyet még meg sem rajzolt. Ismét lekuporodott, és határozott mozdulatokkal munkához látott a délutáni nap utolsó sugarainak fényében. Két rajzot készített – amorf, pókhálószerű képeket. Leírta a szavakat, melyeket látott, és érezte a súlyukat: A világmindenség pusztulása. ’67. május 30. Ez jó, gondolta némiképp szomorúan. Mivel senki nem fogja látni, amit ő látott, nem is értheti meg senki. Megszokta már az érzést. Egész életében végigkísérte, de eleinte bűntudata volt miatta, mert azt hitte, az ő hibája. A kedvességével kompenzált, hátha így sikerül elnyernie apja, tanárai és társai jóindulatát. Nem tudta eldönteni, hogy jó ember-e vagy rossz. Hogy önzetlen-e vagy démoni. De egyvalamiben biztos volt. Művésznek született. És ezért soha nem fog bocsánatot kérni. A falnak dőlve elszívott egy cigarettát. Körülölelte a tisztánlátás, kicsit gyengének érezte magát, de tudta, hogy ez csak a testére vonatkozik. Újabb felismerés érlelődött benne, amelyre még nem talált nevet. Megérezte a saját hatalmát. Soha többé nem lesz rabszolga. Éjjel szomjúság tört rá. Csokis tejre vágyott. Tudott egy helyet, ami ilyenkor is nyitva tartott. Kitapintotta az aprót a zsebében, befordult a sarkon, és a sötétben vigyorogva elindult a Myrtle Avenue felé. * 1967 tavaszán számot vetettem az életemmel. Világra hoztam egy egészséges gyermeket, és egy szerető, művelt család gondjaira bíztam. Kimaradtam a tanárképző főiskoláról, mert sem kellő önfegyelemmel, sem motivációval, sem pénzzel nem rendelkeztem a folytatáshoz. Minimálbérért dolgoztam egy philadelphiai tankönyvgyárban. A legégetőbb problémám az volt, hová menjek, és mihez kezdjek, ha odaérek. Ragaszkodtam az álmomhoz, hogy művész vagyok, noha tudtam, nem engedhetem meg magamnak, hogy művészeti iskolába járjak, ráadásul valamiből meg kellett élnem. Nem volt semmi, ami otthon tartott volna, sem a kilátások, sem a társaság. Szüleim vallásos légkörben neveltek fel minket, az összetartozást, a jogszerűséget tartották fontosnak, Dél- Jersey vidékiessége aligha kedvezett a művészlétnek. Az a néhány barátom, aki volt, New Yorkba költözött, hogy költő legyen vagy képzőművészetet tanuljon, én pedig nagyon magányosnak éreztem magam.

Arthur Rimbaud művei vigasztaltak, amelyekkel egy könyvárusnál találkoztam először a philadelphiai buszpályaudvarral szemközt, tizenhat éves koromban. Rimbaud rám szegezte dölyfös tekintetét a Színvázlatok borítójáról. Szabadon szárnyaló intelligenciája lángra lobbantott, és bajtársként, rokonként, titkos szeretőként öleltem magamhoz. Mivel nem volt kilencvenkilenc centem, hogy megvegyem a könyvet, elloptam. Mohón szívtam magamba Rimbaud költészetének misztikus nyelvét, annak ellenére, hogy nem tudtam maradéktalanul megfejteni. Iránta érzett viszonzatlan szerelmem ugyanolyan valóságos volt, mint bármely más korábbi élményem. A gyárban, ahol mogorva, írástudatlan asszonyokkal dolgoztam együtt, zaklattak miatta. Kommunistának bélyegeztek, mert idegen nyelvű könyvet olvasok, megfenyegettek a klotyóbán, azt akarták, hogy tagadjam meg őt. Ebben a légkörben pácolódtam. Miatta írtam és álmodoztam. Rimbaud lett az arkangyalom, aki megszabadított a gyár földi poklából. Puszta kézzel csiszolta tökéletesre a mennyország kalauzát, én pedig jó erősen megragadtam ezt a kezet. Valamiféle fesztelenséget kölcsönzött lépteimnek, hogy ismertem őt, és ezt a fesztelenséget senki sem vehette el tőlem. A Színvázlatokat, egy skótkockás bőröndbe tettem, hogy együtt szökjünk meg. Mindent kiterveltem. Elhatároztam, hogy felkeresem a barátaimat, akik Brooklynban tanulnak a Pratt Institute-ban. Úgy okoskodtam, ha a közelükben leszek, tanulhatok tőlük. Amikor június végén elbocsátottak a tankönyvgyárból, úgy éreztem, megkaptam a jelet az indulásra. Dél-Jerseyben nehéz volt állást találni. A nevem szerepelt a Columbia Records pitmani lemezgyárának és a Campbell Soup Company camdeni üzemének várólistáján, de már a gondolattól is émelyegni kezdtem, hogy valamelyik helyen munkába kell állnom. A pénzem pont elég volt az odaútra. Az volt a tervem, hogy végigjárom a város összes könyvesboltját. Úgy gondoltam, egy könyvesbolt ideális munkahely lenne számomra. Anyám, aki pincérnőként dolgozott, papírba csomagolva átnyújtott egy pár lapos talpú, fehér cipőt és egy vadonatúj felszolgáló öltözetet. – Sosem lesz belőled jó pincérnő – mondta –, de akkor is segíteni fogok neked. Így mutatta ki a szeretetét. ——— Július 3-án reggel, egy hétfői napon indultam útnak. Könnyes búcsút vettem a családomtól, elsétáltam az egy mérföldre lévő Woodburybe, és felszálltam a Philadelphiába tartó buszra. Keresztülszáguldottam imádott Camdenemen, és tisztelettudóan fejet hajtottam az egykor virágzó Walt Whitman Hotel szomorú homlokzata előtt. Fájt elhagynom ezt a küszködő várost, amely nem tudott munkát adni nekem. A nagy hajógyár is a csőd szélén állt, tudtam, hogy hamarosan mindenki munkát fog keresni. A Market Streetnél szálltam le, és betértem a Nedick’s-be. Bedobtam egy negyeddollárost a zenegépbe, lejátszottam egy lemezt Nina Simone-tól, és búcsúzóul fánkot meg kávét vettem magamnak. Átvágtam a Filbert Streeten a buszpályaudvarhoz, szemben a könyvárussal, akit gyakran felkerestem az elmúlt években. Ugyanott álltam

meg, ahol annak idején elcsentem a Rimbaud-kötetet. A helyén Ed van der Elsken Love On The Left Bank című fotóalbuma állt, tele szemcsés fekete-fehér felvételekkel az ötvenes évek Párizsának éjszakai életéről. A gyönyörű Vali Myersről készült képek, melyeken csapzott hajjal, fekete szemfestékkel kihúzott szemmel táncol a latin negyedben, mély benyomást tettek rám. Ezt a könyvet nem loptam el, de Vali Myers képét megőriztem emlékezetemben. Jókora pofonként ért, amikor megtudtam, hogy a menetdíj New Yorkba szinte megduplázódott legutóbbi utazásom óta. Nem volt annyi pénzem, hogy megvegyem a jegyet. Egy telefonfülkébe mentem, hogy végiggondoljam, mit tegyek. Ez egy valódi Clark Kent-pillanat volt. Átvillant az agyamon, hogy felhívom a húgomat, de szégyelltem volna hazamenni. Ám akkor, a készülék melletti kis polcon, a vastag telefonkönyv tetején egy fehér csatos pénztárcát pillantottam meg. Egy medál volt benne és harminckét dollár – majd’ egy heti bérem a legutóbbi munkahelyemen. Bár ellenkezett az elveimmel, mégis elvettem a pénzt, a tárcát azonban ott hagytam a polcon, hátha a tulajdonosa legalább a medálért visszajön. A tárcában nem találtam semmit, ami felfedte volna, kié. Köszönettel tartozom az ismeretlen jótevőmnek, számtalan alkalommal eszembe jutott az évek során. Ez volt az utolsó lökés, amely elindított utamon, egy apró bátorítás, a tolvaj szerencse megnyilvánulása. A sors segítségeként fogadtam. Húszévesen szálltam fel a buszra. A farmeromat viseltem, hozzá fekete garbót és a Camdenben vásárolt szürke esőkabátot. Sárga-piros kockás kis bőröndömben ott lapultak a ceruzáim, a vázlatfüzetem, a Színvázlatok, néhány váltás ruha és a testvéreim fényképe. Babonás vagyok. Hétfői nap volt; hétfőn születtem. Jó nap arra, hogy megérkezzek New Yorkba. Senki sem várt. Mégis minden rám várt. Amint megérkeztem, Port Authorityből elmetróztam a Jay Street-Borough Hall állomásra, majd a Hoyt-Schermerhornra és a DeKalb Avenue-ra. Napsütötte délután volt. Reméltem, hogy a barátaim elszállásolnak, amíg nem találok lakást magamnak. Elmentem a megadott címre, egy viszonylag jó környékre, de a barátaim időközben elköltöztek. Az új bérlő udvarias volt. A lakás hátsó része felé intve azt mondta, a lakótársa talán tudja, hová költöztek a barátaim. Beléptem a szobába. Az egyszerű vaságyon egy srác aludt. Vékony volt, göndör fekete haja fehér bőrére omlőtt. Félmeztelenül feküdt az ágyon, nyakában gyöngysorok. Megálltam fölötte. Kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Amikor elmondtam, mi járatban vagyok, felpattant, a szandáljába bújt, és magára kapott egy fehér pólót, majd intett, hogy kövessem. Könnyed léptekkel ment előttem kissé görbe lábain. Feltűnt, hogy a combján dobol az ujjával. Soha nem találkoztam még hozzá hasonló fiúval. Elkalauzolt egy másik sorházba a Clinton Avenue-n, búcsúzóul intett, rám mosolygott, és már indult is tovább. Lassan beesteledett. A barátaimat vártam. A sors úgy hozta, hogy nem jöttek meg. Mivel nem volt hová mennem, aznap éjjel ott aludtam a pirosra festett lépcsőfeljáró tetején, az ajtó előtt. Másnap a függetlenség napja volt, most először nem otthon

ünnepeltem, elmaradt a szokásos felvonulás a veteránokkal és a tűzijáték. Különös nyugtalanság vibrált a levegőben. A gyerekek petárdái a lábam előtt robbantak. Az a napom úgy telt, ahogyan az elkövetkező hetek: jótét lelkeket, menedéket és mindenekelőtt munkát kerestem. Úgy tűnt, a nyár nem a legmegfelelőbb időszak arra, hogy együttérző diákokat találjak. Senki nem sietett a segítségemre. Mindenkinek megvolt a maga problémája, én pedig – a szürke vidéki egérke – csak feszélyeztem őket jelenlétemmel. Végül visszamentem a városba, és a Central Parkban aludtam, nem messze a Kalapos szobrától. Az Ötödik sugárút összes üzletébe és könyvesboltjába bejelentkeztem. Gyakran megálltam a fényűző szállodák előtt, és idegenként figyeltem a kiváltságosok osztályának prousti életét, karcsú fekete autóikat és barna-arany mintás kofferjeiket. Ez a világ egy másik oldala volt. A Paris Theatre és a Plaza Hotel között lovas kocsik vesztegeltek. Az eldobott újságokból kisilabizáltam az este társasági eseményeit. A Metropolitan operaházzal szemben figyeltem az oda tartó embereket, átéreztem izgatott várakozásukat. A város igazi város volt, hamis és érzéki. Néhány spicces fiatal matróz odébb taszított, miközben szórakozást keresve járták az erotikus mozikkal, könnyű nőkkel, csillogó ajándékboltokkal és hotdog-árusokkal zsúfolt Negyvenkettedik utcát. Keno- klubok mellett haladtam el, és belestem a Grant’s Raw Bar hosszan elnyúló, káprázatos ablakain, láttam a friss osztrigát szürcsölő fekete zakós férfiakat. A felhőkarcolók lenyűgöztek. Nem egyszerű irodaházaknak tűntek, hanem az arrogáns, mégis emberszerető Amerika szimbólumainak. Minden épületnek megvolt a maga karaktere, szinte kézzelfoghatóvá vált a történelem. A régi világ és a most születő új együtt dicsérte a munkások és a mérnökök munkáját. Parkról parkra vándoroltam. A Washington Square-en szinte még érezni lehetett a Henry James-regények szereplőinek és magának a szerzőnek a jelenlétét. A fehér diadalívhez érve bongódobok és gitárok hangja üdvözölt, a tiltakozók dalokat énekeltek, politizáltak, mások szórólapokat osztogattak, az idős sakkozók fiatal kihívóikkal játszottak. Soha nem jártam még efféle helyen, nem találkoztam ezzel a szabad légkörrel, ahol senki nem érzi elnyomva magát. Fáradt voltam és éhes, a holmimat egy kendőbe kötve hurcoltam magammal, mint egy hobó, akinek még botja sincsen, hogy a vállára vethesse csomagját – a bőröndömet Brooklynban tettem le. Vasárnap volt, és aznap felhagytam a munkakereséssel. Az éjszakát a Coney Islanden töltöttem. Végigsétáltam egyik végétől a másikig, és ha lehetett, ledőltem néhány percre. Az F-metróról a Washington Square-nél szálltam le, majd végiggyalogoltam a Hatodik sugárúton. A Houston Streeten megálltam nézni a kosarazó srácokat. Ott találkoztam Szenttel, őrangyalommal, egy fekete cserokival, aki félig az utcán élt, félig meg a Tejúton. Váratlanul bukkant fel, véletlenül botlottunk egymásba, ahogy a csavargók szoktak. Gyorsan végigmértem, és úgy döntöttem, hogy rendben van a srác. Természetesnek tűnt, hogy beszélgetek vele, bár általában nem álltam szóba idegenekkel. – Szervusz, hugi. Mi a helyzet?

– Itt a földön, vagy a világegyetemben? Elnevette magát, és így folytatta: – Jó duma! Az ég felé fordította a tekintetét, én pedig alaposabban végigmértem. Jimi Hendrixre hasonlított, magas, vékony, halk szavú, de kissé szakadt alaknak tűnt. Nem éreztem, hogy fenyegetést jelentene, nem tett szexuális utalásokat, nem hozta szóba a testiséget, csak a legelemibb fizikai szükségleteket. – Éhes vagy? – Igen. – Gyere velem. A kávéházak akkor ébredeztek. Megállt néhány helynél a MacDougal Streeten. Üdvözölte az új napra készülődő ismerőseit. – Szevasz, Szent – köszöntötték, mire ő nyomni kezdte a sódert, én pedig félrehúzódtam. – Van valamitek a számomra? – kérdezte. A szakácsok jól ismerték, és barna papírzacskókban adták át ajándékaikat. Szent anekdotákkal viszonozta a szívességet, a Vénuszra tett utazásairól mesélt. Kisétáltunk a parkba, leültünk egy padra, és elosztottuk a zsákmányt: tegnapi kenyér és egy fej saláta. Amíg lefejtettem a saláta külső leveleit, Szent félbetörte a kenyeret. Találtam néhány ropogós salátalevelet. – A salátában víz van – mondta. – A kenyér pedig elveszi az éhségedet. A legjobb leveleket a kenyérre helyeztük, és boldogan falatozni kezdtünk. – Igazi börtönreggeli – mondtam. – Igen, de mi szabadok vagyunk. Ezzel össze is foglalta a lényeget. Szundított egyet a fűben, én pedig csöndben, félelem nélkül ültem mellette. Amikor felébredt, körülnéztünk, és kerestünk egy helyet, ahol nem nőtt fű. Egy bottal lerajzolta nekem az ég térképét a porba. Elmagyarázta az ember helyét az univerzumban és a belső univerzumban. – Tudsz követni? – Nincs ebben semmi különös – feleltem. Hosszasan nevetett. A következő néhány nap íratlan szabályaink szerint telt. Éjszaka különváltunk. Hosszan néztem utána, figyeltem távolodó alakját. Gyakran mezítláb gyalogolt, szandálját a vállára vetve. A nyár ellenére sem értettem, honnan veszi a bátorságot, hogy mezítláb csatangoljon a városban. Mindketten a saját búvóhelyünkön töltöttük az éjszakát. Sosem kérdeztük, hol alszik a másik. Reggel találkoztunk a parkban, megtettük a szokásos kört, és az ő szavaival élve „begyűjtöttük a létfontosságú élelmet”. Pitát reggeliztünk zellertorzsával. A harmadik

napon találtam két negyeddollárost a fűben. Kávét vettünk, meg lekváros pirítóst, és elfeleztünk egy tojást a Waverly Dinerben. 1967-ben még volt értéke ötven centnek. Aznap délután Szent hosszú előadást tartott az emberről és a világegyetemről. Úgy tűnt, elégedett velem, jó tanítványnak tart, de szétszórtabb volt a szokottnál. A Vénusz, mondta, nem pusztán egy csillag. – Alig várom, hogy hazamehessek – jegyezte meg. Gyönyörűen sütött a nap, és leültünk a fűbe. Azt hiszem, elbóbiskoltam. Amikor felébredtem, Szent már nem volt ott. Csak egy darab piros kréta maradt a járdán, amivel rajzolt. Zsebre tettem, és elindultam. Másnap azért vártam, hátha visszatér. De nem jött. Már megkaptam tőle, amire szükségem volt. Nem lettem szomorú, mert bármikor eszembe jutott, elmosolyodtam. Magam elé képzeltem, ahogy egy tehervagonban utazik imádott bolygója felé, melyet a szerelem istennőjéről neveztek el. Eltűnődtem, vajon miért szentelt ilyen sok időt rám. Végül arra jutottam, hogy azért, mert mindketten hosszú kabátot viseltünk júliusban, a bohémek ismertetőjelét. * Egyre kétségbeesettebben próbáltam munkát találni, ezért a butikokat és az áruházakat is felvettem a listámra. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ehhez a típusú munkához nem vagyok megfelelően öltözve. Még a Capezio’s-ba, a klasszikus tánckellékek boltjába sem vennének fel, hiába nézek ki úgy, mint egy beatnik balerina. Végigjártam a Hatodik sugárutat és a Lexingtont, még az Alexander ’s-be is jelentkeztem, bár tudtam, hogy soha nem fogok ott dolgozni. Aztán magamba fordulva elindultam a belváros felé. Péntek volt, július 21-e, és szembesülnöm kellett a korszak hirtelen szomorúságával. John Coltrane, aki A Love Supreme-et írta, meghalt. Rengetegen gyülekeztek a Szent Péter-templom előtt, hogy búcsút vegyenek tőle. Teltek az órák. A tömeg zokogott, amikor felcsendült Albert Ayler zenéje. Mintha egy szent halt volna meg, aki gyógyító zenét ajándékozott nekünk, önmagát azonban nem tudta meggyógyítani vele. A sok idegenhez hasonlóan én is végtelen szomorúságot éreztem, mert eltávozott valaki, akit személyesen nem, de a zenéje által mégis jól ismertem. Később átsétáltam a Második sugárútra, Frank O’Hara felségterületére. A lenyugvó nap rózsaszínre festette az épületeket. New York-i fény, az absztrakt expresszionisták színe. Arra gondoltam, hogy Franknek tetszene ez az árnyalat. Ha élne, biztosan írna egy elégiát John Coltranehez, ahogy tette Billie Holiday halálakor. Este a St. Mark’s Place-re vetődtem. Hosszú hajú fiúk grasszáltak csíkos trapéznadrágban és kopott katonai dzsekiben, karjukon batikolt pólós lányokkal. Szórólapok borították az utcát, Paul Butterfield és a Country Joe and the Fish közelgő koncertjét hirdették. Az Electric Circus nyitott ajtóin a White Rabbit taktusai ömlöttek ki az utcára. A levegő bizonytalan eredetű vegyszerektől, penésztől és hasistól volt terhes. Gyertyák égtek, jókora viaszkönnyeket hullatva a járdára.

Túlzás lenne azt állítanom, hogy közéjük tartoztam, de valahogy biztonságban éreztem magam közöttük. Senki sem vett észre. Sok fiatal gyűlt össze, parkokban, hevenyészett sátrakban aludtak, ők voltak az East Village új bevándorlói. Nem éreztem rokonságot velük, de szabadon elvegyülhettem köztük. Bíztam bennük. Soha nem éreztem veszélyben magamat, és nem is akart bántani senki. Nem volt semmim, amit egy tolvaj ellophatott volna tőlem, a portyázó férfiaktól pedig nem tartottam. Nem foglalkoztak velem, és ez hasznomra vált július első heteiben, amikor összevissza csavarogtam, napközben a várost jártam, éjszaka pedig ott aludtam, ahol tudtam. Kapualjakat, metrószerelvényeket, temetőket kerestem. A szabad ég alatt ébredtem, néha arra, hogy felráz egy idegen kéz. Ideje továbbállni. Ideje továbblépni. Amikor nagyon elcsüggedtem, visszamentem a Prattbe, és beugrottam valakihez, akiről tudtam, hogy befogad egy éjszakára, és megengedi, hogy letusoljak. De olyan is előfordult, hogy folyosókon aludtam egy-egy ismerős ajtó előtt. Ez nem volt túl mókás, de ilyenkor is a mantrámat ismételgettem: „szabad vagyok, szabad vagyok.” Egy idő után azonban kénytelen voltam lecserélni a mantrát. „Éhes vagyok, éhes vagyok” – egyre inkább ezt éreztem. De nem aggódtam. Csak egy szusszanásnyi szünetre volt szükségem, eszem ágában sem volt feladni. Egyik ajtótól a másikig vonszoltam kockás bőröndömet, és igyekeztem jó képet vágni ahhoz, hogy nem látnak szívesen. Ezen a nyáron halt meg Coltrane. Ezen a nyáron született a Crystal Ship. A virággyermekek felemelték üres karjaikat, Kína pedig felrobbantotta a hidrogénbombát. Jimi Hendrix lángra lobbantotta a gitárját Montereyben. A rádióban lejátszották az Ode to Billie Joe-t. Zavargások törtek ki Newarkban, Milwaukee-ban és Detroitban. Ezen a nyáron mutatták be az Elvira Madigant, ez a nyár a szerelem nyara volt. És ebben az örökké változó, rideg világban egy véletlen találkozás egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életemet. Ezen a nyáron találkoztam Robert Mapplethorpe-pal.

KÖLYKÖK Nagy meleg volt a városban, mégsem vettem le az esőkabátomat. Önbizalmat adott, miközben az utcákat róttam munka után kajtatva. Az önéletrajzomban csak a gyárban lehúzott hónapokat, a félbehagyott tanulmányaimat és a makulátlan fehér egyenruhámat tudtam felmutatni. A Times Square-en kaptam állást egy olasz étteremben. De az első műszak harmadik órájában – miután ráborítottam a parmezános borjúszeletet az egyik vendég tweedzakójára – elbocsátottak. Mivel tudtam, hogy sosem lesz belőlem igazi pincérnő, alig használt egyenruhámat és a lapos talpú cipőt egy nyilvános mosdóban hagytam. Édesanyámtól kaptam őket, a fehér egyenruhát és a fehér cipőt. Ezekbe vetette boldogulásommal kapcsolatos minden reményét. Most hervadt liliomokként hevertek egy fehér mosdókagylóban. Mivel akkoriban magával rántott a St. Mark’s Place sűrű, pszichedelikus hangulata, nem voltam felkészülve a közelgő forradalomra. Valami megfoghatatlan és nyugtalanító paranoia vibrált a levegőben, pletykák, szóbeszédek, elkapott félmondatok árulkodtak arról, hogy forradalmi változások vannak készülőben. Próbáltam megfejteni, miről is van szó, ültem a sűrű marihuánafüstben – ez magyarázhatja az álomszerű emlékképeimet is. Kihullottam a kulturális öntudat hálójából, pedig addig azt sem tudtam, hogy létezik egyáltalán. Addig a könyveim világában éltem, többségük a tizenkilencedik században íródott. Számítottam rá, hogy padokon, metrószerelvényeken és temetőkben kell majd aludnom, amíg nem találok munkát, de az állandóan mardosó éhségre nem voltam felkészülve. Vézna teremtés voltam, gyors anyagcserével és nagy étvággyal megverve-megáldva. Még a romantika sem tudta elfojtani bennem az evés utáni vágyat. Még Baudelaire-nek is ennie kellett. Leveleiben többször is említi, mennyire szeretne egy jó sültet és egy pofa sört. Munkát kellett találnom. Megkönnyebbültem, amikor felvettek pénztárosnak a Brentano’s könyvesbolt-hálózat egyik külvárosi üzletébe. Jobban szerettem volna verseskötetek között dolgozni eladóként, mint a világ különböző tájairól származó ékszerek és dísztárgyak árát püfölni a pénztárgépbe, de szívesen nézegettem a távoli vidékek csecsebecséit: a berber karkötőket, a kagylókból készített afgán láncokat, a drágakövekkel kirakott Buddhát. A kedvencem egy perzsa nyaklánc volt. Két, fekete és ezüstszínű zsinórral egymáshoz erősített, zománcozott fémlapból állt, leginkább régi és egzotikus skapuláréra emlékeztetett. Tizennyolc dollárba került, ami rengeteg pénznek tűnt. Amikor nem voltak vevők, kivettem a vitrinből, végighúztam ujjamat az ékszer lila felszínébe karcolt kalligrafikus jeleken, és azon töprengtem, honnan származhat. Nem sokkal azután, hogy munkába álltam, felbukkant az üzletben az a srác, akivel Brooklynba érkezésem napján találkoztam. Egészen máshogy festett fehér ingben és nyakkendőben, olyan volt, mint egy katolikus iskola diákja. Elmagyarázta, hogy a Brentano’s belvárosi üzletében dolgozik, és kapott egy kupont, amit itt akar levásárolni. Hosszú ideig válogatott, megnézett mindent, a gyöngysorokat, az apró nippeket, a türkizkék gyűrűket.

Végül megszólalt: – Ezt kérem. – A perzsa nyaklánc volt az. – Ó, nekem is ez a kedvencem – mondtam. – Skapuláréra emlékeztet. – Katolikus vagy? – kérdezte. – Nem, csak szeretem a katolikus tárgyakat. – Ministráns voltam. – Elvigyorodott. – Imádtam lóbálni a tömjéntartót. Örültem, hogy azt a darabot választotta, amit én is kinéztem magamnak, ugyanakkor szomorú lettem, amiért elviszi. Becsomagoltam, és amikor odaadtam neki, ösztönösen így szóltam: – Ne add oda más lánynak. Zavarba jöttem, de ő csak mosolygott, és így felelt: – Nem fogom. Miután elment, hosszan néztem a nyaklánc helyét a fekete bársonyon. Másnap reggelre egy díszesebb darab került a vitrinbe, de hiányzott belőle a perzsa nyakék egyszerű varázsa. Az első hét végén már támolyogtam az éhségtől, és még mindig nem volt hol aludnom. A boltban hajtottam álomra a fejemet. A mosdóban bújtam el, amíg a többiek elmentek, és miután az éjszakai őr bezárta az üzletet, a kabátomra fekve aludtam el. Reggelente a többiek azt hitték, korán jöttem be dolgozni. Nem volt egy vasam se, és a kollégáim kabátzsebében kutattam apró után, hogy vehessek magamnak mogyoróvajas kekszet az automatából. Szinte eszemet vette az éhség, éppen ezért ért sokként, amikor fizetésnapon engem nem várt boríték. Nem tudtam, hogy az első heti bért visszatartják. Sírva mentem hátra az öltözőbe. Amikor visszatértem a pult mögé, észrevettem egy fickót, aki lopva engem figyelt. Szakállas volt, hajszálcsíkos inget és szarvasbőr könyökvédős zakót viselt. Az üzletvezető bemutatott minket egymásnak. A pasas sci-fi regényeket írt, és el akart vinni vacsorázni. Húszéves voltam, de anyám figyelmeztetése, hogy sehová ne menjek idegenekkel, még mindig a fejemben visszhangzott. A vacsora ígérete azonban elgyengített, és elfogadtam a meghívást. Reméltem, mivel író, nem lesz vele probléma, bár inkább tűnt színésznek, aki írót játszik, mintsem igazi írónak. Elsétáltunk egy étterembe az Empire State Building lábához. Soha nem vacsoráztam még ilyen elegáns helyen New Yorkban. Próbáltam nem túl drága fogást választani, és végül egy kardhalat rendeltem öt dollár kilencvenöt centért, az volt a legolcsóbb az étlapon. A mai napig látom magam előtt, ahogy a pincér leteszi elém a nagy adag krumplipürét és a túlsütött kardhalat. Majd éhen haltam, mégsem esett jól az étel. Kényelmetlenül éreztem magam, fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a helyzetet, és hogy miért akar velem vacsorázni ez a férfi. Rengeteg pénzt költött rám, és aggódtam, vajon mit vár tőlem viszonzásként.

Vacsora után besétáltunk a belvárosba. Kelet felé mentünk, a Tompkins Square parkba, és letelepedtünk egy padra. Éppen menekülő-útvonalakon törtem a fejem, amikor azt javasolta, menjünk fel hozzá egy italra. Ez az a pillanat, gondoltam, amelytől anyám mindig óva intett. Kétségbeesetten körülnéztem, nem tudtam, mit feleljek, amikor megláttam, hogy valaki közeledik. Mintha megnyílt volna egy kapu a jövőből, és imáimat meghallgatva kilépett volna rajta a srác Brooklynból, aki a perzsa nyakláncot választotta. Azonnal felismertem az enyhén görbe lábait és kusza fürtjeit. Farmernadrágot és báránybőr mellényt viselt. Nyakában gyöngysorok lógtak, mint egy hippi pásztornak. Odaszaladtam hozzá, és megragadtam a karját. – Szia, emlékszel rám? – Persze hogy emlékszem – mosolygott. – Segítened kell – hadartam. – Tegyél úgy, mintha a pasim lennél, kérlek! – Oké – felelte. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepte meg váratlan felbukkanásom. Odavonszoltam a sci-fi íróhoz. – Ő a barátom – lihegtem. – Engem keresett. Nagyon dühös. Azt akarja, hogy azonnal menjek haza vele. – A fickó gyanakodva méregetett minket. – Futás – kiáltottam, mire a srác megfogta a kezemet, és rohanni kezdtünk, keresztül a parkon. Kifulladva rogytunk le egy ház lépcsőjére. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – mondtam. Zavartan fogadta a hírt. – Még be sem mutatkoztam, Patti vagyok. – Az én nevem Bob. – Bob – ismételtem, és most először néztem meg alaposabban. – Valahogy nem illik hozzád ez a becézés. Hívhatlak Robertnek? A nap lenyugodott az Avenue B fölött. Robert kézen fogott, és együtt végigbarangoltuk East Village-t. A St. Mark’s Place és a Második sugárút sarkán a Gem Spában meghívott egy csokiturmixra. Többnyire én beszéltem. Ő csak mosolyogva hallgatott. Gyermekkori történeteimmel traktáltam, meséltem neki Stephanie-ról, a táncházról. Meglepően nyugodtnak és felszabadultnak éreztem magam a társaságában. Később elmondta, hogy éppen LSD-s tripen volt. Az LSD-ről mindössze annyit tudtam, amennyit Anaïs Nin Kollázsok című könyvecskéjében olvastam. Fogalmam sem volt a drog világáról, ami ’67 nyarán kezdett kibontakozni. A kábítószerekről romantikus elképzeléseim voltak. Költők, dzsesszzenészek és indián sámánok részére fenntartott szent növényeknek tartottam őket. Robert nem változott meg tőle, és egyáltalán nem viselkedett furcsán. Elragadó kedvesség és komiszság áradt belőle, ugyanakkor félénk volt és lovagias. Hajnali kettőig sétálgattunk, és végül szinte egyszerre vallottuk be, hogy nincsen hová mennünk. Ezen jót nevettünk. De későre járt, és mindketten fáradtak voltunk.

– Azt hiszem, tudok egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat – mondta. A legutóbbi lakótársa elutazott. – Tudom, hol tartja a kulcsot. Szerintem nem ellenezné. Kimetróztunk Brooklynba. Robert barátja a Waverlyn lakott egy kis lyukban, a Pratt campus közelében. Átvágtunk egy sikátoron, és egy tégla mögé rejtve megtaláltuk a kulcsot, amivel be tudtunk jutni a lakásba. Mindketten zavarba jöttünk, nem is azért, mert kettesben maradtunk, hanem mert valaki másnak a lakásában voltunk. Robert igyekezett feloldani a kínos helyzetet, és a késői óra ellenére megkérdezte, kíváncsi vagyok-e a munkáira, amiket a hátsó szobában tárol. Kiterítette őket padlóra. Voltak köztük rajzok, rézkarcok és néhány festmény, melyek Richard Poussette-Dart és Henri Michaux műveire emlékeztettek. Elképesztő energia sugárzott az összefonódó szavakból és kalligrafikus vonalakból. Szavak rétegeiből felépített energiamezők voltak. Mintha ezek a festmények és rajzok a tudatalattiból törtek volna felszínre. Akadtak köztük korong alakúak is, melyek egymásba fűzték az EGO, a LOVE és a GOD szavakat a saját nevével; mintha lüktetve terültek volna szét a sík felületen. Lenyűgözve meredtem rájuk, és leküzdhetetlen kényszert éreztem, hogy elmeséljem gyerekkori élményemet, amikor szobám mennyezetén hasonló körkörös mintákat láttam éjszakánként. Kinyitott egy tantrikus művészetről szóló könyvet. – Ilyenek voltak azok a képek a plafonon? – kérdezte. – Igen – feleltem. Elképedve ismertem rá gyermekkorom mennyei köreire. Robert egy mandalát mutatott. A hősi halottak emléknapján készített rajza különösen hatott rám. Soha nem láttam még ehhez foghatót. De legalább ilyen döbbenetes volt a dátum: Jeanne dArc halálának évfordulója. Ugyanaz a nap, amikor az orleans-i szűz szobra előtt megfogadtam, hogy lesz belőlem valaki. Elmondtam Robertnek, aki azt felelte, hogy azon a napon kötelezte el magát a művészet mellett, a rajza ezt szimbolizálja. Habozás nélkül nekem adta, én pedig megértettem, ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy mindketten lemondjunk a magányról, és elkezdjünk bízni egymásban.

A hősi halottak emléknapja, 1967 Dadaista és szürrealista albumokat lapozgattunk, majd Michelangelo rabszolgáinak tanulmányozásával fejeztük be az éjszakát. Szavak nélkül merültünk el egymás gondolataiba, és mire felkelt a nap, összeölelkezve aludtunk el. Amikor felébredtünk, szokásos félmosolyával üdvözölt, és tudtam, hogy ő az én lovagom. Mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon, attól fogva nem váltunk el egymástól, csak ha dolgozni mentünk. Nem beszéltük meg, de tudtuk, hogy mindketten így akarjuk. A következő néhány hétben Robert barátainak, Patrick és Margaret Kennedynek nagylelkűségére támaszkodtunk. Az ő lakásukban töltöttük első éjszakánkat a Waverly Avenue-n, később pedig a padlásszobájukban aludtunk egy matracon. A falakat Robert rajzai borították, festményei a sarokban álltak összetekerve, nekem pedig csak az a skót mintás bőröndöm volt. Biztos vagyok benne, hogy nem kis áldozat volt részükről befogadni minket, mivel nagyon kevés pénzünk volt, én pedig mindig zavartan viselkedtem a társaságukban. Esténként szerencsére megosztották velünk a vacsorájukat. Roberttel összeadtuk, amink volt, saját albérletre gyűjtöttünk. Sokat dolgoztam a Brentano’s boltjában, az ebédet pedig általában kihagytam. Összebarátkoztam az egyik kollégámmal, Frances Finleyvel. Elragadóan különc és tapintatos volt. Szorult helyzetemre való tekintettel rendszeresen otthagyta az öltöző asztalán az otthonról hozott levest. Ez az apró gesztus sokat jelentett a számomra, és megalapozta hosszú barátságunkat.

Talán a megkönnyebbülés miatt, hogy végre biztos menedéket találtam magamnak, de valahogy elfáradtam, kimerültem idegileg, összeroppantam. Bár sosem voltak kétségeim, hogy jól döntöttem, amikor örökbe adtam gyermekemet, de megtanultam, hogy életet adni valakinek, majd hátat fordítani neki, egyáltalán nem olyan egyszerű. Egy időre mélabús és levert lettem. Olyan sokat sírtam, hogy Robert kedvesen csak Bőgőmasinának szólított. Végtelen türelemmel viselte a látszólag megmagyarázhatatlan szomorúságomat. Volt egy szerető családom, akikhez visszatérhettem volna. Megértettek volna, de nem akartam lehajtott fejjel hazakullogni. Nekik sem volt egyszerű az életük, és most már volt kire támaszkodnom. Mindent elmondtam Robertnek a szülésemről, de egyébként sem tudtam volna eltitkolni. Olyan keskeny volt a csípőm, hogy a terhesség szó szerint szétrepesztette a bőrömet. Első együttlétünkkor meglátta az élénkvörös csíkokat a hasamon. Sokáig tartott, mire Robert segítségével sikerült legyőznöm szégyenlősségemet. Amikor végre elegendő pénzt összespóroltunk, Robert nekiállt lakást keresni. Egy fákkal szegélyezett utcában, egy háromemeletes téglaházban talált kiadó lakást, alig egy saroknyira a Myrtle magasvasúttól, a Pratt közelében. Miénk volt az egész második emelet, az ablakok keletre és nyugatra néztek, de a lakás elképesztően nyomorúságos állapota először megriasztott. A falakat vérfoltok és olvashatatlan macskakaparás borította, a sütőben használt fecskendők hevertek, a hűtőszekrényt belepte a penész. Robert megegyezett a főbérlővel, hogy kitakarítja és kifesti a lakást, ha cserébe a szokásos kettő helyett csak egyhavi kauciót kér tőlünk. A lakbér nyolcvan dollár volt havonta. Százhatvan dollárt fizettünk, hogy beköltözhessünk a Hall Street 160-ba. Jó jelnek vettük az egymásra rímelő számokat. Az utcánkban alacsony, borostyánnal befuttatott, régi istállókból átalakított garázsok sorakoztak. A közelben volt étterem, telefonfülke, a St. James tér elején pedig ott volt Jaké művészellátója. Sötét, szűk lépcsősor vezetett fel az emeletünkre, a lakás ajtaja egy boltíves falmélyedésben volt, de ahogy benyitottunk, apró, világos konyhába érkeztünk. A mosogató fölötti ablak hatalmas, fehér eperfára nézett. A hálószoba mennyezetét eredeti, századfordulón készült domborművek díszítették. Robert megnyugtatott, hogy otthonossá varázsolja a lakást, és tényleg rengeteget dolgozott, hogy valóban az otthonunknak érezhessük. Lemosta és acélgyapottal lesikálta a tűzhelyet. Kifényesítette a padlót, megpucolta az ablakokat, és kimeszelte a falakat. A kevés holminkat jövendő hálószobánk közepére hordtuk. A kabátunkon aludtunk. A szemétszállítás előtti éjszakákon az utcákat jártuk, és különös módon mindent megtaláltunk, amire szükségünk volt. Kidobott matracot a lámpafényben, kis könyvespolcot, megjavítható lámpákat, égetett agyagtálakat, Jézus- és Madonna-képeket díszes keretben, és egy kopott perzsaszőnyeget közös világunk egyik zugába, amelyet kiválasztottam magamnak. A matracot szódabikarbónával dörzsöltem át. Robert újrahuzalozta a lámpákat, és egyedi mintákat festett a pergamen lámpaburákra. Ügyes keze volt, továbbra is az a fiú

maradt, aki ékszereket készít az édesanyjának. Napokig dolgozott egy gyöngysorokból fűzött függönyön, amit hálószobánk ajtajára akasztott. Eleinte kétkedve néztem. Sosem láttam még efféle dolgot, de végül is illett a cigányos vonásaimhoz. Visszamentem Dél-Jerseybe, és elhoztam a könyveimet meg a ruháimat. Amíg távol voltam, Robert kiaggatta a rajzait, és indián motívumokkal díszített anyagokkal vonta be a falakat. A kandallópárkányt katolikus műalkotásokkal, gyertyákkal és halottak napi emléktárgyakkal pakolta tele, úgy rendezte el őket, mint egy oltáron. Végül elkerített nekem egy tanulósarkot egy kis asztalkával és a rojtos varázsszőnyeggel. Összeadtuk ingóságainkat. Lemezeim az övéi mellett sorakoztak a narancsos ládában. Télikabátomat báránybőr mellénye mellé akasztottam. Az öcsémtől kaptam egy új tűt a lemezjátszónkba, anyám pedig fasírtos szendvicseket csomagolt nekünk alufóliába. Evés közben boldogan hallgattuk Tim Hardint, a dalai a mi dalaink lettek, a mi bimbózó szerelmünkről beszéltek. Anyám küldött ágyneműt és párnahuzatot is. Puhák és ismerősek voltak, fényesre koptak a hosszú évek alatt. Anyámat juttatták eszembe, ahogy áll az udvaron, és elégedetten nézi a napsütésben lengedező, frissen mosott fehérneműt a szárítókötélen. Féltve őrzött tárgyaim összekeveredtek a szennyes ruhával. A tanulósarok kéziratos oldalak, dohszagú klasszikusok, törött játékok és talizmánok kusza kavalkádjává vált. Rimbaud, Bob Dylan, Lotte Lenya, Piaf, Genet és John Lennon arcképét tűztem ki hevenyészett íróasztalom fölé, amin elrendeztem a tollaimat, a tintatartómat és a füzeteimet – szerzetesi életem eszközeit. Amikor elindultam New Yorkba, magammal hoztam néhány színes ceruzát és egy fatáblát, hogy legyen mire rajzolnom. Rajzoltam egy lányt, amint egy asztalnál ül, kiterített kártyalapok előtt, és a sorsát próbálja megfejteni. Ez volt az egyetlen, amit mindenképpen meg akartam mutatni Robertnek, és nagyon tetszett neki. Biztatott, hogy próbáljam ki, milyen jobb minőségű papírra kemény ceruzával dolgozni, és megosztotta velem az eszközeit. Órákig dolgoztunk egymás mellett, elmélyülten összpontosítva. Szegények voltunk, de boldogok. Robert részmunkaidőben dolgozott, és ő tartotta karban a lakást. Rám maradt a mosás és az ennivaló beszerzése, de korlátozottak voltak a lehetőségeink. A Waverly mellett volt egy olasz pékség, ahová gyakran jártunk. Általában egy vekni előző napról maradt kenyeret vagy fél kiló száraz süteményt vettünk, amit fél áron kínáltak. Robert édesszájú volt, ezért legtöbbször a sütemények mellett döntöttünk. Néha a pult mögött álló nő megsajnált minket, és megtöltött egy barna papírzacskót sárga meg barna aprósüteménnyel, miközben barátságosan neheztelve ingatta a fejét. Valószínűleg látta rajtunk, hogy az lesz a vacsoránk. Ilyenkor vettünk hozzá egy csésze kávét és egy doboz tejet. Robert imádta a kakaós tejet, de az többe került, és nekünk nagyon meg kellett néznünk, mire költjük a pénzünket. Volt munkánk, és ott voltunk egymásnak. Nem volt pénzünk koncertekre vagy mozijegyre, ezért újra meg újra meghallgattuk a lemezeinket. Megvolt a Pillangókisasszony Eleanor Steber előadásában. A Love Supreme. Between the Buttons. Joan Baez és a Blonde on Blonde. Robert kedvencei – Vanilia Fudge, Tim Buckley, Tim

Hardin –, és a History of Motown szóltak boldog, közös éjszakáinkon.A vénasszonyok nyarának egyik napján magunkra öltöttük kedvenc ruháinkat, én a szandálomat és szakadt sálamat, Robert imádott gyöngysorait és báránybőr mellényét. Elmetróztunk a Nyugati Negyedik utcáig, és a Washington Square-en töltöttük a délutánt. Termoszból ittuk a kávét, és figyeltük a turisták, a narkósok és az énekesek áradatát. Forradalmárok osztogattak háborúellenes röpcédulákat. A sakkozókat körbeállta a törzsközönségük. Mindenki hozzátett valamit a kiabálás, a dobolás és a kutyaugatás folyamatos zsongásához. Első portré, Brooklyn Éppen a tér közepén álló szökőkút felé tartottunk, amikor egy idősebb házaspár megtorpant, és leplezetlenül végigmért bennünket. Robert szeretett feltűnést kelteni, és gyengéden megszorította a kezemet. – Fényképezd le őket – szólt oda a nő az értetlenül álló férjének. – Szerintem művészek. – Ugyan már – vont vállat a férfi. – Csak kölykök. ——— A levelek vörösbe fordultak, majd bearanyozódtak. A Clinton Avenue lépcsőfeljáróin faragott tökök trónoltak. Éjszakánként nagyokat sétáltunk. Néha megpillantottuk a Vénuszt, a pásztorok és a szerelem csillagát. Robert elnevezte a mi kék csillagunknak. Robert t betűje kék csillaggá változott, hogy sohase felejtsem el.

Kezdtem megismerni. Teljesen megbízott bennem és a művészetében, ugyanakkor állandóan aggódott a jövő miatt, hogyan fogunk életben maradni, miből fogunk, megélni. Úgy éreztem, túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ilyen problémákkal foglalkozzunk. Egyszerűen örültem, hogy szabad vagyok. A hétköznapi életünk bizonytalansága nyomasztotta Robertet, én pedig mindent elkövettem, hogy enyhítsem szorongását. Tudatosan vagy öntudatlanul állandóan önmagát kereste. Az átalakulás első lépése volt ez. Levedlette kadét egyenruháját, maga mögött hagyta az ösztöndíját, a tervező grafikusi pályát és apja elvárásait. Tizenhét évesen elvarázsolta a Pershing Rifles katonai szervezetének nimbusza, a csillogó rézgombok, a vakítóan fényesre pucolt bakancsok és a rangjelzések. Az egyenruha vonzotta, mint ahogy ministránsfiúként is a díszruha csábította az oltár közelébe. De ő a művészetet szolgálta, nem a hazát vagy az egyházat. Gyöngysorai, farmerja és báránybőr mellénye nem jelmez volt, hanem a szabadság kifejezése. Munka után a belvárosban találkoztunk, és az East Village szűrt sárga fényében sétáltunk, elhaladtunk a Fillmore East és az Electric Circus előtt, mint első sétánk alkalmával. Már attól izgalomba jöttem, ha megállhattam a Birdland előtt, ahol John Coltrane is fellépett, vagy a Five Spotnál a St. Mark’s Place-nél, ahol egykor Billie Holiday énekelt, ahol Eric Dolphy és Ornette Coleman a dzsessz újabb és újabb területeit nyitották meg. Nem engedhettük meg magunknak, hogy bemenjünk. Néha felkerestünk egy-egy múzeumot. Csak egy jegyre elegendő pénzünk volt, ezért egyikünk bement, megnézte a kiállítást, aztán elmesélte a másiknak. Az egyik ilyen alkalommal a viszonylag új Whitney Múzeumba mentünk az Upper East Side-on. Én következtem volna, de nem volt kedvem nélküle bemenni. A kiállításra már nem emlékszem, csak arra, ahogy a múzeum egyik trapéz alakú ablakából nézem Robertet, ahogy az utca túloldalán egy parkolóórának támaszkodva cigarettázik. Megvárt, és amikor elindultunk a metró felé, így szólt: – Egy napon együtt megyünk majd be, és a mi munkáink lesznek kiállítva. Nem sokkal később Robert meglepett egy mozijeggyel. Ez volt az első közös filmünk. Valaki a munkahelyén adott neki két jegyet a Hogyan nyertem meg a háborút című Richard Lester-mozira. John Lennon játszotta az egyik főszerepet, egy Gripweed nevű katonát. Örültem, hogy láthatom John Lennont, de Robert a vállamra hajtotta a fejét, és átaludta a filmet. Robertet nem különösebben érdekelték a filmek. A Ragyogás a fűben volt a kedvence. Abban az évben már csak egyszer mentünk moziba, a Bonnie és Clyde-ot láttuk. Tetszett neki a plakátokon szereplő reklámszöveg: „Fiatalok. Szerelmesek. És bankot rabolnak.” Ezen a filmen nem aludt el. Sőt, sírt. Hazaérve szokatlanul csöndes volt, mintha szavak nélkül akarná átadni az érzéseit. Volt valami kettőnkről abban a filmben, ami nagyon megérintette Robertet, de nem tudtam pontosan, hogy mi az. Azt gondoltam, Robertben egy egész világ rejtőzik, amit fel kell még fedeznem.

——— November negyedikén Robert betöltötte a huszonegyet. Ezüst karkötőt ajándékoztam neki, amit a Negyvenkettedik utcában láttam meg egy zálogházban. Négy szót gravíroztattam rá: Robert Patti kék csillag. Sorsunk kék csillaga. Éjszaka művészeti albumokat lapozgattunk. Az én gyűjteményemben volt de Kooning, Dubuffet, Diego Rivera, egy Pollock-monográfia és az Art International magazin néhány száma. Brentano’s boltjában Robertnek sikerült szert tennie nagyméretű albumokra a tantrikus művészetről, Michelangelóról, a szürrealizmusról és az erotikus festészetről. Ezenkívül voltak még prospektusaink John Grahamről, Arshile Gorkyról, Cornellről és Kitajról, amiket kevesebb mint egy dollárért vásároltunk. A legnagyobb becsben a William Blake-köteteinket tartottuk. Volt egy gyönyörű fakszimile kiadásom Az ártatlanság és tapasztalás dalaiból. Gyakran olvastam belőle Robertnek lefekvés előtt. Blake összegyűjtött írásainak bőrkötéses példánya is a kedvenceim közé tartozott, Robertnek pedig megvolt Blake Milton című kötete a Trianon Press kiadásában. Mindketten rajongtunk Blake fivéréért, a fiatalon meghalt Robertért, akit csillaggal a lábánál ábrázoltak. Utánoztuk Blake színeit, a rózsaszín árnyalatait, a kadmiumot, a mohát, csupa olyan színt, amely mintha termelné a fényt. Egy késő novemberi estén Robert kissé zaklatottan tért haza. A Brentano’s-ban árultak rézkarcokat is, köztük volt az Amerika: Jövendölés című Blake-kötet egyik oldalának reprodukciója is, a szerző monogramjával ellátva. Robert kivette a többi közül, és a nadrágszárába rejtette. Nem volt született tolvaj; nem bírta idegekkel. Ösztönösen tette, Blake iránti közös rajongásunk miatt, de a nap végéhez közeledve elhagyta a bátorsága. Beképzelte magának, hogy tudják, mit tett, és figyelik, ezért bement a mosdóba, kihúzta a nadrágszárából a lapot, cafatokra tépte, és lehúzta a vécén. Még akkor is remegett a keze, amikor elmesélte nekem. Kint esett az eső, göndör fürtjeiről csöpögött a víz. Fehér pólója nedvesen tapadt bőrére. Akárcsak Jean Genet, Robert is borzalmasan rossz tolvaj volt. Genet börtönbe került, mert ritka Proust-köteteket és egy vég selymet lopott egy ingkészítőtől. A szépség tolvajai. Szinte láttam magam előtt a borzadállyal vegyes megkönnyebbülését, amikor Blake művének apró darabkáit elnyeli New York csatornarendszere. Összekulcsolódó kezeinkre néztünk. Nagy levegőt vettünk, és beletörődtünk a bűnösségünkbe – nem a lopásban, hanem egy műalkotás megsemmisítésében. – Legalább nem lesz az övék – mondta Robert. – Mármint kiké? – kérdeztem. – Bárkié, aki nem mi vagyunk – felelte. Robertet elbocsátották. Munkanélküli napjait az otthonunk szüntelen átalakításával töltötte. Amikor kifestette a konyhát, örömömben ünnepi vacsorát készítettem. Kuszkuszt csináltam szardellával és mazsolával, valamint a specialitásomat: salátalevest. De nem sokkal azután, hogy Robertnek felmondtak, engem is kirúgtak. Elmulasztottam megfizettetni az adót egy kínai vevővel, aki egy méregdrága Buddha-

szobrot vásárolt. – Miért kellene adót fizetnem? – kérdezte. – Nem vagyok amerikai. Erre nem tudtam mit felelni, így aztán nem adtam hozzá az adót a vételárhoz. A tévedés az állásomba került, de nem bántam, hogy otthagyom a boltot. A legjobb ebben a munkahelyben a perzsa nyaklánc volt, illetve az, hogy megismerkedtem Roberttel, aki ígéretéhez hűen nem ajándékozta másik lánynak. Első együtt töltött éjszakánkon a Hall Streeten nekem adta egy darab bársonyba tekerve, fekete szalaggal átkötve. * A nyaklánc oda-vissza vándorolt köztünk az évek során. Mindig annál volt, akinek nagyobb szüksége volt rá. Közös kódrendszerünk számos apró játékban nyilvánult meg. A legfontosabb ezek közül az „Egy nap-két nap” szabály volt. A lényege mindössze annyi, hogy egyikünknek mindig ébernek kellett lennie, hogy vigyázni tudjon a másikra. Ha Robert kábítószert vett magához, ott kellett lennem mellette. Ha nekem volt rossz napom, ő tartotta bennem a lelket. Ha egyikünk beteg volt, a másik egészséges. Soha nem engedtük el magunkat egyszerre. Kezdetben sokat gyengélkedtem, és ő mindig mellettem állt, hol egy öleléssel, hol néhány bátorító szóval igyekezett kiszabadítani önmagámból, és próbált visszaadni a munkámnak. Ugyanakkor azt is tudta, hogy fordított helyzetben én is ezt tenném, és nem vallanék kudarcot, ha nekem kellene erősnek lennem. Robert a FAO Schwarznál kapott állást kirakatrendezőként. Az ünnepek előtt megnőtt a forgalmuk, így aztán átmenetileg felvettek pénztárosnak. Közeledett a karácsony, de a színfalak mögött semmi varázslatos nem volt a híres játékáruházban. A fizetés alacsony volt, a munkaidő hosszú, a légkör pedig nyomasztó. Az alkalmazottak nem beszélgethettek egymással, és még a kávézni sem mehettek ki együtt. Csak néhány lopott pillanat jutott számunkra a szénával borított betlehemi díszletnél. Az egyik kukából elemeltem egy apró betlehemi báránykát. Robert megígérte, hogy csinál majd belőle valamit. Kedvelte Joseph Cornell dobozait, és gyakran készített értéktelen hulladékból, színes madzagokból, papírszalagokból, elszakadt rózsafüzérekből, gyöngyökből és más kacatokból költeményeket a szemnek. Késő éjszakáig fent maradt, varrt, vágott, ragasztott, majd vízfestékkel elvégezte az utolsó simításokat. Amikor felébredtem, ott várt a kész doboz, mint egy valentin-napi üdvözlet. Robert fából készített vályút a báránykának. Fehérre festette, majd egy vérző szívet pingált rá, végül szőlőindaként egymásba fonódó szent számokat rajzoltunk rá. Ez a gyönyörű spirituális műtárgy lett a karácsonyfánk. Köré helyeztük el egymásnak szánt ajándékainkat. Szenteste későn végeztünk a munkával, aztán Port Authorityben buszra szálltunk, és hazamentünk Dél-Jerseybe. Robert nagyon ideges volt a családommal való találkozás miatt. Nem csoda, azok után, hogy a saját családjától annyira elidegenedett. Apám a buszpályaudvaron várt minket. Robert Todd öcsémnek ajándékozta az egyik rajzát, egy virágból felszálló madarat. Magunk készítette üdvözlőlapokat hoztunk, legfiatalabb húgomnak, Kimberlynek pedig könyveket.

Hogy lecsillapítsa háborgó idegeit, Robert úgy döntött, bevesz egy kis LSD-t. Soha nem mertem volna kábítószer hatása alatt lenni a szüleim közelében, de Robertnek ez teljesen természetes volt. Az egész családom megkedvelte, és semmi szokatlant nem vettek észre rajta azon kívül, hogy állandóan mosolygott. Az este során Robert alaposan megvizsgálta anyám jókora csecsebecse-gyűjteményét, melyben rengeteg különböző alakú és méretű tehén is volt. Egy márvány hatású cukorkatartó lila tehenes fedele különösen megtetszett neki. Talán az LSD-nek köszönhető, hogy képtelen volt levenni a tekintetét a tálka erezetéről. Karácsony este elköszöntünk, és búcsúzóul anyám egy bevásárlószatyrot nyomott Robert kezébe, benne a szokásos ajándékaival: művészeti albumokkal és életrajzokkal. „Neked is van benne valami”, kacsintott Robertre. Miután felszálltunk a buszra, Robert belenézett a szatyorba, és egy konyharuhába csomagolva megtalálta a lila tehenes cukorkatartót. Nagyon örült neki, és olyan nagy becsben tartotta, hogy évekkel később, a halála után legértékesebb olasz vázái között bukkantak rá. A huszonegyedik születésnapomra Robert tamburindobot készített, a kecskebőrbe csillagjegyeket tetovált, az aljára pedig színes szalagokat erősített. Feltette Tim Buckleytól a Phantasmagoria in Twot, aztán letérdelt mellém, és átadott egy a tarotról szóló kis könyvecskét fekete selyembe csomagolva. A könyv belsejébe néhány verssort írt, melyek úgy ábrázolnak minket, mint a cigányt és a bolondot; egyikük csöndet teremt, a másik pedig ezt a csöndet hallgatja. Életünk kavalkádjában ezek a szerepek számtalanszor felcserélődtek. Másnap szilveszter volt, az első, amit együtt töltöttünk. Éjfélkor új fogadalmakat tettünk. Robert elhatározta, hogy diákhitelt kér, és visszamegy a Prattre, de nem tervező grafikusnak, ahogyan az apja kívánta, hanem minden energiájával a művészetre koncentrálva. Egy cetlire felírta nekem, hogy együtt fogunk dolgozni, és véghezvisszük, amit elhatároztunk, akár velünk lesz a világ, akár ellenünk. Én pedig azt fogadtam meg magamban, hogy a praktikus dolgokban segítem őt. Az ünnepek után távoznom kellett a játékáruházból, és rövid időre munka nélkül maradtam. Ez visszavetett minket anyagilag, mégsem voltam hajlandó beállni egy pénztárgép mögé. Találni akartam valami jobban fizető és szellemileg is nagyobb kihívást jelentő munkát, ezért nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor felvettek az Argosy Könyvesboltba az Ötvenkilencedik utcában. Régi és ritka könyvekkel, nyomatokkal, térképekkel foglalkoztak. Nem kerestek eladót, de az idős üzletvezetőt valószínűleg elbűvölte lelkesedésem, és felvett restaurátortanoncnak. Ültem egy súlyos, sötét asztalnál, tizennyolcadik századi Bibliákkal, vászoncsíkokkal, archiváló szalaggal, nyúlbőr-enyvvel, méhviasszal és könyvkötő-tűkkel körülvéve. Sajnos nem voltak megfelelő adottságaim ehhez a munkához, ezért a tulaj vonakodva bár, de végül elbocsátott. Szomorúan érkeztem haza. Kemény télnek néztünk elébe. Robert erejét kiszívta, hogy teljes állásban kell dolgoznia a FAO Schwarznál. Kirakatrendezőként használhatta a fantáziáját, remek installációkat készített, de egyre kevesebbet rajzolt. Száraz kenyéren és Dinty Moore marhahúskonzerven éltünk. Nem volt pénzünk eljárni, nem volt se tévénk, se

telefonunk, se rádiónk. De megvolt a lemezjátszónk, és be tudtuk állítani, hogy ugyanazt a lemezt játssza le újra és újra, amíg alszunk. * Munkát kellett találnom. Janet Hamill barátnőmet felvették a Scribner’s könyvesboltba, és akárcsak főiskolás korunkban, ezúttal is megtalálta a módját, hogy segítsen nekem, és megossza velem jó szerencséjét. Beszélt a főnökeivel, akik állást ajánlottak nekem. Úgy éreztem, egy álmom válik valóra azzal, hogy egy olyan kiadó boltjában dolgozhatom, amely Hemingwayt és Fitzgeraldot adta ki, ahol a nagy szerkesztő Maxwell Perkins dolgozott. Rothschildék is itt vásárolták a könyveiket, a lépcsőházban pedig Maxfield Parrish festményei lógtak. Hall Street, Brooklyn, 1968 A Scribner’s boltja az Ötödik sugárúton volt, az 597-es szám alatt, egy gyönyörű, városképi jelentőségű épületben. A Beaux-Arts-stílusú, üvegfalú utcafrontot Ernest Flagg tervezte 1913-ban. A fényűző bejárat mögött két és fél szintes üzlethelyiség tárult fel, a boltíves mennyezet alatt kis ablaksorral. Minden nap szépen felöltöztem, és három átszállással elmetróztam a Rockefeller Centerhez. A munkaruhám Anna Karina ruháját idézte a Külön bandában: fekete pulóver, kockás szoknya, fekete harisnya és lapos talpú cipő. A telefon mellé osztottak be, ahol a kedves és segítőkész Faith Cross lett a főnököm. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen fontos könyvkereskedésbe kerültem. Több pénzt kerestem, és Janet személyében bizalmasom is akadt. Ritkán unatkoztam, és amikor nem tudtam mit kezdeni magammal, a Scribner’s fejléces papírjainak hátuljára írogattam, ahogyan Tom írta verseit a kartondobozok belsejére az Üvegfigurákban.

Robert egyre levertebb lett. Sokat kellett dolgoznia, és kevesebbet keresett, mint a Brentano’s boltjában részmunkaidősként. Kimerülten, kedvetlenül ért haza, és egy időre az alkotással is felhagyott. Könyörögtem neki, hogy mondjon fel. Ennyi pénzért nem éri meg ekkora áldozatot hoznia. Éjszakákon át győzködtem, mire végül vonakodva beleegyezett. Cserébe szorgalmasan dolgozott, esténként alig várta, hogy megmutathassa, mit végzett, míg én munkában voltam. Nem zavart, hogy én lettem a kenyérkereső. Kitartóbb voltam nála, éjszaka is tudtam alkotni, és büszke voltam magamra, amiért olyan körülményeket teremtettem számára, hogy megalkuvás nélkül tudott dolgozni. Mire a sűrű hóban hazavánszorogtam, már várt rám, és azonnal dörgölni kezdte a kezemet, hogy felmelegítse. Mintha állandóan mozgásban lett volna, vizet melegített a tűzhelyen, kifűzte a bakancsomat, felakasztotta a kabátomat, fél szemét közben mindig a rajzon tartotta, amelyen épp dolgozott. Meg-megállt egy pillanatra, ha észrevett valamit. Legtöbbször úgy tűnt, mintha a mű a fejében már teljesen kész lenne. Nem volt híve az improvizálásának. Az alkotás nála inkább arról szólt, hogy lemásolja, ami egy pillanatra felvillant a képzeletében. Mivel egész nap csöndben dolgozott, alig várta a különc vásárlókról szóló történeteimet. Élvezettel hallgatta, hogyan nézett ki Edward Gorey túlméretezett teniszcipőben, vagy Katherine Hepburn Spencer Tracy zöld selyemsállal betekert sapkájában, vagy a Rothschildok a hosszú fekete kabátjaikban. Azután leültünk a padlóra, spagettit vacsoráztunk, és megnéztük Robert legújabb művét. Imádtam a munkáit, mert a képi motívumai hasonlóak voltak az én költői képeimhez, még ha látszólag különböző irányba is haladtunk. Robert mindig azt mondta: „Semmi sincs kész, amíg te meg nem nézted.” Az első közös tél emberpróbáló volt. A Scribner’s-nél kapott viszonylag jó fizetésem ellenére is alig tudtunk megélni. Gyakran álldogáltunk a St. James Place sarkán a görög vendéglő és Jaké művészellátója között, azon vacillálva, mire költsük kevéske pénzünket – ilyenkor feldobtunk egy érmét, hogy eldöntsük, sajtos szendvicset vagy művészkellékeket vegyünk. Néha képtelenek voltunk választani, és miközben Robert aggódva figyelt az étterem ablakából, én – Genet szellemében – elemeltem a hőn áhított hegyezőt vagy színes ceruzát. Sokkal romantikusabb elképzeléseim voltak a művészek életéről és a művészetért hozott áldozatokról. Valahol olvastam, hogy Lee Krasner is lopott eszközöket Jackson Pollocknak. Akár igaz, akár nem, ez a történet ösztönzően hatott rám. Robert szégyellte magát, amiért nem képes eltartani minket. Megnyugtattam, hogy ne gyötörje magát, az igazi művészet önmagában hordozza jutalmát. Éjszakánként a kedvenc lemezeinket hallgattuk a viharvert lemezjátszón. Néha az „éjszaka lemeze” névre keresztelt játékunkat játszottuk. A kiválasztott album borítóját kiállítottuk a kandallópárkányra, és újra meg újra lejátszottuk, hogy a zene mutassa meg az éj hangulatát. Nem zavart, hogy senki nem ismeri munkáimat, hiszen alig nőttem ki az iskolapadból. Robertben azonban – bár félénk volt, szótlan, és más utakon járt, mint a legtöbb ember a környezetében – hatalmas becsvágy feszült. Duchampot és Warholt

tekintette példaképének. Egyaránt vágyott a művészeti és a társadalmi elitbe. Különös egyvelege voltunk a Mókás arcnak és Faustnak. Mindkettőnknek leírhatatlan boldogság volt, ha együtt rajzolhattunk. Olyankor hosszú órákra belefeledkeztünk az alkotásba. Robert képessége a hosszan tartó összpontosításra rám is átragadt, az ő példáját követtem, és lassan megtanultunk egymás mellett dolgozni. Amikor pihenőt tartottunk, vizet forraltam, és Nescafét készítettem. Egy-egy különösen termékeny időszak után végigsétáltunk a Myrtle Avenue-n, és Mallomarsot kerestünk – ez az étcsokoládé bevonatú, mályvacukros sütemény Robert kedvence volt. Annak ellenére, hogy az időnk túlnyomó részét együtt töltöttük, mégsem voltunk elszigetelve. A barátaink rendszeresen meglátogattak minket. Harvey Parks és Louis Delsarte festők voltak; néha mellettünk dolgoztak a padlón. Louis mindkettőnknek elkészítette a portréját, Robertet egy indián nyakékkel ábrázolta, engem lehunyt szemmel. Ed Hansen bölcsességét és kollázsait osztotta meg velünk, Janet Hamill pedig felolvasta verseit. Én megmutattam a rajzaimat, és elmeséltem a történetüket, mint amikor Wendy Sohaország elveszett gyermekeit szórakoztatta. Mindannyian kívülállók voltunk, még azok is, akik valamelyik liberálisabb művészeti iskolában tanultak. Gyakran viccelődtünk azzal, hogy mi vagyunk a „vesztesek szalonja”. Különleges alkalmakkor Harvey, Louis és Robert elszívtak egy dzsointot, és doboltak a kezükkel. Robertnek saját dobkészlete is volt. Közben Timothy Leary Psychedelic Prayers című kötetéből idéztek, azon kevés könyv egyikéből, melyet Robert tényleg elolvasott. Néha én is csatlakoztam hozzájuk, tarot-kártyát vetettem, és a megérzéseimre hallgatva próbáltam kiolvasni sorsukat a lapokból. Dél-Jerseyben sosem voltak ilyen bolondos és meghitt estéim. Új barátnő bukkant fel az életemben. Robert mutatta be Judy Linnt, aki évfolyamtársa volt tervező grafikus szakon, és azonnal megkedveltük egymást. Judy alig egy saroknyira lakott tőlünk, a Myrtle Avenue-n, a mosoda fölött, ahová a szennyesünket hordtam. Csinos és okos lány volt, különleges humorérzéke pedig a fiatal Ida Lupinót juttatta eszembe. Imádott fényképezni, évek óta tökéletesítette a technikáját. Idővel a modellje lettem. Ő készítette az első felvételeket rólam és Robertról. Valentin-napra egy halványlila ametiszt geódát kaptam Roberttól, amely akkora volt, mint egy fél grapefruit. Víz alá merítette, úgy néztük a ragyogó kristályt. Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy geológus leszek. Órákat töltöttem kőzetminták keresésével, miközben egy régi kalapács lógott a derekamról. – Jaj, Patti, ne – nevetett Robert, mikor elmeséltem neki. Az én ajándékom egy elefántcsont szív volt, aminek keresztet véstek a közepébe. Ez a tárgy valahogy felidézte Robertben a gyermekkorát, és elmondta, hogy a többi ministránsfiúval együtt titokban mindig átkutatták a pap szekrényét, és megitták a misebort. Robertet a bor nem érdekelte; sokkal inkább a különös remegés a gyomrában, amiért valami tiltott dolgot tett.

Március elején Robert jegyszedőként kapott állást az újonnan nyílt Fillmore Eastben. Narancssárga kezeslábasban jelentkezett munkára. Alig várta, hogy találkozzon Tim Buckleyval. De amikor hazaért, már valaki másért lelkesedett. – Láttam valakit, aki sokra fogja vinni – mondta. Janis Joplin volt az. Nem volt pénzünk koncertekre járni, de mielőtt Robert felmondott, egyszer sikerült bevinnie a Doors fellépésére. Janettel agyonhallgattuk az első albumukat, és szinte bűntudatot éreztem, amiért ő nem lehet ott velem. Jim Morrison azonban különös reakciót váltott ki belőlem. Körülöttem mindenki megbabonázva bámulta, míg én minden mozdulatát hűvös tárgyilagossággal figyeltem. Sokkal tisztábban emlékszem erre az érzésre, mint magára a koncertre. Jim Morrisont figyelve az volt az érzésem, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Nem tudom, mire alapoztam. Semmilyen tapasztalatom nem volt, amiből erre következtethettem volna, mégsem hagyott nyugodni ez a kevély gondolat. Rokonléleknek éreztem, ugyanakkor le is néztem. Egyszerre láttam a zavarát és brutális magabiztosságát. Szépség, önutálat és valami titokzatos fájdalom egyvelege sugárzott belőle. Bárki kérdezte, milyen volt a Doors, azt feleltem, hogy fantasztikus. Szégyelltem bevallani, milyen hatást gyakorolt rám a koncert. ——— James Joyce Krajcáros költemények kötetében van egy sor, amely nem hagyott nyugodni – „a táblák gúnyolnak mentemben”. Néhány héttel a Doors-koncert után jutott eszembe, és megemlítettem Ed Hansennek. Mindig is kedveltem Edet. Alacsony, zömök fickó volt, barna felöltője, barna haja, enyhén vágott szeme és vastag szája Soutine-ra, a festőre emlékeztetett. A DeKalb Avenue-n néhány suhanc megtámadta, és golyót kapott a tüdejébe, mégis sikerült megmaradnia gyereknek. Nem mondott semmit a Joyce-idézetre, de néhány nappal később egy este hozott nekem egy Byrds-albumot. „Ez a szám sokat jelent majd neked”, mondta, azzal a So You Want to Be a Rock ’N’Roll Star című dalra helyezte a tűt. Volt benne valami, ami felizgatott és elgyengített, de nem tudtam rájönni, Ed mire céloz. 1968 egyik téli estéjén kopogtak az ajtón, és valaki azt mondta, Ed bajban van. Roberttel a keresésére indultunk. Magammal vittem a fekete bárányt, amit Roberttól kaptam. Ezt a fekete bárányt a fekete bárány barátnőjének adta ajándékba. Ed a maga módján szintén egy fekete bárány volt, ezért vittem magammal talizmánként. Ed egy emelődaru tetején gubbasztott; nem volt hajlandó lejönni. Hideg, tiszta éjszaka volt, és amíg Robert beszélt hozzá, én felmásztam a darura, és odaadtam neki a bárányt. Egész testében reszketett. Haragban voltunk a világgal, és Ed volt a mi szomorú Sal Mineónk. Griffith Park Brooklynban. Ed lemászott utánam, Robert pedig hazakísérte. – Ne búsulj a bárány miatt – mondta, amikor visszatért. – Hozok neked másikat. Eddel megszakadt a kapcsolatunk, de tíz évvel később egy pillanatra ismét velem volt. Ahogy a mikrofonhoz léptem kezemben az elektromos gitárommal, és énekelni

kezdtem a So You Want to Be a Rock ’N’Roll Star első sorát, eszembe jutottak a szavai. Apró jóslatok. * * * Esős, szürke napokon Brooklyn utcái fényképezőgép után kiáltottak, az ablakok mint megannyi Leica objektívje, a világ szemcsés mozdulatlanságba dermedt. Összeszedtük színes ceruzáinkat, papírjainkat, és olyan hévvel rajzoltunk hajnalig, mint két megvadult gyermek, hogy végül kimerülten rogyjunk az ágyra. Egymást átölelve feküdtünk, félszegen, de boldogan, és lázasan csókolóztunk, míg el nem aludtunk. A fiú, akit megismertem, félénk volt, és nehezen fejezte ki magát. Szerette, ha irányítják, ha kézen fogják, és átléphet egy teljesen más világba. Férfias volt és lovagias, ugyanakkor nőies és alázatos. Öltözködésében és viselkedésében kínosan pedáns volt, munkájában azonban borzalmasan rendetlen tudott lenni. Világa magányos és veszélyes hely volt, ahol szabadságot, eksztázist és önállóságot remélt. Előfordult, hogy felébredtem, és ő már dolgozott a gyertyák halvány fényénél. Az utolsó simításokat végezte rajzain, forgatta jobbra-balra, hogy minden irányból meg tudja vizsgálni őket. Amikor felpillantott tűnődéséből, és meglátta, hogy figyelem, elmosolyodott. Mosolya keresztülragyogott mindenen, amit abban a pillanatban érzett vagy tapasztalt – ez később is így maradt, még akkor is, amikor a halálos ágyán feküdt, borzalmas kínok között. Mágia és vallás háborújában végül vajon a mágia győzedelmeskedik? Talán a pap és a varázsló egykor ugyanaz a személy volt, de a pap Isten színe előtt alázatossá vált, és imádságra cserélte a varázsigéket. Robert bízott az együttérzés törvényében, melynek segítségével beleköltözhet a műalkotásba, és így hathat a külvilágra. Nem érezte úgy, hogy megváltaná a munka. Nem megváltást keresett. Azt kereste, amit rajta kívül senki más nem látott: képzelete kivetüléseit. Magát a rajzolást rabszolgamunkának tartotta, hiszen a kész képet azonnal meglátta. A szobrászatot elavultnak tartotta, mégis órákat töltött Michelangelo rabszolgáinak tanulmányozásával, arra vágyott, hogy ugyanúgy alakíthassa az emberi testet, de kalapács és véső használata nélkül. Mutatott egy vázlatot, amely bennünket ábrázolt az Éden tantrikus kertjében. Aktfotókra volt szüksége rólunk, hogy ki tudja vágni az alakunkat, és meg tudja alkotni a fejében kibomló geometrikus kertet. Megkérte egy évfolyamtársát, Lloyd Ziffet, hogy készítsen rólunk aktképeket, de én nem örültem az ötletnek. Nem szívesen pózoltam mások előtt, mivel még mindig szégyelltem a hasamon lévő csíkokat. A képek ridegek lettek, nem úgy sikerültek, ahogy Robert elképzelte őket. Volt egy régi 35 mm-es gépem, és javasoltam, hogy fényképezzen ő, de nem volt türelme az előhíváshoz. Olyan sok fotót használt fel más forrásokból, hogy biztosra vettem, képes lenne megfelelő képeket készíteni.

– Bárcsak mindent meg tudnék jeleníteni papíron – mondta. – Mire félig elkészülök valamivel, már mindig valami máson jár az eszem. A tantrikus kert ötletét végül elvetette. Robert korai munkái egyértelműen LSD-s élményeiből táplálkoztak. Rajzai és kisebb műalkotásai magukon hordozták a szürrealizmus elavult báját és a tantrikus művészet geometriai tisztaságát. Később lassan a katolicizmus felé fordult, új motívumok jelentek meg: a bárány, a Szűz, a kereszt. Levette a falról az indián motívumokkal díszített terítőket, és feketére meg lilára festette régi lepedőinket. Azután felszögelte őket a falra, és feszületeket meg vallásos képeket függesztett rájuk. A kukák mellett és az Üdvhadsereg boltjaiban fillérekért találtunk bekeretezett szentképeket. Robert a litográfiákat újraszínezte vagy beledolgozta őket egy-egy nagyobb rajzba, kollázsba. Robert azonban le akarta rázni magáról a katolicizmus igáját, ezért más oldalról közelítette meg a vallást, arról az oldalról, melyet a fény angyala ural. Lucifer, a bukott angyal képe hamarosan háttérbe szorította a szenteket Robert kollázsain és lakkozott dobozain. Az egyik apró fadobozra Krisztus arcképét erősítette; belülre Madonna és a kisded került egy fehér rózsával; a fedél belsején pedig legnagyobb döbbenetemre az Ördög vigyorgott nyelvet öltve. Egy nap, amikor hazaértem, Robert barna csuhában, egy jezsuita szerzetes öltözékében várt, amelyre egy használtruha-boltban akadt. Éppen egy alkímiáról és mágiáról szóló könyvecskét tanulmányozott elmélyültem Arra kért, hogy hozzak neki okkult tudományokkal foglalkozó könyveket. Elsősorban nem olvasni akarta, hanem felhasználni a pentagramokat és más sátáni motívumokat, átalakítani és újraformálni őket. Robertben nem volt semmi gonoszság, de ahogy művei mind komorabbá váltak, úgy lett ő is egyre hallgatagabb. Érdekelni kezdték a képi varázsigék, melyek segítségével megidézhető a Sátán, akár valami dzsinn. Arról ábrándozott, hogy lepaktál a Sátánnal, annak legtisztább, legfénylőbb énjével, s rokonlélekre lel benne, a Sátán pedig cserébe hírnévvel és gazdagsággal ajándékozza meg. Tehetséget, alkotói készséget nem kellett kérnie, mert úgy érezte, azzal már rendelkezik. – Le akarod rövidíteni az utat – mondtam. – Miért kellene végigjárnom az egészet? – kérdezte. Ebédidőben néha elsétáltam a St. Patrick-katedrálisba, és felkerestem a fiatal Szent Sztanyiszlavot. Imádkoztam a holtakért, akiket legalább annyira szerettem, mint az élőket: Rimbaud-ért, Seurat-ért, Camille Claudelért és Jules Laforgue szeretőjéért. És imádkoztam kettőnkért is. Robert imái inkább kívánságok voltak. Titkos tudásra vágyott. Mindketten Robert lelkéért imádkoztunk, ő eladni akarta, én megmenteni. Később azt mondta, az egyház vezette el Istenhez, az LSD pedig az univerzumhoz. Azt is mondta, hogy a művészet vezette el az ördöghöz, és a szex tartotta az ördög mellett.

Bizonyos jelek és előjelek túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy el merjem fogadni őket. Egy éjjel a Hall Streeten megálltam hálószobánk ajtajában, miközben Robert aludt, és láttam őt kiterítve saroglyán, fehér inge szétmállott, ahogy ő maga elporladt a szemem láttára. Felébredt, és megérezte bennem az iszonyatot. – Mit láttál? – kérdezte. – Semmit – feleltem, és elfordultam. Nem akartam hinni a saját látomásomnak. Pedig eljött a nap, amikor kezemben tartottam Robert hamvait. * Ritkán veszekedtünk egymással, de állandóan civakodtunk, mint a gyerekek – leginkább azon, hogyan osszuk be kevéske jövedelmünket. Heti hatvanöt dollárt kerestem, Robertnek pedig néha akadtak alkalmi munkái. Mivel a lakbér havi nyolcvan dollár volt, plusz rezsi, alaposan meg kellett néznünk, mire költjük a pénzt. Egy metrójegy húsz centbe került, és nekem hetente tíz jegy kellett. Robert dohányzott, egy doboz cigarettát harmincöt centért adtak. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy állandóan telefonálgattam a közeli étterem nyilvános fülkéjéből. Robert képtelen volt megérteni, milyen szorosan kötődöm a testvéreimhez. Egy marék apró a telefonba azt jelentette, hogy ki kellett hagynunk egy étkezést. Anyám néha belecsúsztatott egy dollárt az üdvözlőlapba vagy levélbe, amit küldött. Ez a látszólag apró gesztus sok borravalóként kapott aprójába került, és mindig nagyon megbecsültem. Szerettünk eljárni a Boweryre nézegetni a kopott selyemruhákat, a kirojtosodott kasmírfelöltőket és a használt motoros dzsekiket. Az Orchard Streeten olcsó, de érdekes anyagokra vadásztunk: műanyag fóliára, farkasbőrre, ismeretlen rendeltetésű fémeszközökre volt szükségünk az egyik új műalkotásunkhoz. Órákat töltöttünk a Canal Street-i Pearl Paint üzletben, majd metróval kimentünk Coney Islandre, végigballagtunk a sétányon, és elfeleztünk egy hot dogot a Nathan’s-ben. Robert szemmel láthatólag elborzadt azon, ahogy az asztalnál viselkedtem. A szeme villámokat szórt, elfordította fejét. Meggyőződése volt, hogy ha kézzel eszem, mindenki engem néz, de közben ő ült csupasz mellkassal, gyöngysorokkal a nyakában, hímzett báránybőr mellényben az étteremben. Civakodásaink általában nevetésbe torkolltak, különösen ha felhívtam a figyelmét az efféle ellentmondásokra. Ezekről az éttermi vitákról sosem szoktunk le hosszú kapcsolatunk alatt. Később sem ettem kulturáltabban, az ő öltözködése azonban szélsőséges változáson ment keresztül. Abban az időben Brooklyn külterületnek számított, és igencsak távol esett a város nyüzsgésétől. Robert imádott Manhattanbe menni. Szinte újjászületett, ha átkelt az East Riveren, és később itt változott meg mint ember és mint művész. Én a saját világomban éltem, holtakról és eltűnt évszázadokról ábrándoztam. Fiatal lányként hosszú órákat töltöttem a Függetlenségi Nyilatkozat cirkalmas betűinek másolásával, mert az a kézírás teljesen lenyűgözött. Később képes voltam ezt a rejtett készségemet felhasználni a rajzaimnál. Beleszerettem az iszlám kalligráfiába, és néha kivettem a perzsa nyakéket a csomagolásából, és magam elé tettem, miközben rajzoltam.

A Scribner’s-nél előléptettek az eladási osztályra. Abban az évben Adam Smith The Money Game és Tom Wolfe Savpróba című regénye volt a legnagyobb bestseller, ami tökéletesen összefoglalja, mit vittek túlzásba az országban. Egyikkel sem tudtam azonosulni. Minden távolinak tűnt, ami kívül esett a Roberttel közös világunkon. Rosszabb periódusaimban azon gondolkodtam, mi értelme van a műalkotásoknak. Kinek készítjük őket? Istennek próbálunk üzenni? Vagy önmagunkkal beszélgetünk? És mi a célunk? Hogy egy alkotásunkat végül bezárják a művészet nagy állatkertjeinek valamelyikébe – a Modernbe, a Metbe vagy a Louvre-ba? Őszinteségre vágytam, de csak őszintétlenséget leltem magamban. Miért hódolunk a művészetnek? Önmagunk kiteljesítéséért vagy magáért a művészetért? Értelmetlennek tűnt vizet hordani a tengerbe, hacsak nem tudjuk felhívni rá mások figyelmét. Gyakran előfordult, hogy írni vagy rajzolni próbáltam, de az utcán zajló események és a vietnami háború elvonták a figyelmemet, és értelmetlennek éreztem az erőfeszítéseimet. Nem tudtam azonosulni a politikai mozgalmakkal. Amikor csatlakozni próbáltam hozzájuk, úgy éreztem, ez is csak egy formája a bürokráciának. Azon tűnődtem, számít-e bármi, amit teszek. Robertnek nem sok türelme volt az ehhez hasonló gondolatokhoz. Neki sosem voltak kétségei a művészetével kapcsolatban, az ő példája ébresztett rá, hogy igazából csak a munka fontos: ahogyan az Isten ihlette szavak költeménnyé állnak össze, ahogy a papírra vetett színes hullámok és grafitvonalak felnagyítják az Ő mozdulatait. Megtalálni a hit és a kivitelezés tökéletes egyensúlyát az alkotásban. Ebből a tudatállapotból éltető fénysugár születik. Picasso nem vonult vissza az elefántcsonttoronyba, amikor szeretett Baszkföldjét lebombázták. Mesterművei válaszolt rá, megalkotta a Guernicát, hogy emlékeztessen bennünket a népe ellen elkövetett igazságtalanságra. Amikor volt egy kis plusz pénzem, elmentem a Museum of Modern Artba, és órák hosszat üldögéltem a Guernica előtt, az elesett lovat és a villanykörte alatti hadizsákmányt tanulmányozva. Azután visszamentem dolgozni. Azon a tavaszon, alig néhány nappal virágvasárnap előtt, Martin Luther Kinget lelőtték a memphisi Lorraine Hotelben. Az újságok közöltek egy fényképet Coretta Scott Kingről, amint a lányát vigasztalja, és az arca könnyektől csillog az özvegyi fátyol alatt. Belesajdult a szívem, akárcsak kamaszlányként, amikor Jacqueline Kennedyt néztem lobogó fekete fátylában a gyerekeivel, ahogy a férje holttestét elvitték előttük egy ló vontatta halottaskocsin. Megpróbáltam rajzba vagy versbe önteni az érzéseimet, de nem sikerült. Úgy tűnt, ha az igazságtalanságról akarok írni, sosem találom a megfelelő szavakat. Húsvétra Robert vett nekem egy fehér ruhát, de már virágvasárnapon odaadta, hogy enyhítse szomorúságomat. Lenvászonból készült, kopott viktoriánus ruha volt. Imádtam, otthon mindig azt viseltem, törékeny páncélként 1968 baljós eseményei ellen.

De ez a ruha nem volt alkalmas arra, hogy felvegyem a Mapplethorpe család húsvéti vacsorájára, mint ahogy egyetlen más ruhadarabom sem. Többé-kevésbé sikerült függetlenné válnom a szüleimtől. Szerettem őket, de nem aggódtam amiatt, mit gondolnak rólam és Robertról. Robert azonban nem volt ennyire szabad. Ő a szülei katolikus kisfia maradt, és nem mondhatta el nekik, hogy vadházasságban élünk. Az én szüleim szívélyesen fogadták őt, de Robert tartott tőle, hogy az ő szülei nem lesznek ennyire kedvesek velem. Először úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha telefonon keresztül mutat be. Aztán úgy döntött, inkább azt mondja, hogy elszöktünk Arubára, és összeházasodtunk. Robert egyik barátja éppen a Karib-térségben utazgatott. Robert írt egy levelet, amit saját édesanyjának címzett, és megkérte a barátját, hogy adja fel Arubán. Feleslegesnek éreztem ezt a körülményes átverést. Az volt a véleményem, hogy egyszerűen meg kellene mondanunk Robert szüleinek az igazságot, bízva abban, hogy végül elfogadnak minket. – Nem – felelte erre kétségbeesetten. – Szigorú katolikusok. Csak akkor értettem meg aggodalmát, amikor ellátogattunk a szüleihez. Az apja rideg hallgatással üdvözölt bennünket. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy egy apa nem öleli meg a fiát. Az egész család az étkezőasztal körül ült – Robert nővére és a bátyja a feleségével, valamint három kisebb testvére. Az asztal megterítve, minden készen állt a tökéletes ebédhez. Az apja alig nézett rám, Robertnek meg csak annyit mondott: – Vágasd le a hajad! Úgy nézel ki, mint egy lány. Robert édesanyja, Joan mindent elkövetett, hogy meghittebbé tegye a hangulatot. Vacsora után a köténye zsebéből pénzt csúsztatott Robert kezébe, engem pedig a szobájába hívott, ahol kinyitotta az ékszeres ládikáját. A kezemre nézett, és elővett egy aranygyűrűt. – Nem volt pénzünk gyűrűre – mondtam. – Húzd fel a bal kezed gyűrűsujjára – mondta, azzal a kezembe nyomta. Robert nagyon gyengéden beszélt Joannal, amikor Harry nem volt a közelben. Joan jó kedélyű asszony volt. Sokat nevetett, egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és megszállottan takarított. Rájöttem, hogy Robert rendszeretetéért nem csak a katolikus egyház felelős. Joan támogatta Robertet, és úgy tűnt, titokban büszke rá, hogy ezt az utat választotta. Az apja azt akarta, hogy tervezőgrafikus legyen, de Robert nem volt hajlandó engedelmeskedni neki. Be akarta bizonyítani, hogy az apja téved. Távozáskor megöleltek minket, és gratuláltak az esküvőnkhöz. Harry a háttérben állt. – Szerintem össze sem házasodtak – morogta. ———

Robert mindenféle szörnyszülötteket vágott ki egy Tod Browningról szóló, nagyméretű kiadványból. Hermafroditák, törpék, sziámi ikrek borítottak mindent. Meghökkentett a dolog, mert nem láttam összefüggést a képek és Robert legújabb szenvedélye, a mágia és a vallás között. Mint mindig, saját rajzaimon és verseimen keresztül ezúttal is igyekeztem lépést tartani vele. Cirkuszi figurákat rajzoltam, és történeteket meséltem róluk: Hagen Wakerről, az alvajáró kötéltáncosról, Baltazárról, a szamárarcú fiúról és Aratha Kellyről, akinek félhold alakú volt a feje. Robert nem tudta megmagyarázni, miért vonzódik a szörnyszülöttekhez, de én sem találtam magyarázatot arra, hogy miért alkottam meg ezeket az alakokat. Ebben a hangulatban döntöttünk úgy, hogy kimegyünk Coney Islandre megnézni a mutatványosok bódéit. Először az Hubert’s Múzeumot kerestük a Negyvenkettedik utcában, amelynek Snake Princess Wago, a híres kígyóbűvölő hercegnő és egy bolhacirkusz volt a legnagyobb szenzációja, de kiderült, hogy a hely 1965-ben bezárt. Találtunk viszont egy másik múzeumot, ahol emberi testrészek és embriók voltak kiállítva formalinos üvegben. Robertnek annyira megtetszett az ötlet, hogy elhatározta, mindenképpen felhasznál valami effélét egy műalkotásához. Érdeklődött, hol tehetne szert ilyenekre, és egy barátja mesélt neki a régi városi kórház romjairól a Welfare (később Roosevelt) szigeten. Barátainkkal egy vasárnap kimentünk a szigetre. Két helyet kerestünk fel. Az első egy elmegyógyintézetre emlékeztető, tizenkilencedik századi épület volt, az egykori Himlőkórház. Ez volt az első intézmény Amerikában, amely befogadta a járvány áldozatait. A szögesdrót előtt állva azon szörnyülködtünk, milyen lehetett leprában vagy pestisben meghalni. A másik rom a régi városi kórház ijesztő épülete volt, amelyet végül 1994-ben bontottak le. Amikor beléptünk, megdöbbentett a csend és a furcsa gyógyszerszag. Végigjártuk a helyiségeket, és megtaláltuk a formalinos üvegekkel teli polcokat. A rágcsálók sokat összetörtek, de Robert addig kutatott, míg az egyik szobában megtalálta, amit keresett: embrió úszott egy formaldehiddel teli üveg méhében. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy Robert remekül fel tudja majd használni. A hazafelé vezető úton magához szorította az értékes zsákmányt. Bár egy szót sem szólt, mégis éreztem, milyen izgatott, azon járt az esze, hogyan használja majd fel valamilyen műalkotáshoz. A Myrtle Avenue-n elköszöntünk barátainktól. Alighogy befordultunk a Hall Street sarkán, az üveg egyszer csak kicsúszott Robert kezéből, és darabokra tört a járdán, mindössze néhány méterre a lakásunktól. Az arcára pillantottam. Olyan csalódottság ült ki rá, hogy egyikünk sem tudott megszólalni. Az eltulajdonított üveg évtizedekig pihent azon a polcon háborítatlanul. Robert úgy érezte, mintha meggyilkolta volna. – Menj föl – mondta. – Majd én feltakarítom. Soha többé nem beszéltünk az üvegről. Pedig éreztük a jelentőségét. A vastag üvegcserepek mintha előrevetítették volna a ránk váró nehéz napokat; nem beszéltünk

róla, de mindkettőnket hatalmába kerített valami megfoghatatlan nyugtalanság. ——— Június elején Valerie Solanas meglőtte Andy Warholt. Noha Robert általában nem táplált romantikus érzéseket a művészek iránt, ez az eset nagyon felkavarta. Rajongott Andy Warholért, a legjelentősebb élő festőnknek tartotta. Nála jobban senkit sem istenített. Tisztelte Cocteau-t és Pasolinit, akik egybeolvasztották az életet és a művészetet, de Robert számára mind közül Andy Warhol volt a legizgalmasabb, a művész, aki ezüstfóliával bevont műtermében, a Factoryben dokumentálta az emberi színjátékot. Warholért én nem voltam annyira oda, mint Robert. Andy művei egy olyan világot tükröztek, amelytől igyekeztem távol tartani magam. Utáltam az árut, bármibe csomagolták is. Többre tartottam azokat a művészeket, akik megváltoztatták a korukat, azoknál, akik tükröt tartottak elé. Egy nap beszélgetésbe elegyedtem egy vásárlóval a politikai felelősségről. Választási év volt, és az illető Robert Kennedyt támogatta. A kaliforniai előválasztás még hátravolt, ezért megbeszéltük, hogy utána majd újra találkozunk. Felvillanyozott a lehetőség, hogy olyasvalaki sikeréért dolgozzak, aki hasonló elveket vall, mint én, és aki megígérte, hogy véget vet a vietnami háborúnak. Kennedy jelöltségében azt láttam meg, hogyan válhat az idealizmus jelentős politikai erővé, ami segítséget jelenthet azoknak, akik valóban rászorulnak. Robert még mindig zaklatott volt a Warhol-merénylet miatt, és otthon maradt, hogy rajzoljon valamit Andy tiszteletére. Úgy döntöttem, hazautazom, és beszélek apámmal. Bölcs és egyenes embernek ismertem, kíváncsi voltam a véleményére Robert Kennedyről. A kanapén ülve néztük az előválasztás eredményeit, amelyek jól alakultak. Apám rám kacsintott, tetszett neki a fiatal jelölt eltökéltsége és az én lelkesedésem. A szavazatszámlálás óráiban a Kaliforniából érkező híreket figyeltük a tévében. Büszkeség töltött el, amikor lefeküdtem, de másnap reggelre minden megváltozott. Kennedy megnyerte az előválasztást, ő lett a demokraták elnökjelöltje, győzedelmes mosolya beragyogta a földet. De az Ambassador Hotelből kifelé menet lelőtték. Apámmal ismét a kanapén ültünk, egymás kezét fogva vártuk az állapotáról szóló híreket. Robert F. Kennedy szenátor meghalt. – Apa, apa – zokogtam a vállára borulva. Apám átölelt. Nem szólt semmit. Azt hiszem, előre látta. De nekem úgy tűnt, mintha a külvilág darabokra hullana, és vele együtt a saját világom is. Hazatérve képkivágások borítottak mindent: görög szobrok, torzók és fenekek, Michelangelo rabszolgái, matrózok, tetoválások és csillagok. Hogy ne maradjak le tőle, részleteket olvastam Robertnek A rózsa csodájából, de egy lépéssel így is mindig előttem járt. Miközben Genet-t olvastam, mintha átalakult volna Genet-vé. Félretette báránybőr mellényét és a gyöngysorait, mert talált magának egy matróz egyenruhát. Nem szerette a tengert. Matrózszerelésében sapkával a fején inkább Cocteau rajzait vagy Genet Robert Querelle-jének világát idézte. Nem érdekelte a háború, de

vonzották a háborús ereklyék és rituálék. Lenyűgözte a japán kamikaze pilóták sztoicizmusa, akik az ütközet előtt kikészítették ruhájukat – aprólékos gonddal összehajtott ing, fehér selyemsál. Szerettem osztozni elragadtatásában. Találtam neki egy sötétkék tengerészkabátot és egy selyem pilótasálat, bár számomra a második világháború elsősorban az atombombáról és Anna Frank naplójáról szólt. Elfogadtam Robert világát, ő pedig készségesen lépett be az enyémbe. Időnként azonban elbizonytalanítottak, sőt felzaklattak hirtelen átalakulásai. Amikor beborította a falakat és a mennyezetet műanyag fóliával, kirekesztettnek éreztem magamat, mert ez sokkal inkább róla szólt, mint rólam. Azt remélte, stimuláló hatással lesz ránk, de engem inkább egy vidámpark torz tükrére emlékeztetett. Gyászoltam a romantikus kápolnát, melyben korábban aludtunk. Csalódottan fogadta nemtetszésemet. – Mégis mit gondoltál? – kérdeztem. – Nem gondolkodom – felelte. – Érzek. Robert kedves volt hozzám, de láttam rajta, valahol máshol jár. Megszoktam már a hallgatagságát, de azt nem, hogy szótlanul tűnődik naphosszat. Valami nyugtalanította, de ezúttal nem a pénz. Gyengéd volt velem, de zavartnak tűnt. Nappal aludt, éjszaka dolgozott. Arra ébredtem, hogy Michelangelo szobrainak falra erősített képeit bámulja. Még veszekedni is jobb lett volna, mint ez a megátalkodott hallgatás, de az nem az ő stílusa volt. Már nem ismertem ki magam a hangulatain. Feltűnt, hogy egy ideje sosem hallgatunk zenét éjszakánként. Robert eltávolodott tőlem, de a munkájára sem tudott összpontosítani. Szörnyszülöttek, szentek és matrózok félkész montázsai borították a padlót. Nem volt jellemző rá, hogy így bánjon a műveivel. Engem mindig megdorgált érte. Tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam áthatolni a higgadt sötétségen, amelybe burkolózott. Ahogy nőtt benne a feszültség, úgy vált egyre elégedetlenebbé a munkájával. – A régi képekkel nem megyek semmire – mondogatta. Egy vasárnap délután forrasztópákát döfött egy madonna ágyékába. Utána megvonta a vállát, és így szólt: – Pillanatnyi elmezavar. Eljött az idő, amikor Robert művészete annyira egyénivé vált, hogy már nem éreztem magaménak közös világunkat. Hittem benne, de otthonunkat a saját alkotásainak színházává változtatta. Kettőnk meséjének bársonyát fémes árnyak és fekete szatén váltotta fel. A fehér eperfát nehéz háló borította. Míg aludt, egyedül járkáltam, fehér galambként csapódtam magányos Joseph Cornell-dobozunk egyik falától a másikig. * * * Szótlan éjszakáink nyugtalanná tettek. Az időjárás változásával valami bennem is megváltozott. Vágyakozás, kíváncsiság, vibrálás ébredt bennem, ami csak akkor

csillapodott, amikor esténként a metrótól elsétáltam a Hall Streetig. Egyre gyakrabban álltam meg Janetnél a Clintonon, de ha túl sokáig maradtam, Robert szokatlanul idegessé és parancsolgatóvá vált. – Egész nap rád vártam – mondta. Lassacskán egyre több időt töltöttem a Pratten megismert barátainkkal, különösen Howard Michels festővel. Őt kerestem aznap, amikor Roberttel először találkoztam. A Clinton Avenue-ra költözött Kenny Tisa festőművésszel, de akkor éppen egyedül lakott. Hatalmas vásznairól a Hans Hofmann-iskola nyers ereje sugárzott, rajzai pedig, bár egyediek voltak, Pollock és de Kooning műveit idézték. Muszáj volt beszélnem valakivel, ezért felkerestem őt. Hazafelé menet egyre sűrűbben látogattam meg. Howie, ahogyan a barátai hívták, intelligens volt, szenvedélyes, olvasott és politizált. Megkönnyebbülést jelentett, hogy van valaki, akivel Nietzschétől Godard-ig bármiről lehet beszélgetni. Becsültem a munkáit, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Roberttel azonban nem voltam őszinte a kapcsolatunk meghittségét illetően. Utólag visszatekintve 1968 nyara mindkettőnk számára a testünk ébredését jelentette. Akkor még nem értettem, hogy Robert zavart viselkedése a szexualitásával van összefüggésben. Tudtam, hogy törődik velem, de úgy éreztem, fizikailag már nem vagyok érdekes számára. Bizonyos szempontból megcsaltnak éreztem magam, de a valóságban én voltam az, aki megcsalta őt. Elmenekültem Hall Street-i otthonunkból. Robert teljesen összetört, a minket körülölelő hallgatásra azonban még akkor sem tudott magyarázatot adni. Nem volt könnyű hátat fordítanom Roberttel közös világunknak. Nem tudtam, hová menjek, ezért elfogadtam Janet ajánlatát, és beköltöztem hatodik emeleti, liftnélküli albérletébe a Lower East Side-on. Ez a megoldás, bármilyen fájdalmas volt is Robert számára, még mindig jobban tetszett neki, mintha egyedül vagy Howie-val laknék. Robertet felzaklatta távozásom, de segített áthurcolni a holmimat az új lakásba. Életemben először volt saját szobám, amit úgy rendezhettem be, ahogy akartam. Rögtön bele is fogtam egy új sorozat megrajzolásába. Elhagytam a cirkuszi állatokat, és én lettem a saját témám. Önarcképeket készítettem, kihangsúlyozva a nőies és a természetes vonásaimat. Hosszú ruhákban kezdtem járni, és besütöttem a hajamat. Vártam a festőmet, de legtöbbször hiába. Roberttel képtelenek voltunk elszakítani kötelékeinket, ezért továbbra is találkozgattunk. Kapcsolatunk Howie-val hullámzó volt, Robert pedig könyörgött, hogy térjek vissza hozzá. Újra együtt akart lenni velem, mintha mi sem történt volna. Kész volt megbocsátani nekem, én azonban nem éreztem bűnösnek magam. Nem akartam visszakozni, különösen úgy nem, hogy Robertben még mindig dúlt valami belső vihar, amiről nem volt hajlandó beszélni. Szeptember elején Robert váratlanul bejött a Scribner’s-be. Hosszú, vörösesbarna bőrkabátot viselt, övvel a derekán. Egyszerre volt jóképű és elveszett. Visszament a

Prattre, diákhitelt igényelt, és a pénz egy részéből vette a kabátot meg egy jegyet San Franciscóba. Azt mondta, beszélni akar velem. Kimentünk, és megálltunk a Negyvennyolcadik utca és az Ötödik sugárút sarkán. – Gyere vissza, kérlek – mondta –, különben elmegyek San Franciscóba. Elképzelni sem tudtam, mit kereshet ott. Amikor rákérdeztem, összefüggéstelenül magyarázott valamit. Liberty Street, valaki, aki ismeri a dörgést, egy hely a Castrón. Megragadta a kezemet. – Gyere velem! Ott szabadok lehetnénk. Meg kell tudnom, kivagyok. San Franciscoról semmit sem tudtam, leszámítva a nagy földrengést és a hippiket Haight-Ashbury-ben. – Én már szabad vagyok – feleltem. Kétségbeesetten meredt rám. – Ha nem jössz, lefekszem egy fiúval. Homoszexuális leszek – fenyegetőzött. Döbbenten néztem rá, egyáltalán nem értettem, miről beszél. Semmi nem történt a kapcsolatunkban, ami felkészíthetett volna egy ilyen vallomásra. A felőle érkező furcsa üzenetekről azt gondoltam, a művészi fejlődésének a jelei. Nem gondoltam, hogy ő maga változik. Nem tudtam együtt érezni vele, amit később megbántam. A szeme olyan volt, mintha egész éjjel belőve dolgozott volna. Szó nélkül átnyújtott egy borítékot. Hosszan néztem utána, míg el nem tűnt a tömegben. Az első, amit észrevettem, hogy a levelet a Scribner’s fejléces papírjára írta. Máskor olyan rendezett kézírása egyenetlen volt; precíz betűi néhol macskakaparássá silányultak. De mielőtt elolvastam volna, már a címsor mélyen megérintett: „Patti – Mit gondolok – Robert.” Számtalanszor kértem, könyörögtem, mielőtt elhagytam, hogy mondja el, mit gondol, mi jár a fejében. De csak hallgatott. A papírlapokat nézve rádöbbentem, hogy leásott önmaga mélyére a kedvemért, és megkísérelte szavakba önteni a kifejezhetetlent. Könnyezni kezdtem, ahogy elképzeltem, mekkora szenvedést okozhatott neki a levél megírása.„Ajtókat nyitok, ajtókat zárok” – írta. Senkit nem szeretett, mindenkit szeretett. Imádta a szexet, gyűlölte a szexet. Az élet hazugság, az igazság hazugság. A gondolatok végén egy behegedő seb: „Rajzolás közben mezítelen vagyok. Isten fogja a kezemet, és együtt éneklünk.” Ez volt az ő művészi manifesztuma. Meghallgattam gyónását, és áldozati ostyaként vettem magamhoz szavait. Kivetette a horgot, amellyel majd magához csábít, és örökre egymáshoz láncol bennünket. Összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, és fogalmam sem volt, mi történik majd ezután.

* A falakat rajzok borították. Frida Kahlóval vetélkedve egész galériát rendeztem be önarcképekből. A portrékon verstöredékek követték nyomon zaklatott lelkiállapotomat. Frida szenvedései mellett eltörpült a sajátom. Egy este felfelé kaptattam a lépcsőn, amikor egyszer csak Janet rohant elém a lakásból. – Kiraboltak minket! – kiáltotta. Futva tettem meg a hátralévő lépcsőfokokat. Abban reménykedtem, hogy nem sok értékünk van, ami egy betörőt érdekelhetne. Beléptem a szobámba. A tolvajokat valószínűleg feldühítette, hogy nem találtak semmi értékeset, ezért bosszúból leszaggatták a rajzaimat. A néhány épen maradt képet sár és cipőnyomok borították. Önarckép, Brooklyn, 1968 Janetet mélyen felkavarta az eset, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy összeköltözzön a barátjával. East Village az Avenue A-től keletre még mindig veszélyes környéknek számított, és mivel megígértem Robertnek, hogy egyedül nem maradok ott, visszamentem Brooklynba. A Clinton Avenue-n találtam egy kétszobás lakást, alig egy háztömbnyire attól a lépcsőfeljárótól, ahol előző nyáron aludtam. A megmaradt rajzokat a falra tűztem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elsétáltam Jaké művészellátójába, hogy olajfestéket, ecseteket és vásznat vásároljak. Úgy döntöttem, festeni fogok. Figyeltem Howie-t festés közben, amikor nála voltam. Az ő módszere absztrakt volt, és valódi fizikai munka, teljesen más, mint Roberté. Eszembe juttatta gyermekkori terveimet, és elhatároztam, magam is ecsetet ragadok. Ihlet után kutatva magammal vittem