Pipacspalota

Édesanyám régi vers... Éjszakánként még felkeres, Meleg kezével megsimogat Letörli fájó homlokomról A szaporodó gondokat Sose kérdezi, mi gyötör, Sose kérdezi miért sírok, Csak némán letörli könnyeimet S ilyenkor mindig elcsitulok. Mert az anyák a másvilágról, Álmainkban hazajárnak, Örömünkben, bánatunkban Velünk vannak, megtalálnak. S ránk ragyognak a napsugárral És mellénk szegődnek a széllel Szerető szívvel oltalmaznak, Mert az édesanyák mindig élnek!

Ahonnan én jöttem Ma is siratom azt a boldog szabad életet..... Ahonnan én jöttem Ahol én születtem, Fényesen csillogott a kút vize, És édesebb volt a méz íze, Ragyogóbb volt a napsugár. Minden lehullott magból Kikelt egy kis virág S ettől sokkal szebb lett a világ, És dúsabban nőt a fű. Én onnan jöttem, Hol kékebb volt az ég, Tisztább volt a lég, S becsületesebb az ember. Ahonnan én jöttem, Nem volt a szívekben gyűlölet, Mindig győzött a szeretet, És boldogabb volt az életünk! Ahonnan én jöttem, Oda szeretnék vissza menni, A halálba mindent elfeledni, És az ősi földel egyé lenni.

Itt vagyok Mindig köztetek maradok...... Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!

Karácsonyi ajándék Régi vers Karácsonyeste, ragyogó gyertyák, Sosem felejtem, azt hiszem Apró fenyőfa alatt játszott, Három aranyos gyermekem. S akkor ott a fenyő alatt, Először állt fel a kisfiam! Harmatos arcát rám emelte, S kacagott, kacagott boldogan! Fénylő szeméből rám ragyogott, A szent emberi értelem, S öröm rózsákat fakasztott Szomorú, szürke életem! Karját kitárva, hívta az apja, Gyere, ne várjál tovább, Erősre, szépre, nagyra nőjél, S tiéd lesz majd a nagyvilág! Egy apró lépést tett s a földre huppant, Majd felém tárta is kezét, Felemeltem és úgy éreztem, Hogy rám bízta az életét! Lassan elmúlt húsz karácsony, Sok csillagot a fára raktam, De olyan szép ajándékot, Mint azon a karácsonyon, Életembe sosem kaptam! 1984

Szivárványos hold Titkok intenek felém... Tegnap este az égre néztem, A hold körül szivárvány ragyogott, Sejtelmes fényben fürösztötte A milliárdnyi csillagot. A gyönyörű nyári égről Titkok intettek felém, Tudatták velem, a mindenség Nem csupán enyém! Mert fent a csillagok között, Ott is élhetnek emberek, Épp úgy, mint itt a földön, Létezhetnek életek. S talán éppen ebben a percben, Valaki ott is nézi az eget, És talán Ő is sejti, hogy élek, És a messzeségből integet. Nem tudom, hogy ott, mint nálunk Csillagos e az éjszaka? S van e ott is a holdnak, Szivárványos udvara?

Hagyjatok élni A nehéz napokban írtam... Hagyjatok végre békén engem, Már tudok egyedül menni, Tarlón, nádon, sáson, Virágos réten, Vagy a csillagos égen, Sivatagos vad vidéken Egyedül akarok botorkálni, A magam útján akarok járni, Mankót vágni, Ha már nem bír a lábam, S az út végére rátalálni, Akkor is, ha a semmibe visz. A gondolataim szabadon szállnak, Nem akarom hallani, Mi a jó nekem, Szabadon akarok sírni Vagy örülni! Nem kellenek a szavak kötelékei, Melyek gúzsba kötnek, A jó tanácsok, amik a porba löknek, Kezek sem, melyek átölelnek, Csak hagyjatok az utamon végigmenni, Végre egyszer, valahára, Szabadon akarok énekelni.

Karácsonyi látomás Talán tíz éve írtam, de ma is aktuális! Sajnos! Éjféli mise, gyertyafény Kis templom felett csillag ég Falusi oltár lábánál, Fából faragott jászol áll, Festett Mária ráhajol, Körötte csordapásztorok. A jászolban egy kisgyerek, Viasz szeméből könny pereg S hangtalan szóval így beszél: A megváltás, jaj mit sem ér, Mert nincs a szívekben szeretet, Csak gyűlölet, csak gyűlölet! Mert Heródes újra a földre jött, Tudomány mögé rejtőzött, S míg titkon sírnak az anyák Megölnek sok,sok kisbabát! Kapuk alatt a hajléktalan, Áldása nincs már, csak átka van! Mert háború kell és fegyverek, Jaj emberek, jaj emberek! Újabb megváltás kéne tán? Egy új kereszt a Golgotán? A Gyermekjézus így zokog, És sírnak mind a pásztorok! Most elő lép egy kismama, Méhében élő magzata. Kezét fogja egy kisgyerek S a Jézuskához így rebeg: Ne sírj, ne sírj szép gyermekem. Értünk született kisdedem Lesz még a földön szebb világ, Születnek újra kisbabák, Lesz szeretet és lesz kenyér

S a boldogság az égig ér! A Kisjézus már mosolyog, És énekelnek a pásztorok. 2000 karácsonyán

Ne nézz a tükörbe Mindenkinek ajánlom 70 felett...... Ne nézz a tükörbe, Nem magadat látod, Már csak Öreganyád Ráncokkal megszabdalt, Vén arcát találod. Kérdeznéd magadtól, Hová lett a régi Hamvas gyermek képe, A jövőbe néző Ifjúság reménye? Hajad koronáját Téli derek lepték, Táncos lábaidat Rád szakadó terhek, Sántává teperték. Talán még a szemed, Az maradt meg máig, Őrizni a múltat, S a jövőbe vetett Hitedet sokáig.

A Munkácsy kiállításon Évek óta nem tudom elfeledni az élményt..... Ahogy álltam tágult szemmel Az óriási kép alatt, Lebénított egy pillanatra A múltba szálló gondolat S úgy éreztem, ott vagyok én is A kereszt alatt a golgotán S kezemre hajtott fejjel mondom, Szívet- szaggató bús imám: Jaj Uram mit tettünk veled Hogy így ért véget az életed? Tisztaságodat semmibe vettük, A töviskoszorút fejedre tettük , Gyenge testedet keresztre vontuk, Istenségedet megtagadtuk! Jaj Uram megadtad mégis, Hogy a bűnömet megbánjam én is, Hogy lássam ezt a tündöklő képet A földöntúli sugárzó szépet! Mert adtál nékünk egy olyan Mestert, Egy igaz szívű magyar embert, Kinek lánglelke látta a csodát, És túlszárnyalva időn, téren át Elénk hozta, vászonra festve A megbocsáthatatlan Golgotát! 2006 jun.30. Szeged.

Csendemlék Néha elő jönnek az emlékek...... Barátságos csend ül a szobán, A vén óra halkan tiktakol, A rongypokróccal takart padkán, A cirmos macska Dorombol. Édesanyám dúdolását hallom, Az ajtó résén beles a fény, Meleg illatok simogatnak, A kemencében sül A kenyér. A kertet hótakaróba vonja a tél, Az ablakon át hideg szél fütyül, S a szívekre karácsonyi béke száll Csendesen, halkan, Észrevétlenül. 2002

Ezüstangyal Gyermekkori szép emlékem, Szerető nagymamám adta, Kicsi, vékony ezüstláncon A nyakamba akasztotta. Seprős szárnya simogatott, Két kis karját felém tárta Őrangyali imát súgott, Icipici ezüst szája. Ahol jártam ahol keltem Lépteimet elkísérte, Őrzött, védett, simogatott, Én meg hálás voltam érte. Ezt a kicsi ezüstangyalt A háború elsodorta, Egy idegen brutális kéz, Szívemtől elszakította. Nem tudhatom hová került, Messze, messze idegenbe, Vagy talán rég eltemették Véráztatta, hideg földbe. De titokban most is érzem, Hogy az angyal őriz engem, Sok bajomba, bánatomba, Megsimogatja a lelkem. Drága, kicsi ezüstangyal Jó nagymamám ajándéka, Soha többé nem láthatom, De elkísér az örök útra.

Imaféle Mi már régen ismerjük egymást Uram! Mi már, régen ismerjük egymást Uram, Hallgasd meg hát, amit mondok, Mert ismét felkeresték életemet, A mindennapi nyomasztó gondok. Te már ismertél, mikor megszülettem, Mikor erre a világra jöttem, Azóta mindig fogod a kezem Akkor is mikor nem engedem! Gyermekkoromat végig kísérted, Vigyáztál rám, óvtál, védtél, Örömömben, bánatomban Velem voltál, velem éltél. Később, ha rossz felé vitt az utam, Megmutattad, merre kell menni, Akkor is velem voltál mindig, Mikor nem akartam Benned hinni! Ennyi leélt sok, sok év után, Most én nyújtom feléd a kezem, És csak annyit kérek tőled Uram, Könnyítsd meg kicsit az életem. Mert elegem van ebből a világból, Jót is, rosszat is eleget adtál, Jó gyermekeket, unokákat Tőlem meg nem tagadtál! De elszakítottad tőlem hamar, A páromat, akit szerettem, Nagyon egyedül maradtam, De szemrehányást sose tettem. Olyan hosszúak most a napok És még hosszabbak az éjszakák Nem segítenek magányomon, A hozzád könyörgő imák

Ha már ilyen sok év óta, Óvod, kíséred léptemet Adj még egy kicsi türelmet. És hozd rendben az életem! Azért merek még mindig kérni. Mert kéréseim nem nagyok, És mert hetvenhét hosszú éve Veled, tegező viszonyban vagyok!

Sír a Tisza Hull a könnye a Tiszának... Sír a Tisza, hull a könnye, Ezüst könnye a Tiszának. Vén halászok, parton állnak, Tág szemükben ül a bánat. Sír a Tisza, én is sírok, Könnyeim a vízbe hullnak, A lelkemben, égre szálló, Vad, keserű átkok dúlnak! Verd meg Isten, két kezeddel, Aki ezt a csúfot tette, Aki pénzért, gazdagságért, Szép folyónkat meg mérgezte! A hídon állva, sokan nézzük, Sokan sírunk, hogy vége már! Haltetemek között úszik, Kitárt szárnnyal, egy holt madár 2000. tavaszán. Szeged.

Erika sír Csak egy gyermek történet Fürtös fejét a vállamra hajtja Égszinkék szemén könnyek árja. Nincs meg a cumim, nem találom, Görbül sírásra pici szája. Ugrik a család, keres, kutat Felforgatunk házat, kertet, Hogy a bajt orvosoljuk A patikában veszünk egyet. Apró kezével messze dobja, Nekem nem kell, csak a „légi”! Ismét keres kutat a család, Biztosan meglesz, megígéri. Késő este egy bokor alatt, Az elveszett „légit” megtaláljuk, Jaj, de rákakált a csirke, Elborzadt szemmel csak azt látjuk! Súroljuk, mossuk, ki is főzzük, Erika örül, kék szeme ragyog, Kezébe veszi, simogatja, Majd zsebre teszi, s büszkén mondja, Már nem cumizok, nagylány vagyok!

Álmaim Egyszer talán újra repülök.... Valamikor régen, álmomban: repültem. Magasan vonuló felhők között ültem, Onnan néztem, fentről, az ismerős tájat Gazdag városokat, fehér kis tanyákat. Barátaim voltak fényes szárnyú fecskék, Hajnalhasadások, bíborszínű esték. A Göncölszekérről gyöngyharmatot szórtam, Az égi madárral, boldogan daloltam. Vége az álmoknak, vad viharok jöttek. Sötét, füstös szelek a földre vetettek. Fényes álmaimat el kellet temetni, Sáros, poros úton végig kellett menni. Konok fekete föld, nem engedett szállni, Két lábbal a földön, úgy tudtam megállni, Hogy vállamon mindig más terheit vittem, Szegény paraszt fajtám gondjait cipeltem. Álmaim feledtem, többé nem repültem. A könnyem sárba hullt, keveset örültem, De azért, kertembe virágot vetettem, Koldusok kezébe friss kenyeret tettem. Most, hogy megvénültem, már csak arra várok, Hogy nemsoká újra felhők között szállok. Magasról nézem majd, azt a régi tájat, Gazdag városokat, fehér kis tanyákat. Barátaim lesznek fényes szárnyú fecskék, Hajnalhasadások, bíborszínű esték. A Göncölszekérről gyöngyharmatot szórok, Az égi madárral boldogan dalolok!

Harangszó Visszahívott egy kicsi lélek..... Színtelen, szagtalan űrben fekszem Sterilizált, hideg, ágyban, Jéggé fagyva, egyre süllyedek, A végtelen magányban, Még érzem, valami visszahúz, Mintha valaki hívna, Kis meleg kéz az arcomon, S valaki szólít, sírva! Ne menj még el, maradj velem, Hallom a kedves hangot, Sikolt a lelkem, még ne húzzátok Értem a lélekharangot! És akkor, megtörténik a csoda, Napsugár érinti az arcom, Oszlik a hideg, zöld fű illatát érzem, Megvívtam halálharcom! Már fájdalom kínozza testem, Érzem, hogy újra élek, A nyitott ablakon harangszót hallok, Visszahívott egy kicsi lélek!

Ilyen vagyok Ha azt mondod halál, Én azt mondom Élet, Ha azt mondod bánat, Én azt mondom Félek, Ha azt mondod magány, Én azt mondom Társak, Ha azt mondod, nem jössz, Én azt mondom Várlak. Ha azt mondod fájdalom, Én azt mondom Vállalom. Ha azt mondod gyűlölet, Én azt mondom Szeretet Ha azt mondod csüggedés, Én azt mondom Remény. Látod, ilyen vagyok, Mert az utolsó szó, mindig Az enyém! 2010

Őszi vers Alszik a ködös néma táj... Alszik a ködös néma táj, Táj fölött hallgató homály. Sötét a föld, de fent a fa, Gyöngyszürke mint az éjszaka. Beszívom ezt az éjszakát, Az őszi ködnek illatát, S meg érzem azt is hirtelen, Milyen közel a végtelen! S a köd fölött már nincs sötét, Távoli fények viszfénye ég. S mint a kozmoszban a csillagok, A földön én is az vagyok! Magamba hordozok száz csodát, A fényt, a tenger illatát, Az erdőt, mezőt, a réteket, A jóságot s a vétkeket. A békét és a háborút, A vidámat, a szomorút, A szerelmet, az esküvőt, A halált és a temetőt. Belőlem lesz az út pora, Vagy az égnek fényes csillaga. Ember, tenger vagy bár mi más, Az enyém ez a csillogás! És néha arról álmodok, A végtelen is én vagyok!

Szülőhazám Haza találnék.... Magyar hazám, szülőföldem, Te otthont adtál, itt születtem, Bár mondják, a nevem nem magyar, Mióta élek azt érzem, Tiéd vagyok egészen, S Te az enyém vagy! Mert enyém itt a hegy, a róna, Az akácok rezgő lombja Az útszéli csipkerózsa. Az érparti nád susogása, A nyári ég, csillagos varázsa. Az égen repülő vadludak, A szerteágazó dűlőutak, A búzaföldek aranyló kalásza, A Maros vizének csillogása, A lemenő nap bíbor fénye, Az itt élő emberek reménye! Enyém a magyar szó, a nóta, Ahogy fut a vén cigány vonója Végig az ócska hegedűn. S a hangok, ahogy tovaszállnak, A lelkem mélyén megtalálnak Egy dalt, amit jó anyám dalolt, Mikor a bölcsőbe ringatott. Enyém a csengő a csikó nyakán, A fecskefészek a tanya falán S a galambok a háztetőn. És ahogy táncolnak a szilaj legények, S ébrednek tüzes szenvedélyek! Enyém a konok fekete föld, A tavaszi rét, az üde zöld. A magyar tél csillogó hava, A tavasz énekes madara. Enyém a nyár forró napsütése,

A kék Balaton édes ölelése. A budai hegyek, a vén Duna, A parlamenti palota. A leégett malom a faluvégen. S ahogy őrzi a falut az útszéli kereszt, Itt marasztal, nem ereszt! Ha a sorsom mégis, idegenbe vinne, Nyugtot nem találnék! Az égen vonuló fellegekkel, A vihart kavaró szelekkel, Porszemmé válnék, S haza találnék!

Egy búzaszem Egy búzaszem a tenyeremen Csak pici mag, de megmelegít Valami erő árad belőle, S hinni, remélni, szeretni tanít. És halkan súgja szívemnek: Én vagyok az áldás, a béke Én vagyok a néped kenyere Én vagyok a jövő reménye. Szeretettel simogatom, Melengetem a kis csodát, S benne érzem, benne látom, A magyar jövő zálogát. Kis búzaszem a tenyeremen, Ha elvetem, dús gazdag földbe Kalászt terem, s egy maroknyi Tiszta búza kel belőle. S pár év múlva a kicsi magból Aranyló táblát lenget a szél, És lesz belőle illatos, foszlós Istenáldotta, magyar kenyér!

Hatalma van a szónak Kis verses kötetem címadó verse Évekig feküdtem a földön, Zöld sátorként borult rám a fű, Azt hittem, így élhetek mindig, Csendben, észrevétlenül. Hallgattam a tücsökzenét, Néztem, hogy tündököl az ég, Lelkem legmélyén figyeltem, A csend üzenetét. S akkor hallottam egy hangot, Egy zengő hangú szép harangot, Hirdette, hogy talpra kell állni, A hangomat meg kell találni! Mert hatalma van a szónak, Kell lenni egy szószólónak. Lábra álltam, útra keltem, Csengő hangom megkerestem, S utamon, hol járok-kelek, Csak őszintén énekelek, Szívemből jönnek a hangok, S velem szólnak a harangok! 2004

Parasztforradalom 1956 Emlékezés Ősz volt akkor is, épp úgy, mint ma, Azúr ég alatt búcsúzott a nyár, Kövér gerezdek édes vére csordult, S bortól volt részeg sok mohó bogár. A nádasban zizegve szaladt a szél, A rádióból új dal harsogott, Egy ütemre dobbant a szívünk, És a levegőben gépmadár dalolt. Boldogan futottam apámhoz, menjünk! Forradalom van, felkelt a nép! Búsan felelte, ma vetni megyünk, Bárki az úr, itt kell a kenyér. 1976

Tanyai kis diák 10 éves lehettem amikor írtam ezt a kis verset. Most , a \"Fekete barátom\" c. írás hatására közzé teszem. Hideg szelek fújdogálnak már, Ez a kislány iskolába jár, Nagy táska van kis kezében, És tudásvágy a szívében, Délben jön az iskolából csendesen, Jobbra balra köszöngetve kedvesen. Öreg varjú azt károgja, kár, Ez a kislány iskolába jár. Karácsonykor Kisjézuska jön, A tanyára halkan beköszön, És reggelre az asztalon, már Aranydiós karácsonyfa áll !

Mi már Imaféle Mi már, régen ismerjük egymást Uram, Hallgasd meg hát, amit mondok, Mert ismét felkeresték életemet, A mindennapi nyomasztó gondok. Te már ismertél, mikor megszülettem, Mikor erre a világra jöttem, Azóta mindig fogod a kezem Akkor is mikor nem engedem! Gyermekkoromat végig kísérted, Vigyáztál rám, óvtál, védtél, Örömömben, bánatomban Velem voltál, velem éltél. Később, ha rossz felé vitt az utam, Megmutattad, merre kell menni, Akkor is velem voltál mindig, Mikor nem akartam Benned hinni! Ennyi leélt sok, sok év után, Most én nyújtom feléd a kezem, És csak annyit kérek tőled Uram, Könnyítsd meg kicsit az életem. Mert elegem van ebből a világból, Jót is, rosszat is eleget adtál, Jó gyermekeket, unokákat Tőlem meg nem tagadtál! De elszakítottad tőlem hamar, A páromat, akit szerettem, Nagyon egyedül maradtam, De szemrehányást sose tettem. Olyan hosszúak most a napok És még hosszabbak az éjszakák

Nem segítenek magányomon, A hozzád könyörgő imák Ha már ilyen sok év óta, Óvod, kíséred léptemet Adj még egy kicsi türelmet. És hozd rendben az életem! Azért merek még mindig kérni. Mert kéréseim nem nagyok, És mert hetvenhét hosszú éve Veled, tegező viszonyban vagyok!

Elesett hősök emlékére Emlékmű avatásra,1999 Fiatalok voltak, tettre készek, Dúlt a háború, hullt a vér, Vállukat nyomta nehéz fegyver, S tarisznyában a komiszkenyér. És jött a behívó, menni kellett, Itthon maradt a bús család Összeborulva sírtak feleségek, S törtszívű édesanyák. S Ők mentek, mentek a vérviharba, Hol olcsó volt az emberélet, És lelkük mélyén azt remélték, Hogy egyszer úgyis visszatérnek. De másnap már sírjukat ásta, A bajtárs, a régi barát, S őt is elvitte nemsokára A kegyetlen, fekete halál! Vagy fogolytábor rothadt szalmáján Hazagondoltak minden este, S szemük a nagy idegen égen, Az itthoni csillagot kereste. S kik itthon maradtak elhagyottan, Csak küzdöttek az életért, Szorongó szívvel lesték a postást, Jön-e messziről levél? Gyertyát gyújtottak minden este, Kérték, „Segíts meg Mária!” De hiába szállt száz ima az égre, Nem jöttek vissza már soha! Nevüket most márványba véstük, Emlékül minden nemzedéknek: Hazánkért hullt drága vérük, Értünk haltak, értünk éltek!

Fonógyári lányok Régi vers Nagy betonterem, szürke ablakok, Neoncsövek, mint hosszúra nőtt csillagok Sejlenek át a por-ködön. Csattogó óriás gépek között, Asszonyok járnak, mint szürkébe öltözött Elátkozott királylányok Fejükön piros kendőből korona ragyog S közöttük én is ott vagyok, Egy a sok közül. Húzzuk a kendert, forog a gép, Lelkünk kiáltja, ebből elég! De hajt az akarat. Csak gyerünk, gyerünk, kell a kereset, S kuporgatjuk azt a keveset Mit eltékozolt életünkért kapunk. S míg a fullasztó porba rohanunk Titokban arról álmodunk Szebb lesz a jövőnk Lesz fényes, virágos otthonunk Csoda autón járhatunk S boldog lesz az életünk De sorba múlnak a napok, Az évek, a hónapok S mi egyé vállunk a porral. Nem ragyog már kendő-koronánk Szebb napok sem várnak már reánk És örülünk, ha látjuk a napot! Koronás fonógyári lányok Szépreményű Porvirágok Ez lett az életünk!

Sirató Én nem kései siratót írok Én azokért sírok akik még élnek Kik nem a haláltól, az élettől félnek, Kiknek fejük alatt kopott a párna, Konyhájukban repedt a tányér, És szégyenkezve mennek a boltba Egy félkilónyi csirkehátért. Kikhez nem jön a család Vagy talán már nem is élnek? Az unokák is mind megnőttek, Mesét sem kérnek. Szívesen bújnának a földbe, De elevenen azt sem lehet, Hát kopott albumot lapozgatva Melengetik az emlékeket. És azokért is sokat sírok, Kik várótermekben, vagy az utcán élnek, Sorban állnak az ingyenkonyhán Ha ugyan még odaférnek. Nincs hajlék a fejük felett Kartondoboz az ágyuk, Egymáshoz is alig szólnak És nyugtalan az éjszakájuk. A vékonyka segély ha megjön Olcsó dohányra, italra költik, Füstös kocsmában üldögélve, Leisszák maguk a sárgaföldig. Szidják az Istent, a kormányt, Hogy milyen keveset kapnak De arra soha nem gondolnak Vajon ők eddig mennyit adtak? Álmatlan éjszakákon sírok, Az árvákért, az éhezőkért, Utcán kóborló gyermekekért, Kukába dobott csecsemőkért!

Legtöbbet mégis azokért sírok, Kik fényes palotákban élnek Segíthetnének, volna miből, De erről soha nem beszélnek! Nem látják a szenvedő embert Azt hiszik csak övék az élet! Csak imádják az aranyborjút S nem éreznek semmi szépet! Nem halják, hogy susog az erdő, Hogy reggel dalol a kis rigó, Hogy szeretet kell a világnak, Hogy segíteni, hogy adni jó!

Az én forradalmam Én nem voltam ott... Én nem voltam ott, a Korvin közben, Szovjet tankokra sem lőttem, Nem folyt vérem a pesti utcán, Nemzeti hős sem lett belőlem! De a szívem veletek dobbant, Míg a magyar földbe szórtam a magot, Ostoromra nemzetiszín pántlikát tűztem Hogy szabad földön rakhassak asztagot! A Ti véretek, s az én verítékem, Hiába hullt a drága földre, De kik utánunk jönnek, bátrak, erősek, Emlékünket áldják örökre! 2000

Határok Határon Csak egy kis zöld ösvény Meg egy fehér kőkaró Mutatja, hogy itt a határ, De egybe mossa a tájat A nyári napsugár. Ahol álok ez még a hazám, Ha egyet lépek, más földje az, A térkép mást mutat, De szívem itt belül súgja, S jelöli a régi utat, Hogy dédapám földje volt itt, Összetartozott ez a táj, Nagy fákkal körülölelt két tanya, Régen átellenben állt, Két lányának építette dédapám. Aztán egy idegen hatalom, Egy tollvonással, Az ősi földet kettévágta, S mert a törvény úgy kívánta, Túl az ösvényen Románia, Erről a megcsonkított édes haza, Őrzi az emlékeket, S gyógyítgatja a sebeket. De a génjeim máig érzik, Hogy az a seb még mindig vérzik, Mert túl az ösvényen, Az a föld, örökre, igazán, Az is az én hazám! 2009

Az idő Mi az idő? A múlt, a jövő? A tegnap? A holnap? Vagy éppen a jelen? Meg nem érthetem! Mindig voltam? Mindig leszek? Öröktől Létezek? Nagy ez a titok, Meg nem érthetem! Segíts érteni, Örök Istenem!

Ha eljön az este Ha eljön az este és kerül az álom, Előjönnek a régi emlékek. Ilyenkor nyitott szemmel várom, Hogy végre újra megtalálom Az elvesztett időt Mit magam mögött hagytam, S visszahozom, mit egyszer megálmodtam. Álmaimból csak kevés vált valóra, Pedig verekedtem érte. De mindig sietett az óra, És valóban nem tehetek róla, Hogy elvesztem az úton, Mert mindig a sor végén jártam, S a helyem nem találtam. Talán ha újra kezdhetném az életet Másfelé venném az irányt, Nem nézném csak a kék eget, Elkerülném a viharfelleget Mások sorsával nem törődve A sorba mindig előre mennék És énekelnék, énekelnék!

Az úton Hosszú volt az az út Amelyen én jártam Hetvenöt év alatt Jót is és rosszat is Egyaránt találtam. Mindig azt kerestem Hogy amerre járok, Bármíly nehéz az út A végére érve Találjak virágot. Volt úgy hogy leltem egy Gazdag rózsabokrot, De a sok tövistől Amely megsebezett, Nem kötöttem csokrot! Néha ha az úton Egy percre megálltam A sok giz-gaz között Tavaszt hozó, pici Ibolyát találtam. Nem tudom az úton Meddig kell még menni, Meddig kell azt a szép Örömet okozó Virágot keresni? De az utam végén, Tudom, ha megállok, Nekem illatoznak, Nekem nyiladoznak, A legszebb virágok!

Csak akarni kell Azt mondta régen nagyapám, Amíg élsz, csak akarnod kell! Az akarat hatalmat ad, Hát soha, soha ne hagyd magad! Fordulj bátran szemben a széllel, Ne állj szóba az ellenséggel, Ne ijedj meg, ha sokan vannak, Mindig adj esélyt magadnak! Ne gondolj a gyötrelemre, Csak a végső győzelemre! Megsebeznek, folyik a véred? Ha erős vagy, van esélyed! Csak a célod legyen igaz, Nem szabad, hogy győzzön a gaz! Mert ha nincs is semmi másod, Nagy erő az akarásod! Nem sokat érsz a szép beszéddel, Fordulj hát bátran szemben a széllel! Ha csak könnyed van már, Nincsen másod, erőt ad az akarásod! Jó nagyapám, hogyha tudnád, Milyen sokan vannak azok, Kik sunyi módon meglapulva, Lettek ország gyalázó gazok! Mit mondanál, ha köztünk élnél? A tanácsaiddal mit remélnél? Azt mondjam én is az unokáknak, Hogy ereje van az akarásnak? Ha úgy akarjuk elvész a gaz? És egyszer mégis győz az igaz? Csak könnyünk van már nincsen másunk, Hát mit ér így az akarásunk? Jaj nagyapám még most sem érted, Hogy semmivé váltak a remények? Nincs már értelme a szónak,

Hatalma van a naplopóknak! Vagy egyszer mégis felkel a nap Eljön végre egy tiszta holnap, Hol az ember emberként élhet, Hol egy szebb jövőt remélhet?

Hangulat Ma valahogy levert vagyok, Úgy érzem nehéz az élet, Nem találok a világban Semmi jót és semmi szépet. Ma fakóbbak lettek a színek Sötétebbek az árnyak A vigasztaló, csodás, Szép emlékek sem találnak. Valahogy, üres lett az élet, Lassan telnek az álmos órák, Ma úgy érzem, egyedül vagyok S ez a szomorú valóság.

Ősz előtt Még rövidek a meleg éjszakák, Még hallani a madarak dalát, Még cirpel a tücsök a fű alatt De már elfog egy őszi hangulat. A fecskék, útra készen állnak A villanydrótokon, őszre várnak, Várják azt a titkos ősi szót, Azt a repülésre hívó indulót. A fák lombja még üde zöld, Még ontja melegét a föld, Lustán ballag a vén folyó, Hátán úszik egy kis hajó. De este, ha az eget nézem Lelkemben az őszt idézem, Hol az égen vadludak szállnak Ék alakban vitorláznak. A fákra ezüst ködök ülnek Közéjük varjak települnek Érdes hangon mondják: Kár Holnap már messze jár a nyár!

Ablak a múltra Ablakot nyitok a múltra, Már csak visszafelé nézek Így, túl a hetvenen Nem sokat remélek. A múltból még visszatérnek, Az eltemetett álmok, Az emlékek között őrzött Lepréselt virágok. A gyermekkor édes emlékei, Az ifjúkori remények, Régen elporhadt emberekről Megőrzött tiszta képek. Hát ablakot nyitok a tegnapra, Már történelmet írok, Nem tudom mit rejt a jövő, És ezért nem is sírok. Gyertek hát elő emlékeim, Mutassátok meg a régi múltat A hetvenhét év alatt megtett, Vadvirágos, vagy rögös utat. Mutassátok meg a világnak, Hogy mi sem könnyen éltünk, Csak kevés álmunk vált valóra Amit akkor reméltünk. Nyílj hát ki lelkem ablaka, Adj rálátást a múltra, Adj reményt, adj bátorságot A jövőbe vezető útra.

Emlékszel-e Emlékszel-e, hogy akkor, régen Fürödtünk az ér vizében, Kristálytiszta volt az égbolt, Jaj Istenem, Milyen szép volt! Azon a nyári délutánon, Szitakötő táncolt a nádon, S ahogy a fénylő vízbe merültél, A naphoz Közel kerültél! S mikor felemelted szép fejed, S felém tártad a kezed, Fekete hajadból sziporkázva, Gyémánteső Hullott a nádra. 1992

Az én apám Gyermekkori vers Az én apám, csak egy a sok közül Akinek mindig kérges a keze, Ki télen fázik, nyáron izzad, Hogy másnak is legyen kenyere. Az én apám kevés beszédű, Őszinte ember, hallgatag, De mikor parancsra hívják Izzik szemében a harag! Századokon át gyalázott, Parasztsors búja benne ég, S várom, hogy egyszer így kiált majd Parancsból nekünk már elég! És akkor majd az én apám szavára, Leomlik minden akadály, S nekünk terem ezer gyümölcsöt S aranyló búzát a nyár! 1948-ban az Irodalmi Önképzőkör Faliújságján szerepelt.

Itt vagyok! Régi vers Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!

Honvágy Búcsú a távozóhoz Friss kenyér illat megmelegít, Éveid álmát el ne felejtsd Mert mindig vár rád sosem feled Az otthoni ház, az otthoni kert. És hív a nádas, hívnak a nagy fák Hív a kitárult messzi vidék Hív a méhes zümmögő népe S távoli dombok az ég peremén. Sír utánad fejét lehajtva, A drága hajlék s a benne lakók De csábít a távol messzi varázsa S csak emlék marad az otthoni csók. És indulsz utadra, szemben a széllel Amely az úton veled repül De lelked mélyén titkon a honvágy Halk hazavágyó dalt hegedül.. Mennél már haza, de régen a múlté Az ősi tanya s a benne lakók Nincsen, ki várna, nincsen, ki hívna S régen kihűlt az otthoni csók. Álmodba néha visszatérsz még Az otthoni szél is veled halad, De jön a reggel, s rá ébredsz végül, Hogy az édes álom, csak álom marad.

Hajnali ébredés nehéz napok Nehezek voltak akkor a napok Hoztak gyászt, hoztak szenvedést, Szomorúságot, hosszú éjszakát, Egésznapi kétségbeesést. A betegségek is jöttek sorba Szememből hulltak a könnyek, Már számot vetettem életemmel, De ettől sem lett semmi könnyebb! Elhatároztam, nem élek tovább, Jobb lesz már innen tovább lépni, Úgy éreztem, ennyi szenvedéssel, Már nem tudok tovább élni! Tudtam, ha elmegyek innen, A gyermekeim majd elsiratnak, De egyszer születünk, egyszer meghalunk, És az élettől vigaszt kapnak. Napokig nem ettem, nem ittam, A gyógyszereket be nem vettem, De egy nagydoboz altatót, Az ágyam mellé odatettem. Imát suttogtam, kértem az Istent, Bocsássa meg, amit most fogok tenni, És nagyon kértem, esdekeltem, Segítsen innen tovább menni! Nem emlékszem már, hogyan történt, Csak váratlanul elaludtam, Álmot sem láttam akkor éjjel, Magam felől semmit sem tudtam. És arra ébredtem másnap reggel, Hogy az ablakon besüt a nap, Arcomat simogatják lágyan, A reám hulló napsugarak. A kertben a fenyőfa ágán Megszólalt egy sárgarigó.

Tisztán hallottam, nekem dalolta Ébredj fel végre, itt a reggel és élni jó!

Tücsök nóta Nyolc évesek voltunk! Fekete hajú volt és fekete szemű, Apró kezében kicsi hegedű, És ahogy a vonó a húrhoz ért Szívembe lopta a kedves zenét. „Cini, cini muzsika, Táncol a kis Zsuzsika, Jobbra dűl, balra dűl, Tücsök koma hegedül” Nem tudom, most merre jár, Kinek merre muzsikál? A tücsök nóta szól e még? Vagy elfeledte réges-rég? Vagy talán már odafönt, Valahol a csillagok fölött, Cincog a pici vonója, S a Jóistennek szól a nóta. Kicsi tücsöklány, szépszemű, Ha valahol szól a hegedű, Én most is Reád gondolok, És álmomban vígan táncolok!

Menj az utadon Búcsú külföldre távozó unokámnak! Menj az utadon, mást úgy sem tehetsz! Csak a kijelölt utadon mehetsz. Letérhetsz jobbra, tévedhetsz balra, Hivatkozhatsz a szabad akaratra. Felhalmozhatsz gyémántot, kincset. Palotádra tehetsz arany kilincset. Találmányoddal a holdra repülhetsz, Akár bűnözőként a börtönben ülhetsz. Hullathatsz könnyet, vagy nevetve élsz, Bátor vagy mindig? Vagy rettegve félsz? Bogáncsot találsz, vagy pompás virágot. Nem válthatod meg az egész világot! Csak a saját utadon mehetsz! Nézz hát előre, mást úgysem tehetsz!