Pipacspalota

Zsófi táncol Ő az ötödik unokám Formás karja az ég felé lendül, Apró lába dibben - dobban Még nincs hároméves, de már táncol, S nála ki járhatná jobban? Perdül, fordul, igazi kis hölgy Szeme csillog, érzi a zenét, Néha felénk néz, s büszkén emeli Bóbitás, százszorszép fejét Szoknyája szélét megemeli, Magasra lendül a lába, Tapsol a család, ünnepelünk Zsófi nem táncolt hiába! Halkul a zene, vége a táncnak, Anyjához fut, gyöngyszeme ragyog, Boldogan pihen a meleg karokba S az égen tapsolnak a csillagok!

Kenyér és bor Emlékezés édesapámra.... Egy régi emlék megmelegít, Álmaimba még visszatér, Édesapám vacsorázik, Az asztalon bor és kenyér. Kenyérkosár és üvegpohár, A lámpa fénye hunyorog. Borostyán színben játszik a bor, A kenyér fehéren ragyog. A kamrában kövér sonkák lógnak S füstölt kolbászok garmadája, De apám csak int mosolyogva, Neki csak bor s kenyér a vacsorája. Mellette mintha Krisztus ülne, A szeme szelíden ragyog. Az asztal áldozati oltárrá válik S az égen kigyúlnak a csillagok !

Ősz előtt Még rövidek a meleg éjszakák, Még hallani a madarak dalát, Még cirpel a tücsök a fű alatt De már elfog egy őszi hangulat. A fecskék, útra készen állnak A villanydrótokon, őszre várnak, Várják azt a titkos ősi szót, Azt a repülésre hívó indulót. A fák lombja még üde zöld, Még ontja melegét a föld, Lustán ballag a vén folyó, Hátán úszik egy kis hajó. De este, ha az eget nézem Lelkemben az őszt idézem, Hol az égen vadludak szállnak Ék alakban vitorláznak. A fákra ezüst ködök ülnek Közéjük varjak települnek Érdes hangon mondják: Kár Holnap már messze jár a nyár!

Ki vagyok én? Bemutatkozás Ki vagyok én, kérdeztem magamtól, Feleség, anya, vagy költő? S kellett hozzá egy emberöltő Mire rájöttem, csak egy mag vagyok, Aki csírát bontott, s termő fát nevelt, S létrehozott sok kis életet, És ennek a fának díszeként, Írt néha csengő rímeket! Vagyok hát asszony, anya, költő, Életet adó, virágot termő, Ki mindig valamit alkotott, A jövendőnek életet adott, Ki benne él, a múltba’, a mába’, És elmondhatja, nem élt hiába, Mert termését szétszórta a szél, És nőttek belőle versek, s csemeték! 2003

Arcom ráncai Így jár aki időben meg nem hal, az megöregszik! Borús, Szomorú őszi este, Ha rám tör a magány, Felkeres néhány Édes és keserű Emlék, És én utána mennék, De már nem találom az utat, Amely a múltba Mutat. Mert nem mérem Már az időt, Sem az évet, sem a napot, Sem a holnapot. Csak még valahogy élek, De ha a tükörbe nézek, Már kicsit félek, Mert arcom ráncai, Élet- szántotta barázdái, Intenek, Hogy lassan eljön az óra, Amikor el kell menni, Nincs mit tenni! Pedig azt mondják, ott majd Vár reánk Egy boldogabb világ. Mégis Arra kérem az eget, Adjon még egy kevés életet Simítsa ki arcomon a ráncokat, Lehessek,ha csak egy napra, Újra fiatal!

A határon Fájó emlékezés Csak egy kis zöld ösvény Meg egy fehér kőkaró Mutatja, hogy itt a határ, De egybe mossa a tájat A nyári napsugár. Ahol álok ez még a hazám, Ha egyet lépek, más földje az, A térkép mást mutat, De szívem itt belül súgja, S jelöli a régi utat, Hogy dédapám földje volt itt, Összetartozott ez a táj, Nagy fákkal körülölelt két tanya, Régen átellenben állt, Két lányának építette dédapám. Aztán egy idegen hatalom, Egy tollvonással, Az ősi földet kettévágta, S mert a törvény úgy kívánta, Túl az ösvényen Románia, Erről a megcsonkított édes haza, Őrzi az emlékeket, S gyógyítgatja a sebeket. De a génjeim máig érzik, Hogy az a seb még mindig vérzik, Mert túl az ösvényen, Az a föld, örökre, igazán, Az is az én hazám! 2009

Ne nézz vissza Ha elindultál, csak menj az utadon Ne nézz vissza, ha szólít a hangom, Ha hallanád lélekharangom, Ha hívó szavam lelkedig sírna Csak menj tovább, sose nézz vissza! Ne nézz vissza, ha utánad küldi, Sóvárgó lelkét az itthoni táj, Ne nézz vissza, ne fordulj hátra, Ha könnyes a szemed, Ha az elvállás neked is fáj! Járd végig bátran a kijelölt utad, Talán könnyű lesz, talán nehéz Örömöt találsz, vagy nehéz bánatot, Bogáncsot lelsz, vagy nyíló virágot, Menj az utadon, vissza ne nézz!

Iskolatáska Vége a vakációnak! Ballag a kislegény, Megy az iskolába, Húzza gyenge vállát, A könyvekkel rakott Új iskolatáska. Büszkén viszi terhét, Arcán mosoly ragyog, Senkinek sem adja, Mosolyogva mondja: Már iskolás vagyok! Jaj Te kicsi gyermek, Szívemből kívánom Hogy ezen az úton Melyen elindultál Sok, sok öröm várjon! Ne érezzed soha, Hogy nehéz a táska Mindig bizakodva, Tündöklő mosollyal Menj az iskolába! És ha sok év múlva Úgy hozza a sorsod, Soha ne érezzed, Hogy erős válladon Más terheit hordod!

Valahol el kéne kezdeni Már nem elég a szó ! Olyan Furcsa ez az élet és Oly furcsák vagyunk Mi emberek, Sírunk, nevetünk, vétkezünk, Vagy éppen Valami jót teszünk, Átkot szórunk Vagy megbocsátunk, Segítünk, Vagy utat állunk, Szeretünk, Vagy gyűlölünk, Elesünk, Majd felkelünk. Farkasszemet nézünk A nehéz sorssal, Leszámolunk a gonosszal. Keressük a jót, a szépet, Így tanuljuk Az emberséget! Mégis, Ha a másik ember éhes, Már semmi közünk Az egészhez! Elmegyünk mellette Lehajtott fejjel, Pedig tele a lelkünk Félelemmel, Hogy holnap talán, Nekünk se jut jó falat, S ott kötünk ki a kapu alatt. Hogy fájdalmunk majd Az égig ér, Mert fejünk felett nem

Lesz fedél! Hát valahol el kéne kezdeni, Addig, míg van mit Veszteni! A kicsiből is lehet adni, Csak mindig szívből Kell akarni. Mert a sírás már itt mit sem ér, A könnyekből nem lesz Kenyér! Hát végre valahol kezdjük el, Mert mindenkinek Élni kell !

Ha jól figyelsz Ha jól figyelsz, megláthatod, A mindennapi varázslatot, Hogy tavasszal a fű üde zöld, Ontja illatát a föld, Hogy színe van a szélnek, És a virágok is beszélnek. Hogy a vizeken a napsugár, Reggelenként táncot jár. És amikor eljön az éjszaka, S kigyúl az égnek csillaga, A Tejúton angyalok járnak, Az édes álmok megtalálnak. Ha jól figyelsz, megtudhatd, Azt az édes varázslatot, Hogy ha a gyermeked rád nevet, Kaptál egy teljes életet! 2009

Hírt hoz a szél Tegnap hozzám egy fürge szél futott. Otthonról jött és titkokat hozott. Nyurga kukoricák fanyar illatát, Messzi földekről, cséplőgép szagát. Megsúgta, hogy otthon susog már a nád, Ér vize ringat pelyhes kiskacsát. Eresz alatt fészkel a vén fecskepár, S esténként hallani békaharsonát Csikó láb döngeti a dűlőút porát Méhektől zsong a virágzó akác. A régi kút körül nagyra nőt a gaz, S tükréből kiles régi önmagam.

Úton Hosszú volt az az út Amelyen én jártam, Hetvenhét év alatt, Jót is és rosszat is Egyaránt találtam. Mindig azt kerestem, Hogy amerre járok, Bármily nehéz az út, A végére érve, Találjak virágot. Volt úgy, hogy leltem Egy gazdag rózsabokrot, De a sok tövistől, Amely megsebezett, Nem kötöttem csokrot! Néha ha az úton Egy percre megálltam, A sok giz-gaz között, Tavaszt hozó, pici Ibolyát találtam. Nem tudom, az úton, Meddig kell még menni, Meddig kell még azt a szép, Örömöt okozó Virágot keresni? De az utam végén, Tudom, ha megállok, Nekem illatoznak, Nekem nyilladoznak, A legszebb virágok!

A kör közepén Ösvényt tapostam magam köré, Csak körbe, körbe jártam Valami csodát kerestem mindig, De soha nem találtam. Most itt vagyok egyedül, A magam taposta körben S ülök a kör közepén, Magányos börtönömben. Kitörni innen nem tudok már, Lábamra hajtott fejjel várom, Hogy valaki észrevegyen, Hogy valaki megtaláljon. Csak egy napra jönnének vissza Akiket úgy szerettem, Akiket ápoltam, gondoztam, Akiket eltemettem. Csak érezném a szeretetet Melegen áradni felém, Kitárt karokkal táncra perdülnék A magamra zárt kör közepén.

Van az úgy Van az úgy néha, Hogy nagyon nehéz élni, Hogy mindig attól kell félni Mi lesz holnap? Aztán, másnap, Újra jön egy új nap Amely megnyugvást ígér És kárpótol a tegnapi napért Ami rég elmúlt Már a múlt. Mindig kísért a gondolat Hogy ami eddig történt velem Már nem csak az én kicsi életem Hanem ez már maga A történelem

Röghöz kötve Egyik versemről azt kérdezte valaki, \" hol marad a szárnyalás?\" Válasz képen írtam ezt a verset. Én egy földhöz kötött ember vagyok, Ott születtem, hol a terhek nagyok, Hol mások kenyerét megtermelik, Ahol a szenvedők keresztjét viszik. Ahol én éltem, ott nincsen pompa, Minden reggel beálltam a sorba Mert tudtam, ott fontos vagyok, És nem tudtak legyőzni a jajok! De éjjel, ha a csillagokat láttam, Gondolatban magasba szálltam, És a Göncölszekérre ültem A földet százszor körül repültem! Voltam ott, hol a hegyek az égig érnek, És csörgő patakok énekelnek. A fenyvesek közt halkan jártam, S lelki nyugalmat találtam. A tengerparton sárga homokra leltem A lábam nyomát ott feledtem. Fürödtem a hűvös habokban, Gyönyörködtem a napkorongban. Szibériában szánra ültem, Szikrázó hómezőn átrepültem. Láttam hatalmas palotákat, Fák tövében megbúvó kicsi házat. Csodáltam hidak ezreit, Ahogy a folyókat átszelik, Láttam palotákban úri népet,

Aranykeretes művészi képet. Ezer csodára rátaláltam Amíg a földet körül jártam, De reggel mikor felébredtem, Boldog voltam, hogy hazaértem! Mert én egy földön járó ember vagyok, Itt születtem hol a terhek nagyok, És álmaimba bárhol járok Hazámnál szebbet nem találok!

Számvetés Egy ránc voltál az Isten homlokán c. kis verses kötetem címadó verse. Mit akarsz még te öregasszony? Mond, mit akarsz még? Kérdem magamtól naponta, Még nem volt elég? Nem volt elég a jóból? Nem volt elég a szóból? Sültbolond vagy, te megszállott Meg akarod váltani a világot? Mond el végre a vallomásod, Nem tudtál úgy élni, mint mások. Azt akartad, hogy szeressenek, Simogassanak, etessenek. Szívet adtál egy kedves szóért És hálás voltál minden jóért Ha más éhezett, te sem ettél, A fázókkal dideregtél, A sírókkal együtt sírtál, Bujdosókkal bujdokoltál, A rosszak közt rosszat tettél, S helyettük is vezekeltél! Ne kérdezd magadtól, Minek is éltél? Hisz a haláltól soha sem féltél.! Értsd meg végre, hogy csupán, Egy ránc voltál Az Isten homlokán. 1999 02. 02

Itt vagyok Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!

Múltba néző történetek

Az új kenyér Írtam már a régi kenyérsütésről, a kiscipóról, amibe édesanyám tojást sütött és mi gyerekek azt mondtuk, beletojt a pipike! Arról is szóltam néha, hogy ma már nincs becsülete a kenyérnek, hiszen az utcán szétdobált kenyérdarabok, fél zsömlék vagy kiflik látványa elkeseríti azt az embert, aki világ életében keservesen megdolgozott a mindennapi kenyérért. Most mégis újra a kenyérről szeretnék egy kis történetet elmondani. Gyermekkorom első emlékét idézi, amikor édesanyám, kezemet összetéve, imádkozni tanított. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, mondtam az imát esténként, és eszembe sem jutott, hogy bizony lesz olyan nap is az életemben, amikor nem jut kenyér az asztalra! Mégis eljött az, az idő, és aki nem élte át azokat a keserves éveket, talán meg sem érti, mit jelent a mindennapi kenyér! 1951-ben történt, ez volt az a padlássöprögetős világ, amit ma már nem illik emlegetni. De azt hiszem, elfeledni sem kellene. Meggyötört bennünket a háború, dolgoztunk látástól vakulásig, csak azért, hogy a szüleinktől örökölt ősi földünket megtarthassuk. Nem maradt a beadás után sem kenyérnek való gabona, sem vetőmag. Az álatok takarmányát is elvitték, volt ahol, éhen pusztult az utolsó tehén. A lovakat kötéllel felkötötték a gerendához, mert ha egyszer lefeküdtek, nem bírtak újra talpra állni. Jegyre adták a kenyeret, naponként húsz dekát személyenként. De volt olyan nap is, amikor még azt sem kaptuk meg, mert mire a sorbaállásnál ránk került a sor, már akkorra nem jutott. Volt úgy, hogy három napig egy falat kenyér nem volt az asztalon. Retekből főztünk levest, melaszt kevertünk a hársfateába, vöröshagymát pároltunk zsír nélkül, meg lakmároztunk az eperfáról. Ünnepnapokon a galambok láttak el bennünket finom levessel, meg az érben fogott apró pocséta ízű halak tartották bennünk a lelket. Sosem feledem azt a napot, István Király napja volt, amit akkor már Alkotmány napnak hívtak, egy falat kenyér, de még egy sütésnyi liszt sem volt a háznál. Édesanyám, indult a nagymisére, vígasztalt bennünket, megpróbál valahonnan kenyeret szerezni. És akkor, betoppant a tanyára, Ecsédi Pista bácsi, aki régen részes volt a nagyapám földjén. Letett az asztalra egy abroszba kötött csomagot, amiből, egy nagy frissen sült búzakenyér kandikált elő! A feleségem küldi, fogyasszátok egészséggel, mondta,

és közben szorongatták édesapámmal egymás kezét, és könnyes volt a szemük. Hogy honnan szerezte a lisztet a kenyérhez, ma sem tudom, de megesküdnék rá ma is, hogy bár a könnyünk is hullt rá, annak a kenyérnek SZERETETÍZE volt! Az, az ünnep azóta az én számomra valóban a kenyér és a magyar ember összetartásának az ünnepe! Pista bácsi, Bözsi néni, és az én szerető szüleim, réges-régen valahol az égi búzamezőkön vágják a rendet, de emléküket összeköti az a Szent István napi új kenyér!

Tanyai bíróság Úgy is kezdhetném, mint a mesét, hogy hol volt, hol nem volt, de amit most elmondok, az egy megtörtént eset. Szolgáljon tanúságul azoknak, akikre rá illik. Sosem hittem volna, hogy egyszer tanúja leszek egy törvényen kívüli ítélet végre-hajtásának. Pedig a véletlen úgy hozta, hogy 13 éves koromban tanúja voltam egy ilyen esetnek. A dolog úgy kezdődött, hogy egy októberi estén, megjelent nálunk András bátyám, aki a nagymama testvérének a férje volt, vagyis az öreg sógor. Segítség kellene öcsém, mondta apának, baj van nálunk, elment a menyem, elvitte az unokámat is. A fiammal nem lehet beszélni, meg van az bolondulva egy rosszéletű hadiözvegy miatt. Valamit tenni kéne, hogy visszajöjjön a menyecske a kis unokával. Ráadásul ott van egy üstrevaló szilva kifejtve, nincs aki kifőzze lekvárnak. Hát én holnap, vetni megyek édesapámmal, mondta apa, de édesanyám meg ez a lány elmehet segíteni. Így történt, hogy másnap hajnalok hajnalán, elindultam nagymamámmal szomszéd faluba, annak is az egyik távoli tanyájára lekvárt főzni. Zötyögtünk az egylovas szekéren vagy két órahosszat, mire odaértünk. Nagymamám engem mindjárt a lekvárfőző üst mellé állított kavarni, ők meg Mariska nénivel közre fogták Laci bátyámat, az elhagyott férjet, hogy mondja már el mi is történt,mért ment el a menyecske? Én meg füleltem, hallgatóztam, míg meg nem tudtam, hogy Laci bátyám kiment a kukoricaföldre tököt hozni a jószágnak, ángyikám utána ment, mert már sokáig elmaradt. Hát hogy ott mit látott, azt én nem tudhatom, de hogy volt ott egy Julcsa nevű egyén is, az kiderült a beszédből. Főtt a lekvár, kavartuk szorgalmasan, már délután négy óra körül járt az idő,amikor látom ám, hogy Laci bátyám, indul a kukoricás felé. Én, meg mint egy minden lébe kanál kamasz futottam árulkodni Andris bácsinak. Több se kellett az öregnek, magához szólította a két markos béreslegényét, suttogott valamit a fülükbe, aztán vigyázva, hogy zajt ne csapjanak elindultak ők is a kukoricás felé. Talán fél óra múlva nagy kiabálás, sikongatás közbe előkerültek magukkal vonszolva a kikapós menyecskét. Mit akarnak velem, sivalkodott, rúgkapált, de a két markos legény, csak vigyorgott, aztán Andris bácsi parancsára bele fektették az itatóvályúba, az öreg meg, kezdte a gémeskútból húzni rá a vizet, Nem számoltam, de biztosan

ráöntöttek vagy tíz nagy vödörrel, mire Maris néném könyörgésére elengedték. Sírva, átkozódva futott a palotai út felé, de Andris bátyám még utána kiáltotta: meg ne lássalak még egyszer a környéken, mert legközelebb a kútba találod magad. Azt hiszem mondanom sem kell, a baj nem jár egyedül, mert nem csak a lekvár égett le, de Laci bátyám is megkapta a fejmosást, arról nem beszélve, hogy a megfürdetett menyecske feljelentést tett, aminek per lett a vége. A bíróságon azt mondta az öreg: nem bántottam én, csak elvettem a segge bolondját! Tíz pengő büntetést szabtak ki Andris bácsira, de azt mondta, nem sajnálja, mert Laci bátyám visszavitte a feleségét, helyre állt a családi béke. És úgy volt, ahogy a mesében lenni szokott, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A sárkányok háza Nem sokat tudok a kínai mitológiáról, de azt tudom, hogy a sárkányok sokszor előfordulnak történeteikben, éppen úgy, mint a magyar népmesékben. Gyermekkoromban mindig jóleső borzongással hallgattam ezeket a szép régi meséket. Magam elé képzeltem, hogy megy a legkisebbik királyfi kiszabadítani az elrabolt királylányt a hétfejű sárkány fogságából. De előfordult itt még a tizenkét fejű, vagy a huszonnégy fejű sárkány is, de mind, mind legyőzte a bátor legény. Ezeket a meséket mint emléket őriztem, és meséltem én is a gyermekeimnek, később az unokáimnak. Szükség is volt rá, mert amikor kicsik voltak, a szünidőket nálam töltötték. Volt olyankor játék, kirándulás, ismerkedés a falu nevezetességeivel, és persze, rengeteg mese. Ezekből a mesékből keletkeztek aztán az éjszakába nyúló viták. Mert hát Ők a városi gyerekek honnan tudták volna, milyen a kútágas, vagy hogyan cseng a csikó nyakán a csengettyű? Meg egyáltalán milyen az a csengettyű? Mert otthon ugye csengő az van a ajtón, de hát az hogy kerülne a csikó nyakára? Így hát, ha csak lehetett, délutánonként elindultunk egy ismerősöm tanyájára, csikót vagy kútágast nézni. Közbe gyarapodott a tudás boci fejéssel, vagy azzal, hogy milyen madár a bíbic, aki a nádasba fészkel. Ebből lett aztán vita, hogy mégis mért nem megyünk egyszer megnézni egy sárkányt? Magyaráztam én eleget, hogy sárkányok csak a mesében vannak. Nem létezik, kötötte az ebet a karóhoz Zoli unokám, aki öt éves lehetett akkoriban. Biztosan van sárkány is, ha bíbic van! És ahogy az évek mentek, lassan felváltotta a népmesét a tévéjáték, később a számítógép, meg a tanulás. . Ha esténként meséltünk is, már elmaradt a sárkány vagy a boszorkány vita. A szünetekben lassacskán már csak, Zoli unokám volt velem. Persze a mese az minden este „kijárt” neki. Egy húsvéti szünetbe, lehetett akkor 6 éves, kivittem magammal a kanális partra, ahol a veteményes földünk volt, krumplit ültetni. Boldogan indult velem a kora reggeli napsütésbe, mivel este, megígértem, hogy meghallgatjuk a pacsirta énekét. Hát szerencsénk is volt, mert kellemesen meleg áprilisvégi nap volt, énekeltek, csiripeltek, kakukkoltak, turbékoltak az útszéli fákon, bokrokon a madarak, ki- ki a maga módján. Dél körül járt az idő, amikor

egyszerre csak, beborult a keleti ég. Gyorsan felraktam a ládákat a maradék krumplival a kis kézi kocsira, Zoli is felkucorodott, és sietős léptekkel indultunk a falu felé. Amikor az első esőcseppek verni kezdtek bennünket, még csak a faluvégi Zelman malomnál jártunk. Ez a malom, már évtizedek óta nem üzemelt, nem is lakott ott régóta senki. Félre húztam a kocsit az útszélére és a kerítés résén bebújva, futottunk a malomházba, hogy menedéket találjunk . A hatalmas tavaszi zápor verte a roskatag tetőt, recsegtek, ropogtak az ócska gerendák. Olyan sötét volt, hogy semmit sem láttunk. Lehűlt a levegő, dideregve szorítottam magamhoz a gyereket. Ahogy ott mocorogtam, tapogatóztam, egyszerre csak megmozdul a kezem alatt egy elgémberedett béka! Be kell vallanom, én semmitől sem irtózok úgy, mint a békától. Sikoltoztam hát annak rendje, módja szerint, aminek következtében, a gerendán fészkelő denevérek, szárnyra kaptak és apró fényes szemeiket villogtatatva, hártyás szárnyukat kitárva keringtek a fejünk felett. Az ijedségtől mozdulni sem tudtam, csak szorítottam magamhoz a gyereket. Az meg, nagy szemeket meresztve, átszellemült hangon súgta, nézd Mamám, itt laknak a sárkányok! Mondtam neki, hogy ezek csak denevérek, de amikor az eső elállt és hazaértünk, akkor is a sok sárkányfiókát mesélte a nagyapjának. Sok éven át, ha arra vitt az utunk, Zoli unokámmal összenéztünk és cinkosan kacsintottunk, mert csak mi ketten tudtuk, hogy az a leégett ócska malom a faluvégen, a sárkányok háza!

Pipacsok Szikrázóan meleg volt a nyár abban az évbe, amikor életemben először beálltam az aratók közé, mint marokverő. Be fogtak engem már korábban is, kötelet teregetni, vagy vízhordóként részt venni a kenyérkeresetben. Tudtam hát, mit jelent a nyári melegben keményen megfogni a munka végét! Még fel sem kelt a nap, amikor már édesapám az aranyló búzatábla végén állva, megfente a kaszáját és Uram segíts imával szemébe húzott kalappal belevágott az első rendbe. Vissza-vissza nézve, figyelte hogy boldogulok a feladatommal. Nem is volt semmi hiba abban,amit csináltam, hiszen már előző években is próbálgattam, és 13 évesen illett is érteni, a marokverés csínyját-bínyját! Nagyapám volt a kévekötő, ha kicsit lemaradtam a rendel, hát egy-két húzással besegített. Jó zsíros fekete föld volt az a tábla, ahol arattunk, meg termette az, nem csak a belé vetett búzát, de a szedret, az acatot, a tarackot is, ami bizony nem kímélte az ember bőrét! Hiába volt rajtam édesapám régi ingje, véresre karmolta, tépte karomat, lábamat. Aki próbálta, csak az tudja, milyen lelkierő kell ahhoz, ne fakadjon sírva az ember lánya, még akkor is, ha már félig nagylánynak számít. Hősiesen tűrtem a szenvedést, tudtam, hogy nagy szükség van az én munkámra is, mert ezekben az években már igencsak szorított bennünket a beadás és a magas adó. Próbára tett a nagy hőség, mert bár a marokszedésben váltottuk egymást Mariska testvéremmel, de mégiscsak kislányok voltunk és az aratás eltartott több mint három hétig. Nem volt közbe pihenés. Este már sötétedett mire hazaértünk, ahol a kútmellé állított dézsában várt bennünket a napon melegedett fürdővíz, amely némi enyhülést adott, a reggeli tejről elcsent kanálnyi tejszín némileg segített a hólyagosra égett bőrünket, összehasogatott testünket gyógyítgatni. A Péter Pál napján megkezdett aratás, Anna napkor ért véget. Már sötétedett, amikor feltettük a „papot” az utolsó búzakereszt tetejére, de én még az út szélén nyíló vadvirágokból szép kis csokrot szedtem. Otthon friss vizet öntöttem a zöld mázas kisköcsögbe és az asztal közepére tettem. Édesanyám örült a virágnak, és nagy örömömre ígért nekem egy új kartonruhát. Szép búzavirág- kéket veszünk, mondta, de én könyörgésre fogtam a dolgot és pipacs- pirosat kértem. Pár nap múlva mégis úgy hozta a sors, hogy beállított

a végrehajtó, fizetni kellett. Nem lesz már az újruhából semmi, se kék, se piros, panaszkodtam Margitkának, aki rokon is barátnő is volt, ráadásul a nagymamámmal szemben lévő házban laktak. Már nem emlékszem pontosan, talán még sírtam is egy kicsit, mert Katiángyó, a Margitka édesanyja vett nekem is és Margitkának is egy –egy ruhának való piros anyagot. Nem eszünk a héten tojást, sem mákos tésztát, mondta nevetve, mert eladtam egy fél liter mákot, meg amit tojtak a tyúkok, legyen csak meg az a piros ruha! Nagyon olcsó volt, mondta anyának mikor az tiltakozni kezdett, majd máskor te veszel. Mi meg Margitkával futottunk Szebenyi Ilonka nénihez ruhát varratni. Milyen anyag ez? Ez nem karton! Valami műrostos, újfajta anyag mondta Margitka, de igazán szép! Amikor vasárnap felvettük az új ruhánkat, pörögtünk, forogtunk a nagymamám tiszta szobájában a tükör előtt, nagyapám, mosolyogva mondta: Olyanok vagytok, mint a pipacsok! Ki is guberált a mellényzsebből két egyforintost, mozijegyre, meg egy –egy gombóc fagyira. Így indultunk el a vasárnapi mozira, két kis pipacslány. Arra már nem emlékszem milyen filmet láttunk, de annak vasárnap délutánnak a hangulatát most is érzem. Sétálgattunk a „korzón”, nyalogattuk a fagylaltot, és már titokban visszalestünk a nyomunkba sétáló legényekre is. Amikor alkonyatra állt a nap, mondtam Margitkának, én megyek kifelé a tanyára, mert édesanyám most is mint mindig, lelkemre kötötte, mire lemegy a nap, itthon legyél. Iparkodtam hát, mert az ég alján csúnya sötét felhők kezdtek gyülekezni, az ég is meg dördült, készülőben volt a vihar. Futottam végig a nagylaki úton, és bátorítva mondogattam magamnak, hogy kell az eső, de amikor úgy istenigazából zuhogni kezdett, gyorsabb futásra vettem a dolgot és csak a tanya eresze alá érve álltam meg lihegve. Az öcsém nevetése aztán arra késztetett, hogy végig nézzek magamon. Azt hittem az ég szakad rám, amikor megláttam az új kis pipacsruhámat, cafatokban lógni! Édesanyám, a kezét összecsapva szörnyülködött, hiszen ez papírból van! Csak volt, mondta az öcsém, egy kis piros papírfoszlányt a kezébe morzsolgatva! Én meg csak sírtam keservesen, sirattam az ajándékba kapott új ruhát, meg azt a nehéz aratást, amiből csak erre az értéktelen ruhára futotta. Nem baj lányom, vígasztalt édesapám, jó eső volt, lesz kukorica, krumpli, majd őszre kapsz sokkal szebbet. Már nem tudom kaptam-e azon az őszön újruhát, de az biztos nem volt olyan kedves mint az papírból varrott

pipacsruhácska, mert azt szeretettel vette nekem áldott lelkű Kati ángyóm!

Lőre, lőre... Van már vagy hatvan éve talán több is, nem tudom biztosan melyik évben történt, csak az biztos, hogy az ötvenes évek embert próbáló évit éltük, amikor bizony nemhogy bor, de kenyér sem minden nap került a gazdálkodó parasztember asztalára. Nálunk itt az alföldi fekete földön, nem voltak szőlő ültetvények, legfeljebb egy- egy lugas árnyékolta a falusi házak ereszét. Még akinek volt is a Maros árterében, „Csigában” egy kis gyümölcsöse, oda is alma, körte, szilvafákat ültetett. Elvétve, láttunk csak szőlőtőkét. Amíg be nem köszöntött a kulák világ, Kodrán Jakab nagyapám, minden őszön, lovas kocsival ment Pusztamérgesre egy hordó borért, némi kis aratópálinkáért. Amikor véget ért az őszi betakarítás, egy derűs reggelen felpakolta a kimosott hordót a kocsiderékba, az ülés alá rakott egy- két butykost pálinkának, jól feltarisznyázott és kora hajnalba indult. Pusztamérgesen lakott az unokatestvére, Kodrán István bácsi, aki a katonai évei alatt a Kondorosi nevet vette fel. Hozzá ment nagyapa beszerezni az évi inni valót. István bácsi, a katonáskodása alatt ismerte meg Ilonka nénit, akit úgy hívtunk, Ilka ángyó, de úgy is, hogy szép ángyó, mert valóban szemrevaló asszony volt. Emlékszem, a háború előtti években még el-el jöttek hozzánk, egy két napra, „ farsangolni”. Olyankor összejött a rokonság és a hosszú beszélgetések sokszor hajnalig való mulatással értek véget. Mert a mi családunk olyan igazi mulatós család volt. Nem volt ott duhajkodás, nem itták magukat részegre, csak egy szál cigány húzta, vagy előkerült a régi citera (nálunk citora) , egy kis harapnivaló, és jó bor, meg a pipa. No de az én kis történetem idején, már nem járt nagyapám borért, a háború elvitte a szép kocsit, a lovakat, örültünk hogy mindannyian élünk. Az adó és a beszolgáltatás elvitt mindent. Volt olyan év, amikor még vetőmag sem maradt, az állataink csaknem éhen pusztultak, de még nekünk sem volt meg a „mindennapi” kenyerünk. Még azt a 20 dekát sem kaptuk meg minden nap ami jegyre járt volna. Amit megtermeltünk, saját földünkön, egyenesen a vasútállomásra kellett vinni, még a vagonba is nekünk kellett berakni, vitték jóvátételbe az oroszoknak. Hogy vészeltük át ezeket az éveket, ma sem tudom! A padláson a galambok, az érben a kicsit pocsolya ízű halak, meg a méhecskék segítettek. Volt olyan év, amikor nem

vetettünk, mégis arattunk! Ezt egy másik történetben már megírtam. Az én drága jó édesapám, minden bajból kihúzta a családot. Amikor már nem volt semmi, a jó kedélye, nótás jókedve mindig megmaradt és ez átsegített minket is a nehéz éveken. Szerették is faluszerte, sok jó barátja volt, Ha eljött a Sándor nap, sokan jöttek névnapot köszönteni. Így volt ez azon a napon is amiről most írni akarok. Közeledett a tavasz, amit sikerült megmenteni a Rákosi rezsimtől, az is fogytán volt. Édesanyámmal, összekapartuk a lisztesláda aljából a maradék lisztet, a disznóvágásból maradt töpörtő alját és sütöttünk belőle pogácsát, szégyenbe ne maradjunk az esetleges vendégek előtt. Ahogy eljött az este jöttek is a szomszédok, barátok sorba, közöttük a cigánysorról, a hegedűjével Cigány Sanyi bácsi, akinek az igazi nevét máig sem tudom, csak azt, hogy nagyon szépen muzsikált és minden ünnepnapon megjelent nálunk. Kínálgattuk a vendégeket a pogácsával, édesanyám szabadkozott, hogy sajnos most nincs bor, de azért csak érezzék jól magukat! Nagy meglepetésünkre, kisvártatva megjelentek a Kinizsi sportegyesület focistái is, akiknek édesapám volt a titkáruk. Hoztak magukkal egy demizson bort, azzal köszöntötték az ünnepeltet. Családon belül mindenki tudta, hogy édesapám a savanyú bort szereti, de amikor megkóstolta az „ ajándékot”, megkérdezte: hát ezt a lőrét hol vettétek, mert ez mellett az ecet is vigyázzba vágná magát! A fiúk mondták, hogy ilyet kaptak a kocsmában. Iszogatták a savanyú bort, ették a pogácsát és hamarosan igen jó kedve kerekedett a társaságnak, Sanyi bácsi egyik nótát húzta a másik után, már éjfélre járt az idő, a vendégek szedelőzködi kezdtek, amikor a régi hegedűn felcsendült a székely himnusz. Mindannyian meghatottan énekeltünk és fájó szívvel gondoltunk az őseink szülőföldjére az elszakított Erdélyre. Ekkor valaki megverte az ablakot. Kinyitni az ajtót, kiáltott be egy mérges hang. Megállt a szívverésünk, hirtelen csend lett. Nyitva az ajtó, szólt ki édesapám, Sanyi bácsi az öreg cigány meg ráhúzta, hogy „lőre, lőre cudar lőre, de savanyú lőre, Vesztél volna, vesztél volna, A homokos földbe” Mindenki torkaszakadtából dalolta a régi nótát. A két „ nacsalnik” meg írta a jegyzőkönyvet, hogy titkos társaság, szervezkedett a rendszer ellen, tiltott nótákat énekeltek. Kezdték felforgatni a házat,

fiókokat húzgáltak, fegyvert kerestek. Az öreg cigány megmutatta a hegedűjét, mondván: nekünk csak ilyen fegyverünk van. Azért mégis tárgyalás lett a razzia vége, ahol édesapámat felforgatónak titulálták! Berendeltek tanúnak mindenkit, aki ott volt névnapot köszönteni. De hát mindenki azt vallotta, hogy nem is hallotta soha életében a székely himnuszt, és csak azt énekelte mindenki, hogy”lőre, lőre”. A tíz focista egybehangzó vallomása megmentette édesapámat a büntetéstől. Ha valahol meghallom ezt a nótát, ma is könny szökik a szemembe, nekem ez a dal, a barátokat, az összetartozást jelenti. Néha, néha még el is dúdolgatom: lőre, lőre cudar lőre…

Boszorkányos történet Hetven éve történt.... Már Könyves Kálmán királyunk ki mondta a törvényt: Boszorkányok pedig nincsenek. Mégis végig kísérték gyermekkori éveimet a régi boszorkányos históriák. Kerekre tágult szemmel hallgattam, amikor téli estéken összejött a szomszédság a kis fehérfalú szobába megbeszélni a világ folyását, és időnként felemlítettek egy-egy történetet, amelyben elmondták milyen bajt tud okozni egy boszorka. Kiváltképp az idősebbek jeleskedtek ezeknek elmondásában. Az idősebb asszonyok, sokat meséltek a Bábaboszorkányokról, akik bizony alakot tudtak váltani, hol macska, hol csikó, hol pocok képébe jelentek meg, ha valakire megharagudtak és meg akarták rontani. Mátyás Miska bácsi meg arról mesélt, kik voltak a Táltos boszorkányok, akik általában fekete bika, vagy fekete ló képében csinálták a rontást. Luca nap tájékán, egy bizonyos Treszka néniről beszéltek, aki az én nagybátyámat, Csibrán Jóska bácsit úgy megrontotta, hogy csak egy Pécskai cigány boszorkány tudott rajta segíteni, de mire felkeresték azt a Pécskai asszonyt, már a nagy derék ember alig volt harminc kiló. Az a cigányasszony javasasszony volt és mindenkin segített. Azt mondta nagyapámnak, ássák ki a ház küszöbét, ott meglelik a bajt. Azt dobják tűzre. Hát fel is ásták a küszöböt, ott jó mélyen a földbe, össze-vissza csomózott kötelet találtak, amit a kemencébe dobtak és elégették. Olyan büdös és fekete füstje volt, hogy olyat még nem láttak. Treszka néni, még aznap ágynak esett és 9 hónapig fel sem tudott kelni, akkor aztán papot hívatott, miután fel tudott állni, de élete végéig kétrét hajolva, bottal járt. Jóska bácsi meg jobban lett. Kapott is a pécskai asszony Jóska bácsitól egy süldő malacot. Beszéltek ott a hét égi jelről, meg a „teknyőkaparóról,” aki táltos lehetett, mert két sor foga volt, és minden félét megjósolt, ami be is teljesedett. Sok mindenről szó esett ott, de egyszer egy igazi varázslatnak én is tanúja voltam. Tudtam én azt, hogy apai nagyanyám is olyan gyógyító asszony hírében állt, mert már pici lány koromban „szentivány” éjjelén magával vitt gyógynövényt gyűjteni az érpartra. Azt mondta, akkor legnagyobb az erő. Ez a nap, Szent Iván, vagyis Keresztelő Szent János napja, Jún. 24, amikor leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka. De amiről szólni akarok az egy nyári este történt. Újult a hold. Nagymama

feküdni küldött, de valahogy nem jött álom a szememre. Már úgy éjfélre járhatott az idő, amikor arra lettem figyelmes, hogy nagymama kivesz a szekrényből egy fehér inget és megy kifelé. Újholdas, világos éjjel volt, hát mindent jól megfigyeltem. Én meg, hogy le ne maradjak semmiről, lopakodtam utána. Látom ám, hogy a kútnál a dézsában lévő vízben mosakodik, de teljesen meztelenül. Meg sem mertem szólalni, csak figyeltem tovább. Amikor megfürdött, magára vette a fehér inget, ki lépett a fa árnyékából és a két karját az ég felé tárva valami imát, vagy varázslatot mondott. Sokáig figyeltem, aztán amikor befejezte, oda mentem hozzá, és meg kérdeztem, mit csinál? Nem szólt csak magához ölelt és akkor láttam, hogy könnyes a szeme. Jaj gyerekem, ha már megláttál, elmondom. Leültünk a nagy eperfa tövében és mesélni kezdett: Tudod ugye, hogy volt nekem egy lányom, aki 22 éves korába ezen a napon halt meg. Ilyenkor nagyobb a bánatom és egy régi, nagyanyámtól tanult varázslattal könnyítek a lelkemen. Ha nem használ, nem is árt! Így szól a varázslat. Újhold, új király, fiát házasítja, Lányát férjhez adja. Engem is meghívott az ő lakodalmába,de én el nem mentem, elküldtem helyettem a bajomat, bánatomat! De ha sok féreg van a háznál, azt küldjük el tette még hozzá. Én meg 8 éves létemre, ki is próbáltam, mert a varázslatot hamar megtanulja az ember. Elküldtem hát én is a sok szúnyogot, amelyek ott a meleg éjszakába igen összecsipkedtek bennünket. Másnap mondtam is nagymamának, ugye most kevesebb a szúnyog? És míg a hajamat fonta, csak nevetett, gondoltam, hát elmúlt a bánata. Ami csodálatra méltó, soha többé nem feledtem el sem a varázslatot, sem azt az éjszakát. Amikor nagyon sok terhet rakott rám az élet, ha megláttam az újholdat, önkéntelenül felsóhajtottam. Újhold, Újkirály….

Mi a szeretet? Évbúcsuztató gondolatok.... Elmúlt 2011 karácsonya és lassan az évnek is vége lesz. Tele volt az én szívem is a fényességes ünnepvárás hangulatával, megérintett a karácsony misztériuma. Vártam, most is, mint eddig, immár hetvenhét éve, a Kisjézus születésnapját! Írtam is róla mesét a gyermekeimnek, verset is csak úgy, ahogy a lelkem diktálta s a szeretet mindig bennem élt! A hosszú évek alatt, voltak gazdagon díszített karácsonyi asztalaim, csillogó fenyőfáim, de olyan is akadt, amikor nem került ajándék a télizöldből készített, pattogatott kukoricával díszített karácsonyfa alá, mégis mindig szép, boldog volt az ünnep, mert együtt volt a család. Azokért is gyertyát gyújtottunk, akik már a temetőben pihennek, vagy valahonnan fentről mosolyognak ránk. Valahogy, mégsem írtam soha a szeretetről. Nem tudom miért?. Talán azért, mert az a karácsonyi szeretet minden embernek a lelke mélyén élő érzés, és nincs rá szó, ami méltóan kifejezhetné! Pedig amióta élek, mindig tele volt a lelkem szeretettel. Sokszor lett volna okom haragudni, hiszen engem is úgy, mint minden embertársamat értek méltatlan sérelmek. Ma is van, aki félre érti leírt, vagy csak kimondott szavaimat, pedig még a bíráló szavak is szeretetből születnek! Jézus is felemelte a szavát, kiverte a kufárokat a templomból! Ma is van, aki a Megváltó nevében, veri a mellét, hogy Ő mindenkinek jót akar, közbe tetteivel, tönkre tesz ezreket! Nem én mondom, Dzsida Jenő írta, „Betelt az idő! Sugarat, fényt, színt adj nekünk, mert el epedünk!\" És kérdem én most így karácsony tájékán, az újév kezdetén, hol itt a fény, a szín, a reménysugár, amikor testvér gyalázza a testvért, amikor a magyar megtagadja a magyart? Így várjuk mi, akik szép szavakkal írunk a nagy lélekmelengető szeretetről, a boldogabb, gazdagabb újesztendőt? Drága magyar testvéreim, lehet, hogy nem adatik részemre több év, hogy kívánhassak valamit, hát így most, szívből kívánom, adjon az Isten a szívetekbe sokkal, sokkal több szeretet, békességet és akkor talán lehet egy boldogabb 2012 es .évünk.

A kiscipó Gyermekkori élményeimet szeretném bemutatni . Első történet. Abban az évben későn jött a tél. Úgy múlt el a karácsony de még az újév is, hogy havat csak mutatóba láttunk. Ha esett is úgy elolvadt, meg sem fehéredett a föld tőle, I942 – tőt írtunk akkor. Mi gyerekek nem igen örültünk ennek, de Édesapám annál inkább. Ha egy kicsit megdermedt a föld teteje, már fogta is be a lovakat, mentünk trágyát hordani, és ilyenkor, ha lehetett engem is magával vitt. Fel dobott a púposra rakott szekérre egy rossz pokrócot és fel ültettet a tetejére. Én lettem a lóindító kis béres! Nagyon szerettem ezeket a téli kocsikázásokat! Alulról melegített a trágya, felettünk meg szikrázva ragyogott a kék ég. Akkoriban a zsidó- földbe jártunk, ami éppen olyan föld volt, mint a többi, de mivel nagyapám egy Grósz nevű zsidó boltostól vette, hát csak zsidó földnek hívtuk. Egyik alkalommal, a földünkkel szomszédos tanyából ki jött egy fiú. Lehetett úgy 16 –17 éves, Nagyon sovány volt, a ruhája meg rongyos, piszkos. No Gábor a te kabátodba száz macska sem fogna egy egeret, tréfálkozott vele Édesapám. Ő meg szegény csak vigyorgott és dideregve dugta kezét a rongyai alá. Láttam én, hogy Édesapám elkomolyodik, aztán kérdezgetni kezdte, mit ettél ebédre fiam? Sült tököt mondta a fiú. Másnap és harmadnap ugyan így történt minden. Gábor mindig csak tököt evett. Hát kenyeret? Azt nem hozott Jóska bátyám, azt mondta, neki sem jut elég. Egy napon aztán apa bement a faluba a Községházára. Nem tudom mit intézett, de másnap reggel átjött hozzánk a lelenc, ahogy arra felé hívták, hát mi gyerekek is úgy hívtuk magunk között. Gábor itt marad, mordult ránk Édesapám, de többet meg ne haljam, hogy lelenc! Ő most már a mi fiiunk. Édesanyámnak meg azt mondta, tisztázd fel Anyus, etesd meg rendesen. No annak sem kellet kétszer mondani, már tette is fel a vizet melegedni, hozta a nagyapám régi ruháit és minket, gyerekeket ki küldött. Egy ideig még hallottuk Gábor tiltakozását, Anya zsörtölődését, de amikor végre beengedett bennünket alig ismertünk rá a régi rongyos fiúra! Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább természetesnek vettük a Gábor jelenlétét. Velünk együtt részt vett a házkörüli munkába, sokat játszottunk, fogócskáztunk a tanya körül, amikor leesett a hó hatalmas

hócsatákat vívtunk vagy bent a meleg konyhában kukoricát morzsoltuk. Esténként meg Édesapám elő vette a régi citerát, és a tűzhely kiszűrődő fénye mellett sorba vette a régi nótákat, már Gábor is velünk dalolt. Gyönyörű hangja volt. Sokáig üldögéltünk így a félhomályban, hiszen jegyre adták a petróleumot, takarékoskodni kellett a világítással. Legtöbbször Édesanyám törte meg a csendet mondván, no tegyük el magunkat hólnapra. Amíg a lefekvéshez készülődtünk, elmondta mi lesz a dolgunk a következő napon. Egyik este azt mondta, holnap kenyérsütés lesz. Nálunk a kenyérsütés kicsit ünnepnek számított. Édesanyám már este mindenkinek ki adta a dolgát, és mi örömmel segítettünk. Ilyenkor a nagy 3-4 kilós kenyerek mellé minden gyereknek sütött egy-egy kiscipót. Ez pedig nem olyan közönséges kis cipó volt ám! Ebbe a kiscipóba bele tojt a pipike! Édesanyám a nyers kenyértésztába egy – egy jól meg mosott tojást csomagolt, cipót formált belőle, úgy tette a meleg kemencébe a nagy kenyerek elé. Amikor megsültek a cipók minden gyerek kezébe adott egyet. Ez volt a reggelink. Ha kettétörtük, kivált a friss kenyérből a keményre főtt tojás és ez olyan fenséges eledel volt, hogy hasonló finomat, azóta sem ettem! Ezen a napon is éppen úgy készültek a cipók, mint máskor. Mindannyian ott sorakoztunk a kemence- szája körül, csak Gábor állt az ajtóban és nagy szemeket meresztve figyelte a cipóosztást. Amikor édesanyám neki is adott egyet, csak forgatta, nézegette, fújogatta, nem merte megtörni. Aztán ráborult az ajtófélfára és sírt keservesen, Vézna testét rázta a zokogás. Nekem még soha nem sütött senki kiscipót, sírta, nekem még anyám sincs! Sok év telt el azóta, Gábort régen elsodorta tőlünk az élet, de ha valahol megérzem a friss kenyér illatát mindig az a tél, az a kis cipó jut eszembe!

Ropogós cseresznye Gyermekkori élményeim (Második) Érik a ropogós cseresznye, énekelte édesapám, kicsit más formába mi is énekeltük iskolás korunkba a szép régi népdalt, de nem csak énekeltük, ropogtattuk is a tavasz első ízletes csemegéjét! Ma is, legkedvesebb gyümölcsöm, a ropogós cseresznye. Lehet, nem csak a zamata, de a sok fiatal kori emlék szépsége köt össze vele. Amióta az eszem tudom, mindig volt a kertünkbe cseresznyefa, de sajnos, idén tavasszal már az utolsó is kiszáradt a kertemben. Gondolkodom, ültessek- e helyette másikat, hiszen, valószínűleg már nem eszem a gyümölcséből, éppen ezért, írok egy-két kis történetet a cseresznyéről. Még csak hat éves voltam, éppen első osztályos, de olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Az úgynevezett, Péntek iskolába jártunk, amit már csak piactéri iskolának hívnak, és azt hiszem, már nem folyik benne tanítás. Ludányi Ilonka volt a padszomszédom, és szívbéli barátnőm. Ez a barátság, bár az élet elszakított bennünket egymástól, a sírig megmaradt közöttünk. Sajnos Ő igen fiatalon meghalt, de emlékét ma is őrzöm, és ha érik a cseresznye, egy, egy könnyet ejtek érte, mert a mi barátságunk, a ropogós cseresznyével kezdődött. Szép napsütéses vasárnap reggel volt, amikor kijöttünk a templomból, a kismiséről. A templom előtt, ült az Ilonka édesanyja, akit mindenki edényes Ilonkának hívott, mert cserépedényeket árult. Most, nem edények voltak a kosarában, hanem, szép, piros cseresznyék. Pici csomókba volt összekötve 8-10 szem. Futottak is a gyerekek, cseresznyét venni. Én meg szégyenlős kis tanyai lány, félre húzódtam, és sóvár szemmel néztem az elérhetetlennek vélt ragyogó gyümölcsöt. Még zsebem sem volt, nem hogy pénzem lett volna, hiszen azt, amit otthon kaptam, mind bedobtam a perselybe. Otthon, a mi kertünkben is zsendült már a kedves gyümölcs, de ott, csak a rubint piros kis csokrokat láttam. És akkor, Ilonka néni, rám mosolygott, hívogatóan intett, és amikor oda mentem hozzá, kezembe nyomott egy csokor cseresznyét! Nem akartam elfogadni, mondtam, nincs pénzem, de Ő csak nevetett és azt mondta, el sem fogadnám tőled Szöszikém, ezt szeretetből adom! Valami határtalan öröm és hála töltött el, mert gyerek voltam ugyan, de tudtam, hogy nagy szüksége lenne arra a pár fillérre, amit a cseresznyéből árul. Aztán Ilonkával megszámoltuk hány szemet rejt a

pici csomag. Nyolc szem volt benne. Két, két párosat a fülünkre akasztottunk, mint valami drágakőből készült ékszert, a megmaradt négy szemet megettük, utána meg őrült forgásba kezdtünk. Addig forogtunk, pörögtünk, míg szédülten le nem huppantunk az árokpartra, és kacagtunk, kacagtunk! Most, hogy nézem a kiszáradt cseresznyefámat, könny szökik a szemembe. Nem a fát siratom, hanem a boldog gyermekkort, az önzetlen jóságot, ami az Ilonka néni szeméből sugárzott felém, meg azt a barátságot, ami valóban a sírig tartott.

Októberi emlékezés Asztalos Liza nagymamámmal sétálgattunk az öreg temetőben. A kálvária- sor képeit nézegettem, fölöttünk már sárgultak a százados gesztenyefák levelei. Lehettem, úgy 8-9 éves, nem tudom biztosan, de annak az októberi délutánnak a hangulatát valahogy megőrizte az emlékezetem. A kápolna ajtaja nyitva állt, akkor még nem kellett félni attól, hogy valaki megszentségteleníti, vagy megrongálja. Akkor még szótlanul, áhítattal léptünk be a kápolnába. Kicsit imádkoztam, kicsit nézegettem a képeket, és szerettem volna megsimogatni, a Szent-háromság szobor Kisjézusát. Azután, barangoltunk a régi sírok között. Virágot tettünk itt nyugvó szeretteink sírjára, amiből pár szál, mindig jutott a kápolna mögött lévő 48as honvéd sírokra is. Fogtam nagymama kezét, kértem meséljen arról a nagybácsiról, aki szintén a 48as szabadság harcban esett el. De most a mese elmaradt, helyette az Aradi vértanúkról kezdett mesélni. Még egy régi balladát is elénekelt, csendes szelíd hangján. Kár, hogy már csak kis töredéke jut eszembe. Valahogy így hangzott: Aradi vár ablakába, tizenhárom hős katona sírdogál az éjszakába. Tizenhárom tábornoknak, talpig vasba keze lába. Szomorú volt a dal folytatása, amiből meg lehetett tudni, hogyan végzett velük a kegyetlen hóhér, mi volt az utolsó üzenetük a magyar hazának. Kár hogy régen elfelejtettem. Ahogy múltak az évek, egyre ritkultak az októberi séták a temető fái alatt. A rohanó élet nehéz évei más irányba terelték gondolatainkat. Más, idegen októbert kellett ünnepelni, amelyhez, nekünk magyaroknak semmi közünk nem volt. A 13 Aradi vértanút, legfeljebb az iskolában, történelem órán említették. Aztán, 1956 októberében, történt valami, ami új reményt hozott. A magyar nép, 48 emlékéhez méltó módon ünnepelt, az elnyomóink ellen fordult, szabadságot követelt és fegyver ellen, fegyvert fogott! Rövid ideig tartott a remény. Kevesen voltunk? Vagy ők voltak sokan? Vagy elég volt, hogy az árulók köztünk éltek? Ma már nem tudom megítélni. Pár éve, egy kirándulás keretein belül, Pongrácz Gergely vezetésével megtekintettem a Kiskunmajsai, 56-os

múzeumot és a kápolnát, ahol az 56-os népfelkelés mártírjainak neve márványba vésve látható. Csak álltam és némán néztem. Istenem, mennyi egyszerű ember, munkások, parasztok, egyetemisták, és szakmunkás tanulók életét oltotta ki az önkényuralom! Hány anya siratta, siratja ma is gyermekét. Hány fiatal apa hagyott árván feleséget, gyermeket! Összeszorult szívvel és ökölbe szorított kézzel, könnyes szemmel olvastam a neveket. Önkénytelenül az jutott eszembe, ha én is ott lettem volna, ha bátrabb vagyok, ha sokan, bátrabbak vagyunk, Nekik a mártíroknak sem kellett volna meghalni, vagy az én nevem is ott lenne egy kis fekete márványtáblán? Az Ő emlékükre is születnek majd balladák? Kit kérdezzek? Mert a népfelkelést követően ezekről senki sem beszélt. Tabu témának számított 1956! Most, sok év után ismét az öreg temető megfiatalodott fái között járva, a kálvária képeit nézve megállok a felújított kápolnába. Mondok egy imát minden októberi mártírért, legyen az Ötvenhatos hős, vagy az Aradi 13 Gondolatba virágot teszek sírjukra, megköszönve, hogy életüket adták Magyarország szabadságáért!

A Puszi Igaz történet... Tavasz volt, gyönyörű ünnep, május első vasárnapja, az édesanyák ünnepe. Virágzott az akác a ház előtt. Ezer kis bogár zümmögő kórusa szolgáltatta a zenét a szép ünnephez. Áradtak a folyók és áradtak a könnyek, mert 1942. írtunk, és javában tartott a háború. Édesapám, mint határvadász, Orosházán szolgált, éppen szabadságon volt, de keresztapám már a frontra készült. Sírt nagymama, sírt édesanyám, fejét vakarta nagyapám, és sűrű káromkodással az eget vádolta, hogy nem elég a háború, ráadásul itt az áradás, víz alatt vannak a földek, nem lesz termés, ha ez így megy tovább! Nyolc éves voltam akkor, ha felfogtam is valamelyest a dolgot, mégis csak gyerek voltam, vidáman játszadoztam a vízben álló legelőn. Éppen azon fáradoztunk testvéremmel, ki tud több szitakötőt fogni, amikor elém sodort a víz, egy kapálódzó pici kutyát. Sikoltozni kezdtem, hogy valaki mentse meg szegényt, közben egyre közelebb kerültem a mély vízhez. Keresztapám közelebb jött és visszaparancsolt a partra, de csizmás lábával közelebb lépet és elkapta a vergődő pici állatot. Kezébe fogta, forgatta, nézegette, aztán azt mondta, úgy látom ez valami farkas keverék, ha megmaradna szép, nagy kutya lenne belőle. Én meg sírva kérleltem, adja nekem, majd én „kinevelem”!Nevettek a furcsa mondáson, de végül kezembe kaptam a kis jószágot. Hogy csináltam, ma már nem tudom, a lóistállóba vittem, meleg ruhába csavartam, a testemmel melengettem. Anya adott meleg tejet, meg az öcsém régi félig szétrágott cumiját. Melegítettem cumiztattam, és bár olyan pici volt, hogy még a szeme sem volt kinyílva, életbe maradt. Nagyon boldog voltam, szeretgettem, puszilgattam, aminek következtében a család elnevezte Puszinak. Pár nap múlva már mindenki kényeztette, becézgette, ő lett a család kedvence. Napról napra szebb és okosabb lett. Világos, sárgás színű szőre volt, ahogy ma mondanák, zsemlye színű. Nagy csula füle és eleven barna szeme, játékos természete miatt mindenki szerette. Csodálatos módon, a két öreg puli is elfogatta. Szemlátomást nőt, erősödött. Reggelenként, ha legeltetni mentünk, már jött velünk, és hamarosan megtanulta a pásztorkodást. Amíg mi gyerekek iskolába voltunk, nagyapám mellé szegődött, aki szántani vagy vetni ment a határba. Ott meg tanult vadászni, úgy hogy sokszor fácánnal, vagy nyúllal örvendeztették meg édesanyámat. A tanya alatt

csordogáló érparti nádasba vadkacsát fogott. Nem csoda hát, hogy olyan volt, mint egy igazi családtag! Volt nekünk rajta kívül több kedves kutyánk, de nekem ő volt a legkedvesebb! Közben dúlt a háború, egyre jobban közeledett felénk a front, ahol édesapám is harcolt. Szeptember elején, nagyapám ágynak esett, orbáncos lett a lába, nagymama gyomorfekéllyel küzdött már évek óta. Édesanyámra maradt a sok jószág, a betakarítás gondja, az öreg szülők gondozása, meg mi hárman gyerekek. Orvosi igazolással kérvényezte édesapám leszerelését. Haza is jött édesapám, mint családfenntartó, de tartalékos katonaként volt nyilvántartva, vagyis nem hagyhatta el a lakóhelyét, két lóval, kocsival, katonaruhával felszerelve készenlétbe kellett állnia a bevonulásra. Persze ez is nagy segítség volt, mert így már levette a terhet édesanyámról. Közben egyre közeledett a front, már hallottuk a távoli ágyúzás hangját, láttuk a fel- fel villanó rakéták fényét, nagy teherszállító repülők húztak el felettünk. Voltak akik menekültek, bíztak benne, hogy nem éri el őket a háború. Mi maradtunk. Édesapám azt mondta, ha ide ér is a front, a városokat célozza az ellenség, a tanyák nincsenek veszélyben. Sajnos nem úgy történt! 1944 szeptember 24-én, este jött két német katona, hozták a parancsot édesapámnak a bevonulásra. Az volt a parancs, hogy egy kocsi lőszert kell vinni az Ónagylaki határra, ott várták a szovjet betörést. Azzal búcsúzott, reggelre megjövök. Mi édesanyámmal és nagymamával nyugodtan lefeküdtünk, nagyapa meg kint az istállóban, a szénatartóban tért nyugovóra. Másnap reggel 24-én, arra ébredtünk, hogy valaki veri az ajtót. Édesanyám, kiugrott az ágyból, egy szál ingben szaladt ajtót nyitni. Azt hittük édesapám jött meg, de nagy ámulatunkra egy orosz katona nyomult be édesanyám után. Első dolga volt, hogy az édesapám zsebóráját az éjjeliszekrényről zsebre tegye, aztán édesanyámat kezdte kirángatni a szobából. Szegény védekezett, kiszaladt az udvarra, segítségért kiabálva. Nagyapám, édesanyám segítségére sietett. Hogy azután mi történt nem részletezem, most is nehéz róla beszélni! Ami mégis a történethez fűződik, az, hogy édesanyámat és nagyapámat az oroszok összeverték, elhurcolták. Mi meg nagymamával kimenekültünk az istállóba, ahol a széna tartóban, találtunk búvóhelyet. A Puszi is velünk tartott. Ott sírdogáltunk, úgy délfeléig, miközben az oroszok feldúlták a házat. Ami mozdítható volt, mindent elvittek, legyen az ennivaló, ruhanemű, vagy bármi. Sírva néztük, ahogy a teheneket, lovakat, sorba vezetik ki az

istállóból. Amikor már csak egy kiscsikó maradt és nyihogva sírt az anyja után, az öcsém, aki eddig csak szipogva kereste édesanyámat, hangosan felsírt. Erre egy fiatal katona, felénk fordult és már lőtt is. A Puszi felágaskodott, minden fogát megmutatva, próbált védeni minket. A fejünk felett pattogó golyók közül, egy szétroncsolta a fülét, de még akkor is, acsarkodva védett bennünket. Ma sem tudom miért, de több lövés nem dördült. Lassan az utolsó katona is elment, mi meg lassan kimerészkedtünk az istállóból. Nagymama a kútnál megitatott, megmosdatott bennünket, a puszi fülét is megtörölgette a vértől. A falu felől lövéseket hallottunk, visszabújtunk hát a szénatartóba, de a Puszi már nem jött velünk. Elindult az érparton a nádas felé. Ahogy édesapám később elmondta, Ő egy határ menti tanyán volt a kocsi lőszerrel, parancsra várva, amikor felbukkant mellette a Puszi. Ahogy meglátta a szétlőtt véres fülét, már tudta, hogy nagy baj lehet otthon. Nem törődve többé a katonai paranccsal, lerakta a kocsiról a lőszert, az éraljban, a nádasokban lopva, elindult hazafelé. Már akkor olyan nagy volt a fejetlenség, hogy senki sem törődött vele, mindenki menekült. Közben édesanyámat és nagyapámat egy szerencsés véletlen folytán, elengedték, miután már megásatták velük saját sírjukat! De ez már egy külön történet! Véresre verve támolyogtak haza. Édesanyám karjára vette öcsémet, minket, kislányokat, kézen fogtak a nagyszülők, és elindultunk az anyai nagyszüleim tanyája felé, menedéket keresve. Még fél úton sem jártunk, amikor felbukkant édesapám a kocsival és a Puszival. Édesanyám, ekkor csuklott össze. Édesapám felpakolt minket a kocsira és nemsokára elértük, a menedéket nyújtó tanyát. Édesanyám három hónapig volt fekvő beteg a sok szörnyűség után, csak karácsonyra tértünk vissza a mi tanyánkra. A karácsonyfánk ebben az évben egy tő sárgaviola volt, az ünnepi ebédről a Puszi gondoskodott, nyúl formájában. 1958 nyarán vettünk végső búcsút a Puszitól. Az érparti fűzfa alatt temettük el. Már a tanyát is régen lerombolták, de az öreg fűzfa még sokáig élt, és őrizte a tanya helyét és a Puszi jeltelen sírját.

Egy zsák csutka Hoztam Nektek kedves olvasók, egy régi igaz mesét. Jó lenne ha a fiatalok is olvasnák, és megtudták belőle hogyan éltünk régen. Abban az évben korán jött a tél, már a november közepe sűrű hóeséssel köszöntött ránk. Mondta is nagyapám, hogy Örzsébet megrázta a pendelyt! Már akkor túl voltunk az első disznóvágáson, füstölődtek a kolbászok a tanya kéményében. Felkészültünk a télre. A paraszt ember nyáron gondoskodott róla, hogy a hosszú téli napokon legyen tele a kamra, a télire való tüzelő is készen várta a hideget. Én mindig szerettem a telet, pedig az iskolába járás, bizony próbára tette a tanyai gyereket. A mi tanyánk olyan másfél, két kilométerre volt az iskolától. Reggel korán, jó melegen felöltözve, zsebünkben egy-egy meleg hajába sült krumplit szorongatva ballagtunk a hosszú eperfás úton a faluban lévő iskola felé, a tanítás után meg vissza a tanyára. Megszoktuk a hideget, a délutáni és esti órák meg vidámságot és örömet hoztak. Ilyenkor a kukoricamorzsolás járta, no meg a kaskötés, amit édesapám nagy szakértelemmel végzett. Behozott egy nyaláb fűzfavesszőt és ezzel beköltözött a szobába és a szívünkbe a nádas, a mező, a vadvizek illata. Amíg készült a kosár, édesapám halkan fütyörészett, mi meg leckét írtunk. Amikor leszállt az alkony, a mesemondás járta. Volt ott szó a ravasz rókáról, a szerencsét próbáló szegénylegényről, a szépséges királykisasszonyról, a furfangos manóról, kapanyányimonyókról, Csalóka Péterről, sőt ha átjött egy- egy szomszéd, előjöttek a boszorkányos történetek is. Ebben a csendes békés világunkban villámcsapásként jött a háború. Édesanyám, nagymamám sírt, nagyapám káromkodott, mert édesapámnak is megérkezett a behívó. Nagyapámnak orbáncos volt a lába, nagymamám gyomorbeteg volt, így hát édesanyámra maradt a sok munka és mi hárman gyerekek. Este össze ült a család és édesapám „számadást” csinált. Végül abban maradtak, hogy bérest kell fogadni. Így került hozzánk Pali bácsi. Köpcös, fekete hajú haragos nézésű középkorú ember volt. És emlékeim szerint nagyon bagó szagú. Édesapám bevonulása előtti napon, vagyis éjszakán, arra ébredtem, hogy nagyon ugatnak a kutyák. Kiugrottam az ágyból, oda lopakodtam a szüleimhez, akik már az ablaknál álltak és lestek ki a holdvilágos, havas téli éjszakába.

Én is felkapaszkodtam hát az ablakpárkányra és lestem, mit néznek annyira?Azt láttam, hogy Pali bácsi megy ki a kapun, vállán egy megtömött zsák. Édesanyám, felháborodva suttogta apának, eredj, szólj már neki, látod tegnap került hozzánk, és már meglop! Hadd rá kincsem, mondta édesapám csendesen, csak egy zsák csutkát visz, biztos nincs tüzelője és neki is három gyereke van. Engem meg gyorsan ágyba parancsolt, mert ugye a jó gyerekek éjjel aludni szoktak! De nem aludtam én azon éjszakán szinte semmit, mindig magam elé képzeltem a Pali bácsi három gyerekét, akik fáznak a hideg szobába, mert nincs tüzelőjük, és még meséjük sincs este, mert az édesapjuk a mi jószágunkat eteti. Hajnal felé aztán oda jött az ágyamhoz édesapám, megsimogatta a fejemet, és mint aki tudja a gondolatomat, csak annyit mondott: Aludj csak nyugodtan, majd holnap elrendezzük a dolgot. Másnap reggel, amikor meleg ruhába öltözve indultunk az iskolába, Pali bácsi már a tüzelővel megrakott szánkó mellett ált. Én boldogan kuporodtam a szánkó végébe, a „ saroglyába” mert tudtam, hogy édesapám „elrendezte a dolgot.” Csak azt nem értettem, mért könnyes a Pali bácsi szeme, mikor már van tüzelője? Sok évvel később, amikor már ránk is nehéz idők jártak, mikor gondot okozott még a téli tüzelő beszerzése is, sokszor eszembe jutott az a zsák csutka, meg a Pali bácsi könnyes szeme.

Pásztorélet Igaz mese, olvassátok szeretettel! Ezen a tavaszon kiszáradt a cseresznyefa, ami a kertem legkedvesebb fája volt. Meg is sirattam, annak rendje-módja szerint, és gondolkodom rajta ültessek-e helyette másikat, hiszen már nem valószínű, hogy megkóstolom a gyümölcsét! Mégis úgy gondolom, ültetek, mert annyi szép emlék köt ehhez az ízletes tavaszi gyümölcshöz, hogy már az is örömmel tölt el, ha felidézem az emlékeket. De, hogy az elején kezdjem, az életemet pásztorkodással kezdtem. Egészen kicsi koromban édesapám a kissöprűt a kezembe adta, hogy „vigyázz kislányom a kiskacsákra, össze ne szedje őket a gólya”. Én meg kiültem az érpartra, néztem az eget, és ha láttam egy nagyobb madarat, netán gólyát, éktelen kiabálással hessegettem el a kacsák közeléből. Később, ahogy nagyobbacska lettem, a malacokat őriztem, de voltam én tehén és birkapásztor is, éppen ahogy szükség volt rám a tanya körüli munkában. De ami talán a legemlékezetesebb számomra, cseresznye pásztor is voltam! Volt Csigában, a Maros-parti szilvásunkban három gyönyörű cseresznyefa, közülük egy korai, sötétpiros, ropogós, mézédes gyümölcsű. Csak az volt a baj, hogy a korai csemegét a varjak és a seregélyek is észrevették, és ha az ember nem vigyázott, mutatóba sem hagytak belőle, mind leverték a fáról! Így hát, amikor egy este átjött a szomszéd, Mátyás Miska bácsi, aki a nyári hónapokat kint töltötte a maros-parti is tanyájában, ahol méhészkedett, kosarat font, gyümölcsöt, szőlőt termelt, figyelmeztette édesapámat a garázdálkodó madarak kártevésére, engem egyhangúlag kineveztek cseresznye- pásztornak. Persze örültem, hogy egy pár napig, amíg be nem érik a cseresznye, kint leszek Csigába, nem kell iskolába menni, Anya mondta, majd kikér egy pár napra. Már akkor este ki is vitt magával Miska bácsi, hogy másnap kora reggel elkezdhessem a pásztorkodást. Jól éreztem magam a pici konyhában lévő, gyékényből fonott ágyon, a meleg suba alá bújva, és hamarosan az igazak álmát aludtam, még a sarkokat sem számoltam meg, pedig Annuska, a Miska bácsi lánya a lelkemre kötötte, el ne felejtsem, mert azt tartja a néphit, hogy akkor

megálmodja az ember a jövőjét, ha először alszik valahol. De nem álmodtam én bizony semmit, nem is volt rá időm, mert még sötét éjszaka volt, amikor Annuska ébresztgetett, hogy menni kell, mert mindjárt verik a varjúk a cseresznyét! Hogy a fene a jó dolgukat, gondoltam, mért nem alszanak inkább? Egy kis mosdás a kút melletti vályúnál kiverte a szememből az álmot, és már vidáman indultam, Miska bácsi kezét fogva, megkezdeni a szolgálatot. Mire a mi szilvásunkhoz értünk, már pirkadt az ég alja, a Maros vize szikrázóan verte vissza a feltörő sugarakat. A kis akácerdő bódítóan illatozott. Ámulva néztem a természet csodálatos ébredését mindaddig, míg meg nem hallottam a varjak hangos károgását, ahogy zsákmányra lesve keringenek a gyümölcsös felett. No, gondoltam, az édes, ropogós cseresznyémből nem esztek! Nagy buzgalommal kezdtem verni az ócska tepsit a kalapáccsal, amit Miska bácsi a kezembe adott varjúriasztó fegyver gyanánt. Az éles, csattogó hang hallatán az éhes tolvaj madarak nagy rikácsolással más csemege után nézve továbbálltak, vagyis tovább szálltak. Én meg a kötött kabátkámra ülve elővettem a kis szerelmes ponyvaregényt, amit a reggelis csomagomba rejtettem. Hamarosan belemerültem az olvasásba. Néha, ha meghallottam a madarak hangját, megveregettem a vasat, még sivalkodva kiabáltam is, elhessegetve őket. Közben elfogyasztottam a reggelimet, amely zsíros kenyérből és finom, édes cseresznyéből állt. Ahogy haladt az idő, egyre melegebb lett, a fák koronáján átsütő nap elálmosított, a regény hősnője meg sehogy se tudta eldönteni, hogy a szegény, fiatal katonához menjen feleségül, vagy a gazdag grófot válassza, hát én annak rendje-módja szerint elbóbiskoltam. Hirtelen édesapám hangjára riadtam fel, meg arra, hogy potyog a cseresznye a fáról. Gyorsan rávertem a tepsire, de sehol egy varjú nem volt a láthatáron, csak egy pici szárnysuhogás jelezte a kis tolvajok jelenlétét, meg kicsit később a kiserdőből hangzó rigófütty, hogy „huncut a bíró”. Édesapám nevetett az ijedtségemen, aztán letelepedett mellém a magával hozott ebéddel együtt, és miután megvitattuk, hogy kell-e sajnálni a madaraktól a csemegét, meg, hogy illik-e egy kislánynak olcsó szerelmes regényeket olvasni, megettük az ebédet. Édesapám visszament az ugarba szántani, zsebre téve a könyvemet. Így hát sose tudtam meg, végül is kit választott Anasztázia kisasszony vőlegénynek, de legalább a ropogós cseresznye megmaradt. És

megmaradt annak a régi csigai nyárnak az emléke, amikor cseresznye- pásztor voltam.

A fekete kígyó (igaz mese) Furcsa kis történet az, amit most itt papírra vetek. Van vagy hatvan éve, lehet, hogy több is, mert igen kicsi gyerek voltam, amikor nagyapám magával vitt trágyahordáskor „kisbéresnek”. November vége lehetett, hideg szelek hegedültek a kopasz fák ágai között, sötét hófelhők borították az eget, de én szerettem nagyapám mellett kisbéres lenni. Abból állt az én munkám, hogy a trágyával megrakott szekér tetején ülve, irányítottam a lovakat. Cö- cö, mondtam, ha elindítottam, hóha, ha megállítottam őket, míg nagyapám a szekéren állva szórta a trágyát. Engedelmes öreg lovak voltak, tudták a regulát ostor nélkül is. Egy ilyen, trágyahordásos napon, már ott toporogtam a szekér mellett, míg nagyapám, a tehénistálló végénél lévő trágyarakásnak az utolját hányta fel a púpozott szekér tetejére. Egyszer csak azt láttam, hogy a vasvilla nyomán maradt mélyedésben megmozdul valami. Maradj ott, szólt rám nagyapa, de akkor már mellette álltam, és meredt szemmel bámultam a hosszú fényes fekete kígyót, ahogy ott tekergődzött nagyapám csizmája körül. Fel állt a hátamon a szőr, moccanni sem mertem, ahogy óvatosan betakarta egy villahegynyi szalmával. Gyerünk innen, mondta, nem szereti ha háborgatják! Bementünk a konyhába, ott nagymamához fordult. Forralj egy kis tejet. Mama csak ránézett, azután megkérdezte. Már megint itt van a fekete kígyó? Itt, felelte nagyapa, de úgy látom fél. Ne menjetek arra estig, a jószágot se engedd oda! Amikor a tej felforrt, egy régi bögrébe öntötte, kivitte a trágyadomb helyére és letette a szalma csomó mellé. Remélem, elfogadja, nem hoz bajt ránk, szólt és megemelte a kalapját. Varázslatot mondott, vagy imádkozott?- ma sem tudom! Én csak tisztes távolból figyeltem ténykedését, de amikor fel akart ültetni a szekérre, már nem akartam ló indító - kisbéres lenni, meg sem álltam a méhesig, ahol jól elbújtam a kaptárok között! Hallottam, ahogy nagyapa elindult a szekérrel, szégyelltem is, amiért cserbe hagytam, de a kígyótól való félelem nem engedett nyugodni. Sötétedett, amikor előmerészkedtem rejtekhelyemről. Óvatosan közelítettem meg a kígyó helyét, de akkorra már csak a frissen oda hordott trágyát láttam. Este, mosakodás után kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság. Amikor magam alá húzott lábakkal ültem a lócán, meg