Pipacspalota

Emberek vagyunk Ha mindenki jó szót adna...... Ma a békétlenség napjait éljük, Egymás szavát, meg sem értjük, Nem törődünk semmi mással, Kezet sem fogunk egymással. Nem mondjuk az érkezőnek, Hozott Isten jó barátom Az a régi kézszorítás Lassan, lassan már csak álom. Nem kérdezzük: Hogy vagy pajtás? Mindig panasz és sóhajtás, Csak a magunk baját mondjuk, A másokét meg sem halljuk! Pedig talán több a jaja, Nehezebb a búja, baja. Talán ha egy jó szót kapna, Viszonzásul százat adna. S ha egymástól jó szót kapnánk, Viszonzásul, jó szót adnánk, Szeretetünk készen állna A világ is jobbá válna!

Gyötrődés Mért lesz egyszer vége....... Mindig Gyötör a Gondolat, A föld fölött És az ég alatt, Miért van ennyi rejtelem? Mert nem tudom, hogy az életem Miért kezdődött s miért lesz egyszer vége, Ha már ennyit szenvedtem érte? Miért kell innen elmenni, A halállal útra kelni Itt hagyni, akiket Szerettem? És mindig gyötör A szomorú gondolat, Hogy ott maradok a föld alatt. Mert nem tudom lesz-e valami más, Újjászületés vagy feltámadás? Nem tudom, csak álmodom, Hogy másik testben Éltem-e? S ha éltem, Miért feledtem Azt a régi életem, Ami most is fáj nekem? És miért van, hogy mindig álmodom, Hogy egy másik világban élek, És a felébredéstől félek, Mert ha akkor már, Nem lesztek velem, Semmit sem ér Az én szép, új Életem!

Őszi vers Szeptember van...... Alszik a ködös néma táj, Táj fölött hallgató homály. Sötét a föld, de fent a fa, Gyöngyszürke, mint az éjszaka. Beszívom ezt az éjszakát, Az őszi ködnek illatát, S meg érzem azt is hirtelen, Milyen közel a végtelen! S a köd fölött már nincs sötét, Távoli fények visszfénye ég. S mint a kozmoszban a csillagok, A földön én is az vagyok! Magamba hordozok száz csodát, A fényt, a tenger illatát, Az erdőt, mezőt, a réteket, A jóságot s a vétkeket. A békét és a háborút, A vidámat, a szomorút, A szerelmet, az esküvőt, A halált és a temetőt. Belőlem lesz az út pora, Vagy az égnek fényes csillaga. Ember, tenger vagy bár mi más, Az enyém ez a csillogás! És néha arról álmodok, A végtelen is én vagyok!

István Király ünnepén Szegedi alkonyat István Király ünnepére A Tisza fényruhában öltözött És ott a parti fák között Bújócskáztak vidám fellegek Akkor még nem gyúltak Mesterséges fények, De az alkonyati nyári égen Velünk ünnepelt a napsugár. Fényes tűzijáték helyett Az esthajnalcsillag fénylett, És a telihold lámpaként égett Köszöntve a szép ünnepet. A Fogadalmi- templomban Szeged népe énekelte, Ezer zengő hang szívből kérdte, Hol vagy István Király? Azóta elmúlott ötven év Most ezer fénnyel ünnepel a város, De a Tisza vize mocskos, sáros Régen elveszett fényruhája. De a harang imára kondul És a nép most is énekel, Ahogy az oltár előtt térdepel, „Hol vagy István Király? Téged magyar kíván”

Ne kérdezd Még 22 év távlatából is úgy érzem hallja amit mondok...... Ne kérdezd, ki voltál nekem, Mert elmondani nem lehet, De tudtad ugye, hogy neked adtam, A testemet, a lelkemet? Érezned kellett, hogy rajtad kívül, Semmi, senki sem érdekelt, Hogy magaddal vitted a sírba is, Az együtt töltött éveket. A csókokat, az édes ölelést, Most sem pótolja semmi más, Hogy most is sírok, ha eszembe jut, Az a végső búcsúzás. Most is őrzöm, dédelgetem A pici arany karikát, Mit újamra húztál az oltár előtt, Mint szerelmednek zálogát. Ha eljön majd a végső órám, Mikor nekem is menni kell, Megkeresem a végtelenben A reám váró lelkedet!

Esti hangulat Korházban.... Tiszaparti hangulat Árnyat vet az akácok lombja Csillagfátylat bontogat az alkony, És odaát a túlsó parton Estére kondul egy harang. Gondolatban én is ott vagyok, S látom az imádkozó népet, És a megfakult oltárképet Ahogy rám néz egy szomorú Mária, A Tisza felett sötét árnyak szállnak Lélekben velük szállok, S már a templom előtt állok, Honnan az út haza fut. Futnék én is, de nem lehet, Erőtlen testem ide köt, S a fehér templomtorony fölött, Halálról énekel a telehold.

Nekem tán sose volt Nekem nem volt gyerekszobám.... Nekem tán nem is volt Azt mondják, ha itt a földön, Megszületik egy kisbaba, Úgy rendelik fent az égben, Legyen neki őrangyala, Bölcsőtől a koporsóig, Vele legyen, óvja, védje, Bármerre jár életében, Minden útján elkísérje. Mégis, sokszor én úgy érzem, Mégis sokszor úgy gondolom, Nekem egész életemben Soha sem volt őrangyalom! Elfeledték tán az égben, Azt hogy én is megszülettem, S valahol egy fehér tanyán, Kicsi gyermeklánnyá lettem. Vagy az angyal máshoz pártolt, Virágosabb utakon járt, Meg is értem, hogy elhagyott, Hisz’ nekem nem volt gyerekszobám. Csak a kemence-kuckó volt, Az én kicsi játszó helyem, Ott kezdődött, onnan indult Zsenge emberi életem. Amikor járni tanultam, Édesanyám kezét fogtam, Édesapám meséjétől, Tündérországot álmodtam.

És amikor felnőtt lettem, A saját utamat jártam, Azt az őrző- védő, angyalt, Soha, sehol nem találtam! Ha rögös úton tévelyegtem, Sose mondta: Ne menj arra, Megmutatni a jó utat, Bizony, soha nem akarta! , Most, hogy utam végét járom, A Jóistent arra kérem, Azt a nekem rendelt angyalt Mégis, mégis adja nékem. Ha a halálharcot vívom, Segítsen, hogy könnyű legyen, Magam mögött hagyni mindent, Amit adott az életem. S ha eljön a véső órám, Akkor talán elmondhatom, Hogy a földi életemben Nekem is volt őrangyalom!

Mindig Lesz-e más? Mindig Gyötör a Gondolat, A föld fölött És az ég alatt, Miért van ennyi rejtelem? Mert nem tudom, hogy az életem Miért kezdődött s miért lesz egyszer vége, Ha már ennyit szenvedtem érte? Miért kell innen elmenni, A halállal útra kelni Itt hagyni, akiket Szerettem? És mindig gyötör A szomorú gondolat, Hogy ott maradok a föld alatt. Mert nem tudom lesz-e valami más, Újjászületés vagy feltámadás? Nem tudom, csak álmodom, Hogy másik testben Éltem-e? S ha éltem, Miért feledtem Azt a régi életem, Ami most is fáj nekem? És miért van, hogy mindig álmodom, Hogy egy másik világban élek, És a felébredéstől félek, Mert ha akkor már, Nem lesztek velem, Semmit sem ér Az én szép, új Életem!

Ady nyomában Miért bántjuk egymást? Kenyerem javát néktek adtam, Cserébe érte mást se kaptam Csak szidást és átkot! Tiétek lett a szívem vére, Szeretetemnek gúny lett a bére, Csúf gyalázat! Ha könnyes szemmel nézek rátok Önnön kezemmel arcomba vágtok, És kacagtok rajtam! Mert hullhat értetek ezer könny is, Korpa között, jaj elvész a gyöngy is, Pedig kár érte!

Egy fekete madár Suhant el felettem... Egy fekete madár szállt el felettem Szárnysuhogása megérintett Vijjogva mondta: A halál vagyok, S hívogatóan felém intett. Ne hívj engem te fekete madár, Úgyis tudom, hogy menni kell, Egyszer születünk, egyszer meghalunk, Ezen nem változtat semmi sem. És tudom, ha nem leszek már, Akkor is tovább megy az élet Tovább kering a föld a nap körül Akkor is, ha már nem élek. És azután is fúj majd a szél, És zöld lesz tavasszal a fű, a fa S tovább ragyog éjszakánként Az égnek fényes csillaga Ne hívj engem, ne ígérgess Egy boldogabb, szebb világot Sem egy örökösen tartó Nyugodalmas édes álmot, Mert kiket szeretek itt maradnak S ha nem láthatom őket többé, Kering a lelkem a végtelenbe Hogy köztük lehessek mindörökké.

Mikor sírni kell Búcsú Gazsi Jánostól.... Múlnak a napok, egymást űzik az órák, Tartom magam, van még pár évem, Végzem a dolgom, szükség van rám, Még nem érhet véget az élet! És másnap cseng a telefon, Szíven üt a szomorú hír: Tegnap meghalt egy jó barát És a hírmondó hangja remegve sír! És az én szememből is lassan előtörnek, A kedves barátot sirató könnyek, Eszembe jut őszinte, szép szava, Magyar népét sirató bánata. Tudom Neki is volt sok jaja, Mégis, mindenkihez volt jó szava. Nem is búcsúzott, úgy ment el, És nekünk csak sírni, csak sírni kell!

Zápor Huncutkodik egy kicsit.... Esik az eső, A nyári zápor, Végig száguld a határon, Vad szél cibálja a zöld fa ágát, Földre fekteti a rét virágát. Tisztára mossa a levegőt, A piros cserepes Háztetőt. A falu felett Megáll egy kicsit, A kertekre szórja kincseit, Azután gyorsan messze jár, Fürge szárnyon tovaszáll Huncutkodik egy kicsit És egy szivárvánnyal Visszaint!

Hangemlék Emlékezés egy régi aratásra..... Apám kaszát kalapált, Magasba szálltak a csengő hangok, Mint a tetőről felröppenő Ezüst szárnyú szép galambok. A nap aranykalászt érlelt Aratásra készült a nyár Bíbor pipacs nyílott a tábla szélén, Sárga repce és búzavirág. Reggel ünnepi misére mentünk Péter-Pál napján így szokás, De délután már vágtuk a rendet Megkezdődött az aratás. Uram segíts, mondta apám, S megemelte a kalapot Pendült a kő a vashoz érve, Köszöntötte a tündöklő napot. Dőlt a kalász rendre, sorra Ahogy vágta a kasza, Én öleltem a drága búzát S velem volt népem bánata. Mert akkor már tudtuk, hogy a mi búzánkból Az elnyomóknak lesz kenyér Hogy az égre szálló csengő hangok Imádsága már mit sem ér! De lelkem mélyén élt a remény, Bíztam benne, hogy eljön a nap, Hogy az én dolgos, paraszt fajtám Egyszer még magának arat.

És kértem Istent, hogy adjon végre Egy boldog magyar aratást, Ahol magának vet a magvető, S magának arat a kaszás

Égi áldás Régen is volt nyár kánikula és vihar..... Hetek óta nem esett az eső, A kánikula enyhet nem ígért, Repedezett, kérges búzaföldön, Üres kalászt ringatott a szél. Öregapám, őszülő fejéről Levette a csula kalapot, Ha van Isten, fohászkodott sírva, Mért nem küld ránk egy-egy jó napot? Ki dolgozott egész életében, Elfoglalták kicsi birtokát, Bemocskoltak mindent, ami szent volt, Hová lett a régi tisztaság? Nehéz volt ez az év, jött a csapás sorra, Mért nem nézel hát ránk, árva magyarokra? Rákosinak sose telik meg a zsákja, S szomorúan nézett az üres kalászra Fel nézett a napra, rimánkodva, kérve, Csak egy kicsi eső, egy kis áldás kéne! Megújulna a föld, gazdag termést adna, Másoknak is jutna, nekünk is maradna! Néztem a vén székelyt, tágult szemmel ott, Megtagadott Istenéhez, hogy imádkozott! S akkor csodaképen, csak azt láttam még, A Világosi hegyek felől, beborult az ég. El sem értünk a tanyára, ránk tört a vihar, Fejünk felett, zengett, jégesős zivatar! Vérző fejem törölgette, drága nagyapám, Ilyen hát a paraszt sorsa, látod unokám?

Tiszta szívvel, reménységgel vetjük a magot, S mégis, mégis igen gyéren rakunk asztagot! Fejünk felett sokszor beborul az ég, Amit meg hagy a szárazság, elveri a jég!

Mit bánom én Éppen tíz éve irtam ezt verset, ma meg levelet kaptam a parlamentből.... Válaszoljak? Nézem a fecskék röptét Örülök, hogy jött még egy nyár, Békés, nyugodt a lelkem, Mit bánom én, Hogy a parlamentben, Már megint áll a bál. Akkor is szálltak a fecskék, Meleg és szép volt a nyár, Mikor Rákosinak tapsoltatok, Nyugodt volt a lelkem, Bár a parlamentben Akkor is állt a bál. A fecskék röptét néztem, Kéken tündöklött a nyár, Kádár, ígérte a krumplilevest, Éhbérért húztam az igát, És a parlamentben Akkor is javában állt a bál Csak repüljetek drága fecskék, Csak ragyogjon tovább a nyár, Tüntessétek ki az árulókat, Hozzatok szégyent kis hazánkra, És a parlamentben Akkor is álljon a bál! 2002

Holdkirálynő Már súlyosan beteg Párom, minden este sokáig nézte a csillagos eget, és én féltékeny voltam... Láttad tegnap este a holdat, Ahogy szivárványszínben ragyogott? A fényes égen, szerelmesen, Körül udvarolták a csillagok? Ő volt a nyári éj királynője, Ezüst ruhája a földig ért, Rá se nézett a csillagokra, De Néked szerelmet ígért! És én, féltékenyen figyeltelek, Nem akartam, hogy az égre nézz, Nem hittem el, hogy rajtam kívül, A holdkirálynő is megigéz! Hagyd, kedves a fényes eget, Maradj a földön énvelem, Érezd te is, hogy összeforrott, Az életed, s az életem. Nagyon szeretném, hogyha tudnád, Hogy mindig itt vagyok neked, Hogy hideg a fényes holdkirálynő, Csak én adok neked meleget. 1982.

Valami harcot vívok Nem tehetek róla.... Nem én tehetek róla Hogy sorsommal mindig harcot vívok Nincsen értelme, jól tudom, Hogy szüntelenül tombol bennem Valami ősi fájdalom. Nem én felelek azért, Hogy innen indult az életem, Hogy erre a dacos magyar földre vetett, S örökre itt felejtett Egy titokzatos Értelem! Nem tehetek ellene semmit, Mindig kísért egy furcsa gondolat Hogy itt kell megtalálnom Egy régi életemből ide hozott, Be nem teljesült álmomat! Nem tudom, lesz e rá idő, Véghez vinni a tervemet, Vagy hiába volt a nehéz küzdelem, Mely egy hatalmas, végső győzelemben Kitűzött célomhoz elvezet?

Magyar álmok Azt hiszem valóban csak álom..... Ugye Nem csak magyar álom, Hogy a Felvidék Egyszer Visszatér? Hogy a Kárpátok hegyei Őrzik újra A magyar hazát, Hogy Erdély újra hozzánk Tartozik, Mert ezer évig egyek voltunk, Hogy török, tatár, Osztrák ellen, Védeni az ősi földet, Közös erővel megtanultuk! Nem lehet, Hogy ha már leráztuk A hatvan éves orosz rabigát, Nem tűrtük Az elnyomó igát, Most hagyjuk elveszni Az hősi vérrel öntözött, drága Szülőföldet, Mely „ápolt s eltakart”? Mert ezalatt Az ezredév alatt, Magyar volt a székely, s székely A magyar! A Kárpátok koszorúja, Mint két szerető kar, magához öleli, És óvja, védi, A Felvidéket, Erdélyt, Kárpátalját, A vajdasági rónát. Mint anya gyermekét, és mint Gyermek édesanyját,

Úgy öleljük Mi is őt, A védelmezőt! Mindörökre!

Randevú Én is voltam fiatal. Mikor is? Hatvan éve..... Esőszagú délelőtt, Árnyék járt a fény előtt Maros partján ültem én, Ezüst ágú fűz ölén. Esőszagú délután Táncot járt egy felhőlány, Fújta a szél ködhaját, Lobogtatta fátyolát. Maros parti fák alatt Mindhiába vártalak Elrepültél könnyedén, Esőszagú szél ölén 1952 szeptember.

Én készültem! Pedagógus napra Tanító bácsi, én készültem, Minden leckémet megírtam, Minden intő szavát szívembe zártam, A „Nemzeti dalt” is megtanultam! Tanító bácsi, én szót fogadtam, Istenfélő voltam és alázatos, Még is sokszor megvert az élet, Mert a sors néha gyalázatos! Volt, hogy fellázadt a lelkem, Már nem akartam engedelmes lenni, A rajtam esett sérelmekért, Szerettem volna megfizetni! Akkor jött egy kedves levél, Tanító bácsi nekem küldte, Hullt a könnyem, míg a szemem Az új leckét kibetűzte! Tanító bácsi, a feladatot, Ahogy ígértem, újra írom, Intő szavára, felkészültem, A megbocsátást is megtanulom!

Borivók Oly régen volt, olyan rég...... Régen volt, Vagy hetven éve Ma már nem felelek érte, Hogy amit mondok Így történt Olyan rég volt Olyan rég! Csak álmodok Egy kicsi tanyát, Édesanyát, édesapát, Két jó testvért, Szeretőt, Sok, sok elmúlt esztendőt.! Álmodok egy régi nótát Látom a cigány Vonóját Siklani a húrokon, S a terített asztalon, hogy csillog A lámpafény, Oly régen volt, Olyan rég! Jó barátok összejöttek Jó szőlőbort szürcsölgettek, S elmesélték, hogy volt régen Ifjúságuk idejében. Fogyott a bor, Szólt a nóta, Így történt ez évek óta, Ha gyászoltunk, vagy ünnepeltünk, A nagy asztalnál sokan ültünk, S elfeledett régi nótát Énekeltünk! Álmomban még visszatérnek, Felkeresnek az Emlékek,

És olyankor vígan Vagyok Egy-két csepp bort elkortyolok, És egész nap dalolgatok, Dalolgatok!

Kisértetjárás Egy öngyilkos fiú emlékére..... Éjszakánként, felkeres egy árnyék, Semmi karjával lágyan átkarol, Hangtalan szóval beszél hozzám, És sejtelmes fénnyel rám ragyog. Mondd meg anyámnak, ne sírjon értem, Nincsen mennyország, nincs pokol, A végtelenbe szabadon járok, S szebb hazát keresek valahol. Csak átléptem az időhatárt, Innen visszalépni nem lehet, De valahogy majd megcsinálom, Hogy ott lehessek köztetek. Együtt kelek majd reggel a nappal, És betekintek az ablakon, Megpihenek a napsugárral A szeretett kedves arcokon. A gyermekszemek mosolyában, Majd én is rátok ragyogok, S ha harmat csepp hull a virágra, Tudjátok, az is én vagyok! Így átlépni a végtelenbe, Most már tudom, hogy nem szabad, Ki kell várni a végső percet, Hisz az élet csak egy pillanat!

Azt olvastam a Bibliában Nem tudjuk sem a napot, sem az órát.... Azt olvastam a bibliában, Hogy eljön majd a világ vége Lehullnak a csillagok S térdre borulva nézünk az égre Ahol megjelenik az Úr, És mi számot adunk az életünkről, Arról, hogy mennyi volt a vétkünk, És hogy társainkért mi jót tettünk. Nem tudom, hogy a megméretést Érinti e a gondolatunk, Számít e, hogy lelkünk mélyén Mindig, mindig jót akarunk? Bűnnek veszi majd az Isten Hogy letepertek a gondok, bajok? Hogy mindig jöttek, egyre jöttek, A lelket gyötrő nehéz jajok! Számit e, hogy ki ellenünk vétett, Nem mindig kapott megbocsátást, Hogy átkot szórtunk a fejére És nem kapott a rosszért áldást? És bűnnek számit e, hogy néha Rosszul mondtuk az imádságot, Hogy lelkünk mélyén néhanapján, Nem értettük a Miatyánkot? Hogy nem tudtuk szívből kimondani, Hogy legyen meg az akaratod, Mert ezt a sok, gonoszságot, Uram te sem akarhatod! Így most, ennyi kétes gondolattal Hogy várjam az ítéletet, Hogy fejezzem be, kérdem Uram, A hátra lévő kis életet?

Mert azt a megígért világvégét, Mindenkinek elhozza a halál De senki sem tudja, ugye Uram, Hogy odaát majd mit talál?

Pulisirató Tegnap kaptam egy kiskutyát, nem puli ugyan, de már \"megpuszilt\". Vissza gondoltam egy régi nyárra, egy régi kiskutyára.... Mint szilaj kiscsikók, futottunk a réten át, Talpunk csattogva verte a dűlőút porát, Lelkünkben rejtőzött százezer csoda, Lobogott hajunkban a piros pántlika. Az útszélen nőt sok -ezer virág, Beszívtuk a nyár bódító illatát. Magunk mögött hagytuk a kedves tanyát, Ölembe vittem egy borzas kiskutyát. Nem volt már háború, ragyogott a nap, Boldogan pihentünk egy bodzafa alatt. Dobtam egy faágat, hozd vissza puli, Tanítgattam a kiskutyát játszani. Repült a bot, jött egy villanás, Ragyogó égből a villámcsapás! Gránát robbant, vérzett a karom, Lelkemben üvöltött a kutyafájdalom! Tegnap arra jártam, s éreztem még, Hogy az a fájdalom most is bennem ég, Ültem a fűben, mint negyvenöt nyarán S hívtam a Pulit, gyere kiskutyám. Mint akkor nyáron, néztem az eget, Sok aranyszélű bárányfelleget, S a fellegek közt ott volt a kis puli A napsugarakkal láttam játszani.

Orgonaág Orgonaág, orgonaág, Minden szára csupa virág Fehér fürtök, lila fürtök A napfényben tündököltök Ezer kis méh döngve járja Édes mézét megtalálja A nektártól elbódulva Vidám dalát zengi, zúgja. Tavaszt hozó szép virágok Minden évben megtaláltok S visszahoztok életemben Egy picike ifjúságot.

A szelek színe Az unokám kérdezte... A szelek színe és illata Tudtad e, hogy a szeleknek színe van? Színe, hangja és illata? Ha a kertet járod és a rétet Meghallod a szél- beszédet. S látod, a tavaszi szél színe, zöld Ahogy illatát ontja a föld, Hogy a gyöngyvirág a széllel beszél, Ha a napsugár a szirmához ér? A nyári szélnek színe sárga, Mint a kankalin lángoló virága. És a pipacsvirágnak bíbor színe A szerelemesek szép reménye. Az őszi szélnek színe rőt és barna, Ahogy a szél a levelet kavarja Ahogy szórja szerte szét, Hallod az őszi szélzenét? A téli szélnek színe hófehér, Ahogy ezer hópihe táncra kél, És a zúzmara az ághegyen, A széllel együtt énekel?

Menj az utadon Mindenkinek a maga utját kell járni... Menj az utadon, mást úgy sem tehetsz! Csak a kijelölt utadon mehetsz. Letérhetsz jobbra, tévedhetsz balra, Hivatkozhatsz a szabad akaratra. Felhalmozhatsz gyémántot, kincset. Palotádra tehetsz arany kilincset. Találmányoddal a holdra repülhetsz, Akár bűnözőként a börtönben ülhetsz. Hullathatsz könnyet, vagy nevetve élsz, Bátor vagy mindig? Vagy rettegve félsz? Bogáncsot találsz, vagy pompás virágot. Nem válthatod meg az egész világot! Csak a saját utadon mehetsz! Nézz hát előre, mást úgysem tehetsz!

Keserű napok Janusnak szeretettel... Kiittam a keserű poharat, És a vigyorgó tükörbe vágtam, A kristályszilánk szerteröpült, S véresre sebezte a lábam. Nincsen poharam, nincsen tükröm, És azóta vértócsába járok, Csak nyelem a keserű könnyet, S nyugodalmat nem találok!

Az asszony tragédiája Egy ki paródia...... (Madách után szabadon) Mi vagyunk az örök Évák Azt mondja rólunk a fáma Minden kárnak okozói Nagy bajt hoztunk a világra Mert hát akkor réges- régen A gyönyörű édenkertben Boldogan élt, nem dolgozott A legelső férfiember Hogy mit csinált álló napig? Bizony én azt nem tudhatom Heverészett, hasát tömte Süttette magát a napon. S szólt a parancs, hozzál Éva, Friss pecsenyét, szőlőlevet Én meg addig gondolkodom, Mivel töltsem az életet. Lótott futott szegény Éva Kiszolgálta élte párját, Mígnem egyszer megtalálta A Teremtő tiltott fáját! Gyönyörű volt az a nagy fa, Földig hajlott termő ága És bódító illatot szórt Friss gyümölcsét úgy kínálta Estére járt már az idő Dagadt volt az Éva lába, Azt is tudta, hogy a párja A vacsorát nagyon várja

Leszakított hát egy édes Illatozó piros almát S így kínálta szíves szóval A teremtés koronáját: Egyél Ádám, egyél párom, Mit sem ér az Úr hatalma, Nagyon édes, nagyon finom, Ez a tiltott piros alma! Ette Ádám a gyümölcsöt Harapdálta kétpofára Utána meg csókot lopott Mert édes volt Éva szája. Meglátta az Úr a dolgot, Igen nagy lett a haragja, Így kiáltott, harsány hangon Messzire hangzott a hangja: Kelj fel Ádám, te ebatta! Büntetésed annyi legyen, Hogy aki itt nem dolgozik, Ezután már ne is egyen! Mit tehetett Ádám apánk, Megszűntek a boldog napok Szaporodtak a gyerekek, S megnőttek a gondok, bajok Ezredévek óta így van, Érezzük az Úr hatalmát De titokban megkóstoljuk Azt az édes tiltott almát!

Csak halkan szólok Régi vers..... Csak halkan Csak halkan szólok, nem kiáltok Mert kiutat már nem találok Ebben az agymosott világban! Hiszen hiába szórom a borsót a falra, Mit sem ér már a szó hatalma Mert hamis Prófétáknak hisztek És másokat is romlásba visztek! A magyarságot eladjátok! Hiába vannak a szóvirágok Melyek fejlődést ígérnek, De valójába semmit sem érnek! A nincstelenek sokan vannak, És ők is jobblétet akarnak De csak ígéretet kapnak! Hát csak halkan szólok, nem kiáltok Tőletek már semmit sem várok, Hisz Magyarország a gonosznak fészke Hamis próféták menedéke! De ha velem együtt más is volna, Aki hangos szóval szólna Messzire hangzana a hangunk, Csendülne csengő harangunk S mint Jerikó falai egykor, Leomolna a hazugok vára Megszűnne a gonosz világa! Kiáltsátok hát együtt vélem, Az igazság az én reményem, Hogy nem hiszünk a hazug szónak, Csak a tisztának, a jónak! És ha sokan együtt kiáltunk Eljön majd a mi világunk! 2005

Tárogató Kraszna Horka vára leégett ????? Valami varázslatot érzek Ha megszólal síró hangja, Mintha szólna tépett hazám Valamennyi bús harangja És ilyenkor a lelkemben A régi múlt újra éled S a muzsika zengő hangján Mesél régi szép meséket Rákóczinak katonáik A sírjukból elő jönnek, S édes hazánk Magyarország Védelmére, harcra kelnek Sírjon hát a tárogató Úgy zokogjon a nótája, Álmaiból felébredjen Kraszna-Horka büszke vára! A magyarok imádságát Vigye fel a magas égbe S tekintsen ránk a menyekből Szabadságunk hős vezére Szóljanak a tárogatók Dicső múltról, szép jövőről Boldogságban, békességben Együtt élő magyar népről!

Fecskék útján Tegnap már láttam, hogy megjöttek....... Kismadarak messze szállnak Azúrszínű magas égen, Fecskeszárnyon vitorláznak Ködbevesző messzeségen. De jó lenne, hogyha egyszer, Én is fecskemadár lennék, Ködbevesző messzeségben Felhők közé felrepülnék. Onnan nézném, nézegetném, Azt a kedves régi tájat, Zöld fák között meghúzódó, Fehérfalú kicsi házat. Eresz alatt, fészek várna, Minden este oda szállnék Nyugodalmat, békességet, Boldogságot ott találnék. De az élet úgy rendelte, Hogy én fecske nem lehetek, Azúrszínű felhők közé, Soha fel nem repülhetek! Így hát innen lentről nézem, Hogy lángra lobban az ég alja, S bíborszínű palástjával Fecskék útját betakarja.

Mikor a bálvány lehull Nehéz évek...... Mikor a bálvány lehull a porba Azt hiszed vége a világnak, A nap sem jön fel többé az égre, S a csillagok is más utakon járnak. De másnap ismét ragyog a nap, S Te már száraz szemmel nézed, Hogy bálványod ott fekszik a porba, És a fájó múltat felidézed. Valami azt súgja, dobd a szemétre, Könnyebb lesz nélküle élni, Bátor vagy, bírod erővel, A nehézségtől nem szoktál félni! Aztán mégis lehajolsz a porba, Darabjait összerakod, Helyére teszed és bálványod Már büszkén áll a talapzaton! Mindenki úgy látja helyre állt a rend, Bálványod, olyan, mint rég, Csak te tudod, nem bálvány ki ott áll, Csupán egy könnyel ragasztott ócska cserép! 1980.

A régi kút Néha vissza nézünk..... Kristályvize volt a tükröm, Minden reggel bele lestem, Meg sem rezdült a víztükör, Ha magamra ránevettem. Hajam szőke koronáján Ragyogtak a napsugarak, Boldognak és fiatalnak, Gondatlannak láttam magam. Aztán megmerült a vödör, S felhúztam a kristályvizet, Öntöttem a nagy vályúba Itattam a teheneket. Ömlött a víz a vályúba, Egymásután sorba, sorba, De még akkor sem éreztem, Fáradságot a karomba. Végül én is nagyot ittam, A mohás szélű nagy vödörből, S megnéztem, hogy les e még rám, Az a lány a víztükörből!

Kinek az élete ? Sokszor kérdezem magamtól, valóban van-e \"szabad akarat\" ? Kinek az élete, amit én élek? Már nem hiszem, hogy az enyém, Mert hogy megszülessek, hogy élhessek, Soha nem kértem én! Soha nem kérdezte senki tőlem Akarok e a földön emberként élni, Hogy akarok e hinni a jóban Akarok e a rossztól félni? És amikor már meg akartam halni, Kénytelen voltam megmaradni, Mert valaki azt akarta, hogy tovább éljek, Hogy sírjak, nevessek, Hogy szenvedjek, hogy reméljek, Hogy már semmitől sem féljek! Csak azért jöttem a világra Mert Valaki úgy akarta, Az élet küzdelmes, nehéz útját, Elém rakta! És én végig jártam a nehéz utat, Így rendelte a sorsom, nincs mit tenni, De ha eljön a végső óra, tetteimért ki fog felelni? Mert én, mint egykor Pilátus, Mosom kezeimet! Mert nem én akartam megszületni, Nem én akartam ember lenni! Sose kérem, hogy legyek, Hogy jót vagy rosszat tegyek! Hát vegyétek úgy, hogy vége a dalnak, Hagyjátok a lelkem szabadnak! És ha el akarok innen menni, Csak annyit mondjatok: Nem történt semmi! Ennyi!

Csikóhalál Régi vers.... Kislány voltam, játszadoztam A tarka virágos réten, Piros pántlikám lobogott A fényes tavaszi szélben. Utánam jött a kiscsikó, Fehér csillag a homlokán, Rázta fejét és csilingelt A sárgaréz csengő a nyakán. Bátornak hívtam, becézgettem, Cukrot kapott a tenyeremből, Inkább nem ettem, de neki is jutott A szűkre szabott kenyeremből. Már véget ért a háború, Hittük, jobb napok jönnek, De egyszerre csak vége lett Gondatlan kislány életemnek. Rám szakadtak nehéz terhek, Elveszett hajamból a pántlika, Idegen kezekbe került Csikóm csillagos homloka. Nem csilingelt már a csengő Bátran fenn tartott nyakán, De ott ragyogott a fehér csillag Fekete bársony homlokán. Ha megengedte az új gazdája, Néha megsimogattam, Láttam könnyes volt a szeme, S ilyenkor én is vele sírtam.

Már nem volt szükség a munkájára, S őt a vágóhídra vitték, De emlékét a szívemből Soha ki nem törölhették.

A régi tanya Mert azt a kis földet, maguknak akarták..... Azt a régi tanyát, ahol én születtem, Régen lerombolták, Mert azt a kis földet, azt az édes földet, Maguknak akarták. Földig lerombolták hófehér falait, Szilánkokra törték A sárba tiporták fényes ablakait Csak egy öreg fűzfa maradt élve máig, Őrizni a múltat S a jövőbe bízó hitemet Sokáig!

Hálavers Azért köszönöm, hogy visszahoztál.... Hálavers egy orvosnak Itt a tó Kék vizén Altató Nótát fúj Az éji szél Tó felett Pára száll S messziről Egy gitár Rezzenő Hangja szól Parti fák Hűs ölén Versemet Írom én Hálából Teneked Tudom ez Mit sem ér De egy rongy Életért Épp elég Köszönet 1980

A Kodrán Éneke Amikor a családom történetét kezdtem írni, akkor bukkantam rá.... Uram, nagyuram, fejedelmöm, Szűz Máriára esküszöm, Egy keresztényt sem öltem, Amióta betyár lettem! Ha keresztényre akadtam, A vagyonát megosztottam, Ha két lovával találtam, Egyiket neki meghagytam! Ha foglyommá lett tíz lível*, Tőle csak ötöt vettem el, Ha valahol szegényt láttam A baltámat félre dugtam, Tűszőbe tettem kezemet, S útjára adtam költséget. De ha törököt láttam meg, Belsőmbe felforrt a méreg, Fej nélkül maradt a féreg! Román népballadából fordította Ács Károly. A Kodrán magyarra fordítva erdőlakót jelent. Először Bátori István Erdélyi vajda udvarában van említve, de Ady Endre is írt róla. Sajnos azt nem tudtam megtalálni. Viszot úgy is említik, hogy \" A Kodrán és a szellem, meg úgy is, hogy \"A Kodrán és a tündér\" *lejjel

Szép a tél Különösen itt a meleg szobában! Szép a tél, ha a szél zenél, Ha hull a hó és fehér a táj, A korcsolya alatt csillan a jég, S zúzmarát rajzol a fákra az ég. És szép a tél, ha a kis harang Éjféli misére hívogat, S a szívekbe száll a béke, A szeretet szép reménye. És akkor is szép a tél, Ha szakadozik a téli jég Kidugja fejét a hóvirág, S tavaszra készül a világ. De a kismadár az ághegyen Nem a szépségről énekel, Neki bizony nem szép a tél Akár milyen szépen zenél. És kapu alatt a hajléktalan, Áldása nincs már, csak átka van, Nem vár rá hajlék, és nincs kenyér Neki tudom, nem szép a tél! De szíve mélyén él a remény, Hogy nem tart sokáig a tél És napról- napra, arra vár, Hogy rigófüttyel jön a nyár

Újévi kívánság! Csak egy jókívánság..... Mindenkinek! Az éjszaka azt álmodtam, Zöld erdőben rigót fogtam. Rendeltem egy nótát nála Újesztendő hajnalára. Fújjad rigóm, kis pajtásom, Furulyázó muzsikásom, Boldogságban, egészségben, minden Magyar vígan éljen! BÚÉK !

Szegedi reggel Az első agyműtét előtt.... A kórház ablakában álltam, A betegség pihenni nem hagyott, Néztem a szendergő várost, Míg tombolt bennem a fájdalom. És akkor a Tiszán felkelt a nap, A fények magasra törtek, Gyöngyszínű ködpamacsok A parti fákra települtek. A sziget felől egy kósza szél Halk melódiát hozott. Apró tündérek énekeltek? Vagy ősi boszorkánynóta szólt? A templom kettős tornya kondult, Köszöntötte a napot, Egy fehér madár az égre röppent, És magával vitte a bánatot. Lehet, hogy holnap már nem is élek; Belőlem csak hűlő test marad. De a Tisza felett feltörnek a fények, És repülnek fehér madarak.