Pipacspalota

kérdeztem nagyapát, mi lett a kígyóval? Hát, felelte, a tejet azt megitta, nem kell tőle félni! Amikor mesélni kezdett, már az egész család áhítattal hallgatta a történetet „Akkor kezdődött, amikor megházasodtam, 901ben. Nagyanyátokkal kezdtük kijelölni hová építjük a tanyát. Úgy gondoltuk, legjobb helye lesz az érparton. Legelőször kinéztük a helyet, körül ültettük fákkal. Csigából hoztam a hátamon a vékony, magról kelt csemetéket. Volt abban kutyatökű szilva, cigánymeggy, akác, pár darab fűzfa, meg két kis diófa. Mikor végeztünk, kiráztam a zsákból a földet, akkor pottyant ki belőle egy kis fekete kígyó, de gyorsan el is bújt az egyik diófa tövében. Meg is feledkeztünk róla, de mikor a tanya alapját ástuk, megint láttuk, és attól kezdve néha, néha jelentkezett. Ha nagyanyátok elijesztette a söprűvel, valahova elrejtőzött, de egy idő után megint előjött. Most meg már évek óta ott tanyázik a trágya alatt, de nem is marad meg a tanya körül a pocok, vagy más féreg. Nem kell félni tőle, ha mi nem bántjuk, ő sem bánt minket”, fejezte be a mesét nagyapám. Én azért még sokáig tisztes távolságra maradtam a kígyófészektől. De ahogy múltak az évek, el is feledkeztem a mi házi kígyónkról. Néha, néha elsuhant későn este, vagy napkelte előtt a kerítés tövében, de már nem féltünk tőle. És valóban igaznak bizonyult a nagyapám jóslata, nem volt a tanya körül pocok. Az esküvőm napján láttam utoljára. Ködös, esős novemberi nap volt. Kora reggel, vízért mentem a kútra, még épphogy világosodott az ég alja, hát a fekete kígyó ott tekergett a kútágas mellett. Akkor, valahogy nem féltem tőle. Felemelte a fejét és néztünk egymásra. Isten veled fekete kígyó mondtam, én már elmegyek ebből a szép tanyából, de te vigyázz a családomra! Mintha egy túlvilági szellemhez szóltam volna, biztos voltam benne, érti, amit mondok. Sokáig mozdulatlanul álltam a csillogó vizű kút mellett. Szemem bejárta a szívemnek kedves tájat, lélekbe búcsúztam a fényes ablakú, fehérfalú tanyától, az öreg fáktól, az érparti nádastól, a diófa alatt megbúvó méhestől, az árván lógó hintától, és a kútágas mellett tekergődző fekete kígyótól. Mire felnéztem, már eltűnt előlem. Soha többé nem láttam. Ha néha, néha kimegyek az érpartra, ahol már csak egy öreg fűzfa jelöli a régi tanya helyét, szemem kutatja, hol lehet most a fekete kígyó? Vajon Ő is világgá ment amikor lerombolták a tanyát? És kérdem magamtól meddig élnek a varázslatos fekete kígyók?

Igaz mese a szeretetről Nem voltam több 8-10 évesnél, amikor valami kicsiségen összevesztem a testvéremmel. Már nem tudom, mi okozta a nézeteltérést közöttünk, csak arra emlékszem, hogy nagyon sírtam, ma úgy mondanánk, kivágtam a hisztit! Nagyapám, bölcs öregember volt, évekig falusi bíró, már betegeskedett, üldögélt a lugas alatt, eregette a pipafüstöt. Meghallotta a veszekedést és magához hívott bennünket. A nővérem, még mindig durcáskodott, a fejőszéket kicsit távolabb vitte nagyapától, arra kucorodott, én viszont, az ölébe fészkelődtem, gondoltam, biztosan nekem ad majd igazat. De nem így történt, hanem elkezdett mesélni. Azzal kezdte, hogy ez egy igaz mese, vagyis a valóságban is megtörtént. Elmondom hát, úgy ahogy akkor hallottam, mert ma is sokan tanulhatnának belőle. Volt egyszer, hol nem volt, élt a faluba két dolgos paraszt család. Művelgették kicsi földecskéjüket, szerényen, de becsületesen megéltek. Az egyik családnak volt egy szép szál fia, a másiknak meg csinos fiatal leánykája. Ahogy a gyerekek megnőttek, megszerették egymást. Annak rendje módja szerint, megtörtént a lánykérés, aminek a szülők is örültek, mert hát régről ismerték egymást. Nagy lakodalmat tartottak, aztán éltek, míg meg nem haltak, mondhatnánk, ha ez nem egy igaz mese lenne. De hát az igaz mesék, nem így szoktak véget érni. A fiatalok szülei, adtak a gyermekeiknek egy-ez, darabka földet, arra a darab földre, építettek közösen egy kis tanyát. Ide költözött a fiatal pár. Művelték a kis gazdaságot, a fiatalember még külön munkát is vállalt, hát szépen gyarapították a vagyonkájukat. Ahogy teltek az évek, született két szép kisfiuk, szeretettel nevelgették őket. De, akkor jött a háború, vele a sok gond, baj. A fiatalembert katonának vitték, az asszony a két kisfiúval hamarosan árván maradt, mert az ura elesett a háborúban. A szülők is sorba meghaltak, a fiatalasszony egyedül maradt a növendék fiúkkal. Türelemmel viselte a sorsát, dolgozott látástól vakulásig, hiszen a szülőktől örökölt földet is neki kellett megművelni. Ahogy a fiúk nőttek, kijárták az iskolát, segítettek dolgozni, szántani, vetni az édesanyjuknak, hiszen kicsi koruktól munkára lettek nevelve. Hamarosan eljött az idő, mikor legénysorba léptek és mindketten

találtak maguknak feleséget. Mielőtt, esküvőre került a sor, az asszony kettéosztotta a földjét, és a régi kis tanyától nem messze, építettek két egyforma tanyát a két fiúnak. Neki középen maradt a régi hajlék. A fiúk, a párjukkal együtt szorgalmasan dolgoztak, hamarosan aranyló búzatábla vette körül a két új tanyát. Már megtörtént az aratás, asztagba lett rakva a búza, mind a két fiú tanyája mellett. A sok munkába, gondba megfáradt asszony, egy éjszaka sehogyan sem tudott pihenni, ki ült hát a tanya elé, és a holdfényes éjszakában nézegetett a fiai tanyája felé. És akkor mozgásra lett figyelmes. Az egyik fia asztagba rakott búzájától elindult valaki két kéve búzával, a másik fiú tanyája felé. Szegény asszony szívébe belehasított a fájdalom, azt gondolta, a fia a testvérétől lopja a búzát. Meg sem tudott mozdulni, mert ahogy a másik tanya felé nézett, ott is egy alakot látott, kezében két kéve búzával a testvére tanyája felé haladni. Az asszony, csak nézte amint a két testvér, félúton találkozik, aztán megindult Ő is a fiai felé, akik egymást átölelve nevettek, sírtak egyszerre. Mit csináltok itt éjszakának idején, ezekkel a búzakévékkel, vonta őket felelőségre? Én úgy láttam, mondta ez egyik fiú, hogy az öcsém asztagja kisebb, hát gondoltam, megpótolom, hogy egyforma legyen. Én meg úgy láttam, hogy az övé kisebb, hát viszek neki az enyémből, mondta a másik fiú! Eddig tartott a nagyapám meséje, és én nagyon szégyelltem magam, de így lehetett vele a nővérem is, mert ezután, nem is emlékszem, hogy valaha veszekedtünk volna. Amikor sok év után, összekaptak valamin a gyerekeim, elmondtam nekik ezt a régi történetet. Gondolom így születnek az igaz mesék.