Szmolka

Az út pora Úgy hétéves lehettem. Gyönyörű verőfényes nyári nap volt. A nap sugarai kellemesen simogatták napbarnított, csupasz hátamat. Lágy szellő görgette, alig érezhetően, a ki tudja mióta utazó, és a görnyedt hátamon pillanatnyi nyugalmat lelő, finom homokszemeket. Csiklandozva, de csak annyira, hogy figyelmemet, a finom női simogatást idéző élvezet felé terelje. A házunk melletti utca vastag, meleg porában egyetlen klott gatyában ülve, miközben a markomból kifolyó por egyenletes áramlásában gyönyörködtem, kis kupacokat pergettem. A csukott markomból kicsorgó homok egy része, a szél játszótársa lett. Maradt még elegendő a környezetemben, hogy elkészüljenek a dombocskák, közepükön kis mélyedéssel. Pergettem néhányat. Négyet, talán még ötöt is. Szétnéztem, és megcéloztam a mélyedéseket. Mindegyik közepébe belepisiltem, de csak annyit, ami a mélyedésekben még elfért. Az utolsót, ha nagyon kicsire sikerült, otthagytam a legyeknek, pihenőül. Használták is szorgalmasan. Már kész is volt fegyverem, a pipiske. Merthogy így hívtuk mi, akkori, Tápióbicskei gyerekek, ezt a szörnyű fegyvert, melyet sokan rettegtek. Az összeállt homokcsomót, a pipiskét, mely leginkább egy verébfészekre hasonlított, vatosan kiemeltem a porkupacból, és a házunk mögötti deszka-palánkkerítés melletti részen, szépen, sorba elhelyeztem, bevetésre készen. Elbújtam a kerítés mögött, és vártam. Egyébként, jó dolog volt az a palánkkerítés, mert takarása mellett, bármikor elbújhattam, vagy elmenekülhettem úgy, hogy senki sem talált meg.

Kis idő múlva megjelent az „ellenség”, egy nálam fiatalabb, és gyengébb fiú. Ideális célpont. Mindkét kezemben pipiskével, vártam a megfelelő pillanatot. A deszkakerítés résein át, figyelve, vártam az alkalmas pillanatot. Mikor közelembe ért a mit sem sejtő áldozatom, felugortam egy, négy darab téglából összeállított zsámolyra, és gyors egymásutánban, mindkét töltetet hozzávágtam a kerítés felett. Telitalálat! Egyik pipiske a fején, a másik a hátán robbant szét. Diadal, öröm, és nevetés lett úrrá rajtam. A győzelem mámorában fürödtem. Nagyon, nehéz volt áldozatot találni, mert vagy egy verést kockáztattam, vagy annyira vigyáztak már a potenciális áldozatok, hogy egész nap nem tudtam felhasználni értékes fegyvereimet, vagy célt tévesztve elpocsékoltam néhányat. Ezt nem annyira bántam, mert a közelben volt a fegyvergyár. Így aztán, a sikerélmény is ritka volt. Persze, cselhez is folyamodtam, mert az út szélén elrejtve, homokkal betakarva is tartottam belőle egyet-egyet. Ha arra jött barátom Pittya, őt is megtámadtam, mert nem hagyhattam veszni értékes fegyvereimet. Ilyenkor, szünetelt köztünk a barátság, néhány percig. Hátulütője is volt a dolognak, mert ha ő is elrejtett valahol, vagy ha előbb, felfedezte az enyémet, mert minden kis bucka gyanús volt az út szélén, bizony az én tarkómon is robbant néha-néha. Volt olyan, hogy peckezés, vagy focizás közben találtunk rá valahol, a porban elrejtve egy-egy eldugott töltetre. Így, szinte mindennapossá vált a pipiskézés. Egy alkalommal, miközben a homokkupacok készítésével voltam elfoglalva, lassan egy TSZ.-es lovas kocsi andalgott el mellettem unott álmossággal. A kocsisok, sokszor aludtak is a bakon, de a lovak így is mindig tudták a dolgukat, nem úgy mint gazdáik. Direkt nem

figyeltem a kocsira, mivel a kupacok, kicsit az úton voltak, és tudtam, ha ott maradok, legalább ki fog kerülni, mert ha a kocsis nem is akarná, a lovak úgyis kikerülnek. Hirtelen éles fájdalom cikázott keresztbe hátamon. Egyből kicsattant a bőröm az ostortól. Ha nem használtam volna el már az összes pisit a pipiskékhez, akkor most az, mind a nadrágomba került volna, a kíntól. A kocsis visítva artikulált oda nekem, miközben kapartak lábaim irhámat mentendő, nehogy a másik ostorcsapás is elérjen. - „Ki fiá vágy, sszom ányód”. Rohanás közben visszapillantva láttam, ez a kocsis is, az én, egyik pipisketámadásom áldozata volt valaha. Hát, így jár, aki nem figyel, miközben hadban áll. Nem mertem közölni vele gondolataimat,(Pedig volt bőven, még cifra is.) mert akkoriban, hamar utánaeredtek az ember fiának, és a megtorlás sohasem maradt el. Az út pora sok egyéb, hasznos dologra is használható. Például, Pittya barátommal kitaláltuk, mi vagyunk a tehenek. Hosszú jászolt formáztunk a homokba, és megtöltöttük fehér akácvirággal. Jóízűen, el-elbőgve magunkat, fogyasztottuk, lassan rágcsálva, az édeskés fehér akác virágát, játékosan, feledtetve magunkat, igazi éhségünkről. Fociztunk is sokat, a puha homokban, természetesen mezítláb. Volt olyan, hogy egyikőnk felvett egy tornacipőt, mondván, fáj a lába. Kis idő múlva már mindenki a legerősebb téli bakancsában „játszott”.

Természetesen innentől, már kemény harc volt, és nem egyszer sírós, nemritkán véres, veszekedős véget ért a játék. Homokozni mindig nagyon szerettem, bár mostani értelmezése, teljesen más értelmet ad, ennek a számomra gyönyörű emlékeket idéző szónak. Locsoló kannával hordtam az utcára a vizet, hogy az egyébként nagyon pergő homok összeálljon. Így, egész komoly építményeket tudtam, tudtunk, készíteni belőle. Tiszavirág életű építményeim, sokszor az elkészülést sem érték meg, mivel mindig volt, aki irigyelte és le is rombolta. Hol egy nagyobb gyerek, hol egy arajáró lovas kocsi, hol egy részeg kerékpáros taposta szét jobbsorsra érdemes építményeimet. Ilyenkor, mindig a pipiske volt megtorlásom eszköze, nemritkán, kétes eredménnyel. Egy másik alkalommal az utcán játszottam, belemerülve legújabb építményem, már majdnem kész munkálataiba. Jóval idősebb volt az egyik tanyasi gyerek. Odajött. Nézegette építményemet. Nem szólt semmit, csak beletaposott művembe. Lökdösni kezdett, majd anyukámat is szidta, és engem is becsmérelt. Mivel a porban ültem, a talpával mindig fellökött, valahányszor fel szerettem volna állni. Jó néhányszor fellökött már, mire hirtelen jött, ösztöntől vezérelve, felkaptam egy marék port. A szemébe szórtam. Győzelmi mámorban, és félelemtől vezérelve futottam haza. Csak a házunkat kellet megkerülni, és már bent is voltam a szobában. Szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, következményei lesznek bátorságomnak. A büszkeség és félelem vegyes érzései kavarogtak bennem. Még soha sem fordult elő velem, hogy egy nagyobb gyerekkel szembeszálltam volna. Meg is lett az eredménye.

Attól a naptól kezdve, nem, mint ha addig szeretett volna, esküdt ellenségem lett Bangyi. Ha meg tudott fogni, meg is vert, vagy olyan kínzásoknak tett ki, hogy még ma is megborzadok, ha rágondolok. Örökösen őt figyeltem mindenhol, mert egyetlen verést sem hagyott volna ki. Egyébként, dolgos parasztcsaládból származott, csak neki, ez lett a szórakozása. Hát ezután, kerülnöm kellett, de nagyon. Szerencsére, otthon sokat dolgoztatták, ezért csak viszonylag ritkán kellett, menekülni előle.

Pékség Tápióbicskén A gazdák a búzából lisztet őröltettek, otthon meggyúrták, és a helyi pékségben süttették ki a kenyeret, vagy takarmányként adták az állatoknak. Az éppen átépített pékséget, sokszor a falusiak lisztjével látták el. A pékséggel összeépítették a kenyérboltot úgy, hogy ablakokat hagytak, és a boltból látni lehetett, hogyan sütik a pékek a kenyeret. Egy, két, és három kilós kenyereket sütöttek akkoriban a bolt részére. De magánszemélyeknek sütöttek, ötkilós, hatalmas kerek kenyereket is. Egyébként néhány háznál, saját kemence is volt, ahol szintén sütöttek kenyeret. Gyékényből, vagy kukorica csuhéjból (sústyából) készült, kerek, vagy ovális alakú szakajtókba tették a tésztát kelni, mely mindegyikében szövet takaró volt, amivel be is takarták a kelő tésztát. Amikor eljött a sütés ideje, a pék széthajtogatta a ruhát, a szakajtót a sütőlapátra borította, egy késsel háromszor belevágott a tésztába, és a hosszúnyelű lisztezett sütőlapátról a kemence megfelelő helyére csúsztatta azt. Mielőtt teljesen megsült volna a kenyér, a sütőlapáttal kiszedegette mindegyiket, egy nyeles kefével bevizezte a kenyerek tetejét, oldalát, és visszatette őket még egy kicsit sülni. Mivel sokszor várakoztam a kenyérre, így, láttam is, hogyan készül. Mennyei illatok segítettek a várakozásban, mert bizony órákig, néha fél napig is várni kellet, hogy kenyérhez jusson az ember, és akkor sem volt biztos, hogy annyit vihetett haza, amennyit szeretett volna. A falu előkelőségeinek nem volt ilyen gondja, mert nekik mindig félretették. Ha volt is kenyér, mégsem volt. Félre volt téve. Hiába dolgoztak a pékek hajnaltól napestig. Mégsem bírták kielégíteni az igényeket. Később Nagykátáról, Ceglédről, vagy máshonnan is hoztak kenyeret a boltokba. Az már nem volt az igazi, mert a Tápióbicskei kenyérnek nem volt párja.

Aratás, cséplés A hoffher traktornak, vasból készült kerekei voltak, hátsó nagy kerekein, kiálló körmökkel. Aratáskor ezzel vontatták a cséplőgépet, aminek szintén vaskerekei voltak, de körmök nélkül. A TSZ tagoknak, aki ezt kérte, a lekaszált búzát, vagy egyéb gabonát a portájára szállították, a petrencés lovas kocsik. A kétoldalt hátul kiálló petrencerúd végeire szívesen csimpaszkodtunk gyermekként, így utazva hosszan, hogy aztán gyalogolhassunk vissza. Ezekre, a portákra vontatták a cséplőgépet, hogy a gabonát kinyerjék a kalászból. A Tsz. gabonáját, kint a földeken csépelték egy-egy központi helyen. A hoffer oldalán levő óriási lendkerékkel hajtották meg a cséplőgépet, nagyon hosszú, lapos, körül belül, 20cm széles szíjjal. Ha leesett a szíj, sohasem állították le a traktort. Mindig menet közben rakták vissza azt, sűrű káromkodások közepette. Ha egyik helyen végeztek, indultak a következő portára. Sokszor volt veszekedés is, mert ha a traktoros, és az egyéb munkások, idő előtt berúgtak, a csépelés, mindig elodázódott. A gazdák nagyon féltek az esőtől, ezért mihamarabb be kellett fejezni a cséplést. A legtöbbjüknek ugyanis, nem volt csűr az udvaron. Azon is vita volt mindig, kihez menjen hamarabb a cséplőgép. Nem is lett volna probléma abból, ha sorban, egymás után megy a portákra, de mindig akadt befolyásosabb személy, akivel kivételezni kellett. Így hát vagy ezért, vagy azért, de mindig állt a „bál” csépléskor. Csodálatos illata volt a frissen csépelt szalmának. Sokszor, még egy hét után is érezni lehetett, ha közelébe került az ember a kazalnak. Közvetlen szomszédunk, tartott teheneket, és néha azért mentem át hozzájuk télen is, hogy segítsek szalmát húzni a gamóval, hogy ismét érezhessem a friss szalma illatát. A csépléskor keletkezett töreket a vályogvető cigányok vitték el időnként. Volt olyan gazda, aki nem adta oda. De volt olyan is, akinek vályog kellett, és kapott néhányat annak fejében. A friss szalmából, néha anyám is kért, mert volt két szalmazsákunk, és azokat tömtük meg vele. Egy idő után, ugyanis a szalmazsákban levő szalma nagyon összetört, és

porzott, illetve, nem volt kényelmes rajta az alvás. Egyébként, nagyon kényelmes volt rajta aludni. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a mai matracokon. Minden reggel fel kellett rázni, és időnként cserélni kellett a szalmát. Ma már ez a macera nem járja, és talán olyan szép tiszta szalmát sem találni sehol. Szerintem egészségesebb is volt, mint a manapság évekig használt, poros matracok.

Iskolai lopás Zabolátlan csavargó lévén, egyik kora este, a falut jártam Toldi biciklimmel. Szerettem biciklizni. Jó időtöltés volt. Fő célpontok a kőhíd, a varroda, az önki, az iskola, és ami közben adódott. A híd kivételével, mindenhol égtek lámpák. Fényük, mint lepkét, csalogatott időről időre. A kőhídnál a Tápió derékig érő vize, a mederben felejtett, vagy dobott, szikladaraboktól megtört, és igéző marasztalással végezte mindennapi dolgát. A kerékpár nyergében ülve, a vaskorláton kissé áthajolva, bámultam az akkor még a folyó nevet kiérdemlő, ma már csak patak, folyton születő, és nyomban örökre eltűnő fodrait. Folyton csobogó hangja, csak a közelben ugató kutyák csaholását engedte erősen megszűrve a kőhídhoz. A gyér esti fények sejtelmes vibrálása a víztükrön, misztikus varázserőt kölcsönzött, az egyébként szinte teljes sötétségbe burkolózott kőhídnak. Hosszú percekig igézett, marasztalt, a víz mindig megújuló, kifogyhatatlan változatossága. Nappal a halak mindennapi tevékenysége kötötte le az arajárók figyelmét. Apró ivadékaiknak százai mozogtak egyszerre, mintha egy katonai kiképző táborban lennének, újabb és újabb parancsnak engedelmeskedve. Aki csak átment a hídon, nem mulasztotta el, lenézni a hídról. Ha csak néhány másodpercre is, de mindenki lenézett az élettől nyüzsgő tiszta vizű mederbe, és mintha kicsit elégedettebb, boldogabb emberként folytatták volna tovább, a gondtalannak csöppet sem mondható egyszerű életüket. A varroda, (akkoriban csak bugyi gyárnak hívtuk) műhelyének erős fénycsöves belső megvilágítása, az épület előtti járdát, az ablakokon kiszűrődve szinte nappali fénnyel árasztotta el, messziről irányt mutatva, a gyéren megvilágított faluban, az arra közlekedőknek. Sok fiatalasszony, és lány dolgozott itt, két műszakban. Az ablakon keresztül jól esett nézni őket, ahogy szorgos kezeik által, ruhává változik a nyers kelme.

Az iskola tornaterme is fényárban úszott, oda is leskelődni jártam, mert már voltak csinos, fejlettebb leányok is a felső tagozatosok között. Nem kevés, ügyetlen vicces mozgású is, ezért ott, szórakozással telt minden perc. Az önki, az egyetlen, önkiszolgáló bolt volt a faluban, ahol egész éjszaka világított a belső világítás egy része. A bolt előtti térbeton, és kerékpártároló rész, elég nagy volt ahhoz, hogy többen is összejöjjünk egy-egy beszélgetésre, kalandjaink elmesélésére. Bent, a polcokon sorakozó különféle árúk, szintén érdekes látnivalót kínáltak. Sok, néhányunk számára elérhetetlen játék is volt az egyik polcon. Sóvárogva néztük őket, miközben gondolataink, fantáziánk egyre homályosabb képeibe vesztek. Idetartozik még, hogy volt egy beszédhibás cigánygyerek, akitől ha megkérdeztük, hová mész, mindig csak egy válasza volt. - Ooonkiolgalóba klóbaaszé. - Válaszai midig derültséget okoztak számunkra, így soha nem mulasztottuk volna el megkérdezni tőle. Ezen az estén, az Általános Iskola fölszinti tornaterménél leskelődtem, (csak ez az egy iskola volt Tápióbicskén) a kerékpár nyergében ülve. Mivel nem csak az én szórakozásom volt eme foglalatosság, egy cigánygyerek is arra tévedt. Nem voltunk barátok, ezért nem is beszélgettünk. Én untam meg előbb a közös nézelődést, így hamarabb otthagytam a helyet, mint azt egyébként tettem volna. Másnap, a második óra következett az iskolában. A pedellus, (iskolaszolgának hívtuk) azt mondta nekem, menjek vele az igazgatóiba. Szótlanul mentünk a hosszú folyosón, mire odaértünk a végén levő földszinti igazgatói irodáig. Útközben csak azon járt az eszem, mit tehettem, amiért erre a félelmetes helyre, kísérnek. Már ismertem a helyet, mert ha nem voltam iskolában, vagy verekedtem, mindig itt kötöttem ki, és sohasem úsztam meg verés nélkül. Arra a

következtetésre jutottam, hogy az előző napi kerékpározás miatt hívattak, mert a tornaterem ablakán sem volt szabad leskelődni. - Biztosan elkapták a cigánygyereket, és engem is beárult. - Gondoltam, de már nyílt is a pedellus tisztelettudó kopogására szabad jelzést kapó, számomra máig, misztikus, és félelmetes igazgatói iroda ajtaja. Láng Ferenc, a fiatal Hitlerbajuszos (Akkoriban divatos volt ez a bajusz. Apámnak is olyan volt.) tornatanár, kicsit félre állt, utat engedve, az amúgy is apró igazgatói iroda ajtajából. Az igazgatónő, Madarasné, az asztalánál ült. Az asztal végénél levő széken pedig a (becenevén, Víg Pista, vagy Kakaó) körzeti rendőr. Szigorú tekintetük iszonyú félelemmel töltött el. Hosszú végtelennek tűnő csend. Csak méregettek, és majd megöltek tűhegyes tekintetükkel. Züllött italozó életmódot folytató szüleimtől, nem számíthattak még panaszra. Ezt tudták, és sűrűn éltek is vele, egyes szadistának is mondható tanáraim. Sokszor a \"védettebb\" gyermekek által elkövetett csínyekért is én kaptam. A kukoricán való sarokban térdelés, a pofon, a körmös, számomra az iskolába járás mindennapjaihoz tartozott. Édesapám, tudtommal, csak egyszer volt bent miattam az iskolában, és akkor is csak annyit mondott az igazgatónőnek fülem hallatára. - Csak nyugodtan verjék meg, ha rosszalkodik. - Így legalizálva a terrort, mit legtöbbször alaptalanul, alkalmaztak szadista hajlamú tanáraim. - Állj ide! - Mutatott egy helyre a tornatanár. - Állj egyenesen! - Követtem utasításait. - Tudod miért vagy itt? - Kérdezte nyomatékosan Láng tanár bácsi. - Nem. - Válaszoltam kurtán. - Hol voltál tegnap este? - Kérdezett ismét.

- Bicikliztem. - Hol? - Elmondtam. Elégedetten összenéztek vallatóim, És ismét kérdezett Láng tanár bácsi. - Hol vannak a tollak? - Milyen tollak? - Kérdeztem vissza. Ki sem mondtam, már a jobbfülem erősen csengett, és égett az arcom a pofontól, amit Láng tanár bácsitól kaptam. A tanári ajtaja kinyílt valahogy a zuhanásomtól, és ott találtam magam a helyiségben levő tanárok cseppet sem megértő tekintete előtt. Visszabotorkáltam, becsuktam az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy a cigánygyereket is odahívatták. - Hogy volt? - Szegezte a másik gyereknek a kérdést Láng. Ő beismerte, hogy az osztályteremből, ahol a tanulók, táskáikat hagyták, ellopott néhány töltőtollat, ceruzát, ollót, miközben azok a tornateremben voltak. Viszont úgy mondta el, hogy elloptuk, hogy én is ott voltam. A gyereket kiküldték, és megint nekem szegezte a kérdést Láng. - Hol vannak a tollak? - Én nem voltam ott, én nem loptam. - Válaszoltam könnyeimmel küszködve, szipogástól remegőn. Most már, minden hol van-t, egy pofon követett, míg nem az addig szótlan Madarasné, és Kakaó (a rendőr) megelégelte. Már nem is figyeltem arra, mit is beszélgettek, mert saját fájdalmaimmal voltam elfoglalva. Láng karon fogott, és felráncigált az egyik üres emeleti osztályterembe. Felsőkarom nagyon fájt a szorításától, ezért kitéptem magam belőle. Elestem az emeleti tornácon. Sűrű pofonok kíséretében felrángatott, és berángatott az

egyik, az iskolaszolga által frissen, felkent padlójú, szépen karbantartott, osztályterembe. Ismét a már jól ismert kérdések következtek. - Hol vannak a tollak?! - Nem tudom. - Ne hazudj! - Körmöd! - Össze fogott ujjaimat már alig tudtam feléje tartani, remegtek kezeim a lapos nagyvonalzó, mindig célba találó csapásaitól. Néha a csuklómon, vagy az ujjaim más részén értek a csapások. Ha nem igazán talált az ütés, a tanár, még erősebben és ingerültebben hódolt szadista szenvedélyének. A tanári asztalon ott pihent az elengedhetetlen kellék, a nádpálca. Előkelőbb helyet foglalt el, mint mondjuk egy toll, vagy egy füzet, vagy akár az osztálynapló. Miután az egyik körmöm alól csordogálni kezdett a vér, a tanár hideg fejjel, szinte közömbösen, újabb utasítást adott. - Told le a nadrágod! - A szinte elhalt kezeimmel küszködve, letoltam. - A gatyát is! - Azt is letoltam. A nádpálca, úgy suhogott, ficánkolt, a levegőben, szadista gazdájának örömére, mint egy frissen szoptatott csikó, a réten. - Térdelj! - Letérdeltem a feketén büdöslő, olajjal frissen kent, fapadlóra. - Négykézlábra! - Szólt ismét a tanár. Eszeveszett sírásom könnyei, szinte elárasztották a termet. Már nem kérdezett többet Láng tanár bácsi. Már csak őrjöngő, szadista kéjvágyának pillanatait élvezte. Időtlen szenvedésem, véget nem érő keserű sírásom, töltötte ki mindazt, amit életnek hívnak. Hasra estem, az olajos kosz ráragadt amúgy sem makulátlan ruhámra. Láng tanár

bácsi végzett. A pálcát hanyagul az asztalra dobta, de az továbbgurulva leesett a földre, mintha azt mondaná: - de elfáradtam. - A tanár, szó nélkül kiment az osztályteremből, magamra hagyva kétségek közt kínjaimmal. Ítélet végrehajtva. A pofonoktól kifolyt orrom vére az arcomon, a körmöm alól lassan csordogáló vér pedig a vonalzón, és a padlón hagyott sötétlő nyomot. Én akkor gondoltam először az öngyilkosságra, mert igazságérzetem, keserű mindennapjaim, csak kevés muníciót adtak nekem, az életben maradásra. Testi kínjaimtól, csak vigasztalan lelkem fájdalma volt nagyobb. Árva testem minden porcikája üvöltött, megértésért, bosszúért, segítségért, életért, halálért. Ordító fájdalmam csak az enyém volt, senki nem hallotta. Iskolatáskámat hátrahagyva botorkáltam oda, a szinte kihalt utcákon, mit mások úgy hívnak, otthon. Kiszáradt könnycsatornáim ismét látni engedtek, de szipogásom, még időnként átcikázott, a mindenütt meggyötört testemen. A mindig részeg öreg Balus, állt házuk kapujában, és ködös tekintete méregetett egyensúlyozva, miközben elmentem előttük. Kisidőre emberi tartást vett fel, majd utánam szólt. - Sáttyá. - Szólt hozzám, a cigarettától és az alkoholtól erősen torzult hangon. Megálltam, szipogó tekintetem a földről, félig felé fordítva, kérdeztem. - Mijá? - Gyere csák. - Minek?

- Gyere móó. - Nógatott ismét. Oda kellettem magam hozzá. Jóleső érzéssel töltött el, hogy valaki emberi hangon szól hozzám. Felesége a rozoga, fehérre meszelt házuk tornácán ült egy háromlábú nyárfából faragott ülőkén. Idősek voltak. A semmittevésen túl, az alkohol, és az utcai élet rejtelmei töltötték ki mindennapjaikat. Balus Julcsa, (mert így hívtuk mi gyerekek az öreg Balus feleségét) szelíd megértő hangon invitált befelé házukba. Véres arcom láttán, kicsit hangját megemelve kérdezte. - Mi létt veled? - Elmondtam. Közben sírásom ismét elhatalmasodott rajtam, és a megértő szavak, az ölelés csak fokozta zokogásom, mígnem ismét hangos bömbölésbe kezdtem. Julcsanéni, töpörödött kövérkés öregasszony volt, ölelése, megértő simogatása, összes fájdalmamat felszínre hozta. Csak bömböltem, anyám helyett anyám, vállára borulva, percekig, a sírás, és a megértés jóleső takarója alá bújva. Zsíros kenyeret kent nekem, és miközben azt majszoltam, ő, folyamatosan szidta a tanárokat, és megígérte nekem, hogy bemegy az iskolába, és majd ő eligazítja őket. Persze ez sohasem történt meg. Azért, jólesett, hogy van, aki mellettem áll. Ilyen nagy verést, még soha sem kaptam, mint akkor. A tanév, már a vége felé járt, és nem is mentem iskolába már, a hátralevő időben.

Hittanóra Már harmadszor jártam az általános iskola második osztályát, mikor édesanyám, vallásos katolikus lévén, beíratott hittanórára, melyet a falu papja az iskola első osztályosainak fenntartott emeleti teremében tartott meg. Hittanóra hetenként egyszer volt. Mivel mindig délutánonként volt, sokszor sötétségbe nyúlóan elhúzódott az oktatás. Szívesen jártam, mert tetszettek a történetek, amit mesélt a pap, Ádámról és Éváról, Káinról és Ábelről stb. Gyönyörűnek találtam őket. Könyvet is kaptam, benne szép rajzokkal. Jó pár órát megtartott már a plébános, mikor kihívott a tanári asztalhoz felelni. ermészetesen, semmire sem tudtam felelni azokból, amit kérdezett, vagy csak nagyon keveset. Sohasem jegyeztem meg a számomra érdektelen unalmas beszédeket, és a hittankönyvben is csak a képeket nézegettem. - Mit gondolsz, minek járok én ide? - kérdezte a csuhás sértődötten. - A hit komoly dolog édes fiam! Az édes fiam kifejezés, már előre vetítette számomra, amit egyre jobban kezdtem érezni, a verést. Csak álltam némán, csalódottan, mert nem gondoltam, hogy valaha is feleltetni fognak hittanból. Amolyan tájékoztatás jellegű dolognak tartottam, mivel nem volt kötelező. Akkoriban a „körmös”, mint fegyelmezésre szolgáló tevékenység, bevett szokás volt az iskolában. Soha eszembe sem jutott volna, hogy a pap is élni fog vele, mert annyit beszélt a megbocsátásról meg a szeretetről, hogy hittem is neki. A jól ismert nagy vonalzó kis bemelegítés után a hátamon szaladgált, aztán már a körmeimet marcangolta. Ujjaim végeit, mintha ezernyi tű szurkálná. A fájdalom súlya alatt remegő kezeimet időnként elkaptam, mire a pap a mindig bevált nádpálcához fordult segítségért. Hirtelen

erőteljes csapások záporoztak hátamon, fenekemen, lábaimon. Még a tarkómra is jutott. Mint egy népi táncos ugráltam a csapások súlya alatt. Ütött ahol ért a jellegzetes szenvedélytelen arccal, mit a többi tanártól is megszokhattam már. Verés közben tekintetük mindig nyugodtnak tűnt számomra. Nem tudtam megérteni azt soha, ha a tanárok mérgesek, miért nem látszik arcukon is a düh. Már felnőttem, és értem. Egyféle megnyugvás volt számukra, hogy elverhettek. A bennük felgyülemlett agresszió levezetésére szolgált. Kirohantam a tanteremből. Táskámat hátrahagyva, rohantam hazáig. Nem sírtam, mert veréshez hozzászokott testem, és ki volt már téve jóval nagyobb próbatételnek is. Hazaérve dühös hangon kértem számon anyámon a történteket. - Mé írátott bé hittánrá? - Én többet nem mégyék (Anyám erőltette ugyanis a hittan tanulást.). - Hót mé nem tánúsz fiam? - Mé óldott még á zisten ilyen gyerékke? - Micsinójják veled? Nem vártam meg a többi kérdést, átkozódást, és egyébként is sírni kezdett. Elindultam egyik búvóhelyemre, az öreg temetőbe, amely mindig hű barátom volt, hogy gondolataim társaságában megnyugvást találjak. Az öreg temető volt a legjobb hely a magányra. Csak néhány gyerek látogatta, azok is csak ritkán. Sajnos, a legnagyobb ellenségem is!

Mivel otthon sűrűn dolgoztatták, ezért csak ritkán tévedt oda. Most éppen a gallyakból két kősír közé épített búvóhelyemet dúlta, azért nem láttam meg időben. Ő benn volt álcázva előlem, és valószínűleg látott, ahogy közelítek. Lehajoltam, hogy beférjek a bejáraton, de nyomban hanyatt estem a pofontól, amit az arcomra mért. - Most kápsz á kurvá ányód! - hallottam magam mögött ellenségem jellegzetes hangját. Eszeveszett menekülésbe kezdtem, mert tudtam, ő biztosan nem éri be ennyivel. Volt egy lejárat az agyigácsóba, ahol csak lefelé lehetett menni, mert olyan meredek volt. Veszélyes is volt magassága miatt. Mivel már sötétedett, kicsit keresgélni kellet hol is van. Lesuhantam a csúszdán. Alig ütöttem meg magam. Felugrottam, és rohantam teljes erőmmel egészen a dugelláig. Lent a kis patak medrének partján menekültem tovább helyenként a jól ismert kerítéseken átugorva, mert akinek a kertje a patakig ért, általában, magát a patakot is lekerítette. Üldözőm halkuló neszei arra figyelmeztettek, egérutat nyertem. Pittyáéknál, az udvarukon át, kimehettem volna az útra, de nem mertem, hátha ott akar elkapni Bangyi. Így a patakparton folytattam utamat, most már nyugodtabban. A mi kertünk is a patakra omlott, néhol szó szerint is, mert voltak olyan részek, ahol a meredek part, bele zuhant a vízbe. El voltunk ugyan kerítkezve, de mindig volt valamilyen átjáró a néhol csak sövényből álló kerítésen. A kertünkön át mentem a levágott dohányszárak csonkjaiban bukdácsolva a házunk konyhaajtajából kiszűrődő fény irányába. Anyukám a konyhában volt, és a sparhelthon éppen krumplilevest főzött. Kint már elég hideg volt, és ahogy kinyitottam a konyhaajtót, a gőz sietve tört magának utat kifelé, mintha az is Bangyi elől menekülne. A sparhelton ugyanis mindig volt egy nagy huszonöt literes alumínium edény, amiben a mosakodó, vagy a ruhák mosásához víz melegedett. A forróság, megcsapta

arcomat, előcsalogatva a fájdalmat, amit az ellenségemtől kapott pofon hagyott, eddig szunyókálva, az orrom környékén. - Mé vérzik á zorrod? - kérdezte anyukám, de már mosott is egy rongyot a lavórban. - Elestem. Válaszoltam kurtán. Észre sem vettem, hogy vérzek. Anyám letörölgette arcomat, helyenként körmével kapargatva a rászáradt vért. Egy percig sem törődve azzal, hogy fájhat is az nekem. Egy tányért tett az asztalra. - Égyé! Leültem a hokedlira, és élveztem a ritkán látott főtt étel nyújtotta finom ízeket. A mosakodó lavór a konyhában volt a sarokban. A víz csak ritkán volt cserélve benne, mert azt a Dekáéktól kellett hordani kb. 3-400 méterről, vagy a falu főterén levő artézi kútról, de az még messzebb volt, és lassan is csordogált belőle a kristálytiszta, finom víz. Ráadásul, Dekáék éjszakára bezárták a kiskaput. Volt ugyan az udvarunkon egy ásott gémeskút, de egyszer belefulladt egy macska, és élő kishalakat is dobáltam bele, attól kezdve nem használtuk. Így a sok szappantól és a kosztól megszürkült vízben megmostam kezeimet, arcomat, és indultam lefeküdni. Külön bejárata volt az egyik szobának a gangról, és abból nyílt a másik, ahová sietve mentem lefeküdni, mert a szobákban még nem fűtöttünk. Pizsamám nem volt, így gatyára vetkőzve bújtam a hideg dunna alá. Volt egy macskánk és időnként bebújt a dunna alá a lábamhoz. Most is így tett. Remegő, fázó testem csak lassan melegedett. A macska jólesően melegítette lábamat. Puha szőrének érintése kellemes érzéssel töltött el. Kavargó gondolataim a messzeségbe vesztek. A cica dorombolása, a dunna melege lassan álomba ringatott. Reggel anyukám ébresztett, menjek iskolába. Eszembe jutott a táska, hogy előző nap otthagytam az iskolában. Már tudtam, aznap megint

nem megyek iskolába. A pap járt folyton az eszemben, hogyan állhatnék bosszút rajta a sérelmekért. Elindultam otthonról. Anyám nem csomagolt reggelit, mert az iskolában úgyis adtak egy iskolatejet, és egy kiflit, vagy zsömlét, és amúgy sem biztos hogy volt otthon mit becsomagolni. - Hun á tóskód? - Kérdezett utánam anyám emelt hangon, mert már majdnem a kiskapunál jártam. - Á ziskolóbá márátt. Anyukám nem tudott már több kérdést feltenni, mert szapora lépteim ekkorra már messze vittek. Ismét ráléptem a jól ismert útra, a csavargók szabad és veszélyes útjára. Rendszerint, vagy az agyigácsó, vagy a Tápió volt úti célom, mert így elkerülhettem a falusiak folytonos kérdezősködését is. \"Mé nem vágy á ziskolóbá?\" Általában azt hazudtam, elmaradt az óra, vagy ma nincs tanítás. A felnőttek tudták hogy hazudok, de némi megjegyzésen kívül nem tettek semmit. A Tápió partján bóklásztam, és egy fűzfabottal csapkodtam a vizet. Hol egy vízipók, hol egy lomhán úszkáló halacska volt a célpont. Hol csak a felfröccsenő víz látványa miatt, hol csak azért, hogy egy nagyot üthessek. A lényeg, az időtöltés volt. Eközben, folyton a pap járt az eszemben. - Még ilyet? - Mondtam ki hangosan, pedig senki sem volt a közelemben. - Mégbocsótós, szeretet... - Mondtam ki hangosan gondolataimat. - Á k*rvá istenit! - Törtem ki, ismét gondolataimból. Felmentem a meder széléről a folyópartra, mert az indulatoktól gyorsabb mozgásra volt szükségem. Ilyenkor a futás volt a legjobb.

Fiatal tehenek voltak kikötve a réten legelni a közelben. Bámultak rám, mintha azt kérdeznék. - Hát ez meg honnan jött elő? Négyen voltak. Az egyikük egy, még a többitől is fiatalabb bika, első lábain béklyóval. A borjak néha, néha legelésztek is, de ez a bika csak nézett. Folyamatosan engem bámult. Lassan elhaladtam mellettük, és a fűzfaággal ráhúztam a bika oldalára. - Mi á *ászt néző? - Förmedtem rá közben. A bika ugrott egy nagyot, és kitépte a vasból készült karót a földből, amihez ki volt kötve. Odébb szaladt, és mocorogva fejét kissé leszegezve mérgesen bámult rám. Már én is sietősre fogtam. Kis idő múlva a bika a nyomomba eredt a béklyótól esetlenül bukdácsolva. Immár igazi menekülésbe kezdtem. Még jó, hogy volt a folyó felett egy gyaloghíd a közelben, ami a belső Sági útra vezető gyalogúton volt, mert nem is tudom mi lett volna, ha utolér. Bebújtam a híd alá, ahová már nem tudott utánam jönni, csak dühösen esetlenkedni üldözőm. Szívem lüktetését nyakamban éreztem, és a további menekülést latolgattam, de riadt szemeimmel nem találtam kiutat, mert mindenütt utánam tudott volna jönni. Hát vártam. Ki-kinéztem búvóhelyemről, de a bika, csak a közelben maradt. Vagy jó félóra múlva jött csak a gazdája, sűrűn szitkozódva, hogy már megint elszabadult Kicsi, mert így hívta. Én csak lapultam, és mindig úgy helyezkedtem, nehogy meglásson. A veszély elmúltával kijöttem a híd alól, és a dögkút irányába indultam tovább. Még mindig a pap járt az eszemben, mikor megpillantottam a földön egy picinyke üvegcsét, aminek a nyaka le volt törve.

Kész is volt a tervem. Két nap múlva Vasárnap, akkor végre hajthatom bosszúmat. Azt terveztem, pisit öntök a szenteltvízbe, amiből a hívők keresztet szoktak vetni, ha bemennek a templomba. Amiért a pap így elbánt velem, tervem nem maradhatott nyitott kérdés. Eldobtam az üveget, és folytattam utamat, de már sokkal jobb kedvvel, a bosszú édes ízétől feldobva. A terv részletein tűnődve kiötlöttem, hogy a vasárnapi mise alatt hajtom végre, miközben a pap, az oltár felé néz. Sokszor néztem már, a templomajtóban állva a misét, és ismertem a szokásokat. Az ajtó ilyenkor tárva van. Kétoldalt vannak a márvány szenteltvíztartók a bejáratnál. Néha ott bóklásztam unalmamban, figyelve, a gyülekezet, hogyan vesz részt a templomi celebrációkon. Valószínű, hogy én is jártam volna oda, ha lett volna rendes sötét ruhám, amiben a többi gyerekek is mentek. Nyáron, az öreg Balus szokott tűzőrségben lenni a toronyban, olyankor én is fel szoktam menni hozzá, mivel fogadott apám volt. Ilyenkor egészen lassan mentem fölfelé a fából készült, nem túl széles lépcsőkön. Az orgona sípjai ugyanis mindig lekötötték figyelmemet. Szerettem volna jelentkezni taposónak az orgonáláshoz, mert a hangszer levegőellátását egy lábbal taposható pumpa látta el, ami közvetlenül a billentyűs hangszer mellett volt. Mindig az volt a válasz, hogy még kicsi vagyok, és templomba is csak alkalmanként járok. Az igazi ok az volt, hogy a hívők között az egy megtiszteltetés volt, ha taposhatta a pumpát. A kanyargó egyre szűkülő lépcső tetején volt kialakítva a harangok körül, szintén fából egy keskeny közlekedő. Középen egy nagy harang, és egy kis harang lógott, a húzó kötelekkel, melyek a messzi sötét mélybe vesztek. Az öreg Balus is itt végezte fontos munkáját. A toronyablakokból kellett figyelnie a határt és megcsendíteni a kis harangot, ha tüzet észlelt valahol. A toronyóra mechanikus szerkezetét is órákig tudtam bámulni. Egy mondatban kifejezve, szerettem templomba járni.

A Pándra vezető főútra kiérve, összetalálkoztam osztálytársaimmal, akik kárörvendő mosolyukat, nem véka alá rejtve, tudatták velem, lesz kapsz. Foglalkoztatott ugyan az iskolai verés, de számomra szinte minden iskolai nap tartogatott valamit, amitől félnem kellett. Két évvel idősebb voltam osztálytársaimnál, így legalább tőlük nem kellett félnem. Az utcán, csak Bangyit, Kakaót a rendőrt, és a tanárokat kellett figyelnem. Most már a pap is közéjük tartozott. Eljött a vasárnap. Két kis üvegcsét dugtam zsebeimbe, mindkettő tele pisivel. Annyira telepisiltem őket, hogy lábaim mozgásától az kicsordult, és nadrágom mindkét oldalán hatalmas folt éktelenkedett mire odaértem. A mise alatt minden úgy történt, ahogyan elterveztem. A pap, az oltár felé fordult, én, az alkalmat kihasználva kiürítettem az üvegeket a szenteltvíztartóba. Többször álldogáltam már a bejáratban, így nem tűntem fel senkinek. Bosszúm végrehajtva. Sajnos, valószínűleg csak a falusiakon álltam bosszút, mert a papot soha nem láttam abból a szenteltvízből keresztet vetni, amelyet én is \"megszenteltem\". Nem volt retorzió. Valószínűleg nem derült ki a dolog. Az is lehet, talán isten, most megbocsátott nekem.

Mindennapi betevő Sokat csavarogtunk Pittya barátommal, s így keveredtünk a Szárazék tanyája közelébe. Éppen egy hatalmas kandúrt üldöztek, mert rászokott a tyúkhúsra. Miután megölte a tyúkot, evett belőle kicsit, és azután ott hagyta. Volt olyan nap, hogy kettőt is elintézett. Az üldöző csapat velünk kiegészülve folytatta a megtorló akciót. Végül a macska egy óriási nyárfára menekült fel. Kis tanakodás után az egyik tanyasi gyerek elkezdett felmászni utána. A kandúr pedig egyre feljebb mászott, mígnem egészen a legalább húsz méteres fa csúcsán kötött ki. Lentről kíváncsian figyeltük a fára mászó gyerek hajmeresztő mutatványát, ahogy egyre közelebb került a macskához. Volt, aki közben csúzlival lövöldözte a macskát, de eredménytelenül. A fán levő gyerek egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig letört egy vékony ágat és azzal próbálta elérni a macskát. Egy ideig ez ment, míg egyszer csak a macska mindannyiunk csodálatára leugrott a fa tetejéről. Lábaival irányította zuhanását, és az óriási kandúr egyre sebesebben száguldott a föld felé. Azt gondoltuk, most azonnal szörnyet hal. Ezt az óriási zuhanást nem lehet túlélni. Tévedtünk. A hatalmas talpra esést egy nyekkenéses puffanás követte nem messze tőlünk. A macska szinte abban a pillanatban felugrott, és már bottal üthettük nyomát. Eltűnt a nedves rét magas növényzetében. Nem tudom, volt e folytatása a dolognak, de ezt a macskát elkapni nem lehetett könnyű. Szárazéknak volt tehenük is, s mi odamentünk Pittyával a jászolhoz tehenest játszani, mialatt a tehenek a tanya előtti földút túloldalán levő réten kikötve legeltek. A jászolban levő, a tehenek által tisztára nyalt kocka alakú fehér és rózsaszín, körül belül 25x25x15-cm- es sót sűrű bőgésekkel kisérve nyalogattuk jóízűen. Lábunkkal,néha kaparva egyet-egyet az aljazóban, ami tiszta, de már a tehenek által apróra

taposott, szalma volt. Közben a tehenek által lecsupaszított kukoricaszárat, ami még a jászolban felejtődött, rakosgattuk ide-oda, mintha azt is mi ennénk. Az udvar közepén volt egy betongyűrűs kút, mellette pedig a lovak és tehenek részére egy hatalmas, nyárfából kivájt, itató vályú. Odamentünk és ugyanúgy ittunk belőle, mint ahogyan az állatok szoktak. Kellet is a víz a sok só után! Pittyával elégedetten néztünk egymásra, mert jó érzéssel gondoltunk arra, hogy egy kis ideig tehenek lehettünk. A falutól körülbelül 2-3 kilométerre az agyigácsó-tól kifelé menet, az egyik dombtetőn volt egy gyümölcsösnek nevezett terület. Valamikor egy tanya állhatott ott. A gondos és dolgos emberek, régmúlt keze nyoma még mindig frissen hirdette a hozzáértést, amit egykori munkájuk hagyott az utókorra. Ez a terület tele volt gyümölcsfákkal: jobbnál jobb ízű alma, körte, dió, mogyoró, és még számtalan bokor tarkította a tájat. A régen ott ált háznak már a nyomait is keresni kellett, ha valaki kíváncsi volt rá. Mint a mesékben, a csupasz domb tetején koronaként ékeskedett maga az éden. Senki nem őrizte, nem művelte, mégis, mintha gondozva lett volna. Itt, szinte egész évben lehetett valamilyen ehető gyümölcsöt vagy egyéb ehető növényt találni. Két óriási diófa ontotta termését már a törzsükben feketéllő, számukra halálos, óriási üregekkel figyelmeztetve, nincs már sok idejük hátra. Magasabb gyomoknak híre sem volt a környéken. Csak az alacsony selyemfű és foltokban papsajt, illetve szeder tarkította a fák közötti részt. Út híján,sokáig a Dugella medre mellett térdig érő csatakosban kellett menni, ha a gyümölcsös gazdag, éltető javait szerettük volna megszerezni.

Elindultunk hát a Szárazék tanyájáról Pittyával mogyoróvesszőért. Akkor még nem volt érett gyümölcs, kivéve néhány papsajtot, szétszórva a selyemfüves pázsiton. Útközben finom vadsóskát eszegettünk, ami szinte mindenütt megtalálható volt a nedves réten. Savanykás, fanyar finom ízét máig a számban érzem. Nem túl sűrűn, de annál nagyobb csomókban lehetett rátalálni a hatalmas nedves rét szinte egész területén. A legfrissebb hajtásokat kerestük, mert az volt a legfinomabb része, és azt még a bogarak sem rágták meg. Útközben a markunk tele volt sóskalevelekkel, és azt rágcsáltuk, míg meg nem untuk, vagy jobbat nem találtunk. Én vittem magammal egy méter körüli cérnát és egy diónyi szurkot. Nem mintha nem lett volna mindig nálam! A szurokból kis borsó nagyságú vagy még annál is kisebb golyót formáztam, a cérna végét belegyúrva. Ezzel útközben pókokra vadásztunk úgy, hogy a cérnával a golyócskát beleengedtük a póklyukba, s a pók lábaival megragadta, így ki tudtuk húzni a lyukból, mert nem tudta elengedni azt. Közelről nézegettük megpecsételt sorsú pókunk szabadulásra tett kísérleteit. Lassan kitéptük lábait, miközben a minél nagyobb csáprágókra voltunk kíváncsiak. Megunva a kínzást, folytattuk utunkat, további póklyukakat keresve, és jó néhány áldozatot magunk mögött hagyva. A gyümölcsösbe érve felmértük a termést, néhány zöld gyümölcsöt meg is kóstolva, melyek eléggé elvásolták szánkat ahhoz, hogy ismét néhány papsajttal vegyük el az ízét. A mogyoróvessző nagy kincsnek számított, mert az egész faluban, sőt, az egész falu környékén is csak ezt az egy helyet ismertük, ahol megtalálható volt. Hatalmas mogyoróvessző sövény mutatta a

háztelek valaha volt határát. Bicskánkkal jó néhány ágat levágva (íjnak, kardnak, pecekütőnek), visszaindultunk a faluba. Messze a dombtetők felett jobbra szántóföldek voltak. Emberek sokaságára lettünk figyelmesek a dinnyeföldek irányában. Jobb dolgunk nem volt, így hát arra vettük az irányt. Egy lajtos kocsi körül sürgött bádogból készült tűzoltóvödrökkel vagy 10-15 ember. Mosolyogva összenéztünk Pittyával. - Ürgeöntés! - kiáltottuk egyszerre. Futásra fogtuk, mert mihamarabb részt szerettünk volna venni a mindennél érdekesebb foglalatosságban. Mire odaértünk, már vége felé járt a falusiak akciója, mert a víz már fogytán volt, és nem akartak újrafordulni a lajtos kocsival, amely a községi tűzoltóság tulajdonában volt. Szétváltunk Pittyával, és bele vetettük magunkat az ürgeöntés tudományának gyakorlati tanulmányozásába. Az én választott öntőmesterem két vödör vízzel ment ürgelyukat keresni. Árnyékként léptem lábnyomaiba, mert nem akartam lemaradni semmiről. Hopp! Az egyik kis állat fürgén, cikázva, szélsebesen találta meg biztonságosnak vélt otthonát. Ám mi is résen voltunk. Megtaláltuk az üreget. Jóska bá nagyon értette a dolgát. Odament az üreghez, és gyors egymásutánban beleöntötte, mindkét vödör vizet. Letérdelt a lyuk széléhez, harapófogószerűen óriási erős jobb markát a lyukhoz közel tartva, várt. Hamarosan meg is jelent az áldozat. Fejét épphogy kidugta az ázott, levegőért kapkodó kis állat, Jóska bá egy gyors mozdulattal nyakon csípte és már nyújtotta is felém. - Vidd á többihő! - mormogta alig érthetően rekedtes hangján.

- Nem vógjá fődhö? - kérdeztem bizonytalanul az ürge felé nyúlva. Kicsike állat az ürge, de a harapása annál nagyobb. Volt már részem benne, innen óvatosságom. - Máóó nem él - válaszolta kurtán. Elvettem. Tényleg nem mozgott. Elülső rágcsáló hófehér fogai hosszan kinyúltak laposra nyomott fejéből. Nem sokáig nézegettem, mert a többiek egy másikat üldöztek tarka hangoskodással. Aki csak a közelébe került rúgta, taposta, végül egy jól célzott rocska vetett véget a hangos kergetőzésnek. A megfogott ürgék, volt vagy harminc darab, ott voltak kiterítve a földön a lajtos kocsi mellett. Megadva a módját. Szépen sorban, kiálló, fénylő fehér fogakkal, mint vadászaton a nyulak. Valaki összeszedte az ürgéket két vödörbe, és a kocsiülés alá rakta. Az emberek elmentek a dolgukra, csak a kocsis maradt és mi. A kocsis odaszólt hozzánk. - No. - Gyüttök? - Ühüm. - hümmögtük egyszerre barátommal. Felugrottunk mellé a deszkára, és a lőcsös szekér zörgésétől alig hallhatóan végig beszélgettük a rázós utat, mígnem a Gombos tanyára értünk. Valamiért mindig a családunkról kérdezgettek bennünket a felnőttek. Akkor még nem értettük miért, de mindig nehezünkre esett a válasz. Egyébként Pittyával soha sem beszélgettünk az otthoni dolgokról. A gombos tanyán tartották a TSZ birkáit két vagy károm nagy hodályban. Most volt az abrakolás ideje és majd, meddig a szem ellát, bárányok voltak mindenütt. Hosszú, fából készült etető vályúk körül tolongtak a birkák. Több juh volt a tanyán, mint amennyi a vályúkhoz

férhetett. Így a helyezkedő birkák örökös mozgása, szinte áthatolhatatlanná tette a tanya területét. A sok hegyes láb mélyen sarassá gyúrta az etetők környékét, ahová nedves időben még gyalogosan is meggondolandó volt menni. Két odavalósi juhász jött felénk, lábukon fekete, láthatóan nem méretes gumicsizmában. A csizmák klaffogása még a birkák bégetésétől is már messziről hallatszott. Borostás ápolatlan arcuk messziről sötétlett a folyton kavargó állattömegben. Megálltak a kocsi mellett. Nézték az ürgéket egy darabig, majd egyikük azt kérdezte: - Csák énnyi vót? Erre a kocsis lassú, kimért hangon válaszolt. - Nincsen móón ánnyi, mint régén - Az egyik pásztor lekapta a vödröket, és mielőtt elindultunk volna a falu felé, odaszólt még a hajtóhoz. - Estére mégléssz. - Együssz? - Erre a kocsis. - Nékém nem kő! - Oszt, mi lész belülle? Kérdezett vissza a bakról. - Mi? - Hót pörkőtt. - válaszolta amaz. Miközben a lovas kocsitól két lépésre levő, erős, keményfából készült karámra felmásztunk, és a hatalmas kifutón egyedül árválkodó kost kezdtük el, nézegetni. Mutogattunk is neki, de az nem reagált, csak állt egyhelyben és felénk nézett. A lovas kocsi közben lassan elindult, így, mi is visszafordultunk, nehogy lemaradjunk a járatról. Hátunk mögött, hatalmas csattanásra csináltuk majdnem össze magunkat. Ijedten néztünk vissza. A kos, áttörte a karám több centi vastag keményfa deszkáját. Erre egy tagbaszakadt, erős férfi sem lett volna képes még egy fejszével sem. Olyan ijesztő volt, hogy nekünk sem

kellett több. Eszeveszetten tapostuk egymást, hogy mihamarabb a biztonságot adó, lovaskocsi bakjára másszunk. A szűk helyen most még egy ember elfért volna, úgy hozzábújtunk a kocsishoz. A kos nem jött ki a karámból, de hosszan követett bennünket a karámon belül, ahogy haladtunk az előttünk lassan szétnyíló, és mögöttünk újra összeomló birkanyájon keresztül. És valóban, az óriási birkatömegben, mintha a felhők között úszott volna a szekér. A birkák hangzavara és a szekér őrült pattogása hamar a földön teremtette gondolataimat. Most tanultam meg igazán tisztelni a kost. Ennek fele sem volt tréfa. A kocsis csak annyit fűzött intőn a dologhoz. - Á kossál, sohásé incsélkéggyeték. Már a kitaposott földúton haladtunk, a lovak nem túl gyorsan, de trappolva húzták maguk után az üres, a rögzítések lazasága miatt pattogó hordótól és a szekér irdatlan hangjától megélénkült rozoga terhüket. Nem kellett őket biztatni, mert maguktól is tudták, hazafelé tartanak. Már nem beszélgettünk, mert Pittyával csak azzal voltunk elfoglalva, nehogy leessük a kegyetlenül pattogó szekér keskeny ülésdeszkájáról. Kapaszkodtunk , ahol csak tudtunk, nem túl sok eredménnyel. Azért fent maradtunk a bakon, bár erőnk már a végét járta, mert olyan erősen kellett kapaszkodni. Házuk előtt Pittya leugrott, nagyot gurulva a homokos úton. Én még vagy százötven métert utaztam a már vastag poros út ellenére is, a kényelmesnek csöppet sem mondható szekéren. Ekkor a lovak már ismét álmos lassúsággal haladtak. Én is ugrottam. A mély, esti meleg, és puha homokba érve jöttek elő a lőcsös kocsi okozta fájdalmak, hátsó felemen. Jólesett mezítelen félig zsibbadt lábaimmal a lábujjaim között pergő, langyos homokban turkálni. A még sajgó hátsómmal indultam haza, véget vetni a napnak. Házunkhoz érve a gangon, leraktam a mogyoró ágakat, amik szinte

meghajlottak a hosszan tartó görcsös szorításom alatt. Útközben veszítettem is el belőlük, de maradt még elegendő számomra. Bementem a házunk ajtaján. Az áporodott, borgőzös szobában, édesanyám feküdt az ágyon. Egyik lába lelógott az ágy mellé, és a részegség hangosan szuszogó, számomra borzasztó álmával rekesztett ki mindent maga körül. Nehéz kínlódás árán sikerült normál fekvő helyzetbe igazítani édesanyámat. Könnytől duzzadt szemeim csak pillanatokra tudtam néha- néha kinyitni, mígnem rám tört a teljes kétségbeesés. Kitörtem magamból, és átadtam magam a féktelen bömbölésnek, miközben fejem összes testnedvei áztatták koszos arcomat. Sírtam. Sírtam. És csak sírtam. Kiszáradt az orrom. Szemeim már nem tudtak tovább könnyet termelni. Sokáig szipogtam még anyám mellett állva. Csak néztem anyámat, testem időnként belerándult, sírógörcsöm csillapodó, lélekgyógyító, óriási, vigasztalan munkájába. Anyám csak szuszogott, mit sem tudva arról, ami körülötte történik. Álltam ott üres fejjel, nem gondolva semmire, csak néztem mozdulatlanul, néztem a szinte teljes sötétségben. Kint már a fény is lepihent, alussza álmát. Csak én vagyok ébren várva valamit, ami soha nem jön el. Zsibbadt, élettelen beton lábaim, múzeumi szoborként, mozdulatlanul tartották jövőm reszkető burkát. Kifordultam a szobából, és ismét a még mindig langyos út, porában botorkáltam. Lassan erőre kapó lábaim vittek az egyre sötétebb utcán. Vittek kifelé a faluból. - Gyüssz énni? - szólt rám Pittya a házuk előtt levő, bodzaágakból készült kerítésük mögül.

Valamiért ő sem aludt. Váratlan szavaitól összerezzenve kérdeztem vissza. - Hová? - Á Gombos tányóra. - Én nem észék ürgét! - válaszoltam bizonytalanul. - Té hülye vágy? - Olyán mint á nyúl! - Rövid hallgatás után ismét megszólalt. - Áttú még gyühecc! - A homokos úton már csúsztatgattuk is lábainkat, élvezve a homok bársonyos simogatását. Az út mely hamarosan kicsit rögössé, és egyre keményebbé, kényelmetlenebbé vált, vitt minket oda, ahol, ha szerencsénk van, jóllakhatunk. Nem firtatta egyikünk sem, miért nem alszunk még. Mit keresünk, a lassan éjszakába nyúló sötétségben. Csak mentünk a megbeszélt helyre, a mindig bizonytalan lehetőség reményében. A Szárazék tanyája mellett vitt utunk, melyet a szabadon lévő kutyák miatt messzire el kellett kerülni. Átvágtunk a Dugella gyérvizű medrén, és a csatakos, füves völgy túloldalán, a dinnyeföldek alatt folytattuk utunkat. Már teljesen sötét volt, csak a dombok fölött volt némi derengés. Lábaink fáztak, a mindenhol nedves, sokszor térdígérő, néhol szúrós növényzetben. Valamiért ezt a részt, csak ritkán kaszálták, és a teheneket sem kötötték ide Szárazék legelni. Még a birkákat sem legeltették errefelé soha. Átértünk egy jobban járható részre, és immár sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Már lábunk sem fázott annyira, mert a puha és száraz selyemfű pázsit még melegnek is hatott a csatakos rész után. Nemsokára megláttuk a tüzet, ahol a birkapásztorok szoktak esténként beszélgetni, borozgatni egyéb szórakozás híján.

Kis idő múlva, a pásztorok kutyái észrevettek bennünket, és eszeveszett csaholásba kezdtek. - Űsz! - kiáltotta egy, a tűz fölé magasodó férfi. A kutyák szófogadón elhallgattak. Odakiáltott az a valaki most már felénk. - Kia?! - Pityu vágyok, még a Kátá Sányi! - Milyen Pityu?! - kérdezte vissza a hang. - Hót á Potyész Pittyá! - Gyerték no! - vetett véget a kiabálásnak a tűz tövében ismét eltűnő férfi. Lassan odaértünk a kutyák folytonos próbálkozásai közben, melyet a pásztorok rendreutasításai tartottak folyamatosan kordában. - Isztok bort? - kérdezte egy alacsony termetű, a tűz fényében, zsírtól csillogó, borostás arcú, férfi. Eközben a kutyák megszaglásztak, majd mind a hárman kicsit távolabb a tűztől leheveredtek, és figyeltek, mintha értenék, miről beszélünk. Pittya ivott az üvegből egy kicsit száját csücsörítve, nyelvét csattogtatva ízlelgette a vöröslő nedűt. - Jó bor - mondta udvarias bizonytalansággal. - Ággyó á Kátágyeréknek is! - szólt hozzá az egyik pásztor (Anyukámat Katalinnak hívták, és én így lettem Katagyerek, és a Katasarkon laktunk.). - Ne! - nyújtotta felém az üveget cimborám. Én is meghúztam az üveget. A savanyú bor összehúzta a szám, nem is esett jól. Ha őszinte akarok lenni, rossz volt. De gyomromat megnyugtatta, és a hangulatom is kicsit jobb lett tőle. - Észték? - kérdezte az egyik pásztor a földön kicsit odábblevő bográcsra mutatva.

- Égy kicsit - válaszolt Pittya gondolkodás nélkül. Már szedte is egy porcelán tányérba a pörköltet az egyik pásztor felesége. Automatikusan én is kaptam, bár nem mondtam azt, hogy kérek. Hús, már nem sok volt benne, de zsíros szaft annál több! Az illata nagyon jó volt. Miután kenyeret is kaptunk, már nem törődtem vele, hogy ürgét eszek, csak átadtam magam az élvezetnek, amit a vékonyka csontokról lerágott kevéske hús és a kenyérrel mártogatott pörkölt, szaftja kínált. A kenyér jó vastaghéjú, házikenyér volt. Olyan finom házikenyeret csak egyszer ettem még egy másik barátomnál, jóval később. Még egy órát, ha beszélgethettünk, főleg az én, és Pittya családi dolgainkról, mivelhogy csak az érdekelte vendéglátóinkat. Nem szívesen beszéltünk róla, mivel szégyelltük otthoni dolgainkat. Válaszaink, főleg az ühüm, a ja, és a nem tudom szókból álltak. Elköszöntünk, és a kutyák újbóli zaklatása mellett hazaindultunk a sötét réten átvágva a Szárazék kutyáinak ismételt elkerülésével. Jóllakott hassal feküdtem le. De ez, nem volt mindig így...

A halőr A Tápiónak, volt egy mellékága Pánd, és Tápióság között. Sokat jártam ide is, mert a meder, viszonylag keskeny volt, és a víz sem volt mély. Körülötte mocsaras, zsombékos rét ékeskedett messziről hirdetve, itt még a természet az úr. Ezt a mellékágat, valószínűleg mesterségesen hozták létre a mocsár lecsapolása érdekében valamikor. Itt általában több volt a hal, mint a főágban, vagy legalább is, könnyebb volt megfogni őket. Nem csak hal, hanem az egyéb élőlények fajtáinak sokasága lakta ezt a szívemhez oly közeli területet. Óriásira nőtt fekete páncélú csíborok, vízi patkányok, vízisiklók, piócák, vízipókok éltek többek között, a vízben. Ezt a szakaszt piócásnak hívtuk. Körülötte a mocsaras réten, melyet zsombékosnak neveztük, vadkacsák fészkeltek, a vízből kidudorodó, néha akár két- három méter átmérőjű zsombékok közepén. Rájuk is vadásztam, csekélyke eredménnyel. Gyönyörű látvány volt, mikor a kacsamama a kiskacsákkal kalandozott a zsombékok között. Hiába voltak még picikék a kacsák, mégsem tudtam fogni belőlük egyet sem. Ha valamelyikhez közel kerültem, az, lebukott a víz alá, és ha elég türelmes voltam, vagy tíz méterrel odébb megláthattam ismét őket. Egyszer viszont sikerült fognom egy kacsa mamát, mikor az a tojásokon ült. Ha nagyon lassan, és csöndben közelítettem a zsombékhoz, a kacsák némelyike egészen közelre engedett magához. Minden fészeknek legalább két bejárata volt, így könnyen menekülőre tudták fogni, ha közelítettem. Egyébként, nagyon nehezen lehetett megtalálni őket, mert úgy bele

tudtak illeszkedni környezetükbe. Volt olyan, hogy karnyújtásnyira volt tőlem a vadkacsa, mégis csak akkor szereztem tudomást róla, mikor már késő volt. A kacsavadászat titka, hogy nekem kell először észrevennem, és attól kezdve nem szabad ránézni. Lassan, nem zajongva szabad csak megközelíteni. Ha észreveszi, hogy megláttam, már messziről menekülni kezd. Ha a kacsa úgy gondolja, hogy még nem vettem észre, egészen közel enged magához. Ekkor kell hirtelen lecsapni rá. Legtöbbször tojás volt a zsákmány, de anyukám, annak is nagyon örült. Ma már én is másképp látom a dolgot, de akkoriban nem okozott gondot kitekerni a kacsa nyakát. Ez a kacsa finom sültként végezte a pocimban. Kevéske, egészen sötétvörös húsa volt, viszont annál rágósabb. A rajtam levő póló, vagy atlétatrikó volt legtöbbször a bevásárló szatyrom, mert abban vittem haza zsákmányaimat. A halőr, aki ezt a területet is vigyázta, ha meglátott vesszőkosárral a kezemben, vagy legyen az, bármi, akár egy bot, mindig megállított, és figyelmeztetett, hogy mit nem szabad. Természetesen, falra hányt borsó volt számomra, minden ilyen intés. Néha, meg is fogott, halászás közben. Ilyenkor következett a fenyítés. Néha úgy megpofozott, hogy alig tudtam hazamenni. Mivel nagyon figyeltem, így ez csak ritkán fordult elő velem. Egyszer egyik körutamon, észrevettem, amint egy kecét

helyez el a patakmederben. Elbújtam és megvártam, amíg távozik. Kiszedtem a varsát a vízből, és elvittem jóval messzebbre, és én is hasonlóan helyeztem el a patakban. Örömöm nagy volt, mivel a bosszún túl, még a biztos halfogásra is lehetőségem nyílt. Közben az járt az eszemben, mekkora álszent ez a halőr, mert amit nekem tilt, azt ő, százszorosan műveli. A kece szárnyai teljesen átérték a medret, így a halak mindenképpen a csapdában találták magukat, ha tovább szerettek volna úszni. Ez már igazi halászat volt. Válogathattam az értékesebb fajták között, és még azokból is a nagyobbakat. Legalább két hétig jártam, szinte minden nap. Anyám, a nagyobb halakat eladta a szomszédoknak, a kisebbeket pedig elkészítette a családnak. Én soha sem ettem halat, mert az egyik kosarazásom alkalmával, vagy tíz kilogramm apró keszeget vittem haza. Szüleim egész nap pucolták, és lisztbe forgatva megsütötték egy részét. Apám is otthon volt, és elégedettségét úgy fejezte ki felém, hogy sokat evett a halból. Nagyon szerette. A többi hal kint várakozott a kosárban, és megbüdösödött. A pálpusztai sajt, amit apám szintén nagyon szeretett, illatos virág volt ahhoz képest, amit a büdösödő hal áraszt. A pálpusztairól még annyit, hogy egyszer papírba csomagolt sajtot hozott haza, és letette az asztalra. Kukacok kezdtek kimászni a papír alól, és én szóltam apámnak emiatt. Ő kibontotta a csomagot, és majd elhánytam magam, mert egy hatalmas nyüzsgő kukaccsomó volt benne. Erre apám ennyit mondott. - Akkor érett és finom a pálpusztai, ha már le tud mászni az asztalról. - Három ujjával összenyomkodott valamennyit belőle, és megette. Én elrohantam hazulról.

Olyannyira irritált a büdös hal szaga, hogy nem tudtam abbahagyni a hányást. Emiatt orvoshoz is kellet vinni engem. Az orvos, Dr. Hercegh Sándor volt, valamilyen kanalas orvosságot adott, és kis idő múlva már nem volt olyan erős a hányingerem. Ő egy \"maszek\" orvos volt. Anyám, mindig hozzá vitt, ha komolyabb bajom volt, mert csak benne bízott meg. Volt ugyan állami körzeti orvosa is a falunak, de hozzá, csak a legritkább esetben mentünk. Szóval, elég macerás volt a halászat, mert messze volt a házunktól a kece. Egyre ritkábban mentem már ki, és egyre több volt benne a döglött hal is. A legutolsó alkalommal körül belül egy hét után mentem ki a varsához. Szinte teljesen tele volt döglött halakkal, csíborokkal. Volt benne két darab vízi patkány is. Undorító látvány volt a sok döglött hal, mert némelyiket kikezdték a többiek, vagy valamilyen más élőlény. A vízi patkányok viszont gyönyörűek voltak. Kihúztam a kecét a partra, és a vízi patkányok látványában gyönyörködtem. Mindkettő a hátsó lábaira ült, fejüket magasra tartották, mellső lábaikat pedig úgy tartották, mintha imádkoznának. Kis tenyerüket összetartva néztek rám, mintha könyörögnének nekem szabadulásukért. Élet, és halál ura voltam akkor. Rajtam múlt, élnek-e tovább, vagy sem. Sokáig néztem őket, piszkáltam is egy ágdarabbal, de egyáltalán nem voltak agresszívak. Csak imádkoztak, és könyörögtek, gyönyörű tekintetükkel. Végül, a kece, hátsó ajtajának kinyitásával, megkegyelmeztem nekik. Egy szempillantás alatt tovább álltak. A varsát otthagytam a parton halastul, és azt hiszem többet már nem is jártam azon a részen halászni.

A kisbíró Kisgyermekként, minden olyan dolgot, ami eltért a megszokottól, kíváncsian figyeltem, mivel a legjobb szórakozást, azok nyújtották számomra. Ilyen volt például, a kisbíró ténykedése. Egy, a nyakába akasztott pánton, ölében lógó dobbal, járta a falut. Időnként megállt, és hosszú, pergő dobolásba kezdett mindaddig, amíg a környékbeliek köréje gyűltek. Általában vasárnapi napon végezte munkáját, mert azon a napon, sokan tartózkodtak odahaza. Mikor már úgy érezte, elegen gyűltek köréje, abba hagyta a dobolást. Ismét egy rövid pörgés a dobon, a végén két, három erőteljesebb ütéssel befejezve az invitációt, kezdte mondókáját olvasni, egy, a zsebéből előhúzott papírlapról. - Közhírré tétetik! - A Kösségi Tánócs, értesíti á lákossógot, hogy áz 196~. ~.szómú réndéletének értelmibe, mindénki köteles, á hózá közelibe lévő vízelvezető órkokát kipucóni! ( Néha, magánszemélyek részére is végzett munkát. Például, ha valaki el akart adni földet, házat, tűzifát, stb. ) Mondókáját szintén egy rövid dobpergés követte. A papírt összehajtva a zsebébe csúsztatta, majd indult a következő helyszínre, végteleníteni rövidke mondókáját. Egyébként, a papír csak a díszlethez tartozott, mert sohasem láttam, hogy olvasta volna. Mi is követtük, így, szinte mindig gyermekek sokasága vette körül.

A szó, szoros értelmében, kisbíró volt. Alacsony termete, hosszú bajúsza, mókássá tette tevékenységét. Lehet, hogy nem kisbíró volt a titulusa, mi Tápióbicskeiek, mégis így hívtuk. A dobolás után, az odagyűlt emberek, még sokáig beszélgettek egymással, kitárgyalva egymásközt a falu dolgait.

Karbidágyú Tápióbicskén, a Tabán közelében, volt egy kovács, aki karbidból állította elő magának a hegesztésekhez, melegítésekhez szükséges éghető gázt. A gázfejlesztő tulajdonképpen egy vizes hordóból, és egy kisebb, nyílásával lefelé fordított, és az előzőbe belehelyezett nyitott szájú hordóból állt. A kovács, a napi karbidot a gázfejlesztő közelében tárolta. Mivel a nagykapu, egész nap nyitva volt, így viszonylag könnyen tudtam csenni a karbidból. Ebből a karbidból, egy féldiónyi darabot egy festékes dobozba tettem, és ráköptem. A festékes doboz fedelét visszahelyeztem, majd a fenék részén, egy szöggel előzőleg készített lyukat befogtam, és vártam néhány másodpercig, hogy elegendő gáz képződjön. Amikor már úgy gondoltam elég, oldalt fektetve a földre helyeztem, és égő gyufaszálat közelítettem a lyukhoz, miközben bal kezemmel a festékes dobozt a földhöz szorítottam. Óriásit robbant a fedelet messzire ellőve. Az agyigácsó hosszan visszhangzott a durranástól. A partifecskék szinte ellepték az eget, menekülés közben. 5-6 durranás elég volt ahhoz, hogy a rendőr, üldözőbe vegyen. A vészlejárat mindig jó szolgálatot tett, mert ott már nem tudott utánam jönni. Egyszer túljárt az eszemen Kakaó(a rendőr), mert egy segédrendőrt is bevont az üldözésbe, és amíg a segédrendőr, odafent keresett az öreg temetőben, én a csúszdán egyenesen Kakaó kezei közé siklottam. Néhány pofon után, a pajeszomnál fogva rángatott, egészen a szolgálati helyiségig. Ez, körül-belül másfél kilométer. Út közben én voltam a legveszélyesebb bűnöző, akit valaha is elfogott, tudatta ezt

velem. A rendőrségre anyám jött értem, aki a rendőrrel veszekedett kicsit, majd hazamentünk. - Sányi mé csinólod ezt velem? - Kérdezte anyukám, miközben hazafelé mentünk. - Mosmó biztos evisznek á ménhelyre. - Fordult hangja keserűbbre. Csak mentünk tovább szótlanul, és folytattuk mindketten ott, ahol abbahagytuk. Apámnak is fülébe jutott az eset, de ő elintézte hamar a dolgot. Néhány perces nadrágszíjas fenekelés, és részéről le volt tudva a nevelés. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezeket, a perceket, én nagyon megszenvedtem. Nagyon fájdalmas volt az összes verés, amit apámtól kaptam. Némelyikre még most is a legkisebb részletig emlékszem. Az öreg temetőben levő búvóhelyemet a segédrendőr teljesen feldúlta, óriási kárt okozva javaimban. Az összes ólmot eltüntette, amit csak nagy sokára, és nem is teljes mértékben sikerült pótolnom. A bungalót újra építettem, de most már szinte teljesen akác, illetve korona akác gallyakból. Csak a kijáratoknál használtam kevésbé agresszív építőanyagot. Ez a tanya volt a második, hanem az első otthonom akkoriban. Két apró bejárata volt, ahol egy felnőtt nem férhetett be, plusz még egy álcázott vészkijárat is segítette menekülésemet, ha szükség volt rá. Volt olyan is, hogy Pittyával az egész éjszakát ott töltöttük. Fából faragott íjak, kardok, lándzsák és géppisztolyok voltak fegyvereink, melyektől biztonságban éreztük magunkat. Tulajdonképpen innen indultunk, szinte minden esetben portyázásainkra. Világításra, a temetőből szerzett gyertyákat, vagy paraffint használtuk. Ez akkora kincs volt, hogy a készletet mindig elkaparva tartottuk valahol a bungaló közelében. A durrogtatást, még néhányszor megkíséreltük, de

olyan erős volt az agresszió, amit a rendőrtől, és a falusiaktól is el kellett viselnünk, hogy lassan fel kellett hagyni vele. Így már felnőtt fejjel is csak annyit mondhatok. Jó móka volt.

A tollas zsidó A tollas zsidó évente kétszer-háromszor járta a falut. Lovas kocsival jött, és menet közben azt dalolta. - Tooo-llakért, rooo-ngyokért, bőőő-rökért. - Bögrét, tányért, po-ha-rat-a-dok. - Időnként, kiment valaki hozzá az útra,csereberélni. Persze, az emberek kevesellték, amit kaptak, de azért mindig akadt, aki üzletelt vele. Sokan tartottak a faluban nyulat. A nyers szárított nyúlprém, és a libatoll érdekelte leginkább. Persze az értékesebb holmikért(pl:kecskebőr), zománcozott lábost, vagy akár még mákdarálót is adott. Azután, a mindig púposra pakolt lovas kocsi, folytatta útját, és a jellegzetes dal, még sokáig hallatszott. A drótostót A drótos tót is évente néhányszor jött. Hátán fából készült, lépcsős ládikával járta a poros utakat, miközben jellegzetes, rekedtes, mély torokhangon azt énekelte: - Dóóó szóóó. - Hogy mit jelentett, nem tudom, ma sem. Talán, a „drótos” szót dalolta, igen érdekes formában. Anyám, egyszer behívta, és egy lyukas zománcozott lábast adott neki, amit egy alumíniumszegeccsel pillanatok alatt befoltozott. Volt egy fateknőnk is hosszában berepedve. Kívülről, hatalmas bádogcsíkot szögelt rá, végig a repedés mentén, a teknő formájára igazítva azt. Ezt a teknőt is, még sokáig használtuk. Egyszer, még a háztetőn levő törött cseréphez is illesztett egy bádogdarabot, hogy ne ázzon be a tető. Háti ládikájában tartotta szerszámait, és különféle színű, és formájú fémlemezeket, gumilapokat, drótokat, amiből a szegecset is csinálta. Azt tudom, hogy sok munkája volt, mert szinte minden házhoz behívták. Mivel gyalogosan járt, csak pénzzel lehetett neki fizetni, mert tyúkot, tojást, soha nem fogadott el. Azonban szívesen evett mindenütt, ahol kapott, és volt mit.

Az üvegestót Hasonló doboz volt az üvegestót hátán is, csak abban törött, vagy dobozméretűre vágott üveglapok voltak. Egyszer nálunk is kijavított egy törött ablaküveget. Igen. Nem kicserélte, hanem kijavította. A törött, egyenetlen szélű üvegrészt kivágta, és helyére egy precízen odaillesztett üveglappal pótolta úgy, hogy a két üveg összeillesztésénél, még egy vékony papírlapot sem lehetett áttolni. Még a csörgőóránkba is vágott egy kör alakú üveget, mert az előző eltört. Ő nem reklámozta magát, különféle hangoskodással, mégis mindig tudtuk, merre jár. A szomszédok, ugyanis átkiabáltak egymásnak, esetleg konkrét címre küldték az üvegest.

Szivarka Gyönyörű késő nyári idő volt. Nem volt nagyon meleg, hideg sem, és a szél sem fújt. A Tápió partján, fürdés után, barátommal Pittyával, szivarkákat sodortunk falevelekből, közepén, száraz fűvel. Nagyon vastag, legalább három igazi szivarvastagságúra tudtuk csak sodorni, házi füstölnivalónkat. Hosszú, zöld fűszálakkal tekertük körbe, nehogy szétessen. A felnőtteket utánoztuk, mert akkoriban szinte mindenki dohányzott a faluban. Az számított kivételnek, ha valaki nem. Furcsán is néztünk a nemdohányzóra, nem értettük, vajon ő, miért nem szívja. Gyufa mindig volt nálunk, így ki is próbáltuk házi készítésű szivarjainkat. Akármilyen rossz is volt, csak szívtuk, és néztük egymást Pittyával elégedetten, mert kicsit felnőttnek érezhettük magunkat, a füstölés által. Gesztikuláltunk is, ahogy a legnagyobb dohányosoktól láttuk. Akkorra már kóstoltam igazi dohányt is, és mondhatom, egy kicsit sem hasonlított rá, a mi szivarunk füstje. Egyszóval, borzalmas volt. Ücsörögtünk a parton és átadtuk magunkat a dohányzás illúziójának, álmodozva a felnőttkor szépségeiről. Hátam mögött lépteket hallottam, és megfordulva láttam, hogy legnagyobb ellenségem, Bangyi közelít, egy másik tanyasi gyerekkel. Nem mertem moccanni sem, mert Bangyi jóval idősebb volt nálam, és ha elfutottam volna, nagyon magamra haragítottam volna. A szivarkát eldobtam, és vártam mi történik. Pittya is idősebb volt nálam, de ő sem mert mozdulni, nehogy megharagítsa őket. Végül, megtört a csend. - Mi á *ászt csinótok itten, kis*éci. - Szegezte nekem vészjósló kérdését Bangyi. Általában így hívott, és egyből tudtam, már megint nem maradok ki valamiből, aminek verés volt a neve.

Mi nem szóltunk semmit, csak bámultunk magunk elé Pittyával. Bangyi és a másik tanyasi gyerek a hátam mögött álltak. Ismét kérdezett legnagyobb ellenségem, de most már a tenyerével a fejem tetejére ütött, miáltal összegörnyedtem, és a törökülésből, kicsit oldalra ülve vártam a további fejleményeket, nyakamat behúzva és közben fejemet simogatva. Arról, hogy elfutok, szó sem lehetett, mert akkor kaptam volna csak igazán nagy verést. Egyébként is utolért volna. - Ággyó csák néki. - Biztatta a másik gyereket szaporán, Bangyi. Az a gyerek is jóval idősebb volt nálam, de ha csak ketten találkozunk, vele, már összemértem volna az erőmet. A gyerek közelebb jött, és mint aki jó tanuló, mosolygó arccal lehúzott egy nyaklevest. Én felálltam, mire ő megint pofon vágott. Ezt megismételte még párszor, és láttam Bangyi arcán az elégedettséget. Egyre jobban szégyelltem magam, mert nagyon megalázó volt, ahogy az a másik gyerek vert. Nem mertem visszaadni a pofonokat, mert féltem ellenségem haragjától, aki még a korosztályában is erősnek számított. Végül Bangyi megunta a dolgot és egyetlen csapással, a földre teremtett. Még rúgott belém egyet, és a másik tanyasi gyerekkel beszélgetve, nevetgélve elindultak hazafelé. Pittyával még beszélgettünk a dologról egy kicsit. Én megállapítottam, hogy ez a verés, a kisebbek közé tartozott, mert semmilyen komolyabb utófájdalmam nem volt. Már dél körül járt. Elindultunk hazafelé, hátha van valamilyen étel otthon. Mivel apám most otthon tartózkodott, így főtt ételre is számíthattam, mert a részére mindig kellett, hogy főzzön anyám. A házunknál elváltunk Pittyával, és már a kiskapunkban éreztem a finom főtt étel illatát. Apám a gangon állt, és meglátva engem, várta, hogy közelebb érjek. Még nem találkoztunk amióta hazajött, ezért oda mentem hozzá, hogy puszit adjak. A puszi, az kötelező volt, mert nagyon mérges tudott lenni, ha nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet.

- Csókolom. - Köszöntem neki illedelmesen már messziről. Nem várta meg, hogy puszit adjak, hanem mikor a közelébe értem, csak azt mondta. - Lehelj csak rám. - Már sejtettem, verés lesz, csak azt nem, mekkora. Egyből tudtam, Bangyiék hazafelé menet, beárultak apámnál, és azt is tudták, nem úszom meg szárazon, mivel ismerték az otthoni körülményeimet. Hát ezért nem kaptam tőlük nagyobb verést a Tápió partján. Nem akarták, hogy apám megsajnáljon, vagy valami egyéb dolog miatt elmaradjon az otthoni verésem. Ráleheltem. Édesapám megfogta a pajeszomat, és a ház bejárata, és a kiskapu között levő, orgonabokorhoz vezetett, miközben a pajeszom majd ki szakadt. Ennyit mondott. - No, válaszd ki azt a vesszőt, amivel ki szeretnél kapni. - Álltunk ott egy darabig. Ő a pajeszommal játszott, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy tudnék úgy állni, hogy ne fájjon annyira. Elengedte a pajeszomat, és miközben indult ebédelni, visszaszólt nekem. - Szólj, ha megtaláltad. - Ott hagyott magamra a fájdalmammal, mert most mintha jobban fájt volna a fülem mellett, mint amikor még húzta. Rettenetes érzések kavarogtak bennem. Biztosan tudtam, hogy nem úszom meg a verést. Apám soha sem viccelt, ha fegyelmezésről volt szó. Nagyon kiszámítható volt. Óriási nyugalma soha nem árulta el mire készül. Ez volt a legrosszabb az egészben.

Hiába nézegettem a nálam is idősebb orgona sövényt, nem találtam megfelelő vesszőt, amivel szívesen kikaptam volna. Egyetlen fekete klott gatyában voltam, és hiába volt meleg, én mégis fáztam az orgonabokor árnyékában. Lestem az eldugott vesszőket is, még a bokor ágait is széthúztam, hogy jobban szemügyre vegyek egy-egy rejtettebb ágacskát, hátha mégis találok megfelelőt. Egy alkalommal, még be is másztam a bokor belsejébe. Mégsem találtam rá kínzóeszközömre. Őrjöngtek gondolataim, és csak a végkifejlet járt mindig eszemben. Csak miközben a vessző keresésével voltam elfoglalva, hagytak kicsit nyugodni aggodalmaim. Már lefelé tartott a nap, mikor egyre többet gondoltam a szökés lehetőségére. Egyre többet játszottam a gondolattal, elfutok. Egyszer már megtettem, de az utána következő verés emléke olyan fék volt, amit nem mertem kioldani. - Mé kínozod ázt á gyerékét? - Hallatszott anyám hangja valahonnan. - Majd most megtanulja, mit tehet és mit nem. - Válaszolt apám kimérten. - Verd még, vágy üsd ágyon. De né kínozzád órókik. - Szánt meg végre édesanyám. Hosszú csönd, és feszült vesszőkeresés után, egyszer csak megjelent apám. Határozott lépteinek hangja, már messziről a düh, és az óriási agresszió előszelének rezgésével töltötte meg környezetemet. Mikor megláttam, sikítva, bömbölve könyörögtem kegyelemért. Mindent megígértem volna, ha nem bánt, és ha kéri. Ahogy közeledett, úgy görnyedtem le a föld felé, hogy minél kisebb legyek, mert akkor talán a verés is kisebb lesz. Szerettem volna fejemet a föld alá dugni, ne lássam ezt a kegyetlen embert, akit úgy hívnak \"édesapám\". Torkom szakadtából ordítottam, könyörögtem hiába.