Editke+blogkönyve

Makacs vagyok, amit kitűzök magam elé, megpróbálom teljesíteni. Nem bizonyítok semmit senkinek és semminek. Mostanság a várakozás bizsergető varázsával lebegek. Nem rossz. Komolyan...Vannak helyek, ahol otthon érzem magam, és ez független a várostól, amiben most épp lakom. Színek, hangok, illatok, megérzések, kósza ötletek teszik ki napjaim, hiszem a zene, a könyvek, szeretet, szerelem, igazság hatalmát, naivságom páratlan, már találkoztam angyallal. Néhanap görcsösen keresem a helyem ezen a kusza földön, némelykor meg elengedem magam, és hagyom, hogy megtörténjen....Minthogy következetesen hiszem a jót, a szépet, és hiába ér csapás, csapás után, írás nélkül nem tudok élni. A rossz és a jó oldalam néha furcsa dolgokra képes, néha magam is csodálkozom magamon. Folytatom tehát. „Itt voltam megint és újra elolvastam \"Nagyi meséjét\", mert lehetetlen betelni vele. Láttam őt, beszéltem vele, de így a mesébe szövődő élete és gondolatok szálai varázsszőnyegként repítenek. Kicsit szállok most, kicsit könnyes a szemem, most a mamámra gondolok. Köszönöm ezt az érzést is.” „Süt a nap, friss levegő áramlik be a csukott zsalugáter vékonyka résein. Épp most keltem és olvastalak. Jó lenne most a fűben feküdni. Ezt kaptam tőled a mai nap.” „Ez a legutóbbi bejegyzés nagyon bejött nekem, le a kalappal, ami nincs a fejemen.” Egyik olvasója gyöngyprózának nevezte írásait. Valóban gyöngysornak tetszenek ezek a remek miniprózák. Értékes gyöngysornak. Hozzáteszem még, hogy olyan ő mint a szélhárfa, ahol az élet a szél és ő a hárfa: úgy szól, ahogy fújja. Csárádi Edit mélyérzésű, szókimondó, őszinte ember: gyötrődéseit, örömeit tárja elénk megragadó stílusban. Szeretettel ajánlom ezt az online könyvet mindenki figyelmébe, remélve, hogy előbb-utóbb valódi könyv alakjában is kézbe vehetjük! (A szerkesztő)

Tartalom: Hétköznapok varázsai - 2007 A semmi szélén Vajon mikor?.. Hatalmas a szíved... Vannak napok Tittmoning Nappali álmok Álmok Erdő Tavaszi szél... Kövek A kút Régi korok istenei Színes szappanbuborékok Tiszta szívvel Relatív Álomország Hurik Gyertyaláng Rég volt Ismerős pillanatok Csendben Láz Angyalok Mindhiába Vajon mikor? Svédország A látható világ széle Amit szívedbe rejtesz Már megint születésnap Végül is.. Jó, tudom… Csillagom, csillagom Zavaros, kusza álmok tengerében... Tavasz néni réges-régi elfelejtett tavaszon.. Mindig Néhanap Toronyugrás A vágy illata Lélek csupaszon Hála- füzet, vagy füzet a hálának Gondolatok kavargó óceánja Tudod-e? Napkelte már megint Lilith, vagy, amit a szívedbe rejtesz Ismerős érzések Hajnal nyáron Új idők hajnalán Hiányérzetek éjszakája Éjféli érintés Álom a sok közül... A dolgok összesűrsödése Karácsonyi derengés A napok mikor összefolynak... Szép karácsony Mikor nem tudom Halk remény... A kórház Karcsinak... A vörös oroszlán Szédület Néha.. A macskakirály Tavaszi reggel... Szép remények Gyöngyszín perc-gömb Szürkeség Szív- villanás Hideg, téli napok Varázskör Mézszín reggel... A város Napkelték számosszor, sokadjára Cserkő Telihold Szívderű Hajnali varázs... Visszamentem... Ritka percek selyemszalagja Hajnal A tavasz A kút Minden hajnali varázslat Gyöngyszín percek abububerczynek...mert Béke szereti a gyöngyöket... Mondd, mennyit ér...3. rész Vándor Csillagút Csillag Tavasz váró téli nap Ariadné 2010-ben Mondd, mennyit ér... 2. rész Halottak napja Mondd: jóbarát, s lépj be... Szétszórt napok A szegény ember és az ág A denevér Álmodom Köd Csapzott angyal

Tékozló angyal Percek Szép remények Csendben, halkan Napvarázs Rosszkedvűek angyala A hétköznapok a fejemre estek... Mikor az este... Tükörvilág, még egyszer… Ősz Lélek-országút Négylevelű lóhere Újfennt gondolkodom Amikor az üresség ellen harcolok Megkeresem a csillagom Endre emlékére Kicsikém A napok mikor összefolynak... Fussunk neki még egyszer a gyávák Mikor nem tudom igazának... Utak Vándora A gyávák igaza Az út széle Végül is.. Vásárolni Filléres emlékeim Csiribá A bohóc, a trapéztáncos meg az alvó Mintha véget érne oroszlán Amit sohasem várunk... Régi korok istenei A varázslónő A tavasz Figyelmeztető álmok Nyár Tükör világ Via Mala Folyamatosan Ismerős érzések Segítség, új év… Nappali álmok A megbocsájtás angyala Újból Határvonal Úton Pillanat Ciklusok A víz alól Ritka percek... Önsajnálat Biztosan Tényleg... A kistündér Ki mondja meg? Ragadós mézhullám Angyalok úton- útfélen Falanszter Nagyi, avagy az élet fura meséje Ősz ujja Félelem Ünnepek Többnyire Kockák Varázskő Színes, ünnepi Az idő összesűrűsödése Mesél a kezed

Hétköznapok varázsai - 2007 Ez az év is elsuhant. Szó szerint. Összegzésképp és rangsorolva: mit tudom én, hogy milyen volt. a.) az Utazás éve. Hiszen beutaztam Angliát, Európát, láttam az Exupéry utat Calais-ban, éreztem az angol napsütés ízét, a Csatorna sós levegőjét, apró sós vízpermetjeit. Dover vakító, hófehér szikláit, az Erőd fennsőbbséges közönyét, ahogy letekint az álmos kisvárosra, az időtlenségre, a kikötőre, az apró fehér vitorlásokra, amelyek köpnek a magas hullámokra és halált megvető bátorsággal küzdenek a céljuk felé, emlékszem a piros teherhajóra, amin mint egy Legó játék felhalmozottan púposodtak a konténerek. Sírtam az angol repülőtér mellett ahol a sportrepülők apró bogarakként zümmögtek nekem pedig szerelem-nehéz volt a szívem és nem és nem tudtam elszakadni a szívfájdalomtól. Rombolnom kellett, hogy sikerüljön. Nos, nem vagyok rá büszke, de csak egyetlen lehetőség volt, hogy a hamis álmaimból felébresszem magam. b.) Túlestem egy számomra fájó és nekem nagy szerelmen. Igaz, nem mindig ismered meg a Világ Leghazugabb és Leggyávább és Legjellemtelenebb emberét. Nekem sikerült. Csak önmagam hibáztathatom, hogy nem vettem előbb észre a jeleket. Az ember aki önmagának sem meri bevallani a valóságot mindenkinek s mindig hazudni fog. Csak legfeljebb igaznak tünteti fel. Hiszen kompromisszumot mindenkor kötni lehet. Van mikor család, pénz, hatalom egyebek elhitetik, hogy nem hazudik pedig a mélyen alvó sötétben magának sem meri bevallani. Nos, már nem az én gondom. Miért kell azt állítanunk, hogy a rajtunk lévő pulcsi kék, mikor fekete.Soha nem fogom megérteni. Majd megérti valaki más. c.) Tavaly nem tettem újévi fogadalmat, azon felkiáltással, hogy úgysem tudom és nem is akarom betartani. d.) Most teszek! Nem mondom, hogy sikerülni is fog, de rajta leszek. Megpróbálok, hű és igaz maradni. Nem, a külvilághoz, csak a magam állította mércéhez. Segítek, ha tudok. Még többet mosolygok, mert ha rámosolyogsz a világra, többnyire visszamosolyog rád. Legalábbis nagy részben. És most jöjjenek az álmok: A titkosak: szeretném jóvátenni mindama rosszat, amit elkövettem. Nem, nem mondom, hogy sikerül. A nem titkosak: még mindig szeretnék egy kertes házat, angol agarat, mert nekem az a fajta jelenti a Kutyát, kiscicát tigris-csíkosat. Ja és szeretnék kiegyensúlyozott

és boldog lenni, és mindezt rávetíteni a környezetemre, a hurráoptimizmussal együtt, hogy minden rossz véget ér egyszer és az a rohadt gödör sem olyan csúszós, mint amilyennek látszik, mert van már cipőm, vaskarmokkal, és szépen lassan araszolva feljutok, szétnézek, s mint Huxley Szép új világában rádöbbenek, hogy a boldogság bennem van, a szívemben. Tudom, tudom örök naív maradok. De legyen ez a legkisebb hibám a többi ezer rossz mellett.Így hát blogom, blogom mondd meg nékem, van-e még ily naív a vidéken? És ha igen egyetért-e, osztja-e a szívkéréseket, vagy csak örök szőke butuskaként legyinthetek, kis butuska mit akarsz, Bujdoss el a Világ elől, mert felfal téged, kis hülyét, hisz törékeny vagy, szíved lágy, jellemed bizonytalan, mosolyod is megfakul, és nem tudsz nap, mint nap erős lenni, letaposni, eltiporni, nincs autód a legutolsó szériából, kastélyod kacsalábon forgó, egy kézen tudod megszámolni barátaid, nem szereted a harsány-üres csak látszat társaságokat, és különben is szereted a könyveket, Sade-t hallgatsz Norah Jones-sal, egyáltalán mit akarsz te?! Kedves látszatvilág hagyj békén és én sem feszegetlek Éljünk simán egymás mellet és megpróbálom elkerülni az összecsapásokat, mert már nagyon nehéz újból és újból páncélt növeszetenem, bár nem lehetetlen, csak napi harcokat vívni és néha alulmaradni, néha győzni. Ez a világom az életem mégha oly cseppke is. Vajon mikor?.. Vajon mikor szűnik meg az igény a nőkben önmagukkal szemben,amikor totálisan beletörődnek a világuk igazságtalanságába, és feladva mindazt ami egykor sudár és ragyogó volt csak árnyéka lehessen az egykor karcsú, ifjú nőnek. Mikor adja fel valaki, és a férfiakra ugyanúgy érvényes, hogy rossz fogakkal járkáljon, mikor tűnik el a fáradt szemekből a remény, hogy kilátástalanságot sugalljon, mikor lesz hangsúlyozottan önmagával és nem a világgal szemben igénytelen, hogy beletörődjön a macinaciba és a sportcipőbe? Nem, nem vagyok sem márkafüggő, sem elegáns, sem kirívó, vagy kihívó. De nem tudok rendetlen hajjal, nekem nem tetsző ruhában elindulni hajnalonként, leheletnyi smink nélkül sem tudom elképzelni a napot. Nem a külvilágnak, magamnak csupán. Tudok percekig lamentálni nadrág és blúz fölött, hogy háromszor átöltözhessem. Zsíros hajjal is képtelen

vagyok dolgozni. Vasalatlan blúzban is. Inkább futok a buszhoz. Elnézem a nőket a munkahelyen. Nem, nem a vonásaikat, a ruhájukat, a hajukat, egyebüket. Mikor adták fel? Én a turkálóban is találok fillérekért egyedi, nekem tetsző darabokat. Én sem leszek már fiatalabb. Elfogadom az évek súlyát, mert természetes velejárói a nőiségemnek, a nevetőráncok mélyülését a szemem körül, a testem változásait. A belső jelzéseket. Nap, mint nap változom. Belül lassulok. Komolyodom. A kacagásom csengése visszatért, a léleknek idő kell a gyógyulásra, a sebszéleknek sokáig tart összeforrnia, és egy mozdulat és újból vérezni kezd az egész. Müller Péter sorain gondolkozom. Inkább lélek vagyunk, mint test, ezért fájnak a lelki sebek, az elválások, a szakítások, az elszakítások. Meddig? Mindig. Csak a test megtanulja elhalványítani a fájó, sajgó lelki sebeket. Hogy egy napon újult erővel szíven vágjon a felismerés, semmi nem véletlen. Megtanuljuk elfojtani, elzárni, befalazni a lelki sebeinket. De maradék nélkül soha, de soha nem leszünk túl rajta. Talán ez az a pont, amikor feladjuk. Innentől jön a macinaci, a fognélküliség, a szegénység elviselése, eltűrése, a remény kikopása, a cigi, az alkohol, és egyéb legális kábítószerek. Ki tudja. Nem ítélkezhetünk semmiképp. Hiszen mindannyian esendők vagyunk. Mindannyian... Vannak napok Vannak napok, mikor önmagamhoz képest is alulmúlom magam. A gyerekem ilyenkor harsányan vihog, a férjem, persze, ha itthon van, akkor csak legyint: - Ülj le, Ircsi, mert leversz valamit. Nos, ezt szó szerint kell érteni. Ilyenkor szoktam ki- és leejteni a tárgyakat a kezemből, megjegyzem a legrondább bögrét soha nem sikerül összetörni, komolyan, az visszapattan még a konyhakőről is, csak a szívemnek oly kedves darabok válnak szilánkossá, ilyenkor repül a kanál, a villa, a tányér a mosogatóból, mert egyszerűen kicsúsznak a kezemből, ilyenkor lapos sarkú cipőben is képes vagyok elesni, és vissza-visszatűnődöm, hogyan voltam képes tíz centis sarkakon billegni éveken keresztül. Az álmok is élénkebbek ezeken a napokon, órákig tűnődöm a jelentésükön, hogy aztán percek alatt elfelejtsem őket. A nehéz napok, ezt tuti, hogy pasi alkotta ezen szóöszetételt, is meggyötörnek ilyenkor. Mosolygok persze, hogy aztán könnyekig

hatódjak valami őrült hülyeségen, és napokig rágódjak felesleges dolgokon, miken másszor csak jókedvűen legyintek. Ilyenkor is a szokásos munkatempóval és lelkesedéssel dolgozom, csak mintha a tárgyak összeesküdnének ellenem, és mindent késedelmesen és hibával, esetenként némi apró baleset által tudom véghezvinni. Fogalmam sincs miért vannak ezek a napok, hogy bosszantsanak-e, vagy hogy tanuljak belőlük. Az összetört pohárkészletek arányát tekintve inkább az elsőnek tűnik az egész. Aztán ez is elmúlik, mint a telihold és kiegyenesedik minden. Hogy aztán újult erővel kezdődjék előlről... Tittmoning A várfalnak simítottam hátamat, meleg volt. Mohos kőfalak, a levegőben úszott az időtlenség. A kapu előtt vadi-új Mercedes, szinte még a festék is ragadt rajta. A várban természetesen laktak. Nem tudom, hogy az úri leszármazottak, vagy csak unatkozó milliomosok, de postaláda, virágláda tele harsogó-piros muskátlikkal, amelyek olyan németesen hullottak alá. A felvonóhíd leengedve, nyakatekert mélységbe látni alá. Csodálatos kilátás a városfallal övezett városkára és az Alpok vakító fehér kőcsipkéire. Alant a meredeken kecskék és birkák legelésznek, mintegy természetes fűnyíróként is működve. Minden kertben trambulin, úgy látszik most ez a divat, mint pár éve kötelező volt kertenként egy darab kerti tó, plusz a többemeletes madáretető. Mindenhol gondos kezek nyoma. Sehol egy felesleges fűszál, eldobott szemét, kidobott haszontalanság. Még a birkák és kecskék csípős szagát sem lehetett érezni. Különös nyugalom vonult át rajtam, ahogy a gót betűket próbáltam kisilabizálni, a felfoghatatlan messzi dátummal együtt: 1400. Úgy éreztem , mintha hazaértem volna. A kőfalak lehajoltak, a nap simogatott, a moha a kezem alá simult. A levegőben puhán úszott a délutáni harangszó. Szinte semmi sem változott. A durvára faragott kőfalak a tömör szürkeségükkel is sugallták, ők akkor is stabilan és magabiztosan állanak majd itt, ha én már sehol sem leszek. Mosolyogtató volt a stabil önbizalmuk. A fahídon a vár mellett lesétálva tündepatak csörgedezett. Időnként szeszélyesen egy-egy mini vízesést produkált, szivárványszínt szórva a méteres zúzmók és páfrányok közé. Halkan lépkedtem nehogy megzavarjam a tündék álmát. Meredeken emelkedett az ösvény, a patakocska is szélesebbé

vált, hogy működtessen egy régről itt maradt, ma is működő fűrészmalmot. Az öreg molnár az időből lépett elő, ahogy betolta vénséges csilléjét a malom sötét mélyére, közben lehajolva a cirmoshoz egy biztató simogatás erejéig. Minden gyerek és felnőtt messziről köszönt az idegennek is, ezt is olyan otthonosnak éreztem, mert gyerekkoromban volt szokás a bányásztelepülésen mindenkinek köszönni messziről és hangosan. Lehajoltam a patakhoz és a jéghideg víz a véremmé vált, lágy, simogató íze elkísért. A városka egy mesevilág. A középkorból megmaradt várfalon épp annyi hely, hogy egy személyautó átférjen, a házak a történelem szent igazát hirdetik. Itt minden megmaradt. Csak nem hintó áll a kapu előtt, hanem BMW. A levegő részegítően tiszta, az alkony a hegyek hideg leheletét hozza, itt hamarabb hideg van. Talán egyszer én is otthonra lelek itt. Álmok A gyerekkoromat szinte teljes egészében végigaludtam. Nagyszüleim sohasem korlátoztak ebben sem, mint egyéb másban sem, hagyták amit a természet adott. Ők is a hajnalban kelők és ebéd után álomba szenderülők táborába tartoztak, a mai napig jókat tudok aludni egy-egy hétvégi ebéd után. A férjem mindenkor sértésnek vette az alvásaimat, pedig tudván-tudta, hogy imigyen menekülök a hétköznapok kuszaságaiból, az álmokban keresem a helyem és a megnyugvást. Ő csak azt látta, hogy nem foglalkozom vele, hanem alszom. Vannak álmatlan időszakaim persze, meggyötör a telihold hívogató sugara, a nyugtalanságot és zavart csempész a boldog álomteli időszakaimba, kimerülté, és idegessé téve a nappalaimat. Egyszerűen nem tehetek róla, hatalmas álom és alvásigényem van. Csak a lenyomatokra emlékszem egy-egy álom viszont visszakísért, mint például a halott oroszlánok, amik ládákba voltak préselve, fenekük pedig az ég felé meredt, az út pedig egyre keskenyedett a szakadék szélén. Vagy a sötét álmok, amik mintha ébren lennék úgy történnek velem, és beleragadok a nyúlós álom- mocsárba egyszer csak valami külső késztetést érzek, hogy fel kell kelnem, mert az álom fogja maradok. Kimerülten, verítékben fürödve ébredek, és fogalmam sincs valójában hol vagyok. Alice is átélhette ugyanezt. A félig éber álmok, amik valóságosabbnak tűnnek a valóságnál, és a határvonal szó szerint a ködbe vész. A vészt jósló álmok,

amik figyelmeztetnek, és a naiv, rózsaszínűcske álmok, amik vágyakat és hiányokat ébresztenek, de pótolják is a mindennapok feszültségét. Nekem az alvás ugyanúgy levezetés, mint a zenehallgatás, az írás, az olvasás, a rejtvényfejtés, vagy a kirándulás. A belső bizonytalanságom is mintha kevésbé tűnne nyomasztónak, ha eleget aludtam, bár az elég szó nagyon keveset takar. Az álmaim az enyémek. Talán a férjem azért is veszizokon, mert nem lát bele, nem tudja mi minden történik, mitől az álommosoly, és mitől a sírás az álmaimban, amikor fel sem ébredve történik mindez, és reggel nem emlékszem semmire. Talán a lélek tisztítja önmagát, hogy felvértezze az újabb küzdelmekkel teli nehéz napra, talán az angyalok simogatnak, suttognak, hogy hogyan tovább, ki tudja. Nekem fontosak... Tavaszi szél... Tavaszi szél vizet áraszt, tény és való. Mert kilépek a kapun és keletről vágyfakasztó, mosolyogtató, önző módon simogató és mégis szinte barátságtalan szél lopózik a kabátom alá, üzenve, hogy nemsokára újból találkozunk. A cinkék fáradhatatlanul ismétlik, hogy nyitnikék, türelmesen, vágyva a bizonytalan tavaszi napsugarakat. A vizet áraszt azt szó szerint veszem, mert nincs egy talpalatnyi hely sem, ahová ne tudnék szó szerint bokáig merülni, és tétován toporogni útban a legközelebbi élelmiszert is árusító bolt felé, azon igyekezve, hogy a bevásárlószatyor ne és ne súrolja a pocsolyák szélét. Az a fárasztó ebben az időjárásban, hogy soha nem tudok az időjárásnak megfelelően öltözni, mert fogalmam sincs mire lépek ki a kapun. A függönyön nem sejlik át a napsugár, a galambok nem búgnak, a rigók is némák. Egy picit feszült ez a várakozás, mert nap, mint nap bizonytalan, hogy hideg avagy kevésbé hűvös napra riadunk-e, és van, hogy a hajnal jeges páráját délre sem fújja ki a legtöbbször keletről fújó szél. Mégis már hosszabbak a nappalok, és a levegőben kézzel tapintható a várakozás. A bokrok és fák még bizonytalanok, sokszor jártak már pórul, mert elhitték az első enyhe szélnek a tavasz ígéretét, de a sejtjeik mélyén már megindult a változás, már nem nézik lehajtott fejjel a száraz levelek kergetőzését a betonjárdán, már az álmodozás a zsigereikben megindult, és puha vágyak sűrűjébe burkolózva várnak türelmesen az őszhajú, virágos léptű Tavaszanyóra, aki ha végigsimít ágaikon fellélegeznek és

élni kezdenek. És én is vágyom Tavaszanyó puha simogató lélek- érintésére, hogy újult erővel, bizakodva indulhassak neki az új évnek, az új létnek... A kút Belenéztem, először sötét volt, persze, hiszen a kutak sajátja a sötétség. - Kukk! mondtam jó hangosan-de csak a visszhang reagált. Először. Majd egy hang a képzeletemé.- Mit kívánsz,- kérdezte a kút tündére, kicsit kócosan, kicsit vizesen, kicsit hínár-folyondárosan.- Kérhetek?- kérdeztem bizonytalanul- Hát persze- felelte és akkorát ásított, hogy beleremegtek a mohos kőfalak.- Bár-tette hozzá mosolyogva, a kívánságokkal és kérésekkel nagyon kell ám vigyázni, mert teljesülnek, és akkor mi lesz veled? - Gondolj bele, mi lenne a világgal, ha mindama kívánság, kérés, kérdés, óhaj és panasz ami kimondtál, minden zokszó, sirám, rosszakarás teljesülne? Ha minden fogadalom, eskü betű szerint értendődne? Már sokan kértek teljesíthető és nem teljesíthető kéréseket, vágyakat és álmokat. Minden esetben rákérdeztem, hogy biztosan szeretné-e, hogy maradéktalanul valóra váljon. Mer minden kimondott szó, álom, kérés, lenyomatot hagy benned, visszahat rád, a rossz gondolatok, rossz kívánságok is teljesülnek, de visszakapod valamilyen formában. Akár még ebben az életben, akár a következőkben. A szülői hibákat ugyanúgy elköveted, bármennyire is megfogadod, hogy te, nem és nem leszel az apád-anyád, a gyermeked is figyelmezetet a hibáidra a kamaszkor minden brutál-igazságával.Tehát újból megkérdezem, majd rád hagyom a döntést. Ha tiszta a kérés és tiszta hozzá a szíved, teljesülni fog, csak bele kell suttognod a vízbe, utána beledobnod egy kavicsot, majd várni. Teljesülni fog a kívánságod, ha elég kitartó vagy és tudsz várni, és kivárni... Színes szappanbuborékok \"...boldog a Szahara is, ahol nappal és éjszaka egyik reményből a másikba ringatja az embereket.\" / Saint-Exupéry/ Hónapok színes, kavargó remény-álmai szálltak el egy szemvillanás alatt, talán nem is az álmokat sajnálom inkább, mint a durva, szívettépő,

reménytelen várakozást, ami úgy felőrli az embert, hogy üres héjként dobálódik naponta ide-oda, tehetetlen bábként figyeli az eseményeket, nem, nem irányít, csak hagyja sodródjon a valamivel, ami ellen nem tud küzdeni, mert az a valami jóval erősebb, és a mindennapos küzdelemeket a létért úgy fújja szét, mint kisgyermek a szappanbuborékokat, kicsit megcsodálja még, aztán más szórakozást keres...Különös, ijesztőn plasztikus álmom volt, megosztom Veled: Hónapok, sőt évek óta nem alszom rendesen, ehhez is hozzá lehet szokni teljesen, mint mindenhez, amit az életem ad, fura belenyugvással. Lázadó vagyok egyébként, nem hagyom magam, nem adom magam, mégis sokszor álmomban hadakozom elmúlt eseményekkel, régi emberekkel, történésekkel. Ez annyira más volt, felkavaró, rémisztő, testen kívüli, átélt, igaznak ható.Egy fény-lény kiűzte belőlem az üresség gonosz-fekete démon-ördögét, beborított végtelen szeretetével és szemfájdító fehérségével, és megsúgta, hogy soha nem vagyok egyedül, szívem tiszta, új utakra kész..A lebegésre emlékszem leginkább, és a meghatón könnyű álom-test-nélküliségre, a sötétből a fényre emelkedésre, egy glóriára,amely arany-fénnyel ragyogott, egy lényre, akinek nem volt arca, csak hatalmas fehér aurája, és megsúgta, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok hívő, papír szerinti forma szerint legalábbis, mégis van bennem egy késztetés, hogy egy mélyen vallásos ember vajon hogyan látná, és hogyan magyarázná álmomat... Relatív Sosem vágytam gazdagságra, palotára kacsalábon, legújabb sportkocsira, jachtra, nyakamat lehúzó aranyláncra. Viszont anyagi függetlenségre igen. Hogy ne kelljen bankokkal cseverésznem, hogy hogyan is legyen tovább, harcolnom a sárga csekkekkel, hogy melyiket fizetem be legelőbb. Éveken át könnyelmű voltam, megtehettem. Most már jóval összeszedettebb lettem, mégis mindenkor hadilábon állok a pénzzel. Talán mert nem istenítem, nem félek tőle és nem akarok mindenáron a hatalmába kerülni. Talán, mert csak egy papírdarabnak nézem, és néha fel nem fogom az értékét. Tudom, érzem én vonzom a jót is a rosszat is. Valahogy csak a pénzzel vagyok mindenkor fura helyzetben. Tudom, hogy be tudom vonzani, és most égetően szükségem is lenne rá, a

kifizetni valók miatt, és hogy viszonylagos nyugodalmat találjak. Meghökkentő zavaromban még a Telejósdát is felhívtam, bár kinevetem aki ezt teszi. A hölgy azt mondta, nem az én sorsfeladatom most megoldani az anyagi gondokat, hanem a páromé és a családomé. Annyira zavarba kerültem, hogy egy pillanatra még nem tettem le a telefont, így hallottam amint a jósnő azt mondja: nézd mennyi pénze van a szüleinek... bár ez a mondat nem nekem szólt, hallottam. Azóta ezen agyalok. Először is. Csak papíron van anyám és apám, a valóságban semmiképp... A férjem anyukája ugyanolyan pénz nélküli, mint mi, tehát ezt is kilőttem. Akkor kire gondolt a jósnő? És elnevettem magam. Nekik az a feladatuk, hogy reményt adjanak a nekik betelefonálóknak drága pénzért. Megtette a feladatát. Talán próbálkozzak mással. Néha beugrom Szent Ritához, mert ugye ő a lehetetlenségek védőszentje, mert a templomban jó hűvös van, nyugalom és csend, időnként megsimogatom fehér márvány palástját, és amikor a fejemben és szívemben lecsitult a zsongás nagy levegőt veszek és sétálok tovább. Bevallom néha sorsjegyet is veszek, bár a fiam aki matektanárnak készül felhívta a figyelmemet a nyerési esélyre, vagy inkább esélytelenségre és én csak azt válaszolom ilyenkor, ha nem veszek, még azt a picinyke esélyt sem adom meg, és erre ugye nem lehet mit felelni. Nem, nem csodát várok. Dolgozom, vannak sorsfeladataim, napi feladataim, néha elgondolkozom mit és hogyan rontottam el, és minthogy tudom a válaszokat már csak a továbbiakat kell előteremteni és menni és menni és menni tovább.... Hurik \" És így megy el az élet naponként, cseppenként semmibe.\" / Tótisz András, fölösleges percenként, úgy, hogy egy másik életet élek, nem a sajátomét, amelyről álmodtam. A semmiből tartok a Mindenkinek a saját, házi használatú, külön bejáratú démonai. Speciel az enyémek most körbefognak, leblokkolnak, minden idegszálam kihegyezik, robbannék már, de nem engedik. Az ezeregyéj bársonyával tekernek körül, mikor először olvastam róluk meghökkentem, saját, gyerekkori olvasmányélményeimben kutakodtam, mert faltam az Ezeregyéjszaka gyermekeknek átírott meséit, de hurikról egy szó sem esett bennük. Az én selymes-bársony-fekete hajú, nagy mélykék szemű, varázsos hurik

asszonyaim dobolnak a szívemben, suttogó hangon hívnak magukkal a sötétségükbe, ecsetelik napjaim hiábavalóságait, gyarló mivoltomat feszegetik, fülembe sőt minden érzékszervembe suttogják, hogy nem érek semmit, mert nincs kacsalábon forgó távhűtéses palotám, legújabb sportkocsim, nem húzzák nyakam kilós aranyláncok, vannak viszont kicsinyes pénzgondjaim, mert nem vagyok hajlandó Pénzistent imádni, tücsökként élek, mert vallom, hogy az az enyém, amit megeszem, szeretem a hajnalt, szívenfog, elvarázsol, van kedvenc madaram, a bagoly, mert okos, és szép, amilyen mindenkor lenni szerettem volna...A hurik tovább suttognak bennem, eszik lényem, kóstolják aurám, hiába építettem kristálypiramist magam köré, kinevetik, áttörik, belémbújnak, körbefognak, lenyeletik az összegyűlt stresszt, hogy gombóccá válva guruljon végig torkomon, hamis biztonságérzetet szórnak körém, hogy az éj leple alatt lerántsák rólam, és minduntalan kérdésekkel bombáznak, amikre nem tudok válaszolni. A hurik körbefognak, táncolnak bennem, lassan elengedem magam, mert vallom, hogy a rosszat is csak megélni lehet, átlépni, kikerülni nem, tehát most is mint sokszor már, a rossz napok jönnek, nem az én életem élem, csak vagyok bennem és körülöttem, harmadik szemem lüktet, talán veszélyre figyelmeztet,szép lassan hurikká válok magam is egy pillanatra, táncolok, pörgök, engedem a jót, a rosszat, mindent, ami engem alkot egy pillanatban, az égbe szállok, hogy a földre léphessek újból, megint. Rég volt -Nagyapa, segíts!- szakad fel bennem, legbelül a sóhaj, kimondom hangosan is, mikor már elfogytak a lehetőségek. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az imával, kell valami kézzelfogható, ha már a kézzel foghatatlanban nem hiszek. Az írás kényszere hajt újból, a dühöt, a kilátástalanságot próbálom szelíd békévé hajlítani, emlékeztetnem kell rá magam, hogy alapvetőn békés, sőt birka természetű vagyok, a naivitásom például páratlan. Régvolt, halott nagyapám szólítom immár, minthogy az életben lévőknél nem találtam enyhülést. Néha csak annyi kellene, hogy lehajtsam a fejem: - Anya, nagyon fáj- de minthogy ez nincs, sőt sosem volt, csak a fájdalom marad, a szúrás a szívben, ami szétterjed, fejfájássá, abroncsszorítássá válik, ordítássá lényegül, persze, csak legbelül. Nem, sosem vágytam sajnálatra, nem is adtam senkinek, a

koldus nem lakik jól tőle, ha volt, utolsót is odaadtam. Sose voltam irigy, viszont az igazságtalanság ellen harcoltam, vívtam, vívok ma is,és nem adom magam az ürességnek, a közönynek, a sivárságnak. Minthogy inkább befelé élek, hiszek a mesékben, a könyvekben, az emlékekben. Nagyapámat hívom, mert elfogadott, nem bírált, csak a puszta érintésével éreztette, hogy szeret, olyan természetességgel, ahogy a világ működik, hagyta, olyan legyek, amilyen vagyok, nem akart megváltoztatni. Kamaszként elfordultam tőle, nagyon fiatal anyaként hozzá menekültem, és úgy fogadott, mintha tegnap mentem volna ki az ajtón, és nem évekkel ezelőtt, nem kérdezte mi bajom volt, csak az számított, hogy ott voltam megint. Elment, elvitte magával a kőleves mesét, amit annyiszor el kellett mondania, elvitte minden kincsét, és most évekkel a halála után is néha eszembe jut, hogy szinte egyetlen ember volt a családomban, aki igazán szeretett. Talán ezért fakad fel bennem néhanap a sóhaj, talán valahol a az égi bányászmezőkön bóklászva talán meghallja, hogy sírok, és mint gyerekként most is átölel, és megvigasztal, és nagy bütykös ujját megfoghatom és mehetünk, mint a ködbe veszett, fájón régi gyerekkorban. Nagyapa, segíts... Csendben \" Nagyon csendben ültem, és hallgattam, hogyan csendesedik el az este túl a nyitott ablakokon. És lassan-lassan, vele együtt megnyugodtam én is.\" / Chandler / A boldogság úgy terült szét bennem, mint a tavaszi esték puha suttogása, a rigók csodás hangjátéka, a denevérek kusza röpte, a napnyugta megejtő varázsa, a hold vékony-szelíd karéja. A csend bennem szunnyadt, a jóleső borzongás az indulás sürgetését keltette. A béke aranyló fénnyel vonta be a tavaszi estéket, semmi kapkodás, semmi stressz, hiábavaló erőlködés. A dolgok lassan bár, de a helyükre kerültek, és a teremtő gondolatok ravasz-kusza hálója körbelengett, varázsfelhőt szitálva szét. A hetek egy helyben toporgása átadta magát a megfelelő időben és megfelelő helyen lévő dolgoknak, az éltető folyamatok elindultak. Nincs már a feszült várakozás, a felesleges időpocsékoló erőlködés, minden épp akkor történik, amikor arra a

legnagyobb szükség van. A béke bennem van, a csendesen munkálkodó teremtő gondolatok pedig szép lassan testet öltenek. Ahogy lennie kell... Angyalok Berlin széle, elhagyott nem is olyan régi iskola, eldobott táblája alapján szakiskola, kitört ablakokkal, elhagyottan, mellette viszonylag széles betonsáv beszórva szeméttel, igen, ez Kelet-Németország, ordító a különbség. A vezetési idő és a munkaidő is elfogyott, nem találtuk a kijelölt benzinkutat, az ingerültség és a feszültség már kezdett rajtunk elhatalmasodni, közben a nyárvégi est fullasztó meleggel köszöntött, mellettünk gyönyörű folyó, valahol a világ végén is lehetnénk, mert a navigáció név szerint Andika, rosszabb pillanatokban te hülye liba, merre viszel bennünket, hiszen ott út sincs? Álltam, néztem a kihalt iskolát, térdig érő kerítését, kedvem lett volna belül is megnézni, titkot lehelt rám álmodón, de éreztem hogy nem lehet, titok marad. Fehér Opel áll meg a semmiből, magas, nyurga srác, gyönyörű olvadt csokoládé barna szemmel, azonnal hozzám lép, mosolyog, kérdez, mintha ezer éve ismerném, a szemembe néz, és tudom, élem a csodát, angyal ő a semmiből, és mihelyt utat mutat, továbbáll, éltem már át hasonlót, szívem átmelegszik, tört németségem érti, bólogat, mosolyog, a léleklátó szeme arany szikrákat vet, elvisz a benzinkútig, hogy hajnalban megkereshessük, megköszönöm illőn a segítséget, csodaszép mosolyt villant rám, és tovatűnik... Melk apátsága szigorún néz az autópálya defektelhárító szakasza másik oldaláról, nézem, fohászkodom esőmentes időért, Robi teljesen lelkileg fáradt, hogy képtelen levenni a pótkereket, koszos ruhában fekszik a teherautó alatt, cigizik egyfolytában , időhúzásnak nagyszerű, viszont sehová sem haladunk. A kerék futófelülete teljesen levált, feltekeredett a tengelyre, még jó, hogy Robi biztos kézzel fogta a kormányt, agyamban már lepergett a baleset, átizzadt kabátom is ledobom. Segíteni nem igazán tudok, tehetetlenül toporgok, fura, hogy igazi vészhelyzetben a férjem lehiggad, és mindenre képes, egyébekben robbanékony, hisztis. Segítséget kell kérnünk, néz rám a férjem és kiáll integetni. Hamarosan megáll egy kamion, oldalán felirat, ugyanaz, mint a férjem egyik barátjáé, persze csak névrokon, de megható, A Gondár

barátod segítséget küldött neked, súgom a férjemnek, aki bólogat. A másik angyal magas, tagbaszakadt, szőke, vidám kék szemében zöld- arany csillámok, mosolya széles, és pokoli gyorsasággal kapja le a kereket, amivel másfél napja kínlódtunk, szinte tíz perc alatt végez, mi szinte csak asszisztálunk mellette, nevetése betölti az autópályát, megköszönjük persze, és magától értetődő természetességgel mondja, máskor is... hát angyalok mindig járnak körülöttem, most is érzem a melegséget, amit hagytak mellettem... Mindhiába Sokszor tűnődöm, néha félhangosan is, miért és hogyan történnek a dolgok körülöttem, legtöbbször nem tudok rájönni. Fura hangulatok fonnak körül, nagy érzéseim leváltják olcsó, piti, gyorsan illanó hangulatok amik nem én vagyok mégis bennem zajlanak, belőlem áradnak. Legtöbbször megfogalmazni sem tudom az érzéseimet. A hangulatingadozásokat, a szívdobbanásokat, szemvillantás alatt átalakuló érzés-hullámokat. Filléres emlékeim rakosgatom, némelykor az a gondolatokat próbálom összeterelgetni, nem mindenkor sikerül, félbehagyott napokat nem oldják meg a sűrű álomfolyamokkal terhes, megszakított ébrenlétekkel is fullasztó éjjelek, a megoldatlan problémák, rég feledettnek hitt emberek, rossz emlékek, régen kútba dobott rossz érzések csak a szívem zakatoltatják, menekülni úgysem tudok inkább a félálom azon világába süllyedek, ahol még tudom, hogy nem vagyok ébren, de már nem is álmodom, az eseményeket viszont nem én irányítom, csak aktív résztvevője vagyok, nos, ezek a félálmok sokszor annyira élethűek, hogy ébredéskor, vagy inkább ébredésre riadáskor tisztáznom kell hol is vagyok tulajdonképp. Annyira vártam az utazást, hogy már csak félszeg örömmel álltam a hajón, a legfelső emeleten, az étkezőben, a Keleti-tenger csöppet sem barátságos acélszín hullámai a majdnem négyemeletes hajó tetejéig csaptak fel, óriási robajjal, mintha szétszakadna a hajó vastag lemezfala, a férjem legyint, ez csak kis szélmozgás, én a gyomrommal küzdök, a svéd húsgolyóknak magyarázom, hogy nem kell liftezniük, hiába, tengeri beteg leszek a visszafelé úton, fekszem a kabinban, órákon át reszketek, a tengerre haragudni így sem tudok, mert adott, csak adott, hangulatokat, érzéseket, ismerős, régi álmokat, ízeket, távoli tájakat. Az utazás minden

örömét a fáradtsággal együtt, majd közönnyel vegyesen járkáltam a fedélzeten, gyűjtöttem magamba a színeket, az ízeket, mindent, amit a lelkemmel le tudok fényképezni, kiálltam a fedélzetre, hagytam a hullámoknak, hogy a sós vízpermetet az arcomba csapják, nyalogattam, tényleg sós, majd a tenger lenyugodott, szelíden ringatózott, én kisimultam, a napot néztem, ahogy arany-fénnyel vonta be a hullámokat, a sirályokat, ahogy kecsesen lebegtek, a kapitányt, ahogy rám köszönt, mikor közel álltam a hajóhídhoz és a kikötést figyeltem, az időt kérleltem teljen lassabban, hogy a négyórás hajóút hosszabbnak tűnjön...A lüktetést érzem most is, a gázolaj szagát, ami teljesen beitta magát az egész hajóba, a gépház dübörgését, a személyzet sima, átlátszó mosolyát...Mert mit adhatott nekem Svédország is ama röpke két napban amíg a földjén tartózkodtam? Az idegen tájak bűvöletét, a más életformájú emberek nyitott, tiszta szemét, sehol kapkodás, a kikötőben szemét és csatornaszag, a tengerbe vezetett szennyvízcső... egy-egy felvillanó mosoly, házak, dézsákba ültetett vacogó pálmafák... Trelleborg, egy más világ... Svédország Igen, évek óta vágytam rá, minden idegszálammal, minden érzékemmel, minden gondolatommal. Amikor Sassnitz kikötőjében álltam, és figyeltem hogyan fordul rá a komp a hajódokkra, akkor, és csakis akkor borzongtam meg igazán, Svédországba megyek. Valahol, messze a nappal is világosan figyelő telihold fénylő-ezüst burka mögött Szent Rita figyelt rám fehér palástban, kezében kálával, és én nem tehettem mást, mint lehajtott fejjel megköszöntem. A fejemben Márai különös szavai zakatoltak a tengerről, hogy nem lehet nélküle élni, és csendesen beláttam: ebben is igaza volt. Talán túl sokat vártam. Talán úgy jártam, mint Szindbád, hogy a \"sokadik\" hajóútnál már ismerősen néz körül a fedélzeten, nem kísérti már az ismeretlen. Minden a helyén, a kapitány hófehér egyenruhában, a mentőcsónakok szorosan felkötve, a személyzet mosolyogva, a nap szikrázva a csöndes acél-hullámokon, órákon át ringatva, a csodát ismételve. A Keleti-tenger ólmosan nagy hullámokat görget, szeszélyesen himbál, dobál, kecsesen ringat vécéfedelet, a hajó széles hullámokat vet, hajókat látni mindenütt. Trelleborg gyönyörű, Svédország meleggel és napsütéssel fogad, csöpp

kikötő, nyüzsgés, a másik hatalmas hajón a hajótársaság neve mellett Nils Holgerson ül a libája nyakán felfestve, gyönyörű, és egyszersmint megható. A másik hajót Huckleberry Finnek hívják, a miénket Trelleborgnak. A kapitány svédül és angolul jelentkezik be, a kabinban svéd rádiójátékot hallgatok órákon keresztül, csak a dallamot figyelem, mert a szöveget persze nem értem.Az élmények még frissek, csak a legelső benyomásokat rögzítem, mert még ülepednie kell mindennek. Az újonnan jöttek csodaváró szemével nézek szét, és minden csodát szétpukkaszt a látvány: a tengerbe hosszan belógó cső, amelyből a szennyvíz orrfacsaró szaga árad, szétrombolva a csodát. A hattyúk, a sirályok szennyrétegen ringatóztak, a partra le sem mentem, csendesen sirattam a tengert.A kikötőt néztem, a depókat, a szeméthalmok között ugráló madarakat, Assisi Szent Ferenc gyámoltalan, apró kis teremtményeit, akik a kidobott zacskóból is boldogan jól laknak. Az eső hirtelen szakadt le, perceken belül jéghideg lett, az áruházban gyönyörű szőke svéd kislányok vállpántos nyári ruhában ugráltak, észre sem vették az idő változását.A szemem lehunyom, hallom a tengert, ott vagyok a parton és hagyom a hullámok kimossanak. És nyitott szemmel álmodom tovább... és gyűjtöm a szavakat, hogy leírhassam... Amit szívedbe rejtesz A várakozás izgalma túlcsapott rajtam. Egyszerűen tehetetlenül szédelgek magam körül, annyira félek és bízom és összezavarodom, majd kisimulok, pörgök, majd lecsitulok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Reggelente végigjárom a családi állat-és növénykertet: először a halakat etetem meg, miután a macskabagoly felrikácsolt a hajnali ájulatból, az aranyhal hangos csámcsogással jelzi, hogy enne már, a teknős ki akar úszni az üvegfalú helyéről, lelkesen szétmarcangolja a szárított halakat, majd Zizihez libbenek, a szíriai aranyhörcsöghöz, bámulatra méltó kis lény, hatalmas, sugárzó gombszemében annyi álmosság, szó szerint álomittas, hogy újból én is aludni szeretnék. Szorgosan elraktározza a berakott zöldségeket, száraz kenyeret, majd kényesen kiválasztva a kedvenc falatot vackába viszi, és mókásan enni kezdi, elvégre én is szeretek ágyban enni, majd ízlésesen elrendezi papírzsebkendő-cafatokból és forgácsból rakott ágyát újból aludni tér.Az erkélyre vonulok tovább, lelkesen bólintok a hajnalnak,

aki a felhőágyát szétszabdaló nappal küzd még egy keveset, majd kecsesen int és tovatűnik, a virágaim megköszönik a hajnali locsolást, a kiültetett paradicsomok hálásan kinyújtóznak a víztől, a házmester néha bosszúsan felnéz, mert a múltkor sikeresen nyakon locsoltam, és nem győztem elnézést kérni...a reggel tovaúszik, és én nem tudok mit kezdeni magammal, tegnap volt, hogy a minden rosszat elmosó, szívig ható szerelmeskedés után fél órával felpattantam, indulnom kellett, menni, menni, a férjem csak bólintott, tudva milyen érzés, rajta is átsöpört már néhányszor, hagyta menjek a fejem után. Végigrohantam a városon, amit húsz éve lakom, de valahogy csak néha éreztem magam idevalónak, mentem, szinte rohantam, egy szempárt kerestem, és nem találtam, a patakot is megnéztem, most nem tombolt, csak morajlott, piszkot, szennyet, szemetet köpködött maga köré, az erdők szennyesét hordta még magával, és a felsőváros szemetét. Vásároltam a vevés öröme nélkül, céltalanul, bűntudattal, olyan szívet nyomó feszültséggel, amit csak a kényszervárakozás és pénztelenség ad, majd mentem újból, hogy elfáradjak, és célja legyen az estének. Annyira várom az indulást, hogy belefájdulok, szívem nyersen a földre húz, imbolygok tétován, reménnyel, majd reménytelen ürességgel, ami ellen már harcolok. Félek és aggódom, és újra félek, majd hittel töltődöm és bízom, majd görcsbe rándulok, szívem mázsás lesz, szájam keserű, aztán újból meggyőzöm magam, és hagyom, mert nem tehetek mást, az idő- homokszemeket lassan kifolyni az ujjaim közül, várom és vágyom a változást... Már megint születésnap Nem voltam kiemelkedőn, repesőn boldog, de nem voltam mélyen földre húzóan boldogtalan sem. Számba vettem az elmúlt évet, kicsit mélázva, csendesen, majd eltökélten néztem bele, valahova a messzi jövőbe, hogy megteszem. Coelho jutott eszembe, majd Exupéry, csöndes mosolyukat magamban éreztem. Tudtam, bár még sosem láttam mit susog a szél a sivatagban, mit üzen a perzselő homok... és mikor május elején újból ott álltam Calais-ban az Exupéry úton,tudtam, hogy Exupéry fogja a kezem, majd újból átéltem, hogy a hajótest a szívemmel egy ritmusban mélyen dobog, újból éreztem a tenger sós vizét, Dover sziklafala messziről integetett, mint aki hazatért...Már nem

az újdonság szédítő varázsa fogott el, hanem a mélyen átélt csöndes béke...és azt is tudom, hogy sokat fogom még érezni, és máskor is átszelem még a tengert, a bukdácsoló hajókat nézve, a hajó hosszú széles csíkot húz a tengerbe, a sirályok a lábaimnál toporognak, a kikötő mólója mögött a nap arany-vörösen bukik alá, szívbemarkolón...és már azt is tudom, hogy az utazás az életem, és minden rám bízott feladat az utamra sodor, vannak mellékutak, persze, és sokszor fogok még tévedni is. A célom már tudom, bár még messze van. A mostani születésnap is csak közelebb visz hozzá, így a múló időt is csak könnyebben veszem. Jó, tudom… Jó, tudom nem lehet mindig lázban égni, reszketni az érzelmektől, indulatoktól, percenként újra halni, majd feltámadni, sóhajtozni, epekedni, beteljesülni. Kell a felszín alatti izzás, egy vulkán tomboló erejével, csendes indulatával. Néha körülnézek és keresem a helyem a világban. Ha a dolgok rendesen, meghatározott menetben és időben történnek, akkor kisimulok, ragyogásom szétszórom. Ha a közöny árad szét bennem, szürkévé válok, átveszem az emberek negatív kisugárzásait, tombolok, ordítok, másokat hibáztatok. Ha a Közöny című könyvre gondolok Albert Camus-tól, akkor néha megborzongok, annyira mellbe vágott a mondandója, hogy napokig szinte levegőhöz sem jutottam. Hangulatokban, színekben élek, csillagzafír ragyogását keresem az éj sötétjében, a harmatcseppek leveleket lehúzó súlyában. A szemem lehunyom narancsszín lüktetés tölti be a teret, dobolássá, majd szívdobogássá válik bennem. A világ kinyílt, a kapu végre kitárult, szívem minden dobbanással sietteti az indulást. Már annyira siettetném a dolgok természetes folyását, hogy a legkisebb kudarc és visszaesés mély gödörbe taszít, és mindennap ki kell magam húznom. Indulni, suttogják a fák az ablak alatt, indulni, csipogják a madarak a kelő nap arany-sugarában, indulni sivít a kis bagoly minden éjjel, és a szél a változás szele, a tenger sós illatát lopja orromba, tudván, hogy ez csak csalfa érzékek játszadozása...

Zavaros, kusza álmok tengerében... Zavaros, kusza álmok tengerében, örvények, sziklák, barlangok sűrűjében, elfeledett szerelmek régvolt csókjai, illúziói közt a repülés mámorában, újra és újra átélve a szárnyalás semmihez sem fogható nagyszerűségét, nekirugaszkodni a levegőnek, némileg még bizonytalanul először, majd egyre bátrabban, siklani, szállni, a szelet a bőrömön érezni... Napok óta álmodom ugyanezt. Milliószor repültem már álmaimban, gyerekként olvasva Sam Small-t, éreztem a szárnyalást, zuhanást, soha, de soha nem féltem, kíváncsiságom erősebb, hatalmam nagyobb volt mindennél. Homlokomon a jel, varázsos, igéző, titkos, avatott szemnek láttató. Szinte fáj az ébredés. A parti homokba lerakott emlékek összekeverednek, arcokká, színekké, hangulatokká válnak. Az első csók emléke összekeveredik a szerelem fájdalmával, ujjongásával, tomboló életerejével. Elmúlt nyarak nyárfa-illata az elvágyódást hozza vissza, a tudatot, hogy mennem kell. A változás lüktetését hallani a patak csobogásában, gyerekkorom színhelyei között, ahol már semmi sem ugyanaz, csak az emlékek járnak még vissza kísérteni ijesztőn élethűen. Régen holt embereket emlegetni a temetőben, a szelíd fenyők között, nem siratva az elmúlást, elköszönni szerettünktől, érezve a szél ujjával az érintését a bőrünkön, a vágyat, hogy egyszer majd találkozzunk...A tavasz báját nézem az erkélyen, hogy bontogatják lassan óvón-féltőn levélkéiket a fák, szelíd szeretetet ontva szét, és amikor átölelem sorra mindegyiket a szívembe súgják titkaikat. Megköszönni minden napot, holdat, valakinek, valahol, őrizni a szív derűjét, a szem ragyogását, a mosoly lelkét mindenkor, mindig. Itt és valahol... Mindig Mindig, mindenkor kell valami külső ráhatás. Kellenek a kusza, nyomasztó, fullasztó éjszakák, amikor a lélegzetem megakad, szívszakadva riadok, a félek a kimondhatatlantól, a haláltól, de leginkább az élettől, amikor saját teremtett, újraélt múltam fenyegető, sötét árnyai vigyorogva körbeállnak és vihogva emlékeztetnek milliónyi elkövetett hibára...emlék-foszlányok lépnek elő annyira valóságosan, hogy az idő korlátait szemrebbenés nélkül átszakítják...visszalökve olyan élethelyzetekbe, amiket a felejtés kútjába dobva bízvást reméltem, hogy

soha, de soha nem élem át újra...egy könyv: Asperján György könyve...szívem hangosan zakatol, míg olvasom...anyám jut eszembe, próbálom a szépet, és jókat összerakni, nem ítélkezni, de nem megy... az író szavai tökéletesen visszaadják a kusza, kósza érzéseket, hangulat- zavarokat, könnyeket, amiket átéltem, bűntudatot, szégyent, halálvágyat, amiket kamaszként éreztem, a megaláztatottságot, kirekesztettséget, a senkihez sem fordulás keserű tudattá formálódását, az élet visszahúzó, sötét rejtelmeit, amik reméltem rám soha nem találnak... nem, nem ítélkezem, nem nem vádolok, minthogy az író sem teszi, tényeket rakok sorba, amik kegyetlenebbek mindennél a csupasz, nyers valóságuknál fogva. Tudatra ébredni azzal, hogy azon kívül, hogy pénzt ér az, hogy anyámmal vagyok, semmi másra nem kellek, és ha már nem tudok pénzt termelni, hát nem is kellek... kamaszként soha nem ültünk le beszélgetni, soha nem volt meg az az intim anya-lánya viszony, ami annyira kellett volna a tudatos felnőtté válásomhoz... hagsúlyozom még egyszer: senkit nem vádolok, nem ítélkezem, szimplán csak szomorú vagyok, mert gyerekként sem vonzódtam anyámhoz, valahogy soha nem volt bennem rajongás, minthogy hiányzik belőlem a mindenkit elfogadás csodálatos képessége is. Apámmal ugyanígy jártam. 16 éves voltam, kicsi, karcsú, semmiképp sem szép, mégis mint minden kamaszlány szépnek szerettem volna látszani...és nem kaptam meg a szülői visszaigazolást, mert önző emberek lévén a szüleim csak magukkal törődtek, szétdúlt házasságukban eszükbe sem jutott, hogy a legrosszabb időben hagynak magamra, és ez újból nem panasz...csak tény. Apám. ő sem szeretett soha igazán, tény rá, hogy második házasságából való lányának lakást vett, de soha-soha nem kérdezte, hogy van-e mit ennie az első lányának, vagy az unokájának. Nagybátyám kérdezte, hogy elhívtam-e a fiam érettségi ballagására, és én csak néztem, hogy miért kellett volna elhívnom, mikor soha nem érdekelte mi van velünk... most a nyugdíjas éveit éli, talán a harmadik feleségét fogyasztja, van egy kb. két éves kisfia, akinek fogalma sincs arról, hogy van egy féltestvére, majdnem negyven éves, szőke, és sír, amikor ezeket írja, és nem vár szánalamat, sőt gyűlöli a szánalmat, mert az még soha semmit nem oldott meg a világon... és olvasom tovább Asperján György könyvét, csendben fejet hajtok előtte, mert leírta azokat a szavakat, érzéseket amik bennem évek óta kavarognak, csak így soha nem tudtam voltam megfogalmazni, kifejezni...

Néhanap Ha az álmok kusza sűrűjéből kibogozom a reggelt, és némán várom, hogy a kávéfőző életre hozza az illattal teli teljes ébredést, sokszor nem is a kávé ízét várom, hanem az illatát, és eltűnődöm, mint ma hajnalban is, hogy hová tűntek az évek?...A napok amelyek néhol kuszán, néhol varázsosan, néhol harcosan, vagy csak némán suhannak tova és nem törődnek az idővel, sokszor megállok, mert nem értem az életet, álmodozom kitartóan, álmokat szövök és kergetek, érzéseket fojtok el, hogy átsöpörjenek rajtam újból és újból, könyveket keresek, amelyek talán megsúgják miért is vagyok itt egyáltalán...Zenéket fülelek, hátha a mögöttes tartalmat is kihallanám, templomok csöndjében várok valami hangra, hogy segítsen. A tükröt kémlelem, hátha mögé láthatnék, a csontok és szövetek között, a vérhálók alatt keresem azt a valamit, ami talán vagyok. Sárga csekkekkel vitatkozom, magyarázok nekik kitartón, hogy miért és hogyan kellene... Egy időben próbából elkezdtem egy kockás füzetbe leírni a kiadásokat, bevételeket, egyebeket, sóhajtva vettem tudomásul, hogy annak ellenére is elfogyott a pénz, bár talán azért is, mert soha nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jobban örülök egy színpompás naplementének, vagy egy pohár zamatos-illatos- édes vörösbornak....Nem érdekelt soha a gonosz pletyka, automatikusan elkapcsolok vérlázító kibeszélő-showról, az nem lehet megoldás, hogy pár forintért eladod a problémádat egy látszólag közönyös műsorvezetőnek, aki szemlátomást undorodik az egész cirkusztól, és szemmel láthatón csak a pénzről szól az egész...Próbálok nem ítélkezni,elfogadni mindent és mindenkit olyannak amilyen, és mégis vannak kivételek, mert a gyerekkoromtól érzett fura zavar,ami a vér szerinti szüleimmel szemben fennáll, igaznak bizonyult, hogy hiába hoztak a világra, egyszerűen nem a szüleim, és már csak a közöny fura szürke köpenye borul rám, amikor valaki emlegeti őket... Ez lehet faragatlanságnak tűnik, bár csak igaz...Most már lassan el kell indulnom valami új felé, több utat is felvázoltam magamnak, várom a belső hangot, hogy intsen melyik lesz a helyes,s az útra hívó nyugati szél is borzolja már szívem...

A vágy illata Minden tavaszkor érzem. A vadgalambok szerelmes búgásával kezdődik. A tavasz-illata ilyenkor úgy söpör át rajtam, mint egy régi kedves szerelem-emlék: megmosolyogtató, néha bántó, mert elmúlt, néha fájó, de összességében szép. Nézem a hóvirágokat, ahogy megható kedvességgel és kitartással küzdik át magukat a fagyos talajon, ők már tudják a változást, tudják az apró erdei madarak is, akik a lakótelepre költöztek és még a tévé hangját is túlharsogják. A vágy is így söpört át rajtam. az újdonság vágya, az izgalom vágya, a simogatás vágya, az ébredés vágya. Föl-s alá járkálok, keresem a helyem, a terem, az időm, sokszor magam is. A napok lecsendesedtek, a megszokás szelíd igáját hurcolom tovább, de nem nyűg, és nem teher. A folyóparton a kavicsok locsognak így suttogón, egymást közt. Kérdéseket kreálok és lustán keresgélem a válaszokat. Néha futnék még bolondul kacagva, és a nyugodtabbik felem ilyenkor vállat von: - minek? Még nem érzem az évek súlyát, valahogy egyre könnyebb leszek, bár egyre több gyertya gyűlik össze a tortámon. próbálok szelíd maradni. Néha már hiányzik a nyüzsgés, a zsongás. A várakozás szelídsége alatt robbanó indulat-felhők néha kitörnek, mert hagyom. A vágyat érzem mostanság nagyon. A cél már kibontakozóban. Érzékeim nyitva, a jelre vágyom. Mai nap olvastam, és szinte lángoltak a betűk, mert ilyen vagyok magam. \" Legyen a Hold a célod. Ha elvéted, még akkor is a csillagok között fogsz landolni.\" / Les Brown/ És milyen igaza van.... Hála- füzet, vagy füzet a hálának Évek óta keresgettem magam. Egy pár napja végre megfogalmaztam, kimondtam, végiggondoltam mit is tudnék magammal kezdeni.A felismerés olyan döbbentően egyszerű volt, hogy elnevettem magam. Hiszen évek óta tudtam. Kimondani most mondtam ki legelőször. Ha tehetném. Ha tehetném egy időre csak lennék. A számlámra mindig érkezne kellő pénz, épp csak annyi, amennyi egy hónapra elég, ha tehetném akkor ébrednék, amikor akarnék, fekve eldönteném ma mit is kívánok tenni. Nekem tökéletesen megfelel ez a félmagány állapot. A zajos tömegek, a kuszaság, a nyüzsgés egyenlőre nem hiányzik. Annyira

jól érzem magam egy pár hete, pont úgy élek, ahogy szeretném. A problémákat egyenlőre félretettem. Megtanultam Máraitól egy-két dolgot, és jelentem: működik! Sosem hajszoltam a pénzt, nem is szeretem. A kettősség, ami jellemez, az észtvesztő könnyelműség, és a skótokat lepipáló zsugoriság mindenkor jellemez. De a pénz istenét imádni sohasem fogom. Sem alávetni magam az ő akaratának. Vannak szilárd pontok az életemben. Például tökéletesen tudtam, hogy el fogok kerülni abból a bányásztelepülésből, ahol laktam. Sosem felejtem az esőt a buszmegállóval szemközti házon, az esőcseppeket, a döbbenetet, mikor ráébredtem, hogy el fogok kerülni innen, soha ennyire nem éreztem még a dolgok legmélyét, mint mikor a buszra vártam. Egyszerre könnyű lett minden. A dolgok a helyükre kerültek. Most is ezt érzem. A félelem, ami hónapokon át a kísérőm, az árnyékom volt, most eltűnt, és a tükör előtt állva jelentettem újból ragyogó kék szememnek, hogy élek! A hálaadás már egy divatos, sőt felkapott dolog lett, elvégre Oprah (!) is csinálja, én nem ezért teszem- minden nap hálát adok az isteneknek, az Istennek, a sorsnak, a szerencsének, a jóságnak, az álmoknak. Köszönöm a napsütést, a mosolyt, a madarak énekét, a fák kitartó szeretet-hullámait, az autósnak, hogy átengedett a zebrán, a hivatalban a hölgynek, hogy segített, mindennapi kenyerünket is köszönöm, köszönöm, hogy van férjem, aki húsz éve tűri a hülyeségeimet, a fiamat, hogy megállja helyét a főiskolán, és tanár akar lenni, köszönöm a sorsnak, hogy az írás kényszerét nem ölte ki belőlem, köszönöm, hogy van erőm és kitartásom leírni. És az írás kényszerét is köszönöm, akinek kell, mert jobb, erősebb, és talán szebb is lettem általa... Tudod-e? Már szinte hetek óta nem néztem tükörbe. Úgy szó szerint. Mosakodás, fésülködés, némi halvány smink, mindez megoldható, hogy csak felületesen nézzek bele. És ne lássam magam. Most, hogy a karácsonyfa-csonk már nem áll a nagyszoba állótükre előtt, hanem az alattunk lakó terebélyes fára dobta a két okos, apa és fia, természetesen egymásnak osztva az észt, hogy ide dobd, és így csináld, a kisfiam, majd én tudom legyintéssel, és hatalmas lendülettel meglendítette a szerencsétlen csonkot, és fenn is akadt a fán, szelíd ringatózásával

mindenkor mosolyra vidít, ahányszor csak kilépek az erkélyre. Szóval a tükör. Sokszor talán félek is belenézni, hátha egyszer mögé látok, vagy kiugrik az igazi valamim, énem, akármim, és akkor csak bután álldogálhatok vele szemben. A karácsonyi eszem-iszomok is talán látszanak már, ilyenkor csak behúzott hassal suhanok el a tükör előtt, vagy tisztes távolból és hunyorítva nézem magam, hátha semmi sem változott. Mindig úgy próbálok mostanság belenézni, hogy én vagyok a siker és győzni fogok, de hogy ki ellen és mivel szemben, azt még nem döntöttem el. Néz vissza egy szempár, orr, haj, áll, egyebek, én vagyok. Nézem a holdkő medált, a melléakasztott négylevelű lóhere medált, beszélek néha valami ködös, távoli istenséghez, a pénz kimondhatatlan nevű, könyörtelen istenéhez is. Fohászkodom, fogadkozom. A tükör pedig visszahunyorít, bátorít. Legalábbis ajánlom neki. Lilith, vagy, amit a szívedbe rejtesz A druida papnő magasba emelte kését, ezüst markolatán megcsillant a tűz fénye, a rubintkő felizzott, a papnő arcán mélységes elégedettség áradt szét. Lilith elébe libbent, ezüst fényű palástja takarta alakját, anyagtalan volt, lebegett, úszott, csak a szeme, a csillagzafír ragyogás, ami szó szerint szúrt és égetett, csak az láttatta a Hold sötét árnytündérét.Szó nem hullt a véres földre, a dobok pergése a szív dobbanásait idézte, a tánc egyre hajlongóbb, vadabb lett. Lilith nyugodtan állt, nézte az áldozatot, selyem-szőke haját, riadt-kék szemét. A csillagzafír szemekből enyhe gúny és megvetés sugárzott. Lilith az agyakba küldte üzenetét. - Ne félj- súgta, csak az álmod vagyok, testetlen, anyagtalan, illanó. Csak a félelmeidet láthatod, mindama gondolatok, amelyeket ártó, rossz szándékkal vetítettél magad elé.Csak azokkal árthatok, és csakis neked, mert megidéztél. Telihold van, sugárzó, hatalmas udvara bevilágítja az éjszakát, nyugalmat tör, vágyakat szít, vaddá és szelídíthetetlenné tesz.Aludj csak, én majd álmodom-súgta Lilith, és az éjszaka folyt tovább, zavarbaejtő álmokkal, igaznak tűnő vágyakkal, fojtó, nehéz sóvárgással, földöntúli, testetlen képekkel, míg a hajnal bíbor-varázsa meg nem törte a nehéz álmok sorát, hogy az érzékeim teljesen összekavarodva, a szívem dübörögve keltsen, mert sohasem tudhatom hol az ébrenlét és az álom határa...

Új idők hajnalán Új idők hajnalán, mikor a napok már nem kócos zsivajjá állnak össze, mikor már nem félelem bénítja érzékeim, mikor fellélegezve, bizakodva, örömmel várom a következő hajnalt, mert végre új utakra nyílt a szívem, megszabadultam a múlt évtől, a régi munkahelyemtől, ami annyira lekötötte szívem, hogy rettegéssel néztem minden nap elejére és vártam és vártam mikor menekülhetnék onnan, éreztem, tudtam, vágytam a változást, emberi kapcsolatok csonkjait hagytam hátra csak, már szinte nem beszéltem senkihez, semmiről, annyira meg akartam szabadulni onnan, és sikerült, úgy, ahogyan én terveztem és elterveztem. Fuldoklók görcsös sípolásával szedtem a levegőt, és éreztem, hogy megmenekültem. Végre letettem valamit, ami én voltam, de mégsem, hamis álarcok, kényszermosolyok mögött vártam az új utakra, a remény tartott életben, mint mindenkor, ha valamit elterveztem és igaz szívvel álltam a megvalósításához. A Tarot-tot is segítségül hívtam, és csak azt pakoltam ki magam elé a szépen megrajzolt lapokból, amit hallani és érezni akartam. Még mindig a belső körben állok, a vörös széles szalag megvéd az emberektől, egyenlőre nem hiányzik senki, barátok, ismerősök sem hiányoznak, az egyetlen emberhez bújok, mint védtelen kis állat, erőt, hitet, bizalmat merítek a szuszogásból, a beszélgetésekből, a hallgatásokból. Hiányzik az utazás, a fények, a városok, az idegen szagok, az erdők érintései, a fák simulása, a mosolyok, az autópályák végtelen szalagja, még az unalom is, amit a kilométerek úgy hagynak maguk után, mint levetett páncélt, elszórt házak, az út mentén integető bokrok, tavak, folyócskák, templomok, a remény szelíd-tömjén illatú felhőivel, a szabadulás, a lélek-tisztaság bohó vágyaival. Tisztán állok az új év előtt, megtisztulva minden rámrakódott butaságtól, korlátoltságtól, hamis hízlekedéstől, képmutatástól, hazugságoktól, szívcsordultan teli új vágyaktól, álmoktól, mik megvalósulásra válnak, reményektől, amik beteljesülnek, a teremtő gondolat építő erejétől, mindentől, mi valamivé tesz, amitől a vágyakozás a szívemben szelíden ringatózni kezd, és tudom, hogy minden, de minden valóra válik.

Hiányérzetek éjszakája Mikor a telihold szinte átböki ezüst kardjával a függöny bordó-selyem hullámait, mikor az érzékeim teljesen kiéleződnek, szívszakadva riadok fel ijesztően plasztikus álmomból, magas, karcsú barna férfi ölelt, az ujjait még érzem a bőrömön, arca csak egy mosoly, nem ismerem, látásból, tévéből sem, a múltból merült fel talán, ki tudja...a hold a lelkembe világít be, ezüst fénye kimos mindent, és elborít a hiányérzetek hosszú sora...A hold útra hív, újra, minden teliholdkor megfogja kezem, az ősi dalt susogja újra és újra és újra..a vándorok régi dala ez, szívem összemarkolódik, tehetetlen vagyok, pedig hív az út, sürgetőn újra..álmaim összemosódnak, szívemben, fülemben érzem a sivatag szelét, a homok ízét, vár rám tudom, hív, a tenger csapkodja talpam, ősi kagylók hangja visszhangzik fülemben, ismerős dobogás a fejemben, a szél, az útra hívó nyugati szél, erdők illatát hozza, vándorlásra hív, és én a hajnalra várok, hogy talán egy kicsit megnyugtat a színvarázsával, és lecsillapít, mert indulnom kellene, és nem tehetem, mert az idő még nem érkezett el, lelkem ég csak, a telihold megigéz, a hiányérzetek pedig átsöpörnek rajtam, vad, eszelős tánccá, dobogássá válnak bennem, külsőleg csak a lélegzetem változik. Az ősök, a vándorok pedig megállnak szellemalakjukkal mellettem, varázskört húznak körém, harmadik szemem lefogják, intenek, köddé válnak megint, itthagyva a sóvár vágyat, a vándorlás sürgetését, a szél illatát, a tenger ízét, a sivatagi szél forróságát...és egy férfi álomcsókját... A dolgok összesűrsödése A napok olyannyira összefolynak, a hetek folyosóvá szűkülnek, a hónapok szürke ködben úsznak, a szavak szétszakítják szívem, árnyak bolyonganak szürke folyosókon, régvolt, elfeledett arcok bújnak elő mikor legkevésbé várnám, szívszakadva futnék és futok is ki nem mondott szavak elől, a fejemen mintha tölcsér nyílt volna és minden átáramlik, minden csak van mellettem, emberek, arcok távoli kör külső szélén állnak, nem akarom még beengedni őket, a varázskör továbbra is jól működik, nincs szükségem álkapcsolatokra, nevenincs barátokra, pihekönnyű csevegésre, mikor beszédre és szavakra sincs szükségem

igazán, csak állandóságra, közöny ült a lelkemre, szinte agyonnyom, szabadulni nehéz, mert gúzsba köt, a szürkeség lenyomja a szívem szavait, lélekkiáltásaim messzire szólnak, de lefojtom, mert nincs helye beszédnek, szónak, simogatásnak... Az egyhelyben topogást nehezen tűröm, nyughatatlanságom néha utat törne, szigorú vagyok, nem hagyhatom, vezeklés talán, a sok bűnbánat, rossz lelkiismeret, hogy valamit, valahol nem tettem meg, vagy jobban kellett volna, ilyenkor lelkem szabadabb fele őrült sikításba kezd, mindenki saját maga teheti tönkre csak saját magát, bólintok, s kezdem a körbefutást magam körül körbe-körbe, kitörnék, még nem tudom a módját, álmaim csapongók, ziláltak, köznapjaim álomtalanok, mert félek, a hajnalok megérintenek, de elhessentem magamtól, félek a szív simogatásaitól, szinte...hiányérzetek sokasága önt el nap, mint nap, s az árnyak bolyongása sustorgássá szelidül, mintha rég elfeledett testek át- és átsuhannának rajtam, hogy éreztessék itt vannak, nem feledhetők, simogatnak, suttognak, vágyakat ébreszetenek, hiányérzeteket árasztanak, boldogtalanságot sugallnak, csók-ízeket élesztenek, öleléseket, simogatásokat élesztenek, hamis és igaz szerelmeket idéznek, és nem engedik megszakadni szívem, védőfallal vesznek körül, várnak, várják a megfelelő pillanatot, hogy újra szabaddá tegyenek engem, a lelkem, a szívem.... A napok mikor összefolynak... A nyár egyetlen hosszú pillanattá állt össze, mint mikor a víz alól merülök fel friss levegőért, és egy pontba sűrítve élem át a levegővétel csodáját, a nap tűszúrásait, a vakító kékséget, azt a fajta gondatlanságot, amit csak és kizárólag a nyári napok adhatnak. A szürke buborék amibe betakartam magam igen keménynek bizonyult, és meglehetőst hatásosnak is. Nem és nem engedek semmit egyenlőre, hogy mély nyomokat hagyjanak, érzések, hangok, színek, képek átfolynak rajtam, szavak betűkké és gondolatokká válnak, hogy szép lassan kiürüljenek belőlem, egyszerűen nem vagyok írás-hangulatban, valóban csak a nagy traumák és a nagyszerű elemelkedések írhatók ki belsőmből, talán.Mindenkor lázban égni ez nem én vagyok, nekem a csendes belső izzás felel meg leginkább. Külső szemlélő talán semmi különbséget nem fedezne fel, én magam lettem egy picit türelmetlenebb talán.Szép

illedelmes csendben várok hát tovább, várom, hogy kitisztuljanak a szürke buborék körvonalai, hogy levethessem immár újból, sokadszorra. Várok, és a várakozás részemmé vált, beépítettem. Jólesik a csönd, néha még a nyugalom is. Valami körvonalazódik a távolban, érzem, áldott, áldatlan benső érzékeim finoman tapogatják körbe, még nem tudják, hogy elernyesszenek-e, vagy vészharangot kongatva összerántsák szívem. Nem érzek bajt, a számosszor érzett fura hangulat, rossz érzet most elmarad, furcsa kis félmosoly marad, és határtalan kék szín-hangulat. Majd meglátom mi lesz belőle... Mikor nem tudom Egyre halkuló hang a telefonban, a tehetetlenség pedig óriási dühként árad szét bennem: mit tudnék csinálni, hogy meggyógyítsam? Összeszorított szájjal fekszem néhány pillanatig, majd fel s alá járkálok. Nem tudok mit kezdeni magammal. Szigorúan szembenézek a tényekkel, mert áltatni, hamis illúziókba kergetni magam annyira felesleges és nem segít egy mákszemnyit sem. Napokig a múlt árnyai közt lebegtem, kirándulások, Párizs, a végtelen országutak, mintha egy másik világ lett volna. Aztán ezt az önsajnálat-álarcot is levetettem, mert nem visz előre.Egyenlőre napokat építek napokra, órákra bontom le a feladataim, mert előre nézni szinte hiábavaló, légvárak úgyis kipukkadnak, hamis álmok tévútra vezetnek. Bármennyire is közhely. Tehát nem gondolkozom, csak szigorúan adott feladatokra koncentrálva, tervszerűen élek. Eszem is, hogy ne gyengüljek le, betegséget nem engedhetek meg. Csapongó képzeletem néha szabadjára engedem, mert mindenkor lélekben tudtam szárnyalni igazán.Olyan, mint a levegő, vagy a pohár víz selymes simogatása. Látom a férjem meggyógyulva, szinte, mint régen, és néha eszembe jut milyen őrjöngőn tudtunk veszekedni olykor-olykor még ezek sem fájnak már annyira, voltak idők, évek is talán, hogy sokat veszekedtünk. Nekem jót tett, mert türelemre tanított, forrófejűségem visszaszorítására, és megtanított igazat adni. Feltéve, ha úgyis éreztem, mert makacsságom elképesztő méreteket tud venni, az biztos. Mindegy már ez is a múlt- kútba esett, és ha néha visszajön, már nem mérgez, hanem igazságosságra nevel. De leginkább a szépre emlékszem, és valahol igaz, bár sokáig nem hittem el a fakó közhely minden szálával és erejével,

hogy az idő begyógyítja a lélek-sebeit. Az idő pedig megadja majd a választ minden bennem bujkáló, sürgető, fájó kérdésre, hogy lesz-e minden olyan, mint egykor, bár a választ már magam is tudom. Most más lesz, más feladatok, más fontos dolgok, most csak egyre koncentrálok, erőt, szeretetet, szerelmet sugárzok, bízok és remélek. A többi meg vele jön majd... A kórház Mikor már képes voltam az ijesztőn fura félelemszálakat bizonytalan időkre ledobni magamról, és tárgyilagosan szétnézni magam körül, igen furcsa érzéseket konstatálni, rendszerezni, önvádat megrágni és átgondolni, eseményeket bizonyos sorrendbe állítani, mikor már a félelemburok néha levegőt venni is engedett, és az elfolyósodott Idő újra valamiféle mederbe terelte a köznapokat szétnéztem. A fertőtlenítő élesen bántó szaga testemmé vált, egy idő után észre sem vettem. És újból megállapítottam, hogy bármennyire fejlett bennem a segítőszándék, nos ápolónő sem tudnék lenni. A szomszéd ágyon először Gábor bácsi feküdt, illetve nyüzsgött, meghökkentő eséllyel indult volna egy Moldova hasonmás versenyen, idős volt, tetterős, mozgékony. Pár nap után Besze bácsi váltotta, gyermekin kék szemmel, nagyotthallón, egy-egy pillanatra fájdalmas közelségbe hozta nagyapám emlékét, egész nap aludt, este nézett körül és nem értette miért nem tud leszállni az ágyról, elkeseredett harcot vívott ellenfelével a takaróval, és mindenáron le akarta tépni a katétert magáról. Vera üvöltött vele, nehogy itt szambázzon már nekem, mindenféle részvét lekopott róla a hosszú évek alatt, simaarcú, képzett, agyonfáradt nővérré vált, biztos kézzel kötötte az infúziót, és mindenen fanyargott, sarokban Tatóka feküdt a szociális otthonból hozták be, és mindenáron el akarta indítani az ágyát. A nővérek tisztába rakták, megetették, lemosdatták, gyógyszereit belekényszerítették, csak éppen emberszámba nem vették őket, és ebben semmi kivetni való nincs, embertelen körülmények, hosszú-hosszú évek alatt koptak ilyenné, szánalom, részvét, emberség nem fér a munkájukba csak picike darabokban, eltűnődtem, én sem tudnám másképp csinálni, sőt, leginkább sehogy sem csinálnám. Közben Robi lassacskán javult, arca kisimult, a kórházban megszűnik az intimitás, biztos kézzel fogtam a szivacsot, megtanultam a kacsa

fortélyait, mert első időben kétszer is baleset lett belőle, mert nem tudtam hogy kell.Itatni, etetni, nézni ahogy alszik, és álmában össze- összerezdül, amitől még mindenkor a frász tört ki, kényelmetlen széken ücsörögni merev háttal, nézni a nyarat az ablakon át, később a kórház udvarán sétálni körbe-körbe, magyarázni fáradhatatlanul, hogy a cigit le kellene tenni, az orvosok is kérték... Aztán ezen is elgondolkoztam, mivel én nem vagyok a dohány szó szerinti rabja, fogalmam sincs milyen lehet a nikotinéhség, mintha nekem megtiltanák a csokoládé evését, biztos küzdenék ellene..A nyár észrevétlen halad tovább, hosszú szerelmes ujjai bebarnították a végtelen búza és rozsmezőket, a kelő nap egyenként csókolja ragyogó napsárgára a napraforgó-táblákat, a kis bagoly minden hajnalban észvesztő rikácsolással közli mindenkivel, hogy ébren van, és mikor kitámolygok az erkélyre és számonkérem, fejrázással tiltakozik, a napok nyúlnak, tombolnak, égetnek és fázítanak, a belső feszültség észrevétlen feloldódik, a zsongás megszűnik, és átadja magát a megnyugtató csendes derűnek, az estének. Már nem gondolkozom mi lesz holnap, hiszen a holnap megmondja kellő időben, rendben mit is kell tennem... A vörös oroszlán A csapás... A vörös oroszlán címet Szepes Máriától kölcsönöztem, mert tökéletesen kifejezi az elmúlt hetek történéseit: Június 5.-e hajnali fél öt: - Robi, lassan indulnom kell. - halk nyöszörgés a válasz. - Bizonyára még alszik, bár a megmagyarázhatatlan félelem már elindult a lábamon felfelé, jeges rémületbe vonva egész magamat. Zuhanyozás, öltözés, újbóli költögetés. Mit csináljak, itt hagyjam aludni? Már indultam az ajtóhoz, mikor valami visszarántott.- Robi- ráztam meg újra.- Egybefüggő hatalmas, rémisztőn tágra nyílt pupillák, a bal arcfele leesve, a bal oldala nem mozog, tétován matat és motyog valamit. Az első rémültemben az anyukáját hívtam, mert nem mertem nem elindulni dolgozni a mai világban, aztán mégis maradtam. Ő riasztotta a mentőket, tehetetlen rémületemben rendet próbáltam rakni, a másodpercek ijesztően lelassultak, a szívem a torkomban vert, az

ajtóban vártam a mentősöket, megfáradt arcú mentőslány, szeme bedagadva, jól tette, hogy nem hagyta itt, mert akkor meghalt volna bólogatott, mi ez, kérdeztem rémülten, agyvérzés talán vont vállat, utána egyszerűen nem engedhettem magamnak, hogy a gondolat teljesen elfoglaljon, úristen mi van, mi lesz... A mentő elvitte, a sürősségin leszünk, intettek felém, én zavartan álltam, bénultan, mi kell a kórházba, istenem, papucs, törölköző, nincs is pizsamánk, póló, tiszta alsónemű, zokni, fésű, fogkefe. A telefon állandón csengett, mintha üvegbúra alá szorultam volna, kizártam mindent, fölrohantam a kórházba, álltam órákon át tehetetlenül, néztem ahogy néha rángatózik egyet,a meghökkentően fiatal orvos magyarázott, én kábultan álltam, szerencsére nem agyvérzés, még nem tudunk többet... A tehetetlenség annyira gúzsba fogott, hogy napokon át csak voltam, ültem az ágya mellett kétségbeesetten, nem érdekelt evés ivás alvás, és az a pár nap amíg viszonylag rendbe jött szinte éveknek tűnt, ismerős nővérek, rokonok, haverok álltak részvéttel a betegágynál, olyan forgalom volt, mint egy moziban, és én ámultam, mert hogy baj lett derült ki, ki is aki velünk, megható volt, úristen mi az hogy agylágyulás, jovális, deres halántékú, jóképű orvos, soha a szemedbe nem néz, magyaráz, mikor néha elkapod pillantását az iszonyún üres, azonnali rehabilitáció és rokkantnyugdíj, nézett rám, és őszintén csodálkozott amikor pár nap multán saját lábán hagyta el a betegágyat. Most Parádfürdőn van, szerencsétlen béna emberekkel összezárva, valami végérvényesen megváltozott, mindannyian érezzük, tudjuk, talán a kegyetlen istenek torz játéka, talán a sors szeszélye, talán a jótündér, istenem ki tudja, mikor a kórházi ágyon feküdt minden nap elmondta mennyire szép vagyok, hozzábújtam, szívem túlcsordult, sírni csak pár nap után tudtam, azt sem lélekszinten, csak felszínesen, mert a könnyeknek nincs most itt idejük és helyük. S minthogy teljesen beleborzongtam a visszaemlékezésbe egy kicsit pihentetem talán... Néha.. \"...mint ahogy nem múlhat el a szeretet s nem múlhatnak el azok sem, akiket szeretettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.\" / Fekete István/

A feszültség úgy vágott végig rajtam, mint ostorcsapás, kegyetlen égő, izzó fájdalom, lélek-szinten, könnyek nélkül, testem ívbe feszült, lazítani próbáltam, a nyakamban a görcs izzó fájdalom-gombóccá lényegült. Néha nem véd a varázskör, bármit is tehetnék ellene, a rosszat is meg kell élnem, átfolyatom magamon, megpróbálom megszelidíteni, kiengedni. Vörösen izzó félelem-démonok röhögnek a körön kívül, áttörni nem merik, hatékony a varázs, amit körbehúztam. A mai nap vízválasztó, sorsom következő hónapjait fordítja fel, esetleg lefelé, már ez nem rajtam múlik. Közben mélyen, legbelül, a fájdalom szétáramlik, aludni képtelenség, a percmutatót figyelem, hogyan számolja a másodperceket, az idő szétfolyik, tehetetlen vagyok. Vártalak, néztem az éjszakát, számoltam magamban, könyörögtem a telefonnak.. szólaljon már meg. Nem haragszom, mondtam már ezerszer. Csak féltem, és féltelek. Várlak, és a várakozás tehetetlenségében szétszóródó gondolatok néha fájnak, néha segítenek. Néha nem mi irányítjuk sorsunk, napjaink. Talán nem is néha, és nem is az irányíthatatlansággal van gondom, hanem az igéretekkel. Kis és nagy dolgok közt a különbség kvalitatív csupán, a hangod a telefonban megnyugtatott, mit is tehetnék mást, mint várlak szakadatlan, folyamatosan. Majd megnyugszom, ha átölelsz, és beszélsz, és a szavakat, a hangsúlyt figyelem, és a feszültség izzó fájdalma szétfoszlik, eltűnik, a félelem vörös szeműn izzó démonai elillanak, a biztonságérzetem helyreáll.. siess, kérem a perceket, a másodperceket.. Már nem számít ami elmúlt, hiszen megváltoztatni nem lehet, jóvátenni.. hát ezt nem tudom, a szív fájdalmát nem lehet csak szeretettel, szerelemmel helyrehozni, ebben pedig nincs hiba. \" Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton- mint a győzelem istennője- szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni mi a boldogság. \" -mondja Nitzsche, és én megálltam a pillanat küszöbén félelem és szédülés nélkül.. Tavaszi reggel... A nap finoman, gyengéden csókolta végig a háztetőket, egyenként ragyogtatva fel a hajnali kábulatból a színeket, majd aranyló folyamként végigfolyt a városon, a tavaszi kábulattól részeg virágzó fákon, a buja, zöld fűmezőkön a lakótelepek keskenyre szabott zöld területein, a

madarak szertelen vidám énekén, az ébredő természet együtt aranylott a nap vérnarancs sugaraival.. szédületben álltam, a fény átfolyt rajtam, együtt ébredtem a csodával. Álmaimra gondoltam, vágyaim szinte lehetetlennek tűnő teljesülésére, hihetetlen, még mindig és folyamatos mámorító csoda öntött el, az idő ezüst szemcséi finom ezüst eső-fátyolt terítve szétfolytak ujjaim között, lecsorogtak a végtelenbe, a láthatatlan, mély és mindent kitöltő megnyugvás, mint színes fátyol ölelt, a nap a csillagjelet rajzolta körbe homlokomon. A szédület elmúlt, belső mosolyt rajzolt rám, sugárzom, fényt rajzolok ujjaimmal a levegőbe, neved suttogom, a várakozás feszültségét elmossa a tudat, hogy létezel, nekem, vagyok neked.. várlak, a perceknek suttogom, hogy gyere már, a gondolataim között szelíd béke, távol a külvilág, a nap türelemre int, én fejem rázom, hisz nem vagyok türelmetlen, csak várok, várlak, szeretném az időt kérni, hogy siessen, ha rád kell várni, és lassuljon, ha veled vagyok... bohó gondolat foszlányok lepnek el.. a reggel átfolyik rajtam, int, hogy a napi feladataim is tennem kell.. intek a Sárhegynek, a napnak, a tavasznak, gondolatban hozzád simulok, majd indulok, hogy este legyen, s karodban kisimuljak, megnyugodjak... az idő ezüst szemcséi pedig finom ezüst eső fátyolt szitálnak rám... Gyöngyszín perc-gömb Csodálatos gyöngyszín-perc gömbben állok, szívderűben, lélek- szabadon, boldogan, csillagjeggyel homlokomon, varázskörben, láthatatlan segítőkkel, angyalszárnyon... A buborék ha szétpattan, gyöngyszín-perc esőben állok, gyémántszín gömbök pattannak szanaszét, boldogságom szétsugárzik, látható, és tapintható.. Élek, létezem, érzem magam, megsimogat tavaszi napsugár, frissen vágott fű illata, gyermekek mosolya, csókok szédítő varázsa.. Vágyom és viszontkapom, szeretet, szerelem, ölelés ereje a hétköznapok varázsait is felülmúlja, láthatatlan segítőim csak intenek, engednek, és eresztenek, bölcs mosollyal, angyalszárnyon... ha a féltés és aggódás a szeretett iránt szívfájdalommal is jár, mert a csoda egyszerűn hihetetlen, és a telefonban megszólal a szívdobogtatón ismert, és kedves hang a feszültség hatalmas kősziklái hangos robajjal omlanak le, a gyémántkönnyek is csak a megkönnyebbülés és szeretet jelei, a gyémántkönnyek csordultával a szívem újból csendes izzással vár és

szeret... lehajtom fejem, engedem magam, és megtörténik, angyalléptű halk, tiszta remény, angyalszárnyú, rebbenékeny, illékony és tűnékeny gyöngyszín percek buborékja körbefog, kacagásom szétszóródik, szív és lélek kitárul, szeretetem szétszóródik, világom kitágul, a varázskör körbefog, a csendes léptű angyalszárnyú tiszta szív megtalált, megtaláltam, viszonoztam, ellágyultam, adtam-kaptam... megköszönöm, lehajtom szívem, csendes izzásún, boldogan.. a jövő bizonytalan rezgő hullámai elcsendesednek, helyet adnak a ma illékony, halk szárnyú csodájának... Szív- villanás Quercusnak.. \"Én csak egy macskát szerettem volna, és még egyszer szerelmes lenni.\" / Polcz Alaine/ Nagyon csendben álltam, néztem hogyan szelidíti az éjszaka sötétjét a Hajnal ezen a fázós-hideg tavaszi reggelen, felhőruhájába burkolózva, haját gondosan hátrafésülve, álmodó-lassan húzza végig kezét a zárt felhőrétegen, ujjai nyomán tomboló hajnal-színek árasztják el az eget, a felhőréteg meghökkentő színruhát ölt, az ég alján, messze keleten, a nap még fáradt-nyűgösen narancs-sápadt színt húz a Mátra kontúrjára, vérszín ujjai bizonytalanul tapogatóztak körbe. Álltam, fejemben a szavaid visszhangzottak, gondolatim felkavarták az elmúlt napok történései. Lelkem megnyugodva, letisztulva várt. A szelíd béke derűbe fogta lényem. Egy apró szív-villanás volt az egész: egy mozdulat, egy szó, egy alig-érintés, ami belém égett, rögzült törölhetetlenül, ami köröttem mindent megváltoztatott,, szívem szárnyra kelt, angyal lettem valóban, láthatatlan tünde-szárnyú, lelkem, lényem a hihetetlen nyugalom és béke kisugárzásával, csendes-lehajtott fejjel fogadta szíved, odaadón, szelíden, boldogan. Lélek-állhatatosságával várlak folyamatosan, számolom a perceket, nem sürgetek, nem követelőzöm, elfogadom mindened. A boldogság úgy árad szét bennem, mint simogató tavaszi napsugár, amely a szívet érinti először, és lágyan méz-arany fénybe fog, gondolataim közt jársz, kitöltöd napjaim, hogy este, mikor a karodba szorítasz, feledjek minden rosszat, és egy legyek veled lélekben,

gondolatban, szív-dobbanásban, szív-villanásban. Ezt csak megköszönni lehet. A csendes derűm körbefon téged, láthatatlan, téphetetlen szálak húznak feléd szakadatlan. Hajnal hozzám simul, átölel egy pillanatra, bíborszínbe borít, felragyogtatja a csillagjelet homlokomon, csókot lehet, tovaillan... Varázskör A sámándobok hangja egyre halkabb, lüktetése eggyé váli szívem dobogásával, a fősámán komolyan, mélyen néz szemembe, csillagjelet rajzol homlokomra, majd kézenfog, hozzád vezet, a csillagjel már neked is a homlokodon ragyog... a körbe lépünk, a varázskörbe, kézenfogva, szívünk, lelkünk, testünk összeolvad, a fősámán elégedetten bólint... a kört még egyszer körbehúzza... varázsszavakat mormol, csillagport hint körénk... felriadok, az álom élénken bennem él, hiányod tapintható, kézzel fogható... mintha ezer éve ismernélek, a gondolataink érnek össze legelőször... és ez annyira megnyugtat, kisimulok a közeledben, még nyugodtabbá válok, hihetetlen biztonságérzet lep el. Beszívom az illatod, hallgatom szavaid, amik mélyen a szívembe íródnak, törölhetetlenül, a csoda ímhol megérkezett. Varázskörben állok, fogod a kezem, az ujjaid lágy simogatásával érezteted mennyire szeretsz.. ha kifogynak a szavak, a kezed mesél, a bőröd suttogja titkait, a csókod forralja vérem. Néha sutának érzed magad mellettem pedig nincs rá okod. Ragyogtatsz, és a ragyogásom körülfog téged is. Angyal vagy - suttogod, és én angyalnak érzem magam, a te angyalod lettem, féltelek, óvlak, törékeny, illékony szavakat suttogok, hozzádbújok, átkarolsz, szorítasz, elvarázsolsz.. Angyal lettem, valóban, védelek, vigyázom álmod, őrizem lépteid, a csodát, a ritka kincset, a szívem minden rezdülését adtam neked, mindenem, amit csak adhatok, és viszontkaptam szíved, a nőiségem csodálatát, amitől mindig ellágyulok. Fülembe suttogod titkaid, viszontkapod az enyémeket, tisztán, letisztulva, csak magam adom neked, csak neked. Angyalként járok a föld felett, varázskörben állunk, homlokunkon csillagjel, szívünkben édes szerelem. A varázskör megvéd, erőt ad, hitet, bizonyságot. Angyalként kezedbe tettem szívem, lelkem,szerelmem, testem, álmaim, vágyaim, mindenem.. és viszontkaptam szerelmed, szíved, tested,

álmaid, vágyaid.. messze fönt a felhők felett a fősámán elégedetten integet... A város Sétálok, szinte fürdöm a napsütésben, az ég kékje tisztán, ragyogva mosolyog rám, a város pedig körülölel, befogad. Több, mint húsz éve rovom utcáit, ismerős házait, folyamatosan bámulom, néha megpróbálok a függönyök mögé nézni, elképzelem milyen lehet egy-egy szép házban lakni, beszívom az illatukat, néha együtt lüktetek a várossal, és rácsodálkozom miért is nem engedett el... Hónapokig éreztem a kínzó vágyat, hogy el innen messzire, máshová, éjszakánként hangosan dobogó szívvel markoltam a paplan szélét, hallgattam az éj hangjait, a baglyok huhogását, a fák susogását, aztán Hajnal kilépett színpompával a derengésből, szívem csitult, Hajnal csókot lehelt homlokomra, könnyű mosollyal továbbállt, a város pedig életre kelt. A régi Fő teret látom olykor magam előtt, a város szíve volt, nekem jobban a szívemhez nőtt, élet folyt benne, lüktetés, s ahogy szétfolynak éveim a csillogó ezüst idő-folyóban, úgy változott a város bennem-köröttem, és változtam én magam is.Az új Fő tér csillog, hársfái csendes szomorún idegenül állnak ott, és idegenül bámulják a házakat körben. Nyaranta a szölőkutak vidáman csobognak, nap, hold, farkas, csillag, a város jelképei. A nyári melegben kulturális műsorok szórakoztatják a nagyérdeműt, koncertek, hangversenyek, bornapok, szüret, a hajdani patinás szállóból luxuslakások lettek, mindenhol tataroztak, a Városháza pedig gondoskodón vigyáz az utcasarkon polgáraira... Szép csendesen sétálok a macskaköveken, az elmúlt éveket keresem, a helyeket ahol kisírtam szemem, hogy lelkem könnyebb legyen, a patakot, amely csendesen tűri a rengeteg belehányt szemetet, és a város szélén köpi csak ki magából és hagyja, hogy a szürkegém a legnagyobb téli hidegben ennivalót keressen a kidobott mosó- és hűtőgép roncsok között..A város pedig magához ölel, titkokat súg, nem ereszt. Titkokat súg a Barátok temploma, benne Szent Rita, hová a magány kínkeserves hosszú óráin át ültem, néztem megadón szelíd, türelmes mosolyát, éreztem magamban a templom csendjét, mikor Endréért szólt a harang, akkor is Ritát kértem, a szentet, legyen szép az álma..Bolyongok az utcákon, lustán keresem a válaszokat a miértekre, és minthogy nem találom egyszerre elengedem magam, a

város leszek egy pillanatra, és minthogy a lehetőségeim itt tartanak, elfogadom helyem, érzem a csillogó új ezüst fátyolt, ami átölel, kérem Ritát, a szentet, hogy tiszta szívúű vágyaim leszállhassanak hozzám, és ahogy a munkám során az idősektől rengeteg szeretetet kapok, és igyekszem viszonozni, a világom egyre jobban kitágul, érzem magam, a barátságok szelíden kisérnek, megnyugtatón, meghatón, és hallom a várost lustán fecsegni, körbefonja énem, és én hagyom magam újból és újból, hogy a dolgok megtörténjenek... Cserkő Vannak helyek ahol otthon érzem magam... Ha a közeli kirándulóhelyeket sorra veszem, sok-sok szép és érdekes célt találok. Szeretem az erdőt, a fák susogását, a patak fecsegését, a Máriácska szelíden lehajtott fejű szobránál a békét érzem, a Benevár titkokat súg, rég elmúlt temberek suttogását hallom ki kőfalakból. Az erdő átölel, és befogad, nem kérdez, nem vitatkozik, nem ítélkezik. Van titkos helyem is, ahol feltöltődöm, ahol a hely szelleme kimos belőlem minden rosszat, minden ártót, minden földrehúzó gondolatot: ez pedig a Cserkő. Ha elmegyek és leülök a halott kőbányató szikláira, amibe évekig a lepusztult autókat, motorokat, egyebeket lökték, állítólag még a bányagépek is lent maradtak, ki tudja, és nézem ahogy szennyes olajfoltok ide-oda lebegnek, a mélyből pedig érdekes buborékok törnek elő-talán a halott autók és motorok szeretnének a felszínre jönni újra-és újból és újból elcsodálkozom főleg nyaranta a kakukkfű- illatos szikláktól árnyék mentes ájult hőségben is ahogy az ebihalak tömkelege rajzik a vízen a zavaros foltok közt, és egy-egy apró halacska ide-oda cikázik és a hurráoptimista horgászok még ebbe a halott vízbe is bedobják a horgászbotot... A tavalyi szemétkupacokat benövi a gaz, a cserfákról apró gallyacskák hullanak, és én hátradőlök, elengedem magam, az időtlenség pedig magához húz, bennem és köröttem csend és végtelen nyugalom. A patak sietősen folyik, hangosan beszélget a hatalmas kövekkel, ittam a vizéből, mert megkívántam, selymesen lágy íz futott végig torkomon. Fent a sziklák tetején palánkvár romjai, Dezsővár a térkép szerint. Lent a mélyben kopott, mohos, zuzmós sziklák, csenevész fű, szívet átmelengető kakukkfű illat. Ez a hely

egyszerűen elvarázsol, békét ad, hitet, reményt, az élet igéretét. Egyszerűen szeretem... Szívderű \" A szív derűjét minden körülmények között megőrizni...\" /Müller Péter/ A csapongó képzelet fura édes búrát borított rám, hagyom, mert elvarázsol, derűbe von, jót és szépet vonz körém: szívmosolyt az igazit, a lélekből jövőt, a valóságot megszépítőt, a titkosat,az igézetest, a csodára várót. A tavasz elborítja lelkem, belesusog a fülembe, napsütést csen a szívembe, ibolyakék derűvel nézi napi ténykedésem, megszépíti álmaim. A terveket fátyolba vonja, az órákat röpíti, és a titokvárás mögött a szelíd várakozás lapul, az előérzetek csak jót jeleznek, a barátságok feltöltenek, és Tavaszanyó fülembe súgta kedves titkát: a csendes vágyakozás meghozta gyümölcsét. Megkapom szívem titkos kívánságát, feltéve, ha lelkem tiszta, felkészült és a csodávárás nehéz hónapjai nem vették kedvem az újtól, a ritka kincstől... szelíd mosollyal számolom a perceket, órákat, várok türelmesen, mert a sejtések mögött szívkincsek lapulnak és felkészítem lelkem, hogy bátor legyek, tiszta, és megérdemeljem.. Félelem csak a legmélyen lapul, mintha tudná itt most nem szólhat bele, és talán csak attól félek, hogy elrontok valamit, amit nem is tudok igazán, hogy mi... kusza vonalak rajzolódnak előttem, szívem nyitva... fülemben édes-borongós blues, gondolataim közt könyvek ígérete... és valami fura és édes búra, mint valami fátyol ölel, nem ereszt, és engedem magam, hogy megtörténjen... Visszamentem... \" A múlt nem más, mint fénnyel teli szekrény, és nem kell mást tennünk, mint megtalálni a kulcsot, amely az ajtaját nyitja.\" / Kate Atkinson/ Készültem rá napok, hetek, hónapok, évek óta. Szívemre páncél kérgesült, szemem kékje kemény maradt... szembenéztem önmagammal. A tavasz észrevétlen lopózott szívem köré, átfont,

magával húzott, elvarázsolt... reggel már nem az elkeseredett káromkodós, hidegszidós, hanem a tavasz-szerelmes rigódal ébresztett. A gólyahír sárgája belesimult a harsogó üde zöld fűbe, a százszorszépek meghatón simultak tenyerembe, mikor lehajoltam megsimogatni őket, a rügyek a fákon észbekaptak, és egyszerre mind rájött, hogy tavasz van és rögvest pótolták a lemaradást. Az égen szelíd rózsszín csíkos bárányfelhők úsztak a hajnali kábulatban és Hajnal lépett ki a Sárhegy mögül, megrázta hajkoronáját, megigazgatta felhőruháját, álmodón körbenézett, táncra kapta Szél úrfit, langyos tavasz illat borított el, Hajnal csókot dobott, haját válla mögé dobta és átadta helyét a reggelnek... Magamba néztem, és nem féltem..vártam félelmet, gyűlöletet, haragot, dacot, bármit ami felrázna, helyette csak a mérhetetlen ürességet éreztem, a semmit. A buszról leszállva is végigvizsgáltam gondosan az érzéseimet. Az évtizedekig érzett tompa fájdalom is elmúlt már, a nincs felállt a gondolatok közé. Az alagútnál mély levegőt vettem, mert gyermekkori önmagam láttam, ahogy boldogan szaladgál és nem érez semmit az elkövetkező lélekölő tinédzser évekből. Mentem tovább, vártam, hogy a múlt démonai egyszer csak rám vetik magukat, de rájöttem azokat már rég a múlt kopott, mohos régi kútjába dobtam és már nem bánt semmi. Tényleg semmi fájót nem éreztem. Mentem szorgosan tovább, még mindig meglepődtem, hogy rámköszöntek, megszokásból, nem hiszem, hogy tudták volna ki is vagyok... Az ismerős háznál megálltam, néztek is furcsán ki is vagyok. A kiskaput nagy nehezen nyitottam ki, eszembe sem jutott elfutni, vagy meghátrálni, egy pár éve még biztos ezt tettem volna.. csöngettem, az ajtó kinyílt és én beleestem a múlt kútjába félelem, harag, megbánás és megbocsájtás nélkül, átléptem az évek óta zárva levő kaput, szembenéztem a múltammal, szembe álltam az Anyámmal. És önmagamnak is bevallhatom, hogy kiálltam a próbát... Hajnal

Az égbolt vakítón tiszta, sehol egy felhőpamacs.A hajnalcsillag bátorítón integet, fénylik, ragyog. A feketeség lassan szelidül. A Mátra tömör vonulata tisztán rajzolódik ki a háttérbe. Mintha tussal kihúzták volna. A hold lassan hízva szépen elköszön, helyet adva a csodának. Az ég alja rózsaszínbe öltözik, millió árnyalatát produkálva, a kék, a sárga, a zöld egységgé áll, és a nap hosszú vérnarancs kelő sugarait kinyújtva lassan ébredezik. Bizonyságát adva, hogy minden nap más. Keleten, az erőmű tömör kéményei fekete felhő-böffeneteket csuklanak ki magukból, az aljuk lapos, minhta tálcára tették volna. A ragyogás szétárad, mérges- vörössé válik, a köd-párák elindulnak, mintegy ellenőrizni, minden fűszál a helyén van-e, minden őzet számba vesznek, minden csigát megsimogatnak. A milliónyi fűszál-végen millió gyémánt-csepp, elhagyott szeretők tört szív-maradékai, múlóak, megejtőek, szívbemarkolóak.A hajlékony fűvégeken igen, pontosan, a tükör-színnel ragyognak a cseppecskék. A nyugti szél először bátortalanul fúj egyet- kettőt, majd nekibuzdul és harsogó szél-hangján ő is köszönti az új napot. Ha jól figyelsz, éberen, a cirruszok lassan felvonuló zárt vonulatán láthatod Hajnalt, a kedvenc lila-szegélyes felhőruhájában, kézenfogva Holdleánnyal lassan nézik a vakító fény-áradatot, amely talán reményt és új szívvarázst adnak az új reggelnek. A tavasz Már nagyon hiányzik... ez még egy régebbi tavasz.. Nézem az erkély alatti hatalmas, terebélyes fát, hogyan öltözik levélpompába, napról-napra niövesztgetve levélkéit, barnából halványzöldre válva, hogyan tünteti el az urbanizált gerlepár három és fél szál ágból rakott fészek-tákolmányát, mert biztonságos fészeknek semmiképp sem lehet nevezni. Egyébként Tavasz-anyó idei szín- kedveltje valószínűleg a sárga, vagy a pitypangok döntöttek egyöntetűen úgy, hogy minden mezőn átveszik az irányítást, mert soha ennyi sárga pitypangot, mint ezen a tavasszal, még sosem láttam, minden talpalatnyi helyen sárgállnak, a játszótereken éppúgy, mint a mezőkön, hogy majd egyszerre válljanak bolyhos-fejű kis ejtőernyőkké. Ha már feküdtél növekedő búzamezőn, most tudod miről beszélek: a zöldbe olvadni maga a természet, búzává válok magam is, részem lesz a föld, része lesz

minden sejtem és minden porcikám, hallom a hangyák szorgos suttogását, értem a szél szavát, simogatását, a felhők játszi kedvét, feloldódom, felhővé és széllé válok, majd hirtelen újra serkenő búzamező leszek, és minden porcikám az élet minden újjongását a világba susogja, a pacsirtaszó is én leszek, a színek, fények és árnyékok furcsa játékában pedig lelkem is helyreáll, szívem csitul, együtt élek és lélegzem a föld ritmusával, nincs kishitűség, nincs keserűség, nincs féltékenység, bevonzott és bevonzatlan rossz tulajdonságok, csak a letisztult érzések, észlelések, kinyílt lélekkel hangolódom belső hangjaimra, hogy mindinkább tudjam miért is létezem... Minden hajnali varázslat \"Sokszor azt gondolom, hogy azért szeretek úgy örülni és boldog lenni, hogy élni tudjak.\" /Polcz Alaine/ A madarak felerősödő csicsergésével kezdődik. Hajnalcsillag pontosan az égbolt mértani közepén áll, vezényel. A nyugati égboltot ma zárt felhőzet takarja, Holdistennő pontosan egy résnyi helyet nyit rajta, majd látván, minden rendben, megnyugodva bezárja a felhő-ablakot, és újra zárt, egybefüggő felhőtakaró borítja a nyugati oldalt. Keleten, az egyre erősödő rigó-trillák közepette fakó-sárga bizonytalan napkarok bújnak elő, megcirógatják a csoda-zöld, egyre erősödő búzatáblákat, visszariadnak a repcetáblák magabiztos sárga ragyogásától, a riadt őzikéket összeterelgetik. Az ég egyre világosabb lesz, Hajnalcsillag egyre jobban belesápad az ég közepén, de folytatja tovább napi munkáját kérlelhetetlenül. A fakó sárgát felváltja a kimondhatatlan hajnali színvarázs narancsból, lilából, rózsaszínből, bíborból szőtt csodálatos áradata, az apró bárányfelhőcskéknek bohó lila szegélyt varázsolván, úgy hogy a belsejük szürke marad, a fakó sárga nap-karocskákat felváltják a még nem szemfájdító arany-narancs sugarak ellökdösvén a felhőcskéket, hogy a Nap teljes pompájában kiemelkedhessen a látóhatárról, körbenézhessen, a búzaszálak végén a harmatcseppekben viszontláthassa képmását, egyszerre lökve le a harmatcseppeket, hogy azok kacagva hulljanak a semmibe, tudván, hogy a csoda másnap hajnalban megismétlődik.Hajnalcsillag már nem látszik, utolsó

csillagszikráját beledobta a hatalmas vérző-bíbor-narancs korongba, a ragyogás már hunyorgásra késztet, körbenézek, és egy-egy arcon felvillan a csoda-látás, mindenki elteszi a maga csoda-darabkáját, ezt a látványt csak a szív képes lefényképezni igazán, figyelem a szemekben a mosolyt, és szinte hallom a harmatcseppek suttogását: az élet szép. Nyisd ki szíved és te is hallani fogod, szívből kívánom... Béke \" ... a színes fátyol, amelyet Életnek neveznek, akik élnek.\" / Shelley/ Ha a kavargón színes gondolat-gombolyagból kihúzok egy szikrázón felfénylő, mégis szivárványszín tündöklő szálat: a kedves, régi emlékek halmazából előlép a régvolt, felfénylik, átmelegít, mert kell a léleknek a régmúlt idők bátorítása, szelíd sürgetése, kedves emlékei barátságnak, szerelmeknek, soha el nem múló szeretet suttogása a múlt szívéből, emberek, akik a szívemben laknak, nem öregednek, nem változnak, kislánykori magam szalad előre és csodálkozva nézi a tükörben mai arcom--előre, csak előre a nem járt útra, ahová végre rámerészkedem, kiváncsin, csillogó szemmel, naivan persze, telve reménnyel, bohóságokkal, és életigennel. Félek, persze, hogyne félnék, hiszen a vakmerőség sosem fogta kezem, mégis most a lelkemben halk,tiszta béke van, a lefojtott indulatok, vad hisztik most elkerülnek, a szavakat már nem nyelem vissza, megtanultam kimondani, és ha fájón sebez is talán, mégis jobb, mert kimondtam, elmondtam...Titkos kívánságlistám, hálafüzetem is megpróbálom esténként megtölteni gondolatban, gondolatokkal, kérésekkel, vágyakkal, tervekkel, a napok szétfolynak, mint ezüst fényű vízsugár a mohos, zöld, lágy ízű, fagyosan hideg forrásokból, a vasárnap délutánok csendbe, derűbe vonnak, a világ, amely eddig körön kívül tartódottt, most kitárta magát, a kapu kinyílt, s kedvesen halk alig suttogón súgja: - Jöjj! Időd elérkezett, tárd ki lelked, bontsd ki szárnyad, minden égi jelet, minden szív-segítséget megkapsz, halld a lüktetést, az Élet moraját, amely hív, vár, magához ragad, hogy a színes fátyol köréd tekeredjen, részeddé legyen, és megleld hát helyed, életed... Mondd, mennyit ér...3. rész

Mondd, mennyit ér, ha a csillagmagány végre kihúny szívedben? Mondd, mennyit ér, ha a bátorítás kézzelfoghatóvá válik? Mondd, mennyit ér, ha megnyugodtál, és belső békéd kisugárzik? Mondd, mennyit ér, ha a gondolatok kikristályosodnak? Mondd, mennyit ér, ha jövőd felé nyújtod kezed? Mondd, mennyit ér, ha amúlt árnyai már nem kísértenek? Mondd, mennyit ér, ha igazságod győz benned? Mondd, mennyit ér, ha az Út utat mutat? Mondd, mennyit ér, ha tudván tudod, hogy elindultál? Mondd, mennyit ér, ha hátrahagyod, régi, kopott éned? Mondd, mennyit ér, ha a jövőd felfénylik egy pillanatra? Mondd, mennyit ér, ha a varázslatok utolérnek? Mondd, mennyit ér, ha a bizakodás szárba szökken benned? Mondd, mennyit ér, ha megbízol valakiben? Mondd, mennyit ér, ha viszonzásul szintén bizalmat kapsz?.. Csillag \"...mert én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek, még ha nem is vagyok soha magamra hagyva, én csak egyedül vagyok, hogy egy gondolatokkal benépesült magányban élhessek, mert én egy kicsit a végtelen és örökkévalóság megszállottja vagyok, és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik kedvét leli az olyan emberekben, mint én.\" /Bohumil Hrabal/ Az éjszaka lassan lépdelt végig a tájon, csillag milliárddal teleszórt bársony köpönyegét végighúzta az égen, megsimogatta a Tejutat, megigazította a Göncöl rúdját, Holdistennővel megtanácskozták az elmúlt évmilliók minden történését. Holdistennő ezüst hidat bocsájtott a tóra, gyönyörködött az apró fodros hullámokban, majd mikor a szél elült és csodálatos sima lett a víztükör, rásimult a vízre és bámulta magát. Megigazította félrecsúszott meteor szikráktól pettyes palástját, éjfekete bársony sörényét, csillagzafír szeme visszaragyogott a víztükrön. Egy apró Csillag ült mellé, bátorítón hunyorgott, jelezvén nem akarja a csodálatot megzavarni. Holdistennő megsimogatta Csillag szikrázó aranyhaját, kék köpenyét. Bámulták együtt a hatalmas víz-tükröt, tükör- vizet, ahogy visszacsillámlott benne az égbolt minden varázsa. Hallgatták a nyáréjszaka részegítőn tomboló hangjait, az ájult tücsökciripelést,

bagolyhuhogást, a feltámadó vízfodrok csevelyét a parti kövekhez csapódó hullámokkal.... Ámultan éreztem, hogy Holdleány lettem azon a nyári éjjelen, a mámorító fekete mégis csillagmilliárdtól fénylő ég alatt, szívembe simult a telihold, a csillagok, a Tejút, a ciripelés,a hullámok fecsegése, hogy mindenkor visszavágyjam nyári tóparti hosszú szélcsendes éjszakákat, szívemben a varázzsal, és az álom halk hívó szavával.... Tavasz váró téli nap A nap fáradthatatlanul mézarany színt csorgatott a földre, a fény arany sávokkal csíkozta a felhőket, a hóvirágok kisebbre húzták magukat, mert a tél kajánul röhögve súlyos hófellegeket tolt nyögve maga előtt, csontig hatoló hideg szeleket kergetett, lerázta a Hajnal mindennapos varázs-színeit, makacsul, őrülten ragaszkodott a hideghez, a magány- szürke reggelekhez, a fájón mogorva, szúrós hódarához, a jégbarázdás pocsolyákhoz. A reggelek elnyúltak, belehúzódtak a délelőttbe, a nap csak akkorra tudta a felhő barrikádokat széttörni, és a fény ragyogón szikráztatta fel a pocsolyák jég-ezüstté fagyott felszínét. A napfény szétáradt, szétfolyt a városon, összehúzta a fáradt ember-szemeket, csalóka meleg-pamacsokat szórt szét, a rigók szétrázták tollaikat, a vadgalambok tavasz-búgásában benne volt a meleg sürgetése, a macskabagoly visítva menekült a tető szélére, és felfújva magát nyávogta bele a világba minden reggeli panaszát. A csókák vidáman felelgettek egymásnak a kopasz fák tetején, a világ a tavasz szívzsongító mámorát várta, Tavaszanyó félénken, aggódva tipegett végig köztük, majd átsuhant az utcák felett, varázspálcájával mindenfelé intett, csendet, türelmet kért, mert naptár szerint még a télé volt a választás joga, hogy hideget, fagyot, vagy meleget küld a tájra, és csak egy-egy játszi, könnyed napra tudta a szívekbe lopni a tavasz-élet vágyakozását. A várakozás- vágyakozás megült a levegőben, a csend felszikrázott, Tavaszanyó elsuhant, mögötte virágillat, meleg napsugár bűvölet maradt csak... Mondd, mennyit ér... 2. rész

Mondd, mennyit ér, ha a szó utat mutat? Mondd, mennyit ér, ha igaz barátra lelsz? Mondd, mennyit ér, ha a gondolatok éberek? Mondd, mennyit ér, ha a szívfájdalom utolér? Mondd, mennyit ér, ha kacagásod szétszóródik a térben? Mondd, mennyit ér, ha visszatalál régi, elveszett éned? Mondd, mennyit ér, ha hátbaszúr egy szóval, akit igaznak véltél? Mondd, mennyit ér, ha a zene szétárad benned? Mondd, mennyit ér, ha a szavak mögé látsz? Mondd, mennyit ér, ha varázsolsz a szíveddel? Mondd, mennyit ér, ha a szemében a megértés fénye ég, Mondd, mennyit ér, ha a szívfájdalmad észrevétlen megszűnik? Mondd, mennyit ér, ha a világod kitárul és éled-érzed magad? Mondd: jóbarát, s lépj be... A gyöngyszín percek varázsai Ha az emberi kapcsolataim kusza hálóját végignézve igaz barátra lelek szívem felujjong: visszatértek a a gyöngyszín percek, szívderűm szétárad, gyöngy-fény golyókká, apró ezüst szikrákká pattannak szét a levegőben, s a gondolatok közé odabátorkodik több szó: meghittség, őszinteség, lélek-kitárás. Először elcsodálkoztam, majd a felismerés hálája szelíd békévé oldódott, szívem megnyílt, a szavak, amelyek évek óta gombócként a torkom alján gyűltek-csak folytak belőlem-önmagam is meglepvén-, hogy a természetesség és a nyíltság egyszeriben ennyire egyszerűvé vált, nem kellett csigaházban bújtan keresgélnem magam, mert a szempár amely elmélyülten figyelt nem vádolt, nem sajnálkozott, nem bántott, nem akart megváltoztatni, nem kételkedett, nem ígért, nem ígértetett, csak nézett és szemvillanásra sem volt szükségem, hogy a lelkem kiadjam, a gondolataim akadály nélkül folytak belőlem, álmaim, vágyaim, rossz szokásaim, bűneim elmondtam, a levegőben pedig pattogtak szét a gyöngyszín percek ezüst szikrái, a mosolyok őszintesége mögött nem feszült várakozás, a percek órákká dagadtak, a szürke ólmos-felhős kkopott délutánból észrevétlen, néma, sötét, csillagtalan este lett, a kimondott gondolat-szavak egy pillanatra megültek a térben, majd szétfolytak és átadták helyüket a szilárd hitnek: valami

elkezdődött... a ritka csend-percek sem voltak kínosak, a kérdések nyíltak és a feleletek virágsziromként rájuk csukódtak, nem voltak tabutémák, félrenézés, a szemekben a ritka percek selyemszalagja felfénylett, ketten álltunk rajta észrevétlen, ketten egyszerre léptünk le ugyanakkor, és az esti elköszönés és integetés mögött ott lappangott a titok maga... a barátság, és ezt csak megköszönni lehet... A semmi szélén A semmi szélén- egy réges-rég letörölt blog valahogy megmaradt darabja \" Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját.\" / Moldova György/ Mezítláb állok a sziklán, magam vagyok. Egyedül születtem, remélhetőleg egyedül és magányosan halok, ne lássa senki szenvedésem. Meztelen vagyok, Szent Tükör a szomszéd szikláról gúnyosan integet. Magamba bújnék, de nem lehet. A csigaház ajtaját maga Holdistennő zárta rám, a Holdleányra, védve, óvva a külső sérülésektől. Ezüst-hidat bocsát az éjre, és hívja választottját. Holdleány álmodón néz ki az alabástrom fal mögül, ahonnan nekem kellene ugyanúgy integetnem, és elfelejtenem mindent. Rosszat, szépet, gonoszat, vágyat keltőt. Egyszer megkérdeztem, ha a semmi szélén állok velem leszel-e, és te azt felelted szeretnél. Nos, itt állok és nem vagy velem, nem bízhatok benned, nem számíthatok rád. ...Mivel oly sokszor égettem meg már magam, nem hittem, hogy te sem vagy más. Én komolyan veszem a szerelmet. Mást nem tehetek. Nekem fontos. És kiállok érte. Nem a veszteség fáj, hiszen annyit csalódtam már, az fáj, hogy kiadtam magam. Ha neked, akkor neked. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tényleg nem érek semmit. Hallom nap, nap után és nem hiszem el, mert nem akarom elhinni, mégis kénytelen vagyok. Hiszen újfennt bizonyosságot nyert. Hol a széles váll, amit felajánlottál? Magamba bújnék már, de nem lehet. A sziklák pedig ridegek, sehol barlang, odú, rejteket adó menedék. Szívfájdalom elől elbújni képtelenség. Kiordítani nem tudom, elmondani nem lehet, a legkönnyebb utat választani a legcélszerűbb...Magányos csillag lennék, de nem tudok. Nos a sajnálat ideje sosem fog eljönni, a közhelyeké is

lejárt már réges-rég. Fojtogat a valóság. És nem szabadulhatok. Nincs kihez. Nincs mihez. A sziklatetőn egyensúlyozok, és várom a pillanatot amikor alázuhanok. Mikor már semmi nem számít, senki sem köt. Isten, ember vissza nem tart. Talán a szerelem egyedül... Várom, hogy a semmi sötétje teljesen átfogjon, gúzsba szorítson, megfojtson. Nem tudom akarok-e egyáltalán szabadulni. Pedig akarok. Csak nincs ragyogtatás, nincs csillogtatás. Néha megállok egy-egy pillanatra, mert annyira fáj a szívem, hogy várom kiszakadjon. De ez túl könnyű és egyszerű lenne. Nem ez a mese vége. Pedig én írom. És nem ezt szeretném, de ezt te is tudod.... Hatalmas a szíved... Magna Cum Laude. Hatalmas a szíved... Mikor rád találtam angyalom Félig nyitott könyv voltál, De bármikor beléd olvastam Rögtön becsukódtál. És aki tépett lapot kapott Ahogy beléd ütközött Az olvasni nem tudhatott A soraid között. Olyan hatalmas a szíved, mondd miért nincs hely nekem benne? Egy pillanat az életedből hidd el, nekem elég lenne. Oly hatalmas a szíved, mondd miért nincs hely nekem benne? Egy pillanat az életedből hidd el, nekem elég lenne. Lakatlan sziget, hol élsz ha félsz, megvéd az óceán, de bárki feléd evez