Egy császárné titka

1/1

1/2

1/3 EGY CSÁSZÁRNÉ TITKA Karolina-Franciska-Mária Zanardi Landi grófnő 14 képillusztráció Cassell and Company London, New York, Torontó és Melbourne 1914

1/4 Tartalomjegyzék A képek jegyzéke.....................................................................................................5 Előszó.....................................................................................................................13 I. fejezet..................................................................................................................16 Születésem..............................................................................................................16 II. fejezet................................................................................................................19 Korai benyomásaim...............................................................................................19 III. fejezet ..............................................................................................................23 Saját otthon ..........................................................................................................23 IV.Fejezet ....................................................................................................26 Anyám a császárné.................................................................................................26 V. fejezet.................................................................................................................33 Ausztriai Erzsébet..................................................................................................33 VI. fejezet...............................................................................................................43 Frau von Friese.......................................................................................................43 Nyaralások..............................................................................................................52 VIII. fejezet............................................................................................................57 Iskolába járok.........................................................................................................57 IX. fejezet...............................................................................................................62 Egy baleset; kirándulás a Rivierára........................................................................62 X. fejezet................................................................................................................70 Hogy ment tönkre egy nyaralás..............................................................................70 XI. fejezet...............................................................................................................77 Professor Kraus......................................................................................................77 XII. fejezet..............................................................................................................83 Boldog napok; és a Professzor naplója..................................................................83 XIII. fejezet............................................................................................................95 Remények...............................................................................................................95 XIV. fejezet...........................................................................................................100 Bajorországi Lajos...............................................................................................100 XV. fejezet............................................................................................................110 „Kiképzésem”; és az első szerelem......................................................................110 Jövőmmel összefüggő tervek...............................................................................118 XVII. fejezet.........................................................................................................124 Szerelmi tanfolyam..............................................................................................124 XVIII. fejezet.......................................................................................................135 Tiroli kirándulás...................................................................................................135

1/5 XIX. fejezet..........................................................................................................138 Mennykőcsapás....................................................................................................138 XX. fejezet...........................................................................................................142 Mayerling.............................................................................................................142 XXI. fejezet..........................................................................................................158 Mayerling után.....................................................................................................158 XXII. fejezet.........................................................................................................166 Mindent elviselek.................................................................................................166 XXIII. fejezet.......................................................................................................173 Az ifjúkori szerelmi álom vége............................................................................173 XXIV. fejezet........................................................................................................180 Utolsó együtt töltött napjaink...............................................................................180 XXV. fejezet.........................................................................................................185 A sors keze...........................................................................................................185 XXVI. fejezet.......................................................................................................191 Egyedül a világon.................................................................................................191 UTÓSZÓ..............................................................................................................195

1/6 A képek jegyzéke Karolina Zanardi Landi grófné és gyermekei: Antony-Francis és Elisabeth-Marie- Christine Zanardi Landi grófné gyermekkorában és születési helye: Sassetot kastély, Normandia Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné II. Lajos bajor király Vetsera Mária grófnő – Rudolf trónörökös – Mayerling Rudolf trónörökös – Rudolf trónörökös és menyasszonya, Stephanie belga hercegnő – Ferenc-József császár és magyar király Izabella főhercegnő – Mária-Valéria főhercegnő és Ferdinand-Karl főherceg Károly-Ferenc-József trónörökös és felesége, Zita Ferenc-Ferdinánd trónörökös és családja

1/7 Karolina Zanardi Landi grófné és gyermekei: Antony-Francis és Elisabeth-Marie-Christine

1/8 A szerző: Karolina-Franciska-Mária gyermekkorában és születési helye Sassetot-le-Maucondiut Kastély Normandiában, Franciaországban

1/9 Erzsébet osztrák császárné, magyar királyné

1/10 II. Lajos bajor király

1/11 Vetsera Mária Rudolf trónörökös Mayerling

1/12 Rudolf Stefánia belga Ferenc József trónörökös főhercegnő és császár és király Rudolf trónörökös Ferdinánd-Károly főherceg – Izabella főhercegnő (áll) – Maria-Josepha főhercegnő – Mária-Valéria (jobbra ül)

1/13 Károly-Ferenc-József főherceg és Ferenc-Ferdinánd trónörökös és felesége Zita családja

1/14 Előszó Gyakran tesznek fel két kérdést olyanok, akik kevéssé ismerik életem történetét; Azt hiszem, mielőtt abba belefognék, helyesebb, ha először megválaszolom azokat. Az első kérdés az, hogy miért akart engem Erzsébet császárné felneveltetni úgy, ahogy meg is tette, távol az Udvartól. A második az, hogy Ferenc József császár miért utasította el elismerésemet. Tehát, a Császárné miért nevelt fel úgy, ahogyan megtette? Úgy gondolom, az jól ismert, hogy a Bécsi Udvart egy olyan etikett irányítja, amely a XVI. században eredt. De úgy hiszem, hogy az Udvaron kívül csak nagyon kevesen vannak azok, akik valójában tudják, hogy ezek a szabályok milyen kegyetlenek. Később lehetőségem lesz rá, hogy ezekről részletesebben is beszéljek. Itt csak azokra utalok, amelyek a Császárné helyzetével kapcsolatosak. A Császár maga a Császárné felett áll, ezért nem látogathatja meg férjét, amikor csak kívánja. Találkozásuk előtt mindig engedélyt kell kérnie, és érkezését be kell jelentenie. Az Udvar többi tagja a Császárnő alatt áll, és egyetlen rokona sem látogathatja meg addig, amíg a Főudvarmesternő vagy a helyettese be nem jelenti. Ez nem jelent nagy nehézséget, ha csak egy rokona vagy a főrangú társaság egy tagja látogatja meg. Mivel azonban ugyan ezt a szabályt alkalmazzák az anya és gyermek kapcsolatában is, kegyetlenségében tragikussá válik. A főhercegek és főhercegnők szabadon érintkezhetnek gyermekeikkel, mivel azok velük egyenlő rangúak. A Császár és a Császárné azonban körbe van véve megszorításokkal. Biztos vagyok abban, hogy Ausztrián kívül sehol másutt nincsen ilyen helyzet, más császárnék, és királynék gyermekeinek lakosztálya az övéik mellett van, s naponta órákat tölthetnek együtt. Ausztria császárnéja mindég a világ többi része fölé emelkedő emelvényen van, a gyermekeit is arra nevelték, hogy így tekintsenek rá. Ha jelen akar lenni az óráikon, számára az lehetetlen, hogy egyenesen átmenjen a tanterembe. 24 órával előre be kell látogatását jelentenie látogatását, a tanítók és a tanulók felöltöznek erre az alkalomra,, a kérdéseket és a válaszokat előre elkészítik, a látogatás végén Őfelsége a tanítóknak kedvesen kifejezi megelégedését.\". A Császárné maga nem választhatja ki azokat a személyeket, akik a gyermekeit nevelik, sem a tantárgyakat, amelyeket tanulnak. Nem fogyaszthat egyszerű, ceremóniamentes étkezést, vagy mehet el velük valahova kirándulni. Azoknak mindég emlékezni kell arra, hogy a csaknem szent Császárnő jelenlétében vannak. A vitathatatlan az, hogy valójában aligha nevezhetők gyermekeinek, sem a gyerekek édesanyjuk iránti természetes érzelem nem fejlődhet ki bennük.

1/15 Az anyai szeretet a legmélyebb és legönzőbb érzés a világon. Vannak olyanok, akik a felületes és köznapi életben keresik a vigaszt; míg másoknak a megoldást valamilyen rang méltósága; vannak olyanok is (erre nem egy osztrák császárnő élete a példa), aki meg tud hajolni és elfogadni azt, ami szükségesnek látszik. Édesanyám, az osztrák császárnő, ezeknek a csoportoknak egyikébe sem tartozott. Egyéniség volt, a szó legteljesebb értelmében. Tökéletes életet akart élni. A mesterkéltség méreg volt a számára, a tökéletlenség fizikai defektus. A rákényszeríttet formasággal teli élet, ami mindég azzal járt, hogy ne tudja befejezni, amit elkezdett, okozta lelke egész tragédiáját. Amikor körül lehetett volna a rábízott, s gondoskodására szoruló gyermekeivel, azokat elszakították tőle. Vannak, akik ilyesmitől elnyomorodnak, s végül belepusztulnak, mások a középszerűségbe süllyednek. Végül, amikor megtudta, hogy negyedszülött gyermeke, Mária-Valéria nem váltotta be a hozzáfűzött reményeit, akkor úgy határozott, hogy most az egyszer a maga útját járja, s családjának legalább egy tagja olyan legyen, amilyennek mindegyikőjüket szerette volna Ezért volt az, hogy úgy nevelkedtem fel, ahogy volt, távol az Udvartól. Maradt a másik kérdés: Miért vonakodott Ferenc-József császár, hogy megismerjen engem. Minden, amit mondhatok az, hogy nem hiszem el, hogy a Császár maga az, aki elutasít, a Bécsi Udvar az, amely veszélyesnek tart engem. A Császár, hangsúlyoznom kell, egyáltalán nem szabad ember; és egyáltalán nem szabad kimutatnia szíve kedvességét, ami természetes tulajdona. Kora ifjúságától kezdve, amikor édesanyja, Zsófia főhercegnő irányította őt, teljesítenie kellett mások kéréseit, helyesebben mondva, mások rendelkezéseit, ezért volt az hogy nem egyszer elrabolták tőle a boldogság lehetőségét az életben. Most Ferenc József Császár a a modern történelem legszomorúbb és legszánandóbb alakja azok miatt a tragédiák miatt, amik történtek vele. A boldogtalan Miksa mexikói császár volt az első áldozata azoknak, akik el akarták távolítani fivére, a Császár oldaláról. A második áldozat Rudof trónörökös volt, olyan körülmények között, amiről még beszélni fogok ebben a könyvben. Édesanyám, a Császárné volt a harmadik áldozat, mártír lett, mert szerette a szabadság eszméjét, és nagyon szerette Magyarországot. Nemrég gyilkolták meg 1 Ferenc Ferdinánd főherceget és házastársát, túl korai volna még biztosat mondanom; de a temetésükkel kapcsolatos események egyedül elegek ahhoz, hogy felkeltsék a legkomolyabb gyanút. És minden áldozat közül a legszerencsétlenebb Ferenc József Császár, aki 1 Ferenc Ferdinánd főherceg halála, mondhatom, egy kicsit megváltoztatta a helyzetet velem és másokkal is kapcsolatban. A családnak azon tagjainak, akik megpróbáltak segíteni nekem, sikerülnek-e vajon most a próbálkozásaik?

1/16 még él, míg a többiek meghaltak. Csak mostanában mondták nekem, hogy Ferenc József könnyezett, amikor megtudta, hogy nem fogadhat engem és két gyerekemet. A gyermekeket nagyon szerette, ez magában is bizonyítja kedves szívét. A magam részről nem tudok mást, csak kérdezni, hogy valóban az-e a sorsom, hogy nem tudok találkozni Vele. Ki tudja? Ahogy édesanyám meghatározta, ahhoz, hogy alakíthassa legalább egy gyermekének a jellemét, ahhoz az kellett, hogy homályban szülessek meg. Ez a homály azonban világosság volt nekem. Megtanított arra, hogy értékeljem az élet szépségét, és hogy az életben semmi sem olyan szomorú, semmi sem olyan szerencsétlen, ha látni tudjuk annak a szép oldalát is. Minden dolog nem más számunkra csak ösztönzés, hogy a tökéletességre törekedjünk. Tanításának hatását elbírtam. Minden nap egyre jobban érzem, hogy ebben a különleges létben, amiben élek van valamilyen határozott cél. Az élmények, amelyeket megértem aránylag rövid idő, harminckét év alatt, sok embernek három életre elegendő tapasztalataim képessé tesznek engem egy küldetés elvégzésére. Ennek a küldetésnek a végrehajtásához nyitom meg az utat ennek a könyvnek a megírásával.

1/17 I. fejezet Születésem 1882-ben születtem a Sassetot kastélyban, Normandiában. Születésem óta nem jártam ezen a helyen, ezért nem is tudom leírni milyen, Születésem körülményeit tekintve, természetesen csak nagyon keveset tudtam meg arról. Ezért ezekről csak fenntartásokkal tudok írni. Édesanyámról, Ausztria császárnőjéről azt közölték, hogy lovas balesetet szenvedett. Ferenc József császár titokban meglátogatta, a francia kormány tudott erről, de nem nagyon terjesztették. Édesanyám Sassetot kastélyban Hohenembs grófnő álnéven tartózkodott. Hogy mi történ közte és a Császár között, talán sohasem tudjuk meg. Pár héttel később, amikor édesanyám teljesen felépült, hosszú utazást tettem – az elsőt azok közül a hosszú utazások közül, amiket életemben megtettem. Normandiából Bécsbe utaztam. Társaságunkban volt elsősorban Karl Braun professzor, édesanyám orvosa, egy magas, szikár barátságos ember, aki nemcsak erre a szomorúsággal teli életre segített, hanem azt és vállalta, hogy életem első éveit megszervezze. Velünk volt Goess grófnő anyám egyik legjobb barátnője; Aloias Pirker, aki oly sok éven át hűséges fő-komornyikom lett; s végül a cseh származású Theresa Schedivi, a nevelőnőm. Az első dolog, amire szükségem volt Bécsben, az egy biztos otthon volt. Édesanyám teljesen titokban akart felnevelni, de nem teljes elzártságban. Ez nagyon nehéz feladat volt. Határozottan ellenezte azt, hogy valamelyik bécsi főnemesi családba kerüljek, akiknek bármilyen kapcsolatuk lehetett az Udvarral, mert azok nem tudták volna megtartani titkukat. Ezen felül, az ilyen családokat a klérus teljes mértékben ellenőrizte, és határozott szándéka volt, hogy a klérus befolyása nélkül nevelkedjem fel. A Bécsen kívül élő kiemelkedő osztrák családokat sem tartotta biztonságosaknak.. Braun professzornak adott utasításai rövidek és határozottak voltak. Olyan külföldi családnál helyezzen el, akik műveltek, kulturáltak, fontos beosztásban vannak ott, ahol élnek, és Bécsben teljesen ismeretlenek. Így kerültem a Kaiser család otthonába, akik Braun professzor jó barátai voltak, különösen a feleség.. Kaiserék Berlinben jó körökben forogtak, a férj a Deutsche Bank igazgatója volt. Amikor Bécsbe érkeztek senki sem ismerte ott őket, ezért kitűnően megfeleltek édesanyám feltételeinek. Csak későbbi éveimben jöttem rá, hogy a család neve a véletlen játéka volt, bár gyermekkoromban

1/18 sokszor hallottam azokat a kifejezéseket „Kaiserliche Mutter”, „Kaiserliches Kind” (császári anya, császári gyermek), azok semmit sem jelentettek nekem addig, amíg el nem értem azt a kort, hogy titkát megossza velem; addig csupán szójáték voltak számomra, s egyáltalán nem utaltak magas rangjára. Nem volt könnyű feladat, hogy csecsemőként bemutassanak a Kaiser családban, ez szinte színjátéknak tűnt. A gyerekeket a francia nevelőnőjükkel elküldték valahova. Minden szolgának véletlenül valamilyen fontos dolgot kellett elvégeznie – pl. egyiket a bábáért kellett elmennie, aki messze lakott, a másikat Braun professzorért küldték el, a harmadiknak Kaiser urat kellett megkeresnie, aki sajnálatosan pont nem volt otthon. Elképzelhető, milyen nagy volt a csodálkozása az egész háztartásnak, amikor végül mindannyian visszatértek, hogy szegény Kaiserné közben egy kislánynak adott életet, és csak a dada, az ügyes Theresa Schedivi volt jelen a fontos eseménynél! Így születtem meg másodszor. Gyermekkorom legkorábbi emlékei ragyogó szépek. Nevelő szüleimnél laktam egy gyönyörű szobában közel a bécsi Operaházhoz, az Opernring 5-ben. Az első emeleten volt anyám szabónőjének Frau Caroline Brayernek a műhelye. A fölötte levő lakást édesanyámnak vették ki, hogy minden nehézség és megfigyelés nélkül jöhessen meglátogatni engem Bécs egyik legszebb lakása volt ez. Akik nem ismerik a várost, azoknak furcsának tűnhet, hogy ilyén szép lakások találhatók egy szabó műhely fölött, de Bécs ebben kivétel. Nincs külön lakónegyed üzleti negyed, A különböző részeknek nincs különleges jellegzetessége. Pl. egy gazdag ember pl. lakhat a 3. kerületben, ugyanakkor a hasonlóan gazdag barátja a 18. kerületben a város másik részén. Ha egy külföldi Bécsbe jön, és 3 helyet kell felkeresnie, az egyiket a 6. kerületben, a másikakat a 3. a harmadikat a 11. kerületben találja, így akár egy egész napot el kell töltenie azzal, amit Londonban vagy New Yorkban ½ óra alatt elintézne. Az Operaringi otthonomban mindenki kedves és jó volt hozzám, körülvéve voltam mindennel, aminek egy kisgyermek szíve vágyhat. Biztos, hogy egy gyermeknek sem lehetett nagyobb és szebb gyermekszobája, mint nekem, nem volt több gyönyörű babája és érdekesebb játékai Ha eltörtem a játékaimat, vagy rosszul bántam a babáimmal, senki sem dorgált meg. Mégsem voltak olyan gonddal készült fodros és szalagos ruháim, mint azoknak a kis szerencsétleneknek, akik állandóan attól rettegtek, hogy „tönkreteszik a ruháikat”. Nekem nem volt semmi olyan, amit tönkretehettem volna egyszerű kis fehér ruhácskáimon. Néha azonban szokatlanul gyönyörű ruhába öltöztettek. Akkor tudtam, hogy aznap egy gyönyöré magas hölgyet látogatok meg.. Ennek a hölgynek a jelenlétében mindég szégyenlősen viselkedtem, bár ő újra és újra puszilgatott és dédelgetett engem, amikor meglátogatott bennünket.

1/19 Bár Kaiserné magas és elegáns volt, a látogató magasabbnak tűnt, talán, mert karcsúbb volt. Hangja mély volt és dallamos, végül úgy tűnt nekem, hogy sohasem lehet gonosz, vagy mérges, vagy bántó. A hölgy néha zavartnak látszott, mintha nem tudná, mint mondjon egy olyan kislánynak, akit csak ritkán lát. A másik oka zavaromnak az volt, hogy Kaiserne mindég nagy hódolattal fogadta a hölgyet, mert az ilyesmi nem volt a szokása, mert ő az volt a házban, aki a legnagyobb megtiszteltetést élvezte. Azért mondom ezt el, mert a fejemben ezzel kapcsolatban minden zavaros és bizonytalan. Emlékeimben úgy mozgok, mint az az utazó, aki sötét, zord éjszaka utazik. De most az események egyre tisztábbá válnak. Az utam egyre világosabbá válik előttem egészen a végéig – egy másik élet szomorú végéig, amely annyi fájdalmat okozott nekem, s magamra hagyott az egész világgal szemben.

1/20 II. fejezet Korai benyomásaim Amikor hat éves voltam,1888 őszén (ahogy tudom, születésem óta először) egy fedél alatt éltem édesanyámmal. Bár akkor én még nem értettem azt meg, a lainzi kastélyban laktunk Bécs közelében, ez valamikor vadászház volt. Édesanyám vásárolta ezt a tulajdonosától és a maga számára átalakíttatta. 2 Odaérkezésemkor édesanyám azt mondta nekem: ”Weiberl, (kisasszony) egy darabig most anyukáddal leszel. Ugye nagyon fogsz szeretni engem drágám?” Ezt nem értettem, mert addig mindig Tante Ellynek („Elly néninek”) hívtam. Dobogó szívvel szó nélkül néztem rá és sírni kezdtem. Az én gyerekes agyam nem tudta felfogni, hogy Kaiserné mellett van egy másik édesanyám, akihez nagyon kötődtem bár nagyon kevés időt töltöttem vele, vagy a többi gyermekével. Talán ez volt az oka, hogy nagyon ragaszkodtam hozzá. Gyakran hozott nekem csokoládét és ez természetesen könnyen megnyeri a kisgyerek szeretetét. Igazi édesanyám azonban nagyon jól tudta, hogyan nyerheti el szeretetemet, hamarosan elvesztettem minden szégyenlősségemet, és mindenki mást jóval hátrább helyeztem. És milyen remek időt töltöttünk együtt! Képzeljék csak el azt a pillanatot, amikor minden reggel az ölébe bújtam, amíg egy másik hölgy, fekete selyem ruhában és fehér kötényben mögötte állt, és órák hosszat fésülte és kefélte gyönyörű haját. Ez alatt végig olyan meséket mondott mintha Hamupipőke, a Piroska és a farkas stb. Még jobban szeretem, ha énekelt nekem. Milyen gyakran könyörögtem neki:” mami drága énekeld nekem hogy ’Wenn I komm’(amikor jövök)!”És amikor ezt már kétszer-háromszor elénekelte, tovább kellett folytatnia valami mással, általában Schubert ”Lindenbaum”-jával amelyet annyira olyan érzelemmel teli és tökéletesen énekelt, hogy az olyan kicsi gyereket is, mint én nagyon meghatott. De a gyerekek figyelme oly gyakran változik! Emlékszem hogy az öltözőasztalán levő dolgok gyakran magukra vonták figyelmemet és semmi sem tűnt nekem fontosabbnak, mint egy kicsi kristályüveg, vagy egy ezüst dobozka vagy egy ékszertartó vagy esetleg a mindig telt vázákban egy szál virág, ibolya vagy valamilyen ritka hegyi virág. Ekkor anélkül, hogy valamilyen kicsi mentegetőzést mondtam volna lecsúsztam a térdéről, és egyenesen ahhoz a tárgyhoz mentem, amit megkívántam. Sokszor még azt sem vártam meg, hogy a 2 ”kisasszony”: ilyen becéző megszólítást használtak Ausztriában és édesanyám rendszerint ezzel szólított meg. Ezért nem fordítottam le a könyvben.

1/21 dalt befejezze. De drága édesanyám csak mosolygott az ilyen illetlen viselkedésemkor és visszahívott és elborított csókjaival. Azon sem ütődött meg, amikor egy reggel az egyik parfümös üvegének csaknem az egész tartalmát magamra spricceltem, ez volt a kedvenc illata --külön neki készítették-- rózsa, ibolya és ámbra. Minden nap a parkba mentünk sétálni. Ekkoriban lábujjhegyen jártam, ez olyan szokásom volt, ami nagyon zavarta édesanyámat, aki nagyon jó gyalogló volt, és híres volt a jó tartásáról. Mindég azt mondta nekem: „Gyere, járj úgy, mint a katonák! Egy, kettő; egy, kettő. Ez alatt a látogatás alatt próbált megtanítani táncolni, ekkor meglehetősen jól haladtam, mert nemcsak jó zenei hallásom volt, hanem örömöm is telt a gyakorlásban. Amikor hazatértem nevelő szüleim otthonába, az ő külön utasítására kezdtem el járni Madame Corombé óráira. Ez után a látogatás utáni télen olyan esemény történ, amiért anyám iránti szeretetem csaknem hódolattá vált. Sötét, ködös nap volt 1889 januárjában. Éppen befejeztem az ebédem, s nevelőnővel és Laurával, a nevelt testvéremmel (ő állt hozzám a legközelebb korban a Kaiser gyermekek közül) a gyermekszobában voltam Kaiserné hirtelen beviharzott a lakásba: „A trónörököst lelőtték…nem, megölték!” kiabálta megrettent hangon.„Nem, megölték.” Mondta a nevelőnő hitetlenkedve „Azt akarta mondani talán „megsebesítették” A Trónörökös annyira népszerű volt., annyira szerették alattvalói, hogy hihetetlennek tűnt halálhíre. „Nem, nem! Halott-teljesen halott” Állította a nevelőnő. Ezek a szavak nagy hatással voltak rám, mint ahogy bármelyik más gyerekre is hatottak volna. Hogy láthattam volna előre, hogy évek múlva ezek mit jelenthetnek nekem. Napokig ezután egy szót sem szóltak nekem erről a dologról. Ha nem láttam volna az utcákon a fekete zászlókat és az általános gyászt, bizonyára rögtön elfelejtettem volna. De ez csupán az előjátéka volt annak, ami következett. Egy biztos, hogy semmire sem emlékszem élesebben a gyermekkoromból, mint erre. Néhány nap múlva a nevelőnőm fehér ruhát adott rám, széles fekete kasmír övvel. Nagyon megdöbbentett. A széles fekete öv rossz hatással volt rám, megborzongtam tőle, eddig sohasem viseltem feketét. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell azt felvennem, azt a választ kaptam: „Nem tudod, hogy mindenki gyászolja a trónörököst?” Amikor mindennel kész lettünk, a nevelőnővel és Pirkerrel elhajtottunk egy nagy palotába, amiről később megtudtam, hogy az a Hofburg. Itt kiszálltunk, a nevelőnőmmel átmentünk egy piros bársony szőnyeggel borított hosszú fehér csarnokon azután föl egy nagy márvány lépcsőzeten, majd gyönyörűen

1/22 bebútorozott, nagy szobákon mentünk át, Végül egy dolgozószobához értünk, ahol a nevelőm gyengéden betolt egy ajtón. Azt hittem, még mögöttem van, amikor azonban hátra fordultam, hogy egyedül vagyok és az ajtó becsukódott. Megrémültem, hogy egyedül vagyok egy idegen szobában. Amikor megdöbbenésemből magamhoz tértem megláttam, hogy a szófán egy sötét alak fekszik, hogy nézett engem! Az anyám volt az, aki teljesen feketében volt halott sápadtan? Az alakja felére zsugorodott, önmagának árnyéka volt, majdnem olyan, mint egy szellem! Soha azután nem láttam őt ilyen állapotban. Nem állt fel, hogy köszöntsön úgy, ahogy rendes körülmények között tette, csak kinyújtotta karjait gyengén, erőtlenül. Úgy éreztem, hogy valami borzasztónak kellett történni annak ellenére, hogy féltem odaszaladtam hozzá és átöleltem a nyakát. Ami ezután következett, soha nem tudom elfelejteni. Szegény anyám kis vállamba rejtette arcát, egy percig egész teste remegett a szívszaggató zokogástól. Mindez nagyon megrázott, teljesen csendben maradtam és remegtem az érzelmeimtől. Amikor úrrá lett zokogásán, arra kért ne beszéljek senkinek még Kaiseréknek sem, hogy ennyire sírt. Minden megtettem, hogy megnyugtassam. Nagyon jól emlékszem arra, hogy azután azt mondta „drága kicsi lány, bárcsak velem lehetnél sokkal könnyebb lenne mindezt elviselnem!” Nem látogathatnám meg gyakrabban őt? Kérdezte. Azt válaszolta, hogy újra el kell mennie, Budapestre kell utaznia. Úgy szerettem volna azt mondani” vigyél magaddal anyám”, de nem mertem. Néhány nap múlva meglátogatott nevelőim otthonában. Még mindig sápadt volt és szomorú. De nem sírt és olyan fiatalon, mint voltam azt éreztem , hogy a szíve kevésbé fájna, ha sírhatna. Azért másik emlékem is maradt ebből az időből. Egy éjjel éjfél körül lódobogásra ébredtem, ami errefelé szokatlan mozgás volt. Kiugrottam az ágyamból az ablakhoz szaladtam, és lélegzet fojtva láttam, hogy lóháton ülő katonák kísérteties sors ment el a ház előtt, hosszú, fekete köpenyben, a lovakon levő halotti lepel láthatatlanná tette a testüket, kivéve a patájukat. Az utcai gázlámpáknak levették a tetejét, így fáklyaként nagyon hatásosan és valóban kísértetiesen világították meg a komor menetet. A trónörököst vitték Mayerlingből Bécsbe. Ez a látvány hamar eltűnt. De annyira életszerűen vésődött az emlékezetembe, mint egy rémálom. Ezután sokáig nem tudtam visszanyerni gyerekes vidámságom. Bár nem mondtam senkinek éjszaka nyitott szemmel bámultam a sötétségben, miközben hideg veríték borította el a homlokomat. Ezek a furcsa események teljesen összezavartak. Ez a komor menet sokáig kísértet engem. Édesanyámat miért sújtotta jobban a gyász, mint „Mimeli”-t (így hívtam a nevelőanyámat ) aki a

1/23 többi emberhez hasonlóan fekete ruhában járt. Miért volt anyám annyira szomorú, míg „Mimeli” újra tudott nevetni. Nem tudtam megoldani a rejtélyt. Mégis, furcsa mondanom, hogy édesanyám fájdalma a trónörökös halálával van kapcsolatban. Erről később többet írok.

1/24 III. fejezet Saját otthon Abban az évben, amelynek első heteiről, mint szemtanú írtam az előző fejezetben környezetemben és kis háztartásomban (azt hívhatom ilyen néven) nagy változások történtek. Nagysága megnőtt. Először is megérkezett az angol nevelőnő: Miss Ives, akinek a gondjaira rábízták Laura Kaisert. Hamarosan a megérkezés után baj történt. Miss Ives egy alkalommal megbüntette Laurát, amiért a lábára lépett. A büntetés úgy történt, hogy támadója lábára ráütött egy szíjjal. Ezért Laura fellázadt és Miss Ivesnek nagyon megharapta a kezét. Az angol nevelőnő rögtön kijött a sodrából, az ilyen viselkedést nem fogadta el, először, mert tudta édesanyám titkát, főleg meg azért, mert édesanyám bízott benne. Szerencsétlenségemre, mint látni fogják én kevésbé voltam harcias természetű, mint Laura. Miss Ivest rábeszélték, hogy folytassa tovább a velem való foglalkozást, azzal a feltétellel, hogy Laura nevelését elválasztják az enyémtől. Ez megadta édesanyámnak azt a régen vágyott lehetőséget, hogy megváltoztassa a lakóhelyemet, így közelebb vitt magához. Néhány héten belül elkerültem Kaiserék otthonából. Saját otthonom lett, ahova Miss Ivessel költöztem, és a francia tanárnővel Mademoiselle Pidonnal, aki Kaiserné javaslatára jött velünk, hogy felügyeljen nevelésemre, valamint Alois Pirkerrel és női személyzettel. Új otthonom Lainzban volt, ami akkor még nem volt Bécs külvárosa. Előzőleg már voltam ott. Ahol laktam nem tartozott anyám kastélyához. A ház, amit kivettek nekem egy közelben álló két emeletes épület volt egy gyönyörű park közepén, ahol én sétálhattam. A földszinten volt az előcsarnok egy nagy nappali egy ebédlő egy tanterem és a nevelőnőmnek a szobája. Az első emeleten voltak a hálószobák a nevelőnőmé a francia tanárnőmé Pirkeré és az enyém, amelyet legnagyobb bosszúságomra „nursery”-nek (óvodának) hívtak. Ez egy hatalmas ragyogó szoba volt, a falak és a bútorok is teljesen fehér a padlón azonban sötétkék volt a szőnyeg. Az egész ház légköre különleges volt. Nem kétséges főleg azért, mert nem volt jelen a szeretetre méltó ellenőrző személy valamint azért, hogy mindez egy kis gyermekhez tartozott. Minden, ami a kényelemhez és a fényűzéshez kell megvolt ott; de minden a nevelőknek és a tanításnak volt alárendelve. Valójában egy kiemelkedő nevelőintézet volt, mint otthon. Mindennek a vezetője Miss Ives volt, Madmaisell Pidon és az öreg Pirker mellett. A Mademoiselle örömmel hagyta Miss Ivesre az egész háztartás irányítását mert az mentesítette őt bizonyos felelősségektől és a tilalmak mellőzésétől amelyet

1/25 nem szívesen viselt volna el. Pirker a komornyik született megalkuvó volt, született filozófus mivel tudta hogy a nők mondják ki az utolsó szót. Miss Ives uralma alatt nekem minden reggel, télen és nyáron fél hétkor kellett felkelnem. Odajött az ágyamhoz letépte a takarót, és ellentmondást nem tűrően azt kiáltotta ”fél hét felkelni!” Megrázta a karom, nem engedte, hogy újra elaludjak. Félálmosan oda másztam az imazsámolyomhoz, mechanikusan letérdeltem és elmormogtam a reggeli imámat. Uralmát valószínűleg az én javamra tervezték, de akkor ezt nem méltányoltam. Büntető módszerei az én gyerek fejemnek kifinomult kegyetlenségnek tűntek. Jelen kellet lennem, amikor kiválogatták és megvették azokat a korbácsokat, amelyeket később rajtam használtak. Most már látom hogy ez nem szándékos kegyetlenség volt, hanem ő olyan iskolában nevelkedett, ahol a feltétlen engedelmesség volt a követelmény, és a legkisebb hibát is kegyetlenül megbüntették. Ezért, hát nem is tudta elképzelni, hogy a változatosság kedvéért ez módszert megszakítani is lehetne. Ezért hát mindennapos félelemben éltem. Sohasem mertem senkinek sem beszélni szenvedéseimről. Féltem, hogy újra megbüntetnek. Gyermekes butaságomban azt hittem, hogy Édesanyám tud ezekről a nevelési módszerekről, és helyesli is azokat. Mademoiselle többször is segített Miss Ivesnek. Így fájdalmaim megkettőződtek. Nemcsak akkor büntettek meg, amikor Miss Ives észrevette, hogy valamilyen hibát követtem el. Hanem akkor is amikor, amikor Mademoiselle elpanaszolta neki valamilyen gyermekes hibámat. A valóság az volt, hogy a francia nevelőnő sokkal bűnösebb volt, mert lusta volt és hanyag. Amikor édesanyám vagy nevelő szüleim nem voltak jelen, egy jó szava sem volt hozzám. Jelenlétükben mutatni akarta, hogy neki mennyire fontos, hogy minden jó legyen körülöttem. Ehhez járult hozzá Miss Ives természetes különbsége és tartózkodása, valamint az a dolog, hogy mindazoknak, akiket érdekelt az én nevelésem, elsősorban az anyámat, teljesen rossz képet adjon arról a módszerekről, amivel neveltek engem. A szolgák, beleértve Pirkert is nem mertek szót ejteni érdekemben, mivel Miss Ives rendelkezett minden hatalommal. Az anyám kifejtette azt a kívánságát, hogy nevelésem legyen széleskörű és rendszeres. Ezért végül Laura nevelőjének, Hans Hold úr gondjaira bíztak Úgy vélték, hogy a nem tanácsos, ha hivatalos lakhelyemen látogat meg engem. Ezért hetente háromszor hintómon Pirker kíséretében Kaiserék otthonába mentem. Itt, úgy volt, hogy 2 órát foglalkoztunk az alapvető tantárgyakkal. Valójában azonban a különben tiszteletreméltó tanár oktatása egyáltalán nem felelt meg édesanyám követelményeinek. Hosszú gyakorlatokat végzett anélkül, hogy figyelmet szentelt volna azok elmagyarázására. Sok tárgyat teljesen mellőzött. P. Hosszú hónapokon keresztül számtant tanított, amikor rájött, hogy a nyelvtannal egyáltalán nem foglalkozott. Ekkor a számtant teljesen abbahagyta, és. Minden idejét a nyelvtanra

1/26 fordította. Ez jellemezte tanítási módszerét. Laura Kaiser jelenléte is sokszor kapóra jött. Laura gyakran nem készítette el. Házi feladatát. Ilyenkor azt mondta édesanyjának: „Hozzál valami finomat Hold úrnak ma, akkor nem fog megszidni azért, hogy nem végeztem el a munkámat!” Ekkor az engedékeny Kaiserné bejött az órára hamarosan a tanár megérkezése után, hozott egy tálca süteményt és konyakot és beszélgetve a tanárral ott maradt egy darabig.. Így Laura megmenekült attól, hogy a tanár megbüntesse azért, hogy nem végezte el a munkáját. Hold tanítása mellett a jezsuita Lambertus atya hittant tanított, zongorázni pedig Louise Hoffmann, a bécsi konzervatórium professzora. Egészébe véve életem ez alatt az idő alatt monoton és magános volt. Laurán kívül nem találkoztam más gyermekkel. Kivéve tavasszal, amikor Lauráva és a nevelőnőjével kimentünk a Volksgartenbe és más kislányokkal játszottunk pár órát. Ekkor találkoztunk Julie-val és Marie-vel Montenuovo 3 herceg lányaival, akik velünk egykorúak voltak. Amikor azonban édesanyám hallott új ismerőseinkről, véget vetett ennek. Megtiltotta a további érintkezést, mert félt a pletykától. Lainzi otthonom létre jötte után nyaraim nevelő-szüleim társaságában folytatódott. Nevelőnőm nyári szabadságra mentek. Ezért az élet sokkal kellemesebb volt nekem. 3 Alfred Montenuovo hercege jelenleg a Császári Udvar legfőbb kamarása. Ő Marie-Louise főhercegnő és Adam Neipperg gróf unokája. Fiuk, William-Adalbert 1864-ben lett Montenuovo hercege, Battyányi gróf leányát vette el feleségül. A Neipergek nem ismerték el a Montenuovokat a család tagjainak, mivel nem voltak büszkék Adam gróf és Marie-Louise kapcsolatára Napoleon császár életében.

1/27 IV.Fejezet Anyám a császárné Körülbelül kilenc éves lehettem, amikor furcsa helyzetem elkezdett nyomasztani olyan erővel, hogy szinte fájt. Az adott problémát kifejletlen gondolkodásmódomnak borzalmasan zavaróan hatottak. Valójában két anyám volt, két otthonom, akit valódi anyámként időkig távol volt, titokban jött és ment, Kaiserné annyira megkülönböztetően bánt vele, a háztartásom minden tagja olyan feltétlen tiszteletet mutatott. Mit jelentett min ez? Azután miért nem mondhattam az embereknek azt, hogy az én csodálatosan szép tiszteletre méltó édesanyám tényleg az én anyukám? Miért kellett mindig azt mondani hogy „Mimeli” az anyukám? Valójában én szerettem „Mimelit” de azt gyorsan elhomályosította az az érzés, ami egyre jobban erősödött- szinte imádattá vált- az igazi édesanyámmal kapcsolatban, akit olyan ritkán láttam. Ezek a kérdések rohamoztak meg ébrenlétem óráiban egyre sürgetőbben, hogy az elmém szinte krónikus állapotban kavargott.” Kit kérhetnék meg, hogy megmagyarázza ezeket a dolgokat?” kérdeztem mindig magamtól. De nem mertem senkit sem megkérdezni, senkit sem a lainzi kis háztartásom egyetlen tagjától sem. Rajtuk kívül ki tudna felvilágosítani? Laura nem Ő sem tudott többet, mint én. A mamája se, aki biztos kikerülné a kérdést, vagy összebonyolítaná. Az én szeretett édesanyám, az igazi édesanyám volt az akinek szerettem volna kiönteni a szívemet. Ő volt az egyetlen, aki minden kétségemet meg tudta volna oldani. Mennyire vágytam arra, hogy megkérjem őt, hogy magyarázzon el mindent, hogy megmondja nekem, miért nem lehetek mindig vele. Az attól való félelem, hogy kérdésemmel megszomorítom, megbénította a nyelvemet, amikor közelében voltam. Amikor távol volt szilárdan elhatároztam, hogy megkérem őt, amikor hazajött, mindig ugyanaz történt nem mertem beszélni. Akkor sem, amikor 1891 novemberének végén egy szokatlanul hosszú távollét után nem volt annyi bátorságom akkor sem, hogy megkérdezzem őt. A kivételes lehetőség el szállt, a kérdéseim továbbra is megválaszolatlanul maradtak. De hamarosan ezután olyan események sorozata történt, ami arra az elhatározásra juttatott, hogy könyörgök édesanyámnak az igazságért, még akkor is, ha ezzel megbántom őt. A karácsonyi ünnepeket mindig nevelő szüleim otthonában töltöttem. Ott kaptam az ajándékaimat is. 1891-ben azonban először életemben édesanyám saját otthonomban állított karácsonyfát nekem, de nem 24-én, ahogy Ausztriában

1/28 szokták, hanem 23-án. A gyertya gyújtáskor csak Laura és én voltam jelen az édesanyámmal. Talán nem is kell mondanom, az ajándékok gyönyörűek voltak. Ennek ellenére az ünnepség bántotta a lelkemet és növelte a gyanúmat. Miért ünnepeltük a karácsonyt előre és nem 24-én, mint mindenki más. Az a tény hogy csak Laura és én voltunk jelen és más senki a háziak közül egyáltalán nem csillapította a kíváncsiságomat. Bizonyos mértékig kiábrándultnak éreztem magamat. Természetesen most már teljesen világos hogy az édesanyám miért hozta az ünnepet egy nappal előrébb. Lehetetlen lett volna hogy az általános ünnepség estélyén szabaddá tegye magát, ott volt a császár, a nővérem Mária Valéria, férjével Ferenc Szalvátor főherceggel, a trónörökös özvegye kislányukkal Erzsébettel, és a császári család többi tagjával akik mind összegyűltek Schönbrunnban a császár nyári palotájában. Ezen kívül ez a nap volt édesanyám születés napja és ez őt az ünnepségek központi alakjává tette. A lainzi karácsonyfagyújtás után édesanyám sokáig távol volt ezért egyre jobban vágyódtam beszélni vele és kérdeztem, mikor fog újra jönni. Tudtam, hogy Bécsben van, különben elköszönt volna tőlem. Nem szűnő kérdésemre végre a Mademoiselle elmondta nekem, hogy édesanyám beteg, azért nem tud meglátogatni engem, aztán természetesen én akartam meglátogatni őt. Ezért a Mademoiselle megfeddett és azt mondta nekem, hogy ne mondjak ilyen buta és lehetetlen kéréseket. Amikor újra és újra kérdeztem, hogy miért lehetetlen akkor rám parancsolt, hogy ne zavarjam őt. Természetesen letörtem, de ezután, attól való félelmemben, hogy büntetést kapok, csendben maradtam. Évek múlva megtudtam, hogy mi történt ekkor először édesanyám volt beteg és csaknem egy hónapig feküdt. Azután a nővérem, Mária Valéria csaknem első gyermekének születése után azonnal súlyos tüdőgyulladást kapott. Amikor édesanyám újra ki tudott menni, azonnal meglátogatott engem, de nővéremért való aggódása miatt látogatásai nagyon rövidek voltak. De azt a kis idejét, amit nálunk töltött, nem csak velem töltötte, mint azelőtt, hanem ott voltak a nevelőnőm, a gondozónőm is, ezért személyes jellegű dolgokról nem beszélhettünk. Az egész február ilyen kedvezőtlen körülmények között telt el. Március 1-jén édesanyám elindult Korfu szigetére. Újra egyedül maradtam, és semmit sem tudtam meg. Egy darabig az agyam zavart és aggodalmaskodó maradt, aztán valami váratlan dolog történt. Véletlenül néhány szolga meggondolatlan szavát meghallottam, és hirtelen a titokra fény derült. Lehetséges az, hogy a véletlen valójában megsegít bennünket, ha nagyon kétségbe esettek vagyunk? Vagy mi vagyunk azok, akik a véletlent keressük? Az utóbbi inkább lehetséges, mert megfigyelünk olyan apróságokat is ami előtte elkerülte figyelmünket. Talán véletlenül és nem tudatosan figyeltem fel arra, hogy mit beszélnek körülöttem. Úgy történt, hogy annak a fényképemnek a másolata amit azelőtt nem sokkal készítettek, a nevelőnőm íróasztalán állt a

1/29 nappaliban, a tanuló szobám mellett. Szokásosan ott ültem, amikor a szomszédos szobából néhány szót hallottam, amire azonnal felfigyeltem. Miss Ives és az öreg Pepi szolga beszélgetett, aki éppen azt a szobát sepregette, mivel az ajtó nyitva volt minden szót tisztán hallottam. „ Ó, asszonyom, ez nem a mi kis hercegnőnknek az új fényképe?” Hercegnő! Micsoda hercegnő? Mit akar azzal, hogy ilyen címeket használ? „Hát asszonyom” felelt az öreg szolga lassú fojtott hangon „hülyének néz engem? Azt hiszi hogy nem tudom joga van erre Ő Kaiserliches Kind”( császári gyermek) és én úgy tartom hogy ez kegyetlen szégyen ha nem adják meg valakinek a jogait.” Egész biztos, hogy Miss Ivesnek nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne emelje a hangját fel olyan magasra, mint ahogy szokta a különleges eseményekkor és irgalmakkor. De csak egyszerűen azt mondta: „Csitt – csitt! Ne beszéljen ilyen marhaságokat! Ez nem a maga dolga! Bajt és kellemetlenséget hozhat mindannyiunkra..” Az öreg szolga azonban makacsul folytatta. Ö nem fogja befogni a száját , ö se nem bolond, sem olyan valaki, aki attól fél hogy elveszti az állását. Ő sokkal jobban szereti és tiszteli a jó császárnét, mint hogy bajt akarna hozni rá. „Maradjon nyugton – ne erősködjön már!” Kiáltotta Miss Ives hirtelen. Aztán hogy véget vessen minden további szónak kisietett a szobából. Teljesen megzavarodtam. Úgy dübörögtek a szavak a fülemben, mint ahogy a hullámok csapodnak a parthoz. Hitetlenkedve meglepetten jöttem rá arra hogy az igazság győzedelmeskedett, és teljes erővel dübörögtek bennem azok a szavak amiket véletlenül hallottam. Aztán mindezt tiszta erős öröm váltotta fel, amit sem azelőtt sem azóta nem éreztem. Most már végre mindent értettem abban a pillanatban azt gondoltam, hogy már mindent értek, ezer meg ezer gondolat szaladt át az agyamon. Hát akkor az én szeretett édesanyám a császárné, én vagyok a gyereke és természetesen, ha az anyám császárné, akkor az apámnak császárnak kell lennie. Miért nem láttam őt eddig? Miért kell ennyire titkolózni? Ha a szüleim császár és császárné akkor én hercegnő vagyok. Milyen fura- hercegnő vagyok!! Úgy képzeltem, hogy a hercegnők teljesen más fajták! Úgy képzeltem, hogy egy hercegnő teljesen más, mint én vagyok. Nap, nap után telt el anélkül, hogy kielégítő választ kaptam volna a sokasodó kérdésekre. Előbb utóbb minden bekövetkezik. Végre elérkezett a várva várt nap, 1892 májusában. Ha lehetséges még sokkal szeretetreméltóbbnak tűnt, mint azelőtt. Olyat tettem, amit sosem mertem azelőtt megtenni. Önkéntelenül mindkét karommal átkaroltam a nyakát, mintha bizonyítani akartam volna, hogy jogom van hozzá. Mellette úgy éreztem, hogy örül annak, hogy végül is jelenlétében legyőztem

1/30 minden szégyenlősségemet. Az első meleg köszöntésünk után a nagy nappaliban leült egy karosszékbe, én egy kis lábtartóra ültem a lába elé. Teli mindenféle kérdéssel mélyen a szemébe néztem, míg úgy éreztem, hogy hallom a szívem erős dobogását. Nem tudtam, hol kezdjem, végül kemény küzdelemmel kinyögtem néhány szót, valami ilyesfélét: „Ó mama drága, annyira szeretlek!” Úgy tűnt mintha észre sem vette volna az én különleges zavartságomat, és azt kérdezte: „Weiberl drágám, mi a baj, miért remegsz ennyire?” Ez az izgalom túl sok volt nekem. Elfelejtettem mindazt az elhatározást, amivel megtarthattam volna nyugalmamat, zokogásban törtem ki, bár semmi okom nem volt arra, hogy sírjak. Néhány pillanat múlva visszanyertem önuralmamat és felemeltem a fejemet. Csak akkor vettem észre édesanyám milyen halott sápadt és alig tudta elrejteni a mosolygását. Biztosítani akart engem arról, hogy ő az édesanyám az utolsó ember a világon; akitől nekem félnem kellene; ahogyan beszélt a kedves hangja csodálatos változást okozott bennem. Lassan elkezdtem mondani, hogy az elmúlt hónapokban kétségek gyötörtek engem, és ahogyan a kétségeim növekedtek, egyre jobban az a meggyőződés erősödött bennem, hogy az egyetlen módja annak, hogy ezek megoldódjanak az, hogy beszélek vele. Ekkor, azt hiszem, haboztam? De édesanyám, megértette a többit. Tudta, hogy rájöttem, kicsoda ő, Ezért minden nehézség nélkül el tudtam mondani, hogy milyen váratlanul derült ki minden. Sajnos, olyan rövid időt lehetett velem, hogy hamarosan felállt, hogy menjen. A szokásosnál melegebben búcsúzott, és ment el. Megígérte, hogy a következő héten újra meglátogat. Amikor kiment, valószínűleg találkozott a nevelőnőmmel és gondozómmal, és szemrehányást tett nekik, amiért nem sikerült elnyerniük a bizalmamat. Mintegy fél órával az eltávozása után mindketten berohantak a tanulószobámba. „Ah, kis szerencsétlen! Kiáltotta a Mademoiselle, amikor hozzám lépett. „Mi majd megtanítunk arra, hogy az ajtónál hallgatózz, és utána pletykálkodj!’ Mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, csak álltam és bámultam rájuk. Ártatlannak éreztem magam, aki nem okozott nekik semmi bajt. De mielőtt felocsúdtam a meglepetéstől, mindketten fúriaként esetek nekem. és kegyetlenül megbüntetettek. Két felnőtt egy gyermek ellen. Nem tehettem semmit, elviseltem. Legnagyobb csodálkozásomra és az egész háztartás meglepetésére édesanyám váratlanul újra eljött. Ezt talán az tette lehetővé, hogy testvérem, Gizella és két leánya egy héttel elhalasztotta beígért látogatását Münchenből.. Érkezése után azonnal besietett a tanulószobámba, ahelyett, hogy várakozott volna rám szokása szerint a nappalimban. Valószínűleg az előző napi büntetésem miatt nem tudtam gyorsan és gyermeki könnyedséggel menni, mint szoktam.

1/31 Édesanyám azonnal észrevette, és ijedten felkiáltott: „Mi történt veled!” Válaszul megcsókoltam a kezét, és mivel éreztem, hogy megkapom az elégtételt a szenvedésem okozóitól, fájdalmaim ellenére mosolyogtam. Elmondtam neki azt a kegyetlenséget, ahogy nevelőnőm és gondozóm nekem támadt, és hogy bután mindeddig úgy hittem, hogy nem fog ezért haragudni rájuk. Figyelmesen hallgatott, és azt mondta, hogy most már érti, hogy miért voltam olyan tartózkodó és ideges a jelenlétekor. Elmondatott velem mindent, és amikor hallgatta az elmúlt évek fizikai és szellemi nyomorúságaim, arcát a kezeibe rejtette: „ Oh, mit akartam én tenni, és mi lett mindennek az eredménye!” mormogta. Természetesen az utána következő beszélgetésre nem tudok pontosan vissza- emlékezni, ezért nem is tudom azt pontosan leírni. De ez volt a leghosszabb és a legmélyebb, ami köztem és édesanyám között történt. Sokra belőle még mindég emlékszem. Irányt adott lépéseimnek, Megváltoztatta jellemem, Valóban van rá okom, hogy emlékezzem rá. Határtalan gyengédségével és kedvességével, ami annyira jellemző volt rá, édesanyám megértette velem, hogy szeretné, ha attól fogva kéz a kézben működnénk. Azt szerette volna, ha önálló nővé fejlődnék, aki képes valamit tenni, s nem csupán báb válnék belőlem. Ahogy beszélt, felemelkedett. Azok a gondolatok, amelyeket mondott nekem, oda-vissza cikáztak a gondolataimban. Hirtelen rájöttem, hogy miért találtam annyi örömet abban, hogy megtudtam, hogy egy császárné gyermeke vagyok: ez mentes volt minden hiúságtól, megértettem, hogy különleges helyzetem segíteni fog jót tenni a Földön. Az, hogy felajánlotta, hogy kéz a kézben dolgozzunk, igazán büszkévé és boldoggá tett. A rám erőltetett búskomor életkoromnál érettebbé tett. Ezért azok a szavak, amelyeket válaszul mondtam, teljesen őszinték voltak. Kétségtelenül ez az oka annak, hogy megmaradtak az emlékezetemben. „Ugye vezetni fogsz, anyám? Én vakon követlek minden lépésnél. Ha néha vétenék, emlékeztess arra az ígéretre, amit ma tettem.” Édesanyám arca ezekre a szavakra felragyogott, „Ma adtad nekem – mondta -- az első igazi örömet, amire évek óta vágyom, és most hiszem, hogy valami Felső Hatalom sugallta nekem azt, amit tettem.” Nem értettem, amit mondott. A szememben néma kérdés látszott. „Nem tűnt neked különösnek, hogy teljesen egyedül neveltetlek?” kérdezte. Olyan sokat kellett tanulnom, hogy akartam tanulni, és ez a gondolat valóban bátorságot adott nekem. Mohón elkezdtem kérdezősködni. Miért volt ez a sok titkolódzás? Vannak testvéreim? Miért nem lehettem velük? Miért neveltek fel engem ilyen egyedülálló módon? A kérdéseknek erre az áradására édesanyám először elvörösödött, majd elsápadt. Egy kicsit szomorúan válaszolt. „Ez, drágám, hosszú történet, aminek

1/32 végighallgatására most még egy kicsit fiatal vagy.” És aztán először magyarázta el nekem, hogy szinte az egész világtól elrejtve nevelt fel engem. Nagyon fiatal volt, amikor férjhez ment – alig múlt el 16 éves, Amikor megszületett első kisbabája, elvették tőle. Azt mondták neki, hogy túl fiatal ahhoz, hogy maga nevelje fel. Ő volt a legidősebb nővérem, Zsófia, aki csak 2 éves volt, amikor meghalt. Egy másik kislánya született, aztán egy fiú. Ezt a két gyermeket is elvették tőle. Sok év telt el, aztán született újra egy kislány, Valéria. Ekkor megengedték neki, talán mert már öregebb volt, hogy a gyermek nevelését a kezébe vegye. Nagyon boldog volt, Valéria nagyon édes, értelmes kis teremtmény volt, akit nagy reményekkel vett körül. De fokozatosan rádöbbent, hogy a gyermekneveléssel kapcsolatos engedély csak látszat volt. Hogy valójában nem maga választhatta ki azt, akit szeretett volna Valéria mellé, csupán egy listán szereplő nevek közül választhatott. Még azt is el tudta volna viselni, ha nem kényszerült volna arra a következtetésre, hogy minden egyenruhában levő élő teremtmény nem más, mint a Császári Család főhercegnőinek következetes eszköze arra, hogy a gyermek ne lehessen más, mint egy közönséges, mindennapi hercegnő, akinek nincsen semmi valódi élettapasztalata,, sem széles látóköre, nincsenek mély érzelmei, csak többé- kevésbé önző szíve van. Megint keserűen csalódott. „Megint évek múltak el -- mondta – és jöttél te”. Néhány pillanatig elhallgatott. Majd a rá jellemző gyors, türelmetlen módon folytatta: „nem akartam, hogy újra rászedjenek”. Hirtelen magához húzott és szenvedélyesen azt súgta: „Veled kellett megbosszulnom mindazt a sok rosszat, amit velem tettek. Csak magamnak akartalak, nem önző anyai szeretettel, hanem mert meg akartalak óvni az Udvar haszontalan, veszélyes életétől, mert nem akarom, hogy üres fejű, üres szívű hercegnő legyen belőled. Ne felejtsd el ezt, hogy egy napon be akarom mutatni a világnak rajtad keresztül, hogy egy született hercegnő nemcsak azzal az előjogokkal bír, hogy udvaroncok hiú serege rajongja körül, hanem hogy nehéz terheket is kell hordoznia, és el is tudja azok hordozását viselni.” Ezek után a szavak után felállt, én is. Átölelte a vállamat, és így néhányszor végigmentünk a szobán. Majd hirtelen megállt, és nagyon komoly hangon arra kért, hogy mindaz, amiről beszéltünk maradjon csak köztünk, és bármiről is beszélünk a jövőben arra kell emlékeznem, hogy nem mondhatom el senkinek, hacsak nem kapok rá tőle külön engedélyt, hogy elmondjam másoknak. Ha elfelejtkezem erről, akkor még nagyobb fájdalmakat okozhatok neki. A beszélgetésünk hosszú ideig tartott, s ezalatt teljesen megfeledkeztem a környezetemről. Édesanyám hívott vissza ebbe a világba, amikor ezt mondta: „Most be kell fejeznünk ezt a beszélgetést. Okos leány vagy. El tudsz egyedül menni Pirkerrel Kaiserékhoz. Mondd el Kaisernének, hogy a Mademoiselle és a gondozód tegnap éjjel olyan kegyetlenül megvert, hogy még

1/33 mindig szenvedsz tőle. Mond meg, hogy tegnap a szokásosnál tovább beszélgettünk, és hogy valószínűleg azt feltételezték, hogy mindent elmondtál végül arról, hogy milyen rosszul bánnak veled. Mondd el, hogy ma váratlanul meglátogattalak, mert tudni akartam ennek az igazi okát. Mondd meg, hogy további utasításig tartsanak maguknál.. Sem a Mademoiselle, sem Miss Ives nem mehet hozzájuk. Mondd meg, hogy holnap estig elküldöm nekik teljes utasításom.”. Amint édesanyám elment – szinte azonnal ez után-egy szolgáló tett néhány dolgot egy táskába és Pirkerrel elhajtottunk nevelő szüleim házába. Hogy mi történt a két kínzómmal, nem tudom, sohasem láttam egyikőjüket sem több.

1/34 V. fejezet Ausztriai Erzsébet Történetemnek ennél a részénél úgy tűnik, hogy félretehetem a közvetlen elbeszélési módot, és néhány oldalt szentelhetek annak az édes és kedves nőnek, akinek születésem, neveltetésem és életem legboldogabb emlékeit köszönhetem. Sokat írtak Ausztriai Erzsébet császárnéról azóta a végzetes 1898. szeptemberi nap óta, amikor egy gyilkos keze halálra szúrta – sok butaságot, sok gúnyosat, még több hazugságot. Különböző írók kitalációi megtorlás nélkül maradtak; vagy ha megtorolták azokat, a Világ volt olyan gondatlan, mint az az ilyen dolgoknál szokás, és a hazugságok mégis tovább folytatták elhinteni mérgeiket.. Szeretném ebben a könyvben, szerény képességeim legjavát adva, megvédeni mindattól a vádtól, amit a rosszakarat vagy tudatlanság, vagy összefonódva mindkettő felhozott ellene. Ha ezt meg tudom tenni, megteszem, s tudom, ez csak egy piciny része annak az adósságnak, amivel édesanyámnak tartozom. De még ez a kis fizetség is boldoggá tesz engem. Erzsébet-Amália-Eugénia a második leánya, a harmadik gyermeke volt Maximiliannak, Bajorország hercegének és Ludovika hercegnőnek, I. 4 Maximilian-Joseph bajor király leányának. Ezzel a házassággal egyesítette a bajor Wittelsbachok kiályi és hercegi ágát, amely a XVII. Században vált ketté, a királyi ág II. Christiantól, Palatine hercegétől származott, a grófi ág és a hercegi ház öccsétől Johann-Karltól, Palatine grófjától. Talán az ismert, hogy a Wittelsbach család ősi nemesi család volt, A X. századig származtatják magukat vissza, bár a királyi ág csak Napóleon idejéből ered, aki azzal jutalmazta alattvalóját Maximilian-Joseph herceget, hogy I. Maximilian néven Bajorország 4 Maximilian hercegnek és feleségének, Ludovikának 8 gyermeke volt: 1./ Lajos (született 1831- ben),aki átadta örökösödési jogát 1859 márciusában, és morganikus házasságot kötött két hónap múlva Henrietta Mendel színésznővel, akiből Wallersee bárónő lett, így az apja volt a jelenlegi Marie Larish grófnőnek; 2./ Hélene (sz.1834), aki Thurn und Taxis herceg felesége lett; 3./ Erzsébet(sz.1837) 4./ Karl-Teodor (sz.1839), aki a potugál Marie-Jose infánsnőt vette feleségül, és akit 1909-es halála után fia Ludwigt-Wilhelm a jelenlegi bajor vonal feje követett; 5./ Marie- Sophia /sz.1841),aki feleségül ment Francishoz, Calabria hercegéhez, ki később II. Francis Nápolyi és Siciliai király lett; 6. Mathilde (sz.1843), akit elvett Louis, Bourbon-Siciliai és Trani herceg; 7./ Sophie-Charlotte (sz.1847) aki Alencon hercegéhez ment feleségül, és 8./ Maximilian- Emmanuel, (sz. 1849) aki feleségül vette Amelie Szász-Coburg-Ghotha hercegnőt és hagyott magára 3 fiút, akik még élnek.

1/35 királyává tette. Sokat írtak a Wittelsbach család degenerációjáról, extravagánsságáról, és a család későbbi képviselőinek történetével példázták, hogy milyen veszélyes az, ha közeli rokonok házasodnak össze. De nekem úgy tűnik, hogy a „beltenyészetről szóló beszéd nagyon nagy túlzás, mert ha tanulmányozzuk a két család családfáját, a királyi és a grófi vonal, ahol hasonlóan nagy „beltenyészet” fordult elő (ha annak számítjuk két évszázad után a család egyesítését), a hercegi ágban kevésbé fordult elő az őrültség, A trón utáni vágy őrülete, milyen biztosíték egyáltalán az a megállapítás, hogy II. Maximilian, Lajos apja, és Ottó a jelenlegi király nagybátyja élete végén az elmebaj tüneteit állapították meg. Ezzel szemben ő képességei teljes birtokában halt meg, a jó és szeretetre méltó király hírnevét hagyva maga után. II. Lajossal kapcsolatban olvasóim még fognak hallani egy későbbi fejezetben, ezért most nem írok többet róla. Maradt a boldogtalan Ottó, akinek névleges uralma tavaly ért véget, de a valóságban Fürsteinried várában, München közelében tengeti reménytelen életét. Róla azonban valamit el kell mondani, bármennyire fájdalmas is az. II. Maximilián felesége, Mária királyné, fivérének Friedrich-Wilhelm porosz királynak volt a leánya. Ezért Hohenzoller volt. Ezért a Hohenzoller családban az őrültség bizonyos jelei mutatkoztak. Friedrich-Wilhelm maga, az ünnepelt Louisa királyné férje, több volt, mint gyengeelméjű, mint ahogy a könyörület nevezte. Egyik fia, IV. Friedrich-Wilhelm az öreg I. Vilmos császár bátyja, kétségen kívül örült volt. Ha a gyenge elméjűséget II. Maximilian és Marie valamelyik leszármazottja örökölte, az nem az apáról, hanem az anyáról öröklődött. Ezen felül, bár a hajdani porosz hercegnő alakját a történelem a Fájdalmak Királynőjeként örökítette meg, Nem lehet őt felmenteni őt az alól, hogy maga is sok szomorúságot okozott mind magának, mind másoknak. A fiaival való foglalkozása nem volt jó. Ottó esetében, aki koraszülött volt, amikor Bajorország is a nagy kétségbeesés idejét élte, mint bárhol másutt Európában, és akiről sokáig azt hitték, hogy nem marad életben, a nevelési módszerére nem erős kifejezés a brutalitás. A királynő úgy büntette őt, hogy a fejét verte, és azt mondják, hogy az egyik doktor aki később megvizsgálta a fiút megállapította, hogy súlyos sérüléseket szenvedett gyermekkorában. Ha ez így történt egyáltalán nem nevezhető kedves anyának, aki ilyen ideges, meglehetősen sérülékeny fiúkat nevelt, mint a fiai. Biztosíthatom, hogy az őrültség nem a család Wittelsbach ágából eredt. Az európai királyi családok között a Wittelsbachok voltak a legkiemelkedőbbek kedvességben, meleg szívűségben és egyszerűségben. A legegyszerűbb alattvalókkal is közvetlenek és barátságosak voltak. Manapság az ilyen uralkodókat tartják gyenge elméjűeknek -- az olyan irigy udvaroncok, akik

1/36 másokat jobban szeretnek maguknál alacsonyabb rendűnek tekinteni. Olyan vélemény terjedt el, hogy az alsóbb társadalmi ízlés és az egyszerűség bűnnek tekinthető. Sehol sem lehet jobb példát találni erre, mint a Wittelsbachok története. Az a kevés hang, amelyet védelmükre emeltek fel, félek, hogy nem messzire hangzottak mert azokat elfojtotta az önzőknek a szolgalelkűeknek a rosszindulatúaknak a kórusa, akik mindig le akarták becsülni és rágalmazni akarták őket. Édesanyám gyakran beszélt anyai nagyszüleimről. Maximillián herceg jó képű, jó természetű férfi volt. Volt művészi érzéke, szerette a zenét és jól citerázott. De talán nem vagyunk igazságtalanok, ha azt mondjuk, hogy hiányzott belőle a rafináltság. Talán nagyobb mértékben, mint a királyi alattvalók, jobban szerette a parasztok társaságát, mint a királyi Udvarokét. Imádta a lovakat és a kutyákat és a gyaloglásokat, ez volt az a szokás, amit édesanyám teljes egészében tőle örökölt. Feleségét igen helytelenül polgárnak ábrázolták, bár messzemenően nem volt az. Ezt a jelzőt inkább lehetett alkalmazni a férjére. Ludovica főhercegnő kényszerítve volt a körülményekhez igazodni- egyszerűen szólva a pénzhiányhoz- hogy polgárokhoz hasonló életet éljen, de ez nagyon is vágyai ellen volt. Ellentétben a nővérével, a mesteri Zsófia főhercegnővel, aki sok éven keresztül az Osztrák- Magyar Császárság valódi uralkodója volt, Ludovica egyenes, ambiciózus, ellen véleményt nem tűrő nő volt. Bár mesterkedhetett volna Zsófiához hasonlóan, Zsófival ellentétben neki nem volt lehetősége a cselszövésre. Férjének a bajorországi otthona egyszerű hely volt a bécsi császári palotához képest. Anyám volt nagyapám kedvence. Nagyanyám azonban nem szerette annyira. Neki Helén, az első leánya volt a bálványa. Hélène megkapott minden olyan képzést, ami szükséges volt egy rang eléréséhez, míg a fiatalabbat elhanyagolták. A herceg nem bajlódott olyan dolgokkal, mint a lányok nevelése. Édesanyámnak gyermekkorában az volt a legnagyobb bánata, hogy nem volt hasonló korú nővére. Hélène csaknem 4 évvel volt öregebb. A fivére Karl- Theodor aki 2 évvel volt fiatalabb, volt a barátja és játszótársa az egész családban. A társaságában – ő maga inkább fiúként, mint leányként viselkedett akkor – possenhofi nyári otthonuk melletti erdőkben vándoroltak a Starnberg tó partján, és meglátogatták paraszt barátaikat. Elég furcsa az, hogy gyermekkorában nem volt csinos, mivel nagyon szép baba volt nagyapám sokszor elmondta neki azt a régi közmondást, ami csodálatosan illett rá: „Schöne Wiegen Kinder, grobe Gassen Kinder, schöne Leute” vagyis lefordítva: „Gyönyörű pólyás, csúnya utcagyerek, remek felnőtt”. Karl-Theodor volt anyám segítsége és egyetlen társa, amikor fent kellett maradnia a szobájában, míg vendégek szórakoztak a földszinten. Ha alkalom adódott, ő osont le a konyhába vagy a kamrába és csent tiltott

1/37 finomságokat, vagy a szolgák egyike vitt fel nekik fagylaltot vagy más csemegét, amit együtt fogyaszthattak el. Ferenc József romantikus udvarlásáról sokszor beszélnek. Meg kell jegyeznem azonban, hogy amit édesanyám maga mondott el erről, Nem nagyon egyezik azzal, amit szoktak elbeszélni. Az igaz, hogy Ferenc-József 1853-ban édesanyja hatására, aki valószínűleg beszélt nővérével gyermekeik házasságáról, hogy meglátogassa unokatestvérét, Hélènet. Nem tudok arról semmit, hogy találkozott volna édesanyámmal, vagy volt-e szó leánykérésről. Az valószínűnek tűnik, találkoztak Ischlben azon a nyáron, amikor a hercegi család elment meglátogatni császári rokonait. Egy szállodában laktak akkor, nem messze a császár és édesanyja lakhelyétől. Egy táncos összejövetelt tartottak akkor a palotában, és Ferenc-József tanácsolta, hogy Erzsébet menjen el arra a nénjével. Ekkor Erzsébet jobban megtetszett nagynénjének, mint Helén, s ez egyszer Zsófia főhercegnő véleménye megegyezett a fiáéval.. Kétségtelen a főhercegasszonyt más is motiválta, mint a fiatal leány szépsége. Úgy gondolhatta, hogy a fiatal lányt jobban tudja majd irányítani, mint Hélènet, aki, mint nővérei többsége, határozott jellem volt, és elérte már azt a kort, amikor ezt ki is mutatta. Édesanyám gyakran beszélt nekem a házasságáról, nem arról, hogy mennyi örömet talált a maga szépítgetésében, és hogy a figyelem középpontjába került, hanem hogy mennyire félt az újonnan talált nagyságétól. Egész addig otthon mindég a háttérben volt. Hirtelen, tizenöt és fél éves korában a reflektorfény középpontjába került. Csak néhányszor látta a császárt az eljegyzése előtt, és annak érzései magával ragadták. Mennyire boldog volt eljegyzése napján, azt sohasem tudta elfelejteni. És milyen büszke volt akkor, amikor vőlegényével az ischli temploma el kellett mennie! – és hogy még a vőlegénye anyjának, aki addig a birodalom első asszonya volt, is bókolnia kellett előde. Az eljegyzést a Wiener Zetitung aznap közölte. Mégis a hirtelen nagyság sok megpróbáltatást okozott neki. Az augusztusi eljegyzése napjától 8 hónapra volt az esküvő 1854 áprilisában. Ez alatt a rövid idő alatt kellett neki felkészülnie, megismernie társadalmi hagyományokat, szokásokat, amelyeket élete végéig elhanyagolt. „Egyáltalán nem szerettem azokat” mondta nekem. „Egészen addig rövid ruhákat hordtam, szaladgáltam a fiúkkal, mint azok, és akkor hirtelen felnőtt hölggyé kellett válnom”. A helyzetét az is nehezítette, hogy nagymamám Hélènet szánta erre a feladatra, és erre neveltette. Hélène megfélemlítette anyámat a tudásával, jártas volt sok olyan dologban,, ahogy az édesanyám mondta, amiről ő csak annyit tudott, hogy megszégyenítse őt. Csak olyan dolgokról tudott sokat, mint a gyaloglás, tánc, lovaglás. A sok nevelésbeli hiányossága miatt a méltóságteljes hallgatás és hidegség álarca mögé kellett elrejtenie magát, ez csodálatot váltott ki

1/38 az udvari körökben. Sajnos, saját bevallása szerint ez volt az egyetlen császári jellemvonás, amivel rendelkezett. Az általános vélemény az volt, hogy mérhetetlen örömmel töltötte el saját nagyságának újdonsága. -- egy másik vélemény egyelővé tette éleselméjűségét szellemi képességeivel. Tény az, hogy tudta értékelni a pozíciójával járó nehézségeket. Bevallotta, hogy a pompa nagy öröm forrása volt a számára, de ez nem volt elég arra, hogy kiegyensúlyozza állandó félelmét. Esküvője napja azonban édesanyám élete mindég az egyik legboldogabb napja maradt. A magyarországi koronázási szertartás sokkal csodálatosabb volt,, de az esküvő boldogságot okozott neki. Nem tagadhatta, hogy az egyike volt annak a kevés alkalomnak, amikor a hiúság mesterré tette őt. Minél nagyobb csodálatot váltott ki megjelenése, annál nagyobb volt az öröme. A ruhájának az uszálya, amelyet az udvarhölgyek készítettek, olyan nehéz volt, hogy alig tudott lépni, de mégsem bánta. Az öltözködés órákba tellett, ennek ellenére nem volt nyugtalan., minden egyes ruhadarab újabb nagy örömet jelentett neki. Minél többet dicsérték a körülötte levők, annál büszkébbnek érezte magát. Valóban a legelbűvölőbbnek kellett lennie. Egyszer azt kértem tőle, hogy mondja el, milyen volt az esküvői ruhája. Meg is tette. Így kezdte: „A ruhám nehéz selyembrokát volt, amelyet arannyal és ezüsttel hímeztek, s volt hosszú uszályom is. Ezt gyémánt boglárokkal erősítették a vállhoz. A fejemen mirtusz és narancsvirág (ugyanilyet készítettek a ruhámra is) koszorú volt, és egy gyémánt diadém, amelyet a Császártól kaptam, s amelyet ő is viselt az esküvőjekor. Ismétlem, édesanyám biztosan nagyon gyönyörű volt. Számtalan menyasszonyról mondták már, hogy milyen gyönyörű volt az esküvőjén.. Az édesanyám nem azok közé tartozott, akiket a ruhájuk tett széppé az esküvőjükön. Ő vitán felül gyönyörű nő volt. Az arca szabályos volt. A szemei különös, meghatározatlan árnyalatúak, amelyek alkalmanként sárgása, sőt arany fényűek voltak. Alakra magos, bájos termetű volt. Ha vele voltam, mindég úgy éreztem, mintha lovon ülne. Ilyen bája volt a tartása volt. Mondhatnám másként is, Jobban hasonlított egy „hattyúhoz”, mint bárki más, akivel valaha is találkoztam. Lányos karcsúsága ellenére talán hajlamos lehetett a hízásra. Két dolog mutatott a Wittelsbach származásra: a zömökség és a nagy soványság. Édesanyám nagyon félt attól, hogy az első csoportba tartozzon. Nem állítom, hogy az első csoportba tartozhatott volna, ha nem tornázik, hogy sovány maradjon. Ő sohasem volt „csont és bőr” alak, mint a fivére Karl-Teodor, vagy például a nővérem Mária- Valéria. Sokat gyalogolt, ami jó volt az egészségének. Másrészt a gyakorlási rendszere túl kemény volt ahhoz, hogy jót tegyen neki. – Bár sohasem aludt, úgy

1/39 ahogy híresztelték, nedves kötéssel a derekán, hogy csökkentse derékbőségét – megőrizte karcsúságát egészsége rovására. Bármikor, ha súlya meghaladta a 125 angol fontot (kb. 54 kg-ot) napokon keresztül nem evett mást, csak narancsot. Önkéntes koplalása alatt nem ivott semmit, csak esetenként, ha gyengének érezte magát, ivott egy pohár portói bort. Ez alatt is rendszeresen tornázott talajon, gyűrűn és párhuzamos korláton. Így könnyen érthető, milyen szigorú követelményeket állított magának. Ennek ellenére nem mondhatjuk azt, hogy hiú volt. Ha sok időt is töltött azzal, hogy eddze a testét. Azt nem mondhatjuk, hogy olyan nő volt, aki azzal töltötte egész délelőttjét, hogy a legmegfelelőbb színárnyalatot keresse, ami illik a ruhájához, vagy belehalt volna, ha nem a legdivatosabb ruhát veszi fel. Nem futott a divat után. Bár mindég jól öltözött volt, nem törődött azzal, hogy új köpenye legyen, és különösen utálta azt, ha valami hivatalos alkalomra ki kellett öltöznie. Főleg a kereskedői javára és szolgáinak vásárolta a ruhákat. Különösen utált cipőt venni. Nagy mennyiségben vásárolta meg azokat, de néha hónapokig viselte ugyanazt a cipőt. Volt, hogy kidobta az új cipőt, vagy a szolgái eladták a tudta vagy hozzájárulása nélkül. Ez néha mulatságos körülményhez vezetett. Egy alkalommal azt kérte, hogy egy új cipőt, amit nem sokkal azelőtt rendelt, hozzák be neki. Várt néhány percet, de nem hozták be Végül az öltöztetőnőjéhez fordult, aki akkor tért vissza, mert meg akarta tudni a késlekedés okát. Nevetésbe tört ki és felkiáltott.:„Fogadni mernék, tudom, mi a baj. Az új cipőm ott van, ahol a több száz másik pár került. Sohase törődj vele. Hozzad a régit, és azonnal rendelj másikat, de mondd meg a suszternek, siessen, mert olyan hamar szeretném felvenni, ahogy lehet”. Tény, hogy édesanyám szerette a természetes kedvességet, de nem kedvelte a mesterkélt élénkséget. Még a szépségéről híres haját is nagyon egyszerűen viselte, nem törődve a kor divatjával. A francia soignée szó fejezi minden másnál jobban azt az a benyomást, amit a szemlélőre tett. Legnagyobb vágya az volt, mondhatom, hogy egyéni legyen, csak a saját, nem a mások kedvéért. És ez a legcsodálatraméltóbban sikerült neki. Visszatérve a Császári Esküvő utáni helyzethez, azt mondják, hogy Zsófia főhercegasszony, Erzsébet fiatalsága miatt nyugodott bele abba, hogy inkább ő és ne Hélené legyen a menye. Először nagy rokonszenvet érzet a majdnem gyermek iránt. Hamarosan azonban úgy találta, hogy sok bajt okozó gyermek, majd megutálta azért a fiatalságáért, amiről úgy vélte előnyös lesz, és a valóságban bebizonyosodott, hogy az ő szempontjából hátrány. Édesanyám hozzátette később (vagyis akkor, amikor nekem ezt elbeszélte) az, hogy házasságkötésük idején annyira fiatal volt, még konokabbá, még oktalanabbá tette, mint később, mondjuk 20 éves korában, mint például nénje, Hélene volt akkor Mégis látott egy kis

1/40 igazolást a viselkedésére, mert beigazolódott, hogy Zsófia főhercegasszony végtelenül szívtelen volt és vele nagyon csúnyán bánt. A zsarnoksága példaként hadd említsek meg egy történetet. Édesanyám, akinek a jótékonysága nagyon nemes érzés volt, szerette rendszeresen, de nem hivatalosan meglátogatni a kórházakat és az ilyesfajta intézményeket, és Császárnéként elkezdte ezt a kívánságát gyakorolni. Egy nap, amikor éppen hazaért egy kórházlátogatásáról, találkozott a Főhercegasszonnyal, aki megkérdezte tőle, hogy hol volt. Erre válaszul az erősen tiltakozott, Édesanyám azt válaszolta, hogy oda megy, ahova neki tetszik. Erre a Főhercegasszony azonnal a Császárhoz ment, és bepanaszolta. anyám viselkedését. Az eredmény az volt, hogy írásban lefektették, hogy a jövőben meg kell kérnie férje engedélyét, ha valahova el akar menni, kivéve néhány felsorolt helyet, Azzal szemben, aki az élet kellemetlen dolgait mindég tragikusan fogta fel, ez kegyetlen húzás volt. A Főhercegasszony elhatározta magában, hogy elidegeníti fiát a menyétől. Ez az eset az első két gyermek: a rövid életű Zsófia és Gizella születése után történt. Azt mondta Ferenc-Józsefnek, ha nem akarja, hogy a fejére nőjön a felesége, meg kell akadályoznia, beleavatkozzon a dolgaiba. A Császár megfogadta a tanácsot, és az eredmény az lett, hogy gyorsan elhidegültek egymástól. Meg kell azonban mondanom, hogy édesanyám nem nagyon beszélt nekem a Császárról. Akkor nem értettem miért. Most már igen. Meg kell jegyeznem, hogy Édesanyám nem nagyon jól töltötte be udvari szerepét. A merevség, amiért először annyira magasztalták, nem olyan viselkedési mód volt, amit túl nagy erőfeszítés nélkül magára tudott volna erőltetni. A valósággal ő sokkal vidámabb, természetesebb volt, mint a szürke, öreg udvar. Félénksége az ilyen környezetben merevvé tette őt, különösen a nyilvános alkalmakkor. Az a vélemény, hogy ő komoly, túlságosan komoly, édesanyám szerint teljesen lehetetlen állítás. Akkor, amikor Császárné lett, ő volt a legvidámabb teremtés, és a tréfát nagyon szerette. De természetesen nem mutathatta ki érzéseit a nyilvánosság előtt. A szükségesség erőltette rá a komolyság pózát, hogy ne látsszon gyerekesnek. Még a privát életben sem volt neki megengedve, hogy vidám legyen, mert a Császári Bécs kegyetlen etikettje vette őt körül. Amikor megpróbált az lenni, akkor száműzték, hogy meghallgassa vezetője előadását. De még ilyenek sem tudtál elrontani természetes jó humorát. Túl fiatal volt ahhoz, hogy sokáig rosszkedvű legyen. Azonban, ahogy az idő múlt, és helyzetének újdonságát megszokta, belefáradt egyhangú életébe. Különösen bosszantotta az a kínszenvedés, hogy bámulják, aminek állandóan ki volt téve Bécsben. Véleménye szerint a bécsiek félelmetesen kíváncsiak és modortalanok voltak.

1/41 Emlékszem, hogy megkérdeztem egyszer, hogy nem ugyanaz-e a helyzet az egész világon, amikor az uralkodók és alattvalóik találkoznak. Azt válaszolta, hogy nem hiszi. Más helyek népeinek, úgy tűnik, hogy több dolguk van és kevesebb idejük, hogy a szomszédaik dolgába beleüssék az orrukat. Nagyon kedvezően összehasonlította a magyarokat a bécsiekkel. Budapesten mindég úgy érezte magát, mintha barátok között volna. Hogy éreztesse a két ország közötti különbséget, ezt mondta: „Ahogy tudod, mindég szenvedélyesen szerettem lovagolni. Ezért a lojális magyarok az „Amazonkirálynő” nevet adták nekem, míg a bécsiek a ’Cirkuszi lovarnő’ becenevet adták nekem!” Csendben maradtam., mert én szerettem Bécset és a bécsieket, – és szeretem még ma is – és sajnáltam, hogy így gondolt. rájuk. Amint mondtam, édesanyám a házassága után sokat tanult. Maximilian herceg nem sokat törődött előtte a nevelésével. Később édesanyám hogy szeret tanulni, és életét a tanulásnak szentelte. Remek nyelvész lett, Nagyon szerette a történelmet és a költészetet. Nagyon érdekes vele kapcsolatban az, különösen a költőkkel kapcsolatban, hogy mindég ugyanazokat a szerzőket szerette olvasni, és nem vágyakozott új könyvek után. „Mindég találok valami újat a régi könyvekben” mondta. Kedvenc költői Heine és Shakespeare voltak. Mindkettőjüket őszintén tisztelte. Shakespeare művei közül a Hamletet és a Lear királyt szerette a legjobban. Tanárai közül, akik különböző időkben tanították őt, különösen görögből, volt kettő. Mindketten görögre tanították, akik könyveket is írtak,, amelyekben bizonyították, hogy milyen jó tanuló volt. Az egyikőjükkel, Christomanosszal kapcsolatban azonban úgy érzem, hogy kötelességem, hogy a legnyomatékosabban tiltakozzam az ellen a burkolt célzás ellen, amit tett. Egyik könyvéből azt sejthetjük, hogy beleszeretett a császárnőbe, aki alkalmazta, és hogy a Császárnő is viszonozta az érzéseit. Semmi sem lehetett távolabb, mint ez utóbbi feltételezés. Dr. Christomanos érdekes, intelligens ember volt, s ezért édesanyám kétségtelenül kedvelte, de hogy más erősebb érzései lehettek-e… Tartsanak bár könyörtelennek, hogyha megkérdezem, hogy lehetett-e valaki annyira szerencsétlen, hogy azt képzelje, hogy az én édesanyám, aki annyira szenvedélyesen csodált minden fizikai szépséget érezhetett valami fizikai vonzódást olyan valaki iránt, aki púpos volt? Be kell vallanom, hogy nagy felháborodást éreztem, hogy nekem kell leírnom ezt. Anyám nagyon szerette a zenét, és jól zongorázott. Nagy csodálója volt Wagnernek Egyszer kisegítette őt húszezer forinttal. Emlékszem egy alkalommal ellátogatott Bayreuthba avval a határozott szándékkal, hogy meghallgass a Parsifalt. Bayreuth akkor még nem volt a „zarándoklatok” célja úgy, mint azóta lett.

1/42 Természetesen liberális gondolkozású volt, s ha jól tudom, klérus ellenes. Vádolták azzal, hogy forradalmárgondolkozású, sőt anarchista, szimpatizáns. Valójában azonban csak „modern” gondolkodású volt. Ha forradalmár volt, az csak elméleti volt, és nem a gyakorlati. Bár lázadt az udvari élet korlátai ellen, kétlem, hogy lett volna annyi ereje, hogy elsöpörje azokat. Valójában túl türelmetlen volt ahhoz, hogy ilyen reformot végrehajtson. Aligha kell elmondanom, hogy túl romantikus természetű volt. Testvérei közül Trani grófnő és Alencon hercegnő hasonlítottak hozzá ebben a legjobban. Egész családjából ő volt a legtehetségesebb. Valóban művelte önmagát, mint minden ilyen karakterű ember, józan-eszű, logikus, de túl önfejű volt, hogy az utóbbi legyen. Önfejűség és logikátlanság a romantikus lélek jellemzője, És természetesen a környezete irányította önfejűsége bátorítását. Ha nem tűnnék hálátlannak, mondhatnám., olyan volt, mint egy gyönyörű színésznő, akit elrontott a felé irányuló figyelem, Mondhatnám „elkényeztetett” (angolul spoilt, franciául: gatée, németül: verzogen). Semmi sem lehetne igazságtalanabb, vagy valótlanabb, mint amivel egyesek vádolják (beleértve eggyel többet, akinek jobban kellene tudnia), fel merik hozni a Császárnő ellen, hogy engedte, hogy felfigyeljenek rá, és tegyék öt tapintatlanná. Édesanyám nagyon magános teremtmény volt, kevés ember szeretett nagyon., de nem részesítette egyik nemet sem előnyben. Mindenkiben az embert látta megkülönböztetés nélkül. Lehet, hogy voltak, akik ezt félreértették, mint ahogy azt néhány bekezdéssel előbb megemlítettem. De ez nem az ő hibája volt. Voltak olyanok, akik nem voltak rokonszenvesek neki. Azokkal egyáltalán nem törődött. Talán erre gondoltak azok, akik azt mondták, hogy arrogáns. Az éles cinizmusával kapcsolatban azt mondhatom, hogy az egyfajta beszédstílus volt, amit gyakran használt. Volt egyfajta egyéni stílusa, ami nagyon humorosnak tűnt, amikor beszélt, de talán a megkülönböztetni nem tudók nem értették. Az excentrikus magatartása az élete vége felé szintén koholmány., azért mert nem értették meg. Élete végén nyugtalansága nőtt. Szinte rettegett. Nem kétlem, hogy ennek a rettegésnek egyik fő oka az volt, hogy bizonytalan volt a jövőmben.. Anyai szíve megérezte mindazt a szerencsétlenséget, ami halála után velem történt. Bár aggodalmaskodott, az nem igaz hogy az élete végén elvesztette a humorát.. Az sem igaz, hogy a mayerlingi tragédia hatására, hétköznapi kifejezéssel élve, sohasem mosolygott újra. Emlékszem, hogy a Riviérán tett látogatásunkkor, átment Monte-Carlóba, hogy kockáztasson némi pénzt az asztalokon. Nem telt öröme abban, hogy inkognitóban menjen, és beszélgessen olyan emberekkel, akik nem is sejtették, kicsoda ő. Teljesen ellentéte volt a borongós hangulatú, öngyilkosságra hajlamos embereknek, mint ahogy némely

1/43 életrajzírója jellemezte. A híres detektív, Paoli, emlékirataiban nagy csodálattal és nagyrabecsüléssel beszél róla, de teljesen félreérti őt ebből a szempontból. De hogy is tudna egy férfi, az ő pozíciójában, bármennyire is kiváló a saját szakmájában, bármennyire közelről ismerete, olvasni a szívében? Azért gondolták, hogy különc, mert szeretett építkezni és utazni. Ezekről sokat írtak, de ezekben nem volt sok igazság. Az, aki mindent elhitt, amit olvasott, azt hihette, hogy életét az Osztrák–magyar monarchia határain kívül töltötte. A valóságban minden évben decembertől márciusig utazott külföldre; a trónörökös halála előtt pedig, csak januártól márciusig.. A mayerlingi tragédia után természetes, hogy szerette volna elkerülni a bécsi báli időszak első felét és különösen a karácsonyi ünnepeket, amelyeken fia már nem lehetett ott, szerette volna elkerülni. Az igaz, hogy sokat utazott Ausztria és Magyarország határain belül, de azt nem értem, mért nevezték ezt mániának. Az a megállapítás, hogy az építkezés szeszély volt nála, az erős túlzás. Lainz nem volt nagy palota. A korfui villáját, az Achileont (ami most a német császár tulajdona, aki egy kis templomot épített hozzá, édesanyám emlékkápolnáját) talán jogosan lehetne különcségnek, pazarlásnak nevezni. A pazarlásért azonban az olasz építész volt a felelős, Rafael Carito, aki a Nápolyi Királyné szolgálattevő udvarhölgyének volt a férje. Édesanyán tulajdonképpen egy kis nyaralót szeretett volna építtetni Korfun, amelyhez egy szép kert csatlakozott volna. Annak a költsége nem lépte volna túl az egymillió angol fontot, Carito irányítása alatt a több mint háromszorosát ennek az összegnek, és az üdülőből egy csodálatos miniatűr palota lett. Először, amikor a császárné meglátta, azt kiáltotta: „Sosem leszek boldog ilyen palotában!” A tény az, hogy anyám sosem ismerte a pénz értékét, bár az volt a hite, hogy ismeri azt. Amikor takarékoskodott, gyakran egy kis vagyont költött el, ami mindennél jobban bizonyította, hogy egyáltalán nem ismerte az értékeket. Remélem sikerült valami képet adni édesanyámról, ami igazságot szolgáltatott neki, mint nőnek – bár a „nő” szó maga talán nem egészen jól jellemez valakit, aki inkább szellemi, mint testi jelenség volt – mint ahogyan azok gondolták, akik vették a merészséget, hogy írjanak róla. Egy dolog van, amit nem tudtam tökéletesen leírni, az a kivételes bája volt, de a tollam nem tudta teljesíteni a feladatot és ezért bölcsebbnek látom, hogy meg sem kísérelem. Nagy adomány volt a számomra, ha csak kis időszakokra is és olyan közvetlenségben, amit senkinek a világon nem engedett meg; és ez az oka annak, hogy nem tudok erről beszélni. Van úgy, hogy a szív tele van, de a száj néma. Nem mindig tudjuk kifejezni azt, amit a legjobban érzünk.

1/44 VI. fejezet Frau von Friese A IV. fejezetben leírt események után, amikor Miss Ivett és Mademoiselle Pidon eltűnt, édesanyám sok időt és fáradtságot töltött azzal, hogy keressen valakit, akire biztonságosan rábízhatja a nevelésemet. Azokban a hónapokban Bécsben maradt, mielőtt elutazott volna Karlsbadba, és nagyon sok kísérletet tett, hogy megfelelő nevelőnőt találjon számomra. A feladat nehezebbnek tűnt, mint gondolta, mert olyan valakit akart találni, aki serdülő koromban velem maradhatott, hogy ellenőrizze a neveltetésemet, aki jó társadalmi helyzetű volt és magas intelligenciájú. Ha ilyen hölgyet a Bécsben lakók közül választott volna, akkor ez pletykálkodást és kérdezősködést vont volna maga után. Ugyanez a probléma volt, mint amikor otthont keresett számomra csecsemőkoromban. Akkor a nehézség megoldódott, amikor Professor Braun ajánlotta Kaiserékat. Most azonban eltelt a nyár anélkül, hogy sikerült volna megtalálni a megfelelő személy. A nyári hónapokat a Kaiser családdal töltöttem Vreslauban, ahol a nyári szabadságukat töltötték. Egy napon – pontosabban 1892. október 26-án – édesanyám magán hintója állt meg nevelő szüleim háza előtt, amely akkor a Kant Gasse-n állt és elvitt engem Bécs III. kerületébe a közeli Stroh Gasse-ra. Megálltunk egy kicsi, de elegáns épület ajtaja előtt, ahol kiszálltam. Amikor beléptem a házba, egy márvány csarnokban találtam magam, amelynek padlóját vastag puha szőnyeg borította. Amikor átmentem ezen és egy kis előszobán, egy nappaliba értem, ahol édesanyám és egy másik hölgy ült. Édesanyám szokásosan megcsókolt a homlokomon és megfogva kezemet mondta: „Gyere és köszöntsed ezt a hölgyet. Nagyon kedves jó barátom, és mostantól fogva ő lesz a harmadik a szövetségünkben.” Félénken néztem a hölgyre, akiről az volt az első benyomásom, hogy meglehetősen impozáns megjelenésű, ezért félni kezdtem. Amíg én ránéztem, édesanyám tovább folytatta; tudom, mondta, hogy ő sokat utazott és ezért nem mindig lehetett velem, ezért a Frau von Friese lesz olyan kedves, és gondjaiba vesz engem, most költözött Bécsbe, nincsen gyermeke, nagyon magányosnak érzi magát és majdnem úgy fog nevelni engem, mintha a leánya lennék. De tudnom kell, hogy sok időbe tellett, míg rávették Frau von Frieset, hogy elfogadja ezt a felelősséget, mert félt egy ilyen korú gyermektől, aki talán túl független ahhoz, hogy irányíthassa. Ezekre a szavakra a szívem nehéz lett és lehajtottam a fejem. Ekkor Frau

1/45 von Friese kezdett beszélni: „Sajnos édesanyád jobb véleményt formált rólam, mint amit megérdemlek” mondta csengő nevetéssel, ami úgy tűnt, mintha a szívéből fakadt volna. Erre a hangra rögtön megszerettem és minden félelmem elmúlt. „Amit édesanyád mondott rólam, teljesen igaz” folytatta. „De van valami, amit talán nem tudott, hogy van a szívem csücskében egy sarok, amit csakis kislányoknak tartok fenn, ahol semmi másnak helye nincs. Ugyanakkor van valami, amit a kislányok egyáltalán nem szeretnek. Ha elhatározom, hogy egyikőjüket tanítom, és bizalmamba fogadom, s ugyanakkor olyan valamit látok, amit nem szeretnék, az elszomorít. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy feltétlen engedelmességet várok. Az engedelmességet az első perctől el kell kezdeni, mert mindkét oldalon fájdalmas a csalódás. De én nem olyan vagyok, aki szeret fájdalmat okozni, különösen nem a kis tanítványomnak, akinek a szeretetét szeretném elnyerni. Én rögtön abbahagyom a feladatomat, ha azt látom, hogy a gondoskodásom eredménye szomorúság.” Azt súgtam a mamámnak, hogy Frau von Friese-nek mondja meg, hogy én megszoktam az engedelmességet olyan embereknek is, akik egyáltalán nem voltak kedvesek hozzám. Édesanyám azt válaszolta, hogy már mindent elmondott az előző nevelőnőmről és gondozómról, és ekkor határozta el Frau von Friese, hogy elvállalja a nevelésemet. Frau von Friese és édesanyám annyira hasonlóan gondolkoztak, hogy bizonyosak voltak abban, hogy sikeresen fogunk együtt dolgozni. „És te, drágám tudom, mindent meg fogsz tenni” fejezte be édesanyám. Frau von Friese, aki elhatározta, hogy az elkövetkező éveket velem tölti, dán hölgy volt. Első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy fajtájának különleges jellemvonásait viseli, amelyek a francia finomságot és életerőt egyesítik a német egyszerűséggel és tartózkodással. Igazi koppenhágai lány volt, magas és karcsú, tipikus északi fejjel, hosszú ovális arccal, szürke szemmel és sötét hajjal. Minden mozdulata és szava azt mutatta, hogy grande dame (tiszteletre méltó hölgy). Hat évvel a házassága után Frau von Friese férje meghalt, ő pedig gyermek nélkül maradt, annyi vagyonnal, ami elég volt a szükségleteire. Szép és iskolázott hangja volt. Kislány korában énekesnő szeretett volna lenni, de a családja annyira ellenezte ezt, hogy fel kellett adnia ezt a vágyát. Hogy teljesületlen vágyait kitöltse, mohón olvasni kezdett. Ehhez járult, hogy utazásai alatt nagyon sokat tanult. Mindent összevetve nagyon nőies és kedves volt. 1890 nyarán Arcachonban találkozott édesanyám Frau von Friese-el. Édesanyám Arcachonban Madame Folna álnéven tartózkodott korfui lakosként. Kezdetben nem ismerték egymást az egyhetes kirándulás alatt. Az első tengerparti találkozásukkor kölcsönösen megkedvelték egymást és elkezdtek beszélgetni. A véletlen találkozás azt eredményezte, hogy a hét hátralévő napjait együtt töltötték. Barátként váltak

1/46 el, de elválásuk után elvesztették egymást, amíg 1892 nyarán váratlanul újra találkoztak Karlsbadban. Édesanyám akkor teljesen hivatalosan, – ha édesanyámmal kapcsolatban lehet ezt a szót használni – mint Ausztria császárnője volt ott. Egyedül járkált az erdőben, amikor véletlenül találkozott Frau von Friese- el, aki bár felismerte Karlsbad utcáin arcachoni barátnőjét, nem merte megszólítani. Anyám, aki különben nem tudta elviselni másnak a jelenlétét, ha fürdött, ezzel szemben nagyon megörült és csodálkozott, amikor találkoztak. „Drága Frau von Friese, ön itt? Micsoda öröm! Gyakran gondoltam arra, hogy mi lett önnel?”, kiáltott fel és széttárta mindkét karját. Frau von Friese most, hogy megtudta barátnőjének milyen magas rangja van, nagyon zavarba jött. Édesanyám azonban hamarosan megnyugtatta. Mivel Frau von Friese-nek az arcán nem látszott semmi alázatosság, éppen olyan barátsággal és közvetlenséggel beszélt hozzá, mint azelőtt. Édesanyám, aki akkor nagyon aggódott, mivel lányának nem talált megfelelő pártfogót, alig várta a második találkozást a dán hölggyel. Azonban rögtön nem határozta el, hogy mit tegyen és csaknem egy hónap is eltelt, amíg elkezdett Frau von Friese után érdeklődni. Édesanyám később elmondta, hogy amikor Karlsbad szomszédságában kirándult, újra összetalálkoztak. Frau von Friese beszélt a szomorúságáról és magányáról, hogy mennyivel boldogabb lenne az élete, ha volna egy gyermeke, akire vigyázhatna és gondozhatná. Különösen egy kislányt szeretett volna, akinek szentelhette volna az életét. A bizalomnak ez a megnyilvánulása megadta édesanyámnak a kívánt lehetőséget. Elmondta Frau von Friese-nek a titkát és megkérdezte, hogy elfogadná-e a rólam való gondoskodást. Feltehetnénk azt a kérdést, miért nem bízott anyám engem újra Kaiserék gondjaira. A nagy kérdés Kaiserné maga volt. Olyan fajta asszony volt, aki a gyermeke iránti szeretetet sok csókkal és gondoskodással fejezte ki, de amikor azok nem voltak vele, szinte elfelejtkezett róluk. Napokig nem törődött velük, hanem a nevelőnők, és a tanárok gondjaira hagyta őket, kevéssé kísérte figyelemmel a gyermekek jellemének és képességének alakulását. Ezen felül még volt egy másik hibája: gyorsan és szakadatlanul beszélt, édesanyámat – aki nagyon érzékeny volt erre – minden látogatása alkalmával maga ellen fordította. Természetesen Kaiserné nagyon megbántódott, hogy olyan sokáig elvontak engem az ő gondoskodása alól, mivel azonban nem volt haragtartó, sértődöttsége gyorsan elmúlt. Ugyanakkor Kaiser úr tökéletesen megértette édesanyámat, mivel saját érzéseit követve nem bízta gyermekei nevelését saját feleségére. Tény az, hogy távozásom nem túlságosan rendítette meg őt, mivel nem sok személyes figyelmet szentelt rám; továbbra is édesanyám pénzügyi tanácsadója-, és velem kapcsolatban édesanyám kívánságainak végrehajtója maradt.

1/47 1892. október 26-án elhagytam Kaiserék házát és letelepedtem új otthonomban a Stroh Gassen. Ezt a házat édesanyám Kaiserék egyik barátja nevén bérelte és különösen alkalmas volt arra, hogy titokban meglátogasson engem. Háromszor egy héten továbbra is folytattam, hogy Laurával és a tanárával, Hold úrral két órát töltsek, de továbbra is úgy szervezték meg, hogy Kaiserék lányaként tanulok ott. Ezeken a napokon rendszerint náluk ebédeltem és néha az ebéd után elmentünk sétálni Laurával és a nevelőnővel. Ennek a néhány órának a kivételével minden időmet saját otthonomban töltöttem. Hold úr órái mellett Frau von Friese nagyon sok mindent tanított nekem. Úgy tűnt, hogy meg van elégedve velem, mivel egy nap következő szavakkal fejezte ki érzelmeit: „Bár rosszul bántak veled, kárpótolták azt a neveléseddel.” Nagyon büszke voltam erre a kijelentésre, mintha ezt magamnak köszönhettem volna. Az életem tökéletesen boldog volt, mert Frau von Friese nagy kedvességgel nevelt engem. Boldogságom nem volt felhőtlen, mivel hittan tanárom, Lambertus atya volt. Bár Frau von Friese úgy érezte, hogy a jezsuita egyáltalán nem felel meg a feladatának, de annyi év után nem akart változást hozni, félve attól, hogy ellenségévé teszi őt. Lambertus atya középtermetű férfi volt, koromfekete hajjal, ami enyhén őszült. Halálsápadt arca gyomorbetegségre utalóan sárga volt, és ha valaki ránézett, rögtön betegnek érezte magát. Tipikus jezsuita volt, akivel Ausztriában találkozni lehet, szűk látókörű és bigott. Egyéni jellemvonásaként modortalan és harsány volt. Szegény Frau von Friese mindent megtett, amit csak tehetett, hogy elviseljük egymást, de én szemtelen és csökönyös voltam be kell vallanom, Frau von Friese azonban nagy hatással volt rám és kedves ösztönzésére végül arra a pontra jutottam, hogy megígértem, nem beszélek vele durván, s nem lázadok nyíltan arroganciája és dogmatizmusa ellen, ami a tanítását ellenszenvessé tette nekem. Minden óra kétségtelenül alkalom volt egy újabb vitára, amire azonnal elfeledkeztem ígéretemről, és újra megsértettem. Végül is elege lett belőle nevelőnőmnek, elvesztette türelmét és megbüntetett. Ennek a kivételével napjaim gyorsan és békésen teltek el. Gyakran gondolok vissza ezekre a napokra sajnálkozással, és talán ezek a napok voltak életem legboldogabb napjai. Egy hónappal új otthonomba való költözésem után édesanyám újra elutazott Bécsből egy földközi tengeri hajóútra. Életem rendszerességét nem szakította meg ezután édesanyám látogatásának izgalma. November 27-én jött elbúcsúzni tőlem. Nagyon örültem hogy hallottam, hogy Frau von Friese meg van elégedve velem. Laura kivételével többet nem láttam gyerekeket, mert édesanyán nagyon szigorú utasításokat adott ezzel kapcsolatban, amelyeket feltétlenül be kellett tartani. Természetesen nagyon egedül éreztem magam, mert még felnőttekkel sem

1/48 nagyon találkoztam. Frau von Friesen kívül csak egy hölgy volt a társaságom, Fräulein Hain, aki tanítónő volt, és azért kapta meg ezt a feladatot, hogy Frau von 5 Friese ne legyen túlságosan lekötve. Ez a megállapodás lehetőséget adott „Ayá” - nak arra, hogy kielégíthesse az opera iránti szenvedélyét, s arra is, hogy meglátogathassa barátait. Olyankor a Kisasszonnyal maradtam, kézimunkáztam vagy zongoráztam. Ilyenkor szigorúan meg volt tiltva, hogy a szolgákkal beszélgessek, mert az ilyen kislányok mint én, nagyon szerettek a szolgákkal szóba elegyedni. Amikor Frau von Friese távol volt otthonról, sohasem tudtam ellenállni annak, hogy néhány szót beszéljek Pirkerrel. Mert, amikor vacsora közben kiszolgált bennünket, hiába próbáltam zavarba hozni őt. Hiába próbáltam beszédbe elegyedni a szobalányommal is, amikor minden este fél órát fésülte a hajam. Q toalettasztalnál ülve láttam a tükörből, hogy zavarba jön. Minél zavarodottabban válaszolt, annál jobban örültem. Teljesen hiábavaló volt, hogy a Fräulein azt mondja nekem, „Hagyd abba a beszélgetést, mert megmondalak a Gnädige Fraunak.” Nagy örömet jelentett nekem, ha kimehettem a konyhába, hogy meglátogassam Ágnest, a szakácsnőt, aki tömzsi öregasszony volt, kutyahűséges kifejezéssel az arcán. Az is tetszett nekem, ha láttam a két konyhalányt kék vagy rózsaszín egyenruhájukban, ami szöges ellentéte volt a falakon levő ragyogó tiszta, fehér csempének. Ágnes nagyon szeretett egem. Néha, ha ki tudtam szökni a birodalmába néhány percre mindég felragyogott az arca, különösen akkor, ha anyanyelvén, magyarul azt mondtam neki például: „edes, jo Agnes, nagion ehes vagyok”. Rögtön tudta, hogy milyen finomságot adjon nekem. Sajnos, mielőtt azt megtehette volna, bejött az egyik cseléd, és azt mondta: „Euer Gnaden, jön a Fräulein ”. 6 Biztos vagyok benne, hogy a házban levő szolgák legtöbbje tudta, ki vagyok, de egyikőjük sem akarta elveszteni az állását azért, hogy pletykálkodik. Azok, akik mindent tudtak rólam, a következők voltak: Sophie, Frau von Friese szobalánya, aki nyugodt, keveset beszélő idős nő volt; az én szobalányom, Mina Etlinger, egy 30 év körüli nő, aki a többi szolgával szemben dölyfös volt, csaknem egyikőjükkel sem állt szóba, mivel senkit sem akart a bizalmába avatni; és Pirker, a főudvarmester. Ez utóbbi még többet tudott rólam, mint magam, és olyan néma volt, mint a sir. Azt hiszem, annyira megszokta a némaságot, mint Grimaud „A 5 Az „aya” szó legmegfelelőbb európai jelentése „instruktor”, olyan hölgy, aki tehetséges, művelt, alkalmas arra, hogy a felsőbb körök leányait nevelje, a „nevelőnő” nem teljesen ugyanazt jelenti. 6 Bár a „Euer Gnaden” szóról szóra azt jelenti „Kegyelmessége. Itt nem pontosan ez a jelentése. A szolgák szólították meg így azt, akinek nem tudták, mi a rangja, vagy hogyan kell azt megszólítani. Gyerekeket sohasem szólítottak így meg.

1/49 Három Muskétás”-ban, hogy a beszéd nehezére esett! Órákat tudott ülni a kandalló előtt némán az előcsarnokban, nem ejtett ki egy hangot sem. Azt hitte, hogy mint a katonáknak, fel kell állnia, ahányszor elmentem előtte. És én, mint az olyan rossz gyerek, amilyen akkor voltam, gonosz örömet éreztem, megzavartam nyugalmát azzal, hogy szükségtelenül átmentem az előcsarnokon. Talán ő volt a házban az egyetlen, aki függetleníteni merte magát Frau von Friese-től. Semmi sem bírhatta rá, hogy bizonyos szokásairól lemondjon – ő olvassa el az újságokat először, amikor azok megérkeznek. Bár Frau von Frieset nagyon tisztelte, szófukar válaszaival sokszor megpróbálta türelmét. Például Frau von Friese gyűlölte azt, ha nem függönyözték be az ablakokat, mielőtt leültek a vacsorához. Leopoldnak, a lakájnak volt a feladata ez, de Pirkernek kellett ellenőrizni, hogy megtörtént-e. Történetesen egyszer elfelejtette. Amikor Frau von Friese megjegyezte, hogy nem akarja, hogy a szomszédok lássanak bennünket enni, Pierker hidegen, kifejezéstelen arccal válaszolt: „azok csak egy szépen megterített asztalt látnának, és jó viselkedésű embereket ülni körülötte” Pirker sohasem engedte, hogy egy terítőt kétszer tegyenek fel. Ha egy tányéron a legkisebb karcolás is látszott, rögtön összetörte. Ha aztán valaki azt mondta, hogy még lehetett volna használni a konyhában, így válaszolt: „túl sok tányér és tál van – azok mind ide jutnak”. Aztán megszidta a konyhalányokat gondatlanságukért, hogy mindent eltörnek. Az asztal közepén minden nap friss virág volt. Arra az ötletre, hogy az asztal közepére cserepes virágot is lehetne tenni, azzal lehetne csökkenteni a költségeket. Erre Pirker megjegyezte: „Nekem mindegy. Nem az én háztartásom. Csak tegyük fel, hogy Ö felsége egyszer váratlanul megérkezik…” Szükségtelen mondanom, hogy az ajánlatot senki sem ismételte meg. Pirker nem nagyon szerette azt hallani, ha a többi szolga szitkozódik, vagy panaszkodik valamiről. Tény az, hogy mindig megvédte őket jelenlétünkben, mint ahogyan tette, amikor Leopold nem húzta el a függönyöket, bár biztosak voltunk benne hogy később Pirker megleckéztette őt. Ez a Leopold valóban elviselhetetlen volt egy igazi parvenu, ha egy inas lehet parvenu (felkapaszkodott). A feletteseihez alázatos a beosztottaihoz goromba és arrogáns; nem úgy, mint Pirker, aki mindenkihez egyformán udvarias volt. Leopold legnagyobb bánata az volt hogy neki zöld libériát kellett hordania, míg az öregember fekete ruhát hordott. Amikor édesanyám korfui tartózkodása után öt hónap elmúltával haza tért, Leopold valóban felháborodott, mert zsinóros kabátot, térd alatt gombolódó nadrágot fehér selyem- harisnyát kellett viselni, amikor édesanyám látogatásakor asztalnál kellett várakoznia. Pirker ezzel szemben semmiért sem lett volna hajlandó mást felvenni, mint fekete selyemharisnyát és fekete selyem térd alatt gombolódó nadrágot (bricseszt). Ő komolyan igényelte azt az ünnepi öltözéket és

1/50 semmi sem téríthette volna el, még akkor sem, ha csak egy csésze teát kellett felszolgáljon másféle öltözékben. Amikor édesanyám váratlanul megérkezett, mint azt nagyon sokszor megtette, bekísérte őt a nappaliba, és utána rögtön eltűnt, kicsit később megváltozott öltözékben tért vissza. Édesanyámat nagyon mulattatta ez az egy személyes tiszteletadás. Egyszer, amikor nagyon jó volt a humora nem tudott ellenállni annak, hogy ne tegyen megjegyzést erről neki. De nevetése ellenére Pirker megmaradt komolynak és azt válaszolta: „jó kedve ellenére Őfelsége, én sohasem feledkezem el arról, amivel a helyzetemnek tartozom, úgy is mint Őfelsége szolgája és úgy is mint ennek a háznak major-domusa (főudvarmestere) nekem minden körülményre vigyáznom kell hogy a többi szolgának jó példát mutassak.” Nemsokára ezután, karácsony előtti időszakban, a szokásos ajándékot kapta Pirker édesanyámtól, egy selyem térdnadrágot, amelyen minden gomb helyett egy papírban lévő arany pénzérme volt felvarrva, összesen huszonkettőt. Már előzőleg említettem, hogy életemnek ebben az időszakában boldogságomat csak a hittantanárom, Lambertus atya sötétítette be. Ahogy az idő haladt, a helyzet egyre rosszabb lett. Végül is elérte a tetőpontot. Nem tagadhatom, hogy azt hiszem, hogy egy megfelelő lelkésznek nagy lehetőséget jelentettem volna. Az is igaz, hogy meglehetősen csökönyös természetű voltam, de meglehetősen kíváncsi is úgy szomjaztam az információt, mint az élet célját. Fel kellett építenem a saját vallásom, mert a jezsuita atya semmit sem mondott el nekem. Az egyház hagyományai, a szentek dicsősége, a legegyszerűbb bibliai történetek, ez volt minden, amiről azt gondolta, hogy szükségem van, de engem egy cseppet sem érdekeltek. Bármilyen kérdés, amit kérdezni szerettem volna számára csupán szemtelenség volt. Egy nap minden a tetőpontra ért. Unalmasabb és szárazabb volt, mint valaha. Aznap Jézus Krisztusnak a farizeusoknál tett látogatásáról volt szó. Én hirtelen kitörtem azzal, hogy beszéljünk a bűnbocsánatról! Akkor természetesen még fogalmam sem volt arról, hogy mi volt Magdolna bűne, de megkérdeztem, hogy az hogy megmosta Krisztus lábát, és a hajával megszárította nem kis szolgálat volt-e összehasonlítva azokkal a bűnökkel, amelyeket azelőtt tett. Lambertus atya dühösen felugrott. Arca már nem volt sárga, izgalmában olajzöld lett. Bután folytattam az érvelést, erre öklével az asztalra csapott és azt ordította, hogy ezek a gondolatok nem az enyémek, valaki más bujtott fel, és neki elege volt ebből. Ezt még meg fogom bánni. Mivel nem készültem föl erre a kirohanásra remegtem, mint a levél. Tovább tombolt, s a hangját Frau von Friese meghallotta a szomszéd szobában. Besietett, hogy megtudja, mi történt. Megértvén a helyzetet egyszerűen rámutatott az ajtóra és azt mondta nekem: „Menj a szobádba!” Hogy mi történt azután, nem hallottam, bár sokkal később megtudtam, hogy az atya egyenesen azzal vádolta