mögé... A papát, a mamát... A rokonokat... Engem nem engedtek: „Gyerekeknek tilos.\" Megértettem, hogy sose látogathatom meg a nagymamát... Megértettem... Hol lehet olvasni erről? Hol volt ilyen valaha is? A mama bevallotta: „Tudod, gyűlölöm a virágokat és a fákat.\" Így beszélt, és megijedt magától, mert falun nőtt föl, ismerte, szerette a növényeket... Azelőtt. .. Amikor még sétáltunk vele a városon kívül, és meg tudott nevezni minden virágot és minden fűszálat... A martilaput, a bölényfüvet... A temetőben... A gyepszőnyegen... Leterítettük az abroszt, tettünk rá vodkát, ennivalót... A katonák hozták a sugárzásmérőt, aztán kidobták az egészet. Eltemették. A fű, a virágok - minden „kattogott\". Hová hoztuk mi a nagymamát? Szerelemre vágyom... De félek... Félek szeretni... Van vőlegényem, bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban. Hallott a hirosimai hibakusákról? Azokról, akik túlélték a hirosimai robbanást... Ők csak arra számíthatnak, hogy egymás között házasodnak. Nálunk nem írnak, nem beszélnek erről. Pedig mi vagyunk... a csernobili hibakusák. Hazakísért, bemutatott az édesanyjának... Jó ember az anyja... Közgazdászként dolgozik egy gyárban. Aktív ellenzéki. Elmegy minden antikommunista gyűlésre, Szolzsenyicint olvas. Szóval amikor ez a jó anya megtudta, hogy áttelepült csernobili családból származom, elcsodálkozott: „Kedveském, szülhet maga?\" Bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban... Könyörög a vőlegényem: „Elmegyek otthonról. Bérelünk lakást.\" Nekem meg a fülemben cseng: „Kedveském, egyeseknek bűn gyereket szülni.\" Bűn szeretni... Előtte volt egy másik fiú az életemben. Festő. Vele is össze akartunk házasodni. Minden rendben volt, aztán egyszer csak történt valami. Elmentem hozzá a műtermébe, és hallottam, hogy kiabál a telefonba: „Micsoda szerencséd van! El se tudod képzelni, mekkora szerencséd van!\" Mindig olyan nyugodt, sőt flegmatikus volt, sehol egy felkiáltójel a beszédében. Most meg hirtelen! Mi történt? Egy barátja kollégiumban lakik. Benézett a szomszéd szobába, és ott lógott fölakasztva egy lány. A szellőzőablakra kötötte föl magát... A harisnyájára... A barátja leszedte... Mentőt hívott... Ő meg levegő után kapkodott, remegett... „El se tudod képzelni, mit látott! Mit élt át! A karjain vitte... Fehér hab volt a lány ajkán...\" Nem beszélt a halott lányról, nem sajnálta. Csak szerette volna látni és az emlékezetébe vésni... Aztán meg lerajzolni... Rögtön eszembe jutott, hogyan faggatott engem arról, hogy milyen színű az égő erőmű,
láttam-e halomra lőtt macskákat és kutyákat az utcán heverve. Hogyan sírtak az emberek? Láttam, hogyan halnak meg? Egy ilyen eset után... Nem tudtam vele maradni... Válaszolni a kérdéseire... (Némi hallgatás után.) Nem tudom, szeretnék-e megint találkozni magával. Az az érzésem, hogy maga is ugyanúgy néz rám, mint ő. Egyszerűen megfigyel. Elraktároz az emlékezetében. Valamilyen kísérlet alanyai vagyunk. Mindenkit érdeklünk. Képtelen vagyok szabadulni ettől az érzéstől... Nem tudja, mitől lett ez vétek nekem? A gyerekszülés... Pedig nem vagyok bűnös semmiben. Bűn az, hogy boldog akarok lenni? Kacja P. Monológ arról, hogy mit prédikált Szent Ferenc a madaraknak Ez az én titkom, nem tud róla senki más. Csak a barátaimmal beszéltem róla... Operatőr vagyok. Odamentem, mert az járt a fejemben, amire tanítottak minket: a háborúban lesz az ember igazi író és más hasonlók. A kedvenc íróm Hemingway, a kedvenc könyvem a Búcsú a fegyverektől. Megérkeztem. Az emberek kapálják a kertjüket, a földeken traktorok, vetőgépek. Mit vegyek föl - fogalmam sincs. Sehol semmilyen robbanás... Az első jelenet. Falusi klub. A színpadra állították a tévét, összecsődítették a népet. Hallgatják Gorbacsovot: minden rendben van, uraljuk a helyzetet. Abban a faluban, ahol forgattak, javában folyt a sugármentesítés. Mosták a tetőket, tiszta földet hoztak. De hogy lehet lemosni a tetőt egy öregasszony házában, ha beázik? El kellett távolítani a talaj legfelső rétegét egy ásónyom mélységig, vagyis az egész termőréteget. Az alatt nálunk már sárga homok van. Ezért egy öregasszony, aki végrehajtotta a községi tanács utasítását, ellapátolta a földet, de lekaparta róla a trágyát. Kár, hogy nem vettem föl... Akárhová mentünk: „Á, a filmesek. Rögtön kerítünk nektek hősöket.\" A hősök - egy öregember és az unokája, két napig hajtották a kolhoz teheneit közvetlenül Csernobil határából.
A felvétel után az állattenyésztő egy gigantikus árokhoz vezetett, ahol buldózerrel temették el ezeket a teheneket. De meg sem fordult a fejemben, hogy fölvegyem. Ott álltam háttal az ároknak, és fölvettem egy jelenetet, híven a legszebb hazai dokumentumfilmes hagyományokhoz: a buldózerek vezetői a Pravdá-t olvassák, jól látható a nagy lóbetűkkel szedett cím: A haza nem hagy el a bajban. Még szerencsém is volt: odanézek, gólya szállt le a mezőre. Szimbólum! Bármilyen szerencsétlenség is szakad ránk - győzünk! Az élet megy tovább. Falusi utak. Por. Már értettem, hogy ez nem egyszerű por, hanem radioaktív por. Védőhuzattal óvtam a kamerát, hogy ne legyen poros az egész optika. Nagy szárazság volt akkor májusban. Nem tudom, mennyi port nyeltem. Egy héttel később begyulladtak a nyirokcsomóim. De takarékoskodtunk a szalaggal, mint a töltényekkel, mert jelezték, hogy idejön a Fehéroroszországi Kommunista Párt KB első titkára, Szljunykou. Hogy pontosan hol jelenik meg, azt senki se közölte előre, de magunktól is kitaláltuk. Amikor például első nap mentünk az úton, hatalmas volt a porfelhő, most meg aszfaltoznak, de még hogy, két-három réteget raknak le! Rögtön tudtuk, hova várják a csúcsvezetést! Aztán filmre vettem mindegyiküket, ahogy jönnek, szép óvatosan lépkedve a friss aszfalton. Egy centivel se térnek ki se jobbra, se balra! Ez a jelenet is megvolt, de nem tettem be a filmbe... Az volt a legijesztőbb, hogy senki sem értett semmit. A sugárzásmérők megadnak valamilyen számot, az újságokban meg egész másokat olvasunk. Aha, akkor kezdett lassan eljutni valami hozzánk. Aha... Otthon maradt a kisgyerekem, szeretett feleségem... Mekkora hülye vagyok, hogy idejöttem! Na jó, jár érte kitüntetés... A feleségem meg lelép... A humorban kerestünk menedéket. Vicceket találtunk ki. Letelepedett egy csavargó az elhagyott faluban, ahol négy öregasszony maradt. Megkérdezik tőlük: „Bírja az emberük a gyűrődést?\" - „De még hogy, akkora természete van, hogy még a szomszéd faluba is átjár koslatni.\" Ha teljesen őszinte akarok lenni... Az ember már itt van. És megérti, hogy ez Csernobil... De látja maga előtt az utat... Csobog a patak, egyszerűen csobog a patak. És ez történt. Pillangók szállnak... Szép nő áll a folyó partján... És ez történt. Valami hasonlót éreztem, amikor meghalt egy hozzám közel álló ember. Napfény... Zene szól valahol a folyón túl... Fecskék civakodnak az eresz alatt... Ő pedig meghalt. Eleredt az eső... Ő
pedig meghalt. Érti? Meg akarom ragadni szavakkal az érzéseimet, el akarom mondani, milyen voltam akkoriban. Másik dimenzióba lépni... Megpillantottam egy virágzó almafát, és kezdtem filmre venni... döngicsélnek a dongók, esküvői fehér szín... Megint ugyanaz - dolgoznak az emberek, virágoznak a gyümölcsösök... Kezemben tartom a kamerát, de képtelen vagyok fölfogni... Itt valami nem stimmel! Az expozíció rendben, a kép szép, de valami zavar. És hirtelen rádöbbenek: nem érzek szagokat. Virágzik a gyümölcsös, és nincs illata! Csak később tudtam meg, hogy így reagál a szervezet a magas sugárzásra, bizonyos szerveit leállítja. Édesanyám hetvennégy éves, eszembe jutott: ő is szokott panaszkodni arra, hogy nem érez szagokat. Na, gondoltam, most velem is ez történt. Hárman voltunk a csoportban, kérdezem a többieket: „Illatozik az almafa?\" - „Nem, nincs semmilyen illata.\" Valami történt velünk... Az orgonának sem volt illata... Az orgonának! És akkor olyan érzésem támadt, hogy mindez körülöttem nem igazi. Díszletek között vagyok... A tudatom pedig képtelen földolgozni ezt, nincs mire támaszkodnia. Nincs séma! Gyerekkori emlék... A szomszédasszony mesélte, aki egykor partizán volt, hogy a háború alatt bekerítették az egységüket, de kitörtek. Egy hónapos apró gyerek volt a karján, mentek a mocsárban, körös-körül meg a partizánvadászok... Sírt a gyerek... Lebuktathatta volna őket, megtalálhatták volna az egész csapatot. És megfojtotta. Közönyösen beszélt erről, mintha nem is ő, hanem egy másik asszony tette volna, idegen gyerekkel. Már nem is emlékszem, miért idézte föl ezt. Ugyanakkor tisztán emlékszem valami másra, a rémületre: mit tett ez az asszony? Hogy volt képes ilyenre? Azt hittem, azért tört ki a gyűrűből az egész partizáncsapat, hogy megmentse ezt a csecsemőt. Itt pedig megfojtották a csecsemőt azért, hogy életben maradjanak egészséges, erős férfiak. Akkor mi az élet értelme? Ezután nem akartam élni. Kisfiú voltam, és ránézni is rossz volt arra az asszonyra, mert ilyet kellett megtudnom róla... Az emberről általában tudtam meg valami rémisztőt. Hogy tudott rám nézni? (Egy darabig hallgat.) Hát ezért nem akarok emlékezni... Azokra a napokra, melyeket a zónában töltöttem... Különféle magyarázatokat találok ki magamnak. Nem akarom kinyitni azt az ajtót... Ott meg akartam érteni, hol vagyok igazi, és hol nem. Voltak már gyerekeim. Az első fiú lett. Miután megszületett a fiam, nem féltem a haláltól. Megtudtam, mi az életem értelme...
Éjszaka a szállodában... Fölébredek - monoton zaj szűrődik be az ablakon, kékes fények villannak. Elhúzom a függönyt: több tucat UAZ cirkál az utcán, rajtuk vörös kereszt és villogó. Teljes csendben. Mintha sokkot kaptam volna. Filmjelenetek úsznak elő az emlékezetemből... Rögtön átléptem a gyerekkoromba... Mi, háború utáni gyerekek szerettük a háborús filmeket. Itt meg ilyen képek... És a gyermeki rémület... A szeretteid mind elmentek a városból, egyedül maradtál, és döntést kell hoznod. És mi itt a leghelyesebb? Tettesd magad élettelennek? Vagy mi legyen? Ha pedig tenned kell valamit, akkor mi az? Hojnyikiban a város közepén díszelgett a dicsőségtábla. A járás legjobb emberei. Mégis egy részeges sofőr ment be a szennyezett zónába, ő hozta ki a gyerekeket az óvodából, nem pedig az, aki a dicsőségtáblán virít. Mindenki önmaga lett. És még itt van az evakuáció. Elsőként a gyerekeket viszik el. Nagy Ikarus buszokban szállítják őket. Azon kapom magam, hogy ezt úgy filmezem, ahogy a háborús filmekben láttam. És rögtön észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, mindenki hasonlóan viselkedik, aki részt vesz ebben a műveletben. Úgy tartjuk magunkat, mint annak idején, mindannyiunk kedvenc filmjében, a Szállnak a darvak egyik jelenetében: épp csak egy könnycsepp, pár szavas búcsú... Integetés... Kiderült, hogy mindannyian olyan viselkedésformát kerestünk, amelyet már ismertünk. Meg akartunk felelni valaminek. A kislány integet a mamájának, jelzi, hogy minden rendben, derekasan helytáll. Győzni fogunk! Mi... Mi már csak ilyenek vagyunk... Elképzeltem, hogy utazom vissza Minszkbe, de azt is kiürítik. Hogyan búcsúzom a szeretteimtől - a feleségemtől és a fiamtól? Ezt a gesztust is elképzeltem: győzünk! Harcosok vagyunk. Apám emlékeim szerint katonaruhában járt, bár nem volt katona. Akinek a pénz jár az eszében, az kispolgár, aki az életét félti, az nem hazafi. A normál állapot az éhség. Ők, a szüleink átélték az összeomlást, nekünk is át kell élnünk. Különben nem lesz belőlünk igazi ember. Tanítottak minket harcolni, és arra is, hogy minden körülmények között kibírjuk. A sorkatonai szolgálat után sekélyesnek találtam a civil életet. Éjszaka társaságban jártuk az utcákat, erős élményekre vágytunk. Gyerekkoromban olvastam a Tisztogatók című, szédületes könyvet, a szerző nevét elfelejtettem. Diverzánsokat és kémeket fogtak. Izgalmak! Vadászat! Így vagyunk felépítve. A mindennapi munka és a jó étel - az elviselhetetlen, nem nekünk való!
Egy szakközép kollégiumában laktunk, a likvidátorokkal együtt. Fiatal társaság. Adtak nekünk egy bőrönd vodkát, hogy semlegesítsük a sugárzást. Egyszer csak kiderül ám, hogy ugyanabban a kollégiumban szállásoltak el egy egészségügyi egységet is. Csupa lányt. „Na, most kirúgunk a hámból!\" - mondják a legények. Elmentek ketten, és már jönnek is vissza, ekkora szemeket meresztve... Hívnak minket... Látjuk a lányokat, ahogy lézengenek a folyosón... Kaptak a zubbonyhoz nadrágot, madzagos alsógatyát, a padlón húzzák maguk után, ténferegnek, senki sem feszélyezi magát. Minden ócska, elnyűtt, nem is jó rájuk. Lóg rajtuk, olyanok, mint a madárijesztő. Egyesek papucsban vannak, mások lábán csizma lötyög. A zubbonyra még speciális gumiruhát vettek, azt átitatták valamilyen vegyi anyaggal... Van ám szaga... Egyesek éjszakára se vetik le. Rossz rájuk nézni... És nem is ápolónők, hanem valamelyik főiskola honvédelmi tanszékéről hozták őket. Azt ígérték nekik, hogy csak két napra, de mikor megérkeztünk, már egy hónapja ott voltak. Azt mondták, a reaktorhoz vitték őket, rengeteg égési sebet láttak, de ilyen sebekről csak tőlük hallottam. Most is magam előtt látom őket, ahogy ténferegnek a kollégiumban, mint a holdkórosok... . Azt írták a lapokban, hogy szerencsére nem erre fújt a szél... Nem a város felé... Nem Kijev felé... Még senki se tudta... Nem jöttek rá, hogy Fehéroroszország felé fújt... Felém meg az én Jurkám felé. Aznap az erdőben sétáltunk, madársóskát szedtünk. Istenem, hogyhogy nem figyelmeztetett senki! Visszatértem az expedíciómról Minszkbe... Megyek trolibusszal dolgozni. Beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet: filmet forgattak Csernobilről, és az egyik operatőr ott rögtön szörnyethalt. Elégett. Na, gondolom: „Ki lehetett az?\" Hallgatom tovább: fiatal, két gyereke volt. A nevét is megmondják: Vicja Hurevics. Volt nálunk olyan operatőr, még egész fiatal. Két gyerek? Miért titkolta? Odaérünk a filmstúdióhoz, akkor valaki pontosítja: nem Hurevics, hanem Hurin, és Szjarhejnek hívják. Úristen, az én vagyok! Most már röhejes, de akkor, amikor mentem a metróból a filmstúdióba, féltem, hogy kinyitom az ajtót, és... Teljesen hülye gondolat: „És honnan vették a fényképemet? A személyzeti osztályról?\" Honnan terjedt el ez a pletyka? Az esemény nagysága nem áll arányban az áldozatok számával. A kurszki csatában például ezrek estek el... Ez érthető. Itt meg - az első napokban állítólag csak hét tűzoltó... Aztán - még néhány ember... Később
pedig a tudatunk számára túl absztrakt meghatározásokkal álltak elő: „néhány nemzedékkel később\", „örökkévalóság\", „semmi\". Olyan pletykák terjednek, hogy háromfejű madarak röpködnek, agyoncsipkedik a tyúkok a rókákat, kopasz sünök bukkantak föl… Aztán meg... Aztán megint a zónába kellett utaznia valakinek. Az egyik operatőr igazolást hozott arról, hogy gyomorfekélye van, a másik szabadságot vett ki, és lelépett... Hívatnak: „Muszáj!\" - „De még csak most jöttem vissza.\" - „Meg kell értened, te már voltál ott. Neked már mindegy. Különben is vannak gyerekeid. Amazok meg fiatalok még.\" Basszus, lehet, hogy én meg öt-hat gyereket szeretnék! Na, kezdenek nyomást gyakorolni rám, állítólag hamarosan átsorolhatnak, pluszpontokat kapok. Fölemelik a fizetésemet... Szomorú és nevetséges történet. A tudatom mélyébe száműztem... Egyszer például filmre vettem olyan embereket, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Az ilyenek általában nem akarnak találkozni egymással. Van valami természetellenes abban, hogy összegyűlnek, és felidézik a háborút. Azt, ahogyan ölték őket, meg azt is, ahogyan ők öltek. Vagy ahogyan együtt élték át a megaláztatást... Ezek az emberek menekülnek egymástól. Önmaguktól is menekülnek. Menekülnek attól, amit ott megtudtak az emberről... Ami ott előjött belőle. A bőre alól. Hát ez az... Pont ezért... Ott valami... Csernobilban... Én is megtudtam, megéreztem valamit, amiről nem akarok beszélni. Például arról, hogy minden humanista elképzelésünk viszonylagos... Szélsőséges helyzetben az ember lényegében nem az az ember, akiről a könyvekben írnak. Nem találtam olyan embert, amilyet a könyvekben írnak le, nem akadt az utamba egy sem. Minden fordítva van. Az ember nem hős. Mi mindannyian az apokalipszis kiárusítói vagyunk. Nagy és kis tételben kínáljuk. Foszlányok villannak föl az emlékekből... Képek... A kolhozelnök ki akarja vinni két autón a családját minden holmijukkal, a bútorokkal együtt, a párttitkár meg egy autót kér magának. Igazságot követel. Közben már napok óta nem tudták elvinni a gyerekeket a bölcsődéből, ennek tanúja voltam. Nincs elég szállítóeszköz. Itt meg nem elég két kocsi arra, hogy föl tudjanak pakolni rá minden házi kacatot, beleértve a gyümölcssziruppal és savanyúsággal teli háromliteres dunsztosüvegeket is. Láttam, hogy pakolták föl másnap. Ezt se vettem föl... (Váratlanul elneveti magát.) Vettünk ott a boltban kolbászt, konzervet, de nem mertük megenni. Vittük magunkkal azokat a szatyrokat.
Kár lett volna kidobni. (Most már komolyan.) A gonosz mechanizmusa az apokalipszis idején is működni fog. Ezt megértettem. Az emberek ugyanúgy pletykálkodnak majd, benyalnak a főnökségnek, megmentik a tévéjüket és a perzsabundájukat. Az ember még a világvége előtt is ugyanolyan marad, amilyen most. Mindig ugyanolyan. Olyan kínosan érzem magam, hogy nem harcoltam ki a forgatócsoportomnak semmilyen kedvezményt. Volt nálunk egy fiú, akinek lakás kellett volna, megyek hát a szakszervezeti bizottsághoz: „Segítsenek, fél évet húztunk le a zónában. Járnak nekünk kedvezmények.\" - „Jó - mondták -, hozzanak igazolást. Pecsétes igazolás kell.\" Elmentünk a járási pártbizottság székházába, a folyosókon meg Naszcja néni járkál egyedül a partvissal. Mind szétfutottak. Van nálunk egy rendező, akinek egy halom igazolása van: hol volt, mit filmezett. Igazi hős! Megmaradt az emlékezetemben egy hosszú sorozat, amit nem forgattam le. Sok részből áll... (Hallgat.) Mi mind kiárusítjuk az apokalipszist... Bemegyünk a katonákkal a házikóba. Magányos öregasszony él benne. - Na, öreganyó, elmegyünk. - Elmegyünk, fiacskáim. - Akkor szedelőzködj, öreganyó. Az utcán várjuk. Cigarettázunk. Egyszer csak kijön az öregasszony: a kezében ikon, macska és batyu. Ez minden, amit visz magával. - A macskát nem hozhatja, öreganyó. Tilos. Radioaktív a bundája. - Nem, fiacskáim, a cica nélkül nem megyek. Hogy hagynám itt? Egyedül hagyjam? Ő a családom. Na és azzal az öregasszonnyal... Azzal a virágzó almafával ... Velük kezdődött minden... Most csak állatokat filmezek... Mondtam magának: tudom, mi az életem értelme... Egyszer megmutattam gyerekeknek a Csernobilban forgatott anyagaimat. Figyelmeztettek: mire jó ez? Nem szabad. Nem kell. Amúgy is ebben a rettegésben élnek, ilyen beszélgetéseket hallgatnak, vannak elváltozások a vérükben, gyengült az immunrendszerük. Reméltem, hogy eljön öt-tíz ember. Megtelt a terem. A legkülönbözőbb kéréseket tették fel, de egy a szó szoros értelmében véve belevésődött az emlékezetembe. Egy fiú dadogva, elvörösödve - látszott rajta, hogy a csendesek közé tartozik, nem beszédes - megkérdezte: „És miért nem lehetett segíteni az állatokon, amelyek ott maradtak?\" Na miért? Én nem tettem fel magamnak ilyen kérdést. És nem is tudtam válaszolni neki... A mi művészetünk csak az
ember szenvedésével és szerelmével foglalkozik. Nem pedig mindazzal, ami él. Csak az emberrel! Nem ereszkedünk le hozzájuk: az állatokhoz, a növényekhez... Abba a másik világba... Hisz az ember képes mindent megsemmisíteni. Mindegyiküket elpusztítani. Ez most már nem fantázia... Mesélték nekem, hogy a baleset utáni első hónapokban, amikor megtárgyalták azt az ötletet, hogy kitelepítik az embereket, fölmerült az elképzelés, hogy az állatokat is kitelepítik velük együtt. De hogyan? Hogy lehet mindet áttelepíteni? Talán el lehet valahogy hajtani azokat, amelyek a földön járnak, de a földben élő bogarakat, lárvákat? És azokat, amelyek odafent élnek? Az égben? Hogyan evakuáljuk a verebeket vagy a galambokat? Mit kezdjünk velük? Nincs módunk arra, hogy átadjuk nekik a szükséges információt. Akarunk forgatni egy filmet... Az lesz a címe, hogy Túszok... Az állatokról szól... Emlékszik arra a dalra, hogy Rőt vörös sziget úszott az óceánon…7 Elsüllyedt a hajó, az emberek beszálltak a mentőcsónakokba. A lovak meg nem tudták, hogy nekik nincs helyük a csónakokban... Mai példázat... A cselekmény egy távoli bolygón játszódik. Űrhajós jön szkafanderben. Zajt hall a fülhallgatóban. Látja, hogy valami hatalmas nyomul felé. Nem is tudja felfogni, mi az. Dinoszaurusz? Még nem is érti, mi az, de lő. A következő pillanatban megint közeledik valami az űrhajós felé. Azt is megsemmisíti. Még egy pillanat - egész csorda rohan. Nagy mészárlás következik. Kiderül, hogy tűz ütött ki, az állatok menekültek, azon a csapáson rohantak, amelyen az űrhajós állt. Az ember! Velem meg... Be kell vallanom magának... Velem ott valami rendkívüli dolog történt. Más szemmel kezdtem nézni az állatokra... A fákra... A madarakra... Járok a zónába... Ennyi év után is... Vaddisznó ugrik ki az elhagyott, összedőlt házból... Jávorszarvastehén lép ki... Pontosan ezt vettem föl. Ezt keresem... Új filmet akarok készíteni. És az állatok szemével akarok látni mindent. „Mit forgatsz?\" - kérdezik megütközve. - Nézz körül... Csecsenföldön háború van.\" Szent Ferenc pedig a madaraknak prédikált. Úgy beszélgetett a madarakkal, mint vele egyenrangú lényekkel. Vagy talán a madarak beszéltek vele madárnyelven, nem ő ereszkedett le hozzájuk. Ő értette a titkos nyelvüket. Emlékszik... Dosztojevszkijnél... Hogy verte az az ember ostorral a szelíd tekintetű lovat. Őrült! Nem a farát ütötte, hanem azt a szelíd szemét. Szjarhej Hurin operatőr
Névtelen monológ - kiáltás Jó emberek... Ne háborgassatok minket! Hagyjatok békén! Kibeszélgetitek magatokat, aztán elmentek, nekünk meg itt kell élnünk... Itt vannak a kórlapok... Mindennap kézbe veszem, olvasgatom őket... Anya Budaj - született 1985-ben - 380 rem.8 Vicja Hrinkevics - született 1986-ban - 785 rem. Naszcja Sablouszkaja - született 1986-ban - 570 rem. Aljosa Plenyin - született 1985-ben - 570 rem. Andrej Kotcsanka - született 1987-ben - 450 rem... Ma pont egy ilyen kislányt hozott az anyja a rendelőbe. - Mi fáj? - Mindenem fáj, mint a nagymamának - a szívem, a hátam, szédülök. Gyermekkoruk óta ismerik az „alopecia\" kifejezést, mert már sokan megkopaszodtak közülük. Kihullott a hajuk, nincs szemöldökük, nincsenek szempilláik. Ehhez mind hozzászoktak. De a mi falunkban csak alsó tagozat van, ötödik osztálytól már busszal viszik őket tíz kilométerre. És sírnak, nem akarnak menni. Mert ott kinevetik őket a gyerekek. Maga is láthatta... Tele van a folyosóm betegekkel. Várnak. Mindennap hallok valami olyat, amihez képest minden tévés horror röhejes. Ezt mondja el a fővárosban a főnökségnek. Röhejes! Modern... Posztmodern... Sürgős esethez hívnak éjszaka. Megérkezem... A kiságy mellett térdel az édesanya - haldoklik a gyerek. Hallom a sirámait: „Azt szerettem volna, kisfiam, hogy ha már meg kell történnie, akkor nyáron legyen. Nyáron meleg van, nyílnak a virágocskák, puha a föld. De most tél van... Legalább tavaszig várj...\" Ezt megírja így? Nem akarok üzletelni a nyomorúságukkal. Filozofálni. Akkor kívülállóként kellene néznem rájuk. De én képtelen vagyok erre... Mindennap hallom, mit beszélnek... Hogyan keseregnek és sírnak... Jó emberek... Akarja tudni az igazat? Üljön le mellém, és vegye föl... Csak aztán senki sem akar ilyen könyvet olvasni... Jobb, ha nem háborgatnak minket... Nekünk itt kell élnünk ... Arkadz Paulavics Bahdankevics falusi felcser
Monológ fér i- és női hangra Nyina Kansztancinavna Zsarkova és Mikalaj Proharavics Zsarkov, mindketten tanárok. A férfi gyakorlati foglalkozásokat tart, a feleség irodalmat és nyelvet tanít. Nyina Kansztancinavna: Olyan gyakran gondolok a halálra, hogy látni sem akarom. Hallott már valaha olyat, hogy halálról beszélgetnek a gyerekek? Hát nálam... Már a hetedik osztályban arról vitatkoznak, azt mérlegelik, hogy szörnyű vagy nem szörnyű. Nemrég még az érdekelte a kisgyerekeket, honnan lettek. Honnan vannak a gyerekek? Most az izgatja őket, mi lesz az atomháború után. Nem szeretik már a klasszikusokat, Puskint szavalok nekik kívülről, a tekintetük meg hideg, közönyös... Üres... Körülöttük már más világ van... Tudományos-fantasztikus irodalmat olvasnak, az vonzza őket, mert ott az ember elszakad a földtől, kozmikus időben, különböző világokban él. Nem tudnak úgy félni a haláltól, mint a felnőttek, mint például én, hanem úgy izgatja őket, mint valami fantasztikus jelenség... Átlépni az ismeretlenbe... Töprengek... Ezen gondolkodom... Sok fejtörést okoz az, hogy itt van a közelemben a halál. Orosz irodalmat tanítok gyerekeknek, akik nem hasonlítanak a tíz évvel ezelőtti gyerekekre. A maiak környezetében állandóan temetnek valamit. Elássák a földben... Ismerős embereket... Házakat és fákat... Mindent eltemetnek... Ha felsorakoznak ezek a gyerekek, és ott állnak tizenöt-húsz percig, elájulnak, vérzik az orruk. Semmivel sem lehet csodálatba ejteni vagy felvidítani őket. Mindig álmosak, fáradtak. Az arcuk sápadt, szürkés. Nem játszanak, nem hülyéskednek. A tanárok még örülnek is, ha összeverekednek, véletlenül kitörik az ablakot! Nem szidják meg őket, mert nem is hasonlítanak gyerekekre. És így nőnek fel lassan. Ha arra kéri az ember az egyik gyereket, hogy ismételjen el valamit - képtelen rá, ott tartunk, hogy ha az ember mond egy mondatot, nem tudja elismételni utána, nem tudja megjegyezni. „Hát hol jársz? Messze vagy?\" - zaklatja a tanár a kérdéseivel. Gondolkodom... Sokat gondolkodom... Mintha vízzel rajzolnék üvegre, csak én tudom, mit rajzolok, senki se látja, senki se sejti... Senki se tudja elképzelni...
Egy dolog körül forog az életük... Ez pedig Csernobil... Ki hol volt akkor, milyen messze lakott a reaktortól? Mit látott? Ki halt meg? Ki utazott el? Hová? Emlékszem, az első hónapokban megint nagy zsivaj töltötte be az éttermeket, lármás házibulikat rendeztek: „Csak egyszer élünk\", „Ha meg kell halnunk, legalább szóljon a zene\". Rengeteg katona, tiszt csődült oda... Csernobil most nem ereszt minket... ártatlanul meghalt egy fiatal, terhes asszony. Diagnózis nélkül, még a kórboncnok sem állított fel diagnózist. Fölakasztotta magát egy kislány... Ötödik osztályba járt... Egyik pillanatról a másikra. Majd' megőrülnek a szülei. Egy diagnózis van mindenre - Csernobil. Bármi történik, mindenki azt mondja - Csernobil. Azt vetik a szemünkre: „Azért betegedtek meg, mert féltek. A rémülettől. A radiofóbiától.\" De miért betegeskednek és halnak meg kisgyerekek? Ők nem ismernek félelmet, még nem értik. Emlékszem azokra a napokra... Égett a torkom, az egész testem elnehezedett. „Maga hipochonder - mondta az orvosnő. - Most mindnyájan azok lettek, mert megtörtént Csernobil.\" Miféle hipochondria ez?! Mindenem fáj. Nincs erőm. Szégyelljük bevallani egymásnak a férjemmel, hogy kezd zsibbadni a lábunk. Mindenki panaszkodik körülöttünk, kivétel nélkül... Mennek az úton, és legszívesebben lefeküdnének, elaludnának. A padokra feküdtek az iskolás gyerekek, és elaludtak az órán. Mindenki borzasztó szomorú, komor lett, eltelik úgy a nap, hogy nem lát az ember egyetlen barátságos arcot sem, nem mosolyog senki. A gyerekek reggel nyolctól este kilencig az iskolában maradtak, szigorúan tilos volt az utcán játszani, futkosni. Osztottak nekik ruhát: a kislányoknak szoknyát és blúzt, a fiúknak meg öltönyt, de ebben a ruhában mentek haza, és nem tudtuk, hol voltak benne iskola után. Az útmutató szerint az anyjuknak minden este ki kellett mosnia, hogy tiszta ruhában jelenjenek meg a gyerekek az iskolában. Először is, csak egyet adtak, például blúzt és szoknyát, váltás nem járt hozzá; másodszor, az anyjukat leterhelte a háztartás és a ház körüli munka - tyúkok, tehén, malacok -, egyébként sem fogták föl, hogy mindennap mosni kell ezeket a ruhákat. A kosz nekik tinta, föld, zsírfolt, nem pedig valamiféle rövid életű izotópok kölcsönhatása. Amikor próbáltam elmagyarázni valamit a tanítványaim szüleinek, szerintem engem is csak annyira értettek, mintha most hirtelen egy afrikai törzs sámánja jelentkezne náluk. „És mi az a sugárzás? Nem látni és nem is hallani... Nekem meg nem elég a pénzem fizetésnapig. Az utolsó három
napot mindig tejen és krumplin kell kihúznunk\" - mondja egy anyuka, és legyint. Tejet meg nem szabad... És krumplit sem. Hoztak a boltba kínai húskonzervet és hajdinát, de miből vehetnénk meg? Koporsópénz... Adnak koporsópénzt... Pár kopejka kárpótlást azért, hogy itt élünk... Két doboz konzervre elég... Iskolázott embereknek szánták az instrukciókat, kell ehhez a hétköznapi élet bizonyos kultúrája. De ez itt nincs meg! Nálunk nem olyan a nép, mint amilyennek ezeket az útmutatókat szánják. Ezenkívül nem olyan egyszerű mindenkinek elmagyarázni, miben különböznek a remek a röntgenektől. A kis dózis elméletéről nem is beszélve. Az én nézőpontomból... Itt a „fatalizmus\" szót használnám, a mi könnyű fatalizmusunkra vonatkoztatva. Az első évben például semmit sem volt szabad fölhasználni abból, ami a kertben termett, mégis ették a hazait, még tettek is el belőle. És milyen szépen termett minden! Próbálja az ember azt mondani nekik, hogy nem szabad megenni az uborkát... meg a paradicsomot. Mi az, hogy nem szabad? Az ízük olyan, mint máskor. Megeszik, nem fáj tőle a hasuk... És senki sem „világít\" a sötétben... A szomszédaink abban az évben raktak le új padlót, az anyag a helyi erdőből való, megmérték - a háttérsugárzás a megengedett százszorosa. Senki sem szedte föl a padlót, úgy éltek tovább. Azt mondják, majd csak elrendeződik valahogy, majd lesz valahogy, de magától rendeződik el, nélkülük, nem vesznek benne részt. Az első időszakban mindenféle élelmiszereket vittek a sugárzásmérőkhöz, ellenőrizték, kiderült, hogy tízszer erősebb a megengedettnél a sugárzás, de később leszoktak erről. „Nem hallani, nem látni. Á, csak a tudósok találták ki!\" Ment minden a maga útján: szántottak, vetettek, betakarították a termést... Történt valami, amit nem tudnak ésszel fölérni, az emberek meg úgy éltek, mint azelőtt. Lemondani a kertjükben termett uborkáról, az rosszabb lett volna Csernobilnál is. Egész nyáron benn tartották a gyerekeket az iskolában, a katonák le is mosták mosóporral, eltávolították körös-körül a talaj felső rétegét... Ősszel meg? Kiküldték az iskolásokat céklát szedni. A szakközepeseket is kivitték a földekre. Mindenkit kihajtottak. Csernobil nem olyan rémisztő, mint hagyni a krumplit ott rohadni a földben... Ki a bűnös? Hát ki más, mint mi magunk? Korábban nem érzékeltük magunk körül ezt a világot; olyan volt, mint az ég, a levegő, mintha valaki örökre nekünk
adta volna, és egyáltalán nem függene tőlünk. Így lesz mindig. Korábban szerettem kirándulni az erdőbe, feküdni a fűben és gyönyörködni az égben; ilyenkor olyan jól éreztem magam, hogy még azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Most meg? Szép az erdő, tele van fekete áfonyával, de nem szed belőle senki. Ritkán hallani ősszel az erdőben emberi hangot. Az érzésekben rejlik a félelem, tudat alatti szinten... Csak a tévé meg a könyvek maradtak nekünk... A képzelet... A házakban nőnek föl a gyerekek. Erdő és folyó nélkül... Néznek ki az ablakon. Ők már teljesen más gyerekek. Hiába jövök nekik ezzel: „Ó, lankatag idő! Gyönyörű szép igézet!\"9 Mindig ugyanazzal a Puskinnal, akit örök érvényűnek hittem. Néha átvillan az agyamon egy szentségtörő gondolat: és ha az egész kultúránk csak egy láda, tele régi kéziratokkal? Minden, amit szeretek... Mikalaj Proharavics: Másik ellenség jelent meg... Új alakban állt elénk az ellenség... Mi még katonai nevelést kaptunk. Katonai volt a gondolkodásunk. Atomtámadás visszaverésére voltunk ráállítva. Arra, hogy ne hátráljunk meg a vegyi, a biológiai és az atomfegyver előtt se. Nem pedig arra, hogy távolítsuk el a szervezetünkből a radionuklidokat... Számoljuk össze... Mutassuk ki a céziumot és a stronciumot... Ezt nem lehet háborúhoz hasonlítani, ez nem ugyanaz, mégis mindenki ahhoz hasonlítja. Gyerekként éltem túl a leningrádi blokádot. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Ott úgy éltünk, mint a fronton, állandóan lőtték a várost. És éhínség pusztított, évekig éhséggel küszködtünk, az ember pedig az állati ösztönök szintjére süllyedt. A benne lévő állat szintjére. Itt meg, tessék, kérem, kimegyek, és minden megterem a kertben! Kinn a földeken meg az erdőkben - nem változott semmi. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. De nem is ezt akarom mondani... Elvesztettem a fonalat... Aha... Amikor tüzet nyitnak, Isten ne adja! Nem valamikor halhatsz meg, hanem most rögtön, ebben a percben. Télen éheztünk. Eltüzeltük a bútorokat, mindent eltüzeltünk, ami fából volt a lakásban, minden könyvet, szerintem még valami régi rongyokkal is fűtöttünk. Az ember megy az utcán, és leül, másnap meg látjuk, hogy most is ott ül, vagyis megfagyott, úgy ül ott egy hét múlva is, vagy egészen tavaszig. Amíg csak nem jön a fölmelegedés. Senkinek sincs ereje ahhoz, hogy kiszabadítsa a jégből, ha pedig valaki összeesett az utcán, ritkán fordult elő, hogy odamentek hozzá segíteni. Elkerülték. Mindenki elmászott mellette. Emlékszem, az emberek nem
jártak, hanem másztak. Nagyon lassan mentek. Azt semmihez sem lehet hasonlítani! Amikor fölrobbant a reaktor, még élt a mama, velünk volt az édesanyám, aki azt hajtogatta: „A legszörnyűbbet már túléltük együtt, fiacskám. Túléltük a blokádot. Annál szörnyűbb nem lehet semmi.\" Így gondolta... Háborúra készültünk, atomháborúra, atombunkereket építettünk. Úgy akartunk elrejtőzni az atom elől, mintha lövedékek szilánkjai fenyegetnének. Pedig ott van mindenütt... A kenyérben, a sóban... Sugárzást lélegzünk be, sugárzást eszünk... Azt föl tudtam fogni, hogy kifogyhatunk a kenyérből és a sóból, az ember meg képes bármit megenni, akár a bőrszíjat is megfőzi vízben, hogy jóllakjon a szagával. De ezt nem. Minden meg van mérgezve... Most azt kell megértenünk, hogyan éljünk, ez a legfontosabb. Az első hónapokban a rémület volt uralkodó, különösen az orvosok, a tanárok, rövidebben fogalmazva, az értelmiség esetében, szóval a művelt emberek elmentek, odahagyva mindent. Bár nem akarták elengedni őket, rájuk ijesztettek. Katonai fegyelem. Leteszi a párttagkönyvét az asztalra. Én pedig meg akartam érteni... Ki a bűnös? Hogy választ adhassunk arra a kérdésre, hogy miként kell élnünk itt, tudnunk kell, ki a bűnös. Ki az? A tudósok, az erőmű személyzete? Vagy mi magunk, a világszemléletünk. Nem tudjuk fékezni magunkat a birtoklási vágyban... A fogyasztásban... Találtunk bűnösöket: az igazgatót, az ügyeletes szervezőmérnököt. A tudományt. De mondja meg, miért nem harcolunk az autóval mint az emberi elme szüleményével, a reaktorral meg miért kell? Be akarunk zárni minden atomerőművet, bíróság elé akarjuk állítani az atomenergia szakértőit. Átkozzuk őket! Istenítem az emberi tudást. És mindazt, amit az ember létrehozott. A tudást... Maga a tudás nem bűnös. A tudósok ma szintén Csernobil áldozatai. Én élni akarok Csernobil után, nem pedig meghalni. Tudni akarom, mibe kapaszkodhatnék ebben a hitemben. Mi ad erőt nekem? Mindenki ezen töri a fejét nálunk... Most különbözőképpen reagálnak az emberek, mégiscsak eltelt tíz év, ők pedig ezt is a háborúval mérik. Négy évig tartott a háború... Számoljátok ki, az már két háború. Fölsorolom magának, milyenek a reakcióik: „Túl vagyunk már az egészen\", „Majd csak boldogulunk valahogy\", „Tíz év telt el, már nincs mitől félni\", „Mindannyian meghalunk, hamarosan mind meghalunk!\", „Külföldre akarok menni\", „Segítségre szorulunk\", „Szarni rá, élni kell\". Azt hiszem,
mindet fölsoroltam. Ezt halljuk mindennap... Ezt hajtogatjuk. Ami pedig az én nézőpontomat illeti... Tudományos kutatások alanyai vagyunk. Nemzetközi laboratórium... Európa közepén... Mi, fehéroroszok tízmillióan vagyunk, ebből több mint kétmillió él sugárszennyezett területen. Természetes laboratórium. Föl lehet jegyezni az adatokat, lehet kísérletezni. Jönnek is hozzánk mindenhonnan, az egész világból. Megvédik a disszertációikat, monográfiákat írnak. Jönnek Moszkvából és Pétervárról... Japánból, Németországból, Ausztriából... Jönnek, mert félnek a jövőtől... (Hosszú szünetet tart.) Na, mi jutott még az eszembe? Megint az összehasonlítás... Arra gondoltam, hogy Csernobilről tudok beszélni, a blokádról meg nem. Levelet kaptam Leningrádból. Bocsásson meg, de nem rögződött a tudatomban a Pétervár szó, mert Leningrádban haldokoltam. Most meg... Levélben hívtak „a leningrádi blokád gyermekeinek\" találkozójára. Elmentem. .. De egy szót se tudtam kinyögni. Egyszerűen beszéljek a rémületről? Kevés. Egyszerűen a rémületről... És mit művelt velem ez a rémület? Máig sem tudom... Otthon sosem emlegettük a blokádot, édesanyám nem akarta, hogy emlékezzünk rá. Csernobilről meg beszélünk... Vagyis... (Hallgat egy sort.) Egymás között nem beszélünk, akkor kerül szóba, ha jön hozzánk valaki: külföldiek, újságírók, rokonok, akik nem itt élnek. Miért nem beszélgetünk Csernobilről? Nálunk nem téma. Az iskolában... A diákokkal... Meg otthon sem. Le van tiltva. El van zárva. Beszélgetnek erről a gyerekekkel Ausztriában, Franciaországban, Németországban, ahová gyógykezelésre járnak. Kérdezem a gyerekeket, mit akarnak ott megtudni tőlük, mi érdekli őket? Gyakran nem emlékeznek a város, a falu és a család nevére, amely vendégül látta őket. Számolgatják az ajándékokat, elmondják, milyen finomságokat ettek. Egyikük magnót kapott ajándékba, a másikuk meg nem. Olyan ruhákban jönnek vissza, amelyeknek nem ők keresték meg az árát, meg nem is a szüleik. Mintha kiállításon lettek volna valahol. Egy nagy áruházban... Drága szupermarketben... Állandóan azt várják, hogy megint oda vigyék őket. Megajándékozzák őket. Hozzászoknak ehhez. Már hozzá is szoktak. Ez már életmóddá vált, ilyen elképzelésük van az életről. Na és miután ellátogattak abba a külföldnek nevezett nagy boltba, az után a drága kiállítás után be kell menni hozzájuk az osztályba. Órát tartani. Megyek, és látom, hogy ők már megfigyelők... Megfigyelnek, de nem élnek. Segítenem kell nekik... El kell magyaráznom nekik, hogy a
világ nem szupermarket. Az valami más. Nehezebb és szebb is. Elviszem őket a műhelyembe, ott állnak a faszobraim. Tetszenek nekik. Azt mondom: „Ezt mind el lehet készíteni egy egyszerű fadarabból. Próbáld meg magad.\" Ébredj föl! Nekem ez segített túllépni a blokádon, így is évekig tartott... Kettéoszlott a világ: vagyunk mi, csernobiliak, meg ők, mindenki más. Észrevette? Itt nálunk nem azt hangsúlyozzák: fehérorosz vagyok, ukrán vagyok, orosz vagyok... Mindannyian csernobilinak nevezik magukat. „Mi, csernobiliak\" vagy „csernobili ember vagyok\". Mintha egy külön nép lennénk... Új nemzet... Monológ arról, hogyan kúszik-mászik be az emberbe valami teljesen ismeretlen dolog Hangyák... Aprócska hangyák mászkálnak a fán... Katonai járművek dübörögnek körös-körül. Katonák. Ordítozás, szitkok. Káromkodás. Helikopterek kerepelnek. Azok meg másznak... Visszatértem a zónából, és mindabból, amit ott láttam egy egész nap alatt, ez az egyetlen kép maradt meg tisztán az emlékezetemben... Ez a pillanat... Megálltunk az erdőben, rá akartam gyújtani a nyírfa mellett. Közel álltam hozzá, nekitámaszkodtam. Az arcom előtt másztak a hangyák a törzsén, nem hallottak minket, ügyet se vetettek ránk... Követték rendületlenül az útvonalukat... Mi eltűnünk, ők meg észre se veszik, valami hasonló villant át a gondolataimon. Gondolatfoszlányaimon. Mert annyi benyomás ért, hogy képtelen voltam gondolkodni... Néztem őket... Én... még sose láttam ilyen közelről... Ilyen kis távolságból... Eleinte mindenki azt mondta, „katasztrófa\", aztán meg azt, hogy „atomháború\". Olvastam Hirosimáról és Nagaszakiról, láttam dokumentumfilmeket. Rémes, de érthető: atomháború, a robbanás sugara... Ezt még el is tudtam képzelni. Azt viszont, ami velünk történt... Ahhoz kevés voltam. Kevés volt minden tudásom, minden könyv, amit életemben elolvastam. Visszatértem a kiküldetésből, és hitetlenkedve néztem a könyvespolcokat a dolgozószobámban... Olvastam... De mindegy volt, hogy olvasok-e vagy sem... Valami teljesen ismeretlen dolog lerombolta az egész addigi világomat. Íme, bekúszik, bemászik az emberbe... Emlékszem egy tudóssal folytatott beszélgetésre: „Ez évtizedekre szól -
magyarázta. - Az urán bomlása, a 238-as uránizotóp felezési ideje évmilliárdokban mérhető. A tóriumé tizennégymilliárd év.\" Ötven... Száz... Kétszáz... Na és utána? Azon túl határba ütközünk, sokkot kapunk! Már nem értettem, mi az, hogy idő. Hol vagyok? Erről írni most, amikor még csak tíz év telt el... Épp csak egy pillanat... Írni? Gondolom, kockázatos. Bizonytalan. Mindegy, akkor is valami olyasmit találunk ki, ami hasonlít az életünkre. Másolunk. Megpróbáltam. Nem jött ki belőle semmi... Csernobil után Csernobil mitológiája maradt. Abban versenyeznek az újságok és a folyóiratok, hogy melyikük ír valami ijesztőbbet. Különösen azok szeretik a rémségeket, akik nem jártak ott. Mindenki olvasott a gombákról, melyeknek emberfejük volt, de senki se talált soha ilyet. A kétcsőrű madarakról... Ezért nem írni kell, hanem rögzíteni. Dokumentálni. Mutasson nekem egy Csernobilről szóló tudományos-fantasztikus regényt... Nincs ilyen! És nem is lesz! Biztosíthatom erről! Nem lesz... Van egy külön jegyzetfüzetem... Az első napoktól készítettem följegyzéseket... Megörökítettem beszélgetéseket, pletykákat, vicceket. Ez a legérdekesebb és a leghitelesebb. Pontos lenyomat. Mi maradt az antik Görögországból? Az antik Görögország mítoszai... Odaadom magának ezt a jegyzetfüzetet... Nálam csak elvész a rengeteg papír között, esetleg majd megmutatom a gyerekeknek, ha felnőnek. Mégiscsak történelem... A beszélgetésekből: „A rádióban már harmadik hónapja ez megy: »Stabilizálódik a helyzet... Stabilizálódik a helyzet... Stabilizálódik a helyz...« Villámgyorsan aktiválódott az elfelejtett sztálini szókészlet: »nyugati különleges szolgálatok ügynökei«, »a szocializmus esküdt ellenségei, »rajtaütésszerű kémtámadások«, »diverzánsakciók«, »hátbatámadás«, »merénylet a szovjet népek megbonthatatlan szövetsége ellen«. Körülöttünk mindenki az átdobott kémekről és diverzánsokról beszél, nem pedig a megelőző jellegű jódkezelésről. Bármilyen nem hivatalos információt ellenséges ideológiának tekintenek. Tegnap a szerkesztő kihúzta a riportomból azt a részt, melyben egy anya mesélt a fiáról, aki a nukleáris tüzet oltotta az első éjszakán a többi
tűzoltóval együtt. Belehalt a súlyos sugárbetegségbe. Miután eltemették a fiukat Moszkvában, a szülők hazatértek a falujukba, amelyet már evakuáltak - Titokban, az erdőn keresztül lopakodtak vissza a tanyájukra, aztán elvittek egy zsák paradicsomot és uborkát. Az anya elégedett: »Húsz dunsztosüveggel tettem el.« Bíznak a földben... Az örök érvényű paraszti tapasztalatokban... Még a fia halála sem állította a feje tetejére azt a világot, amelyet megszokott... Hívatott a szerkesztő: »A Szabadság Rádiót hallgatod?« Nem válaszoltam. - »Nekem nem kellenek pánikkeltők a laphoz. A hősökről írj... A katonák fölmásznak a tetőre...« Hős... Hősök... Kik a hősök manapság? Az én szememben az az orvos, aki figyelmen kívül hagyva a fölsőbb parancsot igazat mond az embereknek. Meg az újságíró és a tudós. De mint a szerkesztő mondta az értekezleten: »Ne feledjétek! Nálunk nincsenek sem orvosok, sem tanárok, sem tudósok, sem újságírók, nálunk most mindenkinek ugyanaz a foglalkozása: szovjet ember.« Vajon ő maga elhitte-e a saját szavait? Ő maga nincs megrémülve? Nekem minden egyes nap vékonyodik a hitem.\" „Megérkeztek a KB instruktorai. Az útvonaluk: autóval a szállodából a területi pártbizottság székházába, onnan meg vissza, szintén autóval. A helyi lapok teljes készletét olvasva tanulmányozzák a helyzetet. Az útitáskák tele vannak minszki szendvicsekkel. Ásványvízből főznek teát. Azt is hoztak magukkal. Az a nő mesélt erről, aki ügyeletes volt a szállodájukban. Az emberek nem hisznek az újságoknak, a tévének és a rádiónak, ezért a főnökség viselkedésében keresnek információt. Ez a legbiztosabb forrás. Mit csináljunk a gyerekkel? Legszívesebben a karomba venném, és menekülnék. De párttagkönyv lapul a zsebemben. Nem tehetem.\" „A legnépszerűbb mondás a zónában: »A legjobb védelem a stroncium és a cézium ellen a Sztolicsnaja vodka.« Váratlanul hiánycikkek tűntek föl a falusi boltokban. Hallottam, mit mondott a területi pártbizottság titkára a beszédében: »Paradicsomi életet teremtünk nektek. Csak maradjatok itt, és dolgozzatok. Teletömjük a boltokat kolbásszal és hajdinakásával. Lesz nálunk minden, ami a legjobb különleges boltokban kapható.« Vagyis náluk, a területi pártbizottság büféiben. Ennyire becsülik a népet: elég neki a vodka meg a kolbász. De
vigye el őket az ördög! Sose láttam még falusi boltban háromféle kolbászt. Én is vettem a feleségemnek import harisnyanadrágot...\" „Egy hónapig lehetett kapni sugárzásmérőket, aztán eltűntek. Erről nem szabad írni. Mennyi és milyen radionuklid hullott ránk - erről sem. Mint ahogy arról sem, hogy csak férfiak maradtak a falvakban. A nőket és a gyerekeket elvitték. A férfiak egész nyáron maguk mostak, fejték a teheneket, kapálták a kerteket. Természetesen ittak. Verekedtek. A világ nők nélkül... Kár, hogy nem vagyok forgatókönyvíró. Jó filmtéma... Hol van Spielberg? Vagy a kedvencem, Alekszej German? Írtam erről... De az a kérlelhetetlen piros szerkesztői ceruza ezt is kihúzta: »Ne feledje, hogy vannak ellenségeink. Sok ellenségünk van az óceánon túl.« És ezért van nálunk csupa jó dolog, rossz meg semmi. Érthetetlen dolgok nem lehetnek nálunk. De valahol speciális szerelvényeket állítanak össze, valaki látott is embereket a főnökségből, bőrönddel a kezükben...\" „Megállított egy öregasszony a rendőrök őrhelye mellett: »Vess már egy pillantást a házikómra. Ideje lenne elültetni a krumplit, de nem engedik a katonák.« Áttelepítették őket. Azt hazudták nekik, hogy csak három napra. Különben nem mentek volna el. Így légüres térbe kerül az ember, nem marad semmije. Besurrannak a falujukba, hiába zárják le az utat a katonák... Erdei ösvényeken. A mocsárban... Éjszaka... Üldözőbe veszik, elkapják, autóval és helikopterrel keresik őket. »Mint a németek alatt« - hasonlítják a helyzetet a háborús időkhöz az öregek...\" „Láttam az első fosztogatót. Fiatal legény, rajta két szőrmebunda. Azt bizonygatta a katonai őrjáratnak, hogy így kezeli az ideggyökgyulladását. Amikor sarokba szorították, bevallotta: »Eleinte ijesztő, aztán megszokja az ember. Lelöktem egy pohárkával, aztán nekivágtam.« Legyőzte a létfenntartás ösztönét. Ez normális állapotban lehetetlen. A mi emberünk így készül a hőstettre. Meg a bűncselekményre is.\" „Belépünk egy üres házikóba - ikon hever a fehér abroszon... »Istennek« - mondta valaki. A másikban fehér abrosszal leterített asztal... »Az embernek - mondta valaki...\"
„Egy évvel később mentem el a szülőfalumba. Elvadultak a kutyák. Megtaláltam a mi Rexünket, hívom, de nem jön oda. Nem ismert meg? Vagy nem akar megismerni? Megsértődött.\" „Az első hetekben és hónapokban mindenki elcsendesedett. Hallgattak. Összeomlottak. El kell utazni innen, de egyelőre - semmi! Kikapcsolódott a tudat. Nem emlékszem komoly beszélgetésekre, csak viccekre: »most minden üzletben rádiótechnikai napokat rendeznek«, »az impotenseket radioaktívakra és radiopasszívakra oszthatjuk«. Aztán hirtelen eltűntek a viccek...\" „Azt meséli egy kislány az anyjának a kórházban: - Meghalt egy fiú, pedig tegnap még megkínált cukorkával.\" „Sorban állnak cukorért: - Jaj, emberek, mennyi gomba termett idén! Gomba meg bogyó is van annyi, mintha teleültették volna vele az erdőt. - Mind sugárfertőzött... - Amatőr... Ki mondta, hogy meg kell enni? Leszeded, megszárítod, kiviszed Minszkben a piacra... Milliomos leszel.\" „Lehet rajtunk segíteni? És hogyan? Áttelepítik a népet Ausztráliába vagy Kanadába? Állítólag időnként szóba kerülnek ilyen elképzelések legfelsőbb szinten.\" „A templomok helyét a szó szoros értelmében égi sugallatra jelölték ki. Istenfélő embereknek látomásaik támadtak. Rejtélyes dolgok történtek, mielőtt megkezdődött az építkezés. Az atomerőművet pedig úgy építették, mint egy gyárat vagy egy közönséges sertéstelepet. A tetejét leöntötték aszfalttal. Bitumennel. És mikor égett, megolvadt...\" „Olvastad? Találtak egy szökött katonát Csernobil környékén. Földkunyhót ásott, egy évig élt a reaktor közelében. Járta az elhagyott házakat, hol szalonnát, hol meg egy dunsztosüveg savanyú uborkát talált. Csapdát állított az állatoknak. Azért szökött el, mert félholtra verték az öregek. Pont Csernobilban menekült meg...\" „Fatalisták vagyunk. Nem vágunk bele semmibe, mert azt hisszük, majd csak lesz valahogy, lesz, ahogy lesz. Hiszünk a sorsban. Ilyen a
történelmünk... Minden nemzedékre jutott háború... Vér... Miért lennénk mások? Fatalisták vagyunk. ..\" „Megjelentek az első keverékek, amelyek az erdőbe szökött kutyáktól és a farkasoktól születtek. Erősebbek a farkasoknál, nem törődnek a rikító szalagkordonnal, nem félnek sem a fénytől, sem az embertől, nem harapnak rá a vadászok csalijára. Falkákba verődnek az elvadult macskák, és nem félnek az embertől. Már törlődött az emlékezetükből az, hogy engedelmeskedtek az embernek. Elmosódik a határ a reális és az irreális között...\" „Apám tegnap töltötte be a nyolcvanadik évét... Összegyűlt, asztalhoz ült az egész család. Néztem apámat, és arra gondoltam, mennyi minden fért bele az életébe: a sztálini Gulag, a háború, most meg itt van Csernobil. Mindez az ő nemzedéke idején történt. Egy nemzedék életében. És szeret horgászni... Kertészkedni... Anyám mérgelődött, mert fiatalkorában nők után járt: »Ki nem hagyott volna egyet sem a környéken.« Észrevettem, hogy még most is lesüti a szemét, ha szép fiatal nő jön szembe vele... Mit tudunk az emberről? Arról, hogy mire képes... Mennyi telik tőle...\" A pletykákból: „Lágereket építenek Csernobil környékén, ott tartják majd a sugárfertőzötteket. Bent tartják, megfigyelik és eltemetik őket. Az erőműhöz legközelebb lévő falvakból már busszal viszik el a halottakat, egyenesen a temetőbe, ezrével temetik őket közös sírba. Mint Leningrádban, a blokád idején.\" „Állítólag a robbanás előtti nap néhány ember különös fényt látott az erőmű fölött, az égen. Valaki még le is fényképezte. Látszott a fényképen, hogy valami nem földi test lebeg fölötte... „Minszkben lemosták a személy- és tehervonatokat. Az egész fővárost elviszik Szibériába. Ott már újítják föl a sztálini lágerekből maradt barakkokat. A nőkkel és a gyerekekkel kezdik. Az ukránokat már viszik...\"
„Egyre gyakrabban fognak a horgászok kétéltű halakat, amelyek a vízben és a földön is tudnak élni. Az uszonyaikon járnak, mintha lábuk lenne. Újabban fej és uszony nélküli csukákat is fognak. Csak a hasa úszik... Nemsokára az emberekkel is valami hasonló kezdődik. Humanoidokká válnak a fehéroroszok...\" „Nem baleset volt, hanem földrengés. Történt valami a földkéreg mélyebb részén. Geológiai robbanás. Geo- és kozmofizikai erők okozták. A katonák már korábban tudtak róla, figyelmeztethettek volna minket, de mindez szigorúan titkos volt.\" „Sugárbetegségben szenvednek az erdei vadak. Szomorúan ténferegnek, szomorú a szemük. Megrémítik a vadászokat, akik sajnálják őket, nem lőnek rájuk. És az állatok már nem félnek az emberektől. Bejárnak a falvakba a rókák és a farkasok, a gyerekekhez dörgölőznek.\" „Olyan gyerekeik születnek a csernobiliaknak, akiknek vér helyett ismeretlen sárga folyadék kering az ereikben. Egyes tudósok szerint a majom azért lett olyan okos, mert sugárzást kapott. A három-négy nemzedékkel ezután születő gyerekek mind Einsteinek lesznek. Kozmikus kísérleteket folytatnak velünk.\" Anatol Simanszki újságíró Monológ a kartéziánus ilozó iáról és arról, hogyan eszi meg az ember vendégségben a sugárszennyezett szendvicset, mert szégyen lenne visszautasítani Könyvek között éltem... Húsz évig tartottam egyetemi előadásokat... Tudós egyetemi ember... Aki kiválasztotta magának a kedvenc időszakát a történelemben, és abban él. Ez teljesen leköti, belemerül a saját világába. Ideális esetben... Persze csak ideális esetben... Mert nálunk abban az időben marxista-leninista filozófia volt, és ilyen témákat ajánlottak a disszertációhoz: a marxizmus-leninizmus szerepe a mezőgazdaság
fejlődésében vagy a szűzföldek megművelésében. A világ proletárjait irányító vezér szerepe... Hát úgy általában véve itt nemigen van helyük a kartéziánus elmélkedéseknek. Nekem mégis összejött... Még diák voltam, amikor egy tudományos dolgozatom eljutott egy moszkvai versenyre, onnan meg leszóltak telefonon: „Hagyjátok békén ezt a fiút;. Hadd írjon.\" Egy francia vallásfilozófusról, Malebranche-ról írtam, aki racionalista alapon vizsgálta a Bibliát. XVIII. század, a felvilágosodás kora. Az értelembe vetett hit. Hittek abban, hogy képesek vagyunk megmagyarázni a világot. Most már belátom, hogy szerencsém volt. Nem estem be a fogaskerekek közé... A betonkeverőbe... Csoda! Előtte többször figyelmeztettek: Malebranche érdekes téma lehet egy hallgató tudományos dolgozatához, a szakdolgozat témáján viszont el kell gondolkodni. Az már komoly dolog. Kinéz magának az aspirantúra a marxista-leninista filozófiai tanszéken, maga meg itt a múltba emigrál... Nyilván ért engem... Megkezdődött a gorbacsovi peresztrojka... Az az időszak, amelyet már régóta vártunk. Az első, amit észrevettem: rögtön változni kezdett az emberek arca, valahonnan hirtelen más arcok tűntek elő. Változtatott valamit az élet a gesztusokon, másképp is jártak az emberek, gyakrabban mosolyogtak egymásra. Más energia érződött mindenben. Valami... Igen, valami teljesen megváltozott. Most is csodálkozom, milyen gyorsan ment végbe ez. És engem... Engem is kiszakított a kartéziánus életből. Filozófiai könyvek helyett a lapok és a folyóiratok legújabb számát olvastam, türelmetlenül vártam minden héten a peresztrojka hangjává vált Ogonyok- ot. Reggel sorban álltak az újságosbódék előtt az emberek, pedig korábban nem olvasták a lapokat, mint ahogy később sem. Sosem hittek nekik ennyire. Lavinaként zúdult ránk az információ... Közreadták Lenin politikai végrendeletét, amelyet fél évszázadon át őriztek különleges archívumokban. Szolzsenyicint lehetett venni a könyvárusoktól, aztán Salamovot... Buharint... Nemrég még letartóztatták azokat, akiknek megvoltak ezek a könyvek. Elítélték őket. Hazahozták a száműzetésből Szaharov akadémikust. Először közvetítette a tévé a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülését. Az egész ország visszafojtott lélegzettel ült a képernyő előtt... Beszélgettünk, állandóan beszélgettünk... Hangosan beszéltünk arról, amiről nemrég még a konyhában suttogtunk. Hány nemzedék beszélgetett nálunk a konyhában! Eltársalogva, elálmodozva az időt! Több mint hetven évig... Így telt el a szovjet történelem. Most
mindenki gyűlésekre járt. Tüntetésekre. Aláírtunk valamit, szavaztunk valami ellen. Emlékszem, amikor fellépett a tévében egy történész... Behozott a stúdióba egy térképet, amelyen feltüntette a sztálini lágereket... Egész Szibéria tele volt kis vörös zászlókkal... Megtudtuk az igazat Kurapatiról... Sokk! Az egész társadalom ledermedt! A fehérorosz Kurapati - tömegsír harminchétből. Ott nyugszanak együtt fehéroroszok, oroszok, lengyelek, litvánok... Tízezrével... Két méter mély gödröt ásattak az enkávédések, két-három rétegben helyezték bele az embereket. Valamikor még messze volt az a hely Minszktől, aztán a város határán belülre került. A város részévé vált. Villamossal is oda lehetett menni. Az ötvenes években facsemetéket ültettek, erdősítették, aztán megnőttek a fenyők, a város lakói meg nem sejtettek semmit, ott tartottak piknikeket a szabadnapjaikon. Télen síeltek. Ásni kezdtek... A hatalom... A kommunista hatalom hazudott. Mellébeszélt. Éjszaka betemette a rendőrség a feltárt sírokat, de nappal megint kiásták. Láttam dokumentumfilmeket: földtől megtisztított koponyák, sorba rakva... És mindegyiknek lyuk a tarkóján... Természetesen az volt az érzésünk, hogy forradalomban veszünk részt... Új történelemben... Nem tértem el a témánktól. Ne aggódjon. Szeretnék emlékezni arra, hogy milyenek voltunk akkor, amikor Csernobil történt. Mert együtt maradnak fenn a történelemben - a szocializmus bukása és a csernobili katasztrófa. Egybeestek. Csernobil siettette a birodalom összeomlását. Fölrobbantotta a birodalmat. Belőlem meg politikust csinált... Május negyedikén... Kilenc nappal a baleset után beszélt Gorbacsov, ez természetesen gyávaság volt. Zavarodottság. Mint a háború első napjaiban... Negyvenegyben... Ellenséges aknamunkáról és nyugati hisztériáról írtak az újságok. Szovjetellenes izgatásról és provokatív pletykákról, melyeket az ellenségeink terjesztenek. Odaátról. Emlékezetembe idézem azokat a napokat... Sokáig nem féltem, majd' egy hónapig mindannyian a várakozás állapotában voltunk, aztán egyszer csak közölték velünk: „A kommunista párt vezetése alatt a tudósaink... hősies tűzoltóink és kutatóink... ismét legyőzték az elemeket. Példátlan győzelmet arattak. Visszaparancsolták a kozmosz tüzét a kémcsőbe...\" Nem jött rögtön a rémület, hosszú ideig sikerült távol tartanunk
magunktól. Pontosan így volt. Igen... Igen! Ahogy most visszaemlékszem, sehogy sem volt összeegyeztethető a tudatunkban a rémület a békés atommal. Amelyet az iskolai tankönyvekből és az olvasmányainkból ismertünk... Mi ilyennek képzeltük a világot: a háborús atom - égig érő vészterhes gomba, lásd Hirosimát és Nagaszakit, az emberek egy pillanat alatt hamuvá égnek; a békés atom pedig a teljesen ártalmatlan villanykörte. Gyerekes világképünk volt. Az ábécéskönyv szerint éltünk. Nemcsak mi, hanem az egész emberiség okosabb lett Csernobil után... Felnőttebb. Más életkorba lépett. Beszélgetések az első napokból: - Ég az atomerőmű. De valahol messze ég. Ukrajnában. - Olvastam az újságokban: haditechnikát vetnek be. Akcióba lép a hadsereg. Győzünk! - Fehéroroszországban egyetlen atomerőmű sincs. Nyugodtak vagyunk. Az első utam a zónába... Utazás közben arra gondoltam, szürke hamu borít mindent. Fekete korom. Brjullov Pompeji utolsó napja című képe. Ott meg... Az ember megérkezik - és csodaszép. Gyönyörűség! Virágzó rét, az erdők halványzöldje. Pont ezt az évszakot szeretem... Életre kel minden... Növésnek indul és énekel. A szépség és a rémület összekapcsolódása volt a legdöbbenetesebb. Már nem vált külön a rémület a szépségtől, és a szépség sem a rémülettől. Minden fordítva van... Ahogy most értem, fordítva... A halál ismeretlen érzete... Csoportosan érkeztünk... Senki sem küldött minket. Fehérorosz ellenzéki képviselők csoportja. Azokban az időkben! Micsoda idők! Meghátrált a kommunista hatalom... Gyenge és bizonytalan lett. Megingott minden. De a helyi főnökség barátságtalanul fogadott minket: „Van papírjuk? Ki engedte meg, hogy nyugtalanítsák az embereket? Kérdéseket tegyenek fel? Ki adott maguknak megbízást?\" Felsőbb utasításra hivatkoztak: „Ne essenek pánikba. Várják az útmutatót.\" Azt mondják, maguk itt megrémítik a népet, nekünk meg teljesítenünk kell a tervet. Gabona- és hústermelésben. Nem az emberek egészségét féltették, hanem a tervet. A tagköztársaság és az egész Szovjetunió szintjén... Féltek a felsőbb vezetéstől. Ők meg azoktól féltek, akik még följebb voltak, így folytatódott a lánc egészen a főtitkárig. Egy ember döntött mindenhol, valahol ott az égi magasságokban. Így épült föl a hatalmi piramis. Legfölül - a cár. Akkor éppen kommunista cár. „Itt minden fertőzött - magyarázzuk. - Fogyasztásra alkalmatlan minden, amit termelnek.\" -
„Maguk provokátorok. Fejezzék be az ellenséges agitációt. Telefonálunk... Jelentjük...\" És telefonáltak. Jelentették a megfelelő helyen... Malinauka község... 59 curie/m2... Benéztünk az iskolába: - Na milyen itt az élet?
- Persze mindenki halálra rémült. De minket megnyugtattak: csak le kell mosni a tetőt, le kell zárni a kutakat fóliával, aszfaltozni kell az utakat. És akkor lehet élni! Igaz, valami miatt állandóan vakaróznak a macskák, a kutyáknak meg földig lóg a taknyuk. Az iskola igazgatóhelyettese meghívott magához ebédelni. Új volt a ház, két hónappal azelőtt tartották a házszentelőt, amit fehéroroszul uvahodzininek neveznek, azt jelenti, hogy az emberek még épp csak beléptek a házba. A ház mellett masszív pajta, pince. Az ilyeneket nyilvánították egykor kulák portának, el is kobozták a családtól. Öröm nézni, igazán irigylésre méltó. - De nemsokára el kell mennie innen. - A világ minden kincséért sem! Rengeteg munkánk van benne. - Nézzen a sugárzásmérőre... - Ide járnak a nyakunkra... A tudósok, a jó édesanyjukat! Nem hagyják nyugodtan élni az embert! - A házigazda legyintett, és kiment a lóért a rétre. El se köszönt. Csudzjani község... 150 curie/m2... Az asszonyok kapálnak a kertben, a gyerekek az utcán szaladgálnak. A falu végén a gazdák rönköket vágnak az új faházhoz. Megálltunk mellettük. Körülvették az autót. Cigarettát kértek. - Mi újság a fővárosban? Vodkát kapni? Nekünk már gyakran nem jut. Még jó, hogy főzünk kisüstit. Gorbacsov nem iszik, ezért nekünk is tiltja. - Ááá... Szóval képviselők... A dohánnyal is elég szar a helyzet. - Emberek - kezdjük magyarázni nekik -, nemsokára el kell hagyniuk a falut. Itt a sugárzásmérő... Nézzék: ezen a helyen, ahol állunk, százszor magasabb a sugárzás a megengedettnél... - Na, idejönnek, és ugatnak... Ááá... Tudod, kinek kell a sugárzásmérőd! Te elhúzol, mi meg maradunk. El lehet hasítani innen azzal a sugárzásmérővel! Többször is megnéztem a Titanic elsüllyedéséről szóló filmet, és arra emlékeztetett, amit a saját szememmel láttam... Amit magam is átéltem az első csernobili napokban... Olyan volt minden, mint a Titanic-on, ugyanúgy viselkedtek az emberek. Ugyanaz a pszichológia. Fölismertem. Még össze is hasonlítottam a kettőt... Már léket kapott a hajófenék, elönti az alsó rekeszeket a bezúduló víz, fölborítva a hordókat, a ládákat... Lassan emelkedik... Áttör az akadályokon. Fönt pedig fényárban úszik minden. Szól a zene. Pezsgőt szolgálnak föl. Folytatódnak a családi viták,
románcok kezdődnek. Ömlik a víz... A lépcsőkön folyik... Elönti az utasfülkéket... Fényárban úszik minden. Szól a zene. Pezsgőt szolgálnak föl... Ilyen a mentalitásunk... Ez külön beszélgetés témája lehetne... Nálunk az érzelmeké az elsőbbség. Ez ad lendületet, emelkedettséget az életünknek, ugyanakkor végzetes is. A racionális döntést pedig mindig rémesnek érezzük. Szívvel mérjük föl a tetteinket, nem értelemmel. Bemegy az ember falun egy udvarba - vendég jött a házhoz. Már örvendenek. Izgulnak... Csóválják a fejüket: „Jaj, nincs itthon friss hal, nincs mivel megkínálnunk.\" „Kér egy kis tejet? Mindjárt töltök egy bögrével.\" Nem engednek el. Behívnak a házikóba. Voltak, akik megijedtek, de én nem tiltakoztam. Bementem. Asztalhoz ültem. Ettem szennyezett szendvicset, mert mindenki evett. Ittam egy pohárkával. Még büszke is voltam magamra, amiért ilyen vagyok. Megy ez nekem! Igen... Igen! Azt mondtam magamban: ha egyszer semmit se tudok változtatni ennek az embernek az életén, akkor az a legtöbb, amit tehetek érte, hogy megeszem vele a szennyezett szendvicset, nehogy szégyenben maradjon. Osztozom a sorsában. Hát ennyit ér nekünk az életünk. Pedig feleségem van, két gyerekem, felelős vagyok értük. Ott a zsebemben a sugárzásmérő... Most már értem, ez a mi világunk, ilyenek vagyunk. Tíz éve büszkeséget éreztem, amiért ilyen vagyok, most meg szégyellem magam, amiért ilyen vagyok. Mégis asztalhoz ülök, megeszem azt a rohadt szendvicset. Arra gondoltam... Arra gondoltam, micsoda emberek vagyunk. Nem ment ki a fejemből az a rohadt szendvics. Szívvel kell enni, nem ésszel. Jól írta valaki, hogy a XX. században... illetve most már a XXI. században is úgy élük, ahogy a XIX. századi irodalom tanított minket. Úristen! Gyakran gyötörnek kétségek... Sok emberrel megbeszéltem ezt... Kik vagyunk? Na kik? Volt egy érdekes beszélgetésem egy elhunyt helikopterpilóta feleségével, illetve most már özvegyével. Okos asszony. Sokáig ültünk együtt. Ő is meg akart érteni... Tudni akarta, mi értelme volt a férje halálának. Hogy megbékélhessen a sorsával. És képtelen volt rá. Sokszor olvastam az újságban arról, hogyan dolgoztak a pilóták a reaktor fölött. Először ólomlemezeket dobáltak le, de azok nyomtalanul eltűntek a lyukban, és akkor valakinek eszébe jutott, hogy az ólom ezerhétszáz fok fölött párolog, ott pedig kétezer fok volt. Ezután dolomittal és homokkal
teli zsákokat kezdtek ledobálni. Rögtön fölszállt a por, a poroszlopban pedig olyan sötét volt, mint éjszaka. Hogy pontosan tudjanak „bombázni\", kinyitották a kabin ablakát, és szemmértékkel állapították meg, merre döntsék a gépet: jobbra-balra, fölfelé-lefelé. Őrületes dózisokat nyeltek! Emlékszem az újságcikkek címére: Hősök az égben, Csernobili sólymok. Ez az asszony pedig... Mindent bevallott nekem a kételyeiről: „Most azt írják, hogy a férjem hős. Igen - hős. De mi az, hogy hős? Tudom, hogy tisztességes és kötelességtudó tiszt volt a férjem. Fegyelmezett. Hazajött Csernobilből, és pár hónappal később megbetegedett. Kitüntetést adtak át neki a Kremlben, ott viszontláthatta a társait, akik szintén mind betegek voltak. De azért örült, hogy találkoztak. Boldogan jött haza a férjem... Hozta a kitüntetést... És akkor megkérdeztem: »Nem lehetett volna úgy csinálni, hogy kevesebbet szenvedj? Hogy megkíméld az egészségedet?« - »Biztos lehetett volna, ha többet gondolkodom. - felelte. - Kellett volna jó védőruha, speciális szemüveg, védőmaszk. Nekünk nem volt ezek közül egyik sem. Mi sem tartottuk magunkat a balesetvédelmi előírásokhoz. Nem gondolkodtunk...« Mi akkor mind keveset gondolkodtunk... Milyen kár, hogy korábban keveset gondolkodtunk... A mi kultúránkban egoizmus magunkra gondolni. Lelki gyengeség. Mindig akad valami, ami több nálunk. Fontosabb az életünknél. A nyolcvankilences év... Április huszonhatodika, a harmadik évforduló. Három év telt el a katasztrófa óta... Kitelepítették az embereket a harminc kilométeres zónából, de több mint kétmillió fehérorosz még mindig szennyezett területen élt. Megfeledkeztek róluk. A fehérorosz ellenzék tüntetést hirdetett meg arra a szombati napra, válaszul a hatalom társadalmi munkát rendelt el. Vörös zászlókat tűztek ki, fellobogózták az egész várost, mozgóbüféket nyitottak, ahol akkoriban hiánycikkeknek számító árukat kínáltak: füstölt kolbászt, vegyes csokoládét, nescafét. Mindenütt rendőrautók járőröztek. Civilben dolgoztak a fiúk... Fényképeztek... De... Az új idők jele! Senki sem figyelt már rájuk, nem féltek tőlük, mint azelőtt. A Cseljuszkin legénységéről elnevezett parknál kezdtek gyülekezni az emberek. Egyre csak jöttek és jöttek. Kilenc órára már húsz-harminc ezren voltak (a rendőrség adatait használom, ezt később a tévében is bemondták), percről percre nagyobb lett a tömeg. Mi sem számítottunk erre... Ki tudott volna ellenállni a tengernyi népnek? Pontosan tíz órakor, ahogy elterveztük, megindult az oszlop a Lenin sugárúton a városközpont felé, ahová gyűlést hirdettünk meg. Útközben
végig új csoportok csatlakoztak hozzánk, a párhuzamos és a keresztutcákban várták az oszlopot. Meg a kapualjakban. Olyan hírek terjedtek el, hogy rendőrök és katonai járőrök zárták le a városba vezető utakat, megállítják a más településekről érkező tüntetők buszait és autóit, visszafordítják őket, de senki sem esett pánikba. Kiszálltak, és elindultak gyalog felénk. Ezt bemondták megafonon. Hatalmas „hurrá!\" harsant az oszlop fölött. Kitódultak az erkélyekre... Ott nyüzsögtek, sarkig tárták az ablakokat, fölmásztak az ablakpárkányokra. Integettek nekünk. Kendőket, kis zászlócskákat lobogtattak. Akkor vettem észre... És mindenki erről beszélt körülöttem... Fölszívódott a rendőrség, a civil ruhás fiúk is eloldalogtak a fényképezőgépeikkel... Most már gyanítom, hogy parancsot kaptak, húzódjanak be az udvarokba, szálljanak föl a teherautókra, a ponyva alá. Elrejtőzött a hatalom... Kivárt... Megijedt a hatalom... Az emberek mentek és sírtak, fogták egymás kezét. Azért sírtak, mert le tudták győzni a félelmüket. Megszabadultak tőle... Kezdődött a gyűlés... S bár sokáig készültünk rá, megállapodtunk a szónokok személyében, senki sem emlegette a névsort. Maguktól mentek föl a sebtében összeeszkábált emelvényre a Csernobil környékéről ideutazott egyszerű emberek, minden papír nélkül. Sorban álltak. Hallgattuk a tanúkat... Szemtanúk tettek vallomást... Az ismert személyiségek közül csak Velihov akadémikus tartott beszédet, ő volt a további balesetveszélyt elhárító stáb egyik vezetője, de nem emlékszem, mit mondott. Más felszólalások ragadtak meg. Egy anya két gyerekkel... Kislány és kisfiú... Az asszony magával vitte a gyerekeket az emelvényre „Már régóta nem nevetnek. Nem rosszalkodnak. Nem futkosnak az udvaron. Nincs erejük. Olyanok, mint az öregek.\" A likvidátor asszony... Amikor föltűrte a ruhája ujját, és megmutatta a tömegnek a kezét, mindenki látta, hogy csupa seb. Varas sebhely. „A reaktornál dolgozó férfiak ruháit mostam - mesélte. - Főként kézzel mostunk, mert kevés mosógépet hoztak. Gyorsan el is romlottak a túlterheléstől.\" A fiatal orvos... Azzal kezdte a felszólalását, hogy fölolvasta Hippokratész esküjét... Azt mondta, hogy a betegségek minden adatát titkosították, a „titkos\" vagy „szigorúan titkos\" kategóriába sorolták. Belekeverik a politikát a gyógyításba és az orvostudományba...
Ez volt a csernobili bíróság. Bevallom... Nem titkolom: ez volt életem legfontosabb napja. Boldogok voltunk... Másnap hívattak minket, a tüntetés rendezőit a rendőrségre, és elítéltek azért, mert a sok ezer felvonuló elfoglalta az egész sugárutat, zavarta a tömegközlekedést. Nem engedélyezett transzparenseket vittünk. Mindannyian kaptunk tizenöt napot a „garázdaság\" cikkelye alapján. Az ítéletet hozó bírónak meg azoknak a rendőröknek is kínos volt, akik a fogdába kísértek minket. Mindannyiuknak kínos volt. Mi meg nevettünk... Igen... Igen! Mert boldogok voltunk... Most az volt a nagy kérdés: „Mit tegyünk? Hogyan tovább?\" Amikor egy Csernobil környéki faluban megtudta egy asszony, hogy Minszkből jöttünk, térdre borult előttünk: „Mentsétek meg a gyermekemet! Vigyétek magatokkal! Az orvosainknak fogalmuk sincs, hogy mi van vele. Fullad, elkékül. Haldoklik.\" (Hallgat.) Elmentem a kórházba... Kisfiú. Hétéves. Pajzsmirigyrák. Föl akarom vidítani, viccelődni kezdek. Ő meg a fal felé fordul: „Csak azt ne mondja, hogy nem halok meg. Tudom, hogy meghalok.\" A tudományos akadémián... Alighanem ott volt... Mutattak nekem egy felvételt egy ember tüdejéről, amelyet átégettek a „forró részecskék\". A csillagos égre hasonlított az a tüdő. „Forró részecskék\" - azokat a mikroszkopikus részecskéket nevezik így, amelyek akkor keletkeztek, amikor ólmot és homokot szórtak az égő reaktorra. Összeragadtak az ólom, a grafit és a homokot alkotó elemek részecskéi, a becsapódásoktól pedig magasra emelkedtek a levegőben. Nagy területen szóródtak szét... Több száz kilométere is eljutottak... Most bekerülnek az emberi szervezetekbe a légutakon. A traktorosok és a sofőrök halnak meg a leggyakrabban, vagyis akik szántanak és a falusi utakon járnak. A felvételeken minden szerv „világít\", ahol megtelepedtek ezek a részecskék. Több száz kis lyuk, mint a sűrű szitán. Az ember belehal... Elég... Míg az ember halandó, a „forró részecskék\" halhatatlanok. Az ember meghal, ezer év alatt földdé, porrá válik, a „forró részecskék\" meg élnek tovább. És ez a por képes lesz megint ölni... (Hallgat.) Tele voltam élményekkel, amikor hazaértem ezekről a felfedezőutakról... Meséltem... A feleségem végzettsége szerint nyelvész, korábban ugyanúgy nem érdekelte a politika, mint a sport, most meg állandóan ugyanazzal a kérdéssel jött: „Mit tehetünk? Most mit
csináljunk?\" És olyan munkába kezdtünk, amely a józan ész szerint kivitelezhetetlen volt. Ehhez hasonlóra csak a nagy megrázkódtatás és a teljes belső felszabadultság állapotában szánja rá magát az ember. Akkor pedig ilyen időket éltünk... A Gorbacsov-korszak... A reménység és a hit kora! Elhatároztuk, hogy gyerekeket mentünk meg. A világ elé tárjuk azt, hogy micsoda veszélyben élnek a fehérorosz gyerekek. Segítséget kérünk. Kiabálunk. Kongatjuk a vészharangot. A hatalom lapít, mi viszont nem fogunk hallgatni. És gyorsan... nagyon gyorsan... összegyűlt a hűséges segítők, a hasonlóan gondolkodó emberek csapata. Ez volt a jelszó: „Mit olvasol? Szolzsenyicint, Platonovot? Akkor szállj be te is!\" Tizenkét órát dolgoztunk naponta. Ki kell találnunk a szervezetünk nevét... Több tucat névváltozatot vettünk fontolóra, végül a legegyszerűbbnél maradtunk: a Csernobili Gyerekekért Alapítvány. Ma már nem tudom elmagyarázni, sőt az emlékezetembe sem tudom idézni, milyen kételyekkel kellett megküzdenünk... Milyen vitákat folytattunk... Mitől féltünk... Ma már megszámlálhatatlan olyan alapítvány van, mint a miénk, de tíz évvel ezelőtt mi indultunk elsőként. Ez volt az első civil kezdeményezés... Amelyet senki sem engedélyezett fölülről... Minden hivatalnok ugyanúgy reagált: „Alapítvány? Miféle alapítvány? Erre való nálunk az Egészségügyi Minisztérium.\" Most értem csak meg, hogy Csernobil felszabadított minket... Akkor tanultuk, hogyan legyünk szabadok... Most is látom magam előtt... (Nevet.) Mindig magam előtt látom... Beálltak a házunk udvarára az első hűtőkocsik, hozták a humanitárius segélyt. Az otthoni címünkre küldték. Néztem az ablakomból, ahogy beállnak, és fogalmam sem volt, hogy tudjuk kirakodni és tárolni a küldeményt. Tisztán emlékszem arra, hogy Moldáviából jöttek az autók. Tizenhét-húsz tonna gyümölcslé, gyümölcskeverék, bébiétel. Már akkor eljutottak hozzánk olyan hírek, hogy ha az ember meg akarja tisztítani a szervezetét a sugárzástól, több gyümölcsöt kell ennie, és pontosan ilyen gyümölcshúst kell adni az ételhez. Körbetelefonáltam a barátaimat - ki a nyaralójában volt, ki meg a munkahelyén. Ketten kezdtünk kirakodni a feleségemmel, de egymás után jöttek le a házunkból az emberek (hisz egy nyolcemeletes panelházban lakunk), véletlenül odavetődött járókelők is megálltak: „Miféle autók ezek?\" - „Segélyt hoztak a csernobili gyerekeknek.\" Abbahagyták a munkát, jöttek segíteni. Estére kirakodtuk az autókat. Pincékben és garázsokban helyeztük el a rakományt.
Megállapodtunk egy iskolával. Később nevettünk magunkon... Amikor pedig elvittük ezt a segélyt a sugárszennyezett körzetekbe... Kezdtük szétosztani... Általános iskolákban vagy művelődési házakban gyűltek össze az emberek. Most jutott eszembe valami... Volt egy eset a Vetkai járásban... Fiatal család... Mint mindenki, ők is kaptak egy kis üveg bébiételt, néhány doboz gyümölcslét. A férfi leült, és elsírta magát. Nem mentették meg a gyerekei életét azok a kis üvegek meg dobozok, legyinthetett volna, hogy baromság az egész. De azért sírt, mert kiderült, hogy nem feledkeztek meg róluk. Valaki gondol rájuk. Ez pedig azt jelenti, hogy van remény. Megszólalt az egész világ... Hajlandók voltak fogadni gyógykezelésre a gyerekeinket Olaszországban, Franciaországban, Németországban... A Lufthansa légitársaság a saját költségére szállította őket Németországba. Pályázatot hirdettek a német pilótáknak, sokáig válogatták őket. A legjobb pilóták repültek. Amikor elindultak a gyerekek a repülők felé, feltűnő volt, hogy milyen sápadtak. És csendesek. Persze nem úsztuk meg hajmeresztő történetek nélkül... (Nevet.) Az egyik fiú apja berontott a dolgozószobámba, és visszakövetelte a fia iratait: „Vért vesznek majd a gyerekeinktől. Kísérleteket folytatnak velük.\" Persze még nem merült feledésbe az a szörnyű háború... Emlékszik a nép... De van más ok is: sokáig éltünk a szögesdrót mögött. A szocialista táborban. Féltünk attól a másik világtól... Nem ismertük... A csernobili mamák és papák - ez még egy külön téma. A mentalitásunkról folytatott beszélgetés újabb fejezete... A szovjet mentalitásról. Elbukott... Szétesett a Szovjetunió... De még sokáig várta mindenki a segítséget a nagy, hatalmas országtól, amely már nem létezett. Az én diagnózisom... Érdekli? A börtön és az óvoda keveréke, ez a szocializmus. Az ember odaadta az államnak a lelkét, a lelkiismeretét, a szívét, cserébe pedig kapott élelmiszer-fejadagot. Ezen belül már kinek jobban, kinek meg rosszabbul ment: egyesek nagyot kaptak, mások kicsit. De egyvalami ugyanaz: a lelküket adták cserébe érte. Ettől féltünk a legjobban, mert nem akartuk, hogy ezt a fejadagot osztogassa az alapítványunk. A csernobili fejadagot. Az emberek már hozzászoktak ahhoz, hogy várjanak és panaszkodjanak: „Csernobili vagyok. Nekem jár, mert csernobili vagyok.\" Most már értem, hogy Csernobil nagy próbatétel volt a lelkünk és a kultúránk számára is.
Az első évben ötezer gyereket küldtünk külföldre, a másodikban már tízezret, a harmadikban tizenötezret... Beszélgetett gyerekekkel Csernobilről? Nem felnőttekkel, hanem gyerekekkel? Vannak elég váratlan meglátásaik. Nekem, mint filozófusnak, ez mindig érdekes. Például... Egy kislány elmesélte nekem, hogyan küldték ki az osztályát nyolcvanhat őszén... céklát és sárgarépát szedni. Mindenütt döglött egerekre bukkantak, ők meg nevettek: lám, kipusztulnak az egerek, a bogarak, a kukacok, aztán kezdenek kipusztulni a nyulak, a farkasok. Utánuk pedig mi jövünk. Az emberek pusztulnak ki utolsóként. Aztán arról fantáziáltak, milyen lesz a világ állatok és madarak nélkül. Egerek nélkül. Egy idő után csak emberek élnek majd. Semmi más. Még legyek se röpködnek. Tizenkét-tizenöt évesek voltak. Ilyennek képzelték a jövőt. Beszélgetés egy másik kislánnyal... Úttörőtáborba utazott, ahol összebarátkozott egy fiúval. „Olyan rendes fiú! - emlékezett vissza -, minden időnket együtt töltöttük.\" Aztán megmondták neki a barátai, hogy csernobili a kislány, és már nem ment oda hozzá többször. Még leveleztünk is azzal a kislánnyal. „Amikor a jövőmre gondolok - írta -, arról ábrándozom, hogy miután elvégeztem az iskolát, elutazom valahová nagyon-nagyon messzire, ahol senki se tudja majd, honnan jöttem. Ott majd megszeret valaki. És elfelejtek mindent.\" Vegye föl, vegye csak föl... Igen... Igen! Mindez eltűnik, elmosódik az emléke is. Sajnálom, hogy nem jegyeztem föl... Még egy történet... Megérkeztünk egy szennyezett faluba. Az iskola mellett labdáznak a gyerekek. Elgurul a labda, ott van a virágágyáson, a gyerekek körülveszik, járnak körbe-körbe, de nem merik kivenni a labdát. Eleinte nem is értettem, mi a baj, elvileg tudtam, de mivel nem itt élek, hiányzik belőlem az állandó éberség, mert normális világból érkeztem. Odamentem hát a virágágyáshoz. A gyerekek meg kiabálnak: „Nem szabad! Nem szabad! Bácsi, nem szabad!\" Három év alatt (ez nyolcvankilencben történt) hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy tilos leülni a fűre, virágot szedni. Tilos fára mászni. Amikor külföldre vittük, arra biztattuk őket: „Menjetek az erdőbe, a folyópartra. Fürödjetek, napozzatok.\" Látni kellett volna, milyen bizonytalanul mentek bele a vízbe... Hogyan simogatták a füvet... De aztán... Micsoda boldogság volt! Megint a víz alá merülhettek, kifeküdhettek a homokra... Egész idő alatt virágcsokrokkal jártak, koszorúkat fontak a mezei virágokból. Mit akartam ezzel mondani... Igen,
elvihetjük és kezeltethetjük őket, de hogyan adhatjuk vissza nekik a régi világot? Hogyan adhatnánk vissza nekik a múltjukat? És a jövőjüket? Van itt egy probléma... Válaszolnunk kell erre a kérdésre: „Kik vagyunk?\" Éneikül nem történik, nem változik semmi. Mit jelent nekünk az élet? És mit jelent nekünk a szabadság? Csak ábrándozhatunk a szabadságról. Lehettünk volna szabadok, de nem lettünk azok. Megint nem jött össze. Hetven évig építettük a kommunizmust, most a kapitalizmust építjük. Azelőtt Marxhoz imádkoztunk, most a dollárhoz. Utat vesztettünk a történelemben. Amikor Csernobilra gondolunk, visszatérünk ide, ehhez a ponthoz: kik vagyunk? Mit tudtunk meg magunkról? A világunkról? Több háborús múzeum van nálunk, mint művészeti múzeum. Régi géppisztolyokat, bajonetteket, gránátokat őrzünk bennük, az udvaron meg tankok és aknavetők állnak. Viszik oda a gyerekeket osztálykirándulásra, és megmutatják nekik - ez a háború. Nézzétek, ilyen a háború... Pedig már egész más... Ezerkilencszáznyolcvanhat április huszonhatodikán még egy háborút átéltünk. Aminek még ma sincs vége... És mi... Kik vagyunk? Henadz Hrusavi fehérorosz parlamenti képviselő, a Csernobili Gyermekekért Alapítvány elnöke Monológ arról, hogy már rég lejöttünk a fáról, és nem találtunk ki semmi olyat, amitől rögtön kerék alakú fa nőne - Tessék leülni... Kicsit közelebb... De őszinte leszek: nem szeretem az újságírókat, és ők se kímélnek engem. - De miért nem? - Ennyire nincs képben? Nem tudták idejében figyelmeztetni? Akkor már értem, miért van itt. A dolgozószobámban. Visszataszító figura vagyok. Annak titulált a maga újságíró kollégája. Mindenki ezt kiabálja körülöttem: ezen a földön nem lehet élni. Én meg azt felelem - de lehet. Meg kell tanulni élni rajta. Kell hozzá bátorság. Zárjuk le a szennyezett területeket, kerítsük körbe szögesdróttal az ország egyharmadát, hagyjuk ott, és meneküljünk? Így is van még rengeteg földünk? Dehogy! A civilizációnk biológiaellenes, az ember a természet legnagyobb ellensége, másrészt viszont - alkotó. Átalakítja a világot. Ott van például
az Eiffel-torony vagy az űrhajó... Csakhogy a fejlődés áldozatokat követel, minél messzebbre jutunk, annál nagyobb áldozatokat. Nem kisebbeket, mint a háború, ez pont most vált világossá. Levegőszennyezés, a talaj mérgezése, az ózonlyukak... Változik a Föld éghajlata. Mindez megrémített minket. De a tudás önmagában nem lehet bűn vagy gonosztett. Csernobil... Ki a bűnös - a reaktor vagy az ember? Nincs vita, csakis az ember, mert rosszul szolgálta ki, szörnyű hibákat követett el. Hibák sokaságát. Ne mélyedjünk bele a technikai kérdésekbe... De ez már tény... Több száz bizottság és szakértő dolgozott rajta. A legnagyobb technogén katasztrófa az emberiség történetében, a veszteségeink pedig elképesztőek. Az anyagiakat még csak össze lehet számolni valahogy. De a nem anyagiakat? Csernobil csapást mért a képzeletünkre. A jövőnkre. Megrémültünk a jövőtől... Akkor nem kellett volna lemászni a fáról, vagy ki kellett volna találnunk valami olyat, amitől rögtön kerék alakú fa nőne. Az áldozatok számát tekintve nem a csernobili katasztrófáé, hanem az autóé az első hely a világon. De miért nem tiltja be senki az autógyártást? Biztonságosabb biciklin vagy szamárháton utazni... Vagy lovas kocsin... Erre nem tudnak mit mondani... Nem szólnak semmit a vitapartnereim... Engem vádolnak... Azt kérdezik tőlem: „És mit szól ahhoz, hogy a gyerekek itt radioaktív tejet isznak? Radioaktív bogyókat esznek?\" Helytelenítem. Nagyon rossznak tartom! De számolok azzal, hogy a gyerekeknek van papájuk és mamájuk, van nálunk kormány, amelynek gondolnia kell erre. Egyvalamit ellenzek... Azt ellenzem, hogy olyan emberek tanítsanak minket élni, aki nem ismerik vagy már elfelejtették Mengyelejev periódusos rendszerét. Ránk ijesztettek. A mi népünk úgyis mindig félelemben élt: forradalom, háború. Az a vérengző vámpír... Ördög! Sztálin... Most meg Csernobil... Aztán csodálkozunk, nem tudjuk, miért ilyenek nálunk az emberek. Miért nem szabadok, miért félnek a szabadságtól? Jobban hozzászoktak ahhoz, hogy a cári uralom alatt élnek. A cár atyuska alattvalói. Nevezhetjük főtitkárnak vagy elnöknek is, mi a különbség? Semmi. De én nem politikus vagyok, hanem tudós. Egész életemben a földön töprengek, a földet kutatom. A föld ugyanolyan rejtélyes anyag, mint a vér. Állítólag mindent tudunk róla, mégis marad valami titok. Két csoportra oszlottunk, de nem aszerint, hogy valaki itt akar élni, vagy ellenzi ezt, hanem a tudósok és a nem tudósok alkotják a két tábort. Ha vakbélrohamot kap, és operálni kell, kihez fordul?
Természetesen a sebészhez, nem pedig egy lelkes társadalmi aktivistához. A szakemberre hallgat. Nem vagyok politikus. Csak gondolkodom... Mi van Fehéroroszországban földön, vízen és erdőn kívül? Sok kőolaj? Vagy gyémánt? Nincs semmi. Ezért kell vigyáznunk arra, ami van. Helyre kell állítani. Igen, természetesen... Együtt éreznek velünk, sokan vannak a világon, akik segíteni akarnak, de nem élhetünk az idők végezetéig nyugati alamizsnán. Más zsebére ácsingózva. Aki el akart menni, az már lelépett, csak azok maradtak, akik itt élni, nem pedig meghalni akarnak Csernobil után. Ez a hazájuk. - Mit javasol? Hogyan élhet itt az ember? - Az ember gyógyítja magát... A szennyezett földnek is gyógyulnia kell... Dolgozni kell. Gondolkodni. Akár kis lépésekkel is, de ki kell kecmeregnünk ebből. Menni kell előre. Mi meg... Hogy megy ez nálunk? A borzalmas szláv lustaságunkkal előbb hiszünk a csodában, mint abban, hogy létrehozhatunk valamit a két kezünk munkájával. Figyelje meg a természetet... Tőle kell tanulnunk... A természet dolgozik, tisztítja magát, segít nekünk. Értelmesebben viselkedik, mint az ember. Az elsődleges egyensúlyra törekedik. Az örökkévalóságra. Behívat a területi végrehajtó bizottság... - Fura egy helyzet... Ért engem, Szlava Kansztancinavna, nem tudjuk, kinek higgyünk. Tudósok tucatjai állítanak valamit, maga meg az ellenkezőjét. Hallott már valamit Paraszkáról, a híres varázslóról? Elhatároztuk, hogy meghívjuk, mert vállalta, hogy egy év alatt csökkenti a gamma-háttérsugárzást. Nevet rajta... De komoly emberek beszélgettek velem, ez a Paraszka már aláírt néhány szerződést egy-két gazdasággal. Nagy pénzeket fizettek neki. Éltünk már át hasonlóan viharos lelkesedést... Elborultak az agyak... Tömeghisztéria... Emlékszik? Ezrek... milliók ültek a tévé előtt, a varázslók pedig, akik bioenergetikusnak nevezték magukat, mint Csumak, utána pedig Kaspirovszkij, „feltöltötték\" a vizet. A kollégáim, bár tudományos fokozatuk van, háromliteres dunsztosüvegeket töltöttek meg vízzel, és a képernyő elé állították. Ezt a vizet itták, ebben mosakodtak... Mert gyógyhatásúnak tartották. Stadionokban léptek föl a varázslók, akkora tömegeket csődítettek össze, amilyenekről még Alla Pugacsova is csak álmodozhatott. Tódult a nép gyalog, buszon és vonaton, kúszva- mászva. Minden képzeletet felülmúló hittel! Csak int a mágus a varázspálcájával, és kigyógyulunk minden betegségünkből! Talán nem? Új
bolsevik projekt... A közönség borzasztó lelkes... A fejükbe szállt az új utópia... „Na - gondolom -, most majd a varázslók mentenek meg minket Csernobiltól.\" Azt kérdezik tőlem: - Mit gondol? Természetesen mi mind ateisták vagyunk, de hát azt beszélik... Az újságok is írják... Szervezzünk magának találkozót? Találkoztam azzal a Paraszkával... Honnan bukkant föl, nem tudom... Alighanem Ukrajnából. Már két éve utazgatott mindenfelé, csökkentette a gamma-sugárzást. - Mit akar tenni? - kérdeztem. - Vannak olyan belső erőim... Érzem, hogy képes vagyok csökkenteni a gamma-sugárzást. - És mi kell magának ehhez? - Helikopter. Ekkor bedühödtem. Paraszkára meg a sok aktakukacra, aki tátott szájjal figyelte, hogy csinál bohócot belőlük. - Minek ide rögtön helikopter? - kérdezem. - Mindjárt hozunk szennyezett földet, és ide szórjuk a padlóra. Akár félméteres vastagságban. És már kezdheti is... Szüntesse meg a háttérsugárzást. Így is tettünk. Hoztunk földet, ő meg nekilátott... Suttogott valamit, köpködött. Hadonászva ijesztgette el a szellemeket. És aztán? Mi történt? Nem történt semmi. Most valahol börtönben ül Paraszka, Ukrajnában. Csalásért. Egy másik varázsló... Megígérte, hogy száz hektáron gyorsítja a stroncium és a cézium bomlását. Honnan kerültek elő? Szerintem a mi csodavárásunkból születtek. A hatalmas várakozásból. Megjelentek a fényképeik, interjúkat készítettek velük. De hát valaki egész lepedőket tett nekik szabaddá az újságokban, képernyőre engedte őket a legdrágább műsoridőben. Ha az ember elveszti az értelembe vetett hitét, beköltözik a lelkébe a rettegés. Olyan lesz, mint a vadember. Előjönnek a szörnyek... Erre nem tudnak mit mondani... Nem szólnak semmit a vitapartnereim... Csak egy nagyfőnökre emlékszem, aki fölhívott, és azt kérdezte: „Szeretném fölkeresni az intézetben, hogy elmagyarázhassa nekem, mi az, hogy curie. Mi az a mikroröntgen? És hogyan alakul át ez a mikroröntgen, mondjuk, impulzussá? Járom a falvakat, kérdeznek, én meg csak állok ott hülyén. Mint egy iskolás gyerek.\" Csak egy ilyen emberrel találkoztam. Aljakszej Aljakszejavics Sahnouval... írja föl a nevét... A főnökök többsége nem akart tudni semmit, nekik nem kellett semmiféle fizika és
matematika. Mind pártfőiskolát végzett, ott pedig egy tárgyat tanultak meg jól, a marxizmust. Lelkesíteni és magukkal ragadni a tömegeket. A komisszárok gondolkodnak így... Ez nem változott Bugyonnij kora óta... Emlékszem egy aforizmára Sztálin kedvenc parancsnokáról: „Nekem mindegy, kit aprítok. Szeretek karddal hadonászni. Ami pedig a javaslatainkat illeti... Hogyan éljünk ezen a földön? Attól tartok, ez magának is unalmas lesz, mint mindenkinek. Nem talál benne szenzációt. Tűzijátékot. Valahányszor újságírók elé kellett állnom, másnap mindig mást olvastam az újságban, nem azt, amit mondtam. Nekik az kellett, hogy halálra rémüljön az olvasó. Valaki mákültetvényt és narkóstelepet látott a zónában. Más meg háromfarkú macskát... Jelet az égen, a baleset napján... Itt vannak az intézetünk által kidolgozott programok. A kolhozoknak és a lakosságnak nyomtatott útmutatók. Tudok adni belőlük... Népszerűsítse... Útmutató a kolhozoknak... (Olvassa.) Mit ajánlunk? Tanuljuk meg úgy irányítani a sugárzást, mint az elektromos áramot, hogy szépen kikerülje az embert. Ezért feltétlenül át kell állnunk másfajta gazdálkodásra... Pályamódosítás... Tej és hús helyett olyan növényeket kell termelnünk, amelyeket nem élelmiszerként hasznosítunk. Ilyen a repce. Különféle olajokat, például motorolajat is lehet készíteni belőle. De hajtóművek üzemanyaga is lehet. Vethetünk, palántázhatunk. A magokat sugárzásnak teszik ki laboratóriumi körülmények között, hogy tisztán őrizzék meg a minőségüket. Ez nem károsítja őket. Ez az egyik út. Van másik is... Ha mégis húst termelünk... Nincs mód arra, hogy megtisztítsuk a gabonatermést, mégis találhatunk kiutat: takarmányként használjuk, megetetjük a jószággal, vagyis áteresztjük az állatokon. Ezt nevezzük zoodezaktiválásnak. Mielőtt levágnánk a marhákat, két-három hónapig istállóban tartjuk őket, ahol „tiszta\" takarmányt kapnak. Akkor megtisztulnak... Ennyi alighanem elég... Nem fogok itt magának előadást tartani. Tudományos ötletekről beszélünk... Sőt ezt a túlélés filozófiájának nevezném... Útmutató az egyéni gazdálkodóknak... Megyek a faluba a nagymamákhoz és a nagypapákhoz... Fölolvasom nekik. Ők meg toporzékolnak. Hallani sem akarnak róla, ők is úgy élnének, mint a nagyapáik és a dédapáik. Ősapáik. Tejet akarnak inni... De
nem szabad tejet inni. Kell venni tejszeparátort, lehet túrót készíteni, vajat köpülni. A savót ki kell önteni, a savó mehet a földbe. Gombát akarnak szárítani... Először ki kell áztatni - éjszakára teknőbe kell tenni, föl kell önteni vízzel, aztán lehet szárítani. De jobb nem enni gombát. Egész Franciaország el van árasztva csiperkével, pedig nem az utcán termelik, hanem üvegházakban. Hol vannak nálunk üvegházak? A fehéroroszok ősidők óta erdős vidékeken élnek, faházakban, de jobb lenne téglaházakat építeni. A tégla jól árnyékol, vagyis hússzor jobban szórja az ionizáló sugárzást, mint a fa. Ötévente egyszer meszezni kell a talajt a ház körül. Alattomos a stroncium és a cézium. Megvárják, míg eljön az idejük. Nem javíthatjuk a talajt a saját tehenünk trágyájával, jobb, ha műtrágyát használunk... - Más ország, más emberek és más hivatalnokok kellenének ahhoz, hogy megvalósítsák az elképzeléseit. Az öregeknek nálunk kenyérre és cukorra is alig futja a nyugdíjukból, maga meg azt ajánlja nekik, hogy vegyenek műtrágyát. Szerezzenek be szeparátort... - Hát jó, erre is válaszolok... Én most a tudományt védem. Azt próbálom bebizonyítani magának, hogy Csernobil nem a tudomány, hanem az ember bűne. Ne a reaktort, hanem az embert okoljuk! A politikai kérdésekkel pedig nem hozzám kell fordulni. Rossz a címzés... Ja, és még valami... Nem igaz! Kiment a fejemből, pedig még föl is írtam egy cédulára, nehogy elfelejtsem elmondani ... Eljött hozzánk egy fiatal tudós Moszkvából, akinek az volt az álma, hogy részt vesz a csernobili projektünkben. Jura Zsucsenko... Hozta magával a terhes feleségét... Az ötödik hónapban volt... Mindenki széttárja a karját - mi szükség van erre? Miért tette? A helyiek menekülnek, az idegenek meg idejönnek. Na szóval, mivel igazi tudós, be akarja bizonyítani, hogy egy tanult ember meg tud itt élni. Műveltség és fegyelem, ezt a két dolgot becsülik a legkevesebbre nálunk. Nekünk az kell, hogy fedetlen mellkassal vessük magunkat a géppuskafészekre. Rohanjunk, fáklyával a kezünkben. Itt meg... Áztatni a gombát, leönteni az első vizet a krumpliról, amikor kezd forrni... Rendszeresen vitaminokat inni... Elvinni a laboratóriumba az erdei bogyókat, és ellenőriztetni. Elásni a hamut... Voltam Németországban, és láttam, hogy minden német gondosan szétválogatja a szemetet: ebbe a konténerbe mennek az átlátszó üvegek, abba a zöldek... A dobozos tej tetejét külön a műanyag tárolóba teszi, a dobozt meg oda, ahol a papírt gyűjtik. A fényképezőgép elemét
megint máshová. Külön tárolják a biohulladékot... Dolgozik az ember... El sem tudnám képzelni a magunkfajtát, amint ilyen munkát végez: fehér üveg, piros üveg - számára ez unalmas és megalázó lenne. A jó édesanyátokat! Inkább visszafordítani a szibériai folyókat, az kéne neki... Valami ilyesmi... Csak előre, mint süket disznó a búzában... Meg kell változnunk ahhoz, hogy életben maradjunk. De ezek már nem az én problémáim... Hanem a maguké. Mindenkié... A kultúra, a mentalitás, az egész életünk problémái... Erre nem tudnak mit mondani... Nem szólnak semmit a vitapartnereim... (Elgondolkodik.) Szeretnék néha ábrándozni... Arról, hogy hamarosan bezárják a csernobili atomerőművet. Fölszámolják. A helye pedig zöld rétté változik... Szlava Kansztancinauna Firszakova, a mezőgazdasági tudományok doktora Monológ a bedeszkázott kútnál A tavaszi olvadás után nehezen jutottam el a régi tanyához. Szerencsére már a vaskos tölgyfákkal és juharfákkal körülvett udvarház mellett robbant le végleg a rendőrség lestrapált UAZ-a. Megérkeztem a Poléziában közismert énekeshez és mesemondóhoz, Marija Fjadotauna Vjalicskához. Az udvarban találkoztam a fiaival. Megismerkedünk: az idősebb, Macvej tanár, a fiatalabb, Andrej mérnök. Vidáman kapcsolódnak be a beszélgetésbe, mint kiderül, mind izgatottak a közeledő költözés miatt. A vendég - be az udvarba, a gazdaasszony meg ki az udvarból. - Visszük a mamát a városba. Várjuk az autót... És maga milyen könyvet ír? - Csernobilről írok. - Ma érdekes lehet visszaemlékezni Csernobilra... Figyelem, mit írnak róla az újságokban. Most még kevés könyv van. Nekem mint tanárnak tudnom kell erről, de senki sem tanít arra, hogy hogyan beszéljünk erről a gyerekeknek. Engem nem a fizika érdekel... Irodalmat tanítok, és ilyen kérdések érdekelnek... Miért vetett véget önkezével az életének Legaszov akadémikus,10 aki a mentesítő munkálatok egyik irányítója volt. Hazament Moszkvába, és agyonlőtte magát. Az atomerőmű főmérnöke
pedig megőrült... Béta-részecske, alfa-részecske... Cézium, stroncium... Lebomlanak, elmossa őket a víz, máshová kerülnek... De mi van az emberrel? - Én meg a haladás pártján állok! A tudományén! Közülünk már senki sem mond le a villanykörtéről... Seftelni kezdtek a félelemmel... Kiárusítják a csernobili félelmet, mert nincs nálunk semmi más, amit el tudnánk adni a világpiacon. Új áru. A saját szenvedésünket adjuk el. - Több száz falut telepítettek ki... Emberek tízezreit... A nagy paraszt- Atlantiszt... Szétszóródott a volt Szovjetunió területén, és már nem lehet megint összegyűjteni. Nem tudjuk megmenteni. Egész világot vesztettünk el... Ilyen világ többet nem lesz, ez nem ismétlődik meg. Hallgassa meg édesanyánkat... A legnagyobb sajnálatomra itt véget ért a beszélgetés, amely váratlanul ilyen komoly hangvételű lett. Beszélgetőpartnereimet már várta a sürgős munka. De megértettem: örökre elhagyják a szülőházukat. De megjelent a küszöbön a gazdasszony. Megölelt, mintha a rokona lennék, megcsókolt. - Kisleányom, két telet húztam le itt egyedül. Nem néztek be hozzám az emberek... Az állatok viszont igen... Egyszer bekukucskált egy róka, megpillantott, nagyon meglepődött. Télen hosszú a nap, az éjszaka meg - mint az egész élet. Énekelnék, és mesét is mondanék neked. Az öregeknek unalmas az életük, a beszélgetés a munkájuk. Egyszer régen egyetemisták jöttek hozzánk a fővárosból, és magnóra vettek. Régen volt... Még Csernobil előtt. Mit meséljek neked? Vajon a végére érek-e... A minap jósoltam magamnak vízből, és utat láttam... Kitépik a földből a gyökereinket. Itt éltek a nagyapáink, a dédapáink. Itt születtek az erdőkben, itt követték egymást évszázadokon át, most meg olyan idők jöttek, hogy elűz minket a földjeinkről a balsors. Ilyen nyomorúság még a mesében sincsen. Sehol sincsen... Elmondom én néked, kisleányom, hogy leánykoromban jósoltam... A jó dolgokról mesélek. A vidámságról. Hogyan kezdődött itt az életem... Tizenhét éves korukig vígan vannak a leányok az anyjuknál meg az apjuknál, utána meg férjhez kell menniük. Megjövendölni a mi egyetlen választottunkat, a mi nyelvünkön ezt úgy mondják, hukaty. Nyáron a vízből jósoltak, télen a füstből. Amerre a füst száll a kéményből, arra megyünk férjhez. Szerettem jósolni vízből... A folyóparton... Víz volt
először a földön, a víz mindent tud. Meg is súghatja. Gyertyákat úsztattunk a vízen, viaszt öntöttünk. Ha elúszik a gyertya, az azt jelenti, hogy gyorsan közeledik a szerelem, ha elsüllyed - abban az évben még pártában marad a leány. Hol az én sorsom? Hol az én boldogságom? Mindenféle módon jósoltunk... Fogtunk egy tükröt, és mentünk a fürdőbe, ott ültünk éjszaka, ha pedig megjelent valaki benne, rögtön ki kellett tenni az asztalra, nehogy kiugorjon belőle az ördög. Szeret a tükrön át odajönni hozzánk az ördög... Odaátról... Árnyékból is jósoltunk... Papírt égettünk egy pohár víz fölött, és figyeltük az árnyékot a falon. Ha kereszt jelenik meg - temetés közeledik, ha templom kupolája - esküvő. Az egyikre sírás, a másikra nevetés vár... Kinek milyen sors van megírva ... Amikor éjszakára levettük a cipőnket, az egyiket a párna alá tettük. Ha eljön éjszaka a választottunk, leveti a cipőjét, mi pedig ránézünk, és megjegyezzük az arcát. Valaki más járt hozzám, nem az én Andrejem, egy magas, fehér arcú férfi, az én Andrejem meg nem volt magas, a szemöldöke meg fekete, és állandóan nevetett: „Hej, kisangyalom... Angyalkám...\" (Nevet.) Leéltünk együtt hatvan évet... Három gyereket indítottunk útnak a világba... Nincs már a nagyapa. A fiaink vitték ki a temetőbe. A halála előtt még utoljára megcsókolt. „Ej, kisangyalom, egyedül maradsz...\" Mit tudok én még? Ha sokáig él az ember, elmosódik az emlékezetében az élete, meg a szerelem is, úgy ááám... Isten az atyám! A leányok még fésűt is csúsztattak a párnájuk alá. Leengedték a hajukat, és úgy aludtak. Eljön éjszaka az egyetlen választottjuk. Vizet inna, vagy a lovát itatná meg... Mákot szórtunk a kút mellé... Körbe-körbe... Estefelé pedig összegyűlünk, és belekiabálunk a kútba: „Hej, végzetem! Hahó!\" Visszhangzott, mi meg a hangokból találtuk ki, kinek mi van megírva. Még most is ki akartam menni a kúthoz... Megkérdezni, milyen sors vár rám... Pedig már nem sok maradt a sorsomból. Csak morzsák. Száraz rozsszemek. Nálunk meg minden kutat lezártak a katonák. Bedeszkáztak. Halott kutak. Le vannak zárva. Csak egy nyomókút maradt a kolhoziroda mellett. Volt a faluban egy javasasszony, aki meg tudta jósolni az ember sorsát, de beköltözött a városba a lányához. Két krumpliszsák gyógyfüvet vitt magával. Isten az atyám!... Régi cserépfazekakban készítette a főzeteket... Fehér vásznak... Kinek kellenek abban a városban? Ott csak ülnek az emberek, nézik a tévét, és könyvet olvasnak. Mi meg itt... Mint a madarak... A földből, a fűből, a fákból olvastunk. Ha tavasszal sokára
bújik elő a föld, nehezen olvad a hó, akkor nyáron aszály várható. Halovány a hold, sötét, nem ellik a jószág. Ha korán elszállnak a darvak - fagy lesz... (Beszéd közben csendben hajladozik a szavai ütemére.) Jó fiaim vannak, a menyeim is kedvesek. Az unokáim is. De hát kivel beszélgessek a városban, az utcán? Idegen ott minden. Üres hely a szívnek. Mire emlékeznék vissza idegen emberekkel? Szerettem járni az erdőbe, az erdőből éltünk, oda mindig társasággal jártunk. Emberekkel. Most nem engednek be az erdőbe... Ott állnak a rendőrök, őrzik a sugárzást... Két éve... Isten az atyám! Két éve hívnak a fiaim: „Édesanyám, készülj a városba!\" És végül csak rábeszéltek. És végül... Olyan szép itt nálunk. Körös-körül erdők, tavak. Tiszta a vizük, élnek bennük vízitündérek is. Azt mesélték az öregek, hogy azok a lányok, akik korán halnak meg, tündérré változnak. Hagytak nekik ruhákat, női ingeket a bokrokban. Meg a rozsban, spárgára akasztva. Kijönnek a vízből, és a rozstáblán szaladgálnak. Hiszel nekem vagy nem? Valamikor régen mindent elhittek az emberek... Hallgatták a mesét... Akkor még nem volt tévé, még nem találták föl. (Nevet.) Úgy ááám... Szép a mi vidékünk! Itt éltünk, a gyerekeink meg nem élnek már itt. De nem ááám... Szeretem ezt az időt... Magasan jár a nap az égen, visszajöttek a madarak. Elég volt már a télből. Este nem szabad kimenni a házikóból. Vaddisznók csörtetnek a faluban, mintha csak az erdőben lennének. Átválogattam a krumplit... Hagymát akartam ültetni... Csinálni kell valamit, nem ülhetek ölbe tett kézzel, várva a halált. Mert akkor sose jön el. Mesélek még néked, kisleányom... A házi koboldról... Régóta itt él nálam, nem tudom pontosan, hol, de kijön néha a kályha alól. Fekete ruhában, piros sapkában, a gombok meg ragyognak a mentéjén. Nincs teste, mégis megy. Egy időben azt hittem, hogy az uram látogat. Úgy ááám... De nem... Ez a kobold... Egyedül élek, nincs kihez szólnom, így éjszaka az egész napomat elmesélem neki: „Jó korán keltem... A napocska meg úgy ragyogott, hogy ott álltam, és a földet néztem. Örültem. Boldog volt a szívem...\" Mégis el kell menni. Itt kell hagynom a hazai tájakat... Virágvasárnapra mindig szedtem barkát. Nincs már a falunkban atyuska, de lementem a folyópartra, és én magam szenteltem meg. A kapuba tűztem. Bevittem a szobába, szépen földíszítettem a házikót. Tettem a falra, az ajtóra, a mennyezet és a tető alá. Járkáltam, és azt mondogattam:
„Barkácska, vigyázz a tehénkémre. Teremjen rozs és alma. Tojjanak a tyúkok meg a libák.\" Sokáig kell járkálni, ezt hajtogatva. Régen boldogan üdvözöltük a tavaszt... Játszottunk. Énekeltünk. Aznap kezdtük, amikor először hajtották ki a teheneket a gazdasszonyok a rétre. Akkor el kell űzni a boszorkányokat... Hogy ne bántsák a teheneket, ne vegyék el a tejüket, ne rémülten szaladjanak haza, megfejve. Jegyezd meg, ez talán még mind visszajön, ahogy a templomi könyvekben írva van. Az atyuska olvasta, amikor nálunk szolgált. Véget érhet az élet, aztán kezdődik elölről. Hallgasd tovább... Már kevesen emlékeznek erre, kevesen mesélhetnek neked erről. Mielőtt kihajtják a csordát, először az évben... Fehér abroszt kell teríteni az útra, hadd fussanak át rajta a marhák, utánuk meg jöjjenek a pásztorok. Ezekkel a szavakkal: „Gonosz boszorkány, harapj most a kőbe... Harapj a földbe... Ti meg, tehénkék, nyugodtan járjatok a réten és a lápon, ne féljetek semmitől, a gonosz emberektől és a vadállatoktól se.\" Tavasszal nemcsak a fű kel ki a földből, hanem minden más is. Minden undokság. És sötét helyen bújik meg, a házban a sarokba húzódik. Meg az ólba, ahol meleg van. Az udvarra is bemászik a tóból, reggel a harmaton csúszik. Az embernek védekeznie kell. Jó dolog elásni a kapu mellé a hangyabolyból vett földet, de az a legbiztosabb, ha régi lakatot ás el az ember. Hogy befogja minden féreg pofáját. Száját. És a föld? Nemcsak eke és borona kell neki, hanem meg is kell védeni. A gonosz lelkektől. Kétszer meg kell kerülni a földünket, és azt kell hajtogatni járás közben: „Vetek, vetek, bevetlek... Jó termést várok. És ne egyenek meg sok búzaszemet az egerek...\" Miről meséljek még? A gólyamadarat is üdvözölni kell tavasszal. A mi nyelvünkön buszel-buszko a neve. Meg kell köszönni neki, hogy visszaröpült a régi helyére. A gólya megvéd a tűztől, ő hozza a gyereket. Kiabálnak neki: „Kelep-kelep... Ide hozzánk, gólyamadár! Ide hozzánk!\" A fiatalok pedig, akik nemrég keltek egybe, másképp kérik: „Kelep-kelep... Add, hogy szeressük egymást, a gyerekek meg olyan szépen nőjenek, mint a barka.\" Húsvétra mindenki festett tojást... Pirosat, kéket, sárgát. Ha pedig meghalt valaki a háznál, egy feketét is. Így gyászolt, bánkódott. A pirosat - a szerelemért, a kéket - hogy sokáig éljünk, úgy ááám! Mint én... Csak élek és élek. Mindent tudok már: mi lesz tavasszal, mi lesz nyáron... Ősszel meg télen... És minek élek? Nézem ezt a világot... És nem mondom, hogy nem örülök, kisleányom... Ezt is hallgasd meg... Húsvétkor
tegyél piros tojást a vízbe, hadd heverjen ott, és mosdjál meg benne. Szép lesz az arcod. Tiszta. Ha azt akarod, hogy jelenjen meg álmodban valaki a halottaid közül, menj ki a temetőbe, és guríts tojást a sírján: „Kedves édesanyám, gyere el hozzám. Hadd panaszkodjak egy kicsit.\" És elmesélsz neki mindent. Az életedet. Ha bánt a férjed, tanácsot ad. Mielőtt gurítanád a tojást, tartsd a kezedben. Csukd be a szemed, és gondolkodj... Ne félj a sírtól, az csak akkor rémisztő, amikor viszik oda a halottat. Olyankor becsukják az ablakokat és az ajtókat, hogy ne röppenjen be a halál. Mindig fehérben van, tiszta fehérben, és kaszával jön. Én magam nem láttam, de mondták az emberek ... Voltak, akik találkoztak vele... Jobb nem a szeme elé kerülni... Ha kimegyek a sírhoz, mindig viszek két tojást: pirosat meg feketét. Az a gyász színe. Leülök az uram mellé, ott van a síremléken a fényképe. Nem fiatal, nem is öreg, pont jó kép: „Eljöttem, Andrej. Beszélgessünk!\" Elmesélek neki minden újdonságot. És akkor hív valaki... Odaszáll valahonnan a hang: „Hej, kisangyalom...\" Miután meglátogattam Andrejt, megyek a lányomhoz. Negyvenéves korában halt meg, a rák támadta meg, és hiába vittük akárhová, nem segített rajta semmi. Fiatalon szállt sírba... Szép volt... A másvilágon is kellenek mindenfélék: öregek is, fiatalok is. Szépek is, csúnyák is. Még kicsik is. De ki hívja oda a kicsiket? Mit tudnak ők ott mesélni erről a világról? Föl nem foghatom... De nemcsak én nem értem, hanem okos emberek se tudják. A városi professzorok. Talán az atyuska a templomban, ő tudja. Ha találkozom vele, megkérdezem. Úgy ááám... A kislányommal így beszélgetek: „Leánykám! Aranyoskám! Milyen madárkákkal szállsz ide abból a távoli országból? Csalogányokkal vagy kakukkmadarakkal? Honnan várjalak?\" Így éneklek neki, és várom. Aztán egyszer csak megjelenik... Jelet is kapok tőle... Nem szabad éjszakáig kinn maradni a sírnál, öt órakor el kell jönni. Magasan álljon még a nap, amikor pedig kezd lejjebb ereszkedni... Lenyugodni... Búcsúzni kell... Ők is maguk között akarnak ott lenni... Mint mi. Ugyanúgy. A holtaknak is megvan a maguk élete, mint nekünk. Nem tudom, de úgy sejtem. Gondolom. Mert... Ezt még elmondom néked... Amikor meghal az ember, és sokáig kínlódik, sok ember gyűlik össze a házikóban, mindenkinek ki kell mennie az udvarra, hogy egyedül maradjon. Még a mamának és a papának is ki kell mennie, meg a gyerekeknek. Ma már virradat óta járom az udvart, a kertet, és fölidézem az életemet. Fölnőttek a fiaim, derék emberek lettek belőlük.
Volt boldogság, ha nem is sok, mert dolgoztam egész életemben. Csak krumpliból mennyit válogatott át ez a két kezem? Mennyit hordott be. Szántottam, vetettem... Most meg... Viszek ki magokat a szitában... Maradt még lóbab-, napraforgó- és céklamag... Szétszórom őket. Hadd éljenek a földben. A virágocskákat is szétszórom az udvaron... Tudod, hogy illatozik a pillangóvirág őszi éjszakákon? Különösen eső előtt erős az illata. Meg a szagos bükköny... De olyan idők jöttek, hogy hiába veszi kézbe az ember a magokat, hiába szórja a földre; kihajt, megerősödik, de nem az embernek. Ilyen idők járnak... Az Úr jelet küldött nekünk... Aznap, mikor az az átokverte Csernobil történt, méhecskékről álmodtam, sok méhecskéről. Szállnak, egyre csak szállnak valahová. Egyik raj a másik után. A méhecskék pedig tűzvészt jelentenek. Meggyullad a föld... Jelet küldött az Úr: az ember vendég a földön, nem ez az otthona, vendégségbe jött. Mi itt vendégek vagyunk... (Elsírja magát.) - Mama! - kiált neki az egyik fia. - Mama! Megjött az autó... Monológ arról, hogy szerepre és akcióra vágyunk Több tucat könyvet írtak már... Filmeket forgattak róla. Kommentálták is ezeket. Mégis túlnő rajtunk az esemény, minden kommentár fölött áll... Azt hallottam vagy olvastam egyszer, hogy Csernobil problémájával főként mint önismereti problémával kell szembenéznünk. Ezzel egyetértek, nekem is ez az érzésem. Állandóan arra várok, hogy egy okos ember majd mindent elmagyaráz nekem... Szépen kifejti... Ahogy felvilágosítanak arról, hogy mi a helyzet Sztálinnal, Leninnel, a bolsevizmussal. Vagy állandóan azt hajtogatják: „Piac! Piac! Szabad piac!\" Mi meg... Bár Csernobil nélküli világban nőttünk föl, együtt kell élnünk Csernobillal. Tulajdonképpen a rakétakutatás a szakterületem, azon belül pedig a rakéták hajtóanyagára szakosodtam. Bajkonurban szolgáltam. Életem jelentős részét töltöttem a Kozmosz és az Interkozmosz programmal. Meghódítjuk az eget! Meghódítjuk a sarkvidéket! Meghódítjuk a szűzföldeket! Meghódítjuk a kozmoszt! Az egész szovjet világ elröpült Gagarinnal együtt a kozmoszba, elszakadt a földtől... Mi mindannyian! Azóta is ő a szívem csücske! Az a szép orosz ember! A szép mosolyával! Még a halálát is mintha megrendezték volna. Álmok a lebegésről, a repülésről és a szabadságról... A vágy, hogy kiszakadjunk valahonnan...
Csodálatos időszak volt! Családi okokból költöztem Fehéroroszországba, itt fejeztem be a szolgálatot. Amikor megérkeztem... Belemerültem ebbe a csernobili térbe, ez pedig változtatott az érzéseimen. El se tudtam képzelni ehhez hasonlót, pedig mindig a legújabb technikával, űrtechnikával volt dolgom... Most még nehéz ezt megfogalmazni... Nem tud úrrá lenni rajta a képzelet... Ez valami... (Elgondolkodik.) Egy másodperccel ezelőtt az volt az érzésem, hogy megragadtam az értelmét... Egy másodperccel ezelőtt... Kedvem lenne filozofálni. Akárkinek kezdek beszélni Csernobilről, mindenkinek rögtön kedve támad filozofálni. De jobb, ha inkább a munkámról beszélek. Mi mindent csináltunk mi már itt? Templomot építünk... Az Áldozatok Menedéke Istenanya ikonja tiszteletére emeltünk templomot Csernobilban. Adományokat gyűjtünk, betegeket és haldoklókat látogatunk. Krónikát írunk. Múzeumot hozunk létre. Azt hittem egy darabig, hogy az én szívemmel nem dolgozhatok ilyen helyen. Megkaptam az első utasítást: „Itt a pénz, oszd szét harmincöt család között. Harmincöt özvegy között, akiknek meghalt a férjük.\" Mind likvidátor volt. Igazságosan kell szétosztani. De hogyan? Az egyik özvegyasszonynak beteg kislánya van, a másiknak két gyereke, a harmadik beteg, bérelt lakásban él, egy másiknak meg négy gyereke van. Éjszaka erre a gondolatra riadtam: „Hogy csináljam, hogy senkit se károsítsak meg?\" Gondolkodtam. Képzelheti... És nem boldogultam vele... Egyenlően osztottuk szét a pénzt a lista szerint. De az én gyermekem a múzeum. Csernobil múzeuma. (Hallgat.) Néha olyan érzésem van, hogy ott nem is múzeum lesz, hanem temetkezési vállalat. Tagja vagyok a sírásó brigádnak! Ma reggel még kabátot se tudtam venni, nyílik az ajtó, és egy nő már a küszöbön zokogásban tör ki... nem is zokog, hanem kiabál: „Vegyétek el a kitüntetését és minden oklevelét! Vegyetek el minden kedvezményt! Csak adjátok vissza a férjemet!\" Sokáig kiabált. Otthagyta a kitüntetését és minden oklevelét. Ott lesznek majd a múzeumban, üveg alatt... Megnézik a látogatók... De ezt a kiabálást, a nő kiabálását nem hallotta senki más, csak én, és eszembe jut majd, amikor kirakom ezeket az okleveleket. Most haldoklik Jarosuk ezredes... Sugárzásmérő vegyész. Micsoda derék, életerős férfi volt, most meg bénultan fekszik. Úgy forgatja a felesége, mint egy párnát... Kiskanállal eteti... Veseköve is van, szét kellene porlasztani, de nincs pénzünk a műtétre. Koldusok vagyunk, abból élünk, amit adnak nekünk. Úgy viselkedik az állam, mint egy csaló,
sorsukra hagyta ezeket az embereket. Ha meghal az ezredes, utcát, iskolát vagy katonai egységet neveznek el róla, de majd csak akkor, ha meghal... Jarosuk ezredes... Gyalog járt a zónában, és kijelölte a legszennyezettebb terület határait, vagyis ezt az embert a szó szoros értelmében biorobotként használták. Tudatában is volt ennek, mégis ment, közvetlenül az atomerőműtől indulva. Gyalog. Sugárzásmérő eszközökkel a kezében. Kiderítette, hol van a „folt\", és körbejárta a határait, hogy pontosan rá tudja vezetni a térképre... És a katonák, akik a reaktor tetején dolgoztak? Összesen kétszáztíz egységet, mintegy 340 ezer katonát vetettek be a baleset utáni mentesítésre. Azoknak jutott a poklok pokla, akik a tetőt tisztították... Adtak nekik ólomkötényeket, de alulról jött a sugárzás, onnan pedig nem védte őket semmi. Egyszerű műbőr csizmában voltak... Naponta másfél- két perc a tetőn... Aztán leszerelték őket a hadseregből, adtak nekik oklevelet és száz rubel prémiumot. És eltűntek hazánk végtelen térségeiben. Összekotorták a tetőn a fűtőanyagot és a reaktor grafitját, a beton és az acélbetétek darabjait... Húszharminc másodpercük volt arra, hogy megrakják a tróglit, és ugyanannyi, hogy ledobják a „szemetet\" a tetőről. Csak ezek a speciális tróglik negyven kilót nyomtak. Szóval képzelje el: ólomkötény, védőmaszk, ez a trógli és az eszelős tempó... El tudja képzelni? Kijevben, a múzeumban van egy grafitutánzat. Akkora, mint egy ködvágó sapka, de azt mondják, tizenhat kilót nyomna, ha igazi lenne, olyan tömör és nehéz. A távirányítású robotok gyakran megtagadták a parancs végrehajtását, vagy egész mást csináltak, mint kellett volna, mert az erős mezők tönkretették az elektronikus rendszerüket. A katonák voltak a legmegbízhatóbb robotok. Elnevezték őket a katonai egyenruha színéről „zöld robotoknak\". Háromezer-hatszáz katona ment át a szétrobbant reaktor tetején. Sátorban aludtak a puszta földön, mind azt mesélik, hogy az első időszakban szalmát szórtak a földre. Azokból a szalmakazlakból szedték, amelyek ott voltak az erőmű mellett. Fiatalok voltak... Most haldokolnak, de tisztában vannak azzal, hogy ha ők nincsenek... Ők még egy sajátos kultúra emberei. Ez a hőstett, az áldozat kultúrája. Volt olyan pillanat, amikor fennállt az atomrobbanás veszélye, és le kellett engedni a reaktor alól a talajvizet, hogy ne jusson oda az olvadt urán és a grafit keveréke, mert a vízzel együtt kritikus tömeget alkotott volna. Három-öt megatonnás robbanás. Nem elég, hogy Kijev és Minszk
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
