felesége, két gyereke. Jelentette a parancsnokságon, hogy ukránokat fogadtak be a falunkba. Vaszko, Szasko... Másnap jönnek a németek motorral... Könyörögve kérjük őket, térdre borulunk... Ők meg kivitték a faluból az ukránokat, és géppisztollyal leterítették mindet. Kilenc embert. Mind fiatal, jóképű legény volt! Vaszko, Szasko... Csak háború ne legyen. Borzasztóan félek tőle! - Idejön a főnökség, ordibál-kiabál, mi meg süketnémák vagyunk. Megszenvedtük, de túléltük... - Nekem csak az emberem jár az eszemben... Egyre csak rá gondolok... A síroknál... Ki hangosan zokog, ki csendesen. Másokkal még az is megesik, hogy azt mondják: „Nyílj meg, sárga homok! Nyílj meg, sötét éjszaka!\" Az erdőből visszavárhatod, a homokból soha. Gyengéden szólok majd hozzá: „Ivan... Ivan, hogyan éljek?\" Ő pedig nem felel nekem semmit, se jót, se rosszat. - Én meg... Nem félek senkitől: sem a megboldogultaktól, sem a vadállatoktól, senkitől. Idejön a fiam a városból, és jól kioszt: „Mit ülsz itt egymagad? És ha meggyilkol valaki?\" És mit visz el tőlem? Csak a párnákat... Az ilyen egyszerű kunyhónak nincs más dísze, csak a párna. Ha pedig be akar mászni egy haramia, mihelyt bedugja a fejét az ablakon, megkínálom a kisbaltával... Lehet, hogy nincs Isten, hanem valaki más van odafenn a magasban, de valami van... Én meg élek. - Télen a nagyapa föllógatta az udvaron a megnyúzott, kettéhasított borjút. És pont akkor hoztak külföldieket. „Mit csinál, bácsi?\" - „Elűzöm a sugárzást.\" - Előfordult... Mesélték az emberek... Eltemette a férj a feleséget, a kisfia meg nála maradt. Egyedül van a férfi... Bánatában leitta magát... Leveszi a kicsiről a pisis pelenkát, és beteszi a párna alá. A felesége meg - vagy ő maga, vagy csak a szelleme - megjelenik éjszaka, kimos, megszárítja a ruhát, és leteszi egy helyre. Egyszer aztán észrevette a férje... Szólította, de ő rögtön mintha szertefoszlott volna. Köddé vált. Akkor azt tanácsolták neki a szomszédok: ha megint feltűnik az árny, zárja kulcsra az ajtót, akkor talán nem inal el olyan gyorsan. De nem jött többet. Mi volt az? Vajon ki lehetett? Nem hiszi? Akkor mondja meg, hogy honnan lettek a mesék? Lehet, hogy valamikor régen igazak voltak? Mit mondanak erre a magukfajta tanult emberek?...
- Honnan szakadt a nyakunkba ez a Csernobil? Azt rebesgetik egyesek, hogy a tudósok műve. Elkapják az Öregisten szakállát, az meg csak nevet. Mi meg itt bűnhődünk érte! Sosem éltünk jól. Nyugalomban. Közvetlenül a háború előtt elvitték az embereket. Elfogták őket... Nálunk három férfit kaptak el... Jöttek a fekete autóval, elvitték őket a mezőről, azóta se jöttek vissza. Mindig féltünk. - Nem szeretek sírni... Szeretek új vicceket hallgatni... Dohányt termesztenek a csernobili zónában, a gyárban készítenek belőle cigarettát. Minden dobozra ráírják: „Az Egészségügyi Minisztérium UTOLJÁRA figyelmeztet arra, hogy a dohányzás káros az egészségre.\" Hahaha... Az öregemberek meg ezt szívják nálunk... - Nincs másom, csak a tehénkém. De odaadnám, csak hogy ne legyen háború. Borzasztóan félek tőle! - Kakukkol a kakukk, cserregnek a szarkák. Őzek szaladnak. Megélnek- e itt továbbra is, senki sem tudja megmondani. Kinézek reggel a kertbe, föltúrták a vaddisznók. Az embereket át lehet telepíteni, de a jávorszarvast és a vaddisznót nem. Meg a víz sem tartja magát a határokhoz, csak folyik a földön meg a föld alatt... A ház nem lehet meg ember nélkül. És az állatnak is szüksége van az emberre. Mindenütt az embert keresik. Megjöttek a gólyák. Kikeltek a bogárkák. Örülök mindennek. - Fáj mindenem, asszonyok... Jaj de fáj! Csendesen kell... Csendesen viszik a koporsót... Óvatosan. Nem szabad nekimenni vele sem az ajtónak, sem az ágynak, nem érhet, nem ütődhet semmihez. Mert az baj, várhatja az ember az újabb halálesetet. Uram, vedd magadhoz a lelküket. És az örök világosság fényeskedjék nekik! Ahol pedig temetnek, ott sírnak is. Nálunk itt körös-körül mindenütt sírok vannak... Dömperek járnak. Buldózerek. Összedőlnek a házak... Egyre csak dolgoznak és dolgoznak a sírásók... Eltemették az iskolát, a községi tanácsot, a fürdőt... A világ ugyanaz, de az emberek már nem. Csak egyvalamit nem tudok, van-e lelke az embernek? És milyen? És hol férnek el mind a másvilágon? Két napig haldoklott a nagyapám, én meg a kemence mögé bújtam, és onnan néztem, hogyan száll ki belőle a lélek. Elmentem megfejni a tehenet... Beugrom a házikóba. Szólítom. Nyitott szemmel fekszik... Kiszállt belőle a lélek... Vagy nem is volt semmi? Akkor hogyan látjuk viszont egymást?
- Azt mondja az atyuska, hogy halhatatlanok vagyunk. Imádkozunk. Uram, adj nekünk erőt ahhoz, hogy elviseljük az életünk gyötrelmeit... Monológ arról, hogy örül a tyúk, ha gilisztát talál. Ami pedig a vaslábasban fő, az sem örök Az első rémület... Az első rémület az égből szakadt ránk. A víz hozta. De voltak emberek, méghozzá sokan, akik olyan nyugodtak voltak, mint a kövek. Isten engem úgy segéljen! A férfiak meg, legalábbis az idősebbek, azt kiabálják, ha beisznak: „Elmasíroztunk Berlinig, és győztünk!\" Mintha öklükkel vernék az asztalt, úgy beszélnek... A győztesek! Tele kitüntetésekkel. Az első rémület... Döglött vakondokokat találtunk a gyümölcsösben és a kertben. Ki végzett velük? Normális esetben ki se dugják az orrukat a föld alól. Valaki kiűzte őket. Isten engem úgy segéljen! Hív a fiam Homelból: - Rajzanak a cserebogarak? - Nincsenek cserebogarak, még pajort se látok sehol. Elbújtak. - Giliszták vannak? - Örül a tyúk, ha gilisztát talál. Az sincs. - Az első jel: ahol nincs cserebogár és giliszta, ott erős a sugárzás. - Mi az a sugárzás? - Mama, ez a halál egyik fajtája. Beszéld rá a papát, és gyertek! Majd nálunk átvészelitek az egészet. - Még nem végeztünk a kertben az ültetéssel... Hülyék voltunk, de hát nem lehet mindenki okos. Látjuk, tűz van, na és? A tűz ég, aztán elalszik. Volt, nincs. Akkor még senki se félt. Nem ismertük az atomot. Isten engem úgy segéljen! Pedig ott éltünk az erőmű mellett, légvonalban harminc kilométer, országúton negyven. Nagyon elégedettek voltunk. Az ember megvette a jegyet, és beutazott. Moszkvai szintű ellátás, a kolbász olcsó, mindig van hús a boltban. Válogatni is lehet. Szép idők voltak! Most pedig minden olyan rémisztő... Azt híresztelik, hogy csak a békák és a muslincák maradnak meg, az ember nem. Ember nélkül marad az élet. Dajkamesék hülyegyerekeknek. De nincs mese igazság nélkül... Bekapcsolom a rádiót. Állandóan a sugárzással riogatnak. Pedig a sugárzás idején jobb lett az életünk. Isten engem úgy segéljen! Nézzük
csak: hoztak narancsot, háromféle kolbászt, tessék parancsolni. Faluhelyen! Az unokáim bejárták a fél világot. A kisebbik lány visszajött Franciaországból, ahonnan egykor Napóleon jött ide... Nagymama, láttam ananászt! A másik unokámat, a kisöccsét Berlinbe vitték kezelésre... Oda, ahonnan Hitler rontott ránk... Tankokkal. Most új világ lett... Minden másképp van... A sugárzás a ludas benne, vagy ki? És milyen az? Lehet, hogy mutatták valahol a moziban? Maga látta? Fehér, vagy milyen? Milyen színű? Azt beszélik, nincs színe és szaga, mások meg azt mondják, fekete. Mint a föld! Ha pedig nincs színe, akkor olyan, mint Isten. Isten mindenhol ott van, de nem látja senki. Riogatnak! Pedig teremnek az almafák a gyümölcsösben, levél nő a fán, érik a krumpli a földben... Szerintem nincs is semmiféle Csernobil, csak kitalálták. Becsapták az embereket. A nővérem elköltözött az urával. Nem messzire, csak húsz kilométerre. Két hónapig éltek ott, amikor egyszer csak rohant hozzájuk a szomszédasszony: „Átterjedt a sugárzás a tehenéről az enyémre. Belepusztul.\" - „És hogyan terjedt át?\" - „A levegőben száll, mint a por.\" Mesebeszéd! Dajkamesék... Pedig tényleg megtörtént... A nagyapámnak voltak méhei, öt kaptár állt nála. Három napig nem jöttek elő, egy darab sem. Ott ültek a kaptárban. Hogy átvészeljék. A nagypapa az udvaron járkált: „Mi a franc van velük?\" Történt valami a természetben. Mint később elmagyarázta a szomszédom, aki tanárember, az ő rendszerük jobb a miénknél, értelmesebb, így rögtön megérezték. Még hallgatott a rádió, nem írtak semmit az újságok, de a méhek már tudták. Csak a negyedik napon röpültek ki. A darazsak... voltak nálunk darazsak, a tornác fölött volt a darázsfészek, senki se bántotta őket, aztán egy reggel nem volt egy darab se, se eleven, se holt. Hat évvel később jöttek vissza. A sugárzás... Az embereket és az állatokat is megijeszti... És a madarakat... Még a fa is fél, csak néma. Nem tudja elmondani. A kolorádóbogarak meg ugyanúgy másznak, mint azelőtt, megeszik a krumplinkat, lerágják róla a leveleket, hozzászoktak a méreghez. Akárcsak mi. De ha belegondolok, minden házban meghalt valaki... Az a másik utca, a folyó túlsó partján... Ott most minden nő férj nélkül él, nincsenek férfiak, meghaltak. A mi utcánkban a nagyapám él, amott meg van még egy férfi. Isten korábban szólítja magához a férfiakat. Mi lehet az oka? Senki se tudja elmagyarázni nekünk, senki se ismeri ezt a titkot. De ha arra gondolok, hogy a férfiak maradnának asszony nélkül - az is csúnya volna. Isznak, kedvesem, isznak. Bánatukban isznak. Kinek van kedve meghalni?
Amikor haldoklik az ember, borzasztóan elkeseredik. Nem talál vigaszt. Senki sem tudja megvigasztalni semmivel. Isznak, és jár a szájuk... ítélkeznek ... Az ember beiszik, röhögcsél, és puff! - vége. Mindenki könnyű halálról álmodik. De hogy lehet azt kiérdemelni? A lélek az egyetlen érző lény. Ó, kedveském... Az asszonyok nálunk meg mind üresek, kipakolták őket, minden harmadikat. Akár fiatal, akár öreg... Mi mást mondhatnék még? Élni kell. Semmi több... És még valami... Korábban magunk köpültünk vajat, mi készítettünk tejfölt, túrót, sajtot. Főztünk tejlevest tésztával. Esznek ilyet a városban? Az ember leönti vízzel a lisztet, aztán forró vízbe szaggatja a tésztát, megfőzi, és tejet önt hozzá. Édesanyánk megmutatta, és így okított: „Tanuljátok meg ti is, gyerekek. Én is az édesanyámtól tanultam.\" Nyírfa- és juharszörpöt ittunk. Zöldbabot főztünk vaslábasban, a nagy kemencében. Lekvárt készítettünk áfonyából... A háború alatt pedig csalánt, labodát és más füveket szedtünk. Fölpuffadtunk az éhségtől, de nem pusztultunk bele. Erdei bogyókat gyűjtöttünk, gombát szedtünk... Most meg olyan az élet, hogy ez mind összeomlott. Azt hittem, ez elpusztíthatatlan, mindig is így volt, így is lesz. Ami pedig a vaslábasban fő, az örök. Sose hittem volna, hogy ez megváltozhat. Mégis így lett... Tejet nem szabad, hüvelyeseket nem szabad. Tilos gombát és erdei bogyókat szedni. Három óra hosszat kell áztatni a húst. Ha krumplit főzünk, kétszer le kell önteni a vizet róla. De Istennel nem viaskodhat az ember... Élni kell... Azzal ijesztgetnek, hogy nem szabad inni a vizünkből. De hát hogy legyünk meg víz nélkül? Minden emberben van víz. Senki sincs víz nélkül. Még a kőben is találni vizet. Akkor lehet, hogy a víz örök? Az egész élet abból keletkezett... Kit lehet megkérdezni? Senki se tudja. Istenhez meg imádkozni kell, nem kérdéseket kell feltenni neki. Élni kell... Most kel ki a rozs. Szépen hajt. Hanna Pjatrouna Badajeva, a zóna illegális lakója Monológ a szöveg nélküli dalról A lába elé borulok... Szépen kérem magát... Találja meg nekem Hanna Szuskót. A falunkban élt. Kazsuski községben. A neve Hanna Szusko...
Megadom magának minden ismertetőjelét, aztán nyomtassa ki. Púpos, gyerekkorától néma. Egyedül élt. Hatvanéves... Az áttelepítés idején vitték el, mentővel, ismeretlen helyre. Nem tudott írni, ezért nem kaptunk tőle levelet. A magányosokat és a betegeket menhelyre vitték. Hogy ne legyenek szem előtt. Senki se tudja a címét. Nyomtassa ki... Az egész falu sajnálta. Gondoztuk, mint egy kisgyereket. Egyikünk fát vág, a másik tejet hoz. A harmadik ott ül esténként a házikóban. Begyújt a kályhába... Két évig hányódtunk, idegeneknél húztuk meg magunkat, aztán hazajöttünk a szülőházunkba. Adja át neki, hogy épségben van a házikója. Megvan a tető, akárcsak az ablakok. Amit összetörtek és elhordták, azt majd együtt helyreállítjuk. Csak a címét adja meg, ha megtudjuk, hol él és szenved, elmegyünk érte, és elhozzuk. Visszahozzuk. Hogy ne pusztuljon bele a honvágyba. A lába elé borulok magának. Szenved az idegen világban az az ártatlan lélek... Van még egy ismertetőjele... El is felejtettem... Ha fáj neki valami, énekel egy dalt. Szöveg nélkül. Csak a hangja szól. Mert nem tud beszélni... Ha fáj neki valami, elnyújtott hangon énekel, így: á-á-á... Panaszkodik... Á-á-á... Marija Vaucsok, a szomszédasszony Három monológ az ősrégi félelemről és arról, hogy miért hallgatott egy fér i, amikor beszéltek az asszonyok K-ovék családja. Anya és lánya. Meg egy férfi, aki nem szólt egy szót se (a lány férje). A lány: Eleinte éjjel-nappal sírtam. Sírhatnékom és beszélhetnékem volt... Tádzsikisztánból, Dusanbéból jöttünk. Ott háború van... Nekem nem lenne szabad erről... Gyereket várok, terhes vagyok. De magának elmondom... Fölszállnak nappal a buszra, ellenőrzik a személyi igazolványokat. Hétköznapi emberek, csak van náluk géppisztoly. Megnézik az iratokat, és letaszigálják a buszról a férfiakat. És ott rögtön,
az ajtó mellett... le is lövik őket. Még csak el sem vezetik az embereket egy félreeső helyre. Sose hinném el. De láttam, hogy leszállítottak két férfit, az egyik nagyon fiatal, jóképű volt, és kiabált nekik valamit. Tádzsikul, oroszul... Azt kiabálta, nemrég szült a felesége, három kisgyerek várja otthon. Ők meg csak nevettek, ők is fiatalok voltak, nagyon fiatalok. Hétköznapi emberek, csak volt náluk géppisztoly. A földre rogyott... A sportcipőjüket csókolgatta... Mindenki hallgatott, az egész busz. Mihelyt elindultunk: ratatata... Nem mertem visszanézni... (Sír.) Nekem nem lenne szabad erről... Gyereket várok. De magának elmondom... Csak egyvalamit kérek: ne adja meg a vezetéknevemet, csak a keresztnevemet: Szvetlana. Maradtak ott rokonaink. Megölik őket... Azt hittem korábban, hogy nálunk sose lesz háború. Nagy ország, imádjuk. A legerősebb! Korábban azt mondták nekem a szovjet hazában, hogy azért élünk szegényen, szerényen, mert nagy háború dúlt, sokat szenvedett a nép, ezért most hatalmas hadseregünk van, senki sem köthet belénk. Nem győzhetnek le! Aztán meg lőni kezdtünk egymásra... Most nem olyan a háború, mint korábban. A nagyapánk emlegette azt a háborút, aki eljutott Németországig. Berlinig. Most a szomszédok lőnek egymásra. A fiúk, akik együtt jártak iskolába, gyilkolják egymást, megerőszakolják a lányokat, akik mellettük ültek a padban. Mindenki megőrült... A férjeink hallgatnak. A férfiak hallgatnak, nem mondanak nekünk semmit. Azt kiabálták utánuk, hogy olyanok, mint az asszonyok, megfutamodnak. Gyávák! Elárulják a hazájukat. És mi a bűnük? Bűn az, ha valaki nem tud lőni? Nem akar. Tádzsik a férjem, mennie kellett volna a háborúba, embereket ölni. Ő meg azt mondta: „Elmegyünk, én nem akarok háborúba menni. Nekem nem kell géppisztoly.\" Szereti az ácsmunkát, szívesen gondoz lovakat. Nem akar lőni. Ilyen a lelke... Vadászni sem szeret. Ott az ő földje, ott beszélik a nyelvét, mégis eljött. Mert nem akarja megölni a másik tádzsikot, olyat, amilyen ő maga. Egy ismeretlen embert, aki nem tett semmi rosszat neki... Ott még a tévét se nézte. Befogta a fülét... De itt egyedül van, ott harcolnak az édestestvérei, egyet már meg is öltek. Ott él az édesanyja. A nővérei. Dusanbéból jöttünk ide vonattal, hideg volt, mert kiverték az ablakokat, nem fűtöttek, lőni nem lőttek, de útközben kővel dobálták az ablakokat, betörték az üvegeket: „Ruszkik, takarodjatok! Megszállók! Eleget fosztogattatok minket!\" Ő meg tádzsik, és mindezt hallotta. A gyerekeink is hallották.
Első osztályos volt a kislányunk, és szerelmes volt egy fiúba. Tádzsikba. Hazajön az iskolából: „Édesanyám, mi vagyok én, tádzsik vagy orosz?\" Hogy magyarázzam el neki... Nekem nem lenne szabad erről... De magának elmondom ... Náluk a pamíri tadzsikok harcolnak a kulobi tádzsikokkal. Mind tadzsikok, ugyanazt a Koránt tisztelik, egy a hitük, de a kulobiak gyilkolják a pamíriakat, a pamíriak pedig gyilkolják a kulobiakat. Eleinte összegyűltek a téren, kiabáltak, imádkoztak. Meg akartam érteni, mi folyik itt, ezért én is elmentem oda. Megkérdeztem az öregembereket: „Ki ellen tüntetnek?\" Azt felelték: „A Parlament ellen. Azt mondták nekünk, hogy nagyon bitang ember az a Parlament.\" Aztán kiürült a tér, és lőni kezdtek. Mintha hirtelen egy másik, ismeretlen országban lettünk volna. Kelet! Bár addig azt hittük, a saját hazánkban élünk. Szovjet törvények szerint. Annyi orosz sír maradt ott, és nincs senki, aki sírhatna mellettük... Orosz temetőkben legeltetik a marháikat... A kecskéket... Orosz öregemberek turkálnak a szemétben... Szülőotthonban dolgoztam ápolónőként. Éjszakai ügyelet. Szül egy asszony, nehéz szülés, kiabál... Beszalad egy nővér... Nem steril kesztyűben, nem steril köpenyben... Mi történt? Mi folyik itt?! Hogy ronthat be így a szülőszobába?! „Lányok, banditák törtek be!\" Fekete álarcot viselnek, fegyver van náluk. És rögtön hozzánk fordulnak: „Ide a narkóval! Meg a szesszel!\" - „Itt nincsenek narkotikumok, nincs tiszta szesz!\" Falhoz állítják az orvost - ide vele! Ebben a pillanatban megkönnyebbülten kiáltott föl a szülő nő. Boldogan. És fölsírt a gyerek, most jött a világra... Fölé hajoltam, nem is emlékszem már, kisfiú vagy kislány volt. Még nincs neve, nincs semmije. Ezek a banditák meg azt kérdezik tőlünk: hova való ez az asszony, kulobi vagy pamíri? Nem azt, hogy kisfiú vagy kislány, hanem azt, hogy kulobi vagy pamíri az anyja. Mi nem szólunk... Azok meg ordítanak: „Ki ez az asszony?!\" Nem szólunk. Erre elkapják azt a gyereket, aki összesen talán öt-tíz percet töltött ezen a világon, és kidobják az ablakon... Ápolónő vagyok, láttam már jó néhányszor, hogyan halnak meg a gyerekek. De akkor... Majd' kiugrott a szívem a mellemből... Nem lenne szabad emlegetnem ezt... (Megint sírva fakad.) Az eset után... Ekcéma jött ki a kezemen. Felduzzadtak a vénáim. És olyan közönnyel tekintettem mindenre, hogy nem akartam fölkelni az ágyból. Bemegyek a kórházba, és rögtön vissza is fordulok. Pedig már én is gyereket vártam... Hogyan éljek? Hogyan szüljek ott? Eljöttünk ide...
Fehéroroszországba... Naroulja csendes kisváros. És ne kérdezzen tőlem többet... Ne bántson... (Elhallgat.) Várjon csak... Azt akarom, hogy tudja... Nem félek Istentől. Az embertől félek... Eleinte kérdezősködtünk: „Hol van itt maguknál sugárzás?\" - „Ahol áll, ott van sugárzás.\" Szóval az egész földön?! (A könnyeit törölgeti.) Elmentek az emberek. Megrémültek. Nekem ez a hely nem olyan rémisztő, mint az a másik. Haza nélkül maradtunk, mi nem tartozunk sehova. A németek mind elmentek Németországba, a tatárok, mihelyt megengedték nekik, visszatértek a Krímbe, az oroszok meg nem kellenek senkinek. Miben reménykedjünk? Mit várjunk? Oroszország sosem mentette meg az embereit, mert nagy, végtelen. Őszintén szólva nem érzem úgy, hogy Oroszország a hazám - mert azt nevelték belénk, hogy a mi hazánk a Szovjetunió. Most nem tudni, hol keressen az ember menedéket. Ha senki sem húzza meg a ravaszt - már jó. Nekünk itt házat adtak, a férjemnek meg munkát. Írtam az ismerőseimnek, tegnap ők is megérkeztek. Örökre. Este érkeztek, és nem mertek kijönni az állomás épületéből, nem engedték ki a gyerekeket se, ott ültek a csomagjaikon. Reggelig akartak várni. Aztán látják: emberek járnak az utcákon, nevetnek, dohányoznak... Megmutatták nekik az utcánkat, odavezették őket a házunkhoz. Nem tértek magukhoz, mert mi ott már elszoktunk a normális, nyugodt élettől. Attól, hogy este is lehet az utcán járni. Lehet nevetni... Reggel meg elmentek a csemegébe. Láttak vajat, tejszínt, vettek öt üveg tejszínt - ezt ők maguk mesélték nekünk -, és rögtön meg is itták, ott, a boltban. Úgy néztek rájuk, mintha a bolondokházából szalasztották volna őket. Két éve nem láttak se tejszínt, se vajat. Ott még kenyeret se lehetett kapni. Ott háború van... Ezt nem lehet elmagyarázni olyan embernek, aki nem ismeri a háborút... Csak moziból... Nekem ott halott volt a lelkem... Kit szültem volna ott halott lélekkel? Itt kevés ember van... Üresen állnak a házak... Erdő mellett lakunk... Félek, ha sok ember van körülöttem. Mint az állomáson... A háború alatt... (Zokogni kezd, és elhallgat.) Az anyja: Csak a háborúról... Csak a háborúról tudok beszélni... Miért jöttünk ide? Csernobil földjére? Mert innen senki sem űz el minket. Erről a földről. Ez már senkié, elvette Isten. Elhagyták az emberek.
Dusanbéban az állomásfőnök helyetteseként dolgoztam, és volt ott még egy helyettes, tádzsik. Együtt nőttek fel a gyerekeink, együtt jártak iskolába, egy asztalnál ünnepeltük az új évet, május elsejét... a Győzelem Napját... Együtt boroztunk, együtt ettük a piláfot. Így szólított: „Nővérem. Nővérkém. Az én orosz nővérem.\" Aztán egyszer bejön (közös volt az irodánk), megáll az asztalom előtt, és rám ordít: - Mikor hordod már el végre magad a te Oroszországodba? Ez a mi földünk! Arra gondoltam abban a pillanatban, hogy ezt ép ésszel nem tudom elviselni. Odaugrottam hozzá: - Honnan van a kabátod? - Leningrádból - felelte meghökkenten. - Vesd le az orosz kabátod, szemétláda! - kiabálok rá, és már tépem is le róla a kabátot. - Honnan van a sapkád? Azzal dicsekedtél, hogy Szibériából küldték! Vedd le a sapkád, szemétláda! Ide az inggel! A nadrággal! Moszkvai gyárban varrták! Ezek is orosz holmik! Gatyára vetkőztettem volna. Nagydarab férfi, a válláig értem, de akkor - nem is tudom, honnan lett bennem ennyi erő mindent letéptem volna róla. Már körénk gyűltek az emberek. Ordít: - Takarodj innen, te veszett vadállat! - Nem, ideadsz mindent, ami az enyém, ami orosz. Viszek mindent, ami az enyém! - Kis híján elvesztettem az eszemet. - Vesd le a zakót! Meg a cipőt is! Dolgoztunk éjjel-nappal... Tömött szerelvények járnak, menekül a nép... Sok orosz indult útnak... Ezrek! Tízezrek! Százezrek! Még egy Oroszország. Éjjel kettőkor elindítottam a moszkvai vonatot, maradtak a váróteremben kurgonteppai gyerekek, nem érték el a moszkvai járatot. Elfüggönyöztem, elrejtettem őket. Odajön hozzám két férfi. Géppisztollyal. - Jaj, fiúk, mit kerestek ti itt? - kérdezem, de majd' kiugrik a szívem. - Te tehetsz róla, tárva-nyitva hagytad az ajtót. - Elindítottam a vonatot. Nem volt időm bezárni. - Miféle gyerekek ezek? - Helybeliek, dusanbeiek. - Vagy talán kurgoniak? Kulobiak? - Nem, dehogy. Helybeliek.
Elmentek. És ha megtalálták volna a termet? Akkor mind egy szálig... Meg engem is velük együtt - golyót röpítenek a fejembe! Ott egy hatalom van, a puskás ember. Reggel fölültettem a gyerekeket az asztraháni vonatra, utasítást adtam arra, hogy dinnyeszállítmánynak álcázzák őket, és ne nyissák ki az ajtót. (Elhallgat, aztán hosszú ideig sír.) Van bármi is, ami szörnyűbb az embernél? (Megint elhallgat.) Aztán itt is, amikor kimentem az utcára, minden pillanatban körülnéztem, mert az volt az érzésem, hogy leselkedik valaki a hátam mögött... Vár. Ott nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondoltam volna a halálra... Mindig patyolattiszta ruhában mentem el otthonról: frissen mosott blúzban, szoknyában, tiszta fehérneműben. Hátha egyik pillanatról a másikra meggyilkolnak! Most egyedül járok az erdőben, és nem félek senkitől. Nincs ember az erdőben, egy se. Megyek, és emlékszem: mindez velem történt, vagy mégsem? Néha találkozom vadászokkal, mennek puskával, kutyával, sugárzásmérővel. Ők is puskás emberek, de nem olyanok, nem embereket hajkurásznak. Ha lövést hallok, tudom, hogy varjúra lőnek vagy nyulat kergetnek. (Hallgat.) Ezért nem rémisztő nekem ez a hely... Nem tudok félni a földtől, a víztől ... Az embertől félek... Ott száz dollárért vesz géppisztolyt a bazárban... Emlékszem egy fiúra. Tádzsik... Egy másik fiút üldözött. .. Egy másik embert! Emlékszem, hogy futott, hogy lihegett, és rögtön megértettem, hogy meg akarja ölni... De amaz elrejtőzött... Elmenekült... Az meg jön vissza, elmegy mellettem, és megkérdezi: „Mama, hol lehet maguknál vizet inni?\" Csak úgy megkérdezi, mintha mi sem történt volna. Volt nálunk az állomáson egy hordó víz, megmutattam neki. A szemébe nézek, és azt kérdezem: „Miért üldözitek, miért gyilkoljátok egymást?\" Még el is szégyellte magát. „Mama, jobb lesz, ha csendben marad.\" Amikor pedig együtt vannak, mások lesznek. Ha hárman vagy akár csak ketten vannak, falhoz állítanak. Egy emberrel még lehet beszélni... Dusanbéból Taskentbe utaztunk, onnan meg mentünk volna tovább Minszkbe. Nincs jegy, és kész! Ravaszul, csinálják, amíg meg nem keni őket az ember, nem szállhat föl a repülőre. Állandóan belekötnek valamibe: túl nehéz a poggyász, túl nagy a poggyász; ezt nem lehet, azt ki kell dobni. Kétszer hajtottak a mérleghez, mire megértettem. Dugtam egy kis pénzt a zsebébe... „Ezzel kellett volna kezdeni, nem pedig vitatkozni.\" Milyen egyszerű minden! Azelőtt meg... Ki akarták pakoltatni velünk a kéttonnás konténerünket. „Veszélyes övezetből jönnek, visznek-e
fegyvert? Füvet?\" Elmentem a főnökhöz, az előszobában pedig találkoztam egy jóindulatú nővel, aki rögtön fölvilágosított: „Így nem megy semmire, ha az igazát követeli, kidobják a mezőre a konténerét, és szétlopkodják azt, amit hozott.\" De akkor mit csináljak? Nem aludtunk éjszaka, kipakoltunk, megnézték, mi mindenünk van: ócska ruhák, matracok, régi bútor és régi hűtőszekrény, két zsák könyv. „Biztos értékes könyveket visz.\" Megnézték - ott volt Csernisevszkijtől a Mit tegyünk?, Solohovtól a Feltört ugar. Nevettek. „És hány hűtőszekrénye van?\" - „Egy, azt is széttörték.\" - „Miért nem hozott vámáru-nyilatkozatot?\" - „Honnan tudhattuk volna, hogy kell? Most menekülünk először háborúból.\" Rögtön két hazát is elvesztettünk - a mi Tádzsikisztánunkat és a Szovjetuniót is... Járom az erdőt, gondolkodom. A szeretteim mind a tévé előtt ülnek, nézik, mi újság, mi folyik ott. Én meg nem akarom látni. Volt életem... Másik életem... Ott nagy embernek számítottam, még katonai rangom is van, a vasúti csapatok alezredese vagyok. Itt munkanélküliként üldögéltem, aztán elhelyezkedtem takarítónőként a városi tanácsnál. A padlót mosom... Elmúlt az élet... Másodikra meg már nincs erőm... Egyesek sajnálnak itt minket, mások meg morgolódnak: „Krumplit lopnak a menekültek. Éjszaka ássák ki.\" Édesanyám emlékei szerint abban a háborúban jobban sajnálták egymást az emberek. Nemrég elvadult lovat találtak az erdő szélén. Elpusztult. Másutt meg nyulat. Nem ölték meg őket, döglöttek voltak. Ez mindenkit nyugtalanított. Amikor pedig egy halott hajléktalant találtak, nem izgatták magukat. Mindenütt hozzászoktak a halott emberhez... Lena M., Kirgizisztánból. A ház küszöbén áll, és mint egy családi fényképen, mellette ül az öt gyereke és a macskája, Vihar, őt is magukkal hozták. Mintha háborúból menekültünk volna. Fogtuk a motyónkat, a macska meg jött utánunk, egészen a pályaudvarig, így őt is elhoztuk. Tizenkét napig zötykölődtünk a vonaton, az utolsó napokra már csak pár dunsztosüveg savanyú káposzta meg forró víz maradt. Őrt álltunk az ajtóban, ki feszítővassal, ki baltával, ki kalapáccsal... Egyik éjszaka banditák rontottak ránk. Majdnem megöltek minket. Mert egy tévéért, egy hűtőszekrényért gyilkolni is képesek. Mintha háborúból menekültünk volna, pedig Kirgizisztánban, ahol éltünk, még nem lőnek. Volt mészárlás Os városában... kirgizek harcoltak
üzbégekkel... De valahogy gyorsan elcsendesedett. Titokban tartották. De van valami a levegőben. Az utcákon... Mi, oroszok, persze félünk, de maguk a kirgizek is félnek... Sorban kell állniuk kenyérért, ezért rögtön ordítoznak: „Ruszkik, tűnés haza! Kirgizisztán a kirgizeké!\" - és kilöknek a sorból. És kiabálnak még valamit kirgizül, mondjuk azt, hogy nekik sem elég a kenyér, és még minket is etetniük kell. Nem sokat értek a nyelvükből, de megtanultam pár szót, hogy tudjak alkudni a bazárban... Volt hazánk, most meg nincs. Ki vagyok én? Édesanyám ukrán, édesapám orosz. Kirgizisztánban születtem, ott nőttem föl, tatárhoz mentem feleségül. Kik a gyerekeim? Milyen nemzetiségűek? Mi mind keveredtünk, keveredett a vérünk. A személyi igazolványomba meg a gyerekekébe is azt írták, orosz, pedig nem vagyunk oroszok. Szovjetek vagyunk! De nem létezik már az az ország, ahol születtem. Az a hely sincs már, melyet a hazánknak neveztünk, mint ahogy azok az idők sincsenek, melyeket szintén a hazánknak tekintettünk. Most olyanok vagyunk, mint a denevérek. Öt gyerekem van: a legnagyobb fiam nyolcadikos, a legkisebb lányom óvodás. Idehoztam őket. Az országunk nem létezik, de mi igen. Ott születtem, ott nőttem föl. Gyárat építettem, dolgoztam benne. „Menj a saját földedre, itt minden a miénk.\" Nem hozhattunk el semmit, csak a gyerekeket. „Itt minden a miénk.\" És hol van az, ami az enyém? Menekül a nép. Elmegy minden orosz. Minden szovjet ember. Ők sehol sem kellenek, őket nem várja senki. Pedig valamikor boldog voltam. Minden gyerekem szerelemből született... Így szültem őket: fiú, fiú, fiú, aztán lány, lány. Nem akarok többet mondani... Mindjárt elsírom magam... (De még hozzáfűz néhány szót.) Itt fogunk élni. Most itt a házunk. Csernobil a házunk. A hazánk... (Váratlanul elmosolyodik.) Itt is olyanok a madarak, mint nálunk. És a Lenin-emlékmű is áll. (Már a kapuban búcsúzkodik.) Korán reggel kalapálnak a szomszéd házban, szedik le a deszkákat az ablakról. Találkoztam az asszonnyal: „Honnan jött?\" - „Csecsenföldről.\" Nem mond semmit. Fekete kendőben jár. Ha találkozom néha egy-két emberrel, csodálkoznak... Nem értik. Mit művelsz a gyerekeiddel? Megölöd őket. Öngyilkos vagy. Nem megölöm, hanem megmentem őket. Negyvenéves vagyok, és teljesen megőszültem... Negyvenéves koromra! Elhoztak egyszer egy német újságírót a házunkba, és megkérdezte: „Elvinné a gyerekeit oda, ahol pestis vagy kolera
dühöng?\" De hát az pestis meg kolera... Az itteni félelmet nem ismerem. Nem látom. Nincsenek róla emlékeim... Az emberektől félek... A puskás emberektől... Monológ arról, hogy az ember csak a gonosztetteiben ra inált, a szeretet őszinte szavaiban egyszerű és közvetlen Menekültem... Menekültem a világtól... Eleinte pályaudvarokon lézengtem, tetszettek a pályaudvarok, mert ott sok ember csődül össze, én meg egyedül vagyok. Aztán olvastam erről a helyről az újságokban, és idejöttem. Itt szabadság van. Mondhatni, paradicsom. Ember nincs, csak állatok mászkálnak. Állatok és madarak közt élek. Magányos lennék? Elfelejtettem az életemet... Ne is kérdezzen erről... Amit a könyvekben olvastam, arra emlékszem, az életemet meg elfelejtettem. Fiatal voltam... Az én bűnöm... Nincs olyan bűn, amit meg ne bocsátana az Úristen, ha az ember őszinte bűnbánatot tart. Így van... Az emberek igazságtalanok, az Úristen viszont végtelenül türelmes és irgalmas... Miért? Erre nincs válasz... Az ember nem lehet boldog, nem kell annak lennie. Látta az Úristen a magányos Ádámot, és adta neki Évát. Boldogságra, nem bűnre. De az ember nem képes boldog lenni. Nem szeretem az alkonyatot. Ezt az átmeneti szürkületet, a mostani napszakot... Amikor félúton járunk a fény és az éjszaka között... Bárhogy töröm is a fejem, nem tudom, hol voltam azelőtt... Hol van az életem? Így van ez... Nekem mindegy: ha élek, élek, ha nem, nem. Az emberélet olyan, mint a fű, kivirágzik, kiszárad, és tűzre vettetik. Rákaptam az elmélkedésre... Itt ugyanúgy elpusztíthatják az embert a vadállatok, mint a hideg. És az elkeseredés. Gyalogolhat az ember húsz-harminc kilométert úgy, hogy nem találkozik senkivel. Az ördögöt böjttel és imádsággal lehet elűzni. Böjt a testnek, ima a léleknek. De én sosem vagyok egymagam, a hívő ember sosincs egyedül. Így van ez... Járom a falvakat... Korábban találtam száraztésztát, lisztet, olajat és konzervet. Most a sírokon keresgélek. Hagynak a halottaknak enni- és innivalót. Nekik meg nem kell... Ezért
nem is haragszanak meg rám... Vadrozs nő a mezőn. Gomba és bogyó terem az erdőben. Itt szabadság van. Sokat olvasok. Kinyitom a Szentírást... Szent János jelenései: „és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vize forrásaira. A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.\" Értem ezt a próféciát... Mindent megmondtak előre, megírtak már a szent könyvekben, csak nem tudunk olvasni. Nem vagyunk elég gyors felfogásúak. A fekete üröm ukránul csornobil. A szavakban adatott nekünk a jel. De az ember hebehurgya. Hiú. És kicsinyes. Szergij Bulgakov atyánál találtam ezt a gondolatot: „mivel kétségkívül Isten teremtette a világot, nem lehet teljesen elfuserált\", és „derekasan végig kell szenvedni a történelmet\". Így van ez... Valaki mástól meg... a nevére nem emlékszem... ezt a gondolatot jegyeztem meg: „A gonosz valójában nem szubsztancia, hanem a jó hiánya, ahogy a sötétség sem más, mint a fény hiánya.\" Itt könnyű könyveket találni. Üres agyagkancsó, kanál és villa már nincs sehol, de a könyvek ott hevernek. Nemrég találtam Puskin-kötetet... „És kedves a lelkemnek a halál gondolata.\" Ezt megjegyeztem. Így van ez... „A halál gondolata...\" Egyedül vagyok itt. A halálra gondolok. Szeretek elmélkedni. A csend segíti a felkészülést... Halál veszi körül az embert, mégsem érti, mi az. Egyedül vagyok itt... Tegnap kizavartam az iskolából egy anyafarkast a kölykeivel, ott éltek. Kérdés: igazi-e a szóba foglalt világ? Ott áll az ember és a lélek között a szó. Így van ez... És mondok én még valamit magának: kedvesebbek lettek a szívemnek a madarak, a fák, a hangyák. Korábban nem ismertem ilyen érzéseket. Nem is sejtettem, hogy vannak ilyenek. Ezt is olvastam valakinél: „A világmindenség fölöttünk, és a világmindenség alattunk.\" Mindenre gondolok. Az ember szörnyű... És rendkívüli... De itt nem érzek indíttatást arra, hogy bármit is megöljek. Halat fogok, van horgom. Így van ez... De nem lövök állatra... És nem állítok csapdát... A kedvenc hősöm, Miskin herceg mondta: „Hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja.\"5 Így van ez... Szeretek elmélkedni. Az ember a legtöbbször panaszkodik, nem pedig gondolkodik... Minek vizsgálnám a gonoszt? Természetesen nyugtalanít ... A bűn - az nem fizika... Feltétlenül el kell ismerni azt, ami nem létezik. Mondva van
a Bibliában: „A beavatotthoz másként szólnak, a többiek a példabeszédből értenek.\" Vegyük a madarat... Vagy más élőlényt... Képtelenek vagyunk megérteni őket, mert magukért élnek, nem másokért. Így van ez... Minden folyékony körülöttünk, így van ez... Minden négylábú élőlény a földet nézi, a föld húzza magához. Csak az ember áll a földön, az ég felé emeli a kezét és a fejét. Imádsághoz... Istenhez... Így imádkozik a templomban az öregasszony: „Mérj bűneink szerint.\" De nem ezt vallja a tudós, a mérnök és a katona. Azt gondolják: „Nincs miért vezekelnem. Miért kellene vezekelnem?\" Így van ez... Egyszerűen imádkozom... Mondom magamnak... Uram, szólíts már magadhoz! Hallgass meg! Az ember csak a gonosztettben rafinált. De milyen egyszerű és közvetlen a szeretet őszinte szavaiban. A szó még a filozófusoknál is csak hozzávetőleges ahhoz a gondolathoz képest, amelyet megéreztek. A szó csak az imádságban, az imádságos gondolatban felel meg tökéletesen annak, ami a lélekben van. Ezt a testemben érzem. Uram, szólíts magadhoz! Hallgass meg! Félek az embertől. És mindig találkozni akarok vele. Egy jó emberrel. Így van ez... Itt vagy banditák laknak, akik rejtőzködnek, vagy olyan emberek, mint én. Mártírok. Mi a vezetéknevem? Nincs személyi igazolványom. Elvették a rendőrök... Megvertek: „Mit csámborogsz itt?\" - „Nem csámborgok - vezeklek.\" Erre még jobban megvertek. A fejemet ütötték... Szóval írja azt: Isten rabja, Mikalaj... Most már - szabad ember. A Arcjom Bahcijarau, közlegény; Aljoh Ljavoncjevics Verabej, likvidátor; Vaszil Ioszifavics Huszinovics, gépkocsivezető-felderítő; Henadz Viktaravics Dzemjanyeu, rendőr; Vitai Bariszavics Karbalevics, likvidátor; Valjancin Kamkou, gépkocsivezető, közlegény; Eduard Bariszavics Karatkou, helikopterpilóta; Ihar Litvin, likvidátor; Ivan Aljakszandravics Lukasuk, közlegény; Aljakszandr Ivanavics Mihalevics, sugárzásmérő; Aljoh Leanyidavics Paulau, őrnagy, helikopterpilóta; Anatol Bariszavics Ribak, őrszakaszparancsnok; Viktar Szanyko, közlegény; Rihor Mikalajevics Hvoraszt, likvidátor; Aljakszandr Vasziljevics Sinkevics,
rendőr; Uladzimir Pjatrovics Sved, százados; Aljakszandr Mihajlavics Jaszinszki, rendőr. „Riadóztatták az ezredünket... Sokáig tartott az utazás. Senki sem mondott semmi konkrétat. Csak Moszkvában, a Belorusz pályaudvaron közölték velünk, hová visznek. Egy fiú, alighanem leningrádi lehetett, tiltakozott: »Én élni akarok.« Bírósággal fenyegették. Pontosan ezt mondta a parancsnok a felsorakozott katonák előtt: »Börtönbe visznek, vagy golyót kapsz.« Nekem más érzéseim voltak. Pont az ellenkezőjét éreztem, szerettem volna valamilyen hőstettet végrehajtani. Próbára tenni a jellememet. Lehet, hogy gyerekes felbuzdulás volt? A Szovjetunió minden részéből voltak katonák az alakulatunkban. Oroszok, ukránok, kazahok, örmények... Izgultunk, az igaz, mégis vidám volt a hangulat. Na, odavittek minket... Egyenesen az erőműbe. Adtak fehér köpenyt és fehér sapkát. Gézmaszkot. Tisztítottuk a területet. Egyik nap lent kotortuk, kapartuk össze a szemetet, a másik nap meg fönt, a reaktor tetején. Mindenhol lapáttal dolgoztunk. Gólyáknak hívtuk azokat, akik fölmentek. A robotok nem bírták, megbolondult a technika. Mi meg dolgoztunk. Megesett, hogy folyt a vér a fülünkből meg az orrunkból. És kapart a torkunk. Valami csípte a szemünket. Állandóan monoton zúgást hallottunk. Szomjaztunk, de étvágyunk nem volt. Megtiltották a tornát, hogy ne szívjunk be fölöslegesen sugárszennyezett levegőt. Munkába meg teherautók nyitott platóján vittek. De jól dolgoztunk. És nagyon büszkék voltunk erre...\" „Behajtottunk... Ott állt egy Tiltott zóna feliratú tábla. Nem voltam háborúban, de ezt mintha ismerősnek éreztem volna... Valahonnan az emlékezetem mélyéről jött elő... És valahogy kapcsolódott a halálhoz... Láttunk az utakon elvadult kutyákat, macskákat. Néha furcsán viselkedtek, nem ismerték meg az embereket, menekültek tőlünk. Nem értettem, mi van velük, amíg nem kaptunk parancsot arra, hogy lőjük le őket... Le voltak pecsételve a házak, a mezőgazdasági gépeket meg ott hagyták... Érdekes látvány. Nincs senki, csak mi, rendőrök, és járőrözünk. Bemegy az ember egy házba - fényképek a falon, a lakók meg sehol. Iratok hányódnak: Komszomol-tagkönyvek, igazolások, dicsérő oklevelek... Az egyik házból elvittük a tévét, de olyat nem láttam, hogy bárki is hazavitt volna valamit. Először is, az volt az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban visszajöhetnek a lakók... Másodszor, mindez... kapcsolódott a halálhoz...
Elautóztunk a boltokhoz, magához a reaktorhoz is. Fényképezkedni... Hogy legyen mivel dicsekedni otthon... Erősebb volt a kíváncsiság a félelemnél: vajon mi lehet ez? Én például nem mentem oda, mert fiatal feleségem volt, nem akartam kockáztatni, a fiúk meg lelöktek fejenként két decit, és nekivágtak... (Elhallgat.) Visszajöttek élve, ez pedig azt jelenti, hogy minden rendben van. Helyettesítek valakit éjszakai ügyeletben. Járőrözünk... Fényesen ragyog a hold. Mint egy utcai lámpa a magasban. Falusi utca... Sehol egy ember... Eleinte még égett villany a házakban, aztán kikapcsolták. Autózunk tovább - kiront az iskolából egy vaddisznó, átvág előttünk. Vagy róka. Állatok laktak a házakban, az iskolákban, a klubokban, ahol ilyen plakátok virítottak: »Célunk az egész emberiség boldogsága«, »Győz a világ proletariátusa«, »Lenin eszméi örökké élnek«. A kolhoz irodáiban vörös zászlók, vadonatúj lobogók, díszoklevelek egymásra tornyozva, rajtuk dombornyomással a vezetők profilja. A falakon a vezérek portréi, az asztalokon gipszvezérek. Mindenütt háborús emléktárgyak... Másfajta emléktárgyakat nem láttam. Rohammunkában összetákolt épületek, betonból készült szürke tehénistállók, rozsdás szénatárolók. Meg a hősi temetők, a dicsőség dombjai, kicsik és nagyok... »Ez lenne a mi életünk? - kérdeztem magamat, mert már más szemmel néztem mindezt. - Így élünk?« Mintha egy harcias törzs hagyta volna el a helyét, ahol ideiglenesen állomásozott... Elvonult volna valahová... Az én agyamat is szétvetette a csernobili robbanás. Gondolkodni kezdtem.\" „Elhagyott ház... Zárva van. Kismacska az ablakban. Azt hittem, agyagból van. Odamegyek: élő. Minden virágot megevett a virágcserepekből. Az összes muskátlit. Hogy került ide? Vagy itt hagyták? Az ajtón cédula: »Kedves járókelő, ne keress drága holmikat. Nálunk nem voltak ilyenek. Használhatsz bármit, de ne fosztogass. Visszajövünk.« Más házakon különböző színű feliratokat láttam: »Bocsáss meg, szülőházam!« Úgy búcsúztak el a háztól, mint az emberektől. Azt írták: »Holnap elmegyünk«, megadták a dátumot, sőt még az órát és a percet is. Iskolai füzetből kitépett lapon, gyerekírással: »Ne bántsd a macskát, mert mindent megesznek a patkányok.« Vagy: »Ne öld meg a mi Csibészünket. Ő jó.« (Becsukja a szemét.) Elfelejtettem mindent... Csak arra emlékszem, hogy idejöttem, többre nem. Mindent elfelejtettem... Három évvel a
leszerelés után történt valami az emlékezetemmel... Még az orvosok se tudják, mi... Nem tudok pénzt számolni, eltévesztem. Megyek egyik kórházból a másikba... Mondtam már magának? Odamegy az ember egy házhoz, azt hiszi, üres. Kinyitja - ott ül egy macska... Meg azok a cédulák a gyerekek üzeneteivel...\" „Behívtak szolgálatra... Azt a feladatot kaptuk, hogy ne engedjük be a helyi lakosokat a kiürített falvakba. Zárat alakítottunk ki az út mellett, földkunyhókat és megfigyelőtornyokat építettünk. Valami miatt »partizánoknak« hívtak minket. Nyugodt élet. Mi meg ott állunk. Katonai egyenruhában. A parasztok nem értették, miért nem vihetik el például a vödrüket, a korsóikat, a fűrészt vagy a fejszét. Miért nem takaríthatják be a termést? Hogy lehetne elmagyarázni nekik? Az út egyik oldalán tényleg katonák állnak, nem engednek át senkit, a másikon meg tehenek legelnek, zúgnak a kombájnok, csépelik a gabonát. Összegyűlnek az asszonyok, és siránkoznak: »Fiacskáim, engedjetek be! Ott a földünk... a házikónk...« Hoztak tojást, szalonnát, kisüstit. Engedjetek... Siratták a mérgezett földet. A bútorokat... A háztartásukat... Minket meg azzal a feladattal küldenek szolgálatba, hogy ne engedjük be őket. Ha egy öregasszony hoz egy kosár tojást, el kell koboznunk, és el kell temetnünk. Megfejte a tehenet, hoz egy vödör tejet. Vele a katona. El kell temetni a tejet... Titokban fölszedték a krumplijukat - el kell venni. Meg a céklát, a hagymát, a tököt. El kell temetni... Az utasításnak megfelelően... És olyan termés volt mindenből, hogy bárki megirigyelhetné. És milyen szép minden körülöttünk. Arany ősz. Mindenkinek olyan volt az arca, mintha őrült lenne. Nekik is, nekünk is. Világgá kürtölték az újságok a hősiességünket... Hogy mi micsoda hős legények vagyunk... Komszomolista önkéntesek! És kik voltunk valójában? Mit csináltunk? Ezt szeretném megtudni. Szívesen olvasnék róla. Pedig magam is ott voltam ...\" „Katona vagyok, ha parancsot kapok, teljesítenem kell... Esküt tettem... De ez nem minden... Hősies nekibuzdulás, az is volt. Ezt belénk nevelték... Iskoláskorunk óta ezt sulykolták. A szüleink is. Politikai tisztek is ügyködtek ott. Rádió, tévé! Különböző emberek különbözőképpen
reagáltak: egyesek azt akarták, hogy interjút készítsenek velük, írjanak róluk az újságokban, mások mindezt munkának tekintették, megint mások... Találkoztam olyanokkal, akik úgy érezték, hőstettet hajtanak végre. Bekerülnek a történelembe. Jól megfizettek minket, de a pénz kérdése mintha föl se merült volna. Négyszáz rubel a fizetésem, ott meg ezret kaptam, szovjet rubelben. Nagy pénz volt annak idején. Később a szemünkre vetették: »Tömtek benneteket pénzzel, aztán hazajöttetek, rögtön kaptatok autót, bútort, sorban állás nélkül.« Ez persze sértő. Mert volt hősies nekibuzdulás is... Rémület fogott el minket, mielőtt indulnunk kellett ide. Nem tartott sokáig, ott már elmúlt... Parancs. Munka. Feladat. Szerettem volna megnézni felülről, helikopterből a reaktort: mi történt ott, hogy néz ki? De ezt megtiltották. Ráírták nekem egy cédulára, 21 röntgen, de nem voltam meggyőződve arról, hogy tényleg annyi. Egyszerű volt a procedúra: az ember elrepül Csernobil járási székhelyre (járási szintű kisváros, nem valami nagyvilági hely, amilyennek elképzeltem), ott ül a sugárzásmérő szakember, tíz-tizenöt kilométerre az erőműtől, és méri a háttérsugárzást. Aztán megszorozták a mérési adatokat annyival, ahány órát aznap repültünk. Mégis fölszálltam a helikopterrel, és a reaktor fölé repültem: oda, vissza, mindkét irányba megtettem az utat; az egyik nap nyolcvan röntgent mértek, a másik nap százhúszat... Éjszaka két óra hosszat körözök a reaktor fölött. Infravörös fényképeket készítünk, olyanok rajtuk a szétszóródott grafitdarabok, mintha „fényt kaptak\" volna... Nappal ezt nem lehetett látni... Beszélgettem tudósokkal. Azt mondja az egyik: »Lenyalogathatom a helikopterét, akkor se lesz semmi bajom.« A másik meg: »Fiúk, miért repültök így? Védekezzetek a sugárzás ellen, mert így megrövidítitek az életeteket. Vegyetek föl valamit, ragasszátok körbe az ülést védőréteggel!« A fuldoklók mentsék meg magukat. Ólomlemezzel védtük az ülést, mellényt is szabtunk belőle magunknak... Vékony ólomlemezből... De kiderült, hogy bizonyos sugaraktól véd, másoktól meg nem. Kivörösödött az arcunk, mintha megégett volna, nem tudtunk borotválkozni. Reggeltől késő éjszakáig repültünk. Nem volt ott semmi fantasztikus. Csak munka. Kemény munka. Éjszaka meg a tévé előtt ültünk, mert pont akkor volt a foci-világbajnokság. Természetesen a fociról beszélgettünk. Aztán gondolkodni kezdtünk... Nem akarok hazudni... Nem egyhamar, az biztos, vagy három-négy évvel ezután... Amikor egyikünk
megbetegedett, a másik pedig... Szóval meghalt valaki... Megőrült... Végzett magával... Akkor kezdtünk gondolkodni. De azt hiszem, csak húsz-harminc évvel a történtek után fogunk fel valamit. Nekem az afgán balhé (két évet nyomtam le) meg Csernobil is összejött (ott három hónapig voltam) - ezek életem legmeghatározóbb élményei... Nem mondtam meg a szüleimnek, hogy Csernobilba vezényeltek. A bátyám véletlenül vett egy Izvesztyijá-t, meglátta benne a fényképemet, és vitte édesanyámnak: »Na, nézd csak, mekkora hős lett!« Édesanyám meg elsírta magát...\" „Vittek minket az erőműbe... Velünk szemben meg a kilakoltatott emberek menetoszlopa. Hozták a gépeiket. Hajtották a marhákat. Éjjel-nappal. Mentünk tovább... És tudja, mit láttam? Az út szélén. A napfényben... A legfinomabb ragyogó tiszta fény... Mintha kristályok csillognának... A legapróbb darabkák... Kalinkavicsi felé mentünk, Maziron át. A szivárvány minden színében játszott valami... Megbeszéltük egymás között. Csodálkoztunk. A falvakban, ahol dolgoztunk, rögtön kiszúrtuk, hogy kis lyukak égtek a levelekbe, de mikor szedtünk uborkát meg paradicsomot, azokon a leveleken is láttunk fekete lyukakat... Ősz volt. Pirosak a bogyóktól a ribizlibokrok, roskadoznak az ágak a rengeteg alma alatt - persze nem tudja megtartóztatni magát az ember. Eszik belőle. De elmagyarázták nekünk, hogy nem szabad. Mi meg káromkodtunk, és ettük. Odamentem... Pedig kimaradhattam volna belőle. Jelentkeztem önkéntesnek. Az első napokban nem találkoztam olyan emberrel, aki közömbös maradt volna, csak akkor láttam üres tekinteteket, amikor már hozzászoktunk. Kitüntetésekre hajtottunk? Kedvezményekre? Baromság! Nekem személy szerint nem kellett semmi. Lakás, autó... Mi kell még? Persze, nyaraló... Megvolt mindenem. Hajtott a férfiúi kalandvágy... Egy igazi férfi igazi kihívást akar. A többiek meg? Kapaszkodjanak az asszony szoknyájába... Az egyik igazolást hozott arról, hogy szül a felesége, a másiknak kisgyereke van... Hát igen, kockázatos. Hát igen, veszélyes a sugárzás miatt, de hát valakinek akkor is meg kell csinálnia. Apáink talán nem mentek a háborúba? Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó
sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. Annyira kérte. Abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat... A többit már maga is kitalálhatja... Nem akarok többet mondani erről...\" „Nem sokkal azelőtt jöttem vissza az afgánoktól... Szerettem volna élni. Megnősülni. Rögtön meg akartam nősülni... Mi vár rám itthon? Piros csíkos behívó »speciális gyakorlatra«, egy órán belül meg kell jelennem a megadott címen. Anyám rögtön elsírta magát. Azt hitte, megint háborúba kell mennem. Hová visznek? Minek? Nem mondanak szinte semmit. Fölrobbant valami reaktor... És akkor mi van? Szluckban beöltöztünk egyenruhába, ott derült ki, hogy Hojnyiki járási székhelyre megyünk. Megérkeztünk Hojnyikiba, ott még semmit se tudtak az emberek. Hozzánk hasonlóan ők is akkor láttak először sugárzásmérőt. Vittek tovább egy faluba... Ott meg folyik a lagzi: csókolóznak a fiatalok, szól a zene, isszák a kisüstit. Ahogy a lagziban szokás. Mi meg parancsot kaptunk, hogy távolítsuk el a talaj legfelső rétegét egy ásónyom mélységig... Vágjuk ki a fákat... Kiadták a fegyvert is. A géppisztolyokat. Arra az eshetőségre, ha ránk támadnának az amerikaiak... A politikai foglalkozásokon előadásokat tartottak a nyugati különleges szolgálatok diverzáns tevékenységéről, aknamunkájáról. Este egy külön sátorban hagytuk a fegyvert. A tábor közepén. Egy hónappal később begyűjtötték. Sehol egy diverzáns. Csak röntgenek... Curie-k... Május 9-én, a Győzelem Napján érkezett egy tábornok. Felsorakoztattak, megköszöntöttek minket az ünnep alkalmából. Az egyik katona a sorban összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: »Miért titkolják előttünk, hogy mekkora a háttérsugárzás? Milyen dózisokat kapunk?« Csak egy ilyen ember akadt. Miután elment a tábornok, hívatta az egységparancsnok, és leordította a fejét: »Ez provokáció! Pánikkeltés!!« Pár nappal később adtak ki valamilyen gázálarcot, de nem használta senki. Kétszer megmutatták a sugárzásmérőt, de nem adták a kezünkbe. Háromhavonta engedtek haza pár napra. Csak egy parancsot kapott az illető: hozzon vodkát. Két hátizsák vodkát cipeltem oda. A tenyerükön hordoztak. Mielőtt hazaengedtek, mindenkit hívatott a kágébés, és azt tanácsolta igen meggyőzően: ne beszéljünk sehol senkinek arról, amit láttunk. Amikor visszajöttem az afgánoktól, tudtam, hogy élni fogok. Csernobil
után minden fordítva volt: pont akkor érheti utol a halál az embert, amikor már otthon van. Hazatértem... És csak akkor kezdődött minden...\" „Mit jegyeztem meg... Mi vésődött az emlékezetembe? Egész nap a falvakat járom... A sugárzásmérőkkel... És egy asszony se kínál meg minket almával... A férfiak nem félnek annyira, hoznak kisüstit, szalonnát: »Gyere, ebédelj velünk!« És nem illik visszautasítani, másrészt viszont nem olyan nagy öröm tiszta céziumot ebédelni. Inni iszok, a falatozásról viszont lemondtam. Vargányák lapultak szét az autók kerekei alatt. Vajon ez normális? Lusta, kövér harcsák úszkáltak a folyóban, a szokásosnál ötször vagy akár hétszer nagyobbak. Vajon ez normális? Vajon... Az egyik faluban mégis asztalhoz ültettek minket... báránysült... A házigazda beivott, és bevallotta: »Kis bárányka. Levágtam, mert már rá se tudtam nézni. Micsoda szörnyszülött! Nincs is kedvem enni belőle.« Erre lelöktem egy pohár kisüstit ... Elmosolyodik a házigazda: »Mi itt adaptálódtunk, mint a kolorádóbogarak.« Odatettük a sugárzásmérőt a házhoz - rögtön kiakadt a műszer...\" „Eltelt tíz év... Olyan volt már, mintha nem is lett volna; ha nem betegszem meg, elfelejtem... Szolgálni kell a Hazát! A Hazát szolgálni szent dolog. Kaptam fehérneműt, kapcát, csizmát, váll-lapokat, ködvágó sapkát, nadrágot, zubbonyt, derékszíjat, málhazsákot! Indulás! Adtak egy billenőplatós teherautót. Betont szállítottam. Ülök a kabinban, abban a hiszemben, hogy megvéd a vas és az üveg. Lesz, ami lesz... Megúszom! Sok fiatal volt, még nősülés előtt álltak a fiúk. Nem viseltünk védőmaszkot... Illetve emlékszem egyvalakire... Egy idősebb sofőrre... Ő mindig védőmaszkban vezetett. Mi meg nem. A közlekedési rendőrök is maszk nélkül álltak az út szélén. Mi a kabinban, ők meg nyolc órát álltak a radioaktív porban. Mindenkinek jól fizettek: háromszoros bér plusz kiküldetési díj. Kihasználtuk a lehetőséget... Tudtuk, hogy segít a vodka. A legjobb szer arra, hogy működésbe hozza a szervezet védekező mechanizmusait sugárfertőzés esetén. És megszünteti a stresszt. Nem véletlenül adták a háborúban a nevezetes népbiztossági decit. Szokásos életkép: részeg rendőr bírságol részeg sofőrt...
Ne írjon, kérem, a szovjet hősiesség csodáiról. Voltak... csodák! De mindenekelőtt nemtörődömség, trehányság, és csak azután csodák. Lezárni a lőrést... A géppuskafészek elé veti magát a harcos... De arról már nem ír senki, hogy elvileg nem adható ki ilyen parancs. Úgy dobtak ide minket, ahogy a homokot szórták a reaktorra... Mint a homokzsákokat. Mindennap új »frontújságot« függesztettek ki: »derekasan és önfeláldozóan dolgozunk«, »kitartunk és győzünk«. Szép nevet kaptunk: »a tűz katonák«. Kaptam a hőstettért oklevelet és ezer rubelt...\" „Eleinte csak értetlenkedtünk... Az volt az érzésünk, hogy ez hadgyakorlat... Játék... De igazi háború volt. Atomháború... Nem tudtuk, mi szörnyű és mi nem szörnyű, mitől kell félni, mitől nem. Senki se tudta. És nem volt kitől megkérdezni. Igazi kilakoltatás... A vasútállomásokon... Mi volt ott, az állomásokon! Segítettünk betuszkolni a gyerekeket a vagonok ablakán... Rendet tartottunk a sorokban... A jegypénztárakban és a gyógyszertárakban, ahol jódra vártak. Verekedtek, és szidták egymás anyját a sorokban. Betörték a kioszkok és a boltok ajtaját, ahol szeszt árultak. Beverték az üveget, kitépték a vasrácsokat az ablakokból. Áttelepítettek ezrei... Klubokban, iskolákban, óvodákban éltek. Üres hassal járkáltak. Mindenkinek hamar elfogyott a pénze. Összevásároltak mindent a boltokban... Nem felejtem el az asszonyokat, akik a fehérneműket mosták. Nem volt mosógép, azt nem hoztak, arra nem gondolt senki. Kézzel mostak. Csupa idősebb asszony. Hólyagos lett a kezük, kisebesedett. A fehérnemű nem egyszerűen koszos, lehet vagy 20-30 röntgen a szennyezettsége... »Egyetek, fiúk«, »Aludjatok kicsit, fiúk«, »Ti még fiatalok vagytok, fiúk. Vigyázzatok magatokra.« Sajnáltak minket, és sírtak. Vajon élnek-e még? Április huszonhatodikán minden évben összegyűlünk mind, akik ott voltunk. Akik még megmaradtak. Fölidézzük azokat az időket. Katonák voltunk a háborúban, szükség volt ránk. A rosszat elfelejti az ember, ez megmaradt. Az maradt meg, hogy nem boldogultak nélkülünk... Kihasználtak minket ... A mi rendszerünk igazából katonai, remekül működik rendkívüli helyzetekben. Az ember ott végre szabad és nélkülözhetetlen. Szabadság!
És az orosz ember megmutatja ilyen pillanatokban, milyen nagy! Egyedülálló! Sosem leszünk hollandok vagy németek. És nem lesz nálunk rendes aszfalt és ápolt pázsit. De hősök mindig lesznek!...\" „Az én történetem... Bedobták a jelszót, én pedig mentem. Muszáj volt! Párttag voltam. Előre, kommunisták! Ilyen volt a helyzet. A rendőrségen dolgoztam. Törzsőrmesterként. Új csillagot ígértek a váll-lapomra. Ez nyolcvanhét júniusában történt... Orvosi bizottságnak kellett engedélyezni, de engem vizsgálat nélkül irányítottak oda. Azt mondták, valaki kibújt alóla, hozott igazolást a gyomorfekélyéről, és engem vittek helyette. Haladéktalanul. Ilyen volt a helyzet... (Nevet.) Akkor már voltak viccek. Az első pillanattól fogva... Hazajön munkából a férj, és panaszkodik a feleségének: »Azt mondták, holnap irány Csernobil, vagy leteszem az asztalra a párttagkönyvemet.« -»De hisz nem is vagy párttag.« - »Hát ez az, honnan szerzek nekik reggelre párttagkönyvet?« Katonákként mentünk, de a kezdeti időszakban kőművesbrigádot szerveztek belőlünk. Gyógyszertárat építettünk. Rögtön éreztem valami gyengeséget, álmosságot. Éjszaka köhögtem. Elmegyek az orvoshoz, ő meg azt mondja: »Minden rendben. A hőségtől van.« Hoztak az ebédlőbe a kolhozból húst, tejet, tejfölt; meg is ettük. Az orvos nem nyúlt semmihez. Amikor elkészítették az ételt, beírta a naplójába, hogy minden megfelel a normának, de nem is vett mintát. Mi meg észrevettük. Ilyen volt a helyzet. Elszántak voltunk. Érett az eper. Tele voltak a kaptárak mézzel... Fosztogatók kezdtek lézengeni a környéken. Elraboltak mindent. Bedeszkáztuk az ablakokat és az ajtókat. Lepecsételtük a széfeket a kolhoz irodáiban, meg a falusi könyvtárakat. Aztán kikapcsoltuk a közműveket, áramtalanítottuk az épületeket tűz esetére. Kirabolták a boltokat, kitépték a rácsokat az ablakokból. Liszt és cukor a lábunk alatt, széttaposott cukorkák... Széttört dunsztosüvegek... Az egyik faluból kitelepítették a lakosokat, öt-tíz kilométerre onnan meg emberek élnek. Átvándoroltak hozzájuk az elhagyott faluban maradt holmik. Ilyen volt a helyzet... Megérkezik a volt kolhozelnök a helyi lakosokkal; őket már elhelyezték valahol, adtak nekik házakat, de visszajárnak ide learatni a rozst, vetnek. Bálákban vitték el a szénát. A bálákban találtunk elrejtett varrógépeket, motorokat, tévéket. Olyan erős volt a sugárzás, hogy nem működtek a tévék... Barter: adnak neked egy üveg kisüstit, te pedig
megengeded, hogy elvigyék a babakocsit. Eladták, elcserélték a traktorokat, a vetőgépeket. Egy üveg... Tíz üveg... Senkit sem érdekelt a pénz... (Nevet.) Mint a kommunizmusban... Mindennek megvolt az ára: egy kanna benzin - fél liter kisüsti, perzsabunda - két liter, motor - ki kell alkudni... Fél évvel később mentem el, az előírások szerint akkor telt le a szolgálati időm. Aztán küldték a váltást. Kicsit ott tartottak minket, mert nem voltak hajlandók jönni a balti köztársaságokból. Ilyen volt a helyzet... De tudom, szétloptak, elvittek mindent, ami mozdítható volt. Még a kémcsöveket is ellopták az iskolák kémiaterméből. Az egész zónát áthozták ide... Keresse a piacokon, a bizományi áruházakban, a nyaralókban... A drót mögött csak a föld maradt... Meg a sírok... A múltunk - a mi hatalmas országunk...\" „Megérkeztünk a megadott helyre... Egyenruhába bújtunk... Kérdés: »Hová kerültünk?« »A baleset - nyugtat minket a százados - régen történt. Három hónapja. Már nincs mitől tartani.« Az őrmester: »Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt.« A sugárzásmérés volt a feladatom. Sötétedés után odajönnek a fiúk autóval a lakókocsinkhoz. Pénz, cigaretta, vodka... Csak turkálhassanak kicsit az elkobzott kacatokban. Megpakolták a táskáikat. Hová vitték? Biztos Kijevbe... Minszkbe... Az ócskapiacokra... Ami megmaradt, azt eltemettük. Női ruhákat, csizmákat, székeket, harmonikákat, varrógépeket... Gödrökbe temettünk mindent, »testvéri síroknak« neveztük őket. Hazatértem. Megyek táncolni. Megtetszik egy kislány: - Nem járnál velem? - Veled? Hisz te csernobili vagy. Ki menne férjhez hozzád? Megismerkedtem egy másikkal. Csókolózunk. Ölelkezünk. A legjobb úton vagyunk a házasságkötő terem felé. - Házasodjunk össze! - mondom neki. Erre ő valami ilyesmit mond: te egyáltalán képes vagy rá? Megy az neked? Elmennék innen... El is megyek, el én. Csak hát... sajnálom a szüleimet...\" „Vannak emlékeim...
Őrszakaszparancsnok voltam... Vagy mondjuk úgy, az apokalipszis-zóna igazgatója. (Nevet.) Így írja le! Megállítunk egy Pripjatyból jövő autót. Már kilakoltatták a várost, emberek nincsenek. »Mutassa az iratait.« Nincsenek iratai. Ponyva takarja a platót. Fölemeljük a ponyvát: húsz teáskészlet, ma is emlékszem, szekrénysor, sarokgarnitúra, tévé, szőnyegek, biciklik... Jegyzőkönyvet veszek föl. Húst hoznak, hogy temessük a tárolókba. A fél marháknak hiányzik a combjuk. Levágták. Jegyzőkönyvet veszek föl. Följelentés érkezett: házat bontanak egy elhagyott faluban. Megszámozzák, és pótkocsis traktorra pakolják a gerendákat. Gyorsan kiszállunk a megadott címre. Őrizetbe vesszük a »rablókat«. El akarták szállítani az épületet, hogy eladhassák valakinek, aki nyaralót épít. Már előleget is kaptak a leendő tulajdonosoktól. Jegyzőkönyvet veszek föl. Elvadult disznók rohangáltak az üres falvakban. A kutyák és a macskák a kapuknál várták a gazdájukat. Őrizték az üres házakat. Áll az ember a közös sír mellett... Repedt sírkő vezetéknevekkel: Baradzin százados, egy főhadnagy... Hosszú oszlopok, mint a versek - a közlegények vezetéknevei... Bogáncs, csalán, lapulevél. Aztán egyszer csak egy gondozott kertet pillantok meg. A gazda lépked az eke mögött, észrevett minket: - Ne kiabáljatok, fiúk. Mi már aláírtuk, hogy tavasszal elmegyünk. - Akkor minek szántja föl a kertet? - Hát mert ez őszi munka... Megértem, de jegyzőkönyvet kell fölvennem...\" „Menjetek ti mindnyájan... A feleségem elvitte a gyereket, és elment. A kurva anyját! De én nem akasztom föl magam, mint Ványka Kotau... És nem vetem le magam a hetedik emeletről. Amikor megérkeztem egy bőrönd pénzzel... Kocsit vettem neki meg nercbundát... Akkor jó voltam a kurvájának. Nem félt. (Énekel.) Ezerröntgenes sugarat is kaphat, az orosz farok sose lankad...
Jó kis csasztuska. Onnan van. Mondjak egy viccet? (Rögtön el is kezdi.) Hazajön a férj... A reaktor közeléből... A felesége megkérdezi az orvost: »Mit csináljak a férjemmel?« - »Mosdassa meg, ölelje meg, sugármentesítse.« A kurva! Fél tőlem... Elvitte a gyereket... (Hirtelen komolyra vált.) Katonák dolgoztak a reaktornál... Én vittem és hoztam a váltást: „Fiúk, százig számolok. Kész! Előre, indulj!\" Mint mindenkinek, nekem is ott lógott a nyakamban az elemes számláló. A váltás után összeszedtem és leadtam az első ügyosztályon... Ott összegyűjtötték az adatokat, állítólag rávezettek valamit a kartonjainkra, de hogy hány röntgent kaptunk, az hadititok. A kurva anyjukat! Kis idő elteltével azt mondják nekünk: »Stop! Nincs tovább!« Ennyi az összes orvosi tájékoztatás... Még amikor elmentünk, akkor se mondták meg, mennyi. Kurvák! Most meg verekednek a hatalomért... A tárcákért... Ők indulnak a választásokon... Mondjak még egy viccet? Csernobil után mindent meg lehet enni, de utána ólomdobozba kell zárni a szart, és el kell ásni. Hahaha... Szép az élet, kár, hogy ilyen rövid, a rohadt anyját... Hogy lehetne gyógyítani minket? Nem kaptunk semmilyen dokumentumot. Kerestem... Érdeklődtem különböző szinteken... Három választ kaptam, mindet megőriztem. Az első válasz: megsemmisítették a dokumentumokat, mert három évig kellett tárolni őket, és letelt az idő. A második: megsemmisítették a dokumentumokat, amikor a peresztrojka után csökkentették a hadsereg létszámát, és feloszlattak bizonyos egységeket. A harmadik: megsemmisítették a dokumentumokat, mert radioaktívak voltak. Vagy talán azért semmisítették meg, hogy senki se tudja meg az igazságot? Mi tanúk vagyunk. De nemsokára meghalunk. Hogyan segíthetnénk az orvosainknak? Csak egy igazolás kellene, hogy mennyit nyeltem magamba. Megmutatnám annak a ringyónak is... Majd még megmutatom neki, hogy történhet bármi, túléljük, megházasodunk, és gyereket csinálunk. Még valami... A likvidátor imája: »Uram, ha már ezt tetted velem, hogy nem megy, akkor tedd meg, légy szíves, hogy ne is akarjak.« Na mindegy. Húzzatok mind a g.. .be! „Úgy kezdődött, mint egy akciófilm... Ebédeltem, amikor telefonáltak az üzembe: ilyen és ilyen tartalékos közlegénynek... meg kell jelennie a városi hadkiegészítőn, hogy pontosítsák az adatait. Haladéktalanul! Sok olyan volt, mint én, egy
százados fogadott minket, és mindenkinek elismételte: »Holnap utaznak Krasznaje községbe, ahol hadgyakorlaton vesznek részt.« Másnap reggel mind összegyűltünk a hadkiegészítő épülete mellett. Elvették tőlünk a civil iratainkat, a katonakönyvünket, és buszra szállítottak. És elvittek ismeretlen irányba. Hadgyakorlatról már nem makogott senki. A kísérő tisztjeink minden kérdésünkre hallgatással feleltek. »Fiúk! És ha Csernobilba visznek?!« - kérdezte valaki. A parancsnokaink meg: »Csönd legyen! Hadbíróság elé állítunk mindenkit pánikkeltésért, a hadiállapot törvényeinek megfelelően.« Nem sokkal később kaptuk a tájékoztatást: »Hadiállapot van érvényben. Semmi fölösleges fecsegés! Aki sorsára hagyja a Hazát a bajban, az áruló.« Az első nap csak messziről pillantottuk meg az atomerőművet. Másnap már mellette takarítottuk a szemetet... Vödörben hordtuk... Egyszerűen lapátoltunk, söpörtünk, mint a házmesterek. Kapartunk. A lapát persze jó a homok vagy a zúzalék eltakarítására, de nem sokat ér, ha van a szemétben minden: fóliacafatok, a vasbeton acélbetétjének maradványai, fa- és betondarabok. Mint mondani szokás, lapáttal az atomnak. A XX. században... Az ott használt traktoroknak és buldózereknek nem volt vezetőjük, rádióval irányították őket, mi meg mentünk utánuk, és eltakarítottuk azt, ami ott maradt. Belélegeztük azt a port. Egy váltás alatt akár harminc védőmaszkot, »Isztrjakov-kendőt« is elhasználtunk, amit a népnyelv csak »szájkosárnak« nevezett. Kényelmetlen és tökéletlen holmi. Gyakran téptük le... Nem lehet benne levegőt kapni, főleg nem hőségben. Napon. Miután túl voltunk az egészen... még három hónapig tartott a hadgyakorlat... Céltáblákra lőttünk. Tanultuk az új géppisztoly használatát. Atomháború esetére... (Ironikusan.) Még csak át sem öltöztettek. Ugyanabban a zubbonyban, csizmában jártunk, amiben a reaktor mellett dolgoztunk. És aláírattak velünk egy papírt... Arról, hogy ezt nem híreszteljük... Hallgattam... Ha pedig hagytak volna beszélni, kinek mondhattam volna el? Miután leszereltem a katonaságtól, rögtön második kategóriás rokkantnak soroltak be. Huszonkét évesen. Gyárban dolgoztam. Azt mondja a részlegvezető: »Ne betegeskedj, mert elbocsátunk.« El is bocsátottak. Bementem az igazgatóhoz: »Ehhez nincs joguk. Csernobilban voltam. Én védtem, én mentettem meg magukat!« - »Nem mi küldtünk oda.«
Éjszaka néha anyám hangjára ébredek: »Miért nem mondasz semmit, kisfiam? Nem alszol, nyitott szemmel fekszel. Ég nálad a lámpa.« Nem szólok semmit... Mert ki akarna meghallgatni engem? Elbeszélgetni velem úgy, hogy válaszolhassak is... A saját nyelvemen... Magányos vagyok...\" „Már nem félek a haláltól. Magától a haláltól... Csak azt nem tudom, hogyan halok meg... Meghalt a barátom... Felfúvódott, akkorára dagadt, mint egy hordó... A szomszéd... Ő is ott volt, darukezelő. Fekete lett, mint a szén, összeaszott, akkorára zsugorodott, mint egy gyerek. Nem tudom, hogyan halok meg... Ha kérhetnék halált, hétköznapi kellene, nem csernobili. Egyvalamiben biztos lehetek: ezzel a diagnózissal nem húzom sokáig. Ha érezném, hogy közeledik a pillanat, golyót röpítenék a fejembe. Voltam az afgánoknál... Ott ez könnyebben összejön... A golyó... Önkéntesként mentem Afganisztánba. Csernobilba is. Én kértem oda magam. Pripjaty városában dolgoztam. Két sor szögesdróttal vették körül a várost, olyan volt, mint az országhatár. Szép, tiszta, emeletes házak, az utcákat vastag homokréteg borítja, a fákat kivágták... Mintha egy fantasztikus film jeleneteit látnám... Végrehajtottuk a parancsot, tisztára »mostuk« a várost, húsz centi mélységig homokra cseréltük a talaj felső rétegét. Nem volt szabadnapunk. Mint a háborúban. Őrzök egy újságkivágást... Leonyid Toptunov szervezőmérnökről, azon az éjszakán ő volt az ügyeletes az erőműben, és pár pillanattal a robbanás előtt megnyomta a balesetvédelmi piros gombot. Nem működött... Moszkvában kezelték. Az orvosok széttárták a karjukat. »Hogy meg tudjuk menteni, ahhoz az kell, hogy legyen teste.« Egyetlenegy sugárfertőzéstől mentes folt maradt a hátán. A Mityinói temetőben temették el. Alumíniumfóliával bélelték ki belülről a koporsóját... Fölötte másfél méter vastag betonlap, alatta ólomlemez. Odajön az apja... Ott áll, és sír... Emberek mennek el mellette: »A piszok fiad robbantotta föl!« Pedig csak szervezőmérnök volt. És úgy temették el, mint egy űrlényt. Jobb lett volna, ha az afgánoknál halok meg! Őszintén szólva ilyen gondolatok gyötörnek. Ott megszokott dolog volt a halál... Érthető...\" „A helikopterről... Alacsonyan szállt a föld fölött, és figyeltem... Őzek, vaddisznók... Véznák, álmatagok. Mintha lassított filmen mozognának... Azzal a fűvel
táplálkoztak, ami ott nőtt, és ittak a vízből. Nem értették, hogy nekik is el kellene menekülniük. Az emberekkel együtt... Odamenni vagy nem odamenni? Repülni vagy nem repülni? Én kommunista vagyok, hogyne repülnék? Két navigátor megtagadta, állítólag fiatal feleségük van, gyerekeik még nincsenek. Megszégyenítették őket, vége a karrierjüknek! Férfias szigorral ítélkezett felettük a becsületbíróság! Tudja, fűtött a becsvágy - neki nem volt hozzá elég lelkiereje, én meg megyek. Most másként gondolom... Kilenc műtét és két infarktus után... Most nem ítélek el senkit, megértem őket. Fiatalok voltak. De én úgyis elrepültem volna oda... Az biztos. Ha ő nem, én igen! Férfiúi becsvágy! Felülről... A magasból... Megrémített a rengeteg katonai jármű: nehéz helikopterek, közepes helikopterek... Mi-24-es ez harci helikopter... Mit lehetett Csernobilban kezdeni a harci helikopterekkel? Vagy a MiG-21-es katonai vadászgépekkel? Pilóták. Fiatalok... Ott állnak az erdőben, a reaktor mellett, kapják a röntgeneket. Parancs! Katonai parancs! De minek kellett akkora tömeget odacsődíteni, kitenni ennyi embert a sugárzásnak? Miért?! (Fölemeli a hangját, kiabál.) Szakemberek kellettek volna, nem pedig emberanyag. Fölülről látszott... Lerombolt épület, nagy halmokban áll a törmelék... És gigantikus mennyiségű kis emberalakok. Állt ott egy nyugatnémet daru, de kipurcant, ment egy kicsit a tetőn, és vége. A robotok is meghaltak... A mi robotjaink, amelyeket Lukacsov akadémikus készített a Mars kutatására... Japán robot, a kinézete hasonlít az emberre... De... Nyilván elégett az erős sugárzásban az egész berendezésük. A katonák gumi kezeslábasban, gumikesztyűben szaladgáltak... Ilyen kicsik, ha az égből nézzük őket... Mindent elfelejtettem... Azt hittem, elmondom a fiamnak ... Aztán mikor hazaértem, kérdezi: »Papa, mi van ott?« - »Háború!« Nem találtam rá más szavakat...
MÁSODIK FEJEZET A TEREMTÉS KORONÁJA Monológ a régi próféciákról Az én kislányom... Nem olyan, mint a többi... Ha felnő, megkérdezi tőlem: „Miért nem vagyok én is olyan?\" Amikor megszületett... Nem is gyerek volt, hanem egy kis élő zsák, bevarrva mindenfelől, sehol egy rés, csak a szeme van nyitva. Azt írták a kórlapjára: „Kislány, számos veleszületett rendellenességgel: a végbélnyílás aplasiája, a vagina aplasiája, a bal vese aplasiája\"... így hangzik ez tudományos nyelven, hétköznapi megfogalmazásban pedig: se punci, se popsi, fél vese... Én vittem másnap műtétre, az élete második napján... Kinyitotta a szemét, és mintha elmosolyodott volna, én meg először azt hittem, el akarja sírni magát... Ó, istenem, elmosolyodott! Az olyanok, mint ő, nem élnek, rögtön meghalnak. Ő nem halt meg, mert szeretem. Négy év alatt négy műtét. Ő az egyetlen gyerek Fehéroroszországban, aki életben maradt ilyen sok születési rendellenességgel. Nagyon szeretem. (Elhallgat.) Nem szülhetek többször. Nem merek. Visszatértem a szülőotthonból, a férjem megcsókol éjszaka, én meg egész testemben reszketek, mert nekünk nem szabad... Bűn... Rémület... Hallottam, ahogy az orvosok beszélgettek egymás között: „Ez a kislány nem burokban, hanem páncélban született. Ha megmutatnák a tévében, egy anya se szülne.\" Ezt mondták a kislányunkról... Hogy szeressük ezután egymást?! Templomba jártam. Elmondtam az atyuskának. Azt mondja, imádkoznom kell a bűnbocsánatért. De a mi családunkban senki sem ölt meg senkit... Mi az én vétkem? Eleinte ki akarták üríteni a falunkat, aztán lehúzták a listáról: nem volt rá pénze az államnak. Én pedig ekkor lettem szerelmes. Férjhez mentem. Nem tudtam, hogy nekünk itt nem szabad szeretni... A nagyanyám olvasta a Bibliában sok évvel ezelőtt, hogy olyan idők jönnek el a földön, amikor már minden lesz bőségesen, minden virágzik és terem, a folyó tele lesz hallal, az erdő vaddal, de az ember nem élhet mindezzel. Nem is tud magához hasonlót világra hozni,
meghosszabbítva ezzel a halhatatlanságot. Úgy hallgattam a régi próféciákat, mint a rémmeséket. Nem hittem el. Mondja el mindenkinek a kislányom történetét! Írja meg! Négyéves korára ír, táncol, olvas, verseket mond kívülről. Normális a szellemi fejlődése, semmiben sem különbözik a többi gyerektől, csak másképp játszik. Nem játszik boltost, iskolást, ő „kórházast\" játszik a babáival: ad nekik oltást, megméri a lázukat, infúziót ad, amikor pedig meghal a baba - letakarja lepedővel. Négy éve kórházban élek vele, nem hagyhatjuk ott egyedül, nem tudja, hogy egy gyereknek otthon kellene élnie. Amikor hazaviszem egy-két hónapra, azt kérdezi: „Hamar visszamegyünk a kórházba?\" Ott vannak a barátai, ott élnek, ott nőnek föl. Csináltak neki popsit... vaginát alakítanak ki neki... Az utolsó műtét után teljesen leállt a vizeletkiválasztása, nem tudták betenni a katétert - kell még néhány műtét. De azt ajánlják, hogy a további műtéteket már külföldön végeztessük. És honnan vegyünk több tízezer dollárt, ha a férjem százhúszat keres havonta? Azt tanácsolta titokban az egyik professzor: „A gyereke ilyen patológiával rendkívül érdekes eset tudományos szempontból. Írjon külföldi klinikáknak! Kell, hogy érdekelje őket.\" Én meg írok... (Próbál nem sírni.) Megírom, hogy félóránként kézzel kell kinyomkodni belőle a vizeletet, amely pontszerű nyílásokon távozik a vagina környékén. Ha nem tesszük meg, felmondja a szolgálatot a fél veséje. Hol van még olyan gyerek a világon, akiből félóránként kézzel kell eltávolítani a vizeletet? És ezt meddig lehet bírni? (Sír.) Nem engedem meg magamnak, hogy sírjak... Nem szabad sírnom... Minden ajtón kopogtatok. Írok. Vegyék oda a kislányomat, akár mint kísérleti alanyt... Tudományos kutatás céljából... Akár abba is beleegyezem, hogy kísérleti nyúl, béka legyen, csak maradjon életben. (Sír.) Írtam vagy harminc-negyven levelet... Ó, istenem! Most még nem érti, de egyszer majd megkérdezi tőlünk, hogy ő miért nem olyan, mint mindenki. Miért nem szerethet bele egy férfi? Miért nem szülhet gyereket? Miért nem tapasztalhatja meg soha azt, amit megtapasztal a pillangó... a madár... mindenki, csak ő nem... Bizonyítékot akartam, hogy... Hogy nem miattunk... Meg akartam szerezni a dokumentumokat... Hogy tudja, ha felnő: nem mi vagyunk a bűnösök a férjemmel... Nem a szerelmünket kell okolni... (Megint sírással küszködik.) Négy évig harcoltam... Orvosokkal, hivatalnokokkal... Fontos emberek dolgozószobájába jutottam be... Csak négy év után adtak orvosi igazolást, amely kimutatja a kapcsolatot a kis dózisú ionizáló sugárzás és
az ő szörnyű patológiája között. Négy évig megtagadták, azt állították: „A kislánya rokkantságát születési rendellenességek okozták.\" Milyen születései rendellenességek? Ez csernobili rokkantság. Tanulmányoztam a családfámat: nem fordult elő ilyesmi a családunkban, mindenki nyolcvan- kilencven évet élt, a nagyapám például kilencvennégy évet. Mentegetőztek az orvosok: „Utasítást kaptunk. A hasonló eseteket egyelőre általános megbetegedésként kell értékelnünk. Talán húsz-harminc év múlva kezdhetjük összekötni a betegségeket az ionizáló sugárzással, amikor létrejön az adatbank. A kis dózisú sugárzással... Azzal, amit eszünk és iszunk az országunkban... Egyelőre még elég keveset tud erről az orvostudomány és általában véve a tudomány.\" De én nem várhatok húsz- harminc évet. A fél életem ráment! Bíróság elé akartam állítani őket... Panaszt teszek az állam ellen... Őrültnek neveztek, kinevettek, azt mondták, ilyen gyerekek az ókori Görögországban és a régi Kínában is születtek. Azt kiabálta az egyik hivatalnok: „A csernobili kedvezményekre ácsingózik! A csernobili pótlékra!\" Csoda, hogy nem ájultam el a dolgozószobájában, nem haltam szörnyet, nem szakadt meg szívem... De nekem nem szabad meghalnom... Egy dolgot nem tudtak megérteni... Nem akartak... Tudnom kellett, hogy nem mi vagyunk a bűnösök a férjemmel... Nem a szerelmünket kell okolni... (Az ablak felé fordul, és halkan sír.) Nő a kislány... Mégiscsak kislány... Nem akarom, hogy megtudja a vezetéknevemet... Még a szomszédok a lépcső- házból... még ők sem tudnak mindent. Ráadom a ruháját, befonom a copfját: „Olyan szép a Kacjanykátok\" - mondják. Én meg olyan furcsán nézek a terhes asszonyokra... Mintha messziről látnám őket... A sarok mögül... Nem nézek, hanem leskelődöm... Vegyes érzelmekkel nézek rájuk: csodálattal és rémülettel, irigységgel és boldogsággal, sőt valamiféle bosszúvággyal. Egyszer azon a gondolaton kaptam magam, hogy ugyanilyen érzésekkel nézek a szomszéd vemhes kutyájára... A fészkében ülő gólyára… A kislányom... Larisza Z., anya Monológ a holdbéli tájról
Hirtelen kételkedni kezdtem, mi jobb: emlékezni vagy felejteni. Kikérdeztem az ismerősöket... Egyesek elfelejtették, mások nem akarnak többé emlékezni, mert nem tudnak változtatni semmin, el sem tudnak menni innen. Az is lehetetlen... Mire emlékszem... A baleset utáni első napokban eltűntek a könyvtárakból a sugárzásról, Hirosimáról és Nagaszakiról, sőt a röntgenről szóló könyvek is. Olyan pletykák terjedtek, hogy a hatalom adott utasítást erre, nehogy pánik törjön ki. A nyugalmunk érdekében. Még olyan viccet is meséltek, hogy ha Csernobil a pápuáknál történt volna, az egész világ megrémülne, kivéve a pápuákat. Semmiféle orvosi tanács... Semmilyen tájékoztatás... Aki tehette, szedett kálium-jodid tablettát (a mi városunkban nem lehetett kapni a gyógyszertárban, csak igen komoly ismeretséggel lehetett beszerezni). Megesett, hogy az emberek marokszám tömték magukba ezeket a tablettákat, és lelöktek hozzá egy pohár tiszta szeszt. Aztán elvitte őket a mentő. Megérkeztek az első külföldi újságírók. Az első forgatócsoport... Műanyag kezeslábasban, sisakban, gumiból készült combcsizmákban, kesztyűben voltak, még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották. Egy szovjet kislány kísérte őket, ő tolmácsolt nekik. Nyári ruhában és szandálban... Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat. Egyrészt mindent eltitkoltak, másrészt meg nem mindent értettek. A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag. Aztán jelek tűntek fel, mindenki ezeket figyelte: amíg vannak verebek és galambok az adott városban vagy faluban, az ember is életben marad. Ha kiröpülnek a méhek, akkor is tiszta a terület. Taxival mentem valahová, a sofőr meg csodálkozott, hogy a szélvédőnek vágódnak a madarak, mintha megvakultak volna. Megkergültek?... Olyan álmatagok... Öngyilkosságra emlékeztet az egész... Váltás után leült inni a barátaival, hogy elfelejtse az egészet... Emlékszem, amikor hazatértem a kiszállásról... Az út mindkét oldalán igazi holdbéli táj... Fehér dolomittal leszórt szántóföldek, ameddig a szem ellát. Eltávolították és eltemették a talaj felső, fertőzött részét, és dolomithomokot szórtak a helyére. Nem e világi táj... Mintha nem is a Földön járnánk... Sokáig kínzott ez a látomás, próbáltam írni erről egy novellát. Elképzeltem, mi lesz itt száz év múlva: ember vagy valami más ugrál itt négykézláb, hosszú hátsó lábain rugaszkodva; éjszaka pedig
mindent lát a harmadik szemével, a feje búbján nőtt egyetlen fülével meg mindent hall, még a hangyák iszkolását is. Csak hangyák maradtak, minden más kipusztult földön-égen... Elküldtem az elbeszélést egy lapnak. Azt a választ kaptam, hogy ez nem irodalmi mű, csak a horrorral riogatok. Persze nem volt hozzá elég tehetségem. De gyanítom, hogy lehetett akkor ennek más oka is. Elgondolkodtam azon, hogy miért írnak olyan keveset Csernobilről. Az íróink továbbra is a háborúról, a sztálini lágerekről írnak, erről meg hallgatnak. Csak néhány könyv készült róla. Gondolja, hogy ez véletlen? Ez az esemény mindmáig kívül áll a kultúrán. A kultúra traumája. És egyetlen válaszunk van rá - a hallgatás. Becsukjuk a szemünket, mint a kisgyerekek, és azt hisszük: „Elbújtunk.\" Kitekint valami a jövőből, ami sehogy sem mérhető az érzéseinkhez. A túlélési képességeinkhez. Az ember beszélget valakivel, aki belekezd a történetébe, és hálás neki azért, hogy meghallgatja. Nem értette meg, de legalább meghallgatta. Mert az illető sem értette... Akárcsak mi... Elment a kedvem a tudományos-fantasztikus irodalomtól... Akkor hát mi a jobb: emlékezni vagy felejteni? Jauhen Aljakszandravics Broukin, a Homeli Állami Egyetem oktatója A tanú monológja, akinek fájt a foga, amikor látta, hogy összeroskad Krisztus, és kiabálni kezdett Akkor valami másra gondoltam... Ezt furcsának találhatja... Akkor váltam el a feleségemtől... Egyszer csak beállítanak, átadják a behívót, és azt mondják, lent már vár az autó. Az a spéci „fekete varjú\". Mint harminchétben... Éjszaka vitték el az embereket. Kirángatták őket a jó meleg ágyból. Aztán már nem működött ez a módszer: a feleségek nem nyitottak ajtót, vagy azt hazudták, hogy kiküldetésre ment a férjük, szanatóriumban vagy a szüleinél van, falun. Próbálták kézbesíteni nekik a behívót, de nem vették át. Munkahelyen, utcán kezdték begyűjteni az embereket, vagy ebédszünetben ütöttek rajtuk az üzemi étkezdékben. Mint harminchétben... Én meg majd' elvesztettem az eszemet... Megcsalt a feleségem, minden
más baromság volt ehhez képest. Beültem abba a „fekete varjúba\"... Két civil ruhás, de katonás testtartású illető fogott közre, nyilván féltek, hogy megszököm. Amikor beültem az autóba, nem tudom, miért, de azokra az amerikai űrhajósokra emlékeztettek, akik a Holdra szálltak. Egyikük később állítólag pap lett, a másik pedig mintha megőrült volna. Azt olvastam, látomásuk támadt, mintha városok maradványait látták volna ott, emberek nyomait. Újságcikkek töredékei villantak az emlékezetembe: a mi atomerőműveink teljesen biztonságosak, akár a Vörös térre is építhetnénk ilyet. A Kreml mellé. Biztonságosabb, mint a szamovár. A csillagokhoz hasonlóak, és „beültetjük\" velük az egész Földet. De engem otthagyott a feleségem. És csak erre tudtam gondolni... Többször is próbáltam végezni magammal, tablettákat szedtem, abban a reményben, hogy nem ébredek föl. Ugyanabba az óvodába, ugyanabba az iskolába jártunk... Ugyanott tanultunk tovább... (Cigarettára gyújt, és hallgat.) Figyelmeztettem magát... Nincs ebben semmi hősies, amit meg kellene örökítenie egy írónak. Még arra is gondoltam, hogy ha egyszer nem élünk háborús időket, akkor miért tegyem ki magam ilyen veszélyeknek, miközben valaki ágyba bújik a feleségemmel. Miért megint én, miért nem ő? Őszintén szólva, nem láttam ott hősöket. Őrülteket láttam, akik leszarták, mi lesz velük; vakmerőkben sem volt hiány, bár egyáltalán nem volt szükség rájuk. Nekem is vannak okleveleim, köszönőleveleket is kaptam... De azért, mert nem féltem a haláltól. Szartam rá! Az még valamiféle kiút is lett volna. Dísztemetés járt volna... Ráadásul állami költségen... Ott rögtön fantasztikus világba került az ember, ahol összecsúszott a világvége és a kőkorszak... Az erdőben laktunk. Sátorban. Húsz kilométerre a reaktortól. „Partizánharcot\" folytattunk. Azokat nevezik „partizánoknak\", akiket behívnak hadgyakorlatra. Életkor huszonöt és negyven között, sokan közülünk diplomások, mások szakközépiskolát végeztek, mellesleg én is történelemtanár vagyok. Géppisztoly helyett lapátot kaptunk. Lapáttal esünk a szemétdomboknak, fölássuk a kerteket. A falusi asszonyok keresztet vetettek, ha ránk pillantottak. Vegyvédelmi köpenyben, kesztyűben és védőmaszkban voltunk... Perzsel a nap... Egyszer csak megjelenünk a kertjükben, mint az ördögök. Mintha másik bolygóról jöttünk volna. Nem értették, miért ássuk föl az ágyasaikat, miért húzzuk ki a földből a fokhagymát, miért szedjük össze a káposztát, amikor
olyan a fokhagyma meg a káposzta is, mint mindig. Keresztet vetnek az asszonyok, és nagy lármát csapnak: „Kis katonák, mi ez, a világvége?\" Begyújtottak a kemencébe a házban, sül a szalonna. Ha odahelyezi az ember a sugárzásmérőt, nem is kemence az, hanem kis reaktor. „Üljetek asztalhoz, fiacskáim\" - invitálnak. Vendégül akarnak látni. Nem fogadjuk el. Kérlelnek: „Egy deci is akad. Üljetek le. Mondjátok el, mi folyik itt.\" És mit mondjunk nekik? Hogy a tűzoltók magán a reaktoron, a megolvadt fűtőanyagon tapostak, az meg világított, ők pedig nem tudták, mi az? Honnan tudhattuk volna? Menetelünk. Egy sugárzásmérője van az egész egységnek. Pedig különböző helyeken különböző a sugárzás szintje: ahol az egyik katona dolgozik, ott 2 röntgen, ahol a másik, ott meg 10. Tehát ugyanúgy meg vagyunk fosztva a jogainktól, mintha lágerben lennénk, másrészt meg rémisztő. És nem tudunk semmit. De engem nem rémített meg. Mintha mindezt kívülről láttam volna... Tudósok csapata érkezett helikopterrel. Gumiból készült védőruhában, combcsizmában, védőszemüvegben... Űrhajósok... Odamegy valamelyikükhöz egy asszony: „Ki vagy te?\" - „Tudós vagyok.\" - „Á, tudós vagy! Nézzétek csak, hogy kiöltözött. Maszkírozza magát. Velünk meg mi lesz?\" És bottal esik neki. Megfordult néhányszor a fejemben, hogy úgy fogják üldözni a tudósokat, mint a középkorban az orvosokat, akiket vízbe fojtottak vagy máglyán égettek el. Láttam egy embert, akinek a szeme láttára temették el a házát... (Föláll, és az ablakhoz lép.) Maradt egy frissen ásott sír... Egy nagy téglalap. Eltemették a kútját, a gyümölcsöst. (Hallgat.) Mi földet temettünk... Lehasítottunk egy vastag felső réteget, aztán fölcsavartuk... Figyelmeztettem... Semmi hősiesség... Késő este értünk haza, mert tizenkét órát dolgoztunk naponta. Szabadnap nélkül. Pihenni csak éjszaka lehet. Szóval péeszhával megyünk. Jön egy ember az üres faluban. Közelebb érünk: fiatal ember, szőnyeggel a vállán... Nem messze áll egy Zsiguli... Fékezünk. A csomagtartó tele van tévékkel és telefonokkal, amelyeknek elvágták a vezetékét. Megfordul a péeszhá, és harmonikává lapítja a Zsigulit, mint egy konzervdobozt. Egy szót sem szólt senki... Eltemettük az erdőt... Másfél méteres darabokra fűrészeltük a fát, fóliába csavartuk, és a tárolóba löktük. Éjszaka nem tudtam elaludni. Becsukom a szemem: valami fekete mozog, átfordul... Mintha élne... A
föld élő szelvényei... Bogarakkal, pókokkal, lárvákkal együtt... Egyiket sem ismertem közülük, nem tudtam, hogy hívják őket... Egyszerűen bogarak és pókok. Hangyák. Kicsik és nagyok, sárgák és feketék. Különböző színűek. Azt olvastam az egyik költőnél, hogy az állatok - az külön nemzet. Tízesével, százával, ezrével öltem meg, és azt se tudtam, hogy hívják őket. Leromboltam a házaikat. A titkaikat. Temettem... Temettem... Nagyon szeretem Leonyid Andrejevet. Van egy példázata Lázárról, aki benézett a tilos vonal mögé. Már idegen, már sosem érzik maguk közül valónak az emberek, annak ellenére, hogy Krisztus támasztotta föl... Talán elég is ennyi? Megértem, ha kíváncsi rá, akik nem voltak ott, azokat mindig érdekli. Egy Csernobil Minszkben volt, a másik a zónában. A harmadik meg valahol Európában. Magában a zónában döbbenetes közönnyel beszéltek róla. Találkoztunk egy öregemberrel egy kihalt faluban. Egyedül él. Megkérdezzük: „Nem fél?\" Ő meg azt feleli: „Mitől félnék?\" Nem lehet állandóan félelemben élni, képtelen erre az ember, eltelik egy kis idő, és kezdődik a hétköznapi emberi élet. Hétköznapi... Normális... A férfiak vodkáztak. Kártyáztak. Nők után jártak. Sokat beszéltek a pénzről. De ott nem a pénzért dolgoztak, kevesen dolgoztak csak a pénzért. Azért dolgoztak, mert dolgozni kellett. Mondták nekik, hogy dolgozzanak. És nem tettek fel kérdéseket. Arról ábrándoztak, hogy előbbre jutnak a munkahelyükön. Loptak, kombináltak. Reménykedtek a beígért kedvezményekben, abban bíztak, hogy lakáshoz jutnak soron kívül, kiköltözhetnek a barakkból, elhelyezhetik a gyereket az óvodában, vehetnek kocsit. Egyikük beijedt, nem mert kijönni a sátorból, készített magának gumiból kezeslábast, abban aludt. Gyáva! Kizárták a pártból. Azt kiabálta: „Élni akarok!\" Minden összezavarodott... Találkoztam ott nőkkel, akik önként jöttek oda. Ki akartak szakadni a környezetükből. Megtagadták tőlük a munkát, azzal a magyarázattal, hogy sofőrökre, lakatosokra, tűzoltókra van szükség, mégis jöttek. Minden összezavarodott... Önkéntesek ezrei... Önkéntes diákosztagok és különleges „fekete varjú\", amely éjszaka a tartalékosokra leselkedik... Különböző holmikat dobtak össze... Pénzt utaltak a károsultak alapjába, több száz ember adott érdek nélkül vért és csontvelőt... Ugyanakkor bármit meg lehetett venni egy üveg vodkáért. Díszoklevelet, eltávozást... Egy kolhozelnök hozott egy láda vodkát a sugárzásmérőknek, hogy ne írják rá a faluját az evakuációs listára, egy másik meg ugyanolyan ládát adna
azért, hogy az ő kolhozát meg evakuálják. Neki már háromszobás lakást ígértek Minszkben. Senki sem ellenőrizte a mérési adatokat. A szokásos orosz káosz. Így élünk mi... Töröltek valamit a nyilvántartásból, és eladták... Egyrészt visszataszító, másrészt meg elmentek a jó édes anyátokba! Küldtek diákokat. Labodát szedtek a földeken. Szénát gyűjtöttek. Néhány pár még nagyon fiatalka volt. Férj-feleség. Még kézen fogva jártak. Nézni se tudtam. És milyen szép tájak! Kész gyönyörűség! A szörnyűség még szörnyűbb lett attól, hogy ilyen szép. És el kell mennie innen az embernek. Menekülnie kell, mint a tolvajoknak. A bűnözőknek. Mindennap hoztak újságot. Csak a címeket olvastam: „Csernobil - a hőstettek helye\", „Legyőztük a reaktort\", „És az élet megy tovább\". Voltak nálunk politikai tisztek, tartottak politikai előadásokat. Azt mondták nekünk, hogy győznünk kell. Kit kell legyőznünk? Az atomot? A fizikát? A kozmoszt? A győzelem nálunk nem esemény, hanem folyamat. Az élet harc. Ezért szeretik annyira az árvizet, a tűzvészt... A földrengést... Cselekvési tér kell ahhoz, hogy „kifejezésre juthasson a bátorság és a hősiesség\". Kitűzhessék a zászlót. A politikai tiszt cikkeket olvasott föl nekünk az újságokból „a tudatosság magas szintjéről és a kitűnő szervezésről\", arról, hogy alig pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött. Lángolt. Néhány hónap alatt elemésztette az erős sugárzás. Újat tűztek ki. Aztán megint újat... A régit meg széttépték, a darabjait eltették emlékbe, a szívük fölött tartották, bedugva a mikádó alá. Aztán vitték haza... Büszkén mutogatták a gyerekeknek... Hősies eszetlenség! De én is ilyen voltam... Semmivel se jobb. Próbáltam elképzelni, hogyan másznak föl a katonák a tetőre... Halálraítéltek. De ők tele voltak érzésekkel. Az első a kötelességérzet, a második meg a hazaszeretet. Azt mondja: szovjet pogányság? De az a lényeg, hogy ha a kezembe adnak akkor egy zászlót, én is fölmászom oda. Miért? Nem tudom a választ. Természetesen az is fontos szerepet játszott, hogy akkor nem féltem a haláltól... Levelet sem írt a feleségem. Fél év alatt egyet se... (Elhallgat.) Mondjak egy viccet? Megszökött egy rab a börtönből. Elrejtőzött a harminc kilométeres zónában. Elkapták. A sugárzásmérőkhöz kísérték. Úgy „világít\", hogy most nem vihetik se börtönbe, se kórházba, sem
emberek közé. (Nevet.) Ott szerettünk ilyen vicceket mesélni. Fekete humor. Amikor odamentem, a fészkükben költöttek a madarak, amikor elmentem - almák hevertek a hóban. Nem tudtuk mindet eltemetni... Földbe temettük a földet... Bogarakkal, pókokkal, lárvákkal... Ezzel a külön nemzettel, világgal együtt. Ez a legerősebb benyomásom, ami megmaradt bennem onnan... Nem tudtam semmit elmesélni magának... Csak töredékeket... Van egy elbeszélése annak a Leonyid Andrejevnek: egy jeruzsálemi lakos, akinek a háza előtt kísérték Krisztust, mindent látott és mindent hallott, de fájt a foga. A szeme előtt roskadt össze Krisztus, amikor vitte a keresztet. Összeroskadt, és kiabálni kezdett, ő pedig mindent látott, de fájt a foga, és nem rohant ki az utcára. Két nappal később, amikor már nem fájt a foga, elmondták neki, hogy Krisztus föltámadt, ő meg arra gondolt: „Tanúja lehettem volna, de fájt a fogam.\" Tán nem így volt ez mindig is? Az ember sose nő fel a nagy eseményhez. Az mindig meghaladja az erejét. Apám Moszkvát védte negyvenkettőben. Csak évtizedekkel később fogta föl, hogy részt vett a történelemben. Könyvekből, filmekből értette meg. Ő maga pedig így emlékezett erre: „A lövészárokban ültem. Lőttem. Betemetett egy robbanás. Félholtan húztak ki a szanitécek.\" És kész. Engem meg pont akkor hagyott el a feleségem... Arkagyij Filin likvidátor Három monológ a „mozgó porszemről\" és a „beszélő földről\" A Hojnyiki Önkéntes Vadász- és Horgásztársaság elnöke, Viktar Ioszifavics Verzsikouszki és két vadász, Andrej és Uladzimir, aki nem akarta megadni a vezetéknevét. - Először rókát öltem... Gyerekkoromban... Másodszor jávorszarvastehenet... Megfogadtam, hogy azt sosem ölök többet. Olyan kifejező a tekintetük... - Mi, emberek értünk valamit, az állatok meg egyszerűen csak vannak. A madarak is. - Ősszel nagyon éber az őz. Ha pedig az ember felől fúj a szél, akkor kész,
nem enged közel. A róka meg ravasz. - Kóborol itt egy illető... Ha iszik, előadásokat tart mindenkinek. Filozófiát tanult, aztán börtönben ült. Ha találkozik az ember valakivel a zónában, az sose mond igazat magáról. Vagyis ritkán. Ez meg okos káder. „Csernobil azért van - mondja -, hogy filozófusokat adjon.\" Az állatokat „járó pornak\", az embert „beszélő földnek\" nevezi. Azért „beszélő föld\", mert földből épülünk fel... - Vonzó a zóna... Mint a mágnes, én mondom. Úgy ám, kisangyalom! Aki volt ott... annak vágyik vissza a lelke... Olvastam egy könyvet... Voltak szentek, akik beszélgettek a madarakkal és az állatokkal. Mi meg azt hisszük, nem értik az embert. - Na, fiúk, csak szép sorjában... - Folytasd csak, elnökünk. Mi addig rágyújtunk. - Szóval így történt... Hívat a járási végrehajtó bizottság: „Ide hallgass, fővadász, rengeteg háziállat maradt a zónában - macskák, kutyák. A járványveszély elkerülése érdekében le kell lőni őket. Intézkedj!\" Másnapra behívattam mindenkit, minden vadászt. Mondom nekik, hogy ez és ez van... Senki sem akar menni, mert nem adtak semmiféle védőfelszerelést. A polgári védelemhez fordultam - nekik sincs semmijük. Egy védőmaszkjuk sincs. El kellett mennünk a cementgyárba, ott kaptunk cementpor ellen használatos vékonyka maszkot... De rendes védőmaszkot nem adtak. - Találkoztunk ott katonákkal. Védőmaszkban, kesztyűben voltak, péeszhával jártak, mi meg ingben voltunk, és csak orrvédő maszkot kaptunk. Abban az ingben meg csizmában mentünk haza. A családhoz. - Összehoztam két brigádot... Még önkéntesek is akadtak. Két brigád... Húsz-húsz fő. Mindegyikhez beosztottak egy állatorvost és egy járványügyist. Volt még egy rakodókanállal fölszerelt traktor és egy billenőplatós teherautó. Szomorú, hogy nem adtak semmilyen védőfelszerelést, az emberekre nem gondoltak... - Prémiumot viszont adtak, fejenként harminc rubelt. Egy üveg vodka pedig három rubelbe került akkoriban. Így végeztük el magunkon a sugármentesítést... Valahonnan receptek is kerültek hozzánk: egy kanál libaürülék egy üveg vodkába. Két napig állni hagyni, aztán meginni. Hogy ne a mi... szóval, férfias képességünk lássa kárát... Voltak csasztuskák, emlékszik? Rengeteg. „A Zaporozsec nem kocsi, a kijevi
nem férfi. Ha szeretnél majd egy kölyköt, csavard ólomba a tököd.\" Hahaha... - Két hónapig utazgattunk a zónában, a mi járásunkban a falvak felét kiürítették. Több tucat falut: Babcsint, Tulhavicsit... Amikor először jöttünk, a házuk mellett szaladgáltak a kutyák. Őrködtek. Várták az embereket. Örültek nekünk, odafutottak az emberi hangra... Üdvözöltek minket... Lőttünk rájuk a házban, a pajtában, a kertben. Kihordtuk őket az utcára, és fölpakoltunk mindent a billenőplatós teherautóra. Ez persze elég kellemetlen. Képtelenek voltak fölfogni, miért öljük meg őket. Könnyű volt elbánni velük. Háziállatok... Nem félnek a fegyvertől, az embertől... Odafutnak az emberi hangra... - Ott mászott egy teknősbéka... Úristen! Az üres ház mellett. Akváriumok voltak a lakásokban... Kishalakkal... - Nem pusztítottuk el a teknősbékákat. Ha rámegy az ember az UAZ első kerekével, kibírja a páncél. Nem roppan össze. Persze részegek voltunk, ezzel szórakoztunk: ráhajtunk a teknősbékára az első kerékkel... Az udvarokban sarkig tárt ketrecek... Nyulak szaladgálnak... A nutriák be voltak zárva, de kiengedték őket, ha volt a közelben víz, tó vagy patak, és elúsztak. Siettek, ott kellett hagyni mindent. Rövid időre. Hogy is volt? Parancsot kaptak a falu kiürítésére: „Három napra.\" Lármáznak az asszonyok, sírnak a gyerekek, bőgnek az állatok. Becsapták a kisgyerekeket: „Cirkuszba megyünk.\" Azt hitték az emberek, hogy visszajöhetnek... Nem hangzott el olyan szó, hogy „örökre\". Eh, kisangyalom! Mit mondjak, háborús helyzet volt... Szemünkbe néztek a macskák, vonítottak a kutyák, beszabadultak a buszokba. Korcsok, farkaskutyák... A katonák kivágták, lerugdosták őket. Még sokáig futottak az autók után... Evakuálás... Isten ne adja. - Szóval így történt... A japánoknak volt Hirosimájuk, most meg megelőznek mindenkit. Világelsők. Vagyis... - Lehet lőni, ráadásul futó, élő célra. Az emberen úrrá lesz a vadászszenvedély. Beittunk, aztán gyerünk! A munkahelyemen ezt munkanapnak számolták el. Fizetést kaptam érte. Ilyen munkára persze adhattak pótlékot. Harminc rubel prémium, de ez már nem ugyanaz a pénz volt, mint a kommunisták idején. Minden megváltozott. - Az úgy volt... Eleinte ott álltak a házak lepecsételve, leplombálva. Nem téptük le a plombákat. Ül egy macska az ablaküveg mögött, hogy hozod
ki onnan? Nem bántottuk. Aztán jöttek a fosztogatók - betörték az ajtókat, beverték az ablakokat, és leraboltak mindent. A magnók és a tévék tűntek el először... A szőrmék... Aztán már letaroltak mindent. Csak egy-két alumíniumkanál hevert a padlón... A megmenekült kutyák pedig beköltöztek a házakba. Bemegy az ember, a kutya meg ráveti magát. Már nem bíztak az emberben... Benézek valahová - a szoba közepén fekszik a szuka, körülötte meg a kölykei... Tulajdonképpen pacifikáló osztagként tevékenykedtünk. Mint a háborúban. Ugyanazt a sémát követtük. .. Hadművelet... Odamegyünk, körbevesszük a falut, a kutyák meg már futnak is, mihelyt meghallják az első lövést. Menekülnek az erdőbe. A macskák ravaszabbak, könnyebben elbújnak. Egy kölyökmacska bemászott az agyagköcsögbe... Úgy kellett kirázni onnan... A kályha alól szedtük ki őket... Rossz érzés... Az ember bemegy a házba, a macska meg már ki is surrant a csizma mellett, lehet puskával rohanni utána. Véznák, koszosak, csomókban hullik a szőrük. Eleinte sok volt a tojás, mert otthagyták a tyúkokat. Tojást ettek a kutyák meg a macskák, aztán mikor elfogyott a tojás, megették a tyúkokat. A rókák is tyúkokat ettek, akkor már együtt laktak a faluban a kutyákkal. Amikor pedig elfogytak a tyúkok, a kutyák megették a macskákat. Volt olyan eset, hogy disznókat találtunk az ólban... Kiengedtük őket... A pincékben pedig dunsztosüvegek, télire eltett uborka, paradicsom... Kinyitottuk, a vályúba öntöttük. A disznókat nem öltük meg... - Találkoztunk egy öregasszonnyal... Bezárkózott a házikójába: öt macskája és három kutyája volt... „Ne bántsd a kutyát, ő is ember volt\" - mondta, és nem hagyta... Megátkozott minket. Erővel vettük el tőle, de hagytunk neki egy macskát és egy kutyát. Elmondott minket minden banditának, börtöntölteléknek. - Hahaha! „Dombok alján szánt a traktor, odafenn ég a reaktor. Ha a svédek nem szólnak ránk, most is vidáman szántanánk.\" Hahaha! - Üres falvak... Csak a kemencék állnak. Hatiny!6 Ott élt egy öregapó és egy öreganyó. Mint a mesében. Ők nem féltek. Mások viszont megbolondultak volna! Éjszaka fatuskókat égetnek az öregek. A farkasok félnek a tűztől. - Szóval így történt... Szagok... Sehogy sem tudom megérteni, honnan lehet ilyen szag a faluban. Hat kilométerre a reaktortól... A falu neve Maszali... Mint a röntgenorvosnál. Jódszag volt... Meg valamilyen savat éreztem... Pedig azt mondják, a sugárzásnak nincsen szaga. Nem tudom...
Egész közelről kellett lőni... Szóval ott fekszik a szuka a szoba közepén, körülötte meg a kölykök... Rám vetette magát. Rögtön tüzelek... A kölykök a kezemet nyalják, odabújnak hozzám. Eszetlenkednek. Egész közelről kellett lőni... Eh, kisangyalom! Egy kiskutyát... Kis fekete uszkár... Azóta is sajnálom. Tele volt már a billenőplató, a tetejére dobtuk. Visszük a tárolóba... Őszintén szólva, egyszerű mély gödör volt, bár azt az utasítást kaptuk, hogy ne érjük el a talajvizet, és borítsuk fóliával az alját. Találjunk egy magasabb helyet... De tudja, hogy van ez, mindenütt megszegték az előírásokat: nem volt fólia, a helyet se kerestük sokáig. Ha csak megsebesültek az állatok, nem sikerült végezni velük, nyüszítettek... Sírtak... Beszórtuk őket a gödörbe a teherautóról, az az uszkár meg kapaszkodik fölfelé. Ki akar mászni. De nem maradt senkinek tölténye. Nem volt mivel agyonlőni... Sehol egy töltény... Visszalöktük a gödörbe, és úgy temettük be. Azóta is sajnálom... Sokkal kevesebb macska volt, mint kutya. Lehet, hogy az emberek után ők is elmenekültek? Vagy elbújtak? Az uszkár szobakutya volt... Öleb... - Jobb messziről ölni, hogy ne találkozzon a tekintetünk. - Te meg tanulj meg pontosan lőni, hogy ne kelljen utána kegyelemlövéssel végezni vele. - Csak mi, emberek értünk valamit, ők egyszerűen csak élnek. „Mozgó porszemek\"... - A lovak... Vittük őket a vágóhídra... Sírtak... - Mondok valamit én is... Minden élő teremtménynek van lelke. Apám gyerekkorom óta tanított vadászni. Sebzett őz... Fekszik... Azt akarja, hogy könyörüljünk rajta, de végezni kell vele. Az utolsó pillanatban teljesen tiszta a tudata, szinte emberi a tekintete. Gyűlöli az embert. Vagy könyörög neki: „Én is élni akarok! Élni akarok!\" - Tanulj meg lőni! Én mondom neked, rosszabb megadni a kegyelemlövést, mint ölni. A vadászat sport, egy sportág. Valahogy senki se szidja a horgászokat, a vadászokat meg mindenki mocskolja! Ez nem igazságos! - A vadászat és a háború - ez a férfi két legfőbb elfoglaltsága. Ősidők óta. - Képtelen voltam bevallani a fiamnak... még gyerek volt... Hol jártam? Mit csináltam? Máig is azt hiszi, hogy a papa ott védett valakit. Álltam a vártán! Mutatta a tévé: haditechnika, katonák. Rengeteg katona. Kérdezi a fiam: „Papa, te katonaként voltál ott?\" - Eljött velünk a tévé operatőre... Emlékeztek? Hozta a kamerát. Sírt.
Meglett férfi, és sírt... Egész idő alatt háromfejű vaddisznót keresett... - Hahaha... Látja a róka, hogy ott gurul az erdőben a kisgömböc. „Hová gurulsz, kisgömböc?\" - „Nem kisgömböc vagyok, hanem csernobili sündisznó.\" Hahaha... Ahogy mondani szokás, csernobili vityilló - atombiztos, bomba jó! - Én mondom nektek, az ember is úgy hal meg, mint az állat. Láttam... Sokszor... Az afgánoknál... Megsebesültem a hasamon, fekszem a napon. Elviselhetetlen hőségben. Szomjan halok! Na, gondoltam, úgy döglök meg, mint a barmok. Én mondom nektek, a vérünk is ugyanúgy folyik. Mint nekik. És ugyanolyan fájdalmat érzünk. - A rendőr, aki velünk volt, annak... megzavarodott az agya. Kórházban feküdt... Állandóan a sziámi macskákat sajnálta, állítólag nagyon sokba kerülnek a piacon. Szépek. Megzakkant... - Megy a tehén a kisborjúval. Nem lőttünk. A lovakra se lőttünk. Féltek a farkasoktól, az emberektől nem féltek. De a ló jobban meg tudja védeni magát. A teheneket pusztították el először a farkasok. A dzsungel törvényei szerint. - Elvitték a marhákat Fehéroroszországból, és eladták Oroszországban. Meg a leukémiás üszőket. De engedtek az árból. - Az öregeket sajnáltam a legjobban... Odajönnek az autónkhoz: „Nézz be, fiacskám, a házikómba.\" Még a kulcsot is a kezembe nyomták: „Hozd el az öltönyömet. A sapkát.\" Adnak pár fillért... „Hogy van a kutyám?\" A kutyát lelőtték, a házat kifosztották. Ők meg sose térnek vissza oda. Hogy mondjam ezt meg? Nem vettem át a kulcsot. Nem akartam becsapni őket. Mások eltették, és még azt is megkérdezték: „Hová dugtad a kisüstit? Hol tartogatod?\" Az öreg még azt is megmondta... Meg is találták a nagy tejeskannákat.
- Megkértek, hogy lőjek vaddisznót az esküvőre. Tilos! Szétmegy a mája az ember kezében... Mindegy, megrendelik ... Esküvőre, keresztelőre. - Tudományos célokra is lövünk. Negyedévente egyszer: két nyulat, két rókát, két őzet. Mind sugárfertőzött. Mit számít, lövünk magunknak is, megesszük. Eleinte féltünk, de már megszoktuk. Valamit enni kell, nem költözhetünk át mind a Holdra. Másik bolygóra. - Vett valaki rókakucsmát a piacon, megkopaszodott. Egy örmény meg vett olcsón tárolóból kimentett géppisztolyt - és meghalt. Így ijesztgettük egymást. - Velem meg nem történt ott semmi, nem érte baj sem a lelkemet, sem a fejemet... Cirmik és Bodrik... Hej, kisangyalom! Lőttem. Ez volt a munkám. - Beszéltem egy sofőrrel, aki házakat szállított el onnan. Fosztogatják a zónát. Kiárusítják. Pedig ezek már nem iskolák, nem házak és óvodák, hanem sugármentesítésre kijelölt számozott objektumok. Mégis elszállítják! Fürdőben vagy egy sörösbódénál találkoztam vele, nem emlékszem pontosan. Ő mesélte: odaállnak a Kamazzal, három óra alatt lebontják a házat, a városon túl meg már várják őket a nyaralótulajdonosok, és mindent átvesznek. Darabokra szedik. Fölvásárolták a zónát, építettek belőle nyaralókat. - Vannak köztünk rapsicok is... Orvvadászok... Mások meg egyszerűen szeretik járni az erdőt. Apróvadra mennek. Madarat lőnek. - Én mondom magának... Annyi ember szenvedett, és nem felelt ezért senki. Leültették az atomerőmű vezetését, és kész. Abban a rendszerben... Nagyon nehéz volt megmondani, hogy ki a bűnös. Ha parancsot kapott felülről, mit kellett tennie? Csak egy dolgot tehetett, végrehajtotta. Ők meg valamilyen kísérleteket folytattak. Olvastam az újságokban, hogy plutóniumot állítottak elő katonák... Atombombákhoz... Ezért ütött be a mennykő... Nagy általánosságban fogalmazva az a nagy kérdés: miért Csernobil? Miért nálunk történt ez meg, és nem a franciáknál vagy a németeknél? - Sehogy se tudom elfelejteni... Kár, hogy senkinek se maradt akkor egyetlen tölténye se, nem volt mivel lelőni. Azt az uszkárt... Húsz ember... A nap végére elfogyott az összes töltény... Monológ arról, hogy nem tudunk
Csehov és Tolsztoj nélkül élni Miért imádkozom? Kérdezze meg: miért imádkozom? Nem a templomban imádkozom. Hanem otthon... Reggel vagy este, amikor mindenki alszik. Szeretni akarok. Szeretek! A szerelmemért imádkozom. Nekem pedig... (Elharapja a mondatot. Látom, hogy nem akar beszélni.) Emlékezni? Lehet, hogy jobb lenne elfelejteni az egészet... Kihajítani... Nem olvastam ilyen könyveket... Nem láttam filmeken... A moziban háborút láttam. A nagymamám és a nagyapám emlékei szerint nekik nem volt gyerekkoruk, mert háború volt. Az ő gyerekkoruk a háború, az enyém Csernobil. Odavaló vagyok... Maga ír, de rajtam egyetlen könyv se segített, nem magyarázott meg semmit. Sem a színház, sem a mozi. Nélkülük próbálok eligazodni ebben. Egyedül. Mindent magunk élünk át, nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel. Nem tudom ésszel fölérni. Anyám még inkább belezavarodott, orosz nyelvet és irodalmat tanít az iskolában; mindig arra nevelt, hogy a könyvek szerint éljek. Aztán egyszer csak nem találunk megfelelő könyveket... Anya összezavarodott... Nem tud élni könyvek nélkül. Csehov és Tolsztoj nélkül... Emlékezni? Akarok, meg nem is akarok emlékezni... (Egy pillanatig magára figyel, mintha vitatkozna magával.) Ha a tanárok nem tudnak semmit, ha az írók nem tudnak semmit, akkor majd mi segítünk nekik az életünkkel és a halálunkkal, így gondolja édesanyám... Szeretnék nem gondolni erre, boldog akarok lenni. Miért nem tudok boldog lenni? Pripjatyban éltünk, az atomerőmű mellett, ott születtem és ott is nőttem föl. Nagy panelházban, az ötödik emeleten. Az erőműre nyíltak az ablakok. Április huszonhatodikán... Később sokan mesélték, hogy tisztán hallották a robbanást... Nem tudom, a mi családunkban senki sem vette észre. Úgy ébredtem reggel, mint máskor, készültem az iskolába. Lármát hallottam. Láttam az ablakból, hogy helikopter szállt a háztető fölé. Nocsak! Lesz mit mesélni az osztályban. Ha tudtam volna... Hogy összesen két napunk maradt... A korábbi életünkből... Volt még két nap - az utolsó két nap a városunkban. Már nem létezik, ami maradt belőle, az már nem a mi városunk. Megmaradt az emlékezetemben, ahogy a szomszéd ült az erkélyen, távcsővel, és a tüzet figyelte. Légvonalban lehet vagy három kilométer. Mi pedig... Kislányok és kisfiúk... Rögtön biciklire ültünk, és tekertünk az erőmű felé, akinek nem volt biciklije, az
irigykedett. Senki sem szidott minket. Senki! Sem a szüleink, sem a tanáraink. Ebédidőre nem maradtak horgászok a folyóparton, olyan feketén mentek haza, hogy Szocsiban sem sültek volna úgy le egy hónap alatt. Nukleáris barnulás! Nem fekete volt a füst az erőmű fölött, nem is sárga, hanem kék. Kékes. De senki se szidott minket... Biztos azért nem, mert így neveltek... Ahhoz szoktunk, hogy a veszély csak háborús lehet: robbanás balról, robbanás jobbról... Ez meg itt szokványos tűzeset, a tűzoltókban sincs semmi rendkívüli. Teszik a dolgukat... Viccelődtek a fiúk: „Nagyság szerint sorakozó, arccal a temető felé. Aki magasabb, az hal meg előbb.\" Én kicsi vagyok. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna, viszont emlékszem sok furcsa dologra. Mesélte a barátnőm, hogy éjszaka az apjával pénzt és aranytárgyakat ástak el az udvarban, és attól féltek, elfelejtik, hová rejtették. Amikor nyugdíjba ment a nagymamám, tulai szamovárt kapott ajándékba; ő valami miatt ezért és a nagyapa kitüntetéseiért aggódott a legjobban. Meg a régi Singer varrógépéért. Hova rejtjük ezeket? Hamar evakuáltak minket... A papa hozta a munkahelyéről az „evakuálás\" szót: „Elmegyünk, evakuálnak minket.\" Mint a háborús könyvekben. Már fölszálltunk a buszra, amikor a papának eszébe jutott, hogy otthon hagyott valamit. Rohan haza. Visszajön a két új ingével... Vállfán hozza... Fura volt... Ez nem vallott a papára... Mindenki csendben ült a buszon, néztünk ki az ablakon. A katonáknak nem e világi kinézetük volt, fehér álcaruhában jártak, védőmaszkot viseltek. „Mi lesz velünk?\" - faggatták őket az emberek. „Miért tőlünk kérdezik? - vágták rá bosszúsan. - Ott vannak a fehér Volgák, ott van a főnökség.\" Elindulunk... Az ég meg tiszta kék. Hová megyünk? A táskákban és a szatyrokban húsvéti kalácsok, hímes tojások. Ha ez háború, akkor a könyvek alapján másnak képzeltem. Robbanás balról, robbanás jobbról... Lassan haladtunk, útban voltak a marhák. Teheneket, lovakat hajtottak az utakon... Por- és tejszag volt... Anyáztak a sofőrök, ordítoztak a pásztorokkal: „Miért az úton hajtjátok a jószágot, az anyátok erre-arra?! Fölveritek a radioaktív port. Menjetek a földeken meg a réteken.\" Ők persze hasonló trágárságokkal viszonozták mindezt, megtoldva azzal a magyarázattal, hogy kár lenne letaposni a zöldellő gabonát és a füvet. Senki sem hitte, hogy már nem térünk vissza. Hisz olyan még nem volt soha, hogy nem tértek haza az emberek. Kicsit szédültünk, és kapart a torkunk. Az öregasszonyok nem sírtak, csak a fiatalok. Édesanyám is sírt...
Megérkeztünk Minszkbe... A vonaton vettünk helyjegyet a kalauznőtől háromszoros áron. Mindenkinek hozott teát, nekünk meg azt mondta: „Adjátok a bögréiteket vagy a poharaitokat.\" Nem fogtuk föl rögtön... Mi van, nincs elég pohár? Dehogy nincs! Félnek tőlünk... „Honnan jönnek?\" - „Csernobilből.\" És az illető rögtön a lehető legmesszebbre megy a fülkénktől, nem engedik meg a gyerekeknek, hogy itt futkossanak. Megérkeztünk Minszkbe, anyám barátnőjéhez. Most is szégyelli magát anyám azért, hogy beállítottunk éjszaka egy idegen lakásba a „koszos\" ruhánkban és cipőnkben. De fogadtak, megetettek minket. Sajnáltak. Ha pedig benéztek a szomszédok: „Vendégeitek vannak? Honnan jöttek?\" - „Csernobilből.\" És ők is rögtön elhúzódnak... Egy hónap múlva engedték meg a szüleimnek, hogy odautazzanak, és megnézzék a lakást. Elhozták a meleg takarót, az átmeneti kabátomat és Csehov leveleinek teljes kiadását, mert édesanyám azt szerette a legjobban. Azt hiszem, hét kötet. A nagymama... A nagymamánk... Képtelen volt fölfogni, miért nem hoztunk néhány dunsztosüveg eperszirupot, amit úgy szerettem, hisz az üvegek le vannak zárva, rácsavarták a tetejüket... Fémtetejük volt... Észrevettünk egy „foltot\" a takarón... Édesanyám mosta, tisztította porszívóval, de nem segített semmi. Beadtuk vegytisztításra... Azután is „világított\"... Amíg csak ki nem vágtuk ollóval. Minden olyan ismerős, megszokott: a takaró, a kabát... Mégsem tudtam aludni a takaró alatt... Nem tudtam fölvenni azt a kabátot... Nem volt pénzünk arra, hogy újat vegyünk nekem, én meg nem tudtam... Utáltam azokat a holmikat! Azt a kabátot! Nem egyszerűen féltem tőlük, hanem utáltam őket, érti? Hisz megölhetnek! És az édesanyámat is megölhetik! Milyen harag volt bennem! Ésszel nem is tudtam fölérni... Mindenhol a balesetről beszéltek: otthon, az iskolában, a buszon, az utcán. Hirosimához hasonlították. De senki sem hitte el. Hogy hihettük volna el, ha egyszer érthetetlen? Bárhogy igyekezett, erőlködött is az ember, hiába próbálta felfogni, akkor is érthetetlen volt. Emlékszem: elmegyünk a városunkból, az ég meg tiszta kék... A nagymamám... Nem szokott hozzá az új helyhez. Elvágyódott. Azt mondta a halála előtt: „Sóskát ennék!\" Évek óta tilos volt sóskát enni, mert az veszi föl a legtöbb radioaktivitást. A szülőfalujában, Dubrounyikiban temettük el... Az már a zónában van, dróttal elkerítették. Katonák álltak ott géppisztollyal. Csak a felnőtteket engedték be a drót
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
