Szvetlana Alekszijevics - Csernobili ima

de mi már félünk... Az emberek kevesebbet mosolyognak, nem énekelnek, mint korábban az ünnepeken. Nemcsak a táj változik, amikor megint erdők, bozótok növik be a mezőket, hanem a nemzeti jellem is. Mindenki depressziós... Rezignált... Van, akinek Csernobil metafora. Jelszó. Itt viszont - az életünk. Egyszerűen az élet. Azt gondolom néha, hogy jobb lenne, ha nem írna rólunk. Nem figyelne minket kívülállóként... Nem állítana fel diagnózist: radiofóbia vagy valami más, nem választana el minket a többiektől. Akkor nem félnének tőlünk annyira. Hisz a rákos beteg házában nem beszélne erről a szörnyű betegségről. Az életfogytiglanra ítélt rab cellájában sem emlegeti senki az ítéletet... (Hallgat.) Annyit beszéltem, nem tudom, kell-e ez magának vagy nem... (Kérdez.) Terítsek? Ebédel velem, vagy fél? Őszintén válaszoljon, mi már nem sértődünk meg. Láttunk mi már mindent. Jött hozzám egy tudósító... Látom, szomjas. Hozok neki egy bögre vizet, de előveszi a táskájából az ő vizét. Ásványvizet. Restelli... Mentegetőzik... Persze nem lett semmi a beszélgetésünkből, nem tudtam őszinte lenni hozzá. Nem vagyok robot vagy számítógép. Nem vagyok vasból! A saját ásványvizét issza, nem mer hozzáérni a bögrémhez, én meg öntsem ki neki a szívemet... Adjam oda neki a lelkemet... (Már az asztalnál ülünk. Ebédelünk.) Tegnap végigsírtam az éjszakát... Azt mondta a férjem: „Olyan szép voltál.\" Tudom, miről akart... Látom magam a tükörben. Minden reggel... Itt gyorsan megöregednek az emberek, negyvenéves vagyok, de elmennék hatvannak. Ezért akarnak gyorsan férjhez menni a lányok. Olyan rövid a fiatalságuk, kár lenne nem kihasználni. (Felcsattan.) Na, mit tud maga Csernobilről? Mit tud fölvenni? Elnézést... (Hallgat.) Hogy lehet fölvenni a lelkem? Ha magam se hallom mindig... Nadzeja Apanaszauna Burakova, Hojnyiki városi jogú nagyközség lakója Monológ arról, hogy csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit Tényekre van szüksége, a régi napok részleteire? Vagy a történetemre? Ott lett belőlem fényképész... Azelőtt nem foglalkoztam fotográfiával, ott pedig egyszer csak fényképezni kezdtem, mert véletlenül nálam volt a

gép. Azt hittem, csak úgy magamnak kattintgatok, most pedig ez a foglalkozásom. Nem tudtam szabadulni az ott tapasztalt új érzésektől, és nem pillanatnyi élményekről, hanem egy egész lelki történetről volt szó. Átalakultam... Másképp láttam a világot... Ért engem? (Beszéd közben kirakja a képeit az asztalra, a székekre, az ablakpárkányra: hatalmas napraforgó, akkora a tányérja, mint egy kocsikerék, gólyafészek az üres faluban, elhagyatott falusi temető, a kapuja előtt tábla: „Erős sugárzás. Belépni és behajtani tilos\", gyerekkocsi egy bedeszkázott ablakú ház udvarán, rajta egy varjú ül, mintha ott fészkelne, az elvadult földek fölött pedig gémeskút, ősrégi ágas és gém...) Megkérdezik: „Miért nem színes filmre fotózol? Színesben!\" De hisz Csernobil... Fekete volt... A többi szín nem létezik... Az én történetem? Kommentár ehhez. (Egy fényképet mutat.) Jó. Megpróbálom. De tudja, mindez itt van... (Megint az egyik fényképre mutat.) Akkoriban gyárban dolgoztam, és közben levelezőn végeztem az egyetemen a történelem szakot. Második kategóriájú lakatos voltam. Csoportba gyűjtöttek, aztán sürgősen kiküldtek minket. Mintha a frontra mentünk volna. - Hová megyünk? - Majd a parancsban megadják. - Mit csinálunk? - Amit a parancsban megadnak. - De mi építők vagyunk. - Építeni is fogtok. Újjáépíteni. Kiszolgálóhelyiségeket építettünk: mosodákat, raktárakat, védőtetőket. Beosztottak cementet rakodni. Milyen cement, honnan - nem ellenőrizte senki. Berakodtunk, kirakodtunk. Ha az ember egész nap lapátol, estefelé már csak a foga ragyog. Mintha cementből lenne az ember. Szürke. Este az ember leporolja a védőruhát, aztán reggel megint föl kell venni. Politikai tájékoztatókat tartottak nekünk. Hősök, nagy tettek, az első vonalban... Katonai szókészlet... Mi az a rem? Hát a curie? Mi az a milliröntgen? Kérdéseket teszünk fel, de a parancsnok nem válaszol, a katonaiskolában nem tanítottak ilyesmit. Milli, mikro... Kínaiul van az egész. „Miért kellene tudnotok ilyeneket? Hajtsátok végre a parancsot! Itt katonák vagytok.\" Katonák, nem pedig rabok. Megérkezett a bizottság. „Na - mondják megnyugtatóan -, maguknál minden rendben van. A háttérsugárzás nem lépi túl a megengedett értéket.

Négy kilométerre innen viszont nem lehet élni, ki fogják telepíteni az embereket. De itt maguknál nyugi van.\" Egyikük sugármérővel volt fölszerelkezve, fogta és bekapcsolta a hátán lévő ládát, azt a hosszú botot meg végighúzta a csizmánkon. Még félre is ugrott, akaratlanul is így reagált... Itt kezdődik a legizgalmasabb rész, ez magának mint írónak különösen érdekes. Mit gondol, meddig emlegettük ezt az incidenst? Talán néhány napig. A magunkfajta ember nem képes csak magára, a saját életére gondolni, ilyen zárt rendszerként működni. A mi politikusaink nem képesek az élet értékére gondolni, de maguk az emberek sem. Érti? Nem úgy vagyunk fölépítve. Más anyagból gyúrtak minket. Ott persze mindnyájan ittunk, méghozzá elég rendesen. Esténként nem volt józan senki, de nem azért ittunk, hogy berúgjunk, csak a beszélgetés kedvéért vedeltünk. Az első két pohárka után elfogott valakit az otthon utáni vágyódás, a feleségét meg a gyerekeit emlegeti, a munkájáról mesél. Mocskolja a főnökséget. De aztán már, egy-két üveg után... Már csak az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről folyik a szó. Viták Gorbacsovról és Ligacsovról. Sztálinról. Nagyhatalom vagyunk, vagy nem, utolértük az amerikaiakat, vagy nem? A nyolcvanhatos évben... Kinek jobbak a repülőgépei, kinek biztonságosabbak az űrhajói? Na jó, Csernobil fölrobbant, viszont a mi emberünk röpült ki elsőként a világűrbe! Érti, reggelig, megállás nélkül, amíg csak be nem rekedtek. És miért nincsenek sugármérőink, miért nem adnak valamilyen porokat arra az esetre, ha történne valami, miért nincs mosógép, miért csak havonta kétszer moshatjuk a védőruhánkat, nem pedig naponta? - ezt csak a végén vitattuk meg. Mellesleg. Szóval így vagyunk mi fölépítve, érti. Vigye el az ördög az egészet! Többre értékeltük a vodkát, mint az aranyat. Nem lehetett kapni. A környékbeli falvakban már mindent megittak: a vodkát meg a kisüstit, az arcszeszt, rámozdultak a lakkokra, spray-kre... Az asztalon háromliteres kanna, tele kisüstivel, vagy egy deci Chypre kölni... Meg duma, megállás nélkül. Voltak köztünk tanárok, mérnökök... Az egész internacionálé: oroszok, fehéroroszok, kazakok, ukránok. Filozófiai beszélgetések... Arról, hogy a materializmus rabjai vagyunk, a materializmus pedig bebörtönöz minket a tárgyi világba. Csernobil viszont kijárat a végtelenbe. Emlékszem, hogyan vitatkoztunk az orosz kultúra sorsáról, a tragikum iránti vonzalmáról. A halál árnyéka nélkül semmit sem lehet megérteni.

Csak az orosz kultúra talaján lehet majd értelmet adni a katasztrófának... Csak az tud szembenézni vele... Mert megérezte előre... Bombától, gombafelhőtől féltek, és lám, mi lett a vége... Hirosima szörnyű, de most már érthető... Itt meg... Tudjuk, hogyan ég a ház gyufától vagy lövedéktől, ez viszont semmire sem hasonlít. Olyan híresztelések is eljutottak hozzánk, hogy nem e világi tűz volt, hanem... fény. Villanás. Ragyogás. Nem kékesszürke, hanem az ég kékje. Nem is füst. Az istenek helyét foglalták el a tudósok, most pedig bukott angyalok lettek. Démonok! Az emberi természet rejtély volt előttük, és az is maradt. Én orosz vagyok, Brjanszk környékéről származom. Tudja, lakik nálunk egy öregember, a viskója rozoga, mindjárt összedől, ő meg ott ül a küszöbön, filozofál, átrendezi a világot. Minden gyári dohányzóban feltétlenül kell lennie egy helyi Arisztotelésznek. A sörözőben. Mi meg - közvetlenül a reaktor mellett. Riporterek repültek oda. Fényképeket készítettek. Ők találták ki a témákat. Lefényképeznek egy elhagyatott házat, elé tesznek egy hegedűt... és elnevezik csernobili szimfóniának. Pedig ott nem kellett kitalálni semmit. Az ember legszívesebben mindent megörökített volna az emlékezetében: a földgömböt az iskola udvarán, amelyet szétlapított a traktor kereke, a kimosott fehérneműt, amely már megfeketedett, évek óta az erkélyen lóg, a babákat, amelyek megöregedtek az esőben... Az elhagyatott közös sírokat... Benövi rajtuk a fű a katonák gipszszobrait, a gipsz géppisztolyokon pedig madarak fészkelnek. Betörték a házak ajtaját a fosztogatók, aztán átkutattak mindent, a függönyök viszont be vannak húzva az ablakokon. Elmentek az emberek, most már csak a falakra akasztott képeken élnek. Mint a lelkek. Nem volt ott semmi jelentéktelen, kisszerű. Az ember mindent pontosan, részletekbe menően az emlékezetébe akart vésni: a napszakot, amikor ezt megláttam, az ég színét, a saját benyomásaimat. Ért engem? Az ember örökre elhagyta ezeket a helyeket. És mit jelent ez? Mi vagyunk az elsők, akik átélték azt, hogy „örökre\". Egyetlen apróságot sem lehet figyelmen kívül hagyni... Az öreg parasztok ikonokra emlékeztető arcát... Ők értették a legkevésbé, mi történt. Ők sose hagyták el a portájukat, a földjüket. Világra jöttek, szerettek, orcájuk verítékével keresték meg a mindennapi kenyerüket, fenntartották a nemzetségüket. Türelmesen várták az unokákat. És miután leélték az életüket, alázattal hagyták el ezt a földet, a földbe kerültek, azzá váltak. A fehérorosz parasztház! Nekünk, városiaknak a ház az élethez

szükséges gép. Nekik - az egész világ. A kozmosz. Üres falvakon utazik át az ember... És úgy szeretne találkozni valakivel... Kirabolt templom... Bementünk: viaszillata volt. Szerettünk volna imádkozni... Mindent meg akartam őrizni az emlékezetemben. Fényképezni kezdtem... Hát ez az én történetem... Nemrég temettem egy ismerősömet, akivel ott jártam. Fehérvérűségben halt meg. Halotti tor. Szláv szokás szerint ettünk-ittunk, érti. És elkezdődött a beszélgetés, aztán tartott vagy éjfélig. Eleinte róla, az elhunytról volt szó. Később pedig? Később megint az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről. Kivonulnak az orosz csapatok Csecsenföldről, vagy nem vonulnak ki? Most kezdődik a második kaukázusi háború, vagy már el is kezdődött? Milyen esélyei vannak Zsirinovszkijnak arra, hogy elnök legyen? És Jelcinnek? Szóba került az angol korona és Diana hercegnő. Az orosz monarchia. Csernobil. De most már különböző híresztelésekkel körítve... Az egyik változat szerint más bolygóról érkezett jövevények is értesültek a katasztrófáról, és segítettek nekünk, a másik szerint kozmikus kísérlet volt, és bizonyos idő elteltével rendkívüli képességekkel megáldott gyerekek születnek. Zseniálisak. De lehet, hogy kihalnak a fehéroroszok, ahogy egykor más népek is kihaltak: a szkíták, a kazárok, a szarmaták, a kimmerek, az aztékok? Mi metafizikusok vagyunk... Nem a földön élünk, hanem álmokban, beszélgetésekben. Szavakban... Csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit. Még a halál közvetlen közelében is... Ez az én történetem... Elmondtam... Miért kezdtem fényképezni? Mert nem találtam szavakat... Viktor Latun fényképész Monológ a néma katonáról Magába a zónába már nem megyek többször, pedig korábban vonzott. Ha látom, arra gondolok majd, aztán megbetegszem és meghalok... Meghalnak a fantáziám szüleményei... Emlékszik, volt egy film a háborúról, a Jöjj és lásd15. Nem tudtam végignézni, elájultam. Mutatták, ahogy megölnek egy tehenet. Az egész vásznat betöltötte a pupillája... Egyetlen pupilla... Azt már nem láttam, hogyan ölték meg az embereket... Nem! A művészet - szeretet, erről

tökéletesen meg vagyok győződve! Nem akarom bekapcsolni a tévét, olvasni a mai újságokat. Mert ölnek és ölnek... Csecsenföldön, Boszniában... Afganisztánban... Elvesztem az eszem, romlik a látásom. A borzalom... megszokottá, sőt banálissá vált. Mi meg úgy megváltoztunk, hogy a képernyőn látható mai borzalomnak szörnyűbbnek kell lennie a tegnapinál. Különben már nem is rémisztő. Átléptünk egy határt... Megyek tegnap a trolin. Ilyen jelenetet látok: egy fiú nem adja át a helyét egy öregembernek. Az meg leckézteti: - Ha öreg leszel, neked sem adják át a helyet. - Sose leszek öreg - feleli a fiú. - Aztán miért nem? - Nemsokára mind meghalunk. Körülöttem mindenütt a halálról beszélgetnek. A gyerekek a halálon gondolkodnak. De ez olyan dolog, amin az ember az élete végén töpreng, nem az elején. Jelenetekben látom a világot... Az utca nekem színház, a ház - színház. Sosem jegyzek meg egy eseményt a maga egészében. Csak részleteket, gesztusokat... Minden összekeveredett, összezavarodott az emlékezetemben. Moziból vagy újságból vettem... Vagy láttam, hallottam valahol... Kilestem? Látom: megkergült róka poroszkál az elhagyatott falusi utcán. Békés, barátságos. Mint egy gyerek... Az elvadult macskákhoz, kutyákhoz dörgölőzik... Csend. Ott olyan mély csend van! Teljesen más, mint itt... És ebben a csendben egyszer csak furcsa emberi beszéd üti meg a fülemet: „Gosa jó. Gosa jó.\" Nyitott ajtajú, rozsdás kalitka himbálózik az öreg almafán. Magával beszélget a házi papagáj. Kezdődik a kiürítés... Lepecsételték az iskolát, a kolhozirodát, a tanácsot. Nappal katonák hordják ki a páncélszekrényeket és az iratokat. Éjszaka a falu lakói fosztogatják az iskolát, ami még maradt, azt ellopják. Viszik a könyveket a könyvtárból, a tükröket, a székeket, az egészségügyi berendezéseket, a hatalmas földgömböt... Aki utoljára rohant oda reggeltájt, az már üresen találta. Begyűjtötte hát az üres kémcsöveket a kémiateremből. Bár mindenki tudja, hogy három nap múlva őket is elviszik. Itt marad minden.

Minek gyűjtögetem, őrizgetem ezt? Hisz sose készítek előadást Csernobilről, mint ahogy a háborúról se készítettem egyet se. Nálam sose lesz halott ember a színpadon. Még halott állat vagy madár sem. Odamentem az erdőben egy fenyőfához, volt ott valami fehér... Azt hittem, gomba, de döglött verebek voltak, a hasukkal fölfelé. Ott, a zónában... Nem értem a halált. Megtorpanok előtte, hogy ne őrüljek meg. Ne menjek át... Az élet másik oldalára... Olyan borzalmasnak kell mutatni a háborút, hogy az ember elhányja magát tőle. Belebetegedjen... Az nem látványosság... Az első napokban... Még nem mutattak egyetlen fényképet sem, de már elképzeltem: beomlott födémek, ledőlt falak, üvegcserepek. Elviszik valahová a rémült gyerekeket. Autók hosszú sora. A felnőttek sírnak, a gyerekek nem. Még egyetlen fényképet sem közöltek... Ha kikérdezném az embereket, valószínűleg nekik se lennének más képzeteik a borzalomról: robbanás, tűzvész, holttestek, pánik. Gyerekkoromból emlékszem erre... (Elhallgat.) De erről majd később... Külön... Itt pedig... Történt valami ismeretlen... Ez másfajta rémület... Nem hallani, nem látni, nincs szaga, nincs színe, mi pedig testileg és lelkileg is változunk. Változik a vérünk összetétele, változik a genetikai kód, változik a táj... Bármit is gondoljunk vagy tegyünk... Reggel fölkelek, teázom. Megyek próbálni a hallgatókkal... Ez pedig ott lebeg fölöttem. Mint egy jel. És mint egy kérdés. Nincs mihez hasonlítanom. Amire a gyerekkoromból emlékszem, az nem is hasonlít erre... Csak egy jó filmet láttam a háborúról. Elfelejtettem a címét. Film a néma katonáról. A film alatt végig hallgatott. Egy terhes német nőt vitt a kocsin. Orosz katonától volt terhes. És megszületett a gyerek, útközben, a kocsin. A karjára veszi, és tartja, a gyerek pedig lepisili a géppisztolyát... A férfi nevet... Ez nála a beszéd, ez a nevetés. A gyerekre néz, a géppisztolyra, és nevet... Vége a filmnek. Nincsenek benne oroszok, nincsenek németek. Csak a szörnyeteg - a háború. És a csoda - az élet. De most, Csernobil után minden megváltozott. Az is. Megváltozott a világ, most nem látszik örökkévalónak. Mintha összezsugorodott volna a Föld, kicsi lett. Elvesztettük a halhatatlanságot - hát ez történt velünk. Elvesztettük az örökkévalóság érzését. Látom a tévében, hogy mindennap ölnek. Lövöldöznek. Az egyik ember megöli a másik embert... Csernobil után.

Mintha távolból, homályosan látnék valamit. Hároméves voltam, amikor édesanyámmal együtt Németországba vittek. Koncentrációs táborba... Minden, amire emlékszem - szép... Lehet, hogy ilyen a látásmódom. Magas hegy... Esett vagy havazott. Hatalmas félkörben álltak az emberek, mindenkinek volt száma. Számok a cipőkön... Tisztán olvashatóan, rikító sárga festékkel pingálták a cipőkre. A hátukon. Mindenütt, számok, számok... Szögesdrót. Az őrtoronyban egy ember áll sisakban, kutyák futkosnak, borzasztó hangosan ugatnak. És semmi félelem. Két német: az egyik nagy, kövér, fekete öltönyben, a másik kicsi, és barna ruhában van. A fekete öltönyös mutat valahová a kezével... Fekete árny válik ki a sötét félkörből, és emberré válik. A feketébe öltözött német verni kezdi... Eső esik vagy hó... Esik... Emlékszem egy szép magas olaszra... Állandóan énekelt... Anyám sírt, és mások is sírtak. Nem tudtam megérteni, miért sír mindenki, amikor olyan szépen énekel az olasz. Készítettem etűdöket a háborúról. Próbálkoztam. Nem jött ki belőlük semmi. Sosem készítek előadást a háborúról. Hiába erőlködnék. Elvittük a csernobili zónába az Adj vizet, kút! című vidám darabot. Mesejátékot. Megérkeztünk Hocimszk járási székhelyre. Van ott egy otthon árva gyerekeknek. Őket nem vitték sehová. Szünet. Nem tapsolnak a gyerekek. Nem állnak föl. Csendben vannak. Második felvonás. Vége az előadásnak. Megint nem tapsolnak. Nem állnak föl. Csendben vannak. A diákjaim sírnak. Összegyűltünk a kulisszák mögött: mi van ezekkel? Aztán megértettük: mindent elhittek, ami a színpadon történt. Ott az egész előadás alatt várják a csodát. A normális körülmények között, otthon élő gyerekek megértették, hogy ez színház. Ők meg várták a csodát... Nekünk, fehéroroszoknak nem volt semmink, ami örök időkre szól. Még a területünk sem ilyen, hiszen állandóan elvette tőlünk valaki, eltörölte a nyomainkat. És nem is tudtunk az örökkévalóságban élni, ahogy írva van az Ószövetségben: ez nemzé azt, az meg amazt... A lánc és a szemek... Nem tudjuk, mit lehet kezdeni ezzel az örökkévalósággal, nem tudunk élni vele. Nem tudunk értelmet adni neki. És végül megajándékoztak vele. A mi örökkévalóságunk - az Csernobil. Egyszer csak megjelent nálunk... És mi? Nevetünk... Mint a régi példázatban... Az emberek együtt éreznek a gazdával, akinek leégett a háza és a pajtája... Elégett mindene... Ő meg azt

feleli: „Na de mennyi egér döglött bele!\" - mondja, és vidáman a padlóhoz vágja a sapkáját. És pont ettől igazi fehérorosz! Könnyezve nevet. A mi isteneink nem nevetnek. A mi isteneink vértanúk. A régi görögöknek voltak vidám, nevető isteneik. És mi van, ha a fantázia szüleményei, az álmok, a viccek szintén szövegek? Arról szólnak, hogy kik vagyunk. De mi nem tudjuk olvasni ezeket. Mindenütt ugyanazt a dallamot hallom... Egyre hosszabbra nyúlik... Nem dallam, nem ének, hanem siránkozás. Be van programozva a népünk minden nyomorúságra. Állandóan a nyomorúságot várjuk. És a boldogság? A boldogság ideiglenes, váratlan. Azt mondja a nép: „egy csapás nem csapás\", „bottal nem véded meg magad a nyomorúságtól\", „ha megmukkansz, kinyuvasztanak\", „nem kell a vigalom, ha nincs más, csak siralom\". A szenvedésen kívül nincs semmi másunk. Nincs más történelmünk, nincs más kultúránk... A diákjaim szerelmesek lesznek, gyerekeik születnek. De ezek a gyerekek csendesek, gyengék. A háború után koncentrációs táborból tértem haza... Életben voltam! Akkor csak túl kellett élni a háborút, az én nemzedékem máig is csodálkozik azon, hogy túlélte. Ehettem havat víz helyett, nyáron szinte ki se jöttem a patakból, százszor is víz alá merülhettem. Az ő gyerekeik nem ehetnek havat. A legtisztább, legfehérebb hóból sem vehetnek... (Gondolataiba merül.) Milyennek képzelem az előadást? Hisz gondolkodom rajta. Egyfolytában gondolkodom. Hoztak nekem egy témát a zónából. Mai mesét... Ott maradt a faluban az öregapó az öreganyóval. Télen meghalt az öregapó. Egyedül temette el az öreganyó. Egy hétig ásta a gödröt a temetőben. Jó meleg bundába bugyolálta, hogy ne fázzon, a gyerekszánra tette, és kivitte. Útközben végig a közös életüket idézte fel... Megsütötte az utolsó tyúkot a torra. Megérezte a szagát egy éhes kölyökkutya, és odajött az öregasszonyhoz. És volt kivel beszélgetni, sírdogálni... Egyszer még álmodtam is a leendő előadásomról... Látom: üres falu, virágoznak az almafák. Virágzik a gyöngyvirágfa. Dúsan hajt, gyönyörű minden. Virágzik a vadkörtefa a temetőben... Macskák szaladgálnak fölemelt farokkal a gazzal benőtt utcákon. Nincs senki. A macskák szerelmi életet élnek. Virágzik minden. Szépség és

csönd. A macskák hirtelen kiszaladnak az útra, várnak valakit. Biztos emlékeznek még az emberre... Nekünk, fehéroroszoknak nincs Tolsztojunk. Nincs Puskinunk. Van Janka Kupala... Jakub Kolasz... Ők a földről írtak... Mi a föld emberei vagyunk, nem az égé. A mi monokultúránk a krumpli, azt ássuk, vetjük, és állandóan a földet nézzük. A lábunk alá nézünk. Lefelé! De még ha föl is emeli a fejét az ember, akkor sem lát magasabbra a gólyafészeknél. Neki még az is magas, neki az az égbolt. Az égbolt, amelyet kozmosznak neveznek, nálunk nem létezik, nincs jelen a tudatunkban. Akkor már inkább átveszünk valamit az orosz irodalomból... A lengyelből... A norvégoknak szükségük volt Griegre, a zsidóknak meg Sólem Aléchemre mint kristályosodási pontra, amely körül egyesülhettek, megismerhették magukat. Nálunk pedig ez - Csernobil... Valamit mintáz belőlünk. Teremt. Most váltunk nemzetté. Már nem vagyunk Oroszországból Európába vagy Európából Oroszországba vezető út. Csak most lettünk fehéroroszok... A művészet emlékezés. Emlékezés arra, hogy voltunk. Félek... Egy dologtól félek, hogy a rémület lép a szeretet helyébe az életünkben... Lilija Mihajlauna Kuzmjankova, a Mahiljoui Népművelési Főiskola tanára, rendező Monológ az örök és átkozott kérdésekről: mit tegyünk, és ki a bűnös? A korom embere vagyok, meggyőződéses kommunista... Mi nem juthatunk szóhoz... Divat... Manapság divat szidni a kommunistákat. Most a nép ellenségei, bűnözők vagyunk. Most mindenért mi felelünk, még a fizika törvényeiért is. Én voltam akkor a járási pártbizottság első titkára. Azt írják az újságban... Állítólag a kommunisták a bűnösök, mert rossz, olcsó atomerőműveket építettek, nem számoltak az emberélettel. Nem gondoltak az emberre, nekik az homok, a történelem trágyája. Adj neki! Üsd-vágd! Az átkozott kérdések: mit tegyünk, és ki a bűnös? Ezek örök érvényűek. Nem változnak a történelmünkben. Mindenki türelmetlen, bosszút és vért kíván. Adj neki! Üsd-vágd! Azt akarják, hogy fejek hulljanak... Kenyeret és cirkuszt...

Mások hallgatnak, de én megmondom... Maga azt írja... Na, nem is konkrétan maga, hanem az újságokban írják - a kommunisták becsapták a nemzetet, eltitkolták előle az igazságot. De hát muszáj volt... Táviratok a KB-ból, a területi pártbizottságtól. Kiadták nekünk a feladatot: ne hagyjuk, hogy pánik törjön ki. A pánik pedig tényleg szörnyű dolog. Csak a háború alatt lestek annyira a frontról küldött jelentéseket, mint akkoriban a csernobili tudósításokat. Rémület és pletykák. Nem a sugárzás taglózta le az embereket, hanem az esemény. Muszáj volt... Kötelességünk... Nem lehet azt mondani, hogy rögtön mindent eltitkoltak, kezdetben senki sem érzékelte a történtek nagyságrendjét. Magasabb politikai szempontokra hagyatkoztunk. De ha félretesszük az érzelmeket, félretesszük a politikát... El kell ismerni, hogy senki sem hitte el azt, ami történt. Még a tudósok se tudták elhinni. Nem volt egyetlen hasonló példa sem. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon sem. A tudósok a helyszínen, bent az erőműben vizsgálták a helyzetet, és ott hoztak döntéseket. Nemrég láttam Az igazság pillanata című műsort Alekszandr Jakovlevvel, a Politikai Bizottság tagjával, aki akkor a párt főideológusa volt Gorbacsov mellett... Mire emlékszik vissza? Ők sem látták át az egész helyzetet odafent... A Politikai Bizottság ülésén ilyen magyarázatot adott az egyik tábornok: „Hogy a sugárzás? Amikor kísérleti atomrobbantást hajtottunk végre, este megittunk fejenként egy üveg vörösbort, és nem lett semmi bajunk.\" Úgy beszéltek Csernobilről, mint egy balesetről, szokványos balesetről... Próbáltuk volna bejelenteni akkor, hogy nem szabad kiengedni az embereket az utcára. „Meg akarja szakítani a május elsejei ünnepek hagyományát?\" Ez politikai ügy. Adja le a párttagkönyvét... (Megnyugszik valamelyest.) Azt hiszem, ez igaz történet, nem vicc. Állítólag amikor a kormánybizottság elnöke, Scserbina a robbanás utáni első napokban megérkezett az erőműhöz, rögtön azt követelte, hogy vigyék az esemény helyszínére. Magyarázzák neki, hogy nem lehet, tele van grafittörmelékkel, eszelős sugárzási mezők, magas hőmérséklet. „Mit jönnek itt nekem a fizikával? A saját szememmel kell látnom! - ordította a beosztottjainak. - Este jelentést kell tennem a Politikai Bizottságban.\" Háborús viselkedési sztereotípia. Másfélét nem ismertek... Nem értették, mi is valójában a fizika... A láncreakció... És ezt a fizikát nem változtatják meg semmilyen kormánydöntések. Erre épül a világ, nem pedig Marx eszméire. Próbálta volna bejelenteni az ember akkor... hogy lefújjuk a május elsejei felvonulást... (Megint elragadják az indulatok.) Azt írják az

újságok... A nép úgymond kivonult az utcákra, miközben mi föld alatti bunkerekben lapultunk! Két óra hosszat álltam a tribünön abban a napsütésben... Fejfedő és kabát nélkül. Május 9-én pedig, a Győzelem Napján... A veteránokkal vonultam... Harmonikaszóra. Táncoltunk. Ittunk. Mind részei voltunk ennek a rendszernek. Hittünk benne! Hittünk a fennkölt ideálokban. A győzelmünkben! Legyőzzük Csernobilt! Rohamra indulunk, és győzünk. Lélegzetvisszafojtva olvastuk az emberi ellenőrzés alól kiszabadult reaktor megfékezéséért folytatott hősies harcról. Politikai tájékoztatókat tartottunk. Szovjet ember eszme nélkül? Nagy álom nélkül? Az is szörnyű... Nézze csak, mi folyik most! Szétesés. Anarchia. Vadkapitalizmus... De... Kimondták az ítéletet a múltra... Az egész életünkre... Csak Sztálin maradt belőle... A Gulag-szigetvilág... És micsoda filmek voltak akkor! Milyen boldogan énekeltünk! Mondja, miért? Feleljen nekem... Gondolja végig, és válaszoljon... Most miért nincsenek ilyen filmek? Ilyen dalok? Az embert föl kell emelni, lelkesíteni kell. Ideálok kellenek... Akkor lesz erős állam. A kolbász nem lehet ideál, a teli hűtőszekrény nem ideál. És a Mercedes sem ideál. Ragyogó ideálok kellenek! Nekünk voltak ilyen ideáljaink. Az újságokban... Azt kiabálták a rádióban és a tévében: igazságot, igazságot! A gyűléseken követelték: igazságot! Borzalom... Nemsokára mind meghalunk! Eltűnik a nemzet! Kinek kell ilyen igazság? Amikor betörtek a tömegek a Konventbe, és Robespierre kivégzését követelték, igazuk volt-e? Alárendelődni a tömegnek, beleolvadni... Meg kellett akadályoznunk, hogy pánik törjön ki... Az én munkám... A kötelességem... (Hallgat.) Ha bűnöző vagyok, akkor a kisunokám miért... A gyerekem... Ő is beteg... Azon a tavaszon szülte a lányom, pelenkában hozta hozzánk Szlauharadba. Babakocsiban. Néhány héttel az erőműben történt robbanás után érkeztek... Helikopterek röpködnek, katonai járművek az utakon... Arra kért a feleségem: „Vigyük el innen őket a rokonokhoz.\" A járási pártbizottság első titkára voltam... A leghatározottabban megtiltottam: „Mit gondolnak az emberek, ha elviszem innen a lányomat a kisgyerekével? Az ő gyerekeik itt maradnak.\" Akik leléptek, az irhájukat mentették... Berendeltem őket a járási pártbizottságra, az irodámba: „Kommunista vagy, vagy nem vagy kommunista?\" Ez próbatétel volt az embereknek. Ha bűnöző vagyok, akkor miért öltem meg a saját

gyerekemet? (Összefüggéstelenül folytatja.) Én magam... A lányom... Az én házamban... (Egy idő után lecsillapodik.) Az első hónapok... Ukrajna retteg, nálunk, Fehéroroszországban pedig teljes a nyugalom. A tetőpontjához érkezett a vetési kampány. Nem bújtam el, nem az irodámban üldögéltem, hanem a mezőkön és a réteken szaladgáltam. Szántottak-vetettek. Elfelejti, hogy Csernobil előtt békés munkaerőnek titulálták az atomot, büszkék voltunk arra, hogy az atomkorszakban élünk. Nem emlékszem olyanra, hogy rettegtünk volna az atomtól... Akkor még nem féltünk a jövőtől. Milyen szerepet játszott a járási pártbizottság első titkára? Nem olyan nagy ember, egyszerű főiskolai diplomája van, rendszerint mérnök vagy agronómus. Egyesek még pártfőiskolát is végeztek. Annyit tudtam a sugárzásról, amennyit a polgári védelmi tanfolyamon sikerült elolvasni róla. Ott meg egy szót se hallottam arról, hogy cézium és stroncium lehet a tejben... Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket... Teljes felelősséggel... Én tapostam ki belőlük. Senki se mentett föl minket a terv teljesítése alól... Egy ecsetvonás... A portréhoz, ahogy mondani szokás... Az első napokban nemcsak rémület lett úrrá az embereken, hanem a tenni vágyás is magával ragadta őket. Olyan ember vagyok, akiből hiányzik a létfenntartás ösztöne. Ez rendjén való, ha valakiben erős a kötelességtudat. Sok ilyen ember volt akkoriban, nemcsak én... Tucatszám hevertek az íróasztalomon a kérvények: „Kérem, küldjenek Csernobilba.\" A szívük szólította oda őket! Az emberek készek voltak föláldozni magukat, gondolkodás nélkül, és nem követeltek érte cserébe semmit. Akármit is írnak, volt szovjet jellem. És szovjet ember is volt. Akármit is írnak, hiába tagadják meg... Még visszasírják majd ezt az embert... Tudósok érkeztek hozzánk, és nagy hangon vitatkoztak. Amíg csak be nem rekedtek. Odamegyek az egyikhez: „Radioaktív homokban játszanak a gyerekek.\" Ő meg azt feleli nekem: „Pánikkeltők! Kontárok! Mit tud maga a sugárzásról? Én atomfizikus vagyok. Atomrobbanás történt. Egy óra alatt értem az epicentrumba UAZ-zal. A latyakban. Minek kelt itt pánikot?\" Hittem nekik. Behívattam az embereket a dolgozószobámba. „Bajtársaim! Én is megszökhetek, meg ti is. De mit gondolnak rólunk az emberek? Azt mondják, megfutamodtak a kommunisták?\" Ha nem győztem meg őket szavakkal, érzelmekkel, másképp bántam velük: „Hazafi vagy te? Nem

vagy hazafi? Ha nem, leteszed ide az asztalra a párttagkönyvedet. De most rögtön!\" Voltak, akik le is tették... Kezdtem gyanítani valamit... Voltak találgatások... Szerződést kötöttünk az Atomfizikai Intézettel arról, hogy megvizsgálják a földjeinket. Vesznek mintát a fűből, szelvényeket a feketeföldből, és viszik Minszkbe, az intézetükbe. Ott végzik az elemzést. Aztán fölhívnak: „Szervezze meg, kérem, a szállítást, vigyék vissza a földmintájukat.\" - „Micsoda, viccel? Négyszáz kilométerre vagyunk Minszktől...\" Majd' elejtettem a kagylót. „Visszahozni a földet?\" - „Nem, nem viccelünk - hangzik a válasz. - Az előírások szerint ezeket a mintákat tárolóban, föld alatti vasbetonbunkerben kell elhelyeznünk. Egész Fehéroroszországból idehozzák a mintákat. Egy hónap alatt kimerítettük a tárolókapacitást.\" Hallott már ilyet? Mi ezt a földet szántjuk, vetjük be. Ezen játszanak a gyerekeink... Követelik tőlünk a tej- és a hústerv teljesítését. Szeszt főztünk a gabonából. Leadtuk az almát, a körtét és a meggyet gyümölcslének... Kiürítés... Ha valaki fölülről nézné, azt hinné, kitört a harmadik világháború... Az egyik falut kiürítik, a másikat figyelmeztetik: egy hét múlva evakuáljuk! És egész héten bálázták a szalmát, kaszálták a szénát, kapálták a kertjüket, vágták a fát... Az élet ment a maga útján. Az emberek nem értik, mi történik. Egy héttel később pedig katonai járműveken viszik el őket... Tanácskozások, kiszállások, ködösítés, álmatlan éjszakák. Ennyi volt az egész. Emlékszem, ott állt a minszki városi pártbizottság épületénél egy ember, a kezében plakát: „Adjatok jódot a népnek.\" Hőség. Kabátban van... (Visszatér a beszélgetésünk kezdetéhez.) Elfelejtették, hogy akkor az atomerőmű volt a jövő. Többször is tartottam beszédet. Propagandát folytattam... voltam az egyik atomerőműben: csend, üzemi hangulat. Tisztaság. A sarokban vörös lobogók és más zászlók. „A szocialista verseny győztese\" felirattal. A jövőnk... Boldog társadalomban éltünk. Azt mondták nekünk, hogy boldogok vagyunk, és boldogok is voltunk. Szabad voltam, nem is értettem, hogy gondolhatja ezt bárki máshogy. Minket már leírt a történelem, mi már mintha nem is léteznénk. Most Szolzsenyicint olvasok... Azt gondolom... (Hallgat.) Az unokám leukémiás... Megfizettem mindenért... Drága árat fizettem... A korom embere vagyok... Nem vagyok bűnöző...

Uladzimir Macvejevics Ivanou, a szlauharadi járási pártbizottság volt első titkára A szovjethatalom védelmezőjének monológja Eeeh... A jó édesanyátokat... Eeeh! (Vaskos káromkodás következik.) Mit vesz föl maga itt? Ki adott rá engedélyt? Fényképez is... Vigye innen a csodagépét... Tegye el. Különben szétverem. Nézzétek, idejöttek! Élünk. Szenvedünk, maga meg írni fog. Firkászok! Bolondítják a népet... Ez izgatás... Nem azt kérdezik, amit kell. Most nincs rend! De nincs ám! Nézzétek, idejöttek... Magnóval... Igen, védem! A szovjethatalmat védem. A mi hatalmunkat. A népét! A szovjethatalom idején erősek voltunk, mindenki félt tőlünk. Az egész világ minket bámult! Egyesek reszkettek a rémülettől, mások meg irigykedtek. A k... életbe! Most meg mi van? A jelenben? A demokráciában? Snickerst meg avas margarint hoznak ide, lejárt gyógyszereket meg használt farmernadrágot, mint a bennszülötteknek, akik nemrég jöttek le a fáról. A pálmafáról. Kár a hatalmas államért! Nézzétek, idejöttek... Micsoda nagyhatalom volt! A k... életbe! Amíg csak Gorbacsov föl nem mászott az uborkafára... Amíg cárt nem csináltak belőle... Az ördög jelével a homlokán! Gorbi... Gorbi az ő terveik szerint tette a dolgát, ahogy a CIA előírta neki... Mit győzköd maga itt engem? ... Ők robbantották föl Csernobilt... A CIA és a demokraták... Olvastam az újságokban. Ha nem robban föl Csernobil, nem dől romba a birodalom. A nagyhatalom! A k... életbe. (Megint káromkodik.) A kommunisták alatt három kopejkát fizettünk egy vekni kenyérért, most kétezret. Három rubelért kaptam egy üveg vodkát, még valami rágcsálnivaló is kijött belőle... A demokratáknál meg? Második hónapja nem tudok nadrágot venni magamnak. Szakadt pufajkában járok. Kiárusítottak mindent! Elzálogosítottak! Az unokáink se tudják visszafizetni... Nem vagyok részeg, én a kommunisták pártján állok! Ők értünk voltak, az egyszerű emberekért. Nem kell a mese. Demokrácia... Eltörölték a cenzúrát. Írjon csak mindenki, amit akar. Szabad ember... A k... életbe! Aztán ha meghal ez a szabad ember, nincs miből eltemetni. Meghalt nálunk egy öregasszony. Egyedül élt, nem voltak gyerekei. Két napig

feküdt szegény a házikójában... A régi blúzában... Az ikonok alatt... Koporsót nem tudtunk neki venni... valamikor sztahanovista volt, brigádvezető. Két napig nem mentünk ki a földekre. Gyűléseztünk. A k... életbe! Amíg a kolhozelnök ki nem állt a nép elé... És meg nem ígérte, hogy mostantól ha meghal valaki, a kolhoz utal térítésmentesen fakoporsót, ahogy felénk mondják, trunát, ehhez jár még borjú vagy malac, és két láda vodka a torra. A demokraták alatt... Két láda vodka... Ingyen! Egy üveg per muzsik - ivászat, fél üveg - orvosság sugárzás ellen... Ezt miért nem veszi föl? Az én szavaimat. Csak azt veszi föl, ami kapóra jön magának. Bolondítja itt a népet... Ez már izgatás... Politikai tőkét akar kovácsolni? Dollárral akarja teletömni a zsebeit Mi itt élünk... Szenvedünk... Bűnösök meg nincsenek! Nevezze meg nekem a bűnösöket! Én a kommunisták pártján állok! Visszajönnek, és ők majd megtalálják a bűnösöket... A k... életbe! Nézzétek, idejönnek... Fölveszik. Eeeh... A jó édesanyjukat... (Nem mondta meg a nevét) Monológ arról, hogyan üdvözölte két angyal a kis Olenykát Van anyagom... Otthon minden könyvespolcom tele van pakolva nagy dossziékkal. Olyan sokat tudok, hogy képtelen vagyok már írni... Hét évig gyűjtöttem az újságkivágásokat, az instrukciókat. A röpcédulákat... A saját feljegyzéseimet. Vannak számadataim. Odaadom magának az egészet... Tudok harcolni: tüntetést, tiltakozóakciókat szervezni, gyógyszert szerezni, beteg gyerekeket látogatni - de nem tudok írni. Vegye át tőlem... Annyi érzés kavarog bennem, hogy sehogy sem boldogulok velük, megbénítanak. Zavarnak. Csernobilnak már megvannak a maga sztalkerei... írói... De én nem akarok bekerülni azoknak a körébe, akik kiaknázzák ezt a témát. Tisztességesen meg kell írni. Mindent meg kell írni... (Elgondolkodik.) Áprilisi langyos eső... Hét éve emlékszem erre... Gurultak az esőcseppek, mint a higany. Azt mondják, színtelen a sugárzás? De a pocsolyák zöldek vagy rikító sárgák lettek. A szomszédasszony arról suttogott, hogy a Szabadság rádióban bemondták: baleset történt a

csernobili atomerőműben. Ennek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Teljesen biztos voltam abban, hogy ha komoly lenne az ügy, tájékoztatnának róla. Van speciális technika, jelzőrendszer, vannak atombiztos búvóhelyek. Figyelmeztetnének. Meg voltunk győződve erről! Mindenki járt polgári védelmi tanfolyamokra. Én is tanítottam ott... Vizsgáztattam... De aznap este a szomszédasszony hozott nekem valamilyen porokat. Egy rokontól kapta, aki el is magyarázta, hogyan kell bevenni (az Atomfizikai Intézetben dolgozott az illető), de a szavát adta, hogy hallgat. Mint a hal! Mint a sír! Különösen a telefonbeszélgetésektől és a telefonon feltett kérdésektől tart az illető... Ebben az időszakban nálam lakott a kisunokám... Én meg? Akkor se hittem el. Szerintem közülünk senki se vette be ezeket a porokat. Nagyon hiszékenyek voltunk... Nemcsak az idősebb nemzedék, hanem a fiatal is... Emlékszem az első benyomásaimra, az első pletykákra... Átlépek az egyik időből a másikba, az egyik állapotból a másikba... Oda-vissza... Mint íróember, elgondolkodtam ezeken az átmeneteken, érdekeltek. Mintha két személy lenne bennem, egy Csernobil előtti és egy Csernobil utáni. De azt az „előttit\" már nehéz hitelt érdemlően rekonstruálni. Változott a látásmódom... Az első napoktól kezdve jártam a zónába... Emlékszem, megálltunk egy faluban, és döbbenetes csend fogadott! Nem énekelnek a madarak, sehol semmi... Az ember megy az utcán... Csend. Na jó, kihaltak a házak, sehol egy ember, mindenki elment, de minden más is elhallgatott körös-körül, egy madár se csivitel. Először láttam életemben földet madarak nélkül... Szúnyogok nélkül... Nem röpült semmi... Megékeztünk Csudzjani faluba - 150 curie... Malinauka faluban - 59 curie... A lakosság több százszor akkora dózist kapott, mint azok a katonák, akik olyan területet őriznek, ahol kísérleti atomrobbantásokat hajtanak végre. Több százszor akkorát! Kattog a sugárzásmérő, kiakad a mutató... A kolhozirodákban hirdetményeket függesztettek ki, melyeket a járási radiológusok írtak alá, igazolva, hogy a hagyma, a saláta, a paradicsom, az uborka - mind ehető. Terem minden, esznek is mindent. Mit mondanak most ezek a járási radiológusok? A járási pártbizottságok titkárai? Milyen mentséget találnak maguknak? Minden faluban sok részeg emberrel találkoztunk. Még az asszonyok is ittasan jártak, különösen a fejőnők és a tehenészek öntöttek föl a garatra.

Nótáztak... Népszerű volt akkoriban A briliáns kéz című film Nekünk mindegy. Nekünk mindegy... című betétdala. Szóval, kit érdekel az egész... Ugyanott, Malinaukában (Cserikaui járás) bementünk az óvodába. Az udvaron futkároznak a gyerekek... A kicsik a homokozóban csúsznak- másznak... A főnökasszony elmagyarázza, hogy havonta cserélik a homokot. Hozzák valahonnan. El lehet képzelni, honnan hozhatták. A gyerekek szomorúak... Viccelődünk, de nem is mosolyognak... Az óvónő sírva fakadt: „Kár a fáradtságért. A mi gyerekeink már nem mosolyognak. Álmukban sírnak.\" Találkoztunk az utcán egy nővel, aki egy újszülöttet hozott magával. „Ki engedte meg, hogy itt szüljön? 59 curie...\" - „Idejött a radiológus orvos. Csak annyit tanácsolt, hogy ne a szabadban szárítsam a pelenkát.\" Rábeszélték az embereket, hogy ne menjenek el, maradjanak. Naná, kell a munkaerő! Még akkor is, amikor kitelepítették a lakosokat a falvakból... Evakuálták őket... Örökre. Akkor is hoztak ide embereket mezei munkára. Jöttek krumplit szedni... Most mit mondanak a járási és területi bizottságok titkárai? Milyen mentséget találnak? Kit vádolnak? Megőriztem sok instrukciót... Szigorúan titkosakat. Mindet odaadom magának... Instrukció a fertőzött tyúkhús feldolgozására... A feldolgozórészlegen ugyanolyan védőruhában kellett dolgozni, mint a szennyezett területeken, ahol radioaktív elemekkel kerülhet érintkezésbe az ember: gumikesztyű és gumiköpeny, csizma és egyebek. Ha ennyi és ennyi curie-t ér el a hús szennyezettsége, meg kell főzni sós vízben, a vizet a lefolyóba kell önteni, a húst pedig pástétomba és kolbászba kell keverni. Ha ennyi és ennyi curie, akkor csontlisztbe, marhatápba... így teljesítették a tervet a hústermelésben. A szennyezett területeken nevelt borjakat olcsóbban passzolták el más helyeken. Tiszta helyeken. Azt mesélték a sofőrök, akik ilyen állatokat szállítottak, hogy röhejesek voltak a borjak, földig ért a szőrük, és olyan éhesek voltak, hogy megettek mindent, még a rongyot és a papírt is. Könnyű volt etetni őket! Kolhozoknak adták el, de ha valaki akart, vehetett magának. A saját gazdaságába. Ezek bűncselekmények! Gaztettek! Láttunk az úton egy autót... Teherautó volt, olyan lassan jött, mint a temetésen... Megállítottuk. Egy fiú ült a volán mögött. Megkérdezem: „Talán rosszul vagy, hogy ilyen lassan mész?\" - „Nem, radioaktív földet viszek.\" Dögmeleg volt. Por! „Megőrültél! Neked még nősülni kell, gyereket nevelni.\" - „És hol kapok még ötven rubelt egy fuvarért?\" Ötven

rubelért egy jó öltönyt lehetett venni az akkori árakon. És többet beszéltek a pluszpénzekről, mint a sugárzásról. A pluszpénzekről meg valamilyen nyomorúságos pótlékokról... Ezek tényleg nyomorúságosak voltak, ha azt nézzük, hogy az életük ment rá... A tragikus a nevetségessel volt határos... Ülnek a padokon, a ház előtt az öregasszonyok. Szaladgálnak a gyerekek. Megmértük - 70 curie... - Hová valók ezek a gyerekek? - Minszkből jöttek ide nyaralni. - De itt erős a sugárzás! - Te beszélsz itt nekünk sugárzásról! Mi láttuk is. - De hát azt nem lehet látni! - Nézd csak, ott az a befejezetlen ház, otthagyták, elmentek. Beijedtek. Mi meg este odamentünk, és benéztünk... Az ablakon néztünk be... Az a sugárzás meg a gerenda alatt ül. Rém gonosz, és csak úgy ragyog a szeme... Koromfekete... - Nem létezik! - Meg is esküszünk neked. A szent kereszt jelével esküszünk! Keresztet vetnek. Vidáman vetnek keresztet. Magukon nevetnek vagy rajtunk? Az ilyen kiszállások után összejövünk a szerkesztőségben ... „Na, hogy vagy?\" - kérdezgetjük egymást. „Minden rendben!\" - „Minden rendben? Nézd meg magad a tükörben, megőszültél!\" Viccek is terjedtek. Csernobili viccek. A legrövidebb: „A fehéroroszok - milyen jó emberek voltak.\" Azt a feladatot kaptam, hogy írjak az evakuálásról. Van ilyen hiedelem Poléziában: ha messzi útra indul az ember, és haza akar térni, ültessen fát. Megérkezem... Bemegyek az egyik udvarba, a másikba... Mindenki fát ültet. Bementem a harmadik udvarba, leültem, és elsírtam magam. A gazdasszony mutatja: „A lányom meg a vőm szilvafát ültetett, a másik lányom fekete berkenyét, a nagyobbik fiam ostorménfát, a legkisebb pedig fűzfát. Mi ketten az urammal almafát.\" Búcsúzáskor arra kér: „Annyi eper van nálunk, tele lett vele az udvar. Vigyél tőlem epret.\" Azt akarta, hogy maradjon valami, valamilyen nyoma az életének... Keveset tudtam megírni. Tényleg nem sokat... Mindig halogattam: egyszer majd leülök, és mindent felidézek... Elmegyek szabadságra... Most meg... Felvillant valami az emlékezetemben... Falusi temető... A kapuján a jel: „Erős sugárzás. Belépni és behajtani tilos.\" Ahogy mondják,

még a túlvilágra sem könnyű átjutni. (Váratlanul elneveti magát. Először a hosszú beszélgetés alatt.) Mesélték magának, hogy szigorúan tilos volt fényképezni a reaktornál, csak különleges engedéllyel lehetett? Elvették a fényképezőgépeket. Mielőtt elutaztak a katonák, akik ott szolgáltak, átkutatták őket, mint Afganisztánban, nehogy, isten őrizz, valamilyen fénykép legyen náluk. Bűnjel. A tévések filmjeit beadták a KGB-nek. Amikor megint hozzájutottak, látták, hogy fényt kaptak. Mennyi dokumentumot semmisítettek meg! Mennyi tanúságtételt. Ezek mind elvesztek a tudomány számára. Akárcsak a történelem számára. Ha megtalálnánk azokat, akik parancsot adtak erre... Mit hoznának föl a mentségükre? Mit találnának ki? Én sose mentem fel őket... Soha! Egy kislány miatt... Táncolt a kórházban. Polkát táncolt nekem. Aznap töltötte be a kilencedik évét. Olyan szépen táncolt... Két hónappal később telefonált az anyja: „Olenyka haldoklik!\" És nem volt erőm aznap bemenni a kórházba. Aztán meg már késő volt. Olenykának volt egy kishúga. Amikor fölébredt reggel, azt mondta: „Anyácskám, álmomban láttam, hogy leszállt két angyal, és elvitte a mi Olenykánkat. Azt mondták, jó lesz neki ott. Nem fáj majd semmije. Anyácskám, két angyal elvitte a mi Olenykánkat...\" Senkit sem tudok fölmenteni... Irina Kiszjaljova újságíró Monológ arról, hogy az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött Nem bölcsész vagyok, hanem fizikus. Ezért - tények, csakis tények. Valamikor még felelnie kell valakinek Csernobilért... Eljön az idő, amikor felelniük kell, mint harminchétért. Akár ötven év múlva is! Ha meg is vénülnek... Ha meg is halnak... Nekik kell felelniük, a bűnösöknek. (Elhallgat egy pillanatra.) Össze kell gyűjteni a tényeket... A tényeket! Szükség lesz még rájuk... Aznap, április huszonhatodikán... Moszkvában voltam. Kiküldetésben. Ott értesültem a szerencsétlenségről. Telefonálok Minszkbe a fehérorosz KB első titkárának, Szljunykounak, hívom egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapcsolják. Sikerül elérnem az

egyik emberét (aki jól ismer): - Moszkvából telefonálok. Kapcsolja Szljunykout, sürgős híreim vannak. Szerencsétlenség történt! K vonalon hívom, de már mindent titkosítottak. Mihelyt rátérek a balesetre, rögtön megszakad a vonal. Kétségkívül figyelik! Lehallgatják. A megfelelő szervek... Állam az államban... Ráadásul akkor fülelnek, amikor a KB első titkárát hívom... Rám sincsenek tekintettel, pedig a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének igazgatója vagyok. És előlem titkolják... Vagy két óra huzavona után mégiscsak maga Szljunykou veszi föl a telefont. Jelentem: - Súlyos szerencsétlenség történt. Számításaim szerint (már beszéltem Moszkvában ezzel-azzal, végeztem számításokat) felénk, azaz Fehéroroszország felé tart a radioaktív oszlop. Megelőzésképpen haladéktalanul el kell látni a lakosságot jóddal, és ki kell telepíteni mindenkit az erőmű környékéről. Nem maradhatnak emberek és állatok száz kilométeres körzetben. - Már jelentették - mondja Szljunykou -, hogy tűz ütött ki, de már eloltották. Nem bírom tovább: - Becsapták! Szemenszedett hazugság! Bármelyik fizikus megmondja magának, hogy nagyjából öt tonna ég el a grafitból óránként. El tudja képzelni, meddig ég ez? Mentem a legelső vonattal Minszkbe. Álmatlan éjszaka. Reggelre otthon vagyok. Megmérem a sugárzást a fiam pajzsmirigyénél - 180 mikroröntgen/óra! Akkor a pajzsmirigy volt az ideális sugárzásmérő. Szükségünk volt kálium-jodidra. Egyszerű jódoldatra. Gyerekeknek két- három csepp fél pohár gyümölcsszirupban, felnőtteknek pedig három-négy csepp. Tíz napig égett a reaktor, tíz napig kellett ezt folytatni. De senki se hallgatott ránk! Tudósokra, orvosokra. A politikát szolgálta a tudomány, az orvoslást is belekeverték a politikába. De még mennyire! Ne feledkezzünk meg arról, milyen tudati háttere volt a történteknek, milyenek voltunk akkoriban, tíz évvel ezelőtt. Működött a KGB, akárcsak a titkosszolgálatok. Zavarták a „nyugati adókat\". Tabuk ezrei, a párt és a hadsereg titkai... Instrukciók... Ráadásul mindannyiunkat arra neveltek, hogy a békés szovjet atom ugyanolyan biztonságos, mint a tőzeg vagy a

szén. Gúzsba kötött minket a félelem meg a sok előítélet. A babonás hit... De maradjunk a tényéknél, csak a tényéknél... Aznap... Április huszonhetedikén úgy döntök, kiutazom az Ukrajnával határos Homeli területre, Brahinba, Hojnyikiba és Narouljába, e járási székhelyektől alig harminc-negyven kilométerre van az erőmű. Minden információra szükségem volt. Fogom a műszereket, meg kell mérnem a háttérsugárzást. A következő eredményeket kaptam: Brahinban 30 000 mikroröntgen/óra, Narouljában 28 000... Szántanak-vetnek. Készülnek a húsvétra... Tojást festenek, kuglófot sütnek... Miféle sugárzás? Mi az? Nem kaptak semmilyen parancsot. Követelik a beszámolókat odafentről: hogy megy a vetés, milyen ütemben halad? Úgy bámulnak rám, mintha elment volna az eszem: „Micsoda? Miről beszél, professzor?\" Röntgenek, mikroröntgenek... Egy másik bolygóról jött jövevény nyelve... Visszamegyünk Minszkbe. Bőszen árulnak a proszpekten pirogot, fagyit, darált húst, zsömlét. A radioaktív felhő alatt... Április huszonkilencedike. Pontosan emlékszem mindenre... Napra pontosan... Reggel nyolckor már Szljunykounál előszobázom. Tipródom, csak tipródom, de nem fogadnak. És ez így megy este fél hatig. Akkor jön ki Szljunykou dolgozószobájából egy neves költőnk. Ismertük egymást: - Megtárgyaltuk Szljunykouval a fehérorosz kultúra problémáit. - Hamarosan nem lesz kinek fejleszteni ezt a kultúrát - fakadtam ki -, nem lesz senki, aki olvashatja a könyveit, ha nem telepítjük ki a lakosságot Csernobil környékéről. Ha nem mentjük meg! - Miket beszél! Már eloltották a tüzet. Végül nagy nehezen bejutok Szljunykouhoz. Előadom sietve, mit láttam előző nap. Meg kell menteni az embereket! Telefonáltam Ukrajnába, ott már megkezdődött a kiürítés... - Mit szaladgálnak a városban sugármérővel az emberei (az intézetből), csak pánikot keltenek! Tanácskoztam Moszkvával, Iljin akadémikussal. Nálunk minden rendben... Bevetették a hadsereget, a haditechnikát. Kormánybizottság dolgozik az erőműben. Kiszállt az ügyészség. A helyszínen folytat vizsgálatot... Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy még tart a hidegháború! Ellenségek vesznek körül minket... Már több ezer tonna cézium, jód, ólom, cirkónium, kadmium, berillium, bór és ismeretlen mennyiségű plutónium borítja a földjeinket (a csernobili nagy teljesítményű vízforraló csatornarendszerű urán-grafit reaktortípusban atombombagyártáshoz szükséges plutóniumot állítottak

elő) - összesen négyszázötven fajta radionuklid. Ez a mennyiség a Hirosimára dobott bombák háromszázötvenszerese volt. Fizikáról kellett volna beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek. Ezért előbb vagy utóbb felelnie kell valakinek. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére - mondtam Szljunykounak -, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak elképzeléseim a baleset következményeiről.\" De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom, telefonáltak a Kremlből... Beszélt vele Gorbacsov... Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja... Tetszenie kell... Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, mi történt Kistim16 környékén és Szemipalatyinszkban...17 Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország... Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. veszélyhelyzetben... Itt pedig... 3000 mikroröntgen/óra... De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk... Anélkül hogy kihirdetnénk, pánik nélkül... Egyszerűen jódkészítményeket kell juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, bele lehet keverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek... Más íze lett a tejnek... Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész... Tartaléknak.

Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől. Aktatáskában hordtam magammal a sugárzásmérőt... Minek? Mert elegük volt belőlem, nem engedtek be a főfunkcikhoz... Ekkor elővettem a sugárzásmérőt, és odahelyeztem a titkárnők vagy a sofőrök pajzsmirigyéhez, akik épp az előszobában üldögéltek. Ettől megrémültek, ez pedig néha segített, és beengedtek. „Minek rendez itt jeleneteket, professzor? Talán csak maga aggódik a fehérorosz népért? Úgyis meghal mindenki valamiben: az egyik a dohányzástól, a másik autóbalesetben, a harmadik végez magával.\" Kiröhögték az ukránokat. Térden csúsznak a Kremlbe, kérnek pénzt, gyógyszert, sugárzásmérő műszert (hiány volt belőle), a mi főnökünk meg (azaz Szljunykou) negyedóra múlva ilyen helyzetjelentést adott: „Minden rendben. Megoldjuk saját erőből.\" Megdicsérték: „Derék dolog, fehérorosz testvérek!\" Hány emberéletbe került ez a dicséret?! Vannak információim arról, hogy a főnökség vett be jódot. Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. Ez jódoldat nélkül elképzelhetetlen lett volna. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátásra tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak... Spéci ellenőrzés... Ez volt a legocsmányabb... (Elhallgat egy pillanatra.) Ezért még senki sem felelt... Végül már nem is fogadtak. Nem hallgattak meg. Akkor kezdtem levelekkel bombázni őket. Jelentésekkel. Térképeket, számokat küldözgettem mindenfelé. Minden fórumnak. Négy dosszié telt meg az anyaggal, mindegyikben kétszázötven lap. Tények, csak tények... Minden eshetőségre felkészülve lemásoltam két példányban, az egyiket a munkahelyemen, az irodámban, a másikat pedig otthon tartottam. A feleségem rejtette el. Miért készítettem másolatokat? Mert jó az emlékezetem, tudom, milyen országban élünk... Mindig magam zártam az irodámat. Aztán egyszer megérkezem a kiküldetésből, és eltűntek a dossziék... Mind a négy vastag dosszié... De én Ukrajnában nőttem föl, mindkét nagyapám kozák volt. Kozák jellemem van. Írtam hát továbbra is.

Beszédeket tartottam. Meg kell menteni az embereket! Haladéktalanul el kell rendelni a kitelepítést! Állandóan szolgálati úton voltunk. Az intézetünk állította össze a „szennyezett\" területek első térképét. Az egész dél piros volt rajta... Lángolt. Ez ma már történelem. A bűn története... Elvitték az intézet műszereit sugárzás-ellenőrzésre. Mindet elkobozták. Magyarázat nélkül. Fenyegető telefonokat kaptam otthon: „Ne riogasd az embereket, professzor. Mert elküldünk a jegesmedvék közé. Képtelen vagy felfogni? Elfelejtetted? Hamar elfelejtetted!\" Nyomást gyakorolnak az intézet munkatársaira. Megfélemlítenek minket... Írtam Moszkvába... Hívat az akadémiánk elnöke, Platonov: - A fehérorosz nemzet egyszer még megemlékezik arról, hogy milyen sokat tettél érte, az viszont hiba volt, hogy írtál Moszkvába. Súlyos hiba! Azt követelik, hogy bocsássalak el az állásodból. Minek kellett írnod? Hát nem tudod fölfogni, kivel akaszkodtál össze? Nekem térképeim és számaim vannak. Nekik pedig? „Pszihuskába\" zárhatnak...18 Fenyegetőznek. Autóbaleset érhet... Figyelmeztetnek. Ebből akár bűnügy is lehet. Szovjetellenes propagandával vádolhatnak. Vagy akár egy doboz szögért is meghurcolhatnak, ami nem szerepel az intézet leltárában... Tényleg bűnügybe kevertek... El is érték a céljukat. Infarktust kaptam... (Hallgat.) Ott van minden a dossziékban... Tények és számok... Bűnös számok... Az első évben... Egymillió tonna szennyezett gabonát dolgoztak fel takarmánynak, megetették a marhákkal (a húsuk pedig a lakosok asztalára került). Stronciummal szennyezett csonttal etették a baromfikat és a disznókat... Kiürítették a falvakat, de bevetették a földeket. Az intézetünk adatai szerint a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok földjének egyharmada volt cézium-137-tel szennyezett, a sűrűsége gyakran meghaladta a 15 curie/km2-t. Szó sem lehetett tiszta termékekről, még azt is meg kellett volna tiltani, hogy hosszabb ideig tartózkodjanak ott. Sok helyen stroncium-90 rakódott le a szántóföldekre. Azzal táplálkoznak a falvakban a helyiek, ami a konyhakertjükben terem, de nincs semmiféle ellenőrzés. Senki se világosította fel őket, nem tanították meg nekik, hogyan kell élniük. Nem is volt ilyen program. Csak

azt ellenőrizték, amit elvittek innen... Moszkvába szállítottak... Oroszországba... Falusi gyerekeket választottunk ki, aztán megvizsgáltuk őket... Pár ezer fiút és lányt. 1500, 2000, 3000 mikroröntgent mértünk náluk. Vagy 3000- nél is többet. Ezek a lányok már nem szülnek. Genetikailag károsodtak... Oly sok év telt el azóta... Néha fölébredek, és nem tudok elaludni... Szánt a traktor... Megkérdezem a kísérőnket, a járási pártbizottság emberét: - Vett-e föl legalább védőmaszkot a traktoros? - Nem, anélkül dolgoznak. - Hogyhogy, maguknak nem hoztak? - Ugyan már, mit gondol? Annyit hoztak, hogy elég lesz kétezerig. De nem adjuk ki, nehogy pánikot keltsünk. Elmenekülne mindenki! Szétszaladnának! - Mi a fenét művelnek maguk? - Maga könnyen beszél nekünk, professzor! Ha kivágják a munkahelyéről, talál másikat. De én hová menekülhetnék? Micsoda hatalom. Az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött. Ez már nem is átverés, hanem az ártatlanok ellen indított háború... A Pripjaty partján végig... Sátrak állnak, pihennek az emberek, a családjukkal együtt. Fürdőznek, napoznak. Nem tudják, hogy pár hete már a radioaktív felhő alatt fürdőznek és napoznak. Szigorúan tilos beszélni velük. De gyerekeket is látok... Odamegyek, és kezdem nekik magyarázni. Csodálkoznak... Hitetlenkednek: „És miért nem hallhatunk erről a rádióban és a tévében?\" A kísérőnk... Rendszerint a helyi hatalom, a járási pártbizottság egyik embere jött velünk, ez volt a rend... Nem szól semmit... Leolvasom az arcáról, milyen érzések viaskodnak benne: jelenteni vagy nem jelenteni? Ugyanakkor a nyaralókat is sajnálja! Hisz rendes ember... De nem tudom, melyik érzés győz, amikor visszamegyünk... Jelenti vagy nem jelenti? Mindenki maga döntött... (Hallgat egy darabig.) Mi még mindig sztálinista ország vagyunk... És él a sztálinista ember... Emlékszem a kijevi pályaudvarra... Rémült gyerekek ezreit viszik el a vonatok, egymás után. Sírnak a nők is, a férfiak is. Ekkor gondoltam először arra: „Kinek kell ilyen fizika? Ilyen tudomány? Ha ilyen nagy árat kell fizetnünk érte...\" Most már köztudott. Megírták. Micsoda sztahanovista tempóban építették a csernobili atomerőművet. Szovjet

módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint a sertéstelepeké. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított az építési terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus sem volt a főnökségben. Voltak energetikusok, turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük... Olyan technikát talált ki az ember, amelyhez még nem nőtt fel. Nem való neki. Lehet pisztolyt adni a gyerek kezébe? Esztelen gyerekek vagyunk. De ezek érzelmek, én pedig nem engedélyezek magamnak érzelmeket... A földön... A földben, a vízben radionuklidok találhatók, radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének... Fehéroroszországban nem voltak, Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Csarkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát - nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek... Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat... És senki sem felelt semmiért... Öt év alatt... Harmincszor annyi gyerek szenved pajzsmirigyrákban, mint Csernobil előtt. Emelkedett a születési rendellenességek száma, több a cukorbeteg a gyerekek között, baj van a veséjükkel és a szívükkel... Tíz év alatt... A fehéroroszok átlagos élettartama ötvenöthatvan évre csökkent. Hiszek a történelemben... A történelem ítéletében... Csernobil nem ért véget, még csak most kezdődik... Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt igazgatója Monológ az áldozatokról és a papokról

Az ember korán reggel fölkel... És elkezdi a napját... És nem töpreng az örökkévalóságon, a mindennapi kenyéren jár az esze. Maga pedig arra akarja rávenni az embereket, hogy az örökkévalóságon elmélkedjenek. Ebbe a hibába esik minden humán értelmiségi... Mi az, hogy Csernobil? Megérkezünk egy faluba... Van egy német kisbuszunk (az alapítványunknak ajándékozták), a gyerekek meg körbevesznek: „Néni! Bácsi! Mi csernobiliak vagyunk. Mit hoztatok nekünk? Adjatok nekünk valamit. Adjatok!\" Hát ez Csernobil... Útban a zóna felé találkozunk egy öregasszonnyal. Hímzett ünnepi szoknyában, kötényben jön, a vállán batyu. - Hová megy a néni? Vendégségbe? - Markiba megyek... A saját házamba... De ott 140 curie-t mértek! Huszonöt kilométert kell gyalogolnia. Egy napot gyalogol oda, egy napot vissza. Elvisz egy háromliteres dunsztosüveget, amely ott volt két évig a kerítésére tűzve. De legalább ott járt a portáján. Hát ez Csernobil... Mire emlékszem az első napokból? Hogy is volt ez? Mégiscsak előbb arról kellene... Ha az életünkről akarunk mesélni, a gyerekkornál kell kezdeni. Ez most is így van... Van saját kiindulópontom. Mintha valami másra emlékeznék... A győzelem negyvenedik évfordulójára emlékezem. Akkor tartották az első tűzijátékot itt nálunk, Mahiljouban. A hivatalos ünnepség után az emberek nem oszlottak szét, ahogy szoktak, hanem énekelni kezdtek. Teljesen váratlanul. Emlékszem arra a közösségi érzésre. Negyven évvel a háború után mindenki elkezdett beszélni, végre eljutottunk a megértéshez. Addig próbáltak élni, részt venni az újjáépítésben, gyereket hozni a világra. Csernobillal is így van... Még visszatérünk hozzá, mélyebben megnyílik előttünk. Szent hellyé válik. Siratófallá. Egyelőre még nincs ehhez minta. Nincs minta! Nincsenek eszmék. Curie-k, remek, sievertek - ez nem megértés. Ez nem filozófia. Nem világnézet. Az ember nálunk mindig vagy puskával, vagy kereszttel jön. Ez végigvonul az egész történelmünkön. Más ember nem volt. Eddig még legalábbis. Édesanyám a város polgári védelmi törzsében dolgozott, az elsők között értesült az eseményről. Minden műszer jelzett. A minden irodában

kifüggesztett előírások szerint rögtön tájékoztatni kellett volna a lakosságot, aztán pedig ki kellett volna adni a védőmaszkokat, a gázálarcokat és más egyebeket. Kinyitották a lepecsételt titkos raktáraikat, de kiderült, hogy ott minden siralmas állapotban van, használhatatlan, nem való semmire. Az iskolában háború előtti gázálarcok voltak, még a méretük sem volt jó a gyerekeknek. Kiakadtak a műszerek, de senki sem értett semmit, mert azelőtt nem fordult elő ilyesmi. Egyszerűen kikapcsolták a műszereket. Édesanyám így mentegetőzött: „Ha kitör a háború, tudjuk, mit kell tenni. Van instrukció! De így?\" Ki vezette nálunk a polgári védelmet? Tartalékos tábornokok, ezredesek, akik számára így kezdődik a háború: leadják a rádióban a kormány közleményét, légiriadó, robbanások, gyújtóbombák... Nem jutott el hozzájuk az a hír, hogy már más korban élünk. Lélektani fordulatra volt szükség. Ez meg is történt. Most már tudjuk: itt ülünk, teázunk az ünnepi asztalnál... Beszélgetünk, nevetünk, a háború meg már elkezdődött. Észre se vesszük, amikor eltűnünk. A polgári védelem olyan játék, amelyet felnőtt bácsik játszottak. Ők feleltek a felvonulásokért, a tanfolyamokért... Ez milliókba került... Elvittek minket a munkahelyünkről három napra. Minden magyarázat nélkül - honvédelmi oktatásra. Ennek a játéknak az volt a neve, hogy Atomháború esetére. A férfiak katonák, tűzoltók, a nők pedig ápolónők. Adtak ki kezeslábasokat, csizmákat, egészségügyi táskákat, kötszercsomagokat, valamilyen gyógyszereket. Úgy bizony! A szovjet népnek méltó fogadtatásban kell részesítenie az ellenséget. Titkos térképek, evakuációs tervek - mindezeket lepecsételt, tűzálló páncélszekrényekben őrizték. E tervek szerint a riasztás után néhány perc alatt egybe kellett gyűjteni az embereket, és ki kellett vinni őket az erdőbe, a biztonságos zónába. Bőg a sziréna. Figyelem! Háború van... Serlegeket, zászlókat adtak át. Aztán ünnepi bankett a szabadban. A férfiak a leendő győzelmünkre ürítik poharaikat! Meg persze a nőkre! Nemrég pedig... Most, a napokban... Riadóztatták a várost. Figyelem! Polgári védelem! Egy hete történt... Az emberek megrémültek, de ez már másfajta rémület volt. Már nem az amerikaiak támadtak ránk, nem is a németek, hanem azt kérdezték, mi van Csernobilban. Már megint. A nyolcvanhatos év... Kik vagyunk mi? Milyen állapotban talált minket a világvégének e technológiai változata? Engem. Minket. A helyi értelmiségre gondolok, volt egy kis körünk. Külön életet éltünk,

elzárkózva mindentől, ami körülvesz minket. Ez a tiltakozás egy formája volt. Voltak törvényeink: nem olvastuk a Pravdá-t, az Ogonyok viszont kézről kézre járt. Megmámorosodtunk, amikor kicsit lazítottak a gyeplőn. Szamizdatot olvastunk, végre hozzánk is eljutott, a végekre.\" Olvastunk Szolzsenyicint, Salamovot... Venyicska Jerofejevet... Vendégségbe jártunk egymáshoz, soha véget nem érő beszélgetések a konyhában. Vágytunk valamire. De mire? Valahol színészek, filmsztárok élnek... Akkor én leszek Catherine Deneuve... Hülye klepetusokat aggatok magara, észvesztően bebodorítom a hajamat... De ez is játék volt. Menekülés a valóságból. Volt a körünkben olyan, aki megtört, elitta az eszét, mások beléptek a pártba, kezdtek fölfelé kapaszkodni a szamárlétrán. Senki sem hitte, hogy át lehet törni a Kreml falát. Szét lehet verni, és leomlik... A mi életünkben legalábbis biztos nem. Ha pedig így van, akkor kit érdekel, mi folyik ott nálatok, mi itt fogunk élni. A mi illuzórikus világunkban... Csernobil... Kezdetben arra is ugyanúgy reagáltunk. Mi közünk hozzá? Idegeskedjen miatta a hatalom... Nekik van Csernobiljük... Egyébként is messze van. Még a térképre se néztünk. Nem érdekes. Nekünk már nem kellett az igazság... Aztán amikor címkék jelentek meg a tejesüvegeken: Tej gyerekeknek és Tej felnőtteknek... Na akkor már - hoppá! Valami közeledik... Bár nem léptem be a pártba, így is szovjet ember voltam. Megrémültünk: „Hogyhogy a reteknek ebben az évben olyanok a levelei, mint a céklának?\" De még aznap este bekapcsoljuk a tévét: „Ne üljenek fel a provokációnak!\" És minden kétely eloszlik... És a május elsejei felvonulás? Nekünk senki sem írta elő, hogy vonuljunk föl, engem például nem kötelezett senki. Volt választási lehetőségünk. De nem éltünk vele. Nem emlékszem, hogy bármikor is tartottunk volna olyan népes és önfeledt május elsejei felvonulást, mint abban az évben. Mivel nyugtalanok voltunk, érthető, hogy vágytunk a nyájba... Hogy érezzük a másik ember könyökét... Együtt legyünk mindenkivel. Szidni akartunk valakit. A főnökséget... A kormányt... A kommunistákat... Most azon gondolkodom... Egyre keresem azt a pontot... Hol siklott félre az egész? Már a kezdet kezdetén... Mert rabságban éltünk... A szabadgondolkodás csúcsa: „Meg szabad enni a retket vagy nem?\" Bennünk volt a rabság... Mérnökként dolgoztam a Himvolokno gyárban, és volt nálunk egy német szakértői csoport. Új berendezést üzemeltek be. Láttam, hogy viselkednek más emberek, akik más nemzetből valók... Más világból... Amikor értesültek a balesetről, rögtön követelték, hogy hívjanak

orvosokat, adjanak sugárzásmérőket, ellenőrizzék az ételeket. Hallgatták a német rádiót, tudták, mit kell tenni. Természetesen nem kaptak semmit. Akkor összecsomagoltak, és készültek haza. Vegyenek nekik jegyet! Engedjenek minket haza! Elmegyünk, ha nem képesek gondoskodni a biztonságunkról. Sztrájkoltak, táviratoztak a kormányuknak... Az elnöknek... Harcoltak a feleségükért, a gyerekeikért - a családjukkal együtt jöttek hozzánk. Az életükért harcoltak! Mi meg? Hogy viselkedtünk? Jaj, milyen hisztisek ezek a németek! Beszari népség! Mérik a sugárzást a céklalevesben, a fasírtban... Nem mernek kimenni az utcára, ha nem muszáj... De vicces! Bezzeg a mi férfiaink - azok ám a kemény legények! Orosz muzsikok! Vakmerőek! Harcolnak a reaktorral! Nem féltik a bőrüket! Fölmennek a fölolvadt tetőre, puszta kézzel vagy tűzálló védőkesztyűben dolgoznak (ezt már láttuk a tévében). A gyerekeink meg kis zászlókkal mennek a felvonulásra! Meg a háborús veteránok... A régi gárda! (Elgondolkodik.) De az is a barbárság egy formája, hogy nem féltik magukat. Mi mindig azt mondjuk, hogy „mi\", nem pedig azt, hogy „én\": „megmutatjuk, milyen a szovjet hősiesség, a szovjet jellem\". Az egész világnak! De itt az énről van szó. Én nem akarok meghalni... Én félek... Kíváncsian figyelem magamat, az érzéseimet. Hogyan változtak. Elemzem. Régen azon kaptam magam, hogy nagyobb figyelmet fordítok az engem körülvevő világra. A körülöttem és a bennem lévő világra. Csernobil után ez magától jött. Kezdtük megtanulni, hogy azt kell mondanunk, „én\"... Én nem akarok meghalni! Én félek... És akkor? Bekapcsolom a tévét, fölhangosítom: vörös zászlót adnak át a fejőnőknek, akik megnyerték a szocialista munkaversenyt. Ez nálunk történt? Mahiljou közelében? Abban a faluban, amely a céziumfolt közepén van? És hamarosan evakuálják. A napokban... A bemondó hangja: „az emberek önfeláldozóan dolgoznak, nem törődve a nehézségekkel\", „a derekas helytállás és a hősiesség csodái\". Utánunk az özönvíz! Forradalmi léptekkel! Bár nem léptem be a pártba, szovjet ember voltam. „Elvtársak, ne üljenek föl a provokációnak!\" - harsogja a tévé éjjel-nappal. És szertefoszlanak a kételyeink... (Csöng a telefon. Fél órával később folytatjuk a beszélgetést.) Minden új ember érdekel. Mindenki, aki ezen gondolkodik... Még várat magára az, hogy megértsük Csernobilt mint filozófiát. Van két állam, egymástól szögesdróttal elválasztva: az egyik maga a zóna, a másik pedig minden egyéb. A zóna köré állított korhadó oszlopokra, mint

a keresztekre, hímzett fehér törülközőket akasztottak. Nálunk ez a szokás. Úgy jönnek ide az emberek, mint a temetőbe. A technológia utáni világ... Visszamegyünk az időben... Nemcsak a házuk van itt eltemetve, hanem az egész korszak. A hit kora. A tudományba vetett hité! Az igazságos társadalmi eszmékbe vetett hité! Kidőltek a nagy birodalom tartóoszlopai. Összeomlott. Először Afganisztán, aztán Csernobil. Amikor széthullott a birodalom, magunkra maradtunk. Félek kimondani, de mi... Mi szeretjük Csernobilt. Megszerettük, mert újra értelmet adott az életünknek... A szenvedésünknek. Mint a háború. Csernobil után tudta meg a világ, hogy mi, fehéroroszok létezünk. Ez ablak volt Európára. Az áldozatai és a papjai vagyunk egyszerre. Kimondani is szörnyű... Ezt nemrég értettem meg... Benn a zónában... Még a hangok is mások. Bemegy az ember egy házba... Olyan érzés, mintha Csipkerózsika szobájába lépnénk. Ha még nem lopták szét: fényképek, háztartási eszközök, bútorok... Valahol itt kell lenniük a közelben a háziaknak. Néha meg is találjuk őket... De nem beszélnek Csernobilről, ők arról beszélnek, hogy becsapták őket. Az érdekli a lakókat, hogy megkapnak-e mindent, ami jár nekik, nem kapnak- e mások többet. A mi népünk állandóan úgy érzi, hogy átvágják. A nagy út minden szakaszán. Egyrészt van benne nihilizmus, tagadás, másrészt pedig fatalizmus. Nem hisznek a hatóságoknak, de a tudósoknak és az orvosoknak sem hisznek, ők maguk viszont nem kezdeményeznek semmit. Ártatlanok és közömbösek. Magában a szenvedésben találnak értelmet és mentséget, és mintha már nem számítana semmi más. Táblákat állítottak a földek mellé Erős sugárzás felirattal. Fölszántják a földeket. 30 curie... 50... A traktorosok nyitott fülkében ülnek, belélegzik a radioaktív port... Tíz év telt el, de itt ma sincsenek hermetikusan zárt kabinú traktorok. Tíz év telt el! Kik vagyunk mi? Szennyezett földön élünk, szántunk-vetünk. Gyerekeket hozunk a világra. Akkor mi értelme van a szenvedésünknek? Minek van? Miért van ennyi? Most sokat vitatkozunk erről a barátaimmal. Gyakran kerül szóba. Mert a zóna az nem remek, curie-k és mikroröntgenek. Az a nép. A mi népünk. Csernobil „segített\" a már pusztuló rendszerünkön. Megint rendkívüli helyzet állt elő... Elosztás. Fejadagok. Ahogy korábban azt verték a fejünkbe, „ha nem lett volna háború\", most mindent Csernobilra lehet kenni. „Ha nem lett volna Csernobil.\" Lehunyjuk a szemünket - bánkódunk. Adjatok! Adjatok nekünk! Hogy legyen mit elosztani. Vályú! Villámhárító!

Csernobil már történelem. De egyben a munkám is. A mindennapi életem. Utazom... Látok ezt-azt... Volt a patriarchális fehérorosz falu. Fehérorosz parasztház. WC és meleg víz nélkül, de ikonnal, fából ácsolt kúttal, hímzett törülközőkkel, ágyneművel. Vendégszeretettel. Betértünk egy ilyen házba vizet inni, a gazdaasszony pedig elővesz egy ládából, amely olyan öreg, mint ő, egy hímzett törülközőt, és átnyújtja nekem: „Ezt neked adom, hogy emlékeztessen a portánkra.\" Volt erdő, mező. Megmaradt a közösség és néhány töredék a szabadságból: kis föld a háznál, a gazdaság, a saját tehén. Most kezdték áttelepíteni őket Csernobilből „Európába\" - európai típusú településre. Lehet házat építeni - jobbat, komfortosabbat, de nem lehet fölépíteni ezen az új helyen azt az egész hatalmas világot, amelyhez odakötötte őket a köldökzsinór. Hatalmas csapás érte ezzel az ember pszichikumát. Szakítás a hagyománnyal, az egész sok évszázados kultúrával. Amikor megérkezik az ember egy ilyen új településre, az olyan, mint a délibáb a láthatáron. Élénk színekre festették a házakat: világoskékre, sötétkékre, sárga-pirosra. A nevük is ilyen - Majszki, Szonyecsni. Ezek az európai családi házak sokkal kényelmesebbek, mint a parasztházak. Ez már a kész jövő. De nem lehet ejtőernyővel ugrani a jövőbe... Vademberekké változtatták a népet... Ülnek a földön, és várják, mikor száll le a repülő, mikor jön a busz, mikor hozzák a humanitárius segélyt. Nem örülnek annak, hogy esélyt kaptak: „Kiszakítottak a pokolból, van házam, tiszta földem, meg kell mentenem a gyerekeimet, akiknek már a vérükben, a génjeikben van Csernobil.\" Várják a csodát... Templomba járnak. Tudja, mit kérnek Istentől? Ugyanazt - csodát... Nem azt, hogy adjon nekik egészséget és erőt ahhoz, hogy maguktól elérhessenek valamit. Hozzászoktak ahhoz, hogy kérjenek... Hol a külföldtől, hol az égtől... Úgy élnek ezekben a házakban, mint a ketrecekben. Összedőlnek, szétesnek. Olyan ember él ott, akit megfosztottak a szabadságától. Elítéltek. Úgy érzi, sérelem érte; félelemben él, egy szöget se ver a falba. Kommunizmust akar. Vár. A zónának kommunizmus kell... Ott minden választáson az erős kézre szavaznak, sztálini háborús rendre vágynak. Számukra ez az igazságos rend szinonimája. Katonásan is élnek ott: rendőrök posztolnak az őrhelyeken, katonaruhában járó emberek, belépési engedélyeken alapuló rendszer, fejadagok. Hivatalnokok, akik elosztják a humanitárius segélyt. A dobozokra rá van írva németül és oroszul: „Nem

cserélhető. Nem árusítható.\" Állandóan ezeket árulják mindenfelé. Bármelyik kioszkban megvehetők... És mintha megint játszanának... Reklámshow az egész... Hozok egy karavánt humanitárius segéllyel. Idegen emberek ... Külföldiek... Krisztus nevében vagy még nem tudom, minek a nevében jönnek hozzánk. Sárban, pocsolyák között, pufajkában, vattakabátban álldogál a népem... Műbőr csizmában... „Nem kell nekünk semmi! Úgyis szétlopják!\" - olvasom ki a szemükből. De emellett azt is látom... Reménykedünk, hátha kapunk egy dobozt, egy ládát, valami külföldi holmit. Már tudjuk, hol milyen öregasszony lakik. Mint a rezervátumban... És az a visszataszító, őrült remény... Sértődés! Vártalanul megszólalok: „Most pedig mutatunk önöknek valamit! Olyasmit találunk itt, amilyet Afrikában se láthatnak. A világon sehol sincs ilyen! 200 curie - 300 curie...\" Észreveszem, hogyan változnak maguk az öregasszonyok is, némelyik egyenesen filmsztár lett. Már betanult monológjaik vannak, és a megfelelő helyeken ered el a könnyük. Amikor megérkeztek az első külföldiek, hallgattak, csak sírtak. Mostanára már megtanultak beszélni. Hátha akad egy kis rágógumi a gyerekeknek, vagy még egy doboz ruha... Talán... Pedig ugyanakkor megvan a maguk mély filozófiája, sajátosan kapcsolódnak a halálhoz, az időhöz. És nem a német csokoládé vagy rágógumi miatt ragaszkodnak a házikójukhoz, a falusi temetőkhöz... Visszajövünk... Mutatom: „Milyen szép vidék!\" Alacsonyan jár a nap. Beragyogja az erdőt és a mezőt. Így búcsúzik tőlünk. „Igen - feleli valaki a német csoportból, aki beszél oroszul -, szép, de mérgezett.\" Sugárzásmérő van a kezében. És belátom, hogy ez a naplemente csak az én szívemnek kedves. Mert ez az én földem. Natalja Arszenyeuna Roszlava, a Csernobil Gyermekei mahiljoui nőbizottság elnöke A Aljosa Belszki - 9 éves, Anya Bogus -10 éves, Natasa Dvareckaja -16 éves, Lena Zsudro -15 éves, Jura Zsuk -15 éves, Olga Zvonak -10 éves, Sznyazsanna Zinyevics -16 éves, Ira Kudracsova -14 éves, Julja Kaszko - 11 éves, Ványa Kovarau - 12 éves, Vadzim Krasznaszolniska - 9 éves,

Vászja Mikulics - 15 éves, Anton Nasivankin -14 éves, Marat Tatarcau -16 éves, Julja Taraszkina - 15 éves, Kacja Saucsuk - 14 éves, Barisz Skirmankou - 16 éves. „Kórházban feküdtem... Úgy fájt... Arra kértem a mamát: »Anyácskám, nem tudok tovább szenvedni. Inkább ölj meg!«\" „Micsoda fekete felhő... Micsoda özönvíz... Sárgák lettek a pocsolyák... Zöldek... Mintha festéket öntöttek volna beléjük... Azt beszélték, hogy ez virágpor... Nem szaladgáltunk a tócsákban, csak néztük őket. A nagymama bezárt minket a pincébe. Ő pedig térdre ereszkedett, és imádkozott. Minket meg így tanított: »Imádkozzatok! Ez a világ vége. Isten büntetése a bűneinkért.« A bátyus nyolcéves volt, én hat. Kezdtük felidézni a bűneinket: ő eltört egy dunsztosüveget, tele volt málnasziruppal... Én nem mondtam meg a mamának, hogy fölkapaszkodtam a kerítésre, és elszakítottam az új ruhámat... Eldugtam a szekrénybe... A mama gyakran vesz föl fekete ruhát. Fekete kendőt. A mi utcánkban állandóan temetnek valakit... Sírnak. Ha zenét hallok, futok haza és imádkozom, elmondom a Miatyánkot. Imádkozom a mamáért és a papáért...\" „Katonák jöttek értünk autóval. Azt hittem, kitört a háború... Igazi géppisztoly volt a katonák vállán. Érthetetlen szavakat mondtak: »sugármentesítés«, »izotópok«... Útközben azt álmodtam, hogy robbanás történt! Én meg életben vagyok! Nincs ház, nincsenek szüleim, még verebek és varjak sincsenek. Fölriadtam, rémülten ugrottam ki az ágyból... Széthúztam a függönyt... Kinéztem az ablakon: nincs-e az égen az a rettenetes gombafelhő? Emlékszem, ahogy a katona kergette a macskát... Úgy kerepelt a sugárzásmérő a macskán, mint a géppuska: ratatata. Utánuk meg egy kisfiú és egy kislány... Az ő macskájuk... A fiú nem szólt, de a kislány kiabált: »Nem adom!!« Futott, és kiabált: »Cicus, menekülj! Menekülj, kiscicám!« A katona nagy nejlonzacskót tartott a kezében...\" „Otthon hagytuk a kis hörcsögömet, bezárva. Fehér. Hagytunk neki ennivalót két napra. És elmentünk örökre...\"

„Először utaztam vonaton... Tele volt gyerekekkel a vonat. A kicsik bőgnek, összekenik magukat. Egy óvónő van húsz gyerekre, és mind sír: »Mama! Hol a mama? Haza akarok menni!« Tízéves voltam, olyan lányok segítettek megnyugtatni a kicsiket, mint én. Az asszonyok a peronokon vártak minket, és keresztet vetettek, amikor megérkezett a vonat. Hoztak házi süteményt, tejet, meleg krumplit... A Leningrádi területre vittek minket. Amikor közeledtünk az állomásokhoz, az emberek már messziről nézték a vagonokat, és keresztet vetettek. Féltek a vonatunktól, minden állomáson hosszasan mosták. Amikor az egyik állomáson kiugrottunk a kocsiból, és beszaladtunk a büfébe, utánunk már nem engedtek be senkit: »Itt csernobili gyerekek fagyiznak.« Azt mondta valakinek a büfésnő telefonon: »Ha elmennek, fölmossuk klóros vízzel a padlót, és kifőzzük a poharakat.« Hallottuk... Orvosok vártak minket. Gázálarcban és gumikesztyűben voltak... Elvették a ruhánkat, minden holminkat, még a borítékokat, a ceruzákat és a tollakat is, nejlonzacskókba tették, és elásták az erdőben. Úgy megrémültünk... Utána sokáig vártuk, hogy mindjárt elkezdünk haldokolni...\" „A mama és a papa megcsókolták egymást, aztán megszülettem. Korábban azt hittem, sose halok meg. Most már tudom, hogy meghalok. Egy fiú nem messze tőlem feküdt a kórházban... Vadzik Karinkou... Madárkákat rajzolt nekem. Kis házakat. Meghalt. A halál nem rémisztő... Az ember csak alszik nagyon-nagyon sokáig, és sosem ébred föl. Azt mondta, ha meghal, sokáig fog élni egy másik világban. Az idősebb fiúk közül beszélt neki erről valaki. Nem félt. Azt álmodtam egyszer, hogy meghaltam. Hallottam álmomban, hogy sírt a mama. És fölébredtem...\" „Elutaztunk... Azt akarom elmesélni, hogyan búcsúzott a nagymamám a házunktól. Megkérte édesapámat, hogy hozzon ki a kamrából egy zacskó kölest, és szétszórta a kertben »Isten madárkáinak« Tojásokat vett a szitába, és szétszórta őket az udvarban »a macskánknak és a kutyánknak«. Vágott nekik szalonnát. Minden zacskóját kiürítette, hullottak belőle a magok: sárgarépa, tök, uborka, fekete hagymamag... Mindenféle virágok... Mindet

szétszórta: »Hadd éljenek a földben.« Aztán meghajolt a ház előtt... A pajta előtt... Odament az összes almafához, és mindegyik előtt meghajolt... A nagypapa pedig levette a sapkáját, amikor kimentünk...\" „Kicsi voltam... Hat-, nem, nyolcéves lehettem. Annyi, pontosan nyolc. Most számoltam ki. Emlékszem, sok mindentől féltem. Nem mertem mezítláb futni a füvön. Édesanyám azzal ijesztgetett, hogy meghalok. Fürödni, víz alá merülni - mindentől féltem. Nem mertem mogyorót szedni az erdőben. Kezembe venni egy bogarat... A földön mászik, az pedig szennyezett. Hangyák, pillangók, dongók - mind fertőzöttek. Édesanyámtól hallottam, hogy a gyógyszertárban azt tanácsolták neki, adjon egy teáskanál jódot. Naponta háromszor. De a mama megijedt... Vártuk a tavaszt: vajon megint nő a kamilla? Mint azelőtt? Mindenki azt mondta nálunk, hogy változik a világ... A rádió és a tévé... Átváltozik a kamilla... Mivé változik? Valami mássá... A rókának pedig másik farka nő, tüske nélküli sünök születnek, tövis nélküli rózsák nőnek. Humanoidra hasonlító emberek jelennek meg, sárgák lesznek. Nem lesz hajuk és szempillájuk. Csak szemük. A naplemente pedig nem vörös lesz, hanem zöld. Kicsi voltam... Nyolcéves... Tavasz... Tavasszal a rügyekből, mint mindig, levelek nőttek. Zöldek. Kivirágzottak az almafák. Fehérek voltak. Illatozott a gyöngyvirágfa. Nyílt a kamilla. Ugyanolyan volt. Akkor elfutottunk a patakhoz, a horgászokhoz: a bodorkának ugyanúgy van feje és farka, mint azelőtt? És a csukának? Ellenőriztük a madáretetőket. Megjöttek a seregélyek? És lesznek fiókáik? Nagyon sok munkánk volt... Ellenőriztünk mindent...\" „A felnőttek suttogtak... Hallottam... Az én születési évemből, nyolcvanhatból nincs a falunkban se lány, se fiú. Egyedül vagyok. Az orvosok nem engedélyezték... Ijesztgették a mamát... Van valami... Édesanyám pedig megszökött a kórházból, és a nagymamánál rejtőzködött. Én meg ott... lettem... Vagyis születtem. És ezt mind kihallgattam... Nincs kistestvérem. Pedig nagyon szeretnék. És honnan lesznek a gyerekek? Elmennék, és keresnék magamnak öcsikét. A nagymama különböző válaszokat ad:

- A gólya hozza a csőrében. De megesik, hogy a lány a mezőn terem. A fiúkat az áfonyabokrok közt találják, ha elejti a madár. A mama másképp meséli: - Az égből pottyantál ide nekem. - Hogyan? - Eleredt az eső, te meg egyenest a karjaimba estél. Néni, te író vagy? Az hogy lehet, hogy én nem voltam? Akkor hol voltam? Valahol a magasban, az égben? Vagy talán egy másik bolygón...\" „Régebben szerettem kiállításokra járni... A képeket nézegetni... Hoztak a városunkba egy kiállítást, a téma Csernobil... Fut az erdőben egy csikó, de csupa láb, nyolc-kilenc lába van, a borjúnak három feje, kopasz nyulak ülnek a ketrecben, olyanok, mintha műanyagból lennének... Az emberek szkafanderben sétálnak a réten... A fák magasabbak a templomunknál, a virágok meg akkorák, mint a fák... Nem néztem végig. Odaértem egy képhez: a fiú nyújtja a kezét, talán pitypang, talán a nap felé, és a fiúnak nem orra van, hanem... ormánya. Sírás kerülgetett, legszívesebben kiabáltam volna: „Nem kell nekünk ilyen kiállítás! Ne hozzatok ilyeneket! Úgyis mindenki a halálról beszél körülöttem. Meg mutánsokról. Nem akarom!!\" Első nap voltak a kiállításon, eljöttek, de aztán már nem nézte meg senki. Azt írták az újságok, hogy Moszkvában, Péterváron tódult rá a nép. Itt nálunk meg üres volt a terem. Ausztriába utaztam kezelésre, ott vannak olyan emberek, akik kiakaszthatnak otthon ilyen képet a falra. Ormányos fiút... Vagy olyat, akinek nem keze, hanem uszonya nőtt... És azt néznék mindennap, hogy ne feledkezzenek meg azokról, akiknek rossz. De ha az ember itt él, akkor ez nem fantasztikus és nem művészet, hanem ez az élet. Az én életem... Ha választhatnék, inkább egy szép tájképet akasztanék ki a szobámba, amelyen minden normális: a fák is, a madarak is. Szokványos. Boldog... Arra akarok gondolni, ami szép...\" „A baleset utáni első évben... Nálunk, a telepen eltűntek a verebek... Ott hevertek mindenhol: a kertekben, az aszfalton. Összegereblyézték, és konténerekben szállították el őket a levelekkel együtt. Abban az évben nem volt szabad elégetni a leveleket, radioaktívak voltak Eltemették mindet.

Két évvel később visszajöttek a verebek. Örültünk, azt kiabáltuk egymásnak: »Tegnap láttam verebet. Visszajöttek.« Eltűnt a májusi cserebogár. Azóta sincs nálunk. Lehet, hogy száz vagy ezer év múlva jönnek vissza, ahogy a tanítónk mondta. Még én se látom őket újra... Kilencéves vagyok... És a nagymamám? Ő már nagyon öreg...\" „Szeptember elseje... Sorakozó az iskolában... Sehol egy csokor virág. Már tudtuk, hogy a virágok erősen sugároznak. A tanév kezdete előtt nem asztalosok és szobafestők dolgoztak az iskolában, mint azelőtt, hanem katonák. Lekaszálták a virágokat, eltávolították és elszállították pótkocsis teherautóval a föld felső rétegét. Kivágták a nagy, régi park fáit. Az öreg hársakat is. Nadzja néni... Mindig őt hívták a házakhoz, ha meghalt valaki. Elsiratni, imádkozni érte. »Nem sújtott le villám... Nem támadt aszály... Nem öntött ki a tenger... Úgy fekszenek ott, mint a fekete koporsók... - úgy siratta a fákat, mint az embereket. - Én tölgyfácskám... Almafácskám...« Egy évvel később mindannyiunkat kitelepítettek, eltemették a falut. A papám sofőr, ő járt oda, és mesélt. Először ásnak egy nagy gödröt... Ötmétereset... Megérkeznek a tűzoltók. Slaggal lemossák a házakat a kéménytől az alapokig, hogy ne verjék föl a radioaktív port. Ablakokat, tetőt, küszöböt - mindent lemosnak. Aztán a daru fölemeli a házat a helyéből, és beleteszi a gödörbe... Potyognak a babák, a könyvek, a dunsztosüvegek... Aztán kotrógéppel eltemetik... Homokot, agyagot szórnak az egészre, ledöngölik. Sík terep marad a falu helyén. Ott nyugszik a házunk. Meg az iskola és a tanács... Ott van a növénygyűjteményem és a két bélyegalbumom, pedig úgy szerettem volna elhozni. Biciklim is volt... Nem sokkal azelőtt vették nekem...\" „Tizenkét éves vagyok... Állandóan otthon ülök, rokkant vagyok. A mi házunkban csak nekem és a nagypapának hoz rokkantsági járadékot a postás. Miután megtudták a lányok az osztályban, hogy leukémiás vagyok, nem mertek mellém ülni. Megérinteni. Én meg a kezemre néztem... A táskámra és a füzetekre... Nem változott semmi. Miért félnek tőlem? Azt mondták az orvosok, azért betegedtem meg, mert a papa Csernobilban dolgozott. Én meg azután születtem. De szeretem a papát...\"

„Sose láttam annyi katonát... Katonák mosták a fákat, a házakat, a tetőket... Mosták a kolhoz teheneit... Én meg arra gondoltam: »Szegény erdei állatok! Őket nem mossa senki. Mind meghalnak. Az erdőt se mossa senki. Az is meghal.« Azt mondta a tanító néni: »Rajzoljátok le a sugárzást.« Azt rajzoltam, hogy sárga eső esik... És piros a folyó.\" „Gyerekkorom óta szerettem a technikát... Arról ábrándoztam... Ha nagy leszek, technikával foglalkozom. Mint a papa. Imádta a technikát. Állandóan konstruáltunk valamit együtt. Építettünk. A papa elutazott... Nem hallottam, hogy készülődött. Aludtam. Reggel láttam, hogy édesanyám sír: »A papa Csernobilban van.« Mintha háborúból vártuk volna vissza a papát... Megjött, és megint kezdett járni a gyárba. Nem mesélt semmit. Azzal dicsekedtem mindenkinek az iskolában, hogy Csernobilből jött meg a papám. Likvidátor, vagyis azok közé tartozik, akik a baleset után elvégzik a mentesítő munkákat. Hősök! Irigyeltek a fiúk. Egy évvel ezután megbetegedett a papa... A kórház előtti parkban sétáltunk... A második műtét után... És akkor beszélt nekem először Csernobilről... A reaktorok közelében dolgoztak. Azt mondta, békés, csendes volt minden... Pedig közben történt valami. Virágoznak a gyümölcsfák. De kinek? Elmentek az emberek a falvakból. Átutaztak Pripjaty városán: ott van az erkélyre terített fehérnemű, ott maradtak a cserepes virágok. Bicikli áll a bokor alatt, rajta a kézbesítő ponyvatáskája, tele újságokkal és levelekkel. Rajta madárfészek. Egy filmben láttam hasonlót... Azt »tisztították«, amit ott kellett aztán hagyni. Eltávolították a céziummal és stronciummal szennyezett talajt. Másnap megint »kattogott« minden. »Búcsúzóul kezet szorítottak velünk, és igazolásokat adtak, melyekben hálájukat fejezték ki az áldozatos munkáért...« Apám egyre több mindenre emlékezett vissza. Amikor utoljára jött haza a kórházból, azt mondta nekünk: »Ha életben maradok, hallani sem akarok sem a kémiáról, sem a fizikáról. Otthagyom a gyárat... Esetleg elmegyek pásztornak...« Ketten maradtunk édesanyámmal. Nem megyek a műszaki főiskolára, bár édesanyámnak az minden vágya, hogy oda menjek, ahol a papa tanult...\"

„Van kisöcsém... Szeret Csernobilt játszani. Óvóhelyet épít, homokot szór a reaktorra... Vagy kibolondítja magát, mint egy madárijesztő, üldözőbe vesz és ijesztget mindenkit: »Ha! Én vagyok a sugárzás! Ha... Én vagyok a sugárzás!« Még a világon se volt, amikor történt.\" „Éjszakánként tudok röpülni... Vakító fényben repülök... Ez nem a valóság, és nem is a túlvilág. Ez is, az is, meg még valami harmadik. Álmomban tudom, hogy bemehetek ebbe a világba, benne lehetek... Vagy ott is maradhatok? Nehezen forog a nyelvem, nehezen lélegzem, de úgysem kell ott beszélnem senkivel. Valamikor már történt velem hasonló. De mikor? Nem emlékszem... Minden vágyam, hogy egybeolvadjak, de nem látok semmit... Csak a fényt... Az az érzésem, hogy meg tudnám érinteni... Milyen hatalmas vagyok! Együtt vagyok mindennel, de már félrehúzódva, különválva. Egyedül. A gyerekkorom legkorábbi szakaszában volt néhány színes látomásom, amely hasonlított a mostaniakra. Ebben az álomban... Jön egy pillanat, amikor már nem tudok semmi másra gondolni. Csak... Egyszer csak nyílik az ablak... Váratlan szélroham. Mi ez? Honnan jön? Kapcsolat létesült köztem és valaki között... Érintkezésbe lépünk... De mennyire zavarnak a kórház szürke falai. Milyen gyenge vagyok még... A fejemmel takarom el a fényt, mert nem látok tőle... Nyújtózkodom, egyre jobban... Kezdtem följebb nézni... És akkor jött meg édesanyám. Előző nap helyezte el a kórteremben az ikont. Suttog valamit a sarokban, letérdel. Mindannyian hallgatnak: a professzor, az orvosok, az ápolónők. Azt hiszik, nem is sejtem, nem tudom, hogy nemsokára meghalok. Éjszakánként pedig röpülni tanulok... Ki mondta, hogy könnyű röpülni? Valamikor írtam verseket... Ötödikes koromban szerelmes lettem egy lányba. Hetedik osztályba jártam, amikor felfedeztem, hogy van halál... Kedvenc költőm García Lorca. Nála olvastam azt, hogy „remeg sötét gyökere a jajnak\".19 Éjszaka másként hangzanak a versek. Egész mások... Elkezdtem tanulni a repülést... Nem tetszik nekem ez a játék, de mit tehetnék?

Andrejnek hívták a legjobb barátomat... Két műtétet hajtottak végre rajta, aztán hazaküldték. Fél évvel később jött volna a harmadik... Fölakasztotta magát a nadrágszíjára... Az üres osztályban, amikor mindenki leszaladt tornaórára. Az orvosok megtiltották neki, hogy fusson, ugorjon, pedig őt tartották az iskola legjobb focistájának. Amíg... Amíg meg nem műtötték... Nekem itt sok barátom volt... Julja, Kacja, Vadzim, Akszana, Aljoh... Most meg Andrej... »Meghalunk, és tudománnyá válunk« - szokta mondogatni Andrej. »Meghalunk, és elfelejtenek minket« - gondolta Kacja. »Ha meghalok, ne temetőbe temessetek, mert félek tőle. Ott csak halottak és varjak vannak. Inkább a réten temessetek el...« - kérte Akszana. »Meghalunk...« - mondta sírva Julja. Számomra most már élő az ég, amikor odanézek... Ott vannak...\" M Nemrég még olyan boldog voltam. Miért? Elfelejtettem... Minden ott maradt valahol abban a másik életben. Nem emlékszem... Nem tudom, hogyan tudtam megint élni. Élni akartam. Íme - nevetek, beszélgetek. Úgy bánkódtam... Olyan voltam, mintha megbénultam volna... Szerettem volna beszélni valakivel, de nem olyannal, aki az emberek közül való. Bemegyek a templomba, ott olyan mély csend van, mint a hegyekben. Szép csendes minden. Ott megfeledkezhetek az életemről. Reggel fölébredek... Keresem a kezemmel... Hol van? A párnája, az illata... Ismeretlen madárka fut az ablakpárkányon, halk csilingeléssel ébreszt, soha azelőtt nem hallottam ilyen hangot. Hol van? Nem tudok mindent átadni, nem lehet mindent elmondani. Nem értem, hogy maradhattam életben. Este odajön a lányom: „Mama, már megtanultam a leckét.\" Ekkor jut eszembe, hogy vannak gyerekeim. De hol van ő? „Mama, leszakadt a gombom. Varrd föl!\" Hogy mehetnék utána? Hogy találkozzam vele? Becsukom a szemem, és őrá gondolok, amíg csak el nem alszom. Álmomban eljön, de épp csak egy pillanatra. Rögtön el is tűnik. Hallom is a lépteit... Hová tűnik? Pedig annyira nem akart meghalni. Néz ki az ablakon, csak néz. Az égre... Hozok neki még egy párnát, másodikat, harmadikat... Hogy magasan legyen. Sokáig haldoklott... Egy hosszú éven át... Nem tudtunk elválni egymástól... (Sokáig hallgat.)

Nem, nem, ne féljen, nem sírom el magam... Leszoktam a sírásról. Beszélni akarok... Néha olyan nehéz, olyan elviselhetetlen - be akarom beszélni magamnak, meg akarom győzni magam arról, hogy nem emlékszem semmire. Mint a barátnőm. Hogy ne bolonduljak meg... Ő... Az ő férje is ugyanabban az évben halt meg, együtt volt a férjemmel Csernobilban. Hamarosan férjhez megy a barátnőm, felejteni akar, be akarja csukni ezt az ajtót. A férje után... Nem, nem, értem én őt. Tudom... Túl kell élni... vannak gyerekei... Ott voltunk valahol, ahol még senki se járt, láttunk valamit, amit még senki se látott. Sokáig hallgattam, aztán egyszer a vonaton ismeretlen embereknek kezdtem mesélni. Miért? Mert szörnyű magányosnak lenni... A születésnapomon utazott el Csernobilba... Még az asztalnál ültek a vendégek, mentegetőzött előttük. Megcsókolt. Már várta az autó az ablak alatt. Ezerkilencszáznyolcvanhat október tizenkilencedikén. A születésnapomon... Szerelő volt, bejárta az egész Szovjetuniót, én meg vártam. Ehhez voltunk szokva éveken át. Úgy éltünk, mint a szerelmesek - búcsúzkodtunk meg üdvözöltük egymást. Akkor meg... Csak a két mama rémült meg, az övé és az enyém, bennünk nem volt ilyen félelem. Most gondolkodom el azon, hogy miért nem volt. Tudtuk, hová megy. Elég lett volna kölcsönkérni a szomszéd fiú tizedik osztályos fizikakönyvét, és legalább belelapozni. Sapka nélkül járt ott. A brigádjában dolgozó fiúknak egy év alatt kihullott a hajuk, neki meg, épp ellenkezőleg, egyre dúsabb lett. Egyikük sem él már. Hét fős brigádja volt, mind meghaltak. Fiatalon... Egymás után... Három év elteltével halt meg az első... Nem, gondolták, ez véletlen. A sors keze. Aztán a második, a harmadik, a negyedik... Ekkor már mindenki azt várta, mikor kerül sorra... Hát így éltek! A férjem halt meg utoljára... Magasépítők és szerelők voltak... Ők kapcsolták ki a villanyt a kiürített falvakban. Fölmásztak az oszlopokra. Elhagyott házakban, kihalt utcákban dolgoztak. Állandóan fenn a magasban. Majdnem két méter volt, a súlya kilencven kiló - ki tudna megölni egy ilyen embert? Sokáig nem éreztünk félelmet... (Váratlanul elmosolyodik.) Ó, milyen boldog voltam! Visszajött... Megláttam... Ünnep a házban; mint mindig, amikor hazajött, most is ünnep volt. Van egy bűbájos, nagyon hosszú hálóingem, azt vettem föl. Szerettem a drága fehérneműt, mindig a legjobb darabokat vettem, de az a hálóing egészen különleges. Ünnepi. Az első napunkra!... Éjszakánkra... Tökéletesen ismertem az egész

testét, és végigcsókoltam. Egyszer még álmodtam is olyat, hogy valamilyen testrésze vagyok, annyira elválaszthatatlanok voltunk. Úgy vágyakoztam utána, hogy fizikai fájdalmat éreztem, ha nem volt velem. Amikor elváltunk egymástól, egy időre összezavarodtam, nem tudtam, hol vagyok, milyen utcában, hány óra van... Kiestem az időből... Amikor visszatért, duzzadtak voltak a nyakán a nyirokcsomók, ezt rögtön megéreztem a nyelvemmel, bár még nem voltak nagyok. Azért megkérdeztem: „Megmutatod az orvosnak?\" Megnyugtatott: „Elmúlik.\" - „Milyen volt Csernobilban?\" - „A szokásos munka.\" Semmi bravúr, semmi pánik. Egyvalamit derítettem ki: „Ott is pont olyan volt a helyzet, mint itt.\" Az étkezőben a földszinten szolgálták ki a közlegényeket, tésztával meg konzervvel tömték őket, az emeleten, a főnökségnek, a hadsereg tábornokainak jutott gyümölcs, vörösbor, ásványvíz. Tiszta asztalterítők. Mindenkinek volt sugárzásmérője. Az ő brigádjuk meg nem kapott egyet se. Emlékszem a tengerre... Jártunk vele a tengerpartra, emlékszem, a tenger is olyan határtalan volt, mint az ég. A barátnőm meg a férje... Ők is jöttek velünk... És ő így emlékszik vissza: „Koszos a tenger. Mind attól féltünk, hogy elkapjuk a kolerát.\" Írtak valami ilyesmiről az újságok... Én másként emlékszem. Rikító színek... Emlékszem, mindenütt tenger volt, meg az ég. Vakítóan kék. A férjem meg ott volt mellettem. Szerelemre születtem... Boldog szerelemre... Amikor a lányok ábrándoztak az iskolában, volt, aki tovább akart tanulni, más el akart utazni építkezni a Komszomol-brigáddal, én meg férjhez akartam menni. Annyira, de annyira szeretni, mint Natasa Rosztova. Csak szeretni! De ezt senkinek sem vallottam be, mert akkoriban, mint nyilván emlékszik rá, csak a Komszomol-brigádokról és az építkezésről volt szabad álmodozni. Ezt belénk sulykolták. Törtük magunkat, hogy mehessünk Szibériába, az ember nem járta tajgába. Emlékszik, azt énekeltük, hogy „az álmokért, a ködért és a tajga illatáért\". Az első évben nem kerültem be a főiskolára, nem volt elég pontom, és elmentem dolgozni egy telefonközpontba. Ott ismerkedtünk meg. Én voltam az ügyeletes... És én vettem őt férjül, én kértem meg: „Vegyél feleségül. Úgy szeretlek!\" Fülig szerelmes voltam belé. Micsoda szép fiú... Én... Az egekben szálltam. Én magam kértem: „Vegyél feleségül.\" (Nevet.) Néha elgondolkodom, és mindenféle vigaszt keresek: lehet, hogy a halál nem a vég, talán csak megváltozott, és él valahol egy másik világban.

Valahol a közelben? Könyvtárban dolgozom, sok könyvet olvasok, sokféle emberrel találkozom. A halálról akarok beszélgetni. Meg akarom érteni. Vigaszt keresek. Olvasok erről az újságokban, könyvekben... Színházba megyek, ha erről van szó, a halálról... fizikai fájdalmat érzek nélküle, nem bírom egyedül... Nem akart orvoshoz menni: „Nem érzek semmit. Nem fáj.\" Addigra már tyúktojásnyira dagadtak a nyirokcsomói. Erőszakkal tuszkoltam be az autóba, és bevittem a rendelőbe. Onnan az onkológiára irányítottak. Megnézte az egyik orvos, és hívta a másikat: „Itt van még egy csernobili.\" És aztán már nem volt szabadulás tőlük. Egy héttel később műtötték: teljesen eltávolították a pajzsmirigyét, a gégéjét, és csöveket rakta be a helyére. Igen... (Elhallgat.) Igen... Most már tudom, hogy még ez is boldog idő volt. Úristen! Mekkora baromságokat csináltam: boltokba szaladgáltam, vettem ajándékokat az orvosoknak: pár doboz bonbont, import likőröket. Csokit az ápolónőknek. Ők meg el is fogadták. A férjem kinevetett: „Értsd már meg, ők nem istenek. Kemo és sugárzás pedig jut itt mindenkinek. Adnak bonbon nélkül is.\" Rohantam ki a város szélére vaníliazselés tortáért vagy francia parfümért - akkoriban mindenhez ismeretség kellett, csak pult alól lehetett beszerezni. Aztán hazaengedték... Megyünk haza! Adtak nekem különleges fecskendőt, megmutatták, hogyan kell használni. Azzal a fecskendővel kellett táplálnom. Mindent megtanultam. Naponta négyszer főztem valami frisset, mindenképpen frisset, ledaráltam húsdarálón, átnyomtam a szitán, aztán vettem belőle a fecskendőbe. Átszúrtam az egyik csövet, a legnagyobbat, amely a gyomrába vezetett... De már nem érzett, nem különböztetett meg szagokat. Kérdezem: „Finom?\" Nem tudja. De még így is elmentünk párszor moziba. És csókolóztunk. Ilyen vékonyka cérnaszálon lógtunk, és azt hittük, megint belekapaszkodtunk az életbe. Próbáltunk nem beszélni Csernobilről. Nem emlegetni. Tiltott téma... Nem engedtem a telefonhoz. Kiveszem a kezéből a kagylót. Egymás után halnak meg a fiúk. Tiltott téma... De mikor valamelyik reggel fölébredtem, ráadom a köntöst, nem tud fölkelni. És nem tud mondani semmit... Beszélni sem tud... A szeme meg akkora nagy... Na, akkor rémült meg... Igen... (Megint elhallgat.) Még egy évünk maradt... Egy hosszú éven át haldoklott... Mindennap egyre rosszabbul volt, és persze tudta, hogy sorra halnak meg a fiúk... Hisz ebben éltünk... Ebben a várakozásban... Azt mondják - Csernobil, azt írják

- Csernobil. De senki se tudja, hogy mi ez... Nálunk most minden másként van: nem úgy születünk, nem úgy halunk meg. Nem úgy, mint mindenki. Azt kérdezi, hogyan halnak meg Csernobil után? Az ember, akit szerettem, annyira szerettem, hogy akkor sem tudtam volna jobban szeretni, ha én szültem volna, a szemem előtt változott át... Rémséggé... Eltávolították a nyirokcsomóit, ez megzavarta a vérkeringését, és az orra valahogy elmozdult, háromszor akkora lett, és már a szeme is más volt, mintha különböző irányokba mozdulnának; ismeretlen fényt láttam benne, és olyan kifejezése volt a tekintetének, mintha nem ő, hanem valaki más nézne ki onnan. Aztán az egyik szeme teljesen lezárult... De mitől féltem? Csak attól, hogy meglátja magát... Ne ez legyen az emlékezetében. De ő kezdett kérlelni, mutatta a kezével... Én meg futok a konyhába, mintha elfelejtettem, nem hallottam volna, vagy még eszembe jutott volna valami. Két napig sikerült így félrevezetnem, de harmadnap beírja nekem a kis füzetbe nagy betűkkel és három felkiáltójellel: „Adj egy tükröt!!!\" Volt már kis füzetünk, toll, ceruza, már így értettünk szót egymással, mert már suttogva se tudott beszélni, arra se volt képes. Teljes némaság. Futok a konyhába, zörgök a lábasokkal. Nem olvastam, nem hallottam. Megint leírja nekem: „Adj egy tükröt!!!\" - ezekkel a felkiáltójelekkel... Behoztam neki a legkisebb tükröt. Belenézett, a fejéhez kapott, és hánykolódott az ágyon... Én meg odamegyek hozzá, kezdem rábeszélni... „Javulsz egy kicsit, aztán elmegyünk valahová, egy elhagyatott faluba. Veszünk házat, és ott fogunk élni, ha nem akarsz városban, ahol sok az ember. Magunkban fogunk élni.\" Ez nem ámítás volt, elmentem volna vele akárhová, csak legyen ő nekem, az már nem fontos, hogy milyen. Ő az, és kész. Nem volt ámítás... Nem jut eszembe semmi olyan, amit el akarnék hallgatni. Pedig volt minden... Olyan messzire láttam, talán a halálnál is messzebbre... (Hallgat egy darabig.) Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtünk, hét évvel volt idősebb nálam. Két évig találkozgattunk. Nagyon szeretem nálunk, Minszkben a főposta környékét, a Valadarszki utcát; ott, az óra alatt szoktunk találkozni. A textilkombinát mellett laktam, ötös trolin utaztam, nem áll meg a főposta mellett, hanem kicsit továbbmegy a gyerekruhaboltig. A kanyar előtt lassított, és nekem pont ez kellett. Mindig késtem egy kicsit, hogy láthassam az ablakból, és felkiáltsak elragadtatásomban: milyen fess fiú vár rám! Nem láttam semmit az alatt a két év alatt: se telet, se nyarat.

Koncertekre vitt... A kedvencemet, Edyta Piechát is hallhattam... Nem vitt táncos mulatságokra, kerülte a tánctermeket, mert nem tudott táncolni. Csókolóztunk, csak csókolóztunk... „Kicsikémnek\" nevezett. A születésnapomon, megint a születésnapomon... Különös, de a legfontosabb dolgok mindig pont ezen a napon történtek velem. Ezek után se higgyen az ember a sorsban? Ott állok az óra alatt, ötkor kellett volna találkozunk, de nincs sehol. Hat órakor már rettentő elkeseredetten, könnyes szemmel mentem a buszmegállóba. Ahogy átmentem az úttesten, körülnéztem, mintha megéreztem volna: rohan utánam, át a piroson, védőruhában, csizmában... Nem jöhetett el korábban a munkahelyéről... Ilyennek szerettem a legjobban, mert ugyanolyan jól állt neki minden, a vadászok terepszínű ruhája meg a vattakabát is. Elmentünk hozzá, átöltözött, és elhatároztuk, hogy étteremben ünnepeljük meg a születésnapomat. De már nem jutottunk be, mert este nem találtunk szabad helyet, ahhoz meg nem volt érzékünk, mint másoknak, hogy hogyan kell a portás zsebébe csúsztatni egy ötöst vagy egy tízest (ezek még régi pénzek voltak). „Gyere - mondta hirtelen felderülve -, veszünk a boltban pezsgőt, mindenféle süteményeket, elmegyünk a parkba, és ott ünnepelünk.\" A csillagok, a szabad ég alatt! Hát ilyen volt... Ott ültünk reggelig egy padon, a Gorkij parkban. Nem volt több ilyen születésnapom életemben. Akkor mondtam neki: „vegyél feleségül. Úgy szeretlek!!\" Elnevette magát. „Kicsi vagy még.\" Másnap beadtuk a kérvényt az anyakönyvi hivatalban... Ó, milyen boldog voltam! Semmit se változtatnék az életemen, még akkor se, ha valaki előre figyelmeztetne odafentről, a csillagokból... jelet adna... Az esküvőnk napján nem találta a személyijét, fölforgattuk az egész házat, de hiába kerestük. Egy darab papírra írtak föl minket az anyakönyvi hivatalban. „Kislányom, ez rossz jel\" - mondta édesanyám sírva. Aztán előkerült az igazolványa a padlásról, egy régi nadrágból. Szerelem! Ez nem is szerelem volt, hanem el nem múló szerelmi láz. Hogyan illegettem magam a tükör előtt reggel: szép vagyok, fiatal, ő meg szeret! Azóta már elfelejtettem, milyen volt az arcom, amikor együtt voltunk. Nem látom azt az arcot a tükörben... Lehet-e beszélni erről? Szavakkal kifejezni... Vannak titkok... Máig sem tudom fölfogni, mi volt ez. Egészen a legutolsó hónapig... Hívott éjszaka... Kívánt. Erősebben szeretett, mint azelőtt... Amikor nappal ránéztem, nem akartam elhinni, mi történt az éjszaka... Nem akartunk elszakadni

egymástól. Becézgettem, simogattam. Ezekben a percekben felidéztem a legszebb pillanatokat. A legboldogabbakat. Amikor megjött Kamcsatkáról, ahol közben szakállt növesztett. A születésnapomat, amikor ott ültünk a padon a parkban... „Vegyél feleségül...\" Kell beszélni erről? Lehet? Én mentem oda hozzá, ahogy egy férfi megy egy nőhöz... Mit adhattam neki, orvosságon kívül? Milyen reményt? Úgy ragaszkodott az élethez. Hitt abban, hogy a szerelmem megmenti. Ilyen szerelem! De anyámnak nem mondtam semmit, nem értett volna meg. Elítélt, megátkozott volna. Ez nem szokványos rák volt, bár attól is fél mindenki, hanem csernobili, az pedig még szörnyűbb. Elmagyarázták nekem az orvosok: ha lennének áttételek a belső szervekben, hamarabb meghalna, de ez mind kifelé jött... Terjedt a testén... Az arcán... Nőtt rajta valami fekete. Eltűnt valahová az álla, nem volt nyaka, a nyelve nem fért el a szájában. Megrepedtek a véredényei, kezdődtek a vérzések. „Jaj - kiabálok -, megint vér.\" A nyakából, az arcából, a füléből... Mindenhonnan... Hozok hideg vizet, teszek rá borogatást, de nem segít. Valami borzalom. Az egész párnája elázott... Hozok egy lavórt a fürdőszobából, és odateszem... Sugárban spriccel a vér... Mintha sajtárban gyűlne... Ez a hang... Olyan békés és falusias... Most is hallom éjszakánként... Amíg magánál van, tapsol, ez nálunk az egyezményes jel: hívj mentőt! Nem akar meghalni... Negyvenöt éves... Telefonálok a mentőállomásra, ott már ismernek, nem akarnak jönni: „Nem tudunk semmiben sem segíteni a férjének.\" Legalább egy injekciót. Morfiumot. Én adom be neki, ezt is megtanultam, de csak egy kék folt marad a bőr alatt, nem szívódik föl. Egyszer sikerült kihívnom a mentőt... Fiatal orvos... Közeledett felé, aztán rögtön hátrahőkölt: „Mondja, nem csernobili véletlenül? Nem azok közül való, akik ott voltak?\" Azt felelem: „De igen.\" Ő meg, nem túlzok, így kiáltott föl: „Kedveském, bárcsak minél előbb vége lenne! Amilyen gyorsan csak lehet! Láttam, hogyan halnak meg a csernobiliak.\" A férjem meg magánál van, hallja... Még jó, hogy nem tudja, nem jött rá: már csak ő maradt a brigádból. Utolsónak. Máskor meg ápolónőt küldtek a klinikáról, de ő már a folyosón megállt, a lakásba se jött be: „Jaj, nem bírom!\" Én meg bírom? Én mindent kibírok! Mit találhattam volna ki? Hogy menthettem volna meg? Kiabál... Fájdalmai vannak... Egész nap kiabál... Akkor megtaláltam a kiutat: beöntöttem neki a fecskendővel egy üveg vodkát. Kikapcsol. Megfeledkezik a fájdalomról. Nem magamtól jöttem rá erre, más asszonyoktól hallottam... Akiket ugyanilyen csapás ért... Eljön az anyja:

„Miért engedted el Csernobilba? Hogy tehettél ilyet?\" Nekem akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nem kellene elengednem, mint ahogy nyilván ő se gondolt arra, hogy esetleg nem menne el. Pedig azok már más idők voltak, nem háborúsak. Mi is mások voltunk. Amikor megkérdeztem: „Nem sajnálod most, hogy elmentél oda?\" Ingatja a fejét, hogy nem. Beírja a füzetbe: „Ha meghalok, add el az autót és a pótkereket, és ne menj feleségül Tolikhoz.\" Az öccséhez, akinek tetszettem... Tudok titkokat... Mellette ülök... Alszik... Még szép haja volt... Fogtam, és szép csendben levágtam egy fürtöt... Kinyitotta a szemét, megnézte, mi van a kezemben, és elmosolyodott. Megmaradt nekem az órája, a katonakönyve és a csernobili kitüntetése... (Sokáig hallgat.) Ó, milyen boldog voltam! Emlékszem, a szülőotthonban naphosszat az ablaknál ültem, néztem ki, úgy vártam rá. Fogalmam sem volt semmiről: mi van velem, hol vagyok? Csak őt néztem volna... Nem tudtam eleget bámulni, mintha éreztem volna, hogy ennek hamar véget kell érnie. Adok neki reggelit, és gyönyörködöm abban, ahogy eszik. Ahogy borotválkozik. Ahogy megy az utcán. Jó könyvtáros vagyok, de nem értem, hogy szeretheti valaki szenvedélyesen a munkáját. Csak őt szerettem. Egyedül őt. Nem bírom nélküle. Éjszakánként kiabálok... A párnámba kiabálok, hogy ne hallják a gyerekek... Egy pillanatig sem tudtam elképzelni, hogy elszakadunk egymástól... Hogy... Már tudtam, de nem fért a fejembe. Édesanyám... A férjem öccse... Felkészítenek, célozgatnak valamire, az orvosok állítólag azt tanácsolják, írnak beutalót, röviden fogalmazva, van Minszk környékén egy speciális kórház, ahol korábban pont ilyen reménytelen esetek haltak meg... Miután hazajöttek az afgánoktól... És nem volt se kezük, se lábuk... Most meg csernobiliakat visznek oda. Győzködnek, hogy ott jobb lesz neki, mindig mellette vannak az orvosok. Nem akartam, hallani sem akartam róla. Akkor őt kezdték győzködni, és ő is kezdett könyörögni nekem: „Vigyél oda! Ne kínlódj velem!\" Hol táppénzre megyek, hol fizetés nélkül szabadságot veszek ki. A törvény szerint csak akkor mehetnék táppénzre, ha beteg gyereket gondoznék, a fizetés nélküli szabadság meg nem tarthat tovább egy hónapnál. Ő meg teleírta az egész füzetünket. A szavamat kellett adnom, hogy elviszem oda. Elmentem autóval, az öccse is elkísért. Egy Hrabjonka nevű falu szélén állt egy nagy faház. Látom, a kút összedőlt, illemhely az udvaron. Feketébe öltözött öregasszonyok... Istenfélők... Ki se szálltam a kocsiból. Nem mozdultam. Éjszaka

megcsókolom: „Hogy kérhettél ilyet tőlem? Sosem engedlek oda! Ebből nem lesz semmi! Soha!!\" Összecsókoltam... Az utolsó hetek voltak a legszörnyűbbek... Fél óráig pisilt egy félliteres dunsztosüvegbe. Nem emelte föl a tekintetét. Szégyellte magát. „Hogy gondolhatsz ilyet?!\" - kérdezem, és megcsókolom. Az utolsó napon volt egy pillanat: kinyitotta a szemét, fölült, elmosolyodott, és azt mondta: „Valjuska!...\" Elállt a szavam a boldogságtól... A hangjától... Hívtak a munkahelyéről: „Vörös oklevelet hoznak.\" Megkérdezem: „Ide akarnak jönni a kollégáid. Oklevelet átadni.\" Ingatja a fejét: nem, nem! Mégis eljöttek... Hoztak pénzt, oklevelet, vörös dossziéban, rajta Lenin fényképe. Fogtam, és arra gondoltam: „Miért kell meghalnia? Azt írják az újságok, hogy nemcsak Csernobil, hanem a kommunizmus is felrobbant. Vége a szovjet életnek. A profil a vörös dosszién meg ugyanaz...\" Akartak néhány jó szót mondani neki a kollégái, de bebújt a takaró alá, csak a haja látszott ki. Ott álldogáltak egy darabig, aztán elmentek. Már félt az emberektől... Csak tőlem nem félt. De az ember egyedül hal meg... Szólítottam, de már nem nyitotta ki a szemét. Csak lélegzett... Amikor temették, letakartam az arcát két zsebkendővel. Ha valaki kérte, hogy mutassam meg, levettem... Egy asszony összeesett... Valamikor szerette a férjemet, én pedig féltékeny voltam rá. „Hadd nézzem meg utoljára.\" - „Hát nézd.\" Nem mondtam, hogy amikor meghalt, senki se mert odamenni hozzá, mindenki félt tőle. A családtagoknak meg nem szabad mosni és öltöztetni a halottat. A mi szláv szokásaink szerint. Hoztak a hullaházból két halottszállítót. Kértek vodkát. Bevallották: „Láttunk már mindent: szétvert, összevagdosott tetemeket, tűzvészben odaveszett gyerekek holttestét... De ilyet még soha...\" (Elhallgat.) Meghalt, ott feküdt, és forró volt a teste. Nem volt szabad megérinteni... Megállítottam a házban az órákat... Reggel hét óra... És az óránk ma is áll, nem lehet felhúzni... Hívtam órást, de széttárta a karját: „Ez nem mechanika, nem is fizika, hanem metafizika.\" Az első napok... Nélküle... Két napig aludtam, nem tudtak fölébreszteni; fölkelek, iszom vizet, nem is eszem, csak esem vissza a párnára. Most furcsállom is, egyáltalán hogy tudtam elaludni. Amikor a barátnőm férje haldoklott, edényeket vágott hozzá a férfi. Sírt. Hogy miért olyan fiatal és szép a felesége? Az én férjem meg csak nézett rám, csak nézett... Beírta a füzetünkbe: „Ha meghalok, égesd el a holttestemet. Azt akarom, hogy ne félj.\" Miért döntött így? Hát mindenfélét beszéltek: a csernobiliak