elpusztul, Európa hatalmas része is lakhatatlanná válik. El tudja képzelni?! Európai katasztrófa. A feladat adott volt, és feltették a kérdést: ki merül le a vízbe, ki nyitja ki a lefolyó tolózárját? Ígértek autót, lakást, nyaralót és a család eltartását életük végéig. Önkénteseket kerestek. És akadtak is ilyenek! Alámerültek a fiúk, sokszor buktak a víz alá, és kinyitották azt a tolózárat, és adtak hétezer rubelt az egész csapatnak. Az ígért autókról és lakásokról megfeledkeztek. De hát nem is ilyen apróságokért merültek. Nem anyagi okokból tették, az ilyen szempontok játszották a legjelentéktelenebb szerepet. Nem olyan egyszerű a szovjet ember... Nem olyan könnyű eligazodni rajta... (Elkapja a hév.) Ezek az emberek már nincsenek... Csak dokumentumok vannak a múzeumunkban... Nevek... De ha nem teszik meg? Készek vagyunk az önfeláldozásra... Ebben nincs hozzánk fogható... Vitatkoztam itt valakivel... Azt bizonygatta nekem, hogy mindez összefügg azzal, hogy nálunk ilyen alacsony az élet értéke. Ez afféle ázsiai fatalizmus. Az ember, aki föláldozza magát, nem érzi kivételes, megismételhetetlen személyiségnek magát, amilyen nem lesz soha többet. Vágyik a szerepre. Azelőtt statiszta volt, nem kapott szöveget. Nem volt története, beleolvadt a háttérbe. Itt pedig egyik pillanatról a másikra főszereplővé vált. Arra vágyott, hogy értelme legyen az életének. Mi a mi propagandánk? Ideológiánk? Azt ajánlják, haljon meg, de a halála értelmet kap. Fölmagasztalja. Szerepet adnak! Nagy értéke van a halálnak, mert azután jön az örökkévalóság. Ezt bizonygatta. Példákat hozott... De nem értek egyet vele! A legkevésbé sem! Igen, katonának neveltek minket. Így tanítottak. Mindig mozgósítottak, hogy mindig készen álljunk valami lehetetlenre. Amikor iskola után civil főiskolára akartam jelentkezni, apámat megrázta a döntésem. „Hivatásos tiszt vagyok, te meg öltönyben akarsz járni? Meg kell védeni a hazát!\" Nem beszélt velem napokig, amíg csak be nem adtam a papírjaimat a katonai főiskolára. Apám harcolt a háborúban, már meghalt. Gyakorlatilag nem szerzett semmilyen vagyont, akárcsak az egész nemzedéke. A halála után nem maradt ránk semmi: se ház, se kocsi, se föld... Mit örököltem? Tábori tiszti táskát, amelyet a finnországi hadjárat előtt kapott, benne a háborús kitüntetéseivel. Őrzök még egy reklámszatyorban háromszáz levelet, amelyet apám írt a frontról, negyvenegytől kezdve, és anyám mindet megőrizte. Ez minden, ami maradt... De én ezt felbecsülhetetlen értékű tőkének tartom!
Most már érti, milyennek látom a múzeumunkat? Ott van egy maroknyi csernobili föld abban a dobozkában... Bányászsisak... Az is onnan van... Paraszti munkaeszközök a zónából... Ide nem jöhetnek be a sugárzásmérők. Sugárzik minden! Mert itt mindennek igazinak kell lennie! Csak semmi utánzat! Hitelesnek kell lennie. Az emberek pedig csak az igazinak hisznek, mert túl sok volt a hazugság Csernobil körül. Most is sok. Nemcsak háborús és békés, hanem személyes célra is lehet használni az atomot. Rátelepült Csernobilra rengeteg alapítvány és kommersz intézmény... Ha ilyen könyvet ír, akkor meg kell néznie az egyedülálló videoanyagainkat. Apró darabkákból állítjuk össze. Biztosra veheti, hogy nincs semmiféle csernobili híradó! Nem volt szabad forgatni, titkosítottak mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat... Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni! Most mégis jelennek meg csernobili albumok, de hányszor verték szét a filmes és tévés operatőrök kameráit! Meghurcolták őket különböző hatóságok... Bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tisztességesen meséljen Csernobilről, és most is kell hozzá. Higgye el nekem! De magának látnia kell... Ezeket a filmkockákat... Az első tűzoltók arca olyan fekete, mint a grafit. És a szemük? Olyan emberek szeme, akik már tudják, hogy elmennek tőlünk. Az egyik töredéken egy asszony lába látható, aki a katasztrófa után reggel kiment kapálni az erőmű mellé a kiskertjébe. Ment a harmatos fűben... Olyan a lába, mint a szita, térdig tele van kis lyukakkal... Ezt látnia kell, ha ilyen könyvet ír... Amikor hazaérek, nem vehetem a karomra a kisfiamat. Meg kell innom fél vagy inkább egy deci vodkát, hogy fölvehessem a gyereket... A helikopterpilótáknak külön részlegük van a múzeumban... Vodolazsszkij ezredes... Oroszország hőse, akit fehérorosz földbe temettek, Zsukau Luh faluban. Amikor megkapta a határérték fölötti dózist, azonnal el kellett volna mennie, rögtön evakuálni kellett volna, de ő maradt, és kiképezett még harminchárom legénységet. Ő maga százhúsz repülést hajtott végre, ledobott két-háromszáz tonna rakományt. Napi négy-öt repülés, háromszáz méterrel a reaktor fölött, miközben a kabin hőmérséklete hatvan fok. És mi történt odalent, amikor lezuhantak a homokzsákok? Képzelheti... Pokol... A sugárzás elérte az 1800 röntgen/h-t.
Rosszul lettek a pilóták a levegőben. Hogy jó helyre ejtsék a rakományt, vagyis beletaláljanak a célba, a lángoló torokba, kidugták a fejüket a kabinból... Lenéztek... Nem volt más mód... A kormánybizottság ülésein egyszerűen, érzelmektől mentesen jelentették: „Erre két-három emberéletet kell áldozni. Erre még egy életet.\" Egyszerűen és érzelmektől mentesen... Vodolazsszkij ezredes meghalt. Azt írták a kórlapjára az orvosok, hogy a reaktor fölött kapott dózis... 7 rem. Pedig valójában 600 volt! És az a négyszáz bányász, aki éjjel-nappal fúrta az alagutat a reaktor alatt? Alagutat kellett ásni, ahová folyékony nitrogént önthetnek be, hogy megfagyasszák a földpárnát, ahogy ezt a mérnökök nyelvén mondják. Így tudták megakadályozni, hogy a fűtőanyag leszivárogjon a talajvízbe... Moszkva, Kijev és Dnyipropetrovszk bányászai... Sehol sem olvastam róluk. Pucéran, négykézláb tolták a csilléket több mint ötvenfokos hőségben. Ott, ahol több száz röntgen volt a sugárzás... Most haldoklanak... De ha nem teszik meg? Hősöknek tartom őket, nem pedig a háború áldozatainak, ami állítólag nem is volt. Balesetnek, katasztrófának nevezik. Pedig háború volt. És a csernobili emlékműveink is hasonlítanak a háborúsokra... Vannak dolgok, amelyekről nem szokás beszélni nálunk a szláv szégyenlősség miatt. Magának tudnia kell... Ha ilyen könyvet ír... Akik a reaktornál vagy a közvetlen közelében dolgoztak, azoknak törvényszerűen súlyosan károsodik... köztudott, hogy a rakétásoknál is hasonló szindrómák figyelhetők meg... törvényszerűen károsodik a kiválasztó és nemi szervrendszerük. A férfiasságuk... De erről nálunk nem beszélnek hangosan... Ez nem elfogadott dolog... Egyszer egy angol újságírót kísértem, aki nagyon érdekes kérdésekkel jött. Ebben a témában a probléma emberi oldala érdekelte. Mi történik mindezek után az emberrel otthon, a hétköznapokban, az intim szférában? De nem jött össze egyetlen őszinte beszélgetés sem. Arra kért, hogy hozzam össze például helikopterpilótákkal... Hadd beszélgessen férfitársaságban... Odautaztak, egyesek közülük már nyugdíjasok voltak harmincöt-negyven éves korukban, volt, akit törött lábbal hoztak. Időskori csonttörést szenvedett el, mivel a sugárzás hatására gyengülnek, törékenyebbek lesznek a csontok. Úgy kellett odahozni... Az angol kérdéseket tett fel nekik: „Mi a helyzet a családban, jól kijönnek-e a fiatal feleségükkel?\" A helikopterpilóták hallgatnak, azért jöttek ide, hogy elmondják, hogyan
repültek naponta ötször a reaktor fölé. Itt meg... A feleségükről beszéljenek? Ilyen dolgokról... Ő meg egyenként félrevonja, kifaggatja őket... Egybehangzóan azt felelik: rendben van az egészségük, az állam becsüli őket, a családban meg nagy a szerelem. Egyik sem... Egyikük sem nyílt meg. Miután elmentek, érzem, hogy az angol levert. „Most már érted - kérdezi -, hogy mért nem hisz nektek senki? Mert magatoknak is hazudtok.\" Kávéházban folyt a beszélgetés, ahol mutatós pincérnők szolgálták ki a vendégeket, már pakoltak le az asztalunkról, amikor megkérdezte őket: „Válaszolnának néhány kérdésre?\" Ezek a lányok meg kitálaltak neki. Megkérdezi: „Férjhez akarnak menni?\" - „Igen, de nem itt. Mindegyikünk arról ábrándozik, hogy külföldihez megy férjhez, mert egészséges gyereket akarunk szülni.\" Eztán már bátrabban kérdezett: „És van már jelöltjük? Mit gondolnak a vendégeimről? Elégedettek lennének velük? Értik, mire gondolok.\" - „A fiúk, akik itt ültek magával - mondják nevetve -, helikopterpilóták. Majd' kétméteresek. Csörögtek a kitüntetéseik. Az elnöki asztalhoz valók, nem az ágyba.\" El tudja képzelni?... Lefényképezte a lányokat, nekem meg elismételte ugyanazokat a szavakat: „Most már érted, hogy miért nem hisz nektek senki? Mert magatoknak is hazudtok.\" Elmentünk vele a zónába. A statisztikából kiderül, hogy nyolcszáz tároló van Csernobil közelében. Fantasztikus létesítményekre, mérnöki konstrukciókra számított, ezek meg - közönséges gödrök. Ott hever bennük a „vörös erdő\", amelyet százötven hektáron kivágtak az erőmű körül (a baleset utáni első két napon pirosak lettek a fenyők, aztán meg rozsdásvörösek). Ott hever több ezer tonna fém, kis csövek, védőruhák, beton szerkezeti elemek... Mutatott nekem egy fényképet az egyik angol lapban. Panorámakép. Légi felvétel ... Traktorok és helikopterek, ezrével... Tűzoltó- és mentőautók... A legnagyobb tároló a reaktor mellett. Le akarta fényképezni most, tíz év elteltével. Nagy pénzt ígértek neki érte. Mi meg keringünk vele mindenfelé, az egyik főnök a másikhoz küld minket, hol térkép nincs, hol engedély. Addig rohangáltunk, amíg rá nem jöttünk, hogy nincs már meg ez a tároló a valóságban, csak a jelentésekben szerepel, rég elpasszolták az autókat a piacokon, megvették a kolhozok alkatrésznek vagy ott állnak az udvarokban. Szétlopták, elhordták. Az angol ezt képtelen volt fölfogni. Nem hitte el! Amikor föltártam előtte a teljes igazságot, nem hitte el! Most is előfordul velem, még akkor is, ha a legbátrabb cikket olvasom,
hogy nem hiszem el, ott motoszkál a tudatalattimban a gondolat: És ha ez hazugság? Mesebeszéd?\" Közhely lett a tragédia emlegetése... Elkoptatott frázis? Rémmese! (Befejezi, és sokáig hallgat.) Mindezt elviszem a múzeumba... Begyűjtöm... Néha meg azt gondolom: „Hagyd itt az egészet! Menekülj!\" Mert hogy lehet itt kibírni?! Beszéltem egyszer egy fiatal pappal... Ott álltunk Szása Goncarov törzsőrmester frissen ásott sírjánál. Azok közül való, akik a reaktor tetején voltak... Hó. Szél. Cudar idő. A pap végzi a gyászszertartást, a panihidát. Olvassa az imádságot. Fedetlen fővel. „Atyám, mintha nem is érezte volna a hideget\" - mondtam neki utána. „Valóban nem éreztem - felelte -, ilyen pillanatokban végtelen erőt érzek magamban. Egyik egyházi szertartás sem ad nekem akkora energiát, mint a panihida.\" Megjegyeztem ezeket a szavakat, mert olyan ember mondta, aki mindig a halál közelében van. Többször megkérdeztem külföldi újságíróktól, akik járnak hozzánk, sokan már többször is voltak, miért jönnek ide, miért kéredzkednek be a zónába? Ostobaság lenne azt hinni, hogy csak a pénzt hajszolják, és a karrierjüket építik. „Nekünk tetszik itt - vallották be -, ez a környezet rengeteg energiát ad nekünk.\" Képzelje el... Meglepő válasz, igaz? Számukra az itteni lakosok, az érzelmeik, a világuk alighanem még felderítetlen terület, rejtélyes orosz lélek... Mi magunk is szeretünk ivás közben erről vitatkozni a konyhában... Azt mondta egyszer az egyik barátom: „Ha jóllakottak leszünk, leszokunk a szenvedésről, kit fogunk érdekelni?\" Nem mennek ki a fejemből ezek a szavak... De még mindig nem fogtam föl, mi tetszik bennünk másoknak: mi magunk? Vagy az, hogy lehet írni rólunk? Nekünk köszönhetően érthetnek meg valamit? Miért forgolódunk állandóan a halál körül? Csernobil... Nekünk már nem lesz más világunk... Eleinte, amikor kihúzták a talajt a lábunk alól, őszintén kikiabáltuk magunkból ezt a fájdalmat; azóta viszont már ráébredtünk arra, hogy nincs másik világ, nincs hová menekülni. Tragikus érzéssel tölt el minket az, hogy itt telepedtünk le, a csernobili földön, így egész másképp érzékeljük a világot. Visszatér a háborúból az „elveszett nemzedék\"... Emlékszik Remarque-ra? Csernobillal pedig a „tanácstalan\" nemzedék él... Utat vesztettünk... Csak az emberi szenvedés maradt változatlan... A mi egyetlen tőkénk. Kimeríthetetlen! Hazamegyek... Mindezek után... A feleségem meghallgat. Aztán így szól csendesen: „Szeretlek, de nem adom neked a fiunkat. Nem adom senkinek.
Csernobilnak meg Csecsenföldnek sem... Senkinek!\" Már beleköltözött ez a félelem. Szergej Vasziljevics Szobolev, a Csernobil pajzsa társaság vezetőségének elnökhelyettese A NÉP KÓRUSA Klaudzija Rihoravna Barszuk, likvidátorfeleség; Tamara Vasziljevna Belavokaja, orvos; Katerina Fegyirivna Bobrova, akit Pripjatyból telepítettek ki; Andrej Burtisz, újságíró; Ivan Navumavics Vjargejcsik, gyerekorvos; Alena Iljinyicsna Varanyko, Brahin városi jogú nagyközség lakója; Szvjatlana Hovar, likvidátorfeleség; Natalja Makszimavna Hancsarenka, kitelepített; Tamara Iljinyicsna Dubikovszkaja, Narovlja városi jogú nagyközség lakója; Albert Mikalajevics Zaricki, orvos; Aljakszandra Ivanavna Kraucova, orvos; Eleanora Ivanavna Laducenka, radiológus; Irina Jurjevna Lukasevics, szülésznő; Antanyina Makszimavna Larivoncsik, kitelepített; Anatol Ivanavics Paliscsuk, hidrometeorológus; Marija Jakavlevna Szaveljeva, anya; Nyina Hancevics, likvidátorfeleség. „Rég nem láttam boldog terhes asszonyokat... Boldog anyákat... Most szült. Magához tért... Rögtön hív: »Doktor úr, mutassa! Hozza ide!« Megérinti a fejecskéjét, a homlokát, a testét. Számolja az ujjacskáit... A lábán, a kezén... Ellenőrzi. Bizonyosságot akar: »Doktor úr, normális gyerekem született? Minden rendben?« Hozzák neki szoptatni. Fél. »Csernobil környékén lakom... Elkapott a fekete eső«... Mesélik az álmaikat: az egyik nyolclábú borjút szült, a másik sünfejű kutyakölyköt... Ilyen különös álmokat. Régen nem álmodtak ilyeneket az asszonyok. Nem hallottam ilyeneket. Harminc éve dolgozom szülésznőként.\" „Egész életemben a szóban élek... A szóval... Orosz nyelvet és irodalmat tanítok az iskolában. Ez alighanem június elején történt, amikor a vizsgákat tartottuk. Egyszer csak összehív minket az igazgató, és közli
velünk: »Holnap mindenki hozzon ásót.« Mint kiderült, el kell távolítanunk az iskolaépületek közelében a talaj felső, szennyezett rétegét, aztán majd jönnek a katonák, és leaszfaltozzák. Kérdések: »Milyen védőfelszerelést kapunk? Hoznak-e védőruhát, védőmaszkot?« Azt felelték, hogy nem hoznak. »Fogják az ásót, és menjenek dolgozni!« Csak két fiatal tanár tagadta meg a munkát, a többiek mentek ásni. Bármilyen lehangoló volt, úgy éreztük, teljesítettük a kötelességünket. Ez bennünk él: ott lenni, ahol nehéz, vészhelyzetben védeni kell a hazát. Én talán másra neveltem a tanítványaimat? Csak ezt sulykoltam: az ember odamegy, beleveti magát a tűzbe, védi a hazát, áldozatot hoz. Az irodalom, amit tanítottam, nem az életről, hanem a háborúról szól. A halálról. Solohov, Szerafimovics, Furmanov, Fagyejev... Borisz Polevoj... Csak két fiatal tanár tagadta meg a munkát. De ők már az új nemzedékből valók. Ők már más emberek. Ástunk reggeltől estig. Amikor hazamentünk, különösnek találtuk, hogy nyitva vannak a városi boltok, harisnyát és parfümöt vesznek a nők. Bennünk már fölébredtek a háborús érzések. Az sokkal érthetőbb volt, amikor egyszer csak sorban kellett állni kenyérért, sóért, gyufáért... Mindenki gőzerővel kezdte termelni a kétszersültet... Naponta ötször- hatszor mostuk föl a padlót, eltömítettük az ablakok réseit. Egyfolytában a rádiót hallgattuk. Ismerősnek találtam ezt a viselkedést, pedig a háború után születtem. Próbáltam elemezni az érzéseimet, és megdöbbentem azon, hogy milyen gyorsan átálltam lelkileg, milyen észrevétlenül sajátítottam el a háborús tapasztalatokat. El tudtam képzelni, hogy elhagyom a házat, elutazunk innen a gyerekekkel, milyen holmikat viszünk magunkkal, mit írok édesanyámnak. Pedig nyugodtan zajlott az élet körülöttem, vígjátékokat adtak a tévében. Az emlékezet súgta meg nekünk... Mindig rettegésben éltünk, tudunk rettegésben élni, ez a mi természetes közegünk. Ebben nincs párja a népünknek...\" „Nem voltam háborúban. De arra emlékeztetett... Katonák jöttek a faluba, és evakuálták az embereket. A falusi utcák tele voltak katonai járművekkel: péeszhák, zöld ponyvával borított teherautók, még tankok is voltak. Az emberek katonák jelenlétében hagyták el a házukat, ez lesújtó volt, különösen azoknak, akik átélték a háborút. Eleinte az oroszokat okolták - ők tehetnek róla, az ő erőművükkel van baj... Aztán meg rögtön:
»Ez a kommunisták bűne...« A torkomban dobogott a szívem a rémülettől... Becsaptak minket. Azt ígérték, három nap múlva visszajövünk. Otthagytuk a házat, a fürdőt, a faragott kutat, a régi gyümölcsöst. Az indulás előtti éjszaka kimentem a kertbe, és láttam, hogy kinyíltak a virágok. Reggelre mind lehullott. Édesanyám nem élte túl a kitelepítést. Egy évvel később meghalt. Van két visszatérő álmom... Az elsőben az üres házunkat látom, a másodikban piros dáliák nyílnak a kapunknál... és ott áll édesanyám... Él. És nevet. Állandóan a háborúhoz hasonlítják. De a háborút... meg lehet érteni... Apám mesélt a háborúról, olvastam könyveket ... Itt meg? Három temető maradt a falunkból: az egyikben emberek nyugszanak, az régi, a másikban lelőtt kutyák és macskák, melyeket itt hagytunk, a harmadikban pedig a házaink. Még a házainkat is eltemették...\" „Mindennap... Mindennap az emlékeim közt járok... Ugyanazokon az utcákon, a régi házak mellett. Olyan csendes volt a mi kisvárosunk. Nem volt ott semmilyen gyár, csak egy kis üzemben készítettek cukorkákat. Vasárnap... Fekszem, napozom. Rohan édesanyám: »Kislányom, fölrobbant Csernobil, mindenki elbújik a házába, te meg kint fekszel a napon.« Nevettem, Csernobil negyven kilométerre van Narouljától. Este megállt a házunk előtt egy Zsiguli, bejön hozzánk egy ismerősöm a férjével: otthonkában van, a férje meg pólóban és régi papucsban. Az erdőn át jöttek, falusi utakon léptek meg Pripjatyból. Menekültek. Katonai ellenőrző pontok voltak az utakon, a rendőrség is kivonult, nem engedtek ki senkit. Rögtön kiabálni kezdett: »Keressetek sürgősen tejet és vodkát! De gyorsan!« Egyre csak kiabált és kiabált: »Most vettünk új bútort, új hűtőszekrényt. Varrtam magamnak bundát. Otthagytunk mindent, fóliába csomagolták az egészet... Nem aludtunk éjszaka... Mi lesz? Mi lesz most?« Nyugtatgatta a férje. Elmesélte, hogy helikopterek röpködnek a város fölött, katonai járművek mennek az utcákon, és valamilyen habbal öntik le. A férfiakat elviszik fél évre a hadseregbe, mintha háború lenne. Napokig ültünk a tévé előtt, és vártuk, mikor tart beszédet Gorbacsov. A hatóságok hallgattak... Csak amikor véget értek a májusi ünnepek, akkor mondta Gorbacsov: »Őrizzék meg a nyugalmukat, elvtársak, urai vagyunk a helyzetnek...
Tűzvész, egyszerű tűzvész. Semmi különös... Emberek élnek ott, dolgoznak...« Mi meg elhittük...\" „Ilyen képek... Nem mertem aludni éjszaka... Le se hunytam a szemem... Hajtották a marhákat... Mindent hozzánk hajtottak a kitelepített falvakból, ide, a járási székhelyre, az átvevőpontokhoz. Megkergült tehenek, báránykák, malackák futottak az utcákon... Aki akart, foghatott magának... Autók indultak a húskombinátból, fél marhákat és sertéseket vittek Kalinkavicsibe, az állomásra, berakodtak, és indították Moszkvába. Ott meg nem vették át. És ezek a vagonok, most már mint tárolók, visszajöttek hozzánk. Egész szerelvények. Itt temettük el őket. Éjszakánként a rothadó hús bűze üldözött... »Ilyen szaga lenne az atomháborúnak?« - gondoltam. A háborúnak füstszagúnak kell lennie... Az első napokban éjszaka vitték el a gyerekeinket, hogy minél kevesebben lássák. Leplezték, rejtegették a nyomorúságot. De a nép így is látta. Tejeskannákat vittek ki az útra a buszainkhoz, sütöttek zsömlét. Mint a háborúban... Mihez hasonlíthatnám még?\" „Tanácskozik a területi végrehajtó bizottság... Háborús hangulat... Mindenki a polgári védelem parancsnokának beszédét várja, mert senki sem tudott semmit a sugárzásról, legfeljebb derengett valami a tizedik osztályos fizikakönyvből. A szónoki emelvényre lép, és beszélni kezd arról, amit az atomháborúról írtak a könyvekben és a tankönyvekben: ha 50 röntgenes dózist nyel a katona, ki kell vonni a tűzvonalból... Hogy kell óvóhelyet építeni, hogy kell használni a gázálarcot, a robbanás sugaráról beszél... De itt nem Hirosima és Nagaszaki van, itt minden teljesen más... Már kezdünk rájönni... Helikopterrel repülünk be a szennyezett zónába. Öltözködési utasítás: fehérnemű nincs, pamut kezeslábas, mint a szakácsoknak, rajta védőfólia, kesztyű, gézmaszk. Tele vagyunk aggatva mindenféle műszerekkel. Leereszkedünk az égből a falu mellé, ott meg a porban fürödnek a kölykök, mint a verebek. A szájukban kavics, ág. A kicsiken gatya sincs. Pucér fenékkel szaladgálnak... Nekünk meg parancsba adták, hogy ne vegyüljünk a néppel, ne keltsünk pánikot... Most meg együtt kell élnem ezzel...\"
„Egyszer csak tévéműsorok is készültek erről... Az egyik téma: az öregasszony megfejte a tehenet, kannába öntötte a tejet, a riporter meg odamegy a katonai sugárzásmérővel, végighúzza a kannán... Tessék nézni, nem lépi túl a megengedett értéket, pedig tíz kilométerre vagyunk a reaktortól. A Pripjaty folyót mutatják... Fürödnek, napoznak... Távolabb látszik a reaktor, füstgomolyok szállnak fölötte. A kommentár: »A nyugati rádiók pánikot keltenek, szemenszedett hazugságokat terjesztenek a balesetről.« És megint a sugárzásmérővel jönnek - hol egy tányér halleveshez teszik, hol egy szelet csokoládéhoz, hol a nyitott kioszkban kínált fánkhoz. Átverés volt. A katonai sugárzásmérők, amelyekkel akkoriban föl volt szerelve a hadseregünk, nem valók élelmiszerek ellenőrzésére, csak a háttérsugárzást mérik. Annyi hazugság kötődik a tudatunkban Csernobilhoz, amennyit korábban csak 1941-ben hordtak össze... Sztálin alatt...\" „Azt akartam, hogy szerelemből foganjon a gyermekem... Az elsőszülöttet vártuk. A férjem fiút akart, én kislányt. Az orvosok győzködtek. »Rá kell szánnia magát az abortuszra. A férje sokáig volt Csernobilban.« Sofőr, és rögtön az első napokban rendelték oda. Homokot és betont szállított. De nem hittem senkinek. Nem akartam hinni. Azt olvastam a könyvekben, hogy a szerelem mindent legyőzhet. Még a halált is. Halott gyerekem született. És hiányzott két ujja. Kislány volt. Sírtam. »Legalább ujjai lettek volna. Hiszen kislány...«\" „Senki sem értette, mi történt... Telefonáltam a hadkiegészítő parancsnokságra, mert mi, orvosok hadkötelesek vagyunk, fölajánlottam a segítségemet. Nem emlékszem a nevére, csak a rendfokozatára, őrnagy volt, és azt felelte: »Nekünk fiatalok kellenek.« Próbáltam meggyőzni: »A fiatal orvosok először is nem elég felkészültek, másodszor, nagyobb veszély fenyegeti őket, mert a fiatal szervezet érzékenyebben reagál a sugárzásra.« A válasz: »Parancsot kaptunk, hogy fiatalokat hívjunk be.« Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a
legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet. Ellenséges diverzió. Így gondoltuk... így neveltek minket... De eszembe jutott, hogy amikor együtt utaztam a vonaton egy közgazdásszal, mesélt nekem a szmolenszki atomerőmű építéséről: mennyi cement, deszka, szög, homok került az objektumból a közeli falvakba. Pénzért, egy üveg vodkáért... A falvakban, a gyárakban... beszédeket tartottak a kerületi pártbizottságok emberei, beutazták a terepet, szóba elegyedtek a néppel. De egyikük sem tudott válaszolni a kérdésekre, nem tudták, mi az a sugármentesítés, hogyan kell megvédeni a gyerekeket, milyen feltételek mellett kerülnek be a radionuklidok a táplálékláncba. Nem tudtak semmit az alfa-, béta- és gamma-részecskékről, a sugárbiológiáról, az ionizáló sugárzásról - az izotópokról nem is beszélve. Idegen világ volt számukra. Előadásokat tartottak a szovjet emberek hősiességéről, a vitézség mintaképeiről, a nyugati különleges szolgálatok aknamunkájáról... Szót kértem a pártgyűlésen: hol vannak a szakemberek? A fizikusok? A radiológusok? Megfenyegettek, hogy bevonják a párttagkönyvemet...\" „Sok megmagyarázhatatlan haláleset volt... Váratlanul történtek... A nővéremnek beteg volt a szíve... Amikor meghallotta, mi történt Csernobilban, megérezte: »Ti túlélitek, én viszont nem.« Pár hónappal később meghalt... Az orvosok nem magyaráztak meg semmit. Még sokáig élhetett volna azzal a betegséggel... Azt beszélik, voltak öregasszonyok, akiknek megjött a tejük, mint a szülő nőknek... Az orvostudomány relaktációnak nevezi ezt a jelenséget. És a parasztok? Nekik ez Isten büntetése... Ez történt egy öregasszonnyal, aki egyedül élt. Nem volt férje, gyereke. Megháborodott. A falvakat járta, és ringatott valamit - egy fahasábot, vagy bepólyázott egy labdát... Tente, baba, tente...\" „Rémülettel tölt el, hogy ezen a földön kell élnem... Adtak sugárzásmérőt, de mit érek vele? Kimosom a fehérneműt, hófehér, a műszer meg csörög. Készítek ennivalót, sütök pirogot - csörög. Megágyazok - csörög. Mit érek vele? Etetem a gyerekeket, és sírok. »Miért sírsz, mama?« Két gyerekem van - két fiú. Állandóan a kórházakat járom velük. Orvosokhoz szaladgálok. A nagyobbik mintha nem lenne se fiú, se lány.
Kopaszka. Professzorokhoz meg javasasszonyokhoz is járok vele. Kuruzslókhoz, vajákosokhoz. Ő a legkisebb az osztályban. Nem szabad neki futni, játszani, ha valaki véletlenül megüti, folyik a vére, meg is halhat. Ez valami vérbetegség, meg nem mondom a nevét. Ott fekszem vele a kórházban, és arra gondolok: »Meghal.« Aztán beláttam, hogy nem lehet így gondolkodni, mert meghallja a halál. A mosdóban sírtam. Egyik anya se sír a kórteremben, csak a mellékhelyiségben, a fürdőszobában. Vidáman megyek vissza hozzá: - Már kipirult az arcocskád. Meggyógyulsz. - Anyukám, vigyél el a kórházból. Itt meghalok. Itt mindenki meghal. Hol sírjak? A mellékhelyiségben? Sorban állnak. Ott mindenki olyan, mint én...\" „Radunyicára, arra a napra, amikor a halottainkra emlékezünk, beengednek a temetőbe. A sírokhoz... De azt már tiltja a rendőrség, hogy benézzünk a saját portánkra. Helikopterek röpködnek fölöttünk. Így legalább messziről megnézzük a házunkat... Távolról rajzoljuk rá a kereszt jelét... Hozok orgonaágat a szülőföldemről, aztán ott áll egész évben...\" „Elmondom magának, milyen az itteni ember... A szovjet ember... A »piszkos« területeken... Az első évben roskadoztak a boltok a hajdinakásától, a kínai húskonzervtől, az emberek meg örültek, dicsekedtek, hogy most már, úgymond, el se lehet űzni innen minket. De jó itt nekünk! Egyenetlenül szennyeződött be a talaj, még egy kolhozon belül is vannak »tiszta« és »piszkos« földek. Aki »piszkos« földeken dolgozik, annak többet fizetnek, ezért mindenki oda kéri magát. Senki sem hajlandó a »tisztákon« dolgozni... Nemrég eljött hozzám vendégségbe a bátyám a Távol-Keletről. Azt mondja: »O1yanok vagytok ti itt, mint a fekete dobozok...« Emberek mint fekete dobozok, amilyen minden repülőgépen van, és följegyzi a repüléssel kapcsolatos információkat. Amikor balesetet szenved a gép, megkeresik a fekete dobozt. Mi meg azt hisszük, úgy élünk, mint mások... Jövünk-megyünk, dolgozunk... Szerelmesek leszünk... Nem! Följegyezzük az információkat a jövőnek...\" „Gyerekorvos vagyok...
A gyerekeknél minden másképp van, mint a felnőtteknél. Nekik például nincs halálfélelmük... Még nem alakult ki bennük ilyen képzet. Mindent tudnak magukról: a diagnózist, ismerik minden kezelés és gyógyszer nevét. Jobban tudják, mi történik velük, mint az anyjuk. Micsoda játékokat találnak ki! Kergetik egymást a kórtermekben, és azt kiabálják: »Én vagyok a sugárzás! Én vagyok a sugárzás!« Az az érzésem, hogy amikor meghalnak, csodálkozást fejez ki az arcuk... Mintha nem akarnák elhinni... Ott fekszenek csodálkozó arccal...\" „Figyelmeztettek az orvosok, hogy meghal a férjem... Fehér-vérűségben szenved... Akkor betegedett meg, amikor megjött a csernobili zónából. Két hónappal később. Oda küldték a gyárból. Megjött az éjszakai műszakból: - Reggel elutazom... - Mit fogsz ott csinálni? - Kolhozban dolgozom. Szénát gyűjtöttek a tizenöt kilométeres zónában. Céklát és krumplit szedtek. Hazajött. Elmentünk a szüleihez. Segített az apjának kemencét vakolni. Összeesett. Mentőt hívtak, kórházba vitték - a leukociták szintje halálos. Moszkvába küldték. Ezzel az egyetlen gondolattal jött haza: »Meghalok.« Egyre többet hallgatott. Győzködtem, kérleltem. Egy szavamat se hitte. Lányt szültem neki, hogy elhiggye. Nem értem az álmaimat... Hol akasztani visznek, hol tiszta fehérben vagyok ... Nem olvasok álmoskönyvet... Reggel fölébredek, ránézek: mi lesz, ha magamra maradok? Legalább a lányunk lenne kicsit nagyobb, hogy meg tudja őrizni emlékezetében az apját. Kicsi még, nemrég kezdett járni. Odaszalad hozzá: »Paaa...« Elhessegetem ezeket a gondolatokat... Ha tudtam volna! Bezártam volna minden ajtót, ott álltam volna a küszöbön. Hét lakatra zártam volna...\" „Már két éve kórházban lakom a fiammal... A kislányok babákkal játszanak a kórtermekben. A babák becsukják a szemüket. Így halnak meg.
- Miért halnak meg a babák? - Mert a mi gyerekeink, a mi gyerekeink pedig nem élnek. Megszületnek és meghalnak. Hétéves az én Arcjomkám, de ötnek néz ki. Becsukja a szemét, azt hiszem, elaludt. Ilyenkor sírok, ő meg nem látja. De egyszer csak megszólal: - Mama, most már meghalok? Elalszik, alig lélegzik. Ilyenkor letérdelek elé. A kiságya elé. - Arcjomka, nyisd ki a szemed... Mondj valamit... »Még meleg a tested...« - mondom magamban. Kinyitja a szemét. Megint elalszik. És olyan csendes. Mintha meghalt volna. - Arcjomka, nyisd ki a szemed... Nem hagyom, hogy meghaljon...\" „Nemrég ünnepeltük az új évet... Gazdagon terített asztal mellett. Minden házi: füstölt kolbász és szalámi, szalonna, hús, savanyú uborka, csak a kenyeret hoztuk a boltból. Még a vodka is saját, házi készítésű. Ahogy viccesen mondják felénk, jó csernobili hazai. Kis céziummal és stronciummal megbolondítva. De mi mást vehetnénk? A falusi boltokban üresek a polcok, ha pedig hoznak valamit, a mi fizetésünkkel meg nyugdíjunkkal nem nagyon tolakodhatunk. Vendégeink jöttek. A jó szomszédaink. Fiatalok. Az egyik férfi tanár, a másik szerelő a kolhozban, ő a feleségével jött. Iszogattunk. Haraptunk is hozzá valamit. És nótázni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, de forradalmi dalokat kezdtünk énekelni. Meg háborúsakat. »Halvány fénnyel színezi a reggel a Kreml ősi falait« - ez a kedvencem. És nagyon jó lett az este. Olyan, mint régen. Írtam erről a fiunknak. Moszkvában tanul. Egyetemi hallgató. Jön a válasz: »Anya, el tudom képzelni ezt a jelenetet. A csernobili vidék, a házunk. Világít az újévi karácsonyfa... Az emberek meg az asztalnál ülnek, forradalmi és háborús dalokat énekelnek, mintha nem lett volna a múltban se Gulag, se Csernobil...« Szörnyen éreztem magam ettől, de nem magam, hanem a fiam miatt. Mert neki nincs hová visszatérnie...\"
HARMADIK FEJEZET B Monológ arról, hogy nem tudtuk, ilyen szép is lehet a halál Az első napokban az volt a fő kérdés: ki a bűnös? Szükségünk volt bűnösre. Aztán mikor már többet tudtunk, azon kezdtünk gondolkodni, hogy mit tegyünk. Hogyan meneküljünk meg? Most, miután már megbékéltünk azzal a gondolattal, hogy nem egy vagy két évről, hanem sok emberöltőről van szó, gondolatban kezdtünk visszatérni, oldalról oldalra lapozva... Péntekről szombatra virradó éjszaka történt... Reggel még senki sem gyanított semmit. Elküldtem a fiamat iskolába, a férjem fodrászhoz ment. Ebédet főzök. Nem sokkal ezután hazajött a férjem... Ezzel állított be: „Tűz van az erőműben. Utasítást adtak, hogy ne kapcsoljuk ki a rádiót.\" Elfelejtettem mondani, hogy Pripjatyban laktunk, nem messze a reaktortól. Most is előttem van az a málnavörös ragyogás, mintha belülről világítana a reaktor. Hihetetlen szín. Ez nem egyszerű tűzvész volt, hanem csillámló fény. Gyönyörű. Ha megfeledkezünk minden másról, akkor nagyon szép. Moziban sem láttam semmi ehhez foghatót, nem hasonlíthatnám semmihez. Este az emberek kitódultak az erkélyekre, akinek meg nem volt, ment a barátokhoz, ismerősökhöz. A nyolcadikon laktunk, onnan jól lehetett látni. Légvonalban három kilométer. Kivitték a gyerekeket, a karjukra vették őket: „Nézzétek! Jegyezzétek meg!\" És ezek az emberek, akik a reaktornál dolgoztak... Mérnökök, munkások... Még
fizikatanárok is voltak köztük... Ott álltak a fekete porban... Beszélgettek. Lélegeztek. Gyönyörködtek. Egyesek harminc-negyven kilométert tettek meg autóval, biciklivel, hogy láthassák. Nem tudtuk, hogy ilyen szép lehet a halál. De nem mondanám, hogy nem volt szaga. Nem tavaszi és nem is őszi szag, hanem valami egész más, és nem földszag... Nem... Kaparta a torkunkat, folytak a könnyeink. Nem aludtam egész éjszaka, és hallottam, hogyan járkálnak a fölső szomszédaink, mert nekik sem jött álom a szemükre. Valamit átraktak máshová, kopácsoltak, lehet, hogy összepakolták a holmijaikat. Beragasztották az ablakokat. Citramont vettem be, hogy elmúljon a fejfájásom. Reggel, amikor megvirradt, körülnéztem, és ezt nem most találtam ki, utólag, hanem akkor éreztem: itt valami nem stimmel, valami megváltozott. Örökre. Reggel nyolckor már katonák jártak az utcán gázálarcban. Amikor katonákat és katonai járműveket pillantottunk meg az utcán, nem ijedtünk meg, ellenkezőleg, megnyugodtunk. Ha egyszer segítségünkre sietett a hadsereg, akkor minden rendben lesz. Fogalmunk sem volt arról, hogy a békés atom is öl... Megeshetett volna, hogy az egész város nem ébred föl azon az éjszakán... Valaki nevetett az ablakok alatt, szólt a zene. Ebéd után kezdték hirdetni a rádióban, hogy készüljünk az evakuálásra: elvisznek három napra, itt pedig mindent lemosnak, ellenőriznek. Ma is hallom a bemondó hangját: „evakuálás a legközelebbi falvakba\", „háziállatot ne hozzon senki\", „gyülekező a házak kapui előtt\". Lelkükre kötötték a gyerekeknek, hogy feltétlenül hozzák magukkal a tankönyveket. A férjem mégis betette a tárcájába az iratainkat és az esküvői fényképeinket. Én pedig egy dolgot vittem magammal, egy selyemkendőt rossz idő esetére... Az első napoktól éreztük, hogy mi, csernobiliek most már kitaszítottak vagyunk. Félnek tőlünk. Megállt éjszakára a buszunk egy faluban. Az emberek a padlón aludtak az iskolában, a klubban. Egy tűt se lehetne leejteni. Egy asszony meghívott minket magukhoz: „Gyertek, vetek nektek ágyat. Sajnálom a kisfiatokat.\" A másik, aki mellette állt, ellökdöste őket tőlünk: „Te megőrültél! Ezek fertőzöttek.\" Amikor már átköltöztünk Mahiljouba, és iskolába ment a fiunk, az első nap sírva rohant haza... Egy kislány mellé ültették, de ő nem akart mellette ülni, mert a fiunk sugárzik, és meghalhat, ha vele ül egy padban. Negyedik osztályba járt a fiunk, és úgy alakult, hogy egyedül ő volt csernobili az osztályban. Mind féltek tőle, elnevezték
„szentjánosbogárnak\"... „csernobili sündisznónak\"... Megijedtem, hogy ilyen gyorsan véget ért a gyerekkora. Amikor elutaztunk Pripjatyból, katonai járművek oszlopai jöttek szembe velünk. Páncélozottak. Ekkor kezdett rémisztő lenni az egész. Érthetetlen és rémisztő. De közben nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy mindez nem velem történik, hanem valaki mással. Különös érzés. Magamban sírtam, ennivalót, szállást kerestem, átöleltem és nyugtatgattam a fiamat, belül meg - nem is gondolat, hanem olyan érzés motoszkált bennem állandóan, hogy csak néző vagyok. Ablakon át nézem mindezt... Valaki mást látok... Csak Kijevben kaptunk először pénzt, de nem tudtunk venni semmit: emberek százezreit hozták ide, akik mindent fölvásároltak, megettek. Sokan infarktust, agyvérzést kaptak, ott rögtön, a pályaudvarokon és a buszokon. Édesanyám mentett meg. Hosszú élete során többször elvesztette a házát, összegyűjtött vagyonát. A harmincas években tették tönkre először, mindent elvettek tőle: tehenet, lovat, házat. Másodszor tűzvészben vesztett el mindent. Még kislány voltam, csak engem mentett ki a lángok közül: „Túl kell élni - mondta vigasztalóan. - Hiszen élünk.\" Eszembe jutott... Ülünk a buszon. Sírunk. Egy férfi az első ülésen hangosan szidja a feleségét: „Mekkora barom vagy! Mindenki el tudott hozni valamit, mi meg föltankoltunk háromliteres dunsztosüvegekkel.\" A felesége úgy döntött, ha már úgyis erre jönnek busszal, útközben beadja az anyjának az üres dunsztosüvegeket. Degeszre tömött szatyrok hevertek mellette, ha arra mentünk, mindig megbotlottunk bennük. Ezekkel a dunsztosüvegekkel érkeztek Kijevbe. Templomi kórusban énekelek. Fölolvasok az evangéliumból. Templomba járok, mert csak ott beszélnek az örök életről. Vigaszt kap az ember. Sehol másutt nem hall ilyen szavakat az ember, pedig annyira szeretné hallani. Amikor evakuáltak minket, és útközben templomhoz értünk, mindenki bement. Alig fértünk be. Mindenki ment, az ateisták és kommunisták is. Gyakran álmodom arról, hogy megyünk a fiammal a napfényes Pripjatyban - ez ma már kísértetváros... Megyünk, és nézzük a rózsákat, Pripjatyban sok rózsa volt, nagy virágágyásokat ültettek tele rózsákkal. Álom... Már az egész életünk álom. Olyan fiatal voltam. A fiam még kicsi volt... Szerettem... Sok idő telt el azóta, emlékké vált minden. Mintha megint néző lennék...
Nagyija Petrivna Vihovszka, kitelepített pripjatyi lakos Monológ arról, hogy milyen könnyű földdé válni Naplót írtam... És próbáltam megőrizni az emlékezetemben azokat a napokat... Sok új benyomást hoztak. És persze volt félelem is... Kiszakadtunk, mentünk az ismeretlenbe, mintha a Marson találtuk volna magunkat... Kurszkból származom, hatvankilencben nem messze tőlünk atomerőművet építettek. Kurcsatov városában. Oda jártunk Kurszkból élelmiszerekért. Kolbászért. Mert az atomerőmű dolgozói a legmagasabb szintű ellátást kapták. Emlékszem, volt ott egy nagy halastó, ott horgásztak. Nem messze a reaktortól... Csernobil után ez gyakran eszembe jutott... Ma már nincs ilyen... Szóval így volt: kézbesítik a behívót, én meg, mivel fegyelmezett ember vagyok, még aznap megjelentem a hadkiegészítő parancsnokságon. Átlapozza az „aktáimat\" a parancsnok: „Egyszer se voltál gyakorlaton - mondja. - Itt pedig szükség van vegyészekre. Nem akarsz elmenni huszonöt napra Minszk környékére, táborozni?\" Arra gondoltam: „Miért ne pihenhetnék egy kicsit? Megszabadulok a családtól meg a munkától, menetelek a friss levegőn.\" Ezerkilencszáznyolcvanhat június huszonkettedikén, tizenegy órakor megjelentem a gyülekezőponton, fölszerelkezve ruhával, csajkával és fogkefével. Csodálkoztam, hogy kicsit mintha sokan lennénk ahhoz képest, hogy békeidő van. Emlékképek villantak át az agyamon. Háborús filmek jelenetei. Ráadásul ilyen jeles napra esett: június huszonkettedike... Akkor tört ki a háború... Hol sorakozót, hol meg oszoljt vezényelnek, és így megy ez estig. Már kezdett sötétedni, amikor beszálltunk a buszokba. Megszólal a parancsnok: „Aki hozott magával szeszes italt, megihatja. Éjszaka vonatra szállunk, reggelre érjük el az egységet. Aztán mikor leszállnak, friss legyen mindenki, mint a harmat, és ne legyen fölösleges csomagja.\" Szóból ért az ember. Egész éjszaka dajdajoztunk. Reggel megtaláltuk az erdőben az egységünket. Megint fölsorakozunk, és szólítanak ábécésorrendben. Kiosztják a védőruhákat. Adtak egy garnitúrát, meg a másodikat és a harmadikat is. Na, gondolom, ez nem
tréfadolog. Adnak még kabátot, sapkát, matracot, párnát - csupa téli cuccot. Az utcán meg nyár van, és megígérték, hogy huszonöt nap múlva elengednek. „Ugyan már, fiúk - nevet a százados, a kísérőnk. - Huszonöt nap?! Fél évet húztok le Csernobilban.\" Megdöbbentünk. Tiltakozunk. Erre kezdenek minket rábeszélni: aki húsz kilométernél közelebb kerül a reaktorhoz, kétszeres illetményt kap, tíz kilométeren belül háromszoros, a reaktornál meg hatszoros jár. Az egyik azt számolgatja, hogy hat hónap múlva saját kocsival megy haza, a másik megszökne, de köti a katonai fegyelem. Mi az, hogy sugárzás? Senki sem hallott róla. Én viszont nem sokkal azelőtt voltam polgári védelmi tanfolyamon, ahol harminc évvel korábbi ismereteket kaptunk: 50 röntgen - halálos dózis. Arra okítottak, hogyan vágódjunk hasra, hogy átcsapjon fölöttünk a lökőhullám, ne tegyen kárt bennünk. Sugárzás, hőhatás... Szó sem esett arról, hogy a sugárszennyezett terület a legfőbb veszélyforrás. Még azok a hivatásos tisztek se nagyon értették az egészet, akik Csernobilba vittek minket, csak egy dolgot tudtak: minél több vodkát kell vedelni, mert az jó a sugárzás ellen. Hat napig állomásoztunk Minszk környékén, végig piáltunk. Gyűjtöttem az üvegek címkéit. Eleinte vodkát ittunk, aztán látom ám, hogy valamilyen fura italokat hoznak: mindenféle ablaktisztító szereket. Mivel vegyész vagyok, érdekelt a dolog. Ablaktisztító után az embernek mintha vattából lenne a lába, a feje viszont tiszta. Föl, vigyázzt vezényelhetne magának, aztán összeesne. Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön ott pusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk... A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe... Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a feleségük, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk...
A sátrak körül gigantikus hegyek tornyosultak: üres konzervdobozok. Magas, mint az Alpok! Előszedték a hadsereg raktáraiban, mozgósításra tartogatott érintetlen készleteket. A címkékből ítélve húsz-harminc éve tárolhatták őket... Háború esetére. Gyíkhús, árpakása... Hering... Körös- körül macskafalkák... Rajzanak, mint a legyek... Kitelepítették a falvak lakosait, sehol egy ember. Nyikordul a szélben a kapu, hirtelen megfordulunk. Embert vártunk, de macska jön ki helyette... Eltakarítottuk a föld szennyezett felső rétegét, fölpakoltuk a teherautókra, és kivittük a tárolókba. Azt hittem, a tároló bonyolult mérnöki konstrukció, de egyszerű földhányás volt. Fölszedtük a földet, és fölcsavartuk a vastag réteget, mint egy szőnyeget... Zöld gyep virágokkal, gyökerekkel... Pókokkal, bogarakkal... Őrülteknek való munka. Hisz nem lehet megkopasztani az egész földet, lehántva róla mindent, ami él. Ha nem vedeljük halálra magunkat minden éjjel, kétlem, hogy kibírjuk. Kikészülünk lelkileg. Lecsupaszított, terméketlen föld, több száz méteren. Házak, pajták, fák, műutak, óvodák, kutak - mintha pucérak maradtak volna... A homokban, a homokon. Reggel meg kell borotválkozni, az ember meg nem mer tükörbe nézni, fél a saját arcától. Mert mindenféle gondolatok jártak a fejünkben... A legkülönbözőbbek... Nehéz elképzelni, hogy visszajönnek ide az emberek, újrakezdődik az élet. Mi meg kicseréljük a hullámpalát, mossuk a tetőket. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy semmi haszna a munkánknak. Több ezer ember. De fölkeltünk minden reggel, és csináltuk tovább. Abszurdum! Megpillant minket egy írástudatlan öregember: „Hagyjátok abba, fiaim, ezt a hülye munkát! Üljetek asztalhoz! Ebédeljetek velünk!\" Fúj a szél. Felhők szállnak az égen. A reaktor nincs lefedve... Eltávolítottuk a felső réteget, visszajöttünk egy hét múlva, tulajdonképpen kezdhettük volna elölről. Csak már nem volt mit eltávolítani. A homok szétszóródik... Csak egyszer fedeztem fel valamilyen értelmet, amikor helikopterről permeteztek különleges oldatot, amely polimerhártyává alakult, megakadályozva a porhanyós talaj mozgását. Ezt érthetőnek találtam. De mi csak ástunk és ástunk... Elvitték a lakosokat, de néhány faluban maradtak öregemberek. Be lehet menni egy rendes házba ebédelni... Már maga a rituálé is... Legalább fél óra jusson a normális emberi életből... Pedig ott semmit sem szabad megenni. Tilos. De úgy szeretne az ember asztalhoz ülni... Egy régi házikóban...
Csak földhányások maradtak utánunk. Aztán állítólag körbe kellett rakni ezeket betonelemekkel, végül bekerítették szögesdróttal. Otthagytuk a billenőplatós teherautókat, az UAZ-okat, a darukat, amelyekkel dolgoztunk, mert a fémnek megvan az a tulajdonsága, hogy elnyeli a sugárzást, felhalmozódik benne. Azt mesélik, hogy később mindez fölszívódott. Szétlopkodták. El is hiszem, mert nálunk minden előfordulhat. Egyszer riadóztattak: ellenőrizték a sugárzásmérők az ebédlőt, és kiderült, hogy olyan helyre építették, ahol magasabb a sugárzás, mint ott, ahová jártunk dolgozni. Mi meg már ott éltünk két hónapja. Ilyen a mi népünk... Egyébként az oszlopokra mellmagasságban odaszögelt deszkákat nevezték ebédlőnek. Állva ettünk. Hordóban mosakodtunk. Hosszú lövészárok volt az illemhely, kinn a mezőn. A kezünkben lapát. Mellettük meg a reaktor... Két hónap után már kezdtünk kapiskálni valamit. Mondtuk is, mi a bajunk: „Nem vagyunk halálraítéltek. Lehúztunk két hónapot, elég volt. Ideje leváltani minket.\" Antoskin vezérőrnagy beszélt velünk, és kertelés nélkül megmondta: „Bajos magukat leváltani. Kiadtuk a teljes ruházatot. A második meg a harmadik garnitúrát is. Már beleszoktak ebbe. Drága lenne leváltani magukat, sok problémánk lenne belőle.\" És azt sulykolta, hogy hősök vagyunk. Hetente egyszer dicsérő okleveleket adtak át a fölsorakozott alakulat előtt annak, aki kiemelkedőt nyújtott az ásásban. A Szovjetunió legjobb sírásója. Hát nem őrület? Kihalt falvak... Tyúkok és macskák élnek bennük. Az ember benéz a pajtába, tele van tojással. Megsütöttük. A katonák derék legények. Tyúkot fognak. Tüzet raknak. Egy üveg kisüsti. Mindennap megittunk belőle együtt egy háromliteres üveggel. Egyesek sakkpartit vívnak, mások a gitárt pengetik. Az ember mindent megszokik. Az egyik harcos berúg, és az ágyára dől, a másiknak meg ordítozni támad kedve. Verekedni akar. Ketten részegen a volán mögé ültek. Összetörték az autót. Lángvágóval szedték ki őket a szétlapított acél mögül. Engem az mentett meg, hogy hosszú leveleket írtam haza, és naplót vezettem... Kiszúrt a politikai részleg főnöke, és rám szállt: hol tartom azt, amit írtam? Rábeszélte a szomszédomat a spicliskedésre. Az meg érdeklődött: „Mit körmölsz?\" - „Megvédtem a kandidátusi értekezésemet. Most írom a nagydoktorit.\" Nevet: „Így továbbítom az ezredesnek. Te meg rejtsd el az irományodat.\" Jó gyerekek voltak. Már mondtam, hogy egyik se nyavalygott. Nem ijedtek be: minket nem győz le soha senki. Soha! A tisztek ki se dugták az
orrukat a sátorból. Papucsban döglöttek. Ittak! Leszarom! Mi meg ástunk. Kapjanak újabb csillagokat a váll-lapjukra. Leszarom! Ilyen a mi népünk... A sugárzásmérők istenek. Mindenki náluk kilincsel: „Na, fiacskám, milyen nálam a sugárzás?\" Egy vállalkozó szellemű katonának ilyen ötlete támadt: fogott egy botot, és tekert rá drótot. Bekopogott egy házba, és a falon húzogatta a botot. Megy utána az öregasszony: „Fiacskám, mi a helyzet nálam?\" - „Hadititok, öreganyó.\" - „Azért te csak mondd meg nekem, fiacskám. Töltök neked egy pohár kisüstit.\" - „Na jó, jöhet.\" Lelökte. „Nálad minden rendben, öreganyó.\" És ment tovább... Miután letöltöttük az időnk felét, mindannyian kaptunk sugárzásmérőt, kis dobozkákat, bennük kristállyal. Egyesek kombinálni kezdtek: ki kell vinni reggel a tárolóhoz, otthagyni, a nap végén meg el kell hozni. Minél nagyobb dózis jön össze a sugárzásból, annál előbb adnak szabadságot. Vagy többet fizetnek. Volt, aki a csizmájára szerelte, van rajta szíj, arra akasztotta, hogy közelebb legyen a földhöz. Abszurd színház! Abszurdum! Ezek az érzékelők nem voltak feltöltve, csak akkor léptek volna működésbe, ha feltöltik őket a sugárzás első dózisával. Szóval ez csak játék kütyü, bigyegő, vagyis porhintés volt az egész. Pszichoterápia. Mint később kiderült, a műszer szilíciummal működik, ötven éve hányódtak a raktárakban. Amikor letöltöttük az időnket, mindenkinek ugyanazt a számot írták a katonakönyvébe: a sugárzás átlagos dózisát megszorozták az ott töltött napok számával. A sátrakban mérték az átlagértéket, ahol laktunk. Mondok egy viccet, de az is lehet, hogy igaz... Fölhívja a katona a barátnőjét. Aggódik a lány: „Mit csinálsz te ott?\" A baka meg dicsekedni akart: „Most másztam ki a reaktor alól, épp csak megmostam a kezem.\" És abban a pillanatban - tárcsahang. Megszakadt a beszélgetés. Lehallgatta a KGB... Két óra pihenőidő. Lefekszik az ember a fa alá, megérett már a meggy, olyan nagy, édes, csak letéped, és beteszed a szádba. Vagy eperfa... Először láttam eperfát... Amikor nem volt munka, vittek menetelni. Szennyezett területen... Abszurdum! Esténként filmeket néztünk. Indiai szerelmes filmeket. Hajnali három-négy óráig. A szakács persze reggel nem tudott felkelni, nem főtt meg a kása reggelire. Hoztak újságokat. Azt írták bennük, hogy hősök vagyunk! Önkéntesek! Pavka Korcsagin követői! Fényképeket is közöltek. Csak kerülne az utunkba az a fotós...
Nem messze állomásoztak a kazanyi tatárok. Láttam az önbíráskodásukat. A sor előtt hajtották a katonát, ha megállt vagy elfutott félre, megrugdosták. Mert a házakban mászkált, és lopott. Találtak nála egy táska szajrét. Külön szállásolták el magukat a litvánok. Egy hónap után föllázadtak, és követelték, hogy engedjék haza őket. Kaptunk egyszer egy különleges megrendelést: sürgősen mossunk le egy házat a lakatlan faluban. Abszurdum! „Minek?\" - „Holnap lagzi lesz benne.\" Lemostuk slaggal a tetőt, a fákat, elhordtuk a földréteget. Lekaszáltuk a krumplibokrokat a kertben, meg a füvet az udvarban. Köröskörül pusztaság. Másnap hozták a vőlegényt meg a menyasszonyt. Busszal érkeztek a vendégek. Zeneszóval... Igazi vőlegény és menyasszony volt, nem a film kedvéért játszották el. Máshol laktak már, kitelepítették őket, de rábeszélték a fiatalokat arra, hogy jöjjenek ide, hadd örökítsék meg az eseményt a történelem számára. Dolgozott a propaganda. Az álomgyár... Óvta a mítoszainkat: mi mindenhol életben maradunk, még a halott földön is... Közvetlenül az elutazásom előtt hívatott a parancsnok: „Mit írtál?\" - „Fiatal a feleségem, neki írtam leveleket\" - feleltem. - „Azért csak vigyázz...\" Mi maradt meg az emlékezetemben ezekből a napokból? Az, hogy ástunk. Ástunk... Följegyeztem valahol a naplómban, mit értettem meg ott. Már az első napokban... Megértettem, milyen könnyű földdé válni... Ivan Nyikolajevics Zsmihov vegyészmérnök Monológ a nagy ország jelképeiről és titkairól Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a háború... Már május vége felé, egy hónappal a katasztrófa után is kezdtek küldeni hozzánk élelmiszereket ellenőrzésre a harminc kilométeres zónából. Egész nap dolgozott az intézet. Mintha háború lenne. A köztársaságban abban az időszakban csak nekünk voltak szakembereink és megfelelő műszereink. Behozták a háziállatok és a vadállatok belsőségeit. Tejet vizsgáltunk. Az első mérések után világossá vált, hogy nem húst kapunk, hanem radioaktív hulladékot. Váltott turnusokban legeltették a csordákat a zónában, a fejőnőket csak a fejés idejére vitték be. A tejüzemek teljesítették a tervet. Ellenőriztük. Nem tej, hanem radioaktív hulladék. Sokáig használtuk
etalonként az előadásainkon a rahacsoui tejüzemben készült tejport és dobozos sűrített tejet. Abban az időszakban ezt árulták a boltokban... Minden élelmiszerboltban... Amikor a vevők elolvasták a címkén, hogy rahacsoui a tej, nem vették meg, és a nyakukon maradt. Aztán egyszer csak tele lettek a boltok címke nélküli üvegekkel. Nem hinném, hogy a papírhiány lett volna az oka. Becsapták az embereket, becsapta őket az állam. Minden információt titkosítottak... Pontosan abban az időszakban, amikor nagyon durván sugároztak a rövid életű elemek, és minden „világított\". Állandóan szolgálati feljegyzéseket írtunk. Megállás nélkül... De nyíltan beszélni az eredményekről... Rögtön megfosztották volna az illetőt a tudományos fokozatától, még talán a párttagkönyvét is bevonták volna... (Láthatóan ideges.) De nem is a félelem... Nem a félelem az oka, bár persze az is... Hanem az, hogy a korunk, a szovjet hazánk emberei voltunk. Hittünk benne, és a hit itt a lényeg. A mi hitünk... (Idegesen rágyújt.) Higgye el, nem félelemből... Nem csak félelemből... Őszintén mondom. Őszintének kell lennem ahhoz, hogy tisztelhessem magam. Szóval azt akarom... Az első utazás a zónába: az erdőben ötször-hatszor magasabb a háttérsugárzás, mint a mezőn és az utakon. Mindenhol magas dózisok. Dolgoznak a traktorok... Kapálják a kertjüket a parasztok... Egy-két faluban megvizsgálták a felnőttek és a gyerekek pajzsmirigyét: a sugárzás százszor, sőt két-háromszázszor magasabb a megengedett normánál. Volt egy nő a csoportunkban. Radiológus. Hisztériás rohamot kapott, amikor látta, hogy a homokban ülnek a gyerekek, és játszanak. Papírhajókat úsztatnak a pocsolyában. Nyitva vannak a boltok, és ahogy az már nálunk falun szokás, egymás mellett vannak a textiláruk és az élelmiszerek: öltönyök, női ruhák, mellettük meg kolbász, margarin. Fedetlenül tárolják, még fóliával sem takarják be. Viszünk a kolbászból, a tojást is megmérjük... Nem élelmiszer, hanem radioaktív hulladék. Ott ül egy fiatalasszony a padon, a ház előtt, és szoptat... Megmértük a tejét - radioaktív. Csernobili madonna... Megkérdeztük: „Mi legyen, mit csináljunk?\" Azt felelték: „Készítsék el a méréseket! Nézzék a tévét!\" Gorbacsov megnyugtatta az embereket a tévében: „Sürgős intézkedéseket tettünk.\" Elhittem... Mérnök voltam, húszéves gyakorlattal, jól ismertem a fizika törvényeit. Tudtam én, hogy mindennek el kell hagynia ezeket a helyeket, ami csak él. Legalább egy időre. De végeztük lelkiismeretesen a méréseket, és néztük a tévét.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy hiszünk. A háború utáni nemzedékből származom, amely ebben a hitben nőtt fel. Honnan volt ez a hit? Győzelmet arattunk abban a szörnyű háborúban. Akkor az egész világ fejet hajtott előttünk. Tényleg így volt! A Kordillerákban sziklába vésték Sztálin nevét. Mi volt ez? Jelkép! Egy nagy ország jelképe. Íme, a válaszom a kérdésére. Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk... Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus... Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel... A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően... És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa... Mi ez - véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék... Ha az ember értelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak... De mi lesz most... Mit kezdjek a hitemmel? Marat Pilipavics Kohanau, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt főmérnöke Monológ arról, hogy ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe A legelejétől fogva...
Történt valahol valami. A nevét se hallottam, valahol messze a mi Mahiljounktól... Hazaszaladt a bátyám az iskolából: tablettákat osztogatnak a gyerekeknek. Nyilván tényleg történt valami! Ajajaj! És ez minden. Május elsején nagyon kellemesen töltöttük a napot. Természetesen a szabadban. Késő este tértünk haza, a szobámban belökte az ablakot a szél... Ez később még eszembe jutott... A környezetvédelmi felügyelőségen dolgoztam. Ott vártuk az utasításokat, de nem kaptunk. Vártunk... Szinte nem is alkalmaztak nálunk szakembereket, különösen nem a főnökségben: csupa tartalékos ezredes, egykori pártmunkás, nyugdíjasok vagy olyanok, akik máshová nem kellenek. Ha valaki másutt lebukott valamivel, hozzánk irányították. Elüldögél, zörög a papírokkal. Nekik azután jött meg a hangjuk, hogy beszédet tartott Moszkvában a mi fehérorosz írónk, Alesz Adamovics, aki kongatni kezdte a vészharangot. Mennyire gyűlölték! Az valami hihetetlen. Itt élnek a gyerekeik, az unokáik, de nem ők küldenek segélykiáltást a világba, hanem az író. Azt hinné az ember, hogy működésbe kellett volna lépnie az önvédelmi ösztönüknek. A pártgyűléseken meg a dohányzókban is állandóan a firkászokat emlegették. Mit ártják magukat a más dolgába? Elkanászodtak! Vannak utasítások! Alárendeltség! Mit érthet ő ebből? Nem is fizikus! Van KB, van főtitkár! Talán ekkor értettem meg, mi lehetett az a harminchetes év. Milyen volt... Akkoriban teljesen idillikus elképzeléseim voltak az atomerőműről. Arra tanítottak minket az iskolában, majd az intézetben is, hogy ez a „semmiből energiát termelő\" mesebeli gyár, ahol fehér köpenyben üldögélnek az emberek, és nyomkodják a gombokat. A csernobili robbanás háttere a felkészítetlen tudat volt, a technikába vetett abszurd hit. Ráadásul nem volt semmiféle tájékoztatás. Papírhegyek, melyekre a következő feliratot pecsételték: „szigorúan titkos\", „titkosítani a balesettel kapcsolatos információkat\", „titkosítani a gyógyítás eredményeivel kapcsolatos információkat\", „titkosítani a mentesítésben részt vevő személyzet sugárfertőzésének mértékével kapcsolatos információkat...\" Mindenféle híresztelések terjengtek: valaki olvasta az újságban, valaki hallotta valahol, mondták valakinek... Eltűnt a könyvtárakból az egész szánalmas, (mint később kiderült) kukába való polgári védelmi anyag. Valaki hallgatta a nyugati rádiókat, és akkoriban csak ott mondták be, milyen tablettákat kell szedni, hogy kell helyesen adagolni őket. De a
leggyakoribb reakció az volt: ugyan már, hiába örvendeznek az ellenségeink, minden rendben van nálunk. Május 9-én felvonulnak a veteránok... Fúvószenekar fog játszani. Mint később kiderült, még azok is csak pletykákra hagyatkozhattak, akik a reaktor tüzét oltották. Állítólag veszélyes kézbe venni a grafitot... Állítólag... Felbukkant valahonnan a városban egy őrült nő. A piacon járkált, és azt hajtogatta: „Láttam azt a sugárzást. Kékben játszik, de változnak az árnyalatai...\" Az emberek nem vettek tejet meg túrót a piacon. Ott áll az öregasszony, és nem vesz tőle senki tejet. „Ne féljetek - próbája rábeszélni a vásárlókat -, nem hajtom ki a tehenet a legelőre, magam hordom neki a füvet.\" Kimegy az ember a városból, és hihetetlen látvány tárul elé az út mellett: legel a tehén, fóliába csomagolva, mellette az öregasszony, szintén fóliába burkolva. Sírjunk vagy röhögjünk? Minket is kezdtek már küldeni méréseket végezni. Engem az erdőgazdaságba irányítottak. Az erdészeknek ugyanannyi fát kellett szállítaniuk, nem csökkentették a normát. Bekapcsoltuk a raktárban a műszert, az meg ördög tudja, mit mutat. A deszkák mellett mintha minden rendben lenne, de az odakészített söprűknél kiakad. „Honnan vannak ezek a söprűk?\" - „Krasznapolléból (mint később kiderült, az volt a Mahiljoui terület legszennyezettebb vidéke). Ez már az utolsó tétel, ennyi maradt. A többit elszállították.\" Most hogy gyűjtsük be ezeket különböző városokból? Mitől nem tudok szabadulni? Van még valami fontos... Á! Eszembe jutott... Hirtelen új, szokatlan érzés fogott el minket: mindegyikünknek megvan a maga élete, azelőtt mintha nem lett volna szükség erre. Most viszont kezdtek elgondolkodni az emberek azon, hogy mit egyenek, mit adjanak a gyerekeknek. Mi árt az egészségnek, és mi nem? Költözzenek el, vagy maradjanak? Mindenkinek döntenie kellett. És milyen élethez voltunk szokva? A faluközösséghez, az üzemhez, a kolhozhoz. Szovjet emberek voltunk. Én például szovjet ember voltam. Nagyon is! Tanultam, és minden nyáron mentem dolgozni a kommunista brigáddal. Volt ilyen ifjúsági mozgalom: kommunista diákbrigádok. Dolgoztak, a pénzt meg átutalták egy latin-amerikai kommunista pártnak. A mi brigádunk Uruguayt támogatta... Megváltoztunk. Minden megváltozott. Igen komoly erőfeszítéseket kellett tennünk ahhoz, hogy megértsük. El kellett szakadnunk attól, amit megszoktunk... Biológus vagyok. A darazsak viselkedéséről írtam a diplomamunkámat. Két hónapot töltöttem egy lakatlan szigeten. Volt saját
darázsfészkem. Egy hétig figyeltek, aztán befogadtak a családjukba. Senkit sem engednek közelebb három méternél, én pedig egy hét után már tíz centire lehettem tőlük. Gyufaszálról csöpögtettem a gyümölcsszirupot, egyenest a fészkükbe, így tápláltam őket. „Ne pusztítsd el a hangyabolyt, az egy jó idegen életforma\" - ez volt az oktatónk kedvenc mondása. A darázsfészek kapcsolatban áll az egész erdővel, így fokozatosan én is a táj része lettem. Odaszalad egy kisegér, és leül a sportcipőm szélére. Vad, erdei egér, de már a természet részének tekint. Ott ültem tegnap, ott ülök ma is, holnap is... Csernobil után... Gyerekrajz-kiállítás: gólya lépked a fekete tavaszi földön... És a képaláírás: „A gólyának senki sem mondott semmit.\" Ilyen érzéseim voltak akkor. És ez volt a munkám. A napi munkám. Jártuk a területet, vettünk mintát a vízből és a földből, aztán vittük Minszkbe. Morogtak nálunk a lányok: „Forró derelyét viszünk.\" Semmi védelem, nem adtak különleges védőruhát. Az ember ott ül az első ülésen, a háta mögött meg „világítanak\" a minták. Jegyzőkönyvet vettünk föl a radioaktív talaj elhantolásáról. Földbe temettük a földet... Újfajta emberi tevékenység... Ezt senki sem tudta fölfogni... Az előírások szerint a temetés előtt geológiai vizsgálatokat kellett végezni. A talajvíz szintjének legalább négy-hat méter mélyen kellett lennie, a tárológödör mélysége viszont ne legyen nagy, az alját és a falait pedig fóliával kell borítani. De ezek előírások voltak, az életben persze minden másképp ment. Mint mindig. Nem volt semmilyen geológiai vizsgálat. Odaböknek az ujjukkal: „Itt áss!\" A markoló ás. „Milyen mélyre ásott?\" - „Franc tudja. Amikor elértem a vizet, abbahagytam.\" Egyenest a talajvízbe szórták... Azt mondják: a nép szent, csak gazemberek a kormányok... Majd később elmondom, mit gondolok erről... A népünkről és magamról is... A legkomolyabb kiküldetésem alatt a Krasznapollei járást derítettem föl. Már mondtam, hogy az volt a legkeményebb. Meg kellett előznünk, hogy a csapadék belemossa a radionuklidokat a földekről a folyókba. Az előírás szerint kettős barázdát kellett szántani, utána üresen hagyni egy közt, megint kettős barázda, és így tovább, ilyen közökkel. Végig kellett utaznom minden kis folyó vidékét. Ellenőriznem kellett. Busszal eljutottam Krasznapolléig, de onnan már persze autóra volt szükségem. Megyek a járási végrehajtó bizottság elnökéhez. Ott ül az irodájában, és a fejét fogja: senki sem érvénytelenítette a tervet, senki se változtatta meg a vetésforgó szerkezetét, ahogy azelőtt is borsót vetettek, most is azt vetnek,
bár tudják, hogy a borsó és más hüvelyesek nyelik a legjobban a sugárzást. Az ilyen helyeken 40 curie van vagy még több. Nincs ideje rám. Szétszaladtak az óvodákból a konyhások és a dadusok. Éhesek a gyerekek. Bármilyen műtétre van szükség, a szomszéd járásba kell vinni mentővel a betegeket. Hatvan kilométer a távolság, az út meg olyan, mint a mosódeszka. Minden sebész elutazott. Milyen autó?! Milyen kettős barázda? Nincs ideje rám. Ekkor a katonákhoz fordultam. Fiatalok, lehúztak ott fél évet. Most súlyos betegek. A rendelkezésemre bocsátottak egy péeszhát személyzettel együtt, sőt nem is péeszhát, hanem béerdéemet golyószóróval. Nagyon sajnáltam, hogy nem fényképezkedtem le rajta. A páncéloson. Már megint a romantika. Egy zászlós volt a járműparancsnok, aki állandó kapcsolatban állt a bázissal: „Itt sólyom! Itt sólyom! Folytatjuk a munkát.\" Utazunk... A mi útjainkon, a mi erdeinkben, harcjárművel. Asszonyok állnak a kerítésnél. Állnak és sírnak. A nagy honvédő háborúban láttak utoljára ilyen haditechnikát. Attól rettegnek, hogy kitört a háború. Az előírások szerint a barázdák szántására kijelölt traktorok vezetőfülkéjét védeni, hermetikusan szigetelni kell. Láttam ilyen traktort, a vezetőfülkét tényleg hermetikusan lezárták. Áll a traktor, a traktoros meg a fűben heverészve pihen. „Maga megőrült? Hát nem figyelmeztették?\" - „De hát betakartam a fejem a vattakabáttal.\" - feleli. Az emberek nem értették. Állandóan ijesztgették őket, atomháborúra készültek, nem pedig Csernobilra... Hihetetlenül szép vidék. Megmaradt az igazi őserdő. Ősrégi, nem ember ültette. Kis folyók kanyarognak benne, olyan színű a vizük, mint a teáé, és hihetetlenül áttetsző. Zöld fű. Emberek kurjongatnak az erdőben... Én meg tudom már, hogy ez mind mérgezett: a gombák, a bogyók. Mókusok futnak a mogyoróbokrok között... Találkoztunk egy öregasszonnyal: - Gyerekeim, meg szabad inni a tehénkém tejecskéjét? Lesütjük a szemünket, parancsot kaptunk arra, hogy adatokat gyűjtsünk, de kerüljük a lakossággal való szorosabb érintkezést. A zászlós szólalt meg először: - És hány éves a néni? - Már nyolcvan vagy még több. A háborúban elégtek az irataim. - Akkor csak igya!
Mindig a falusi embereket sajnáltam a legjobban, mert ártatlanul szenvedtek, mint a gyerekek. Hisz nem a parasztok találták ki Csernobilt, ők nem hódítóként lépnek fel a természettel szemben, hanem jó szándékkal közelednek hozzá, mint száz vagy ezer éve is. Ahogy Isten elrendelte... És nem értették, mi történt, hinni akartak a tudósoknak, bármelyik írástudó embernek, mint a papnak. Ők pedig azt állították: „Minden rendben van. Nincs ebben semmi rémisztő. Csak mossanak kezet evés előtt.\" Nem rögtön értettem meg, hanem csak pár évvel később, hogy mind részt vettünk... A bűntettben... (Hallgat.) El sem tudja képzelni, milyen mennyiségben szállították ki autóval a zónából mindazt, amit előzőleg segélyként, jóvátételként hoztak a lakóknak: kávét, húskonzervet, sonkát, narancsot. Ládaszám, furgonokkal. Akkoriban sehol sem lehetett ilyen élelmiszereket kapni. Leszedték a sápot a helyi boltosok, az ellenőrök is mind, az egész alsó- és középszintű hivatalnokréteg. Rosszabbnak bizonyult az ember, mint amilyennek gondoltam. Magamat is beleértve... Én is rosszabb vagyok... Most már tudom magamról... (Elgondolkodik.) Természetesen elismerem:.. Ez nekem magamnak fontos... Újabb példa... Tegyük fel, hogy öt falu tartozik egy kolhozhoz. Három „tiszta\", kettő meg „piszkos\", és lehetnek egymástól két-három kilométerre. Kettőben fizetnek „koporsópénzt\", háromban nem. A „tiszta\" faluban állattenyésztő kombinátot építenek. Állítólag hoznak tiszta takarmányt. De honnan vegyék? Viszi a szél a port az egyik szántóföldről a másikra. Ugyanaz a föld. Papírok kellenek ahhoz, hogy fölépíthessék a kombinátot. A bizottság aláírja ezeket, és én is tagja vagyok a bizottságnak, pedig mindenki tudja, hogy nem lenne szabad aláírni. Bűntény! Végül találtam magamnak mentséget: a tiszta takarmány problémája nem tartozik a környezetvédelmi felügyelőre. Kisember vagyok. Hát mit tehetek én? Mindenki talál valamilyen mentséget. Magyarázatot. Ilyen kísérletet végeztem magamon. És egyáltalán, megértettem valamit: ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe... Zoja Danyilauna Bruk környezetvédelmi felügyelő Monológ arról, hogy az orosz ember mindig hinni akar valamiben
Nem vette észre, hogy egymás között nem is nagyon beszélünk erről? Évtizedek, évszázadok múlva ezek mitikus évek lesznek. Mesék és mítoszok népesítik be ezeket a helyeket... Legendák... Félek az esőtől - ez Csernobil. Félek a hótól. Az erdőtől. Félek a felhőktől. A széltől... Igen! Honnan fúj? Mit hoz? Ez nem absztrakció, nem következtetés, hanem személyes érzés. Csernobil... A házamban van... A számomra legdrágább lényben, a fiamban, aki nyolcvanhat tavaszán született... Beteg. Az állatok, még a csótányok is tudják, mennyi utódot hozzanak a világra, és mikor. Az ember nem képes erre, a teremtő nem ajándékozta meg előérzettél. Nemrég közölték az újságokban, hogy kilencvenháromban csak nálunk, Fehéroroszországban kétszázezer abortuszt végeztettek a nők. A fő ok Csernobil. Mi már együtt élünk ezzel a félelemmel... A természet mintha összezsugorodott volna a várakozásban. A kivárásban. „Jaj nékem! Hová lőn az idő?\"11 - kiáltana föl Zarathusztra. Sokat gondolkodtam. Kerestem az értelmét... A választ... Csernobil - ez az orosz mentalitás katasztrófája. Nem gondolkodott ezen? Természetesen egyetértek azokkal, akik azt írják, hogy nem a reaktor robbant föl, hanem az egész korábbi értékrend. De ebből a magyarázatból hiányzik nekem valami... Arról beszélnék, amiről Csaadajev szólt először: hogy ellenségesen tekintünk a haladásra. A mi antitechnológiai és antiinstrumentalista beállítottságunkról. Nézze meg Európát. A reneszánsztól kezdve a világ instrumentális megközelítésének jegyében él. Az értelmes, racionális világszemlélet jegyében. Ez a mesterember, a kezében tartott munkaeszköz iránti tisztelet. Van egy kitűnő elbeszélése Leszkovnak - az Acélos jellem12 Mi ez? Orosz alkat - majd csak boldogulunk valahogy. Ez vonul végig az orosz történelmen. A német alkat az eszközt, a gépet tartja fontosnak. Nálunk meg... Nálunk? Egyrészt próbáljuk leküzdeni, megfékezni a káoszt, másrészt meg pont ebben érzi elemében magát az orosz ember. Utazzon el, ahová kedve tartja, például Kizsi szigetére, és mit fog hallani, miről mesél büszkén bármelyik idegenvezető? Hogy a templom építői csak fejszét használtak, az épületben nincs egyetlen szög sem! Ahelyett hogy jó utat építenénk, bolhát patkolunk. Sárba merülnek a kocsikerekek, de a kezünkben tartjuk a tűzmadarat. Másodszor... Úgy gondolom... Igen! Ez az ára a forradalom utáni gyors iparosításnak. Az október utáni szakasznak... Az ugrásnak. Míg Nyugaton ott volt a
szövőmanufaktúrák kora... A gép és az ember együtt mozgott, változott. Kialakult a technológiai tudat, gondolkodás. Nálunk meg? Mije van az orosz muzsiknak a saját udvarban a két kezén kívül? Mind a mai napig! Fejszéje, kaszája, kése - ez minden. Erre épül az egész világa. Na, van még lapátja. Hogyan beszélget az orosz ember a géppel? Csupa trágárságot mond. Kalapáccsal esik neki, rugdossa. Nem szereti a gépet, gyűlöli, lenézi, valójában nem teljesen érti, mekkora erő ez a kezében. Olvastam valahol, hogy az atomerőműveket kiszolgáló személyzet gyakran nevezte a reaktort fazéknak, szamovárnak, gázrezsónak. Főzőlapnak. Ebben már van gőg: a napon sütünk rántottát! Sok falusi ember dolgozott a csernobili erőműben. Nappal a reaktornál, este meg a kertjükben vagy a szüleiknél ügyködtek, a szomszéd faluban, ahol még ásóval vetik a krumplit, a trágyát vasvillával szórják szét... A termést is kézzel ássák ki... Ezen a két szinten, ebben a két korszakban, a kő- és az atomkorszakban létezett a tudatuk. Az ember állandóan a kettő között ingadozott. Képzelje el a vasutat, amelyet a legkiválóbb mérnökök építettek; robog rajta a vonat, de olyanok ülnek a mozdonyvezetők helyén, akik tegnap még kocsisok voltak. Fuvarosok. Ez Oroszország sorsa, két kultúrában utazni. Az atom és a lapát között. És a technológiai fegyelem? A mi népünk számára ez az erőszak része... Kaloda, lánc. A nép ösztönös, zabolátlan. Nem a szabadságról álmodott sosem, hanem a féktelenségről. A fegyelem számunkra az elnyomás eszköze. Van valami különös a mi sötét tudatlanságunkban, ami közel áll a keleti sötétséghez... Történész vagyok... Korábban sokat foglalkoztam nyelvészettel, nyelvfilozófiával. Nemcsak mi gondolkodunk a nyelv által, hanem a nyelv is gondolkodik általunk. Tizennyolc éves koromban, vagy talán kicsit korábban kezdtem szamizdatot olvasni, akkor fedeztem föl Salamovot, Szolzsenyicint, és abban a pillanatban megértettem, hogy az egész gyerekkoromat, a mi utcánk gyerekkorát - pedig művelt családban nőttem föl, a dédapám pap, apám a szentpétervári egyetem professzora - áthatotta a lágertudat. És a gyerekkorom egész szókincse a zekek, a fegyencek nyelvéből jött. Kamaszkorunkban mi ezt teljesen természetesnek vettük. Az apa nekünk góré volt. Kilencéves koromban tanultam meg azt a mondást, hogy „ravasz p...ába menetes f... való\". Sehol egy civil szó. Még a játékaink, a szólásaink, a találós kérdéseink is a lágerből jutottak el hozzánk. Mert a rabok nem külön világban éltek, amely valahol jó messze volt. Mindez ott volt az orrunk előtt. Mint Ahmatova írta, „a fél ország
leültetett, a fél ország meg ült\". Úgy gondolom, hogy pontosan ennek a lágertudatunknak kellett elkerülhetetlenül összeütköznie a kultúrával. A civilizációval, a szinkrofazotronnal... Hát igen... ez tény... Minket sajátos szovjet pogányságban neveltek: az ember uralkodik mindenen, ő a teremtés koronája. Joga van azt csinálni a világgal, amit csak akar. Így hangzik a micsurini tézis: „Nem várhatunk könyöradományt a természettől, amit akarunk, el kell ragadnunk tőle.\" Megpróbáljuk beoltani a népbe azokat a tulajdonságokat, jellemzőket, amelyek nincsenek benne. Az álom a világforradalomról - álom arról, hogy át lehet alakítani az embert meg az egész világot körülötte. Mindent! Így hangzik a nevezetes bolsevik jelszó: „Vaskézzel hajtjuk az emberiséget a boldogsághoz!\" Az erőszaktevő pszichológiája. Barlangi materializmus. A történelemhez és a természethez intézett kihívás. És ennek sose lesz vége... Ha összeomlik az egyik utópia, másik lép a helyébe. Most hirtelen mindenki Istenről kezdett beszélni. Istenről és a piacról egyszerre. Miért nem keresték a Gulagon, harminchét börtöneiben, negyvennyolc pártgyűlésein, amikor nagy kirohanásokat intéztek a kozmopolitizmus ellen, vagy Hruscsov korában, amikor templomokat romboltak? A mai orosz istenkeresésben van valami hazug, álszent hátsó gondolat. Békés otthonokat bombáznak Csecsenföldön, pusztítanak egy kis büszke nemzetet... Miközben ott állnak gyertyákkal a templomban... Mi csak karddal tudunk... Nálunk a Kalasnyikov pótolja a szót. Lapáttal és vasvillával takarítják el Groznijban az elégett orosz tankokat... Ami megmaradt belőlük... És rögtön utána imádkozik a köztársasági elnök a tábornokaival. Az ország meg nézi a tévében... Mi kell nekünk? Választ kell kapnunk erre a kérdésre: képes-e az orosz nemzet saját történetének olyan globális revíziójára, mint amilyenre képesek voltak a második világháború után a japánok? A németek... Lesz- e bennünk elég intellektuális bátorság ehhez? Erről hallgatnak. A piacról, a kárpótlási jegyekről, a csekkekről beszélnek... Megint túlélésre játszunk, erre megy el minden energiánk. Eldobtuk a lelkünket... Az ember megint egyedül van... Akkor meg mire jó ez az egész? Ez a könyv? Az én álmatlan éjszakáim? Ha olyan az életünk, mint a doboz oldalán végighúzott gyufaszál? Itt akadhat néhány válasz. A primitív fatalizmus. És lehetnek nagy válaszok. Az orosz ember mindig hinni akar valamiben: a vasútban, a békában (mint Bazarov, Turgenyev regényalakja), a bizánci hagyományban, az atomban. Most pedig - a piacban...
Mint Bulgakov írja az Álszentek összeesküvésé-ben: „Egész életemben vétkeztem. Színésznő voltam.\" Tudatában van annak, hogy a művészet bűnös. Erkölcstelen természetű. Belenéz mások életébe. Ugyanakkor olyan, mint a szérum, képes idegen tapasztalatokat belénk oltani. Csernobil Dosztojevszkijnek való téma. Kísérlet az ember igazolására. De lehet, hogy minden nagyon egyszerű: lábujjhegyen menni be ebbe a világba, és megtorpanni a küszöbön?! Álmélkodni Isten világán... És így élni... Alekszandr Revalszkij történész Monológ arról, hogy milyen védtelen a kis élet a nagy időben Ne kérdezzen... Nem akarok... Nem akarok erről... (Gondolataiba merülve hallgat.) Na jó, beszélhetek magával, hogy megértsem... Ha segít nekem... Csak nem kell sajnálni, nem kell vigasztalni. Kérem! Nem kell! Nem... Nem lehet így szenvedni értelmetlenül, nem lehet ennyi mindent átgondolni. Lehetetlen! Lehetetlen! (Fölemeli a hangját, kiabál.) Megint rezervátumban, megint lágerben élünk... A csernobili lágerben... Kiabálnak a gyűléseken, transzparenseket visznek. Azt írják az újságok... Csernobil lerombolta a birodalmat, és kigyógyított minket a kommunizmusból... Az öngyilkossággal határos hőstettekből, a szörnyű eszmékből... Már értem... A hőstett olyan szó, amelyet az állam talált ki. Az olyanoknak, mint én. De nekem nincs semmi több, semmi más, ilyen szavak és ilyen emberek között nőttem föl. Eltűnt minden, eltűnt az élet. Mibe kapaszkodhatnék? Miben keressek menedéket? Nem lehet így szenvedni, értelmetlenül. (Hallgat.) Egyvalamit tudok, hogy sose leszek már boldog... Onnan jött... Pár évig mintha lázálomban élt volna... Csak mesélt és mesélt. Próbáltam megjegyezni... A falu közepén - vörös pocsolya. A libák és a kacsák elkerülik. Kiskatonák, jól nekivetkőzve. Fekszenek a fűben. Napoznak. „Fölállni, ördögfajzatok, mert itt dögöltök meg!\" Ők meg - hahaha!
Sokan a saját autójukon mentek el a falvakból. Az autók is szennyezettek. Parancsszó hangzik: „Kiszállni!\" Speciális gödörbe dobják az autót. Az emberek ott állnak, és sírnak. Éjszaka pedig titokban kiássák... „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van...\" Azt mondták nekem az orvosok: másfélszer akkora lett a szíve, másfélszer akkora lett a veséje, másfélszer akkora lett a mája. Egyszer megkérdezte éjszaka: „Nem félsz tőlem?\" Már kezdett félni a gyengédségtől. Nem faggattam ki. Megértettem őt, a lelkemmel hallgattam... Meg akartam kérdezni magától... Azt akartam mondani... Gyakran van olyan érzésem... Hogy nem bírom ki még egyszer, nem akarom tudni. Gyűlölök emlékezni! Gyűlölök! (Megint fölemeli a hangját, kiabál.) Valamikor... Valamikor irigyeltem a hősöket. Azokat, akik nagy eseményeken vettek részt, nagy fordulathoz, hágóhoz érkeztek. Mi akkor így beszéltünk, így énekeltünk. Szép dalok voltak. (Énekel.) „Sasfióka, sasfióka...\"13 Azóta már elfelejtettem a szövegét... Szállj a napnál magasabbra... Mintha így lenne, igaz? Milyen szép! Milyen szép szövegeik voltak a dalainknak. Álmodoztam! Sajnáltam, hogy nem tizenhétben vagy negyvenegyben születtem... Most másképp gondolom - nem akarom megélni a történelmet, nem akarok történelmi időkben élni. Rögtön védtelen lenne az én kis életem. A nagy események széttapossák, észre se veszik. Nem állnak le... (Elgondolkodik.) Csak a történelem marad utánunk... Csernobil marad... És hol az én életem? A szerelmem? Csak mesélt és mesélt. Én pedig emlékezetembe véstem... Galambok, verebek... Gólyák... Fut a gólya a mezőn, fut, föl akar szállni, de nem tud. A veréb meg a földön ugrabugrál, nem tud följebb röpülni a kerítésnél. Az emberek elmentek, csak a fényképeik maradtak a házakban... Elhagyott falun utaznak át, és olyan kép tárul a szemük elé, mint a mesében: ott ül a tornácon az öregapó az öreganyóval, körülöttük meg sündisznók futkosnak. Olyan sokan vannak, mint a csirkék. Emberek nélkül csendes a falu, odajönnek, és kérnek tejet. Azt mesélték nekik, hogy a rókák és a jávorszarvasok is odafutnak. Volt valaki a fiúk között, aki nem bírt magával: „Végtére is vadász vagyok!\" - „Mit képzelsz? - kérdezik az öregek hadonászva. - Nem szabad bántani az állatokat! Mi már testvériségben élünk velük. Most egy család vagyunk.\"
Tudta, hogy meghal... Belehal... És megfogadta magának, hogy csak a barátságnak és a szerelemnek él. Két helyen dolgoztam, mert nem volt elég a nyugdíja, de arra kért: „Adjuk el az autót, bár nem új, valamit azért így is adnak érte. Maradj itthon. Egyszerűen csak nézlek.\" Barátokat hívott... Eljöttek, hosszabb ideig nálunk laktak a szülei. Megértett valamit... Ott megértett valamit az életről, amit korábban nem értett... Beszélni is máshogy beszélt... „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van. Kislány és kisfiú...\" Felteszem a kérdést: - Gondoltál rám és a gyerekekre? Mire gondoltál ott? - Láttam egy kisfiút, aki két hónappal a robbanás után született. Az Anton nevet adták neki. De mindenki Atomcsik-nak hívta... - Gondoltál... - Ott mindenért kár. Még a muslincáért és a verébért is kár. Hadd éljen minden. Szálljanak a legyek, szúrjanak a darazsak, másszanak a csótányok... - Csernobilt rajzolják a gyerekek... A fáknak a rajzaikon fölfelé nő a gyökerük. A víz a folyókban piros vagy sárga. Lerajzolják, és ők is sírnak. A barátja... Azt mesélte nekem a barátja, hogy ott őrületesen érdekes volt, vidám, verseket mondtak, gitároztak és énekeltek. A legjobb mérnökök, tudósok mentek oda. A moszkvai és a leningrádi elit. Filozofáltak... Föllépett nekik Alla Pugacsova... a mezőn... „Ha nem alusztok el, fiúk, reggelig énekelek nektek.\" Hősöknek nevezte őket... A barátja... Ő halt meg előbb... Táncolt a lánya esküvőjén, mindenkit megnevettetett a vicceivel. Köszöntőre emelte a poharát, és összeesett... A mi férfiaink... Úgy halnak meg, mint a háborúban, pedig békeidőket élünk. Nem akarom! Nem akarok emlékezni... (Eltakarja a szemét, és ringatózik.) Nem akarok beszélni... Meghalt, és olyan szörnyű volt, olyan fekete erdő... „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van. Kislány és kisfiú. Ők megmaradnak...\" (Folytatja.) Mit akarok megérteni? Magam se tudom... (Alig észrevehetően elmosolyodik.) A barátja megkérte a kezemet... Amikor még tanultunk, diákkorunkban járkált utánam, aztán feleségül vette a barátnőmet, de hamar elváltak, valami nem jött össze nekik. Virágcsokorral állított be: „Úgy élhetsz nálam, mint egy királyné.\" Van boltja, hihetetlenül menő lakása a városban, nyaraló... Visszautasítottam. Megsértődött. „Öt év telt
el... Sehogy se tudod elfelejteni a hősödet? Hahaha... Egy emlékművel élsz...\" (Fölemeli a hangját, kiabál.) Elzavartam! Elzavartam! „Hülye liba! Akkor csak élj a tanári fizetésedből, a száz dollárodból.\" Élek... (Megnyugodva.) Csernobil betöltötte az életemet, és kitágult a lelkem... Fáj... Onnan ered minden... A fájdalom után beszélni kezd az ember, jól beszél, így beszéltem... Csak akkor beszéltem ilyen nyelven, amikor szerettem. És most... Ha nem hinnék abban, hogy az égben van, hogyan élném ezt túl? Ő mesélt... Én meg az emlékezetembe véstem... (Mintha transzban beszélne.) Felhők szállnak az égen... Traktorok a szántóföldön. Asszonyok vasvillával. Kattog a sugárzásmérő... Nincsenek emberek, másképp telik az idő... Olyan hosszúra nyúlik a nap, mint gyerekkorunkban... Nem volt szabad elégetni a leveleket... Elhantolták a leveleket... Nem lehet így szenvedni értelmetlenül. (Sír.) Az ismerős szép szavak nélkül. Meg a kitüntetés nélkül, amit adtak neki. Ott hever otthon a szekrényben... Itt hagyta nekünk... De egyvalamit tudok, hogy sose leszek boldog... Nyina Proharauna Litvina likvidátorfeleség Monológ a izikáról, amibe egykor mindannyian szerelmesek voltunk Én vagyok az az ember, akire szüksége van... Nem tévedett... Fiatalkorom óra föl szoktam jegyezni mindent. Amikor például meghalt Sztálin, leírtam magamnak, mi történt az utcákon, miről számoltak be a lapok. Az első naptól kezdve készítettem följegyzéseket Csernobilről, tudtam, hogy eljön az az idő, amikor sok mindenről elfeledkeznek, s mindez végleg eltűnik. Így is történt. Atomfizikus barátaim, akik az események középpontjában álltak, elfelejtették, mit éreztek akkor, miről beszélgettek velem. De nálam minden föl van jegyezve...
Azon a napon... A Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetében vagyok laboratóriumvezető. Megérkezem a munkahelyemre, az intézetünk a városon kívül, erdőben van. Csodás az idő! Tavasz. Kinyitottam az ablakot. Tiszta, friss a levegő. Csodálkozom: miért nem röpülnek ide ma a cinkék, amikor egész évben etettem őket, kis kolbászdarabkákat kötöztem az ablakhoz. Hová tűntek? Ekkor pánik tört ki a mi intézeti reaktorunknál: a mérőműszerek a radioaktivitás növekedését jelezték, a levegőszűrőnkön kétszázszorosára emelkedett az érték. A portánál mintegy 3 mikroröntgen/órát mértek. Tehát igen komoly a helyzet. Sugárzásveszélyes helyiségekben ez a legnagyobb megengedett érték, amennyiben a munka nem tart tovább hat óránál. Az első feltételezés: az aktív zónában megsérült egy fűtőelem burkolata. Ellenőriztük, rendben van. Vagy lehet, hogy átvittek valahová egy tartályt a radiokémiai laboratóriumból, és annyit rázkódott útközben, hogy megsérült a belső burkolata, és beszennyezte a környezetet? Akkor próbáld most fölmosni a foltot az aszfaltról! Mi történt? Aztán még bemondták az intézeti rádión, hogy a dolgozóknak nem ajánlatos kimenniük az épületből. Kiürült az épületek közti terület. Sehol egy lélek. Kísérteties. Különös. A sugárzásmérők ellenőrizték az irodámat: „világít\" az asztal, „világít\" a ruhám, akárcsak a falak... Fölállok, még ahhoz sincs kedvem, hogy leüljek a székre. Megmostam az arcomat a mosdókagyló fölött. Megnéztem a sugárzásmérőt - semmi kétség. Akkor mégiscsak nálunk, az intézetben történt rendkívüli esemény? Szivárgás? Akkor most hogy lehetne sugármentesíteni a buszokat, amelyek a város legkülönbözőbb részeibe visznek minket? A munkatársakat? Törhetjük a fejünket... Nagyon büszke voltam a reaktorunkra, minden milliméterét áttanulmányoztam... Telefonálok az ignalinai atomerőműbe, itt van nem messze. Náluk is kiakadnak a műszerek. Ott is pánik van. Telefonálok Csernobilba... Egyik telefon sem felel az erőműben... Ebédre kiderül. Egész Minszk fölött radioaktív felhő lebeg. Jódaktivitást állapítottunk meg. Baleset történt az egyik reaktorban... Az első reakció? Hazatelefonálok a feleségemnek, figyelmeztetem. De minden telefonunkat lehallgatják az intézetben. Ő, az állandó félelem, amelyet évtizedek alatt plántáltak belénk. De ők ott nem tudnak semmit... A lányom a konzervatóriumban van, órák után pedig a barátnőivel sétál a
városban. Fagyit eszik. Hívjam föl?! Abból lehetnek kellemetlenségeim. Nem vesznek be a titkos munkákba... Mégsem bírom ki, fölemelem a kagylót: - Figyelj JÓL! - Valami baj van? - kérdezte hangosan a feleségem. - Csendesebben! Csukd be a szellőzőablakokat, és minden élelmiszert csomagolj nejlonzacskóba! Vegyél föl gumikesztyűt, és törölj le mindent nedves ronggyal, amit csak lehet! A rongyot is tedd nejlonzacskóba, és rejtsd el a lehető legmesszebb! Ha fehérneműt szárítasz az erkélyen, tedd vissza az egészet a mosógépbe! Ne vegyél kenyeret! És semmiképpen se vegyél süteményt az utcán... - Mi történt nálatok? - Csendesebben! Oldj fel két csepp jódot egy pohár vízben! Mosd meg a fejed... - Micsoda... - De nem hagyom beszélni a felségemet, leteszem a hallgatót. Meg kell értenie, ő is az intézetben dolgozik. Ha pedig lehallgatott a kágébés, akkor valószínűleg följegyezte egy darab papírra magának és a családjának az ajánlott óvintézkedéseket. Tizenöt óra harminc perckor kaptunk magyarázatot: baleset történt az egyik csernobili reaktorban. Este szolgálati busszal mentünk vissza Minszkbe. Fél óráig tart az út, hallgatunk, vagy mellékes dolgokról beszélünk. Nem merünk hangosan beszélni arról, hogy mi történt. Mindenkinek ott lapul a zsebében a párttagkönyve... Nedves rongy hevert a lakásajtó előtt. Bemegyek az előszobába, ledobom az öltönyömet, az ingemet, gatyára vetkőzöm. Hirtelen bedühödök... A francba ezzel a titkolózással! Ezzel a félelemmel! Fogom a városi telefonkönyvet... A lányom és a feleségem noteszét... Kezdek sorban fölhívni mindenkit azzal, hogy az Atomenergetikai Intézetben dolgozom, Minszk fölött radioaktív felhő lebeg... Aztán sorolom, mit kell tenni: hajat mosni mosószappannal, becsukni a szellőzőablakokat... Három-négy óránként nedves ronggyal föltörölni a padlót. Az erkélyen száradó fehérneműt visszatenni a mosógépbe... Jódoldatot inni. Hogy kell helyesen bevenni... Az emberek reakciója: „Köszönöm.\" Semmi kérdés, semmi ijedtség. Gondolom, nem hittek nekem, vagy képtelenek voltak fölfogni, micsoda korszakos esemény történt. Nem ijedt meg senki. Különös reakció. Döbbenetes!
Este fölhív a barátom. Atomfizikus, a tudományok doktora... Micsoda gondatlanság! Milyen hitben éltünk! Csak most értjük meg... Fölhív, és többek között arról is beszél, hogy szeretne elutazni a májusi ünnepekre Homel környékére, a felesége szüleihez. Onnan tényleg csak egy ugrás Csernobil. Kisgyerekekkel megy. „Remek döntés! - kiabálok rá. - Te megőrültél!\" Ennyit a profizmusról. Meg a hitünkről. Ordítottam. Nyilván nem emlékszik arra, hogy én mentettem meg a gyerekeit... (Kifújja magát.) Mi... Mindannyiunkról beszélek... Nem felejtettük el Csernobilt, de nem értettük meg. Mit érthetnek meg a vademberek a villámlásból? Alesz Adamovics esszékötetében... A beszélgetésük Andrej Szaharovval az atombombáról... „Tudja, milyen finom ózonillat van az atomrobbanás után?\" - kiáltott föl az akadémikus, a hidrogénbomba atyja. Van romantika ezekben a szavakban. Az én romantikám... A nemzedékemé... Bocsánat, látom az arcán a reakciót... Azt hiszi, a globális rémálom ejt ámulatba, nem pedig az emberi géniusz... De most az atomenergia vallott szégyent, az járatta le magát. Az én nemzedékem... Tizenhét éves voltam negyvenötben, amikor atombombát robbantottak. Szerettem a tudományos-fantasztikus irodalmat, arról ábrándoztam, hogy más bolygókra röpülök, hittem abban, hogy az atomenergia repít minket a kozmoszba. A Moszkvai Energetikai Intézetben kezdtem tanulni, és ott tudtam meg, hogy van egy szupertitkos Fizikoenergetikai Kar. Az ötvenes- hatvanas évek... Atomfizikusok... Elit... Mind őrülten lelkesedik a jövőért. Fütyültünk a humán dolgokra. Azt mesélte még általános iskolában az egyik tanárunk: annyi energia van egy háromkopejkásban, hogy képes működtetni egy erőművet. Elállt a lélegzetem! Az amerikai Smyth14 könyvét olvastam nagy lelkesedéssel, aki leírta, hogyan találták föl az atombombát, hogyan kísérleteztek, a robbanásokkal kapcsolatos részleteket is közölte. Nálunk mindent titokban tartottak. Olvastam... Elképzeltem... Készült egy film szovjet atomtudósokról Egy év kilenc napja címmel.\" Nagyon népszerű volt. A magas fizetések és a titokzatosság még romantikusabbá tette az a világot. A fizika kultusza! A fizika kora! Még akkor is, amikor Csernobilban már borult... Milyen lassan álltak le ezzel a kultusszal... Hívtuk a tudósokat... Különgéppel jöttek a reaktorhoz, de sokan még a borotválkozókészletüket se hozták magukkal, azt hitték, csak néhány órára mennek oda. Épp csak néhány órára. Bár közölték velük, hogy robbanás történt az atomerőműben. De
hittek a fizikájukban, ők mind ahhoz a hívő nemzedékhez tartoztak. A fizika korszaka Csernobilban ért véget... Maga már másképp néz a világra... Kedvenc filozófusomnál, Konsztantyin Leontyevnél olvastam nemrég egy gondolatot: a fizika és a kémia gátlástalan tobzódása arra készteti majd valamikor a kozmikus értelmet, hogy beavatkozzon a földi ügyeinkbe. Mi viszont a sztálini időkben nevelkedtünk, és eszünkbe sem jutott feltételezni semmiféle természetfölötti erő létezését. Párhuzamos világokét... Csak később olvastam a Bibliát. És kétszer vettem feleségül ugyanazt a nőt. Elmentem és visszajöttem. Megint találkoztunk... Ki magyarázza meg nekem ezt a csodát? Bámulatos dolog az élet! Rejtélyes! Most hiszek... Miben hiszek? Abban, hogy a mai kor emberének már szűk a háromdimenziós világ... Ma miért érdeklődünk annyira valami más valóság, új ismeretek iránt?... Az ember elszakad a földtől... Más időkategóriákkal operál, nemcsak a Földről, hanem különböző világokról van szó. Apokalipszis... Nukleáris tél... A nyugati művészetben mindezt már leírták. Lerajzolták. Filmre vették. Ok készültek a jövőre... Nagy mennyiségű atomfegyver robbanása hatalmas tűzvészekhez vezet. Telítődik füsttel a légkör. Nem hatol át rajta a napfény, nem jut el a földig, ott pedig végbemegy a láncreakció - hideg, hidegebb, még hidegebb. A világvégének ilyen „világi\" változatát sulykolják a XVIII. század ipari forradalmai óta. De az atombombák még akkor sem tűnnek el, amikor az utolsó robbanófejet is megsemmisítik. A tudás megmarad... Hallgat... Én meg állandóan vitatkozom magával... Ez nemzedéki vita... Észrevette? Az atom története nem csak hadititok, rejtély, átok. Ez a fiatalságunk, a mi időnk. A vallásunk... Most meg? Most megint olyan érzésem van, hogy valaki más irányítja a világot, mi meg olyanok vagyunk az ágyúinkkal és az űrhajóinkkal, mint a gyerekek. De erről még nem bizonyosodtam meg... Nem vagyok biztos ebben... Bámulatos dolog az élet! Szerettem a fizikát, és azt hittem, sosem foglalkozom semmi mással, csak fizikával, most meg írni akarok. Például arról, hogy a tudomány nem elégedett az emberrel, zavarja az élő ember. A kisember a maga kisszerű problémáival. Vagy: hogy tudja néhány fizikus megváltoztatni az egész világot? Az új diktatúráról. A fizika és a matematika diktatúrájáról... Megnyílt előttem még egy élet... A műtét előtt... Már tudtam, hogy rákos vagyok... Azt hittem, már csak napjaim maradtak, meg vannak számlálva a napjaim, és nagyon nem
akartam meghalni. Most hirtelen észrevettem minden levélkét, a virágok és az ég ragyogó színét, a vakítóan szürke aszfaltot, rajta a repedéseket és a bennük igyekvő hangyákat. Nem, gondoltam most már, ki kell kerülni őket. Kár értük. Nem akarom, hogy meghaljanak. Szédültem az erdő illatától. Erősebben érzékeltem a szagokat, mint a színeket. Lenge nyírfák... Vaskos lucfenyők... És mindezt nem fogom többé látni? Egy másodperccel, egy perccel tovább élni! Miért töltöttem annyi időt, órát, napot a tévé előtt, újsághalmok között? A legfontosabb az élet és a halál. Nem létezik semmi más. Nem dobhat az ember mást a mérleg serpenyőjébe... Megértettem, hogy csak az élő időnek van értelme... A mi élő időnknek... Valjancin Aljakszejevics Bariszevics, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt laboratóriumvezetője Monológ arról, ami felülmúlta Kolimát, Auschwitzot és a holokausztot Ki kell beszélnem magam valaki előtt... Túlságosan tele vagyok érzelmekkel... Az első napokban... Vegyes érzelmeim voltak... Emlékszem a két legerősebb érzésre: a rémület és a sérelem érzésére. Megtörtént mindez, és semmi tájékoztatás: hallgat a hatalom, nem mondanak semmit az orvosok. Nincsenek válaszok. A járás a területtől várt utasítást, a terület Minszktől, Minszk pedig Moszkvától. Hosszú-hosszú lánc... Mi pedig védtelenek voltunk. Ez volt a legfontosabb érzés azokban a napokban. Valahol messze - Gorbacsov... És még néhány ember... Két-három ember döntött a sorsunkról. Döntöttek mindenkiről. Embermilliók sorsáról. Ez a néhány ember megölhetett minket... Nem mániákusok és bűnözők, akik terrorista terveket forgatnak a fejükben, hanem egyszerű szervezőmérnökök, akik épp ügyeletesek az atomerőműben. Aligha lehetnek rossz emberek. Amikor ezt fölfogtam, komoly megrázkódtatást okozott. Fölfedeztem magamnak valamit... Megértettem, hogy Csernobil felülmúlta Kolimát és
Auschwitzot... És a holokausztot... Világosan fejezem ki magam? Az ember baltával és íjjal, aknavetővel és gázkamrákkal nem tudott mindenkit megölni. De az ember az atommal... Itt... Az egész Föld veszélyben van... Nem vagyok filozófus, nem fogok itt most filozofálni. Csak megosztom másokkal azt, amire emlékszem... Az első napok pánikja: egyesek megrohanták a gyógyszertárakat, és fölvásárolták a jódot, mások meg nem jártak a piacra tejet és húst venni, különösen a marhahústól óvakodtak. A mi családunk akkoriban próbált nem takarékoskodni, drága kolbászt vettünk, abban a reményben, hogy jó húsból készült. De hamarosan megtudtuk, hogy pont a drágább kolbászba keverték a szennyezett húst, mert az úgyis drága, ezért nem vesznek sokat, így kevesebbet is esznek belőle. Védteleneknek bizonyultunk. De erről maga már persze tud. Valami másról akarok beszélni. Arról, hogy mi szovjet nemzedék voltunk. A barátaim orvosok, tanárok. A helyi értelmiség. Volt egy kis körünk. Nálam jöttünk össze. Kávézunk. Ott ül két nagyon jó barátnő, az egyik orvos. Mindkettejüknek kisgyerekei vannak. Az első: - Holnap elmegyek a szüleimhez. Elviszem a gyerekeket. Sose bocsátom meg magamnak, ha megbetegednek. A második: - Azt írják az újságok, hogy pár nap alatt normalizálódik a helyzet. Ott vannak a csapataink. Helikopterek, haditechnika. Bemondták a rádióban... Az első: - Azt ajánlom, vidd el a gyerekeket! Vidd el! Rejtsd el őket! Ami történt... az rosszabb a háborúnál... El se tudjuk képzelni, mi ez. Váratlanul fölemelték a hangjukat, és összevesztek. Kölcsönösen vádolták egymást: - Hová tűnt belőled az anyai ösztön? Fanatikus! - Te meg áruló vagy! Mi lett volna velünk, ha mindenki úgy tesz, mint te? Akkor is megnyertük volna a háborút? Így vitatkozott két szép fiatal nő, akik őrülten szerették a gyerekeiket. Itt ismétlődött valami... Ismerős a partitúra... Mindenki, aki ott volt... És személy szerint én is úgy éreztem, hogy pánikot kelt az orvosnő. Kibillent minket az egyensúlyunkból. Megfoszt
attól, hogy megbízzunk mindabban, amiben bízni szoktunk. Várni kell, amíg be nem mondják. Ki nem hirdetik. Mivel ő orvosnő volt, többet tudott: „A gyerekeiteket se tudjátok megvédeni! Szóval senki se fenyeget benneteket? Mégis féltek!\" Hogy lenéztük őt azokban a percekben, sőt gyűlöltük, amiért elrontotta az esténket. Világosan fejezem ki magam? Nemcsak a hatóságok csaptak be minket, hanem mi magunk sem akartuk tudni az igazságot. Valahol ott... a tudatalattink mélységeiben... Most persze nem akarjuk ezt bevallani magunknak, jobban esik Gorbacsovot szidni... A kommunistákat szidni... Ők a bűnösök, mi jók vagyunk. Áldozatok. Ő másnap elutazott, mi meg kiöltöztettük a gyerekeket, és vittük őket a május elsejei felvonulásra. Ha akarunk, megyünk, ha nem akarunk, nem megyünk. Volt választási lehetőségünk. Senki se kényszerített minket, nem követelték meg. Mégis kötelességünknek tartottuk. De még mennyire! Olyan időkben, olyan napon... Mindannyiunknak együtt kell lennünk. Az utcára menekültünk, a tömegbe... Ott állt a tribünön a járási pártbizottság minden titkára az első titkár mellett, a kislánya is ott állt, de úgy, hogy ne lehessen látni. Kabátban és sapkában, pedig ragyogott a nap. Az apján meg katonaköpeny volt. De ott álltak... Erre emlékszem... Nemcsak a földünk „szennyezett\", hanem a tudatunk is. És még hosszú évekig az is marad. Jobban megváltoztam ezekben az években, mint az egész addigi életem negyven éve alatt. Be vagyunk zárva a zónába... Abbahagyták a kitelepítést. És úgy élünk, mint a Gulagban... A csernobili Gulagban... Gyerekkönyvtárban dolgozom. A gyerekek beszélgetni akarnak róla: itt mindenütt Csernobil van körülöttünk, és nincs választási lehetőségünk, meg kell tanulnunk együtt élni vele. Különösen a felsőbb osztályokba járó diákok kérdezősködnek. Hogy is ne tennék! Hol tudhatnak meg erről valamit? Hol olvashatnak róla? Nincsenek könyvek. Filmek. Még mesék sincsenek. Meg mítoszok. Szeretek tanítani, szeretem szeretettel legyőzni a félelmet. Odaállok a gyerekek elé: szeretem a falunkat, szeretem a patakunkat, szeretem az erdőinket... Ezek a legeslegszebbek... Számomra nincs ennél jobb. Nem csapom be őket. Szeretettel tanítok. Világosan fejezem ki magam? Zavar a tanári tapasztalatom... Mindig kicsit emelkedetten, ma már divatjamúlt pátosszal beszélek és írok. De válaszolok a kérdésére: miért vagyunk erőtlenek? Én erőtlen vagyok... Van Csernobil előtti kultúra, de
nincs Csernobil utáni kultúra. A háború, a csődbe ment szocializmus és a kiismerhetetlen jövő eszméi között élünk. Hiányoznak az új elképzelések, célok, gondolatok. Hol vannak az íróink, a filozófusaink? Arról már nem is beszélek, hogy félreállították az értelmiségünket, amely mindenkinél jobban várta a szabadságot, és jobban kivette a részét az előkészítéséből. Nyomorban és megaláztatásban él. Fölöslegesnek bizonyultunk. Nincs szükség ránk. Még a nélkülözhetetlen könyveket sem tudom megvenni, pedig nekem a könyvek az életem. Nekem... nekünk... Úgy kellenek az új könyvek, mint még soha, mert új élet van körülöttünk. Csakhogy mi idegenek vagyunk benne. Képtelen vagyok beletörődni ebbe. Újra meg újra kikívánkozik belőlem a kérdés: „Miért?\" Ki végzi majd a mi munkánkat? A tévé nem tanít meg a gyerekeknek semmit, a tanárnak kell tanítania a gyerekeket. De ez már más téma... Felidéztem az emlékeimet... Az akkori napok és az érzéseink igazságát kerestem. Hogy ne felejtsük el, hogyan változtunk mi... és az életünk... Ljudmila Dzmitrijeuna Palenszkaja, falusi tanárnő Monológ a szabadságról és arról, aki hétköznapi halálról álmodik Az szabadság volt. Ott szabad embernek éreztem magam... Csodálkozik? Látom... Csodálkozik rajta... Ezt csak az tudja megérteni, aki volt háborúban. Hallgattam azokat, akik harcoltak - ha belejönnek az ivásba, előjönnek belőlük az emlékek, és még ma is visszavágynak. Abba a szabadságba, szédületbe. „Egy lépést se hátrálni!\" - hangzott Sztálin parancsa. A visszavonulás útját elzáró alakulatok. Tiszta sor... Ez már történelem... De az ember tüzel, életben marad, megkapja az előírás szerinti egy decit, a mahorkát... Ezerszer meghalhat, darabokra szakadhat, de ha igyekszik, és túljár az eszén - az öregördögnek, a démonnak, a főnökségnek, a zászlóaljpékának, meg annak is, aki az ellenség sisakjában, az ellenség szuronyával jön -, ha magát a Mindenhatót is sikerül megdumálnia, akkor túlélheti az ember! Voltam a reaktoron... Ott olyan, mint a lövészárokban, a tűzvonalban. Rémület és szabadság! Padlógázzal hasítani... A hétköznapi életben ezt nem lehet megérteni. Átérezni. Emlékszik, állandóan arra készítettek föl minket: háború lesz. Mint
kiderült, a tudat nem volt kész erre. Én nem álltam készen... Aznap... Este moziba akartunk menni a feleségemmel... Beállított a gyárba két katona. Hívattak: „Meg tudod különböztetni a dízelt a benzintől?\" Megkérdezem: „Hová küldenek?\" - „Hová, hová! Csernobilba, önkéntesnek.\" A katonai szakterületem a rakéták hajtóanyaga. Titkos szakterület. Egyenesen a gyárból vittek el egy szál pólóban, nem hagyták, hogy hazaugorjak egy pillanatra. Kértem őket: „Értesítenem kell a feleségemet.\" - „Majd mi értesítjük.\" Összejött a buszban vagy tizenöt ember, csupa tartalékos tiszt. Jó csókák voltak. Ha kell - megyünk, ha kell - dolgozunk... Ha odahajtanak minket a reaktorhoz, fölmászunk a tetejére... Őrtornyok álltak a kitelepített falvak közelében, rajtuk katonák, fegyverrel. Géppisztollyal, tártáskával. Sorompók. Táblák. „Az útpadka szennyezett. Behajtani és megállni szigorúan tilos.\" Szürkésfehér fák, leöntve sugármentesítő folyadékkal. Hófehér lével. Megáll az ész! Az első napokban nem mertünk leülni a földre, a fűre, nem jártunk, hanem futottunk, mihelyt jött egy autó, rögtön fölvettük a védőmaszkot. Miután leváltottak, a sátrakban ültünk. Hahaha! Pár hónappal később... Már beleszoktunk, ez az életünk. Szedtünk szilvát, fogtunk halat húzóhálóval, micsoda csukák voltak! Meg dévérkeszegek. Azokat szárítottuk sörhöz. Biztos hallott már erről. Fociztunk. Fürödtünk... Hahaha... (Megint nevet.) Hittünk abban, hogy kegyes lesz hozzánk a sors, a lelkünk mélyén mind fatalisták vagyunk, nem pedig patikusok. Nem vagyunk racionális lények. A szláv mentalitás... Hittem abban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem! Hahaha! Második kategóriás rokkant... Rögtön megbetegedtem... Átkozott „sugárka\"... Tiszta sor... Előtte nem is volt kartonom a rendelőben. Vigye el az ördög! Nem én vagyok az egyetlen... A mentalitás... Katona vagyok, én lakatoltam le az elhagyott házakat, ha kellett, bementem idegen lakásokba. Ez olyan érzés... Mintha leselkednék valaki után... Vagy a föld, ahová nem szabad leülni... Meglöki a tehén a pofájával kaput, de zárva van, a házon meg lakat lóg. Csöpög a tej a földre... Micsoda érzés! Azokban a falvakban, amelyeket még nem ürítettek ki, kisüstit főztek a parasztok, azzal kerestek egy kis pénzt. Eladták nekünk. Vastagok voltunk: háromszoros fizetés járt a munkáért, meg háromszoros napidíj. Aztán kiadták a parancsot: aki iszik, az lehúz még egy időszakot. Most akkor segít a vodka, vagy nem? Legalább lélektanilag... Ott szentül hittünk ebben a receptben. Tiszta sor... Folyt a paraszti élet annak rendje s
módja szerint: ültettek valamit, gondozták, begyűjtötték, minden más mehet nélkülük. Nincs dolguk a cárral, a hatalommal... A KB első titkárával vagy az elnökkel... Semmi közük az űrhajózáshoz, az atomerőművekhez meg a fővárosi gyűlésekhez. Ők meg nem tudták elhinni, hogy egy nap alatt megváltozott minden, és most már más világban élnek... A csernobili világban... Azelőtt nem utaztak sehová. Belebetegedtek a megrázkódtatásba. Nem törődtek bele, úgy akartak élni, ahogy mindig is éltek. Titokban elvitték a tűzifát, leszedték a zöldparadicsomot, és eltették télire. Ha széttörtek a dunsztosüvegek, még egyszer befőzték a paradicsomot. Hogy lehetne megsemmisíteni, elásni, szemetet csinálni belőle? Nekünk meg pont ez volt a dolgunk. Lenulláztuk a munkájukat, életük örök értelmét. Ellenségek voltunk számukra... Én meg nagyon mentem volna már a reaktorhoz. „Ne siess annyira - figyelmeztettek -, az utolsó hónapban, leszerelés előtt úgyis mindenkit fölhajtanak a tetőre.\" Hat hónapot húztunk le. És tényleg, öt hónap után átvezényeltek minket a reaktorhoz. Viccelődtünk, de komolyan is beszéltünk arról, hogy nekünk is át kell mennünk a tetőn. Na, legalább öt évig még húzzuk utána... Hét... Tíz... Tiszta sor... De valamilyen oknál fogva az „ötös\" számot emlegettük a leggyakrabban. Honnan vehettük? Semmi lárma, semmi pánik. „Önkéntesek, egy lépést előre!\" Az egész zászlóalj - egy lépést előre. A parancsnok előtt monitor, bekapcsolja - a képernyőn a reaktor teteje: grafitdarabok, olvadt bitumen. „Nézzétek, fiúk, törmelék hever a tetőn. Tisztítsátok meg a terepet. Itt pedig, ebben a négyzetben, rést kell ütnötök.\" Idő - negyven-ötven másodperc. Az utasítás szerint. De ez lehetetlen - legalább néhány perc kellene. Oda - vissza, futás - ugrás. Egyesek a tróglit pakolták, mások meg ledobták a rakományt. Oda, a lyukba, a romokra. Le kell dobni, de nem szabad lenézni. Mégis lenéztünk. Azt írták az újságok: „A reaktor fölött tiszta a levegő.\" Olvastuk, és nevettünk. Anyáztunk. Tiszta a levegő, mi meg mekkora dózisokat nyelünk. Adtak sugárzásmérőket. Az egyik 5 röntgenig mért, az rögtön az első percben kiakadt, a második olyan volt, mint egy töltőtoll, az 100 röntgent bírt, de néhány helyen az is kiakadt. Azt mondták, öt évig nem lehet gyerekünk... Ha nem halunk meg öt éven belül... Hahaha!... (Nevet.) Mindenféle vicces beszólások... De semmi lárma, semmi pánik. Öt év... Én már tízet leéltem... Hahaha!... (Nevet.) Adtak nekünk díszokleveleket. Nekem kettő is van... Rajta van az összes pofa, ahogyan kell: Marx, Engels, Lenin... Vörös zászlók... Eltűnt az egyik fiú,
gondoltuk, megszökött. Két nappal később megtaláltuk a bokrok között. Fölakasztotta magát. Sejtheti, hogy éreztük magunkat mindannyian... Akkor tájékoztatót tartott a politikai főnök helyettese, állítólag a fiú levelet kapott otthonról. Megcsalta a felesége. Ki tudhatja? Egy héttel a leszerelés előtt. Ott találták a bokorban... Volt nálunk egy szakács, az úgy félt, hogy nem a sátorban lakott, hanem a raktárban. Ásott magának odút a vajas- és húsosládák alá. Vitt oda matracot és párnát... A föld alatt lakott... Kijelölik a feladatot: új csapatot gyűjteni - és mindenkit a tetőre. De már mindenki volt ott. Embereket kell találni! És őt is bevették. Csak egyszer mászott föl... Második kategóriás rokkant... Gyakran hív föl. Nem szakadt meg köztünk a kapcsolat, összetartunk... Őrizzük a közös emlékeket, melyek addig maradnak meg, ameddig élünk. Ezt így írja meg... Hazudnak az újságok... Csupa hazugság... Sehol sem olvastam, hogy varrtunk magunknak páncélinget. Ólominget. Gatyát. Kaptunk ólombevonatú gumikötényt. De fürdőgatyát mi magunk ügyeskedtünk össze ólomból... Az ilyesmire odafigyeltünk. .. Tiszta sor... Az egyik faluban mutattak nekünk két házat, amely titkos találkahelyként szolgált... Mindenki odajárt. Az otthonuktól elszakított férfiak, akik hat hónapig éltek nők nélkül, extrém helyzetben. A helyi lányok meg összeálltak velük - mindegy, mondták sírva, úgyis nemsokára meghalunk. Nadrág fölé vettük magunkra az ólomból készült fürdőnadrágot... írja le... Vicceket találtunk ki. Tessék, itt van egy. Fölküldték a tetőre az amerikai robotot, dolgozott öt percet - leállt. A japán robot dolgozott kilenc percet - leállt. Az orosz robot dolgozott két órát. Parancsot kap adóvevőn: „Ivanov közlegény, lejöhet rágyújtani.\" Hahaha. Mielőtt fölmentünk a tetőre, a parancsnok eligazítást tart... Ott állunk vonalban... Néhány fiú föllázad: „Mi már voltunk ott, minket már haza kell küldeni.\" Nekem például az üzemanyaggal, a benzinnel kellett foglalkoznom, de engem is fölküldtek a tetőre. De nem szóltam. Akartam menni, érdekes volt. Ők meg föllázadtak. A parancsnok: „Nálunk önkéntesek mennek a tetőre, a többiek lépjenek ki a sorból, velük majd elbeszélget az ügyész.\" Ezek a fiúk meg ott álltak egy darabig, tanácskoztak, végül ők is beleegyeztek. Ha esküt tettél, öcsém, akkor muszáj, elvégre megcsókoltad a zászlót... Térdre ereszkedtél a zászló előtt... Azt hiszem, senki sem kételkedett közülünk abban, hogy elítélhetik és leültethetik őket. Olyan híreket terjesztettek, hogy két-három évet
kaphatnak. Ha egy katona többet nyelt 25 röntgennél, leültethették a parancsnokot azért, mert sugárfertőzésnek tette ki a személyi állományt. Na de ki kapott többet 25 röntgennél... Mindenkinek kevesebb volt... Érti? De jó csapat volt. Kettő megbetegedett, de akadt egy, aki magától jelentkezett: „Majd én.\" Pedig egyszer már volt aznap a tetőn. Ezt értékelték. Ötszáz rubel prémium. Egy másik lyukat fúrt odafönt, már jönnie kellett volna le - még mindig fúr. Integetünk neki: „Lefelé!\" Ő meg térdre esik, és fúr tovább. Át kellett fúrni a tetőt azon a helyen, hogy be lehessen állítani a szemétledobót. Nem állt föl, amíg át nem ütötte a tetőt. Ezer rubel prémium. Ennyi pénzért akkor két motort lehetett venni. Most első kategóriás rokkant. Tiszta sor... De a borzalomért rögtön fizettek. Most meg haldoklik... Rettenetesen szenved... Hétvégén elmentem hozzá... „Kérdezd meg, miről álmodozom!\" - „Na miről?\" - „A hétköznapi halálról.\" Negyvenéves. Szerette a nőket. Szép felesége van... Leszerelés. Fölmálháztunk az autókra. Amíg a zónában mentünk, végig nyomtuk a dudát. Visszanézek azokra a napokra... Ott közel voltam valamihez... Valami fantasztikushoz. De ezek a szavak: „gigantikus\", „fantasztikus\" - nem adják vissza mindezt. Volt olyan érzés... Milyen? (Elgondolkodik.) Olyat még a szerelemben sem éreztem... Aljakszandr Kudrahin likvidátor Monológ a szörnyetegről, akit mindennek ellenére szeretni fognak Ne zavartassa magát... Kérdezzen... Annyit írtak már rólunk, hogy hozzászoktunk. Néha el is küldik az újságot. De nem olvasom el. Ki ért meg minket? Itt kell élnünk... Nemrég azt mondta a lányom: „Mama, ha szörnyeteget szülök, azt is szeretni fogom.\" El tudja képzelni?! Tizedik osztályos, és már ilyen gondolatok járnak a fejében. A barátnői... Mind ezen gondolkodnak... Egy ismerősünknek fia született... Nagyon várták, az első gyerekük. Szép fiatal pár. A kisfiúnak fülig ér a szája, az egyik füle hiányzik... Nem járok hozzájuk, mint azelőtt. Nincs hozzá erőm... A lányom meg átszalad
hozzájuk néha. Vonzza valami oda, látni akarja, vagy mérlegel... Én viszont képtelen vagyok rá... Elmehetnénk innen, de átgondoltuk a férjemmel, és elvetettük az ötletet. Félünk más emberektől. Itt mi mindannyian csernobiliak vagyunk. Nem ijedünk meg egymástól, ha valaki megkínál a kertjében termett almával vagy uborkával, elfogadjuk, és eszünk belőle, nem dugjuk szégyenlősen a zsebünkbe vagy a táskánkba, hogy később kidobjuk. Nekünk ugyanolyan az emlékezetünk. Ugyanaz a sorsunk... Hiába megyünk bármilyen más helyre, mindenhol idegenek vagyunk. Ferde szemmel néznek ránk, óvatosak... Mindenki hozzászokott ezekhez a szavakhoz: „csernobiliak\", „csernobili gyerekek\", „csernobili kitelepítettek\"... Csernobil... Ez már elválaszthatatlan az egész életünktől. De maga semmit se tud rólunk. Fél tőlünk... Menekül... Biztos sokan megnyugodnának maguk közül, ha nem engednének minket ki innen, rendőrkordont állítanának. (Kis időre elhallgat.) Ne akarjon nekem bizonyítani semmit... Ne győzködjön! Ezt már az első napokban megtudtam és átéltem... Fogtam a lányomat, és rohantam Minszkbe, a nővéremhez... Nem engedett be a házába az édestestvérem, mert még szoptatott. Ezt rémálmomban se tudtam volna elképzelni! Kitalálni se tudtam volna ilyet! És a pályaudvaron töltöttük az éjszakát. Őrült gondolatok jártak a fejemben... Hová meneküljünk? Talán jobb lenne, ha végeznék magammal, hogy ne szenvedjek... Ezek voltak az első napok... Mindannyian mindenféle szörnyű betegségekről képzelegtünk. Amelyek minden képzeletet felülmúlnak. Pedig orvos vagyok. Csak sejthetjük, mit éltek át mások... A híresztelések mindig szörnyűbbek bármilyen hiteles információnál. Bármilyennél! Nézem a gyerekeinket: bárhová is mennek, mindenütt úgy érzik, elutasításba ütköznek. Úgy néznek rájuk, mintha horrorfilmből léptek volna elő... Csúfolják őket... Egyszer elment a lányom úttörőtáborba, ott meg nem mertek hozzáérni: „Csernobili szentjánosbogár. Világít a sötétben.\" Este kihívták az udvarra, hogy megnézzék, világít vagy nem. Nem ragyog-e dicsfény a feje körül... Azt mondják - háború... Háborús nemzedék... Összehasonlítjuk... Háborús nemzedék? De hát az boldog volt! Ott volt nekik a győzelem. Ők győztek! Ez hatalmas életerőt, mai nyelven fogalmazva energiát adott nekik, jobban akarták a túlélést. Nem féltek semmitől. Élni akartak, tanulni, gyereket hozni a világra. Mi meg? Mindentől félünk... Féltjük a gyerekeket... Az unokákat, akik még meg sem születtek... Még nincsenek,
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
