Álmok álmaim A gyerekkoromat szinte teljes egészében végigaludtam. Nagyszüleim sohasem korlátoztak ebben sem, mint egyéb másban sem, hagyták amit a természet adott. Ők is a hajnalban kelők és ebéd után álomba szenderülők táborába tartoztak, a mai napig jókat tudok aludni egy-egy hétvégi ebéd után. A férjem mindenkor sértésnek vette az alvásaimat, pedig tudván-tudta, hogy imigyen menekülök a hétköznapok kuszaságaiból, az álmokban keresem a helyem és a megnyugvást. Ő csak azt látta, hogy nem foglalkozom vele, hanem alszom. Vannak álmatlan időszakaim persze, meggyötör a telihold hívogató sugara, a nyugtalanságot és zavart csempész a boldog álomteli időszakaimba, kimerülté, és idegessé téve a nappalaimat. Egyszerűen nem tehetek róla, hatalmas álom és alvásigényem van. Csak a lenyomatokra emlékszem egy-egy álom viszont visszakísért, mint például a halott oroszlánok, amik ládákba voltak préselve, fenekük pedig az ég felé meredt, az út pedig egyre keskenyedett a szakadék szélén. Vagy a sötét álmok, amik mintha ébren lennék úgy történnek velem, és beleragadok a nyúlós álom-mocsárba egyszer csak valami külső késztetést érzek, hogy fel kell kelnem, mert az álom fogja maradok. Kimerülten, verítékben fürödve ébredek, és fogalmam sincs valójában hol vagyok. Alice is átélhette ugyanezt. A félig éber álmok, amik valóságosabbnak tűnnek a valóságnál, és a határvonal szó szerint a ködbe vész. A vészt jósló álmok, amik figyelmeztetnek, és a naiv, rózsaszínűcske álmok, amik vágyakat és hiányokat ébresztenek, de pótolják is a mindennapok feszültségét. Nekem az alvás ugyanúgy levezetés, mint a zenehallgatás, az írás, az olvasás, a rejtvényfejtés, vagy a kirándulás. A belső bizonytalanságom is mintha kevésbé tűnne nyomasztónak, ha eleget aludtam, bár az elég szó nagyon keveset takar. Az álmaim az enyémek. Mert senki nem lát bele, nem tudja mi minden történik, mitől az álommosoly, és mitől a sírás az álmaimban, amikor fel sem ébredve történik mindez, és reggel nem emlékszem semmire. Talán a lélek tisztítja önmagát, hogy felvértezze az újabb küzdelmekkel teli nehéz napra, talán az angyalok simogatnak, suttognak, hogy hogyan tovább, ki tudja. Nekem fontosak...
csak a szemét nézd (Müller Péter) Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.
Kocka beszólások... Edit számítógépe elromlott, azért bizonytalan ideig nélkülöznünk kell az írásait. Pótlásként a Facebook oldaláról lementett írásaiból teszek közzé egyet-egyet. (Kepes) Nem vagyok antiszociális, egyszerűen csak nem vagyok felhasználóbarát. Rakd el a számológépet, nem engedhetem, hogy részegen deriválj! Olyan szívesen megváltoztatnám a világot, de nem akarják kiadni a forráskódját! Az életed billentyűzetén mindig tartsd az egyik ujjad az ESC gombon! Hohó! Lement a build! Lehet szállítani! A C programnyelv nem olyan bonyolult. Például a void (*(*f[])())() definiálja f-et, mint ismeretlen méretű tömböt, amely függvényekre mutató pointereket tartalmaz, amelyek visszatérési értéke void visszatérési értékű függvényekre mutató pointer.
A másik oldal Naplemente... A Nap aranyhidat dobott a tóra, gyönyörűt, szikrázót, a nyár szétfolyt, megállt a levegőben, a harangszó tisztán csengte a rezzenetlen levegőben: béke... egy felhőn ültem, rózsaszín-fodros-bohókáson, fent magasan... már nem vagyok angyal, néztem, ahogy peregnek angyalszárnyam utolsó tollai is egyenként alá, tétova mosollyal figyeltem, lélekcsupasz lettem... a szívem kőnehéz, és a másik oldalra gondolok...Adtam, talán sokat, talán keveset... mondd, mennyit ér a szívem? Tétova kérdések úsztak szét a térben újból felsejlik, felsejlett a másik oldal csillogó aranykapuja, lélek-tiszta fehér álmok, csendes letisztult vágyak, remények, valóságok...Kaptam újólag, újból, gyöngyszín perceket, lélekszépítő igaz-ember kapcsolatot, mintha ezer éve ismerném, és ismerem is, bólint, magyarázat sem kell, mi már találkoztunk, és most kellett újból találkoznunk, a sorsod nem kerülheted, és én megrendülve bólintok, nem kell semmit elmagyaráznom, és ez csodálatos...Lélek-könnyű lettem, szárnyalok, ragyogok, mosolyom az aranyhídon táncol, együtt ragyog, a nyár felszikrázik, széttárja karját aranyhajú-aranynyilú szőke Nyár-fiú, hársillat felhőt szór szét, a sivatag csalóka illatát hozza, a víz ezüst fodrait kisimítja, a gyékény halkan suttogja titkait, kakukk ismétli untalan önmagát, időnként megcsuklik, nádirigó csattog, békák harsogó éneke olvad bele az aranyló olvadt-bíborszín naplementébe, Nyár-fiú magához húz, csókot lehel, utamra enged...
nem könnyű.. (Renier, Raul) Nem könnyű dolog szembesülni a kudarccal. Akadnak emberek, akik elmenekülnek és belső védőbástyáik mögé rejtőznek előle; mások igyekeznek megfeledkezni róla, mintha meg sem történt volna; megint mások agresszíven tagadják, hogy ilyesmi megeshet velük, és a legundorítóbb fajta önáltatásba menekülnek. Csak kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelőséget, hanem készek vállalni hibáik következményeit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti; egyaránt megtalálható közöttük az őszinteség talpig becsületes megszállottjait és a hidegvérű, minden erkölcsöt lenéző cinikusokat. Általában ezen a ponton szokás megvonni a határvonalat a jó és a gonosz, e két, alapjában véve tartalmatlan morális kategória között; pedig az igazi mezsgye egészen máshol húzódik, és nem filozófia kérdése - a gyönge és az erős jellemű embereket választja el.
Gyerekek véleménye a sörről Humoros dolgok 7 éves gyerekeket kérdeztek, mit gondolnak a sörről. A következő válaszokat adták: \"Azt hiszem, a sör jó dolog lehet. Apukám azt mondja, hogy minél több sört iszik, annál csinosabbnak látja az anyut.\" \"A sörtől apukám elálmosodik, és ha elalszik, addig nézzük a tévét, ameddig akarjuk. Szóval a sör hasznos.\" \"Anyu és apu is szereti a sört. Ha anyu sörözik egy buliban, akkor leveszi a fölsőjét, de apu nem találja ezt mókásnak.\" \"Apukám szereti a sört. Minél többet iszik, annál jobban táncol. Egyszer beletáncolt a medencébe.\" \"Én nem szeretem, ha apu sört iszik, mert olyankor megégeti a kolbászt a grillen, és annak szörnyű íze van.\" \"Én oda szoktam adni apukám sörét a kutyámnak. Mindig olyan sokat alszik utána.\" \"Anyu és apu vicceseket mondanak, amikor sört isznak, és sokkal jobban szeretik egymást, ami jó dolog.\"
Születésnapom... Negyven éves lettem. Ma. Sírva keresgessek kalaptűt, amibe beledőlhetek, vagy humorosan fogjam fel, és netán még örüljek is neki?! Ma még van időm eldönteni... 1971. június 2.-án, javában a hidegháborúban, túl az Óperencián pszichodelikus álmok szövevényes útvesztőjében, a kor végletesen letaglózó híreit LSD-s ábrándokba rajzoló és harcos béketüntetések varázsát élő fiatalok mámorosan utópisztikus álom- világban, Kerouac már bejárta a hatvanhatos utat, Salinger Zabhegyezője már világsikert aratott, Mirelle Mathieu énekelte csodás sanzonjait, a vasfüggönyön innen, az óceánon is...1971. június 2.-án az Ajax bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjébe, Napisten havában, áldozócsütörtökön, Erazmus vértanú napján,akit a Földközi-tenger vidékén a hajósok ünnepelnek, este fél tízkor, két rendkívül önző ember nem igazán várt leánygyermekeként megszülettem, Szepes Mária és a keleti bölcsek szerint magam választottam szüleim, elindultam valami felé, amit most negyvenévesen, szerelmesen, nőként körvonalaztam meg igazán... Csillagjegyem az Ikrek, a végletes kettősség, a naivitás, a művészetek szeretete, a zene varázsa, a könyvek suttogása mindenkor jelen van, aszcendensem Szűz, hivatásom a segítés, a szolgálat, és mindent meg is teszek érte... hiszek az angyalokban, az álmokban, a szeretet és szerelem örök erejében, szeretek, várok, fejet hajtok... eszembe jutnak beteljesületlen álmok,- Szent Iván éjjelén tüzet járni, az ejtőernyős ugrás- , boldogságot adni, adni és adni, szeretni, mosolyogni, szelídnek maradni, az utam végigjárni, barátság-kincseket mindenkor megőrizni, élni tudatosan, megélni magam és a csodás életet, elfogadni mindent, mindenkit, olyannak amilyen, csodákat átélni, Pénzistennek nem áldozni, vele nem vitatkozni...a könnyeket megőrizni, a szív derűjét, Müller Péter okos-szép tanácsait megfogadni... a rózsa mosolyát elfogadni, a vágyak erejét megőrizni... Holdistennőnek elsuttogott álom-vágyaim megtartani... átélni a szív mosolyát, és fájdalmát is, mert kikerülni úgysem tudom, félelmeimmel szembenézni, kiállni bátorság próbáját, az ígéreteim mindenkor megtartani....A sorsom elől nem menekülhetek, fejet hajtok hát, várlak szerelmesen, nehéz szívvel, mosolygok, mert születésnapom van, az enyém...
Fehér Béla – Szilvakék Paradicsom: Elcsípett mondatok 4. humoros... humoros... (Gyűjtöttem haveroktól, kocsmában, villamoson, erdőn-mezőn.) Nézzen az égre! Látja a Göncölszekeret? Egyenesen tőle szereztem értesüléseimet. Senki nem lehet okosabb egy csillagképnél! Hidd el, a homokóra alakú nők sokkal okosabbak. A Mari kivétel, mert lúdtalpa van, és húsz éve náthás.A gyönyörű szőrös hátára tetováltatta az arcképemet, a karjára pedig ezt: Love Dezsőke! Azóta rúzsozom magam, mert szereti a vöröset, különösen színben.Negyvenöt éves, madárhanggyűjtő, enyhén beszédhibás rajztanár, de most legalább megtanultam, hogy a szerelem vak, de nem süket!Hirtelen azt hallottam a hátam mögül, hogy jó étvágyat kíván a szakszervezet. Megfordultam, de nem volt ott senki. Úgy látszik, valamit félreértettem. Az asszony kezet emelt rám a vágódeszkával, tíz percen túl gyógyultam, de azért letéptem az összes arcát, még így is maradt neki kettő. Tavaly csúnya cselesztája nőtt a nyakán, felíratott valami kenőcsöt, már csak a helye látszik. Üres volt a raktár, mint a templom egere. Elvittek mindent, ami mozdítható, még a bútorfényt is, pedig az jól jött volna, ugyanis a villanyt kikapcsolták. Mondom neki, te vagy a försztlédi, erre kiabálni kezdett, apád a försztlédi az elfekvőben! A szemébe néztem, és bátran megkérdeztem, hogy az elmúlt négy napban megerőszakolták-e hun vagy vizigót férfiak? Persze, tagadta! Nem volt jó neki a kutya, mert ugat, a macskának hullik a szőre, a papagáj büdös. Most örökbe fogadott egy fehérmájú mókust. Hát, meglátjuk. Eljön az idő, amikor a tér görbületéből az ember majd energiát tud nyerni, de cépapírra akkor is szüksége lesz! Le van a falu gatyásodva, olyan szegény emberek laknak itt, hogy van, akinek szomszédja sincs! Az Erzsi férjét rajtakaptuk a fürdőszobában. Éppen egy papírszalvétába reszelte a vízcsapról az aranyozást. Szóval, többet nem hívjuk meg őket. Olyan esze van a gyereknek, hogy elvitte a rossz fűrészt a fogorvoshoz és pótlást csináltatott neki, persze a doki vonakodott. Ínyencek, figyelem! Egynapos főzőtanfolyamot indítunk! A legjobbak este Michelin-csillagot kapnak!
Végletek... végletek.. Mikor a végletes kettősség eluralkodik rajtam és szétesett belső világom próbál újból és újból egésszé lenni, mikor a szívfájdalom napokon át tartó mély lélek- sírássá szelidül és a gyémántkönnyek átmossák szívem, és most sem kaptam meg a várt szív könnyebbülést, pedig sírtam szívből, lélekszakadva, átélve és átengedve minden fájdalmat, folyamatosan azon rágódom mit is tettem rosszul, félek, mert sok mindent egyáltalán nem értek, félek, mert kicsi vagyok és az Élet-erdő pedig sötét, nagy rengeteg, és csak melletted nyugszom meg, de te nem vagy velem, kényszerítem magam, szinte menekülök szívfájdalom elől, várok, a várakozás szürkén ásító folyosóján vakon tapogatózom előre, neved suttogom, lehajtom fejem, megint megadom magam. Visszaszámolok, álmaimra gondolok, vágyódó szívem hozzád húz, megbánt tetteim, rossz szokásaim egy sötét gombolyaggá állnak össze, rosszkor kimondott szavakra, a sorsra gondolok a felnőttként újraolvasott mesére a perzsa királyfiról, és csak most értem meg igazán, nem menekülhetek sorsom elől... aszcendensem szűz, hivatásom a szolgálat... szent Ritára gondolok, aki mindig erőt adott, önző vágyaimra, helytelen tettekre, csókodra és ölelésedre, a napokat csak túl kell éljem, gondolat-szikrák cikáznak, furán érzem magam, a megérzéseim sejtelmesen néznek, a hiábavalóságok és hiányérzetek átfutnak rajtam, legbelül, szívmélyen, mint törékeny-drága kincset őrzöm a szerelmemet irántad, az emlékeket...bizonytalanság kínoz...Shakespeare szonettjeit olvasom, hosszú évszázadok teltek el és mégsem, minden érzés és érzelem ugyanaz maradt, szíven üt, semmi sem változott. Koncentrálok, jógalégzek, lélek-szedem össze magam, a fiam rám néz, hatalmas kék szemében ősi férfi-titkok: - Édösanyám- nyögi bendegúzosan, imádja és fújja a Bakterházat- nincs magának ölég gondja és problémája a szerelmen kívül?!- szavai visszabillentenek a valóságba, kőfolyamként rámzúdult kőnehéz gondok, megoldandó problémák közé, ez kellett most nekem, a higgadt férfi józansága, éleslátása, mindig mindenkor brutális igazmondása, pár szóval helyretette szétzilálódott lelki gondjaim, a másik oldalra gondoltam, az igaz barátságra, megint a Sors ajándéka ez is, a hold szelíd-vékony karéja beleolvad a csodaszín napkeltébe, elvarázsol, az ébredő természet hangja beleolvad a motorzúgásba, rád gondoltam, a sebesség mámorát, az adrenalin vérpezsdítését mesélted, hallgattam, nem értettem, talán ha kipróbálnám tudnám, bár a repüléshez tudom hasonlítani, hasonló lehet, azt tudom és érzem...szívem kitárom, a reggel befolyik az erkélyen át, vonat zakatol, madarak csipognak, csókák zajongnak, az Élet csak mi folyik, mit érdekli szívgondjaim, anyagias dolgaim, a Nyár fiú széttárja karját, pipacs-piros palástban, csodaszépen, szívmelengetőn suhan át az égen, messze néz, mosolyog, int, elrepül...
Összetört... Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll. (Paulo Coelho) Éjszaka van, csillagfényes,holdtalan. Felhőbálnák cipelik esősúlyos terhüket, a nyár illata szétúszik, csalókán a Tisza illatát dobja felém, és ez lélek-érint, mint sok más...néha bagoly huhogja vészterhes gondjait, hűvös szél beszélget a fákkal. Lucrétia Borgia sántikálva, három lábon ugrálva gömbölyödik ölembe, nem panaszkodik, minden macskaszeretetét rám ontja, simogatom fájósan bedagadt lábát, fogalmam sincs milyen baj érhette, dorombol, nézi könnyeim, amelyek szívmélyből fakadnak, mégsem könnyítenek, lélek-fájok, megint, gyémántkönnyek mossák lelkem, szívem, mégsem könnyebb...kegyetlenül ég és fáj és szívszorít---Talán a sarkamban lévő évek súlya, a szerelem, ami most kegyetlenül földre húz, hiányod, amely a szívszakadással egyenértékű.. nem adsz hírt, nem tudok rólad, hiába hajtogatom mantraként, nekem fontos a visszaigazolás, téged ez nem érdekel...a fiam a közelgő születésnapom tiszteletére viszkit tölt, súlytalan, mégis nehéz, nem ad feloldozást, csak a könnyeket fakasztja fel újra és újra... nincs lebegés, nincs könnyed félvállról vett bólintás. Az a baj, hogy nem tudom mit tegyek, hiányod belém égett, össztört szívem darabkáit nem is próbálom összeszedegetni, hiábavaló.A bizalom és hit ami a legfájóbb, meg, hogy nem tudom mit tettem rosszul, rosszat, rosszkor... és a legfőbb baj, hogy választ sem kapok..tényleg ennyire kicsi vagyok?-kérdem az éjszakát, de most nem válaszol, saját gondjait oldja meg éppen, a csillagokkal beszélget, a fákkal suttog, a levelekkel játszik szél- játékot, a hold most megújul éppen és nincs rám ideje, a könnyeim nem könnyítenek, pedig végre megeredtek, a bánat szorosan fogja szívem, markolja, tépi, kegyetlen fáj... -majd elmúlik, talán... várlak, néha feladom, néha megingok, magamban keresem a hibát, ha feladom önmagam, onnantól nem várlak... és ezt nem engedhetem meg magam-magamnak...
Elveszett-megtalált illúziók... elveszett és megtalált álmok, vágyak, gondolatok... Talán az a legrosszabb, ha egy szépen felépített, valahol mégis reális alapokra helyezett, időnként-helyenként mégis álomképes, szépen kikerekített illúzió foszlik darabokra, törik szét. Mikor a szívem megsúgja, és tudom-érzem igaz is, hogy most igenis boldog lehettem-lettem volna, és ez a feltételes mód bánt és szúr szíven igazán. Mert mindig, mindenkor gyötör a kétség mit rontottam el, mit kellett volna másként... Hiába súgja eszem józanabbik fele, hogy ne higgyek az álmaimnak, képtelen vagyok rá. Két lábbal stabilan a puszta földön álló, csak a megtörtént és megrögzötten racionalista ember számára nem vagyok csak egy bolond, buta szőke, amit ha sakkosan-kockásan-feketén-fehéren nézek, akkor igaz is...De minthogy az igazság minden esetben egyénfüggő és más-más álláspontokon nyugszik, így sem ítélkezni, sem tanácsot adni-kapni-kérni nem lehet, magam élem az életem, ahogy tudom, ahogy szeretném, ahogy sikerül, vagy nem sikerül, ahogy szeretem. Igenis lehet varázsfelhőben, szédült boldogságban, és lebegve, úszva a szerelemben-szeretetben, szeretve lenni és viszont szeretni... és lehet földrehúzón , vakon, bánatfelhőben, szívszakadva, nehezen. Én élem és megélem a csodákat, az életet, a világot köröttem és bennem, erőt merítek a napkeltéből, a csillagok ezüst ragyogásából, szívmosolyból, a szereteted-szerelmed, vágy-boldogan szállok, a varázs akkor veszik el, ha a feltétlen bizalmammal visszaélsz, és összetöröd a szívem...Mert a szívem őrzi álmaim, az irántad érzett szerelem-szeretetet, a ritka-szép barátságokat, a tünékeny-szép Boglárka lepke-kék boldogság-pillanatokat, a szívvarázst. Elveszett-megtalált illúzióim bennem élnek, néha kell a külső ráhatás, egy rózsa mosolya, csók-ízed, bőröd illata, ölelésed-karod biztonsága. Lehúnyom szemem, becsukom fülem, őrzöm szívem ne törjön, varázskört rajzolok, bár nem véd mindig, mindenkor... és mintha mostanság nem is lenne már meg. A melletted érzett hihetetlen nyugalom, mely körbefog, mint mikor igazán hazaérek, és a világ farkas fogsora, vicsorító acsargása az ajtón kívül marad, talán ez a legfontosabb...Ha a magány szürke jégujja marokra fogja szívem, és kegyetlenül fáj és sajog hiányod, akkor hagyom hagy follyon végig a szívfájdalom, hagyom, hogy lelkembe marjon a bánat, könnyem befelé folyik, mosolyom tiszta marad, nem engedem láttatni, csak ha egyedül vagyok...Akkor teszem fel magamnak a keserűn szívszaggató kérdéseket, állok szembe magammal, lélek-csupaszon igazán, és ha van még angyalszárnyam, akkor utolsó szép angyaltollai ilyenkor hullanak alá...
Hűvös, hajnali szél... hajnali szél... háztól-házig szalad... Hűvös hajnali szél simított végig, megborzongtam, jólesőn, fátyolfelhőkön át lépett be a korai napsütés, szűrt szivárvány-szép fénnyel árasztotta el a várost, a hajnali pára tünde-mesék varázsával, kócos kis álommanók apró léptekkel hazafelé Meseredőbe ballagván, tükör-szín cseppek, a reggeli harmat könnyes álmai, átsuhantak rajtam kóbor félelmek, gyöngyszín mosolyok, a tegnapok lenyomatai, hiányod, amely furcsa szív szúrásokkal figyelmeztet, nem hagy el, és nem is enged...fájón jelen van, beleépül napjaimba, a dolgaimba, megpróbálok néha átlépni felette, tudomást sem venni róla, élni a köznapok suhanó óráit, mégis jelen van, megáll bennem-mellettem, szívszorít...futnék, rohannék újból, könyveket lapozok, most nem érintenek, zenét hallgatok, a szemed látom közben, gondolatok erdejében bolyongok, vágyakozom utánad, várlak, közben mosolygok, beszélek, teszem a feladataim, fáj, hogy nem vagy, éjszakákon nézem a csillagpettyes bársony eget, a hold szemérmes fátyol- palástba burkolt félkaréját, hunyorognak rám apró csillagocskák, ezüst-fény szikra-eső csorog rám, hallgatom az éjszakát, a tücsköket, a madarak álom- csipogását, baglyok feleleteit, denevérek cikáznak köröttem, beborít a kora-nyár éj minden szépségével, csodás csillag-térképével, közben hiányod markolja szívem, sírnék már, és nem tudok... hiányérzeteket pakolászok az emlékek poros, kopott, megfakult bőröndjeiben, átélem újból és újból a veled töltött időket, ezüst-levelű nyírfák suhogását a tóparton az időtlen békét, amit csak melletted érzek, a nyugalom kézzel foghatón ült a tükör-víz fölött, közben átöleltél, szerettél és csókoltál...kínlódom, teszem a dolgom, megoldandó feladatokat veszek sorra, leírom, mert elfelejtem őket, kényszerítem magam, ne essek apró darabokra, önfelgyelmem velem van, bátorít, észhez térít...-Légy erős, veled vagyunk- suttogják a fák a hajnali köd-párás kábulatban, az álmos csillagok a derengő fényben, - Légy erős-susogják a fűszálak végén a gyémántszín cseppecskék, a nyíladozó nyár minden bájával, eszembe jut közelgő születésnapom, és még mindig nem tudom eldönteni örüljek-e neki, vagy inkább sírjak, akácillat szédít, vadrózsák ejtenek ámulatba csodás szív szirmaikkal, új reggel jött, könnyű léptű, sudár, láng-hajú, büszke-szép Nyár-fiú egy pillanatra megállt a Sár-hegy fölött, arany-glóriába fogja az ébredő nap, ifjú vadász íjával kezében felém int, csókot lehel, elillan...
Bánatfelhő \"A bánat-mint persze akármelyik érzelem-könnyen örvényleni kezd, és végzetesen magába húzza a vakmerőt, aki szabadjára engedte a lelkében.\" / Popper Péter/ Hajnal csoda-szín pompába burkolta a késői tavaszt, a hársfák versenyt illatoznak az akácfák méz-illatával, könnyű kézzel maga Tavaszanyó simogatta szívem... a bánat-felhő továbbra is ül a szívemen, nem ereszt, minden érzésemet, minden érzelememet lélekszinten élem, mélyen, hagyom, mert most ennek van talán ideje, vártalak, mint mindig, és mindenkor, emlékeim közt az utolsó találkozásunk minden varázs-pillanata, szívet melengető, feltöltesz, elvarázsolsz, könnyű mámorként élem a perceket veled, hogy aztán, ha nem lehetsz mellettem mázsás kősziklaként üljön szívemen hiányod... a bánatfelhő lehúz, hagyom, mert ha elértem a gödör alját, onnan már csak fölfelé mehetek... talán... ezer gond kínoz, önmagammal szembenéztem ismét, ez a legnehezebb, feladatok, amelyek megoldásra várnak, Anyám zokogó önsajnálata a telefonban, halálféleme, -amit még én nem értek, és nem érzek, mert én már szembenéztem a halállal és nem félek tőle-, viszont mindenkor félek, nehogy olyanná váljak, mint ő, mégis húz valami hozzá, megyek, mert megígértem, mert kórházban van, és én mindig betartom az igéreteimet... félek, persze, félelem kézenfogva ül a bánattal szívemen, előérzeteim, amelyek soha nem csaltak meg, most veszélyre intenek... közben hiányoddal küszködöm, csókodra vágyom, illatod csempészem érzékeim közé, hogy elviselhetőbb legyen a nap, amit nem töltesz velem, a rózsát nézem, amit tőled kaptam, megható az ártatlansága, illata, csendes haldoklása, mégis ad, ad, magából a legtöbbet, létét, életét, illatát adja nekem, simogatom, mert tőled kaptam, rád gondolok és várlak-vágylak szakadatlan...
Határidők Valahogy mindig gondban voltam a határidőkkel. Egyébként nem késem el soha sehonnan, legalábbis szabad akaratomból nem, ha el is kések, az tőlem független okokból történik, mindig betartom az igéreteimet, vagy legalábbis megpróbálom, és szólok, ha esetlegesen nem sikerül betartanom. Ha elborítanak a hivatalos levelek, papírok, reklámújságok, üres borítékok tengenyi halmazai, és már a maga alá temetés veszélyével fenyegetnek, akkor nagy nehezen erőt veszek magamon és szelektálok, rendszerezek, feleslegesnek ítélt dolgokat kidobálok. Egyébként azért nem szeretek a papírjaim és egyebek közt rendet rakni, mert az esetek 99,99 %-ban pont az az egy darab nyomorult cetli, hivatalos irat, szerszám, blúz, stb. kell ami tegnap még a kezemben volt, és több tanú is eskü alatt vallaná a családból, hogy látta, isten biz, és adott pillanatban mikor kellene már el is tűnt a negyedik dimenzióban, mint térformában, és ami nálunk oly gyakran fellelhető tér. Volt, hogy láttam, észleltem, memorizáltam hová tettem adott tárgyat és másnap, bár senki sem nyúlt hozzá már nem volt ugyanott, és foghattam a gonosz manókra, dimenziókra, bármire, nem került elő, forgattam fel, dobáltam szét gondosan összepakolt és kínos rendbe rakott papírhalmazokat, polcokat, egyebeket, és sóhajtva venni tudomásul, hogy ezért kár volt rendet tenni...egyébként szeretem a rendet, a tisztaságot, mégis van, hogy a tárgyak összebeszélnek és vihogva elbújnak, eltűnnek, hogy birkatürelmemmel, esetenként vadul csapkodva és rángatózva és szitkozódva keressem őket, ők bizonyára remekül szórakoznak ilyenkor, aztán a nem megfelelő időben és térben maguktól a kezembe simuljanak, szemem elé kerüljenek: - nini, megvan a kisolló, a keresett papír, az elveszett csavarhúzó, amiért háromszor forgattam fel mindent. És minthogy a határidők is összeesküdnek ellenem, akkor tüntetnek el mindent, ami ahhoz kapcsolódik, biztosan gúnyosan vihognak ilyenkor, meg is értem, legszebb öröm az övék, a káröröm, hát talán ezért is nem szeretem őket. Esetleg, ha nem hagynék mindent az utolsó pillanatra? Felesleges, már próbáltam, akkor is minden csúszott, és akkor sem találtam soha semmit.
Fényes-fekete este... \"Sétál a Hold a háztetőn, zsinóron húzza maga után szívem...\" / Quimby/ A hosszúra nyúlt, szinte véget nem érő égő várakozást széttörte a hangod a telefonban, a féltőn-félénk kérdés, hogy akarlak-e még látni... rohantam, szaladtam, szívem összevissza vert, a megkönnyebbülés mázsás súlyokat dobott le rólam, szinte reszkettem, annyira vártalak, a sötét vízmélyből napsütésre felbukkanás fény-ereje széttörte a magány furán keserű burkát, úgy öleltél, szorítottál magadhoz, szeretve és féltve, a másodpercek szétgurultak az Időben, és az előtte lévő szomorú-keserű napok szétfolytak a térben... A Hold fényes- szelíden, tisztán ragyogta be az eget, a hullámok ezüst-fodrosat játszottak a parti kövekkel, a tavaszi éj csillagpettyes bársony-köpennyel lágyan borult fölénk, kapaszkodtam beléd, bújtam hozzád, csókjaidban benne voltam, benne voltál...a csillagok megnyugtatón hunyorogtak, szavaid mélyen a lelkembe ívódtak: - Tenyerembe tetted a szíved.-suttogtad, mutatva is, annyira meghatódtam, mert lélek-mélyen érzel, és tudom ez az a perc, ez az a kép, ami mindörökkön a szívemben-agyamban-lelkemben marad halálomig, kívül és belül felragyogott minden, mert a lélek-pillanat megállt az Időben egy szemvillanásra, szikrázón, ezüst-gyöngyszín-perc gömbbe fogott mindkettőnket...a tücsök-harsány tavaszi éj bársony-feketén ölelt, a tó lágy-szelíden tükrözte a fél-karcsú Holdistennőt, távolban, messze a város küldte felénk pulzálón ismerős fény-jeleit, a gyöngyszín percek felfénylettek bennem, köröttem, a biztonságérzetem helyreállt... Én nem tudom jókor találkoztunk-e és minthogy hiszem a karma törvényét, a kifürkészhetetlen és aranynyilú Sorsisten kiszámíthatatlanságát, a köztudottan vak Véletlen furcsa játékait, és tudva, hogy Istennel még sakkozni sem lehet, mert mindig új figurákat teremt a táblára és egyébként sem tudok sakkozni, így nem gondolkozom, miért most találtál-találtalak, hagyom a gyöngyszín perceket lustán kavarogni a lelkemben, ahogy felfénylenek és szétszóródnak a térben, az időben ha velem vagy, és hagyom a magány- szomorú napokat buta szürkén elfolyni ha nem lehetsz velem.. a várakozás fájón szívetszúr és mégis hagyom, mert megjössz és átölelsz féltőn-szeretve, lélekig hatva, és én hagyom-- és viszont adom...
Eső... Az eső halkan dobog a párkányon, nézem a felhőtakaró alá bút Mátrát, szemérmes öreg hölgy, magára húzza felhőpaplanát, Hajnal csapzottan, reménytelenül fájó, lemondó intéssel búcsúzik, ragyogó szivárvány-mosolyának halvány visszfénye sejlik csak csupán, hiányod újra és újra átjár, visszafekszem, nézem és hallgatom az esőt, visszafelé lépkedem az időben, régmúltra, közelmúltra, helyek, emberek sejlenek fel, lépnek ki az időből, vádlón, kérőn, szerelmesen, dühödten, gyűlölettel telin, szeretve is talán, néha szíven szúr egy távoli rossz emlék, majd lélek-simogat egy szép, szinte érzem a kezed nyomát a hajamon...és minthogy majd egy hónap múlva újból születésnapom lesz, még mindig nem döntöttem el, hogy rettegjek-e a bűvös negyvenediktől, vagy örvendjek, lustán vállat vonok gondolatban, hagyom az érzéshullámokat átáradni magamon, lelkem mégsem könnyebbedik...ezerszer megfogadtam már, utolsó születésnapom lesz, amit számon fogok tartani, mert a számot kimondani is sok, és minthogy ellene semmit sem tehetek, egyenlőre mosolygok csupán...eszembe jut a magamnak megígért ezernyi gondolat és dolog: a Szahara, ahová mindenképp el kell mennem, az ejtőernyős ugrás, amit a 35. születésnapomtól igérgetek magamnak, és még mindig nem jutottam el, Pénzistenre gondoltam, majd a kút Tündérére, a nyugalomra és békére amit mindig kértem, és mindig mindenáron, ködös hajnalokon elsuttogott álmokra..Boldogság-cseppek a hatalmas boldogtalanság tengerben, nyughatatlan, vakon utánad vágyódó szívem.. a boldogság nem egy örök állapot, ki kell érdemelni, tenni érte, szívem tiszta...az Időfolyam tovább folyik, az eső egyhangún kopog, Sade feltölti lelkem, a zene átjár, kimossa a rosszat egy időre... változom, köröttem emberek, helyszínek ugyanúgy... hagyom a gondolatokat ide-oda szállni, kamasz-magamra gondoltam, hogy folytonos ön- keresésem mennyire kiölte akkori álmaim, nem is voltak álmaim, éltem, túléltem csak napokat, mint erdei állatok, lélek-bezárkózva, nem gondolkozva, szinte nem is érezve, léteztem csak és a földre sújtott lelkem néha még mindig visszakísért... megrázom magam, felejtek rosszat, kiűzöm, minden félelemdémont keményen elzavarok, az eső eláll, szél rázza a fákat, rád gondolok, hiányzol, és a hiány már tartósan a hétköznapjaim része lett, megszokhatatlan, fura, és várakozásteljes...szívem vakon vágyódó, lelkem néha fájó, néha repesőn boldog... a várakozás beépült gondolataim közé, kiűzhetetlen, várok, mert megigértem... várlak-súgom a felhőknek, a fáknak.. várlak
mai napi hangulat Quimby: Az otthontalanság otthona Ha menekülnél, de nincs hova, van a a világűrben egy kis szoba, ahol a bánat súlytalan. Ez az otthontalanság otthona, benne anyád helyett egy mostoha szeretget unos-untalan. Ma éjjel a semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen. Sétál a Hold a háztetőn, zsinóron húzza maga után a szívem. em zavar és nem kavar fel, mindenki boldogon élhet vele: óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzene. De a nihil nem idilli állapot, csak lustán basznak az állatok. Valahogy azt súgja az ösztönöm: jobb, ha magamba költözöm.
Üzenet-töredékek.. Üzenet-töredékek palackokban, gondolat-darabok kecses üvegekbe zártan, hétpecsétes titkokkal, forró viasszal lezártan.. Az álom furán-lustán közrefog... Mintha az óceán partján állnék, szinte hallom, sőt hallom is a hatalmas élő víz moraj-énekét, a világítótorony megnyugtató fény-jeleket dobál szerteszét, a sirályok egymásnak felelgetnek, a parti sziklákon szétcsapódó víz-függöny- hullámok sós permettel szórnak be, beszívom a tenger illatát, a szétszóródott gondolatokat összegyűjtöm, apró kavicsokat, kagylókat gyűjtök a lábnyomaim kapdosva el, elnyaldosó hullámok között, időben és térben messze szállok...muszáj kiszakadnom a hétköznapok fájón monoton, megoldatlan gondokkal, problémákkal teli, szívfájós valóságából...A sziklák tetejéről nézem a tenger színeváltozásait, a nap fény-játékát, a felhőkön át szűrt fény-nyalábok, mint középkori festmények ragyogó sugár-fény nyalábjai ragyogó fény-gömbbe von egy apró vitorlást, körötte a hullámokon felszikrázik a napfény, az acélszürke hullámok megejtő szín-játékba kezdenek, közben a gondolat- darabkákat apró palackokba zárom, a hullámok szeszélyes hatalmára bízom, egyet-egyet azért megosztok most Veled.. pulzáló fényjelekkel küldöm szét.. - Én nem kérek, hisz oly keveset adhatok, így nem is kérhetek...nekem fontos a visszaigazolás..ugye jól vagy? féltelek, tudnom kellene...megértelek, hisz érezlek... érezlek, mert szeretlek...hiányod belém égett, mardos, esz, nem ereszt...úgy ölelnélek...tudom, tudom, a feladatok sorrendje változik, nem tehetsz róla, én nem is kételkedem, csak várlak és ez a tehetetlen várakozás szinte gúzsba fog...néha küldj üzenetet... néha hívj fel, mert a hangod megnyugtat, hogy megnyugodhassak...ne ígérj, ne mondd, ne írd, hogy bepótolom, ne mondd, ne írd, hogy jóváteszem, ha hagyom, felesleges...csak tudjam jól vagy, tudjak rólad, ennyire nagy kérés ez, nem hiszem...csókod ízét keresem a hajnali fázós ködben, a nappali álmokban, a fák szél susogtatásában, a takaró, a párna puhaságában...ha nem kellek már neked, ha nincs szükséged rám, azt is tudnom kell, és akkor hagyom, hogy angyalszárnyam tollai mind- mind leperegjenek, álljak újra lélek-csupaszon...elengedlek, de ezt tudnom kellene...hagyd meg a szívem kérlek, ne törd össze, ez az egyetlen, ami fontos nekem...néha érzem rohannál, futnál hozzám, hogy szeresselek, öleljelek...úgy szeretnélek, mintha éltem élted volna.. Az apró gondolatokkal, üzenetekkel teli palackokat gondosan zárom, nem keresgélek miérteket, nem kutatok felesleges válaszokat, elfogadom amit a sors aranynyilú istene mutat, néha még harcolok a tehetetlenséggel, hiszen fojtogat, mint a sírás, ami nem ad feloldozást..a palackok szeszélyes útjait figyelem, még várok.. hisz megígértem.
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam... részlet... \"...mintha eddigi életem egy regény,egy könyv volna, amit valaki más írt, csakhogy ehhez az életregényhez kizárólag nekem volt kulcsom, életem egyetlen tanúja én magam voltam, még ha az én utam elejét és végét is újra meg újra benőtte a gaz... az emlékezéssel karbantartottam életem múltba vivő, járható útját, hogy az elmélkedéssel visszajuthassak oda, ahonnan az emlékeket meríteni akartam...az élet lényege a halálról való kérdezősködés, hogy miként viselkedem majd, ha ütött az órám, hogy valójában a halál, de nem is inkább, az önmagamtól való kérdezősködés nem más, mint a végtelenség és örökkévalóság látószögéből folytatott beszéd, hogy a halál megoldása már a szépben és a szépről való gondolkodásnak a kezdete, mert az idő előtti eltávozással véget ér utunk értelemetlensége felett érzett gyönyör, az önnön pusztulásunknak élménye és élvezete keserűséggel, tehát szépséggel tölti el az embert...\"
Álomfogó A veríték hidegen folyt hátamon, a félelem bilincsbe szorította minden érzékszervemet...az álom keményen,durván lefogott, nem engedett, éles kősziklák közt, viaskodó, lángnyelvet, tüzet hányó sárkányt próbáltam kivédeni, arctalan, testetlen, lelket rabló démonokkal viaskodtam... tudtam, hogy álom, napközbeni lefojtott indulataim, elfelejtett, meg nem tartott igéreteim, hamis álmaim, az adott szó erős erejével szíven ütve visszatérnek, hogy behajtsák igéreteim, rossz szokásaim a sarkamban lihegtek, menekültem volna, éreztem, hogy lehetetlen, általam megbántott emberek léptek elő a sziklák mögül, vádló, keserű tekintettel, egyszer már elhangzott párbeszédek visszhangzottak a térben kijavíthatatlanul, törölhetetlenül.. hamisságok gyűrűjéből kitörtem az álom mégsem engedett, lefogta tudatom, érzekeim kiélesítve, szó szerint verítékben fürödve kényszerítettem magam az ébredésre, a szívem hangosan zakatolt, a kusza körvonalak helyreálltak, az álomfogót néztem, ahogy szinte beszívta, begyűjtötte a sok kiengedett rossz-gonosz álmot, a démonok belegabalyodtak az útvesztőbe, a félelem fent akadt.. az apró tollpihéken csendben csúsztak le álmom apró, jó darabkái... az eső halkan kopogott az erkély korlátján, hűvös, megnyugtató tavaszi szél mosta ki belőlem lényem rosszabbik felének ijesztő kipárolgásait... szerettem volna hozzád bújni, mint már annyiszor az elmúlt hetekben, és minthogy nem lehetett magamba bújtam vissza, gombóccá hajtogatva magam, csókod idéztem, hogy ne féljek, bátorító-félő-kérőn súgtam a szélnek titkaim...
Angyalszárny.. \" Angyalok hordtak hosszú, nagyon hosszú ideig angyalok hordoztak a tenyerükön, harmincöt-negyven éves koromig. Akkor kezdtem tudatos lenni, és elhagytak az angyalok. Vagy én nem tudok eléggé figyelni rájuk?Igaz, néha még látom őket, de most már a formájukat, a lényegüket. Kívülről. Egy-egy pillanatra. Akkor sohasem láttam őket, mert bennem voltak. Illetve egyszer, hároméves koromban láttam, hogy egy angyal benézett a felső ablakon.\" /Polcz Alaine/ A kelő nappal együtt keltem, ültem egy felhősávon, Hajnal könnyű, szín- palástját borította rám, borzolta hajam hűvös-tiszta halnali szél...Szomorúság ült szememen, könnyű bánat-felhő szívemen, angyalszárnyam szétterült mögöttem, néha egy-egy kósza angyal-toll hullt alá tétován, hűvös hajnali szél repítette szerteszét. Szomorú angyal voltam. A várakozás feszültségét Hajnal csókjával enyhítette, majd álmosan húzta magára felhő-takaróját, búcsút intett, lepihent.. Néztem a tájat, a városszélt, hangulat-töredékeket illesztgettem, a bohó, üde Május virág-koszorúval fején, tavasz illattal ölelt át, súgta a dicső, virágszirmos szerelem igéretét, hiányod kézzel foghatón állt mellettem, Május hamiskásan bőröd illatát dobta felém, szerettem volna hozzád bújni, kisimulni.. Fénypompával a semmiből Iloár, segítő, védő angyal-testvérem lépett mellém, aurája ragyogott, angyalszeme megvigasztalt, puha mosollyal nézte, majd simította végig angyalszárnyam.-Angyal lettél-súgta gondolataim közé, sugárzott, fény-lény lett újból, nyomában tisztaság, fehér fény-érzések maradtak csak. Szomorúságom elillant, a bánatfelhő tovaszállt, a tiszta reggeli levegőben kuszán tapogató nap-karmocskáknak súgtam: -Várlak...- és a várakozás szétúszott a tájon, beleolvadt a felhők szürkéjébe, a virágok színébe, a madarak csipogásába, a fű zöldjébe, a várakozás beleégett bőrömbe, szívembe, itt van velem, bennem.. angyalszárnyam megráztam, szívem csitult, súgtam újra: - Várlak.. gyere hozzám, hogy érezz-érezzelek...
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam... részlet \" És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom, ami tán csak azért kísért végig életemen, hogy önmagának bizonyítson, hogy mindig vár rá valami meglepő, és én, kinek szeme előtt ott volt ennek a csillagnak a visszfénye, egyre jobban hittem benne... úgy most, mikor letaszítattam az égből, mikor négykézlábra rogytam, láttam, hogy az én csillagom fényesebben ragyog, mint bármikor annak előtte, hogy csak most látok majd bele a közepébe, a szívébe, hogy a szememnek mindattól, amit eddig átéltem, meg kellett gyengülnie ahhoz, hogy többet bírjon, hogy többet éljen meg. Úgy látszik, ahhoz, hogy többet lássak és többet tanuljak, le kellett gyengülnöm. Így volt ez.\"
Tóparton.. A fény-selymes puha tavaszi este csendesen borult ránk, átöleltél, a feszültség szétfolyt, elillant, szorítottál magadhoz, éreztem a bőröd simaságát, csókod megnyugtató varázsát. A lovak csoda-barna szeméből mély, tiszta érzések szálltak felém, néztem-éltem a tavaszi este megnyugtató hűvösét, a csillagok könnyű felhő rétegen át csorgatták ránk sápadt-arany ragyogásuk. A tó élt, elvarázsolt, néha egy-egy madár csipogott bele a békák harsány est-énekébe, a fűzfák mélyebbre hajoltak, a sima víztükörbe a parti lámpák arany-fény sávokat rajzoltak, a harangszó végigúszott a tükörfény-vízen, puhán megállt a levegőben, mint megnyugtató, mindennapos hit varázsereje. Éreztelek, hallgattalak, csókoltalak, ez a hallgatás és beszélés estéje volt, kiadtad a feszültéséget a fűzfák csendes-békés búrája alatt, a napi gondok szétfolytak a vízen, meghatódtam a bizalmadtól, kérdezel, mert tudni szeretnél, lélekig hatódtam. A vágy felforrósodva lüktetem bennem, pattanásig feszült, úgy öleltél, mint utolsó pillanat lenne...mintha soha nem érne véget a pillanat, vágytalak-vágylak mindenkor, szakadatlan. A víz tavasz-illattal borítot, a nád friss zöld hajtásai vidáman integettek, felnéztem a Göncöl bátorítón hunyorgott rám, a béke simogatón szétáradt bennem, mert szeretlek-szeretsz, békét adsz, megnyugtatsz, feltöltesz, kisimítasz, elvarázsolsz, kimondott-kimondatlan vágyakat szítasz, amik éjszakánként, főleg hajnalonként szinte tapinthatón ülnek mellém, a levegő markolom, a neved suttogom, a bőröd illatát idézem, napközbeni gondok-feladatok közé becsempészem illatod, csók-ízed, hangod, ölelésed, ahogy hozzád simulok. A tó fölé hajló fűzfák halk sóhajjal nézték az arany fénysávokat, elmúlt időket idéztek, időtlenségük csupa-csupa emlék titkokat leheltek, zöld élet-templomként borultak fölénk meghatón, megbízhatón. Az este illékony csodája letelepedett szívünkben, kézenfogva néztük a pillanat, a hétköznapok varázsát...
Bíborszél Könnyű, bíborszín-fátyollal karján lép hozzám a Hajnal ezen a rigófüttyös, madárdalos, hosszú felsősávokat csoda-rózsaszínnel szétszaggató tavaszi reggelen, előttem áll, mosolyog, haját hátrarázza, bíborszéllel borít, virágszirmokat szór körém, megigéz, simogat, átölel, hagyom, hogy a csillagmagány utolsó szikráját is kisimogassa belőlem, fejem hátrahajtom, hagyom, hogy a bíborszél selymes hűvössége feltöltsön, erőt, hitet, reményt és bátorságot adjon, a megaláztatás fura keserű érzését kimossa belőlem. Gondolatokat rendezgetek, napi feladatokat osztok sorra, elintézendők hosszú sorát illesztgetem magamban fontossági sorrend szerint. A tegnapot is hagyom egy röpke, illó pillanatra, hogy megüljön mellettem, a sok sírás valahol lélekszinten segített, könnyített, a feszültség egy kissé enyhült, bár nem múlt el teljesen. Elengedem hát, hiszen már ami elmúlt azon nincs mit változtatni, Hajnal biztatón ölel, bíborszín palástjába csavar, bíborszéllel borzolja hajam, nézi a varázskört, fejét rázza, újrahúzza, a csillagjelet homlokomon könnyű kézzel eltakarja. -Bíborszín varázskör véd-súgja, -bíborszél véd, szívedet is körbefogja-hátralép, bólint elégedetten, bíboszín palástját hajára borítja, lebeg vissza felhő vonulatára, eszembe jutott hányszor szerettem volna Bulgakov Margaritája lenni, ez mint színes, kedves álom egy másodpercre megmosolyogtat, sóhajtok, hogy a feszültség, amely hátam, nyakam újból görcsbe húzza kiszálljon belőlem, csókot dob Hajnal, nyomában csodás bíborszín széles szín-sáv marad, át- és felragyogtat, a tavasz részegítőn illatos mámorát rám borítja, a fák felém hajolnak, suttognak, a macskám az ölembe hajtja fejét.. új nap virradt... új feladatok, szívem rejtem, szemem bánatfelhőjét mosoly mögé rejtem, indulok...
Megrepedt szív balladája \" És azt sem tudtam még, hogy nemcsak mást nem lehet vigasztalni, vagy kárpótolni semmiért, hanem önmagunkat sem.\" / Szabó Magda/ Lehajtottam fejem, mert a kín úgy áradt szét bennem, mint az a fajta fájdalom, ami a semmiből jön, a semmibe tart, tudod, hogy legyőzhetetlen, mégis tűröd, mert ellene tenni képtelenség. A lelkem szétszóródott darabjait egyenként szedegetem, az órák, a tétova percek, a lassuló és esetenként gyorsuló rohanó másodpercek minden egyes idő-koppanása szíven vágott. A várakozás feszültsége lassan mászott végig rajtam, szíven hasított, mint szétszóródó üvegcserepek hangos csörömpölése sokáig visszhangzott bennem. A félelem izzón vörös szemű démonai áttörték a varázskört, röhögésük nyáltengerrel borított, belém bújtak, dobálták szét a ritka kincseket, gázoltak át szívérzéseken, gondolat-darabokon, harsány-üvöltve olvasták lelkem titkos vágyott, szeretett gondolatait. -Félsz, mi?-rázták a lelkem, testem, és én féltem, mert aggódtam érted, féltettelek, nem tudtam mi van veled, nem hallottam semmit felőled, gúzsba kötve, tehetetlenül néztem az órát, ahogy a mutatók körbe jártak, este már a az izzó türelmetlenség fájdalom-félelmében írtam neked üzenetet, a válasz szíven vágott, a telefont kinyomtad, pedig csak hallani akartam jól vagy- e, önbizalom-maradékom a szikláról esett hanyatt, hangos csattanással tört apró darabokra. Nem magyarázkodást vártam, ki vagyok én...én nem egy feleség rutinjával várlak, féltelek, mert a szívem a tenyeredbe tettem, féltelek, mert a lelkem rádbíztam, féltelek, mert... tudom én a helyem a te világodban, ebben nincs is hiba, nem várok én semmit, nem követelőzöm, nem is kérhetek, nem is várhatok, csak fontos a visszaigazolás, hogy itt vagy velem, ha más nem gondolatban. Angyalszárnyam tollai lassan peregnek le, lélekcsupaszon állok, várok, várok, várok. Hisz mi mást tehetnék.. Szív-töredékeket keresgélek, amit a félelem démonai szórtak szerte szét. Kínlódom, sírok, nézem a Hajnalt, ahogy rózsaszín cakkos felhőruhájában álmosan sétál a szürke cirruszokon, néha színcsíkokat húz az egyen szürkeségbe, a macskám tegnap az ölembe ült, órákon át gyógyítani próbált, dorombolt, érezte a feszültségem, és mind jobban simult, átvette a lüktető feszültésgem, és mancsait, fejét hasamra hajtotta, szívverésem mégsem csitult, a pohár vörösbor pedig csak a lélek-sírás könnyeit folyatta végig arcomon, Magashegyi Undergroundot hallgattam, majd a Szomorú vasárnapot, aludni képtelen voltam, forgolódtam, a miértekre lusta válaszokat próbálgattam, szívem csitult, meg nem nyugodott, csak csitult, a félelem démonai kiléptek belőlem, kusza káoszt hagyva, varázskört tépve, csillagjelet összenyálazva. Tétován nézem a hajnalt, várok... jeleket kutatok, vágyom az illatod, mantrákat mormolok. Kérem a Hajnal csókját, megszán, hozzám lép, könnyű, vékony áttetsző szivárványszín ujjával végigsimít, felragyogtatja a csillagjelet homlokomon. -Bízz egy kicsit magadban-súgja, átölel, hozzám bújik, hosszú bíbor köntösébe csavar, hajam borzolja, csókot lehel, felizzítja lelkem, majd búcsút int és elsuhan, nyomában színes gondolat-
felhő-darabkák, melyekkel féltőn beborított, és súgják: - veled vagyok... Én pedig újra várok, a görcs néha gúzsba fon, néha enged, tetszése szerint ... várok, hiszen mi mást tehetnék...-
Mesél a kezed \" A szeretet energiaforrás, amelyből az élet táplálkozik, hogy jobb legyen.\" / Thornton Wilder/ Ha napközben nem vagy is velem, tudom este átölelsz, és mesél a kezed. Benne van az érintésed varázsa, ujjaid nyomán a bőröm is megnyugszik, lelkemre hat a kezed simogatása. Annyi érzés van benne, csodálat, hogy nő vagyok, hogy szép vagyok, és ez még mindenkor hihetetlen… felfoghatatlan, varázsos. Kezed nyomán kivirulok, ragyogok, mert ragyogtatsz, közben beszélsz hozzám, szeretem a hangod, átölelsz, és megcsókolsz végre, két kezedbe fogod arcom és én elveszek benned, általad… Gyengéden, finoman mesél a kezed, mégis erőt ad, biztonságot, védelmet és végtelen gyengédséget… A tavasz finoman ölel át közben, virágszirmokat szór hajamba, a tulipánfa hatalmas, csodás szirom- mezőt szór szét, meghatón szép virágait egyenként ejti le, utána néz, megfelelő helyre esett-e le… a gesztenyefák pompás, büszke virág-templomokat növesztenek, mindezt finom ködfátyolon át nézem, szívem simogatja bőrömön keresztül kezed… mesél nekem. Elmondja szíved titkait, érzéseid, vágyaid, szavai suttogón követik, szívem újból és újból túlcsordul. Lélek-rezdüléseid figyelem. Veled lélegzem, veled érzek, veled-általad élek. A csodát köszönöm. Benne élek. Hiszek, bízok, remélek. Közben kezed mesél nekem, én hallgatom, átadom szívem rezdüléseit, lelkem titkait. Mindenkor elvarázsol, feltölt, mesél, mesél, mesél nekem…
néha.. \"...mint ahogy nem múlhat el a szeretet s nem múlhatnak el azok sem, akiket szeretettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.\" / Fekete István/ A feszültség úgy vágott végig rajtam, mint ostorcsapás, kegyetlen égő, izzó fájdalom, lélek-szinten, könnyek nélkül, testem ívbe feszült, lazítani próbáltam, a nyakamban a görcs izzó fájdalom-gombóccá lényegült. Néha nem véd a varázskör, bármit is tehetnék ellene, a rosszat is meg kell élnem, átfolyatom magamon, megpróbálom megszelidíteni, kiengedni. Vörösen izzó félelem- démonok röhögnek a körön kívül, áttörni nem merik, hatékony a varázs, amit körbehúztam. A mai nap vízválasztó, sorsom következő hónapjait fordítja fel, esetleg lefelé, már ez nem rajtam múlik. Közben mélyen, legbelül, a fájdalom szétáramlik, aludni képtelenség, a percmutatót figyelem, hogyan számolja a másodperceket, az idő szétfolyik, tehetetlen vagyok. Vártalak, néztem az éjszakát, számoltam magamban, könyörögtem a telefonnak.. szólaljon már meg. Nem haragszom, mondtam már ezerszer. Csak féltem, és féltelek. Várlak, és a várakozás tehetetlenségében szétszóródó gondolatok néha fájnak, néha segítenek. Néha nem mi irányítjuk sorsunk, napjaink. Talán nem is néha, és nem is az irányíthatatlansággal van gondom, hanem az igéretekkel. Kis és nagy dolgok közt a különbség kvalitatív csupán, a hangod a telefonban megnyugtatott, mit is tehetnék mást, mint várlak szakadatlan, folyamatosan. Majd megnyugszom, ha átölelsz, és beszélsz, és a szavakat, a hangsúlyt figyelem, és a feszültség izzó fájdalma szétfoszlik, eltűnik, a félelem vörös szeműn izzó démonai elillanak, a biztonságérzetem helyreáll.. siess, kérem a perceket, a másodperceket.. Már nem számít ami elmúlt, hiszen megváltoztatni nem lehet, jóvátenni.. hát ezt nem tudom, a szív fájdalmát nem lehet csak szeretettel, szerelemmel helyrehozni, ebben pedig nincs hiba. \" Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton- mint a győzelem istennője- szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni mi a boldogság. \" -mondja Nitzsche, és én megálltam a pillanat küszöbén félelem és szédülés nélkül..
Tavaszi reggel... A nap finoman, gyengéden csókolta végig a háztetőket, egyenként ragyogtatva fel a hajnali kábulatból a színeket, majd aranyló folyamként végigfolyt a városon, a tavaszi kábulattól részeg virágzó fákon, a buja, zöld fűmezőkön a lakótelepek keskenyre szabott zöld területein, a madarak szertelen vidám énekén, az ébredő természet együtt aranylott a nap vérnarancs sugaraival.. szédületben álltam, a fény átfolyt rajtam, együtt ébredtem a csodával. Álmaimra gondoltam, vágyaim szinte lehetetlennek tűnő teljesülésére, hihetetlen, még mindig és folyamatos mámorító csoda öntött el, az idő ezüst szemcséi finom ezüst eső-fátyolt terítve szétfolytak ujjaim között, lecsorogtak a végtelenbe, a láthatatlan, mély és mindent kitöltő megnyugvás, mint színes fátyol ölelt, a nap a csillagjelet rajzolta körbe homlokomon. A szédület elmúlt, belső mosolyt rajzolt rám, sugárzom, fényt rajzolok ujjaimmal a levegőbe, neved suttogom, a várakozás feszültségét elmossa a tudat, hogy létezel, nekem, vagyok neked.. várlak, a perceknek suttogom, hogy gyere már, a gondolataim között szelíd béke, távol a külvilág, a nap türelemre int, én fejem rázom, hisz nem vagyok türelmetlen, csak várok, várlak, szeretném az időt kérni, hogy siessen, ha rád kell várni, és lassuljon, ha veled vagyok... bohó gondolat foszlányok lepnek el.. a reggel átfolyik rajtam, int, hogy a napi feladataim is tennem kell.. intek a Sárhegynek, a napnak, a tavasznak, gondolatban hozzád simulok, majd indulok, hogy este legyen, s karodban kisimuljak, megnyugodjak... az idő ezüst szemcséi pedig finom ezüst eső fátyolt szitálnak rám...
Gyöngyszín perc-gömb Csodálatos gyöngyszín-perc gömbben állok, szívderűben, lélek-szabadon, boldogan, csillagjeggyel homlokomon, varázskörben, láthatatlan segítőkkel, angyalszárnyon... A buborék ha szétpattan, gyöngyszín-perc esőben állok, gyémántszín gömbök pattannak szanaszét, boldogságom szétsugárzik, látható, és tapintható.. Élek, létezem, érzem magam, megsimogat tavaszi napsugár, frissen vágott fű illata, gyermekek mosolya, csókok szédítő varázsa.. Vágyom és viszontkapom, szeretet, szerelem, ölelés ereje a hétköznapok varázsait is felülmúlja, láthatatlan segítőim csak intenek, engednek, és eresztenek, bölcs mosollyal, angyalszárnyon... ha a féltés és aggódás a szeretett iránt szívfájdalommal is jár, mert a csoda egyszerűn hihetetlen, és a telefonban megszólal a szívdobogtatón ismert, és kedves hang a feszültség hatalmas kősziklái hangos robajjal omlanak le, a gyémántkönnyek is csak a megkönnyebbülés és szeretet jelei, a gyémántkönnyek csordultával a szívem újból csendes izzással vár és szeret... lehajtom fejem, engedem magam, és megtörténik, angyalléptű halk, tiszta remény, angyalszárnyú, rebbenékeny, illékony és tűnékeny gyöngyszín percek buborékja körbefog, kacagásom szétszóródik, szív és lélek kitárul, szeretetem szétszóródik, világom kitágul, a varázskör körbefog, a csendes léptű angyalszárnyú tiszta szív megtalált, megtaláltam, viszonoztam, ellágyultam, adtam-kaptam... megköszönöm, lehajtom szívem, csendes izzásún, boldogan.. a jövő bizonytalan rezgő hullámai elcsendesednek, helyet adnak a ma illékony, halk szárnyú csodájának...
Szív- villanás Quercusnak.. \"Én csak egy macskát szerettem volna, és még egyszer szerelmes lenni.\" / Polcz Alaine/ Nagyon csendben álltam, néztem hogyan szelidíti az éjszaka sötétjét a Hajnal ezen a fázós-hideg tavaszi reggelen, felhőruhájába burkolózva, haját gondosan hátrafésülve, álmodó-lassan húzza végig kezét a zárt felhőrétegen, ujjai nyomán tomboló hajnal-színek árasztják el az eget, a felhőréteg meghökkentő színruhát ölt, az ég alján, messze keleten, a nap még fáradt-nyűgösen narancs-sápadt színt húz a Mátra kontúrjára, vérszín ujjai bizonytalanul tapogatóztak körbe. Álltam, fejemben a szavaid visszhangzottak, gondolatim felkavarták az elmúlt napok történései. Lelkem megnyugodva, letisztulva várt. A szelíd béke derűbe fogta lényem. Egy apró szív-villanás volt az egész: egy mozdulat, egy szó, egy alig- érintés, ami belém égett, rögzült törölhetetlenül, ami köröttem mindent megváltoztatott,, szívem szárnyra kelt, angyal lettem valóban, láthatatlan tünde- szárnyú, lelkem, lényem a hihetetlen nyugalom és béke kisugárzásával, csendes- lehajtott fejjel fogadta szíved, odaadón, szelíden, boldogan. Lélek- állhatatosságával várlak folyamatosan, számolom a perceket, nem sürgetek, nem követelőzöm, elfogadom mindened. A boldogság úgy árad szét bennem, mint simogató tavaszi napsugár, amely a szívet érinti először, és lágyan méz- arany fénybe fog, gondolataim közt jársz, kitöltöd napjaim, hogy este, mikor a karodba szorítasz, feledjek minden rosszat, és egy legyek veled lélekben, gondolatban, szív-dobbanásban, szív-villanásban. Ezt csak megköszönni lehet. A csendes derűm körbefon téged, láthatatlan, téphetetlen szálak húznak feléd szakadatlan. Hajnal hozzám simul, átölel egy pillanatra, bíborszínbe borít, felragyogtatja a csillagjelet homlokomon, csókot lehet, tovaillan...
Varázskör A sámándobok hangja egyre halkabb, lüktetése eggyé váli szívem dobogásával, a fősámán komolyan, mélyen néz szemembe, csillagjelet rajzol homlokomra, majd kézenfog, hozzád vezet, a csillagjel már neked is a homlokodon ragyog... a körbe lépünk, a varázskörbe, kézenfogva, szívünk, lelkünk, testünk összeolvad, a fősámán elégedetten bólint... a kört még egyszer körbehúzza... varázsszavakat mormol, csillagport hint körénk... felriadok, az álom élénken bennem él, hiányod tapintható, kézzel fogható... mintha ezer éve ismernélek, a gondolataink érnek össze legelőször... és ez annyira megnyugtat, kisimulok a közeledben, még nyugodtabbá válok, hihetetlen biztonságérzet lep el. Beszívom az illatod, hallgatom szavaid, amik mélyen a szívembe íródnak, törölhetetlenül, a csoda ímhol megérkezett. Varázskörben állok, fogod a kezem, az ujjaid lágy simogatásával érezteted mennyire szeretsz.. ha kifogynak a szavak, a kezed mesél, a bőröd suttogja titkait, a csókod forralja vérem. Néha sutának érzed magad mellettem pedig nincs rá okod. Ragyogtatsz, és a ragyogásom körülfog téged is. Angyal vagy - suttogod, és én angyalnak érzem magam, a te angyalod lettem, féltelek, óvlak, törékeny, illékony szavakat suttogok, hozzádbújok, átkarolsz, szorítasz, elvarázsolsz.. Angyal lettem, valóban, védelek, vigyázom álmod, őrizem lépteid, a csodát, a ritka kincset, a szívem minden rezdülését adtam neked, mindenem, amit csak adhatok, és viszontkaptam szíved, a nőiségem csodálatát, amitől mindig ellágyulok. Fülembe suttogod titkaid, viszontkapod az enyémeket, tisztán, letisztulva, csak magam adom neked, csak neked. Angyalként járok a föld felett, varázskörben állunk, homlokunkon csillagjel, szívünkben édes szerelem. A varázskör megvéd, erőt ad, hitet, bizonyságot. Angyalként kezedbe tettem szívem, lelkem,szerelmem, testem, álmaim, vágyaim, mindenem.. és viszontkaptam szerelmed, szíved, tested, álmaid, vágyaid.. messze fönt a felhők felett a fősámán elégedetten integet...
A város Sétálok, szinte fürdöm a napsütésben, az ég kékje tisztán, ragyogva mosolyog rám, a város pedig körülölel, befogad. Több, mint húsz éve rovom utcáit, ismerős házait, folyamatosan bámulom, néha megpróbálok a függönyök mögé nézni, elképzelem milyen lehet egy-egy szép házban lakni, beszívom az illatukat, néha együtt lüktetek a várossal, és rácsodálkozom miért is nem engedett el... Hónapokig éreztem a kínzó vágyat, hogy el innen messzire, máshová, éjszakánként hangosan dobogó szívvel markoltam a paplan szélét, hallgattam az éj hangjait, a baglyok huhogását, a fák susogását, aztán Hajnal kilépett színpompával a derengésből, szívem csitult, Hajnal csókot lehelt homlokomra, könnyű mosollyal továbbállt, a város pedig életre kelt. A régi Fő teret látom olykor magam előtt, a város szíve volt, nekem jobban a szívemhez nőtt, élet folyt benne, lüktetés, s ahogy szétfolynak éveim a csillogó ezüst idő- folyóban, úgy változott a város bennem-köröttem, és változtam én magam is.Az új Fő tér csillog, hársfái csendes szomorún idegenül állnak ott, és idegenül bámulják a házakat körben. Nyaranta a szölőkutak vidáman csobognak, nap, hold, farkas, csillag, a város jelképei. A nyári melegben kulturális műsorok szórakoztatják a nagyérdeműt, koncertek, hangversenyek, bornapok, szüret, a hajdani patinás szállóból luxuslakások lettek, mindenhol tataroztak, a Városháza pedig gondoskodón vigyáz az utcasarkon polgáraira... Szép csendesen sétálok a macskaköveken, az elmúlt éveket keresem, a helyeket ahol kisírtam szemem, hogy lelkem könnyebb legyen, a patakot, amely csendesen tűri a rengeteg belehányt szemetet, és a város szélén köpi csak ki magából és hagyja, hogy a szürkegém a legnagyobb téli hidegben ennivalót keressen a kidobott mosó- és hűtőgép roncsok között..A város pedig magához ölel, titkokat súg, nem ereszt. Titkokat súg a Barátok temploma, benne Szent Rita, hová a magány kínkeserves hosszú óráin át ültem, néztem megadón szelíd, türelmes mosolyát, éreztem magamban a templom csendjét, mikor Endréért szólt a harang, akkor is Ritát kértem, a szentet, legyen szép az álma..Bolyongok az utcákon, lustán keresem a válaszokat a miértekre, és minthogy nem találom egyszerre elengedem magam, a város leszek egy pillanatra, és minthogy a lehetőségeim itt tartanak, elfogadom helyem, érzem a csillogó új ezüst fátyolt, ami átölel, kérem Ritát, a szentet, hogy tiszta szívúű vágyaim leszállhassanak hozzám, és ahogy a munkám során az idősektől rengeteg szeretetet kapok, és igyekszem viszonozni, a világom egyre jobban kitágul, érzem magam, a barátságok szelíden kisérnek, megnyugtatón, meghatón, és hallom a várost lustán fecsegni, körbefonja énem, és én hagyom magam újból és újból, hogy a dolgok megtörténjenek...
Cserkő Vannak helyek ahol otthon érzem magam... Ha a közeli kirándulóhelyeket sorra veszem, sok-sok szép és érdekes célt találok. Szeretem az erdőt, a fák susogását, a patak fecsegését, a Máriácska szelíden lehajtott fejű szobránál a békét érzem, a Benevár titkokat súg, rég elmúlt temberek suttogását hallom ki kőfalakból. Az erdő átölel, és befogad, nem kérdez, nem vitatkozik, nem ítélkezik. Van titkos helyem is, ahol feltöltődöm, ahol a hely szelleme kimos belőlem minden rosszat, minden ártót, minden földrehúzó gondolatot: ez pedig a Cserkő. Ha elmegyek és leülök a halott kőbányató szikláira, amibe évekig a lepusztult autókat, motorokat, egyebeket lökték, állítólag még a bányagépek is lent maradtak, ki tudja, és nézem ahogy szennyes olajfoltok ide-oda lebegnek, a mélyből pedig érdekes buborékok törnek elő-talán a halott autók és motorok szeretnének a felszínre jönni újra-és újból és újból elcsodálkozom főleg nyaranta a kakukkfű- illatos szikláktól árnyék mentes ájult hőségben is ahogy az ebihalak tömkelege rajzik a vízen a zavaros foltok közt, és egy-egy apró halacska ide-oda cikázik és a hurráoptimista horgászok még ebbe a halott vízbe is bedobják a horgászbotot... A tavalyi szemétkupacokat benövi a gaz, a cserfákról apró gallyacskák hullanak, és én hátradőlök, elengedem magam, az időtlenség pedig magához húz, bennem és köröttem csend és végtelen nyugalom. A patak sietősen folyik, hangosan beszélget a hatalmas kövekkel, ittam a vizéből, mert megkívántam, selymesen lágy íz futott végig torkomon. Fent a sziklák tetején palánkvár romjai, Dezsővár a térkép szerint. Lent a mélyben kopott, mohos, zuzmós sziklák, csenevész fű, szívet átmelengető kakukkfű illat. Ez a hely egyszerűen elvarázsol, békét ad, hitet, reményt, az élet igéretét. Egyszerűen szeretem...
Szívderű \" A szív derűjét minden körülmények között megőrizni...\" /Müller Péter/ A csapongó képzelet fura édes búrát borított rám, hagyom, mert elvarázsol, derűbe von, jót és szépet vonz körém: szívmosolyt az igazit, a lélekből jövőt, a valóságot megszépítőt, a titkosat,az igézetest, a csodára várót. A tavasz elborítja lelkem, belesusog a fülembe, napsütést csen a szívembe, ibolyakék derűvel nézi napi ténykedésem, megszépíti álmaim. A terveket fátyolba vonja, az órákat röpíti, és a titokvárás mögött a szelíd várakozás lapul, az előérzetek csak jót jeleznek, a barátságok feltöltenek, és Tavaszanyó fülembe súgta kedves titkát: a csendes vágyakozás meghozta gyümölcsét. Megkapom szívem titkos kívánságát, feltéve, ha lelkem tiszta, felkészült és a csodávárás nehéz hónapjai nem vették kedvem az újtól, a ritka kincstől... szelíd mosollyal számolom a perceket, órákat, várok türelmesen, mert a sejtések mögött szívkincsek lapulnak és felkészítem lelkem, hogy bátor legyek, tiszta, és megérdemeljem.. Félelem csak a legmélyen lapul, mintha tudná itt most nem szólhat bele, és talán csak attól félek, hogy elrontok valamit, amit nem is tudok igazán, hogy mi... kusza vonalak rajzolódnak előttem, szívem nyitva... fülemben édes-borongós blues, gondolataim közt könyvek ígérete... és valami fura és édes búra, mint valami fátyol ölel, nem ereszt, és engedem magam, hogy megtörténjen...
Visszamentem... \" A múlt nem más, mint fénnyel teli szekrény, és nem kell mást tennünk, mint megtalálni a kulcsot, amely az ajtaját nyitja.\" / Kate Atkinson/ Készültem rá napok, hetek, hónapok, évek óta. Szívemre páncél kérgesült, szemem kékje kemény maradt... szembenéztem önmagammal. A tavasz észrevétlen lopózott szívem köré, átfont, magával húzott, elvarázsolt... reggel már nem az elkeseredett káromkodós, hidegszidós, hanem a tavasz-szerelmes rigódal ébresztett. A gólyahír sárgája belesimult a harsogó üde zöld fűbe, a százszorszépek meghatón simultak tenyerembe, mikor lehajoltam megsimogatni őket, a rügyek a fákon észbekaptak, és egyszerre mind rájött, hogy tavasz van és rögvest pótolták a lemaradást. Az égen szelíd rózsszín csíkos bárányfelhők úsztak a hajnali kábulatban és Hajnal lépett ki a Sárhegy mögül, megrázta hajkoronáját, megigazgatta felhőruháját, álmodón körbenézett, táncra kapta Szél úrfit, langyos tavasz illat borított el, Hajnal csókot dobott, haját válla mögé dobta és átadta helyét a reggelnek... Magamba néztem, és nem féltem..vártam félelmet, gyűlöletet, haragot, dacot, bármit ami felrázna, helyette csak a mérhetetlen ürességet éreztem, a semmit. A buszról leszállva is végigvizsgáltam gondosan az érzéseimet. Az évtizedekig érzett tompa fájdalom is elmúlt már, a nincs felállt a gondolatok közé. Az alagútnál mély levegőt vettem, mert gyermekkori önmagam láttam, ahogy boldogan szaladgál és nem érez semmit az elkövetkező lélekölő tinédzser évekből. Mentem tovább, vártam, hogy a múlt démonai egyszer csak rám vetik magukat, de rájöttem azokat már rég a múlt kopott, mohos régi kútjába dobtam és már nem bánt semmi. Tényleg semmi fájót nem éreztem. Mentem szorgosan tovább, még mindig meglepődtem, hogy rámköszöntek, megszokásból, nem hiszem, hogy tudták volna ki is vagyok... Az ismerős háznál megálltam, néztek is furcsán ki is vagyok. A kiskaput nagy nehezen nyitottam ki, eszembe sem jutott elfutni, vagy meghátrálni, egy pár éve még biztos ezt tettem volna.. csöngettem, az ajtó kinyílt és én beleestem a múlt kútjába félelem, harag, megbánás és megbocsájtás nélkül, átléptem az évek óta zárva levő kaput, szembenéztem a múltammal, szembe álltam az Anyámmal. És önmagamnak is bevallhatom, hogy kiálltam a próbát...
Sörhas Hiánypótló orgánum a teremtés koronájának SÖRHAS antimagazin férfiak Sport Legalább egyszer egy héten vigye le azt a nyomorult szemetest! Autó-Motor Maga egy Harley-n?! Hát még a lába se ér le! Egészség Ugye-ugye az a sok sör! És a tükörből legalább látja még? Szórakozás Jó, akkor most kössön bele a másik szomszédjába is. Életmód Sikeres lesz a válása. Viszont tanuljon meg főzni, mert meleg kaját úgyse kap. Utazás Két hét Alsó-Rekettyepusztán a családdal. Felejthetetlen lesz. Szex-tanácsadás Tényleg? Már a Viagrával se? Trend Micsoda maga? Egy George Clooney, hogy borostát növeszt? Kozmetikum Tudta, hogy az Audi A6 a leghatékonyabb szépségápoló? Lapozó: 2010 legszebb playmate-jei Kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha a magával lennének tele a női magazinok. Karrier Ne törődjön azzal, hogy minden női beosztottjának magasabb IQ-ja, elvégre ők dolgoznak maga helyett. Szépségkirálynők Ne csorgassa a nyálát, úgyse tudna velük mit kezdeni. DivatBrioni, Armani, Zegna, mi?! A betoldásokat meg hol fogja megcsináltatni? Technika Még mindig nem vette meg a legújabb okostelefont? Vigyázzon, mert hülye marad. Frizura Most próbálja meg hátulról előre fésülni. Porpanek José Armando
a vágy illata \" Nincsenek kis gondok és nagy gondok. Nincsenek felnőttek és gyerekek. Emberek vannak. És embernek lenni nem is olyan egyszerű.\" / G. Szabó Judit/ A vágy illata Minden tavaszkor érzem. A vadgalambok szerelmes búgásával kezdődik. A tavasz-illata ilyenkor úgy söpör át rajtam, mint egy régi kedves szerelem-emlék: megmosolyogtató, néha bántó, mert elmúlt, néha fájó, de összességében szép. Nézem a hóvirágokat, ahogy megható kedvességgel és kitartással küzdik át magukat a fagyos talajon, ők már tudják a változást, tudják az apró erdei madarak is, akik a lakótelepre költöztek és még a tévé hangját is túlharsogják. A vágy is így söpört át rajtam. az újdonság vágya, az izgalom vágya, a simogatás vágya, az ébredés vágya. Föl-s alá járkálok, keresem a helyem, a terem, az időm, sokszor magam is. A napok lecsendesedtek, a megszokás szelíd igáját hurcolom tovább, de nem nyűg, és nem teher. A folyóparton a kavicsok locsognak így suttogón, egymást közt. Kérdéseket kreálok és lustán keresgélem a válaszokat. Néha futnék még bolondul kacagva, és a nyugodtabbik felem ilyenkor vállat von: - minek? Még nem érzem az évek súlyát, valahogy egyre könnyebb leszek, bár egyre több gyertya gyűlik össze a tortámon. próbálok szelíd maradni. Néha már hiányzik a nyüzsgés, a zsongás. A várakozás szelídsége alatt robbanó indulat-felhők néha kitörnek, mert hagyom. A vágyat érzem mostanság nagyon. A cél már kibontakozóban. Érzékeim nyitva, a jelre vágyom. Mai nap olvastam, és szinte lángoltak a betűk, mert ilyen vagyok magam. \" Legyen a Hold a célod. Ha elvéted, még akkor is a csillagok között fogsz landolni.\" / Les Brown/ És milyen igaza van....
Hajnal Az égbolt vakítón tiszta, sehol egy felhőpamacs.A hajnalcsillag bátorítón integet, fénylik, ragyog. A feketeség lassan szelidül. A Mátra tömör vonulata tisztán rajzolódik ki a háttérbe. Mintha tussal kihúzták volna. A hold lassan hízva szépen elköszön, helyet adva a csodának. Az ég alja rózsaszínbe öltözik, millió árnyalatát produkálva, a kék, a sárga, a zöld egységgé áll, és a nap hosszú vérnarancs kelő sugarait kinyújtva lassan ébredezik. Bizonyságát adva, hogy minden nap más. Keleten, az erőmű tömör kéményei fekete felhő-böffeneteket csuklanak ki magukból, az aljuk lapos, minhta tálcára tették volna. A ragyogás szétárad, mérges-vörössé válik, a köd-párák elindulnak, mintegy ellenőrizni, minden fűszál a helyén van-e, minden őzet számba vesznek, minden csigát megsimogatnak. A milliónyi fűszál-végen millió gyémánt-csepp, elhagyott szeretők tört szív-maradékai, múlóak, megejtőek, szívbemarkolóak.A hajlékony fűvégeken igen, pontosan, a tükör-színnel ragyognak a cseppecskék. A nyugti szél először bátortalanul fúj egyet-kettőt, majd nekibuzdul és harsogó szél- hangján ő is köszönti az új napot. Ha jól figyelsz, éberen, a cirruszok lassan felvonuló zárt vonulatán láthatod Hajnalt, a kedvenc lila-szegélyes felhőruhájában, kézenfogva Holdleánnyal lassan nézik a vakító fény-áradatot, amely talán reményt és új szívvarázst adnak az új reggelnek.
A tavasz Már nagyon hiányzik... ez még egy régebbi tavasz.. A tavasz Nézem az erkély alatti hatalmas, terebélyes fát, hogyan öltözik levélpompába, napról-napra niövesztgetve levélkéit, barnából halványzöldre válva, hogyan tünteti el az urbanizált gerlepár három és fél szál ágból rakott fészek- tákolmányát, mert biztonságos fészeknek semmiképp sem lehet nevezni. Egyébként Tavasz-anyó idei szín-kedveltje valószínűleg a sárga, vagy a pitypangok döntöttek egyöntetűen úgy, hogy minden mezőn átveszik az irányítást, mert soha ennyi sárga pitypangot, mint ezen a tavasszal, még sosem láttam, minden talpalatnyi helyen sárgállnak, a játszótereken éppúgy, mint a mezőkön, hogy majd egyszerre válljanak bolyhos-fejű kis ejtőernyőkké. Ha már feküdtél növekedő búzamezőn, most tudod miről beszélek: a zöldbe olvadni maga a természet, búzává válok magam is, részem lesz a föld, része lesz minden sejtem és minden porcikám, hallom a hangyák szorgos suttogását, értem a szél szavát, simogatását, a felhők játszi kedvét, feloldódom, felhővé és széllé válok, majd hirtelen újra serkenő búzamező leszek, és minden porcikám az élet minden újjongását a világba susogja, a pacsirtaszó is én leszek, a színek, fények és árnyékok furcsa játékában pedig lelkem is helyreáll, szívem csitul, együtt élek és lélegzem a föld ritmusával, nincs kishitűség, nincs keserűség, nincs féltékenység, bevonzott és bevonzatlan rossz tulajdonságok, csak a letisztult érzések, észlelések, kinyílt lélekkel hangolódom belső hangjaimra, hogy mindinkább tudjam miért is létezem...
Minden hajnali varázslat \"Sokszor azt gondolom, hogy azért szeretek úgy örülni és boldog lenni, hogy élni tudjak.\" /Polcz Alaine/ Minden hajnali varázslat A madarak felerősödő csicsergésével kezdődik. Hajnalcsillag pontosan az égbolt mértani közepén áll, vezényel. A nyugati égboltot ma zárt felhőzet takarja, Holdistennő pontosan egy résnyi helyet nyit rajta, majd látván, minden rendben, megnyugodva bezárja a felhő-ablakot, és újra zárt, egybefüggő felhőtakaró borítja a nyugati oldalt. Keleten, az egyre erősödő rigó-trillák közepette fakó-sárga bizonytalan napkarok bújnak elő, megcirógatják a csoda- zöld, egyre erősödő búzatáblákat, visszariadnak a repcetáblák magabiztos sárga ragyogásától, a riadt őzikéket összeterelgetik. Az ég egyre világosabb lesz, Hajnalcsillag egyre jobban belesápad az ég közepén, de folytatja tovább napi munkáját kérlelhetetlenül. A fakó sárgát felváltja a kimondhatatlan hajnali színvarázs narancsból, lilából, rózsaszínből, bíborból szőtt csodálatos áradata, az apró bárányfelhőcskéknek bohó lila szegélyt varázsolván, úgy hogy a belsejük szürke marad, a fakó sárga nap-karocskákat felváltják a még nem szemfájdító arany-narancs sugarak ellökdösvén a felhőcskéket, hogy a Nap teljes pompájában kiemelkedhessen a látóhatárról, körbenézhessen, a búzaszálak végén a harmatcseppekben viszontláthassa képmását, egyszerre lökve le a harmatcseppeket, hogy azok kacagva hulljanak a semmibe, tudván, hogy a csoda másnap hajnalban megismétlődik.Hajnalcsillag már nem látszik, utolsó csillagszikráját beledobta a hatalmas vérző-bíbor-narancs korongba, a ragyogás már hunyorgásra késztet, körbenézek, és egy-egy arcon felvillan a csoda-látás, mindenki elteszi a maga csoda-darabkáját, ezt a látványt csak a szív képes lefényképezni igazán, figyelem a szemekben a mosolyt, és szinte hallom a harmatcseppek suttogását: az élet szép. Nyisd ki szíved és te is hallani fogod, szívből kívánom...
Egy szegény kis fényes-fekete bundájú kiscica panaszai Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó című csodálatos könyve ihletésére Kérem szépen, én igazán nem tehetek semmiről. Én csak egy kis talált kiscica vagyok, mostani Eltartóm az utcán talált, kétségbeesve nyávogtam, futottam az autó alá, utána a mostani Gazdanéni karjába, és onnan én már nem is akartam elmenni, sőt megmutatni sem tudtam, hogy hol laktam eddig, így idekerültem ebbe a másik lakásba. Tessenek kérem szépen megérteni: csak egy kis fényes- fekete bundájú kiscica vagyok, a szüleim ismeretlenek, árva vagyok. Először is: engem itt kérem szépen sérelem ért. Több is, menjünk rajta végig lépésenként. Első: engem itt kérem lefiúcicáztak, heteken keresztül Ferinek, meg Luci- ferinek hívtak, engem a Macskahercegnőt! Már ezen sérelmet is nehéz volt megemésztenem, nyávogtam is érte eleget, hogy kérem szépen én lány vagyok, ne tessék engem Ferinek, meg Luci-ferinek szólítani, beszélhet itt az ember, mit ember macska lánya, mintha falnak. Aztán ez a rend végülis helyrebillent, kiderült, hogy macskaleány vagyok, hajadon. Erre mindenki nagyon megörült, hogy nem fogom végigjelölgetni a lakást, merthogy azt lánycicák nem teszik, mert jól neveltek és satöbbi. Jelentem: ez nem igaz, már kétszer is sikerült megjelölnöm a lakás különféle pontjait, de csak egyszer vették észre. Szóval visszatérve, minthogy örvendetes hír lett, hogy mégiscsak leánycica vagyok azonnal megkaptam a Lucretia Borgia nevet, engem! Felháborító! Egy rég meghalt méregkeverőhöz hasonlítani, mert az biztos fekete hajú volt! Gyalázat! Hát kérem ez az egész nem igaz egy szó sem, a múltkor a Gazdanéni nézte a nagy fekete dobozt amiből képek, vagy mik jönnek, hogy Lucretia Borgia csodásan szép, hosszú szőke hajú álomnő volt, és igazából a kistestvér volt a hunyó a méregkeveréses dologban, akiből a végén elhíresült pápa is lett, de ez már csak mellékes. És kikérem szépen magamnak, hogy a Gazdafiú mindig lezavar az asztalról, ahol a legjobban lenni szeretek és soha nem nyúlhatok a mancsommal a halacskák közé a vízbe, és nem piszkálhatom azt az egérszerű izét, akit Zizinek hívnak, és csak messziről mozizhatom, sőt még rosszabb: a teknőst is békén kell hagynom, mindig ledobnak az asztaláról és azt üvöltik sicccccccccccc! Sőt még az is megesik sokszor, hogy megvádolnak, hogy állandóan csak nyávogok, meg kényeskedem, és kiabálnak velem, hogy Rinya- cica! Meg Hisztis-macska! Hát tehetek én róla, hogy itt semmit sem szabad? Nem szabad kárpitot szaggatnom, a tapétáról is mindig üvöltve szednek le, mert a körmeim élesítem rajta, igazán felháborító, komolyan! És kérem szépen nem képesek tudomásul venni, hogy én éjszakai állatka vagyok, és igazán sérelmezem, hogy az éjszakai nyivákolásomat nem és nem értékelik, pedig már néha még a konyhába is kimegyek, csak hogy senkit se zavarjak, és néha egész halk próbálok lenni, de hát itt ez sem elég. Szegény, szerencsétlen kis fekete- fényes cicák sorsa ez, már most mit tehetnénk. És néha igazán sérelmezem, hogy nem lesik minden nyávogásom kiszolgálók hadával, és nem kényeztetnek nap és éjjen át folyamatosan. Én a legnagyobb zajban is tökéletes nyugalommal
tudok aludni, aki álmos aludjék én igazán nem zavarom, néha beleszuszogok a fülébe, meg az arcában, meg megbökdösöm a puha mancsommal, hátha felkel és enni ad, meg tejet, és én nem szeretem a házitejet, tessék tudomásul venni, csak a zacskós tejet ismertem idáig, és azt szeretem és pont. Fura dolgok ezek kérem szépen, nagyon furák. És én igazán mindenkit nagyon szeretek, mert kis odabújós cica vagyok, és időnként nehezményezem, hogy állandóan rám szólnak, de azért időnként betartom mit szabad és mit nem. De itt kérem semmit sem szabad! Hát macskaélet az ilyen? Tessenek engem nagyon szeretni és egy kicsit szánakozni. Nagyon szépen köszönöm: Lucretia Borgia a macskalány
Béke \" ... a színes fátyol, amelyet Életnek neveznek, akik élnek.\" / Shelley/ Ha a kavargón színes gondolat-gombolyagból kihúzok egy szikrázón felfénylő, mégis szivárványszín tündöklő szálat: a kedves, régi emlékek halmazából előlép a régvolt, felfénylik, átmelegít, mert kell a léleknek a régmúlt idők bátorítása, szelíd sürgetése, kedves emlékei barátságnak, szerelmeknek, soha el nem múló szeretet suttogása a múlt szívéből, emberek, akik a szívemben laknak, nem öregednek, nem változnak, kislánykori magam szalad előre és csodálkozva nézi a tükörben mai arcom--előre, csak előre a nem járt útra, ahová végre rámerészkedem, kiváncsin, csillogó szemmel, naivan persze, telve reménnyel, bohóságokkal, és életigennel. Félek, persze, hogyne félnék, hiszen a vakmerőség sosem fogta kezem, mégis most a lelkemben halk,tiszta béke van, a lefojtott indulatok, vad hisztik most elkerülnek, a szavakat már nem nyelem vissza, megtanultam kimondani, és ha fájón sebez is talán, mégis jobb, mert kimondtam, elmondtam...Titkos kívánságlistám, hálafüzetem is megpróbálom esténként megtölteni gondolatban, gondolatokkal, kérésekkel, vágyakkal, tervekkel, a napok szétfolynak, mint ezüst fényű vízsugár a mohos, zöld, lágy ízű, fagyosan hideg forrásokból, a vasárnap délutánok csendbe, derűbe vonnak, a világ, amely eddig körön kívül tartódottt, most kitárta magát, a kapu kinyílt, s kedvesen halk alig suttogón súgja: - Jöjj! Időd elérkezett, tárd ki lelked, bontsd ki szárnyad, minden égi jelet, minden szív-segítséget megkapsz, halld a lüktetést, az Élet moraját, amely hív, vár, magához ragad, hogy a színes fátyol köréd tekeredjen, részeddé legyen, és megleld hát helyed, életed... logoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!
Csillag \"...mert én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek, még ha nem is vagyok soha magamra hagyva, én csak egyedül vagyok, hogy egy gondolatokkal benépesült magányban élhessek, mert én egy kicsit a végtelen és örökkévalóság megszállottja vagyok, és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik kedvét leli az olyan emberekben, mint én.\" /Bohumil Hrabal/ Az éjszaka lassan lépdelt végig a tájon, csillag milliárddal teleszórt bársony köpönyegét végighúzta az égen, megsimogatta a Tejutat, megigazította a Göncöl rúdját, Holdistennővel megtanácskozták az elmúlt évmilliók minden történését. Holdistennő ezüst hidat bocsájtott a tóra, gyönyörködött az apró fodros hullámokban, majd mikor a szél elült és csodálatos sima lett a víztükör, rásimult a vízre és bámulta magát. Megigazította félrecsúszott meteor szikráktól pettyes palástját, éjfekete bársony sörényét, csillagzafír szeme visszaragyogott a víztükrön. Egy apró Csillag ült mellé, bátorítón hunyorgott, jelezvén nem akarja a csodálatot megzavarni. Holdistennő megsimogatta Csillag szikrázó aranyhaját, kék köpenyét. Bámulták együtt a hatalmas víz-tükröt, tükör-vizet, ahogy visszacsillámlott benne az égbolt minden varázsa. Hallgatták a nyáréjszaka részegítőn tomboló hangjait, az ájult tücsökciripelést, bagolyhuhogást, a feltámadó vízfodrok csevelyét a parti kövekhez csapódó hullámokkal.... Ámultan éreztem, hogy Holdleány lettem azon a nyári éjjelen, a mámorító fekete mégis csillagmilliárdtól fénylő ég alatt, szívembe simult a telihold, a csillagok, a Tejút, a ciripelés,a hullámok fecsegése, hogy mindenkor visszavágyjam nyári tóparti hosszú szélcsendes éjszakákat, szívemben a varázzsal, és az álom halk hívó szavával....
Mondd, mennyit ér...3. rész Mondd, mennyit ér, ha a csillagmagány végre kihúny szívedben? Mondd, mennyit ér, ha a bátorítás kézzelfoghatóvá válik? Mondd, mennyit ér, ha megnyugodtál, és belső békéd kisugárzik? Mondd, mennyit ér, ha a gondolatok kikristályosodnak? Mondd, mennyit ér, ha jövőd felé nyújtod kezed? Mondd, mennyit ér, ha amúlt árnyai már nem kísértenek? Mondd, mennyit ér, ha igazságod győz benned? Mondd, mennyit ér, ha az Út utat mutat? Mondd, mennyit ér, ha tudván tudod, hogy elindultál? Mondd, mennyit ér, ha hátrahagyod, régi, kopott éned? Mondd, mennyit ér, ha a jövőd felfénylik egy pillanatra? Mondd, mennyit ér, ha a varázslatok utolérnek? Mondd, mennyit ér, ha a bizakodás szárba szökken benned? Mondd, mennyit ér, ha megbízol valakiben? Mondd, mennyit ér, ha viszonzásul szintén bizalmat kapsz?..
Tavasz váró téli nap A nap fáradthatatlanul mézarany színt csorgatott a földre, a fény arany sávokkal csíkozta a felhőket, a hóvirágok kisebbre húzták magukat, mert a tél kajánul röhögve súlyos hófellegeket tolt nyögve maga előtt, csontig hatoló hideg szeleket kergetett, lerázta a Hajnal mindennapos varázs-színeit, makacsul, őrülten ragaszkodott a hideghez, a magány-szürke reggelekhez, a fájón mogorva, szúrós hódarához, a jégbarázdás pocsolyákhoz. A reggelek elnyúltak, belehúzódtak a délelőttbe, a nap csak akkorra tudta a felhő barrikádokat széttörni, és a fény ragyogón szikráztatta fel a pocsolyák jég-ezüstté fagyott felszínét. A napfény szétáradt, szétfolyt a városon, összehúzta a fáradt ember- szemeket, csalóka meleg-pamacsokat szórt szét, a rigók szétrázták tollaikat, a vadgalambok tavasz-búgásában benne volt a meleg sürgetése, a macskabagoly visítva menekült a tető szélére, és felfújva magát nyávogta bele a világba minden reggeli panaszát. A csókák vidáman felelgettek egymásnak a kopasz fák tetején, a világ a tavasz szívzsongító mámorát várta, Tavaszanyó félénken, aggódva tipegett végig köztük, majd átsuhant az utcák felett, varázspálcájával mindenfelé intett, csendet, türelmet kért, mert naptár szerint még a télé volt a választás joga, hogy hideget, fagyot, vagy meleget küld a tájra, és csak egy-egy játszi, könnyed napra tudta a szívekbe lopni a tavasz-élet vágyakozását. A várakozás-vágyakozás megült a levegőben, a csend felszikrázott, Tavaszanyó elsuhant, mögötte virágillat, meleg napsugár bűvölet maradt csak...
Mondd, mennyit ér... 2. rész Mondd, mennyit ér, ha a szó utat mutat? Mondd, mennyit ér, ha igaz barátra lelsz? Mondd, mennyit ér, ha a gondolatok éberek? Mondd, mennyit ér, ha a szívfájdalom utolér? Mondd, mennyit ér, ha kacagásod szétszóródik a térben? Mondd, mennyit ér, ha visszatalál régi, elveszett éned? Mondd, mennyit ér, ha hátbaszúr egy szóval, akit igaznak véltél? Mondd, mennyit ér, ha a zene szétárad benned? Mondd, mennyit ér, ha a szavak mögé látsz? Mondd, mennyit ér, ha varázsolsz a szíveddel? Mondd, mennyit ér, ha a szemében a megértés fénye ég, Mondd, mennyit ér, ha a szívfájdalmad észrevétlen megszűnik? Mondd, mennyit ér, ha a világod kitárul és éled-érzed magad?
Mondd: jóbarát, s lépj be... A gyöngyszín percek varázsai Ha az emberi kapcsolataim kusza hálóját végignézve igaz barátra lelek szívem felujjong: visszatértek a a gyöngyszín percek, szívderűm szétárad, gyöngy-fény golyókká, apró ezüst szikrákká pattannak szét a levegőben, s a gondolatok közé odabátorkodik több szó: meghittség, őszinteség, lélek-kitárás. Először elcsodálkoztam, majd a felismerés hálája szelíd békévé oldódott, szívem megnyílt, a szavak, amelyek évek óta gombócként a torkom alján gyűltek-csak folytak belőlem-önmagam is meglepvén-, hogy a természetesség és a nyíltság egyszeriben ennyire egyszerűvé vált, nem kellett csigaházban bújtan keresgélnem magam, mert a szempár amely elmélyülten figyelt nem vádolt, nem sajnálkozott, nem bántott, nem akart megváltoztatni, nem kételkedett, nem ígért, nem ígértetett, csak nézett és szemvillanásra sem volt szükségem, hogy a lelkem kiadjam, a gondolataim akadály nélkül folytak belőlem, álmaim, vágyaim, rossz szokásaim, bűneim elmondtam, a levegőben pedig pattogtak szét a gyöngyszín percek ezüst szikrái, a mosolyok őszintesége mögött nem feszült várakozás, a percek órákká dagadtak, a szürke ólmos-felhős kkopott délutánból észrevétlen, néma, sötét, csillagtalan este lett, a kimondott gondolat-szavak egy pillanatra megültek a térben, majd szétfolytak és átadták helyüket a szilárd hitnek: valami elkezdődött... a ritka csend-percek sem voltak kínosak, a kérdések nyíltak és a feleletek virágsziromként rájuk csukódtak, nem voltak tabutémák, félrenézés, a szemekben a ritka percek selyemszalagja felfénylett, ketten álltunk rajta észrevétlen, ketten egyszerre léptünk le ugyanakkor, és az esti elköszönés és integetés mögött ott lappangott a titok maga... a barátság, és ezt csak megköszönni lehet...
Bob Marley- idézetek IDÉZETEK BOB MARLEY-TÓL \"Mindig az az otthonom, ahol vagyok Az otthonom az elmémben van A gondolataim az otthonom A dolgok amiket gondolok az otthonom. Ez az otthonom. Az otthonom nem egy anyagi valóság... az otthonom az elmémben létezik\" \"Amíg az a filozófia uralkodik, hogy létezik egy felsőbb rendű faj és a másik alsóbb rendű A világ állandóan háborúban lesz önmagával.Ez egy jövendölés, de mindenki tudja hogy ez igaz.\"\"Nincs vallásom, vagyok ami vagyok.Rastafari vagyok... És ez nem vallás, ez élet\"\"Egy felemelő, csodálatos zene született a világban,olyan szövegekkel melyek megérintenek és ráveszik az embereket, hogy gondolkozzanak és érdeklődjenek iránta.Lazító dallamok, mégis táncolható ritmusok,felszabadít bennünket attól, ami a földhöz vonz.Ez az ahol rengeteg énekes várja azt, hogy megértsék őket és gondolataikat, ami elvezeti őket a fényre. A REGGAE ZENE ez mind!\" \"A rastafari egy forradalmár dolog Nem lesz intim és nem tűri el, hogy megvegyék Egyedül harcol a zenéjével\" \"A reggae a nép zenéje, a mindennapi történésekről szól... de nem egy történelmi szemszögből. Olyan dolgokról mesél, amiket nem tanítanak az iskolában\" \"Nézd, hogy harcolnak a hatalomért, de nem tudják az időt amikor meg kell állni. Így a pénzükkel és fegyvereikkel vesztegetnek\" \"A politika csak a nép felosztására jó, egy baromság az egész, hiszen ráveszi a népet, hogy egy olyan emberben bízzon, aki úgysem tud semmit tenni értünk. Ha nincs életed, akkor nincs is semmid. Ezért még a politikusoknak is találniuk kellene egy Rastafari-t\" \"A kormány átadja a népnek az összes dühét és szenvedését\" \"Mikor hallom egy korbács csattanását, megfagy a vérem, visszaemlékszek amikor rabszolgaszállító hajókon kegyetlenkedtek a lelkivilágunkkal.\" \"Azt mondják, hogy a nap mindenkire ragyog, de néhány emberre a világon sohasem ragyog\" \"Nincs szükségem ambíciókra. Csak egy dolog van, amit nagyon szeretnék, hogy az emberiség egységben éljen... feketék és fehérek együtt\" \"Az emberek az hiszik, hogy birtokolnak egy elmét, pedig az elméjük az, ami fogva tartja őket\" \"Vannak emberek, akik szeretik a hatalmat,másoknak pedig hatalmuk van szeretni\" \"Számomra a szabadság csak akkor létezik, ha egy nép egyesül. A szabadság csak akkor létezik, ha valójában gondolati. Az én elmém csak akkor szabadul fel, ha Rastafari-t dicsőítem\" \"Amikor az ember alkoholt iszik, szúr egy késsel és öl. De amikor füvet szív, szúr egyet a késsel és azt mondja: Hagyjad, az élet majd megmutatja neki\" \"Minek a zöld szem, ha vörös is tud lenni És ha a szemeim vörössége A természet zöldjétől származik\" \"Ha meghalok, szeretném ha
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
