csárádi Edit Hiányérzetek éjsyakája

Az út széle A gumiabroncs tehetetlenül feküdt az árokban. Fázott, félt, és magányos is volt kissé. Nem értette, hogy került az árokba, a vízbe, ő aki tűzben született, és nagyon szerette a meleget. Emlékezett az utak melegére, a súrlódásra amit ő soha nem bánt, mert a születésére emlékeztette, a társai megszokott forgására, a motor bátorító zsongására, a csapágyak kellemes zörgésére, az összetartozásra, mert mindannyian együtt alkották a teherautót magát. Néha furcsa volt nézni a kétlábút, az embert, aki olykor körbejárta autóját, bele-belerúgott az abroncsokba, hogy megfelelően kemények-e, olykor még le is vizelte, mikor nem volt ideje máshová menni, és különben is ez látszott a legegyszerűbbnek. A gumiabroncs mindezt nem bánta, mert hitte, hogy része valami nagy egésznek, egy csapatnak, ahol soha, senkinek nem esik bántódása. Egy ködös-párás hideg őszi hajnalon történt.Az út különösen rossz volt, a gumiabroncs kínlódott, fájtak a bukkanók, a hatalmas kátyúk, amelyekben teljesen megmerült, a víz jéghideg volt. Hatalmas ütést érzett a külső burkán, a fájdalom átjárta, és érezte, hogy az ereje teljesen elhagyja, és a levegő sziszegve távozik a seben keresztül. Nem érzett haragot, kétségbeesést, a szánakozást is kerülte, mert tudta semmiképp sem kerülheti el sorsát. Az ember sóhajtva hajolt le hozzá, idővel káromkodott, mert a berozsdásodott csavarok csak kínlódva engedték el a gumiabroncsot, és mikor mindegyiket leszedte, nyögve lehúzta a tengelyről a kilyukadt abroncsot és széles ívben az árokba hajította. A gumiabroncs még mindig nem értette, miként eshetett ez meg vele, hiszen mindent jól csinált, és nem tehetett róla, hogy ennyire rossz az út... A pótkerék az ő helyére került, a teherautó füstöt okádva elhajtott. A gumiabroncs szégyelte magát, mert nem hajtotta végre jól a feladatát, pedig minden gumisejtjéig érezte, hogy nem hibás. A víz hideg volt az árokban, a fölé hajoló nád susugását először nem értette, sokáig hallgatózott, míg lelke mélyéig hatoltak a mondatok, a nád, a fűcsomók, a víz az árokban, a szél, a köd, a nap, a csivitelő seregélycsapat mind-mind azt suttogták neki, hogy most már a természet része lett ő is, egy másik csapat tagja, és ne féljen, nem hagyják egyedül...a víz simogatón ölelte körül, a nap fölmelegítette, a szél kiszárította, és büszkén nézte a kismadarakat, akik az ő oltalmában kerestek menedéket az eső elől, és megköszönték segítségét. A gumiabroncs pedig átengedte magát a természetnek, tudta sokáig tart míg feloldódik minden sejtje, amíg teljesen a földé lesz mindene, de addig is lesznek kismadarak, virágok, szél, simogató napsugár, és ki tudja, egyszer még társra is akad egy következő kidobott gumiabroncs személyében, és együtt vigyáznak a felnövekvő nyúlfiakra...

Vásárolni Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nem tudok vásárolni. Ez tény. A fiam marketing szakos és tudományos kiselőadást tartott a témáról, mit és hogyan csinálok rosszul. Közben a kapucnimnál fogva visszahúzott a járdára, mikor megpróbáltam átkelni a túloldalra, szerintem simán átértem volna, szerinte meg már nem, tisztára óvodásnak éreztem magam. Én a tipikusan szenzitív vásárlók csoportjába tartozom, bólintottam is rá lelkesen bármit is jelentsen ez. Nem és nem jól vásárolok, fejtegette tovább a fiam, és én megrendülten hallgattam. Például én nem tervszerűen vásárolok, hanem impulzívan, amit meglátok és megtetszik, azt habozás nélkül megveszem. Mondtam neki, hogy ez így ebben a formában abszolút nem igaz, mert hiába tetszett meg a legújabb BMW, azt sem vettem meg, a plazmatévét se, pedig az is tetszik. Nem erre gondolt, legyintett nagyvonalúan. Tervezzem meg a bevásárlást. Jó. Ahányszor listát írtam, azt vagy otthon felejtettem, vagy a bevásárlóközpontban kerestem órákon keresztül, közben vadul forgattam a szemem, mit is felejtek el. A fiammal kész élmény amúgy is bevásárolni, mert a félmaratonon már játszva indulhatnék, olyan tempóval jutunk el a Tesco-ig, kettő, körülbelül fél órát ad a bevásárlásra, elvégre ő a serpa, ő cipeli haza, és annyi időm van, hogy teleszórjam a bevásárlókocsit a polcok között, közben ötször elmondja, hogy siessünk, mert éhes vagyok, három minden, de minden akciós polc mellől elhúz, nincs rá szükséged felkiáltással, nem lehet sem bugyit, sem melltartót válogatni, sem könyveket nézegetni csak úgy, árakat böngészni se nagyon. És mikor meglátja az eszelős fényt a szememben a táskák iránt, hát akkor villámgyorsan ránt el a polcok mellől, mielőtt még elcsábulnék, annyi táskád van már anya, mondja, és kiszórom az összest, ha még egyet megveszel, így hát tört szívvel vonulok tovább, és annyit legalább megenged, hogy a százkettedik tollat megvegyem, az a másik mániám, a tollak, imádom őket, úgyhogy minden teszkós bevásárláskor veszek egyet, és akkor úgy érzem magamra is költöttem valamennyit, ha már táskát nem vehetek, azt majd a turkálóban bepótolom,oda ritkán jön a fiam, aztán megvesszük a legszükségesebb, és legnélkülözhetetlenebb dolgokat, ebbe az üveg unikumot is beleszámítjuk, elvégre gyógyszer, hiszen vöröskereszt van rajta, és különben is szeretjük, és mikor a dögnehéz táskákat cipelve hazafelé rohanunk, miközben a vállam tőből esik ki, de sietnünk kell, mert a fiam nem szeret bandukolni, és néha visszanéz a barátnőjével, hogy vajon melyik sarkon hagynak el, akkor néha elmélázom: szegények vagyunk, de jól élünk. Magunk szintjén. Most mit csináljak, ha nem vágyom selyemperzsára, meg luxusmercire, meg nyakat lehúzó aranyláncra? Vágyom viszont cédékre, könyvekre, filmekre, utazásra, szerelemre, szeretetre, szerencsére, némi sikerre, és legalább ezek rajtam múlnak megkapom-e őket.

Csiribá Csiri bá a nevéhez méltón öreg és varázsos volt. Félrecsúszott varázslósipkáját a csillagok és holdak teljesen elborították, és minthogy mindig a szemébe csúszott döcögve tologatta vissza a homlokára. Fénylő szemüvege mögött gyermeki ártatlan kék szem csillogott, az öregségnek azon fokán amikor már játszva gyermekinek érezzük magunkat, vígan mosolyoghatunk balgaságainkon. Elfeledett varázsszavak után kutatott elméjében, homlokráncolva próbálta felidézgetni régen használt bűvszavakat. Időnként elgondolkozva kavargatott egyet-egyet a hatalmas üstön az óriási kanállal, ugyanis fogalma sem volt milyen varázsitalt tett föl főzni benne. Egyszerűen elfelejtette.Lendületesen kavargatta tovább, törengve mit is kezdhetne vele. Végülis általános csodaszernek keresztelte és apró fiolákba töltötte. Csiribá kíváncsian löttyintett egy kevéske varázsszert az elszáradt virágra és láss csodát szárba szökkent. Igaz, volt némi hibája a virágnak mert teljes hosszában apró lándzsák borították, a virágja pedig kézigránátot formált, de mégiscsak virág volt. Nagyvonalún legyintett és kitekintett az ablakon. Fejét csóválva vette tudomásul a fagyos tavaszt, a gólyát sajnálgatta, amelyik a döbbenettől némán toporgott a befagyott tócsa fölött, és a mirelitté vált békát szemlélte. Csiribá hintett egy kis varázsitalt a mezőre és a langyos tavaszi napsugár bágyadtan simított végig a tájon, csendes derűbe vonván a tavaszra vágyódó, ébredező természetet. Csiribá álmomban a számba is töltött a csodaszerből, mert már kínlódás volt minden nap, a szívemig nem értek fel a szavak, csak ugráltak a fejemben össze-vissza, az üresség elleni mindennapos csatát már félig elvesztettem, az érzések körbefontak, de csak üvegfalakat találtak, a napok egyformasága teljesen magába temetett, az annyira várt együttlétek valahogy kínlódássá váltak, egy-egy gyöngyszín nevetés hasította csak ketté, a hiányérzetek gyötörtek csak mert nem találtam a megoldást, a szeretet nem ért el a szívemig nem tudtam elfogadni és továbbadni sem, hiányzik az ölelés és most is odabújnék, megfogadtam türelmesebb leszek, és mindenért megbocsátok, hadd, hogy a csillámos varázsnapok újra ideférjenek, hidd el, nincs az a betegség ami legyőzzön, nincs az a pénzhiány ami letörjön, még ha botorságnak tűnik is az egész hagyd a Csiribá varázst mindennapossá tenni, mert a varázs nem szűnik, csak legfeljebb átalakul és magunk tehetünk arról, hogy csillagporos maradjon.

színes szappanbuborékok \"...boldog a Szahara is, ahol nappal és éjszaka egyik reményből a másikba ringatja az embereket.\" / Saint-Exupéry/ Hónapok színes, kavargó remény-álmai szálltak el egy szemvillanás alatt, talán nem is az álmokat sajnálom inkább, mint a durva, szívettépő, reménytelen várakozást, ami úgy felőrli az embert, hogy üres héjként dobálódik naponta ide- oda, tehetetlen bábként figyeli az eseményeket, nem, nem irányít, csak hagyja sodródjon a valamivel, ami ellen nem tud küzdeni, mert az a valami jóval erősebb, és a mindennapos küzdelemeket a létért úgy fújja szét, mint kisgyermek a szappanbuborékokat, kicsit megcsodálja még, aztán más szórakozást keres...Különös, ijesztőn plasztikus álmom volt, megosztom Veled: Hónapok, sőt évek óta nem alszom rendesen, ehhez is hozzá lehet szokni teljesen, mint mindenhez, amit az életem ad, fura belenyugvással. Lázadó vagyok egyébként, nem hagyom magam, nem adom magam, mégis sokszor álmomban hadakozom elmúlt eseményekkel, régi emberekkel, történésekkel. Ez annyira más volt, felkavaró, rémisztő, testen kívüli, átélt, igaznak ható.Egy fény-lény kiűzte belőlem az üresség gonosz-fekete démon-ördögét, beborított végtelen szeretetével és szemfájdító fehérségével, és megsúgta, hogy soha nem vagyok egyedül, szívem tiszta, új utakra kész..A lebegésre emlékszem leginkább, és a meghatón könnyű álom-test-nélküliségre, a sötétből a fényre emelkedésre, egy glóriára,amely arany-fénnyel ragyogott, egy lényre, akinek nem volt arca, csak hatalmas fehér aurája, és megsúgta, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok hívő, papír szerinti forma szerint legalábbis, mégis van bennem egy késztetés, hogy egy mélyen vallásos ember vajon hogyan látná, és hogyan magyarázná álmomat...

Hurik És így megy el az élet naponként,.. cseppenként, fölösleges percenként, úgy, hogy egy másik életet élek, nem a sajátomét, amelyről álmodtam. A semmiből tartok a semmibe...- Mindenkinek a saját, házi használatú, külön bejáratú démonai. Speciel az enyémek most körbefognak, leblokkolnak, minden idegszálam kihegyezik, robbannék már, de nem engedik. Az ezeregyéj bársonyával tekernek körül, mikor először olvastam róluk meghökkentem, saját, gyerekkori olvasmányélményeimben kutakodtam, mert faltam az Ezeregyéjszaka gyermekeknek átírott meséit, de hurikról egy szó sem esett bennük. Az én selymes-bársony-fekete hajú, nagy mélykék szemű, varázsos hurik asszonyaim dobolnak a szívemben, suttogó hangon hívnak magukkal a sötétségükbe, ecsetelik napjaim hiábavalóságait, gyarló mivoltomat feszegetik, fülembe sőt minden érzékszervembe suttogják, hogy nem érek semmit, mert nincs kacsalábon forgó távhűtéses palotám, legújabb sportkocsim, nem húzzák nyakam kilós aranyláncok, vannak viszont kicsinyes pénzgondjaim, mert nem vagyok hajlandó Pénzistent imádni, tücsökként élek, mert vallom, hogy az az enyém, amit megeszem, szeretem a hajnalt, szívenfog, elvarázsol, van kedvenc madaram, a bagoly, mert okos, és szép, amilyen mindenkor lenni szerettem volna...A hurik tovább suttognak bennem, eszik lényem, kóstolják aurám, hiába építettem kristálypiramist magam köré, kinevetik, áttörik, belémbújnak, körbefognak, lenyeletik az összegyűlt stresszt, hogy gombóccá válva guruljon végig torkomon, hamis biztonságérzetet szórnak körém, hogy az éj leple alatt lerántsák rólam, és minduntalan kérdésekkel bombáznak, amikre nem tudok válaszolni. A hurik körbefognak, táncolnak bennem, lassan elengedem magam, mert vallom, hogy a rosszat is csak megélni lehet, átlépni, kikerülni nem, tehát most is mint sokszor már, a rossz napok jönnek, nem az én életem élem, csak vagyok bennem és körülöttem, harmadik szemem lüktet, talán veszélyre figyelmeztet,szép lassan hurikká válok magam is egy pillanatra, táncolok, pörgök, engedem a jót, a rosszat, mindent, ami engem alkot egy pillanatban, az égbe szállok, hogy a földre léphessek újból, megint.

Relatív Sosem vágytam gazdagságra,.. Sosem vágytam gazdagságra, palotára kacsalábon, legújabb sportkocsira, jachtra, nyakamat lehúzó aranyláncra. Viszont anyagi függetlenségre igen. Hogy ne kelljen bankokkal cseverésznem, hogy hogyan is legyen tovább, harcolnom a sárga csekkekkel, hogy melyiket fizetem be legelőbb. Éveken át könnyelmű voltam, megtehettem. Most már jóval összeszedettebb lettem, mégis mindenkor hadilábon állok a pénzzel. Talán mert nem istenítem, nem félek tőle és nem akarok mindenáron a hatalmába kerülni. Talán, mert csak egy papírdarabnak nézem, és néha fel nem fogom az értékét. Tudom, érzem én vonzom a jót is a rosszat is. Valahogy csak a pénzzel vagyok mindenkor fura helyzetben. Tudom, hogy be tudom vonzani, és most égetően szükségem is lenne rá, a kifizetni valók miatt, és hogy viszonylagos nyugodalmat találjak. Meghökkentő zavaromban még a Telejósdát is felhívtam, bár kinevetem aki ezt teszi. A hölgy azt mondta, nem az én sorsfeladatom most megoldani az anyagi gondokat, hanem a páromé és a családomé. Annyira zavarba kerültem, hogy egy pillanatra még nem tettem le a telefont, így hallottam amint a jósnő azt mondja: nézd mennyi pénze van a szüleinek... bár ez a mondat nem nekem szólt, hallottam. Azóta ezen agyalok. Először is. Csak papíron van anyám és apám, a valóságban semmiképp... A férjem anyukája ugyanolyan pénz nélküli, mint mi, tehát ezt is kilőttem. Akkor kire gondolt a jósnő? És elnevettem magam. Nekik az a feladatuk, hogy reményt adjanak a nekik betelefonálóknak drága pénzért. Megtette a feladatát. Talán próbálkozzak mással. Néha beugrom Szent Ritához, mert ugye ő a lehetetlenségek védőszentje, mert a templomban jó hűvös van, nyugalom és csend, időnként megsimogatom fehér márvány palástját, és amikor a fejemben és szívemben lecsitult a zsongás nagy levegőt veszek és sétálok tovább. Bevallom néha sorsjegyet is veszek, bár a fiam aki matektanárnak készül felhívta a figyelmemet a nyerési esélyre, vagy inkább esélytelenségre és én csak azt válaszolom ilyenkor, ha nem veszek, még azt a picinyke esélyt sem adom meg, és erre ugye nem lehet mit felelni. Nem, nem csodát várok. Dolgozom, vannak sorsfeladataim, napi feladataim, néha elgondolkozom mit és hogyan rontottam el, és minthogy tudom a válaszokat már csak a továbbiakat kell előteremteni és menni és menni és menni tovább....

Rég volt -Nagyapa, segíts!- -Nagyapa, segíts!- szakad fel bennem, legbelül a sóhaj, kimondom hangosan is, mikor már elfogytak a lehetőségek. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az imával, kell valami kézzelfogható, ha már a kézzel foghatatlanban nem hiszek. Az írás kényszere hajt újból, a dühöt, a kilátástalanságot próbálom szelíd békévé hajlítani, emlékeztetnem kell rá magam, hogy alapvetőn békés, sőt birka természetű vagyok, a naivitásom például páratlan. Régvolt, halott nagyapám szólítom immár, minthogy az életben lévőknél nem találtam enyhülést. Néha csak annyi kellene, hogy lehajtsam a fejem: - Anya, nagyon fáj- de minthogy ez nincs, sőt sosem volt, csak a fájdalom marad, a szúrás a szívben, ami szétterjed, fejfájássá, abroncsszorítássá válik, ordítássá lényegül, persze, csak legbelül. Nem, sosem vágytam sajnálatra, nem is adtam senkinek, a koldus nem lakik jól tőle, ha volt, utolsót is odaadtam. Sose voltam irigy, viszont az igazságtalanság ellen harcoltam, vívtam, vívok ma is,és nem adom magam az ürességnek, a közönynek, a sivárságnak. Minthogy inkább befelé élek, hiszek a mesékben, a könyvekben, az emlékekben. Nagyapámat hívom, mert elfogadott, nem bírált, csak a puszta érintésével éreztette, hogy szeret, olyan természetességgel, ahogy a világ működik, hagyta, olyan legyek, amilyen vagyok, nem akart megváltoztatni. Kamaszként elfordultam tőle, nagyon fiatal anyaként hozzá menekültem, és úgy fogadott, mintha tegnap mentem volna ki az ajtón, és nem évekkel ezelőtt, nem kérdezte mi bajom volt, csak az számított, hogy ott voltam megint. Elment, elvitte magával a kőleves mesét, amit annyiszor el kellett mondania, elvitte minden kincsét, és most évekkel a halála után is néha eszembe jut, hogy szinte egyetlen ember volt a családomban, aki igazán szeretett. Talán ezért fakad fel bennem néhanap a sóhaj, talán valahol a az égi bányászmezőkön bóklászva talán meghallja, hogy sírok, és mint gyerekként most is átölel, és megvigasztal, és nagy bütykös ujját megfoghatom és mehetünk, mint a ködbe veszett, fájón régi gyerekkorban. Nagyapa, segíts...

Csendben \" Nagyon csendben ültem, és hallgattam, hogyan csendesedik el az este túl a nyitott ablakokon. És lassan- lassan, vele együtt megnyugodtam én is.\" / Chandler / A boldogság úgy terült szét bennem, mint a tavaszi esték puha suttogása, a rigók csodás hangjátéka, a denevérek kusza röpte, a napnyugta megejtő varázsa, a hold vékony-szelíd karéja. A csend bennem szunnyadt, a jóleső borzongás az indulás sürgetését keltette. A béke aranyló fénnyel vonta be a tavaszi estéket, semmi kapkodás, semmi stressz, hiábavaló erőlködés. A dolgok lassan bár, de a helyükre kerültek, és a teremtő gondolatok ravasz-kusza hálója körbelengett, varázsfelhőt szitálva szét. A hetek egy helyben toporgása átadta magát a megfelelő időben és megfelelő helyen lévő dolgoknak, az éltető folyamatok elindultak. Nincs már a feszült várakozás, a felesleges időpocsékoló erőlködés, minden épp akkor történik, amikor arra a legnagyobb szükség van. A béke bennem van, a csendesen munkálkodó teremtő gondolatok pedig szép lassan testet öltenek. Ahogy lennie kell...

Csárádi Edit